Vin Kelsier

Név: Vin Kelsier

Nem: férfi

Kor: 20

Mágia: Telekinézis / C szint 3500 VE /

Varázslatok: Telekinesis, Force Push, Force Shield, Levatation, Pressure Fist, Pressure Blade, Force Grab, Pressure Trap

Jellem: Kedves, udvarias, mindenkivel előzékeny, segítőkész, könnyen barátkozó típus, van humora, de ritkán villog vele. Nyugodt természet, nehéz kihozni a sodrából. Elég hallgatag, magától nem igen kezdeményez beszélgetést, de ha valaki kedvesen közelít felé, azzal szívesen beszélget bármiről, még a gyermekkoráról is. Harcban komoly, megfontolt, elővigyázatos, ugyanakkor határozott és meggyőző. Intelligens, tájékozott, széles látókörű, ami az olvasás iránti szeretetéből fakad. Rengeteg időt tölt a könyvtárban, a tudományos témájú könyvektől, a mágiával foglalkozó lexikonokon át, az egyszerű regényekig, mindenféle témájú könyvet szívesen olvas. Szeret magában üldögélni, és filozofálgatni, de azért nem viszi túlzásba. Szereti az állatokat, de a hüllőktől viszolyog. Legnagyobb félelme, hogy elveszti a képességét, ugyanis ez az egyetlen dolog, ami megmaradt neki az apjától, illetve hogy egy hozzá közel álló személy halálát okozza a gondatlanságával. Ennek elkerülése végett, mindig igyekszik nagyon precíz, és megfontolt lenni, ezért néha úgy tűnhet, hiányzik belőle a spontanitás, és a lobbanékonyság.

Kinézet: 180 cm magas, átlagos testalkatú, a farmon végzett fizikai munka miatt elég izmos, bár ez nem látszik rajta, félhosszú, zilált világosbarna haj, barna szem. Egyszerű, de elegáns, a Blue Pegasus előírásainak megfelelő ruházat: kényelmes egyenes szárú, sötét színű nadrág, világos ing, vagy póló, és szintén kényelmes kabát. Szinte mindig van valamilyen sál a nyaka köré tekerve, ami színben illik a többi ruhájához.

Felszerelés: Egy tarisznyát hord az oldalán, ha házon kívül van.

Vin


Történet:

