Atsui Orestes

Tóparti kísértetek

Álmos nyújtózkodás közepette ültem fel ágyamon. Ráfókuszáltam az éjjeliszekrény melletti órára. Reggel nyolc óra…hmmm ilyen későn is ritkán kelek fel. Nyújtottam még egyet tagjaimon, majd kimentem apró konyhámba, és elővettem némi gyümölcslevet, meg péksüteményt reggeli gyanánt. Kényelmesen megreggeliztem, összepakoltam néhány holmimat kis táskámba, majd kimentem a házból. Az utcára érve mélyet szippantottam a friss reggeli levegőből, köszöntem a szomszédoknak, akik úgy tűnt velem együtt élvezik a tavasz első kellemes napsugarait. Vidáman, mosolyogva indultam el a klánház felé, kényelmes tempóban róttam a macskaköves utcácskákat, mígnem pár perc múlva meg is érkeztem szeretett rózsaszín épületemhez. A főkapun belépve széles mosollyal köszöntöttem a klántársakat, és rögtön a küldetésekkel teli kis táblához bandukoltam. Böngészni kezdtem, és kisvártatva találtam is egy szimpatikus munkát.

Figyelem!

Mágikus segítségre van szükségünk. Tóparti házunkat, és a környéket szellemek kísértik, lehetetlenné téve mindennapjainkat. Már az állataink sem tudnak aludni.
Jelentkezni az Obake tó partján álló egyetlen ház tulajdonosánál, Doktor Karuyo-nál!

Letéptem a cetlit, és odasétáltam az éppen Liz-zel kacérkodó Sorel-hez.
- Szia Atsu! Máris mész dolgozni? Mi van a pihenéssel? – kérdezte, amint odaléptem hozzá, majd beletömött a szájába egy jókora húsdarabot, én pedig lehuppantam a mellette lévő székre.
- Szia Sorel. Te itt nőttél fel a városban. Nem tudod merre találom az Obake tavat?
- De véletlenül tudom. Sokat lógtam ott kölyökként. – elmerengett, majd egy vigyorral