Előzmény - Vin céhbe kerülése

Liz és Vin

Aznap korán kelt Vin. Izgatott volt, ami érthető, hiszen ez lesz az első napja, amit teljes jogú céhtagként tölt a Blue Pegasus-ban. Álmosan megdörgölte szemeit, kinyújtotta tagjait, majd a szekrényhez sétált, és felöltözött. Gyomrában érezte az egyre jobban csikaró éhséget, ezért úgy döntött, jobb, ha minél előbb a bár felé veszi az irányt. Az a Liz kedves lánynak tűnt tegnap, biztos tud adni neki valami reggelire valót. Két kezével beletúrt hajába, és egy gyors mozdulattal összeborzolta azt, majd nyakára tekerte szeretett sálját, amit még édesapjától kapott, és kiment a folyosóra, onnan pedig a lépcsőn lesétált a központi aulába. Az épületben csend honolt, csak Liz dudorászását lehetett hallani, miközben a bárban tüsténkedett. Vin tétovázott még egy pillanatig a lépcső alján, aztán elhatározta magát, és odasétált a pulthoz.
Liz kedves mosolyra húzta száját, tekintetét pedig Vin-re emelte. – Jó reggelt Vin! Hogy telt az első éjszakád körünkben?
Vin megkönnyebbülten sóhajtott, és leült az egyik bárszékre. – Köszönöm jól. Nagyon kényelmes a szoba, amit kaptam.
- Ennek örülök. Biztosan éhes vagy. Hozok neked reggelit. – indult el Liz kecsesen a konyha felé, de az ajtóból még visszafordult. – Szereted a tojást?
- Igen. Nagyon is. – felelte Vin, és korgó gyomrát próbálta nyugalomra inteni, ami egyre hangosabb lett az étel említésére. Hogy kicsit elterelje figyelmét üres gyomráról, megnézte végre jobban is a bárt. Díszes csillogó-villogó polcok, tele a legkülönfélébb italokkal, a nagy részéről még soha nem is hallott. Bár néhány értékesebb, különleges bort azért felismert, hiszen Karuyo-ék gazdagok, és igaz nem éltek nagy lábon, de azért a jó bort szerették. Megfordult a bárszéken, és tekintetét körbesétáltatta az aulán. Még mindig furcsa érzéseket váltott ki belőle a berendezés bizarr színvilága, de soha nem voltak előítéletei. Nem az a fajta ember. Bob Mestert is szimpatikusnak találta, pedig ő aztán tényleg elvont figura.
- Már itt is vagyok. Jó étvágyat! – egy tányért tolt Vin elé a pulton, amin jókora adag, gőzölgő rántotta várta végzetét, jobbjára pedig egy friss kenyérrel teli kis kosárkát helyezett.
Vin mélyen beleszimatolt a forró illatokba, és megragadta a villáját. – Köszönöm szépen Liz. – elkezdte belapátolni az ételt; az első néhány falat után meg is nyugodott gyomra, így visszaválthatott kényelmesebb tempóba. – Nagyon finom. – nyammogott, és valóban úgy érezte, hogy sosem evett még finomabb rántottát. A doki felesége nem nagy szakács, és édesapja sem volt egy konyhatündér, de mit lehet tenni.
- Örülök, hogy ízlik. – Liz a pultra könyökölt, és Vin arcát fürkészte. – Szóval a tóparti farmon dolgoztál?
- Igen. – felelte a fiú.
- Na és hol születtél? Itt a városban, vagy máshonnan kerültél ide? – érdeklődött a lány, hátha megtud valamit az újoncról, de csak óvatosan mert tapogatózni, hátha Vin nem szeretne beszélni a múltjáról. Félelme azonban alaptalannak bizonyult, amikor Vin teljes nyugalommal mesélni kezdett magáról.
Méretes darabot szakított a kenyérből, beleharapott, majd rálapátolt egy kupacnyi rántottát, aztán némi rágás után, amikor már úgy gondolta érthetően tud beszélni, megszólalt. – Nem itt születtem. Dee nem messze innen, egy kis faluban, Pravilonban. Hallottál már róla?
Pravilon apró kis falucska volt, lakói főként mezőgazdaságból éltek meg. – Nem hallottam még róla, de biztosan nagyon szép hely. – mosolygott tovább Liz, Vin pedig bólintott, és nekikezdett az utolsó falatoknak. – A szüleid biztosan nagyon büszkék, hogy bekerültél egy ilyen nagy varázslócéhbe. – a beszélgetés könnyedségén felbuzdulva faggatózott tovább a szőke lány, végig készen a témaváltásra, de Vin-nek nem esett nehezére megőrizni higgadtságát. Sosem zavarta, ha a családjáról kellett beszélnie. Persze hiányzott neki édesapja, de nem szeretett a múlton rágódni. Rég volt már, túltette magát rajta, és most örömmel, s izgalommal tekintett a jövőbe új családjában, a Blue Pegasusban.
- A szüleim már nem élnek. – felelte nyugodt hangon, majd belapátolta a reggelije végét.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
- Semmi baj, nem tudhattad. – Vin mosolyára Liz megnyugodott, és csendben hallgatta a fiút. – Anyám meghalt, mikor én megszülettem, így őt nem ismertem, bár édesapám olykor mesélt róla. Varrónő volt, és állítólag mindenki nagyon kedvelte a faluban.
- Na és az édesapád?
- Apám mágus volt a Lamia Scale céhben. Tőle tanultam a telekinézist. – Vin szeme felcsillant a mágiát említve, és lelkesen folytatta. – Már egészen kicsi koromtól mágiára tanított. Nyolc évesen már gond nélkül röptettem a kisebb tárgyakat, persze azért a gyakorlásra ráment egy pár tányérkészletünk. – a kósza gyermekkori emlék, nevetés csalt ki mindkettejükből. Miután lenyugodtak a kedélyek, Vin korábbi lelkesedésével folytatta a mesélést. – Apám elég sokat volt távol otthonról a céhben vállalt küldetések miatt, így gyakran voltam egyedül. Ilyenkor sokat gyakoroltam, amit a szomszéd bútorai bántak, ugyanis ahhoz még kicsi voltam, hogy egyedül maradhassak a házban. Mindig erősebb akartam lenni, ha hazajön apám, mint mikor elment. Ez általában sikerült is. Ahogy hazajött, rögtönzött bemutatókat tartottam neki, aztán nyúztam, hogy tanítson meg új dolgokra. Így utólag visszagondolva borzasztó türelmes ember volt.
Liz elmosolyodott. – A jó mester ismérve a végtelen türelem. Aztán mi történt?
- Aztán.. apám egy nap nem tért haza. Egy céhtársa jött helyette, és elmesélte, hogy a legutóbbi küldetésen halálos sebet kapott valamiféle szörnytől, de erről nem beszélt részletesen. Ekkor voltam 12 éves. Ezután még pár évig a szomszéd idős házaspárnál laktam, akiknél egyébként is nagyon sok időt töltöttem, aztán 16 évesen feljöttem a városba szerencsét próbálni, és a sors kegyes volt hozzám, ugyanis találkoztam doktor Karuyo-val, akitől munkát kaptam a farmján. A munkámért cserébe kaptam szállást, ételt és némi pénzt is. Inkább eltitkoltam a képességemet, mert féltem, hogy ha rájönnének, akkor kitennének a farmról. Aztán jött Atsui… - a fiú mosolyogva elmerengett egy percre, de Liz sejtelmes kuncogása kizökkentette. – Erről jut eszembe. Nem tudod véletlenül, hogy Atsu mikor jön ma be? – kérdezte az egyre sejtelmesebben mosolygó lányt. – Csak azért, mert jó lenne, ha megmutatná nekem a céhet. Őt legalább ismerem… valamennyire.
- Persze értem én. – nevetgélt Liz. – Nem tudom mikor jön. Általában már kora reggeltől itt szokott lenni, szóval szerintem bármelyik pillanatban betoppanhat.


Sorel és Vin

Vin már három napja volt hivatalosan is a Blue Pegasus céh mágusa, és ezt a címet egyre büszkébben hangoztatta, akármerre is járt. Gondolatai egész nap új családja körül forogtak, hangulata pedig az egekben járt; céhtársai közé is hamar beilleszkedett, amit mindenkori alkalmazkodóképességének, és zsigeri kedvességének köszönhetett, nomeg persze annak, hogy mindig is könnyen barátkozott. Éppen a céhházhoz tartozó gyönyörű, szinte édeni park felfedezéséről ért vissza a rózsaszín épületbe, és rögtön a bárpult felé vette az irányt, hogy Liz-zel csevegjen, amikor is az emeletről érkező Sorel lépett mellé. Vin hallott már Sorel-ről, a Blue Pegasus egyik legerősebb „S” osztályú kristálymágusáról, de még nem találkozott vele.
- Helló! Te vagy az újonc? – kérdezte a fekete hajú Sorel, a meglepett fiútól.
- Igen. Én lennék. – felelte a cseppet sem megilletődött újonc.
- Remek. Az én nevem Sorel. – Vin megrázta a kezét. – Gyere velem. A Mester megkért, hogy mérjem fel az erődet, úgyhogy most harcolunk egy kicsit, ha nincs ellenedre.
- Dehogy.
Sorel a gyakorlóterem felé vette az irányt, Vin pedig kíváncsian követte, fejében továbbzakatoltak a gondolatok, hogy vajon hogyan fogja Sorel „felmérni” a képességeit.

A gyakorlóterem egyszerű volt, semmilyen bútor nem foglalta a helyet, viszont belmagassága legalább nyolc méter volt, falait pedig kipárnázták, hogy az esetleges becsapódásokat tompítsák. A színvilág azonban itt sem tért el az épület többi részétől: fehér padló, halványlila falak és csillogó ciklámenborítás a plafonon. Vin halvány mosolyra húzta száját, majd tekintetét visszaemelte az időközben néhány méterrel előtte megálló Sorel-re, aki szembe fordult vele.
- No, kezdjünk akkor pár egyszerű teszttel, hadd lássam, milyen varázslatokat ismersz. – a kristálymágus felemelte jobb kezét, kirobbant tenyeréből ragyogó kék mágikus pecsétje, és játszi könnyedséggel idézett teste elé több tucatnyi kisebb kristálydarabot.
- Kész vagy? – Vin bólintott, és zsigereiben előkészítette mágikus energiáit. A mágus egyetlen gondolatával indította útjára a kristályokat, amik szélsebes vágtába kezdtek Vin felé. A fiú maga elé rántotta egyik kezét, felizzott halványkék pecsétje, a szilánkok pedig egyszerre megtorpantak a levegőben, még mielőtt elérhették volna a kezét. Sorel intett, a kristályok pedig csillogva eltűntek.
- Ügyes. – kezében egy kristálylándzsa manifesztálódott, amit a kék pecséten át hajított Vin felé. Vin megállította a fegyvert, majd minden erejét beleadva, a láthatatlan erővel, aminek birtokában volt, egy erős lökéssel visszaküldte alkalmi ellenfelének. Sorel csillogó kristályfalat idézett maga elé, amin apró darabokra tört a becsapódástól saját fegyvere, majd teste elé kristályszilánkokat idézett.
- Crystal Make: Projectiles! – a szilánkok szélsebesen megindultak Vin felé, ő pedig azonnal erőlökést küldött a falra, ami felfogta a varázslatot, így az Vint magát lökte el az ellenkező irányba. Az utolsó pillanatban, de sikerült kitérnie a szilánkok elől, a siker pedig feltüzelte, és támadásba lendült.
- Pressure Blade! – suhintott a jobb tenyerével. Láthatatlan pengék támadták Sorelt.
- Tower Jungle! – kristályoszlopok hada tört elő a padlóból, szorosan egymáshoz lapulva, a pengék pedig hangos csikorgással karcolták össze a fényes hengereket. Sorel intett, a tornyok csillogva semmivé váltak, és megiramodott ellenfele irányába.
- Crystal Make: Guns! – kezeibe átlátszó pisztolyok simultak, és nyomban tüzelni kezdett velük. Újabb tucatnyi kristályszilánk hasította az étert, és Sorel még mindig Vin felé tartott. A fiú kitartotta karját, majd oldalra lendítve eltérítette a szilánkokat. Sorel újra tüzelt, de Vin ezúttal érezte, hogy ezeket már nem fogja tudni megállítani.
- Force Shield! – láthatatlan falat húzott fel maga előtt, amiről lepattogtak az életére törő kristályok. A pisztolyok eltűntek, s Sorel kezében máris egy átlátszó kard tűnt elő. Lendületet vett, elrugaszkodott a földtől, és új fegyverét feje fölé emelve vetette magát Vinre. Pengéje megállt egy pillanatra, amint elérte a láthatatlan pajzsot, majd mintha egy forró kést vájtak volna a megdermedt vajba, lassan átvágta magát a pajzson. Vin hátrébb szökellt, és egy erőlökéssel megtántorította Sorelt. A kristálymágus pillanatnyi egyensúlyvesztését kihasználva, újra taszított rajta, mire ő jó három métert hátrarepült. Két lábra érkezett, és úgy gondolta véget vet a harcnak. Eleget látott már. A varázsige már a nyelvén volt, s kezét is emelte volna, de az nem akart mozdulni.
- Ez igen. Sikerült meglepned, fiú. – gondolta Sorel, és mosolyogva a koncentráló Vinre nézett, aki éppen foglyul ejtette.
- Crystal Make: Prison. – motyogta, s Vin testét körbefutotta a kristály. Először vékony réteget idézett a teste köré, majd egyre vastagabb lett, míg végül Vin nem tudott mozdulni. A csillogó elem teljes testét magába zárta, de még érezte, hogy az ő varázslata is hat, még több erőt vitt hát bele, lesz, ami lesz. Sorel érezte az egyre erősödő szorítást. Koncentrálta erejét, majd mikor elégnek érezte, szabadjára engedte azt. Apró kristályszilánkok tépték darabokra a testét szorító, láthatatlan falakat. Sorel a földre huppant, de két lábra érkezett, és lassan a kristálytömbbe szorult Vin felé sétált, aki már feladta a harcot.

Sorel megszüntette mágiáját, és elkapta a zuhanó Vint, aki a hirtelen kapott szabadságból még nem tudott felocsúdni. Mikor visszanyerte az uralmat elgémberedett lábai felett, zihálva előredőlt, és kezeivel megtámasztotta felső testét a térdein. - Micsoda erő. – gondolta. – Még sosem tapasztaltam ilyet azelőtt. Tán még apám sem volt ilyen erős. De az is lehet, hogy csak sosem mutatta meg.
Varázsereje már kifogyott, és tudta, hogy a harc egyébként is reménytelen lett volna, most, hogy megtapasztalta milyen is egy igazi „S” osztályú mágus ereje.
- Szépen küzdöttél kölyök. Minden elismerésem. Különösen tetszik, hogy tudod mikor kell feladni. Az értelmetlen, hősi halál még senkinek nem vált hasznára. – mosolygott Sorel, és megveregette Vin vállát. – Most menj pihenni! – Adta ki a parancsot Sorel, a fiú pedig elmosolyodott, majd egy mély sóhajtás után kihúzta magát, és kiment a gyakorlóteremből.
- Na hogy ment? – kérdezte bájos mosollyal arcán Liz, amint elballagott a pult előtt, de Vin csak hüvelykujját felfelé tartva jelzett, és egyenesen az emeleti szobájába ment. Most csak egy kiadós pihenésre vágyott az ágyában..


Rega és Vin

Ötödik nap a Blue Pegasus-ban. Vin már egészen otthonosan mozgott a céhen belül, s úgy tűnt társai is befogadták. Éppen végzett a reggelijével, az üres tányért eltolta magától, és megköszönte a mosolygós Liznek. Ez a lány vajon mindig mosolyog? Micsoda életerő. Hihetetlen. Ezen gondolkodott, amikor Bob Mester libbent elő a bárpult mögötti falból. Vin megijedt, de ennek nem adta semmi jelét. Még nem szokta meg a Mester eme közlekedési szokását, kicsit emlékeztette a Karuyo kúriában randalírozó szellemekre. Megborzongott a gondolatra, majd egy kedves mosollyal köszöntötte a céh első emberét.
Bob kedvelte Vint. Látta benne a tehetséget, és a feltétlen jószándékot, amit újdonsült társai felé sem felejtett el minden nap tanúsítani. Ártatlannak, sőt egyenesen naívnak tűnt, mégis tudta, mit akar, és tisztában volt a képességeivel. Mindezek a tulajdonságai szimpatikussá tették Bob szemében, és a bizalmát is elnyerte, de persze az igazi próba majd az első küldetés lesz számára, amin kiderül majd milyen is valójában. Azonban küldetésre nem mehet el, amíg nincsenek erre alkalmas ruhái.
- Szia Mókuskám! – köszöntötte a szokásos lelkesedéssel.
- Jó reggelt Mester!
- Hogy érzed magad körünkben, Vin?
- Remekül. Egyelőre álomszerű nekem ez az egész, de kezdek felébredni, és így valóságban még sokkal kellemesebb. Köszönöm a kérdést, Mester.
Bob arcára az elégedett szülő mosolya kúszott fel, majd folytatta. – Vin, kérlek menj le Rega műhelyébe. Az alagsorban találod. Már vár, hogy méretet vehessen rólad. Siess, siess!! – hessegette el kényesen a pulttól, Vin pedig jókedvűen a lépcső felé vette az irányt. Még nem járt Rega műhelyében, de hallotta, hogy oda csak akkor lehet lemenni, ha Rega valakit külön lehív… legalábbis ha jót akar magának, hívatlanul nem zavarja a mestert.
Óvatos léptekkel szedte a lépcsőfokokat a félhomályban, s mikor lelépett az utolsóról is, megállt.
- Te vagy az új? – dörmögte az anyaghalmok mögül előlépő Rega, a szokásos morcossággal hangjában.
Vin felkészült a hűvös fogadtatásra, Atsu ugyanis mesélt már neki egyet s mást a zsémbes szabóról. – Igen én vagyok. A nevem Vin Kelsier.
Rega nem reagált az előzékeny bemutatkozásra, de Vin nem is várt pozitív reakciót.
- Gyere ide! – intette magához a fiút. – Nyújtsd ki a kezed oldalra! – a fiú követte az utasításokat, így az öreg gyorsan méretet tudott venni róla. Mikor végzett, morogva visszament az anyagok közé, és válogatni kezdett.
- Fel sem írja? – kérdéezte Vin.
- Nem.
- Miért?
- Mert meg tudom jegyezni.
- Mindenki méreteit fejben tudja tartani?
- Igen.
- Ez elképesztő. Biztos sokat olvas, ha ilyen memóriája van. – Vin várt egy kicsit, de mivel nem jött válasz, folytatta. – Az édesanyám is szabó volt. Bár nem ismertem, azért láttam néhány munkáját. Ezt a sálat is ő varrta nekem, mielőtt megszülettem. – fogta meg a nyakára tekert, kopott ruhadarabot. Megint csend kerekedett, ami már kezdett kínos lenni, ezért úgy döntött, inkább nem zavarja az öreget.
- A környéken dolgozott? – kérdezte váratlanul Rega. Vin elmosolyodott, és visszafordult a még mindig az anyagokat nézegető szabóhoz.
- Igen. Az egyik szomszédos kis faluban, Pravilonban.
- Pravilon.. – mondta szinte magának Rega. – Aailin Kelsier?
Vin meghökkent a név hallatán. – Ismerte édesanyámat?
- Nos.. – folytatta a keresgélést. – személyesen nem ismertem, de hallottam róla. Ügyes kezű szabó volt. Láttam néhány munkáját. Ha jól emlékszem hamar elragadta a halál.
- Igen, így van.
- Sajnálom. Büszke lehetsz rá. – először nézett a fiú szemébe a vén mester, és Vin végre megláthatta őszinte szemeiben, milyen is valójában a céh ruhakészítője. Tehát erről beszélt Atsu. A mogorva, elutasító külső, gondoskodó szívet takar. Rega is a család része, effelől nem lehetett több kétsége.
- Az is vagyok. – felelte mosolyogva, majd lassan elindult vissza a földszintre, ahol feltehetőleg Atsu már várta, hogy kinézzenek egy küldetést, az elsőt, amit Vin hivatalosan, a Blue Pegasus mágusaként vállalhat el. Szép nap lesz ez a mai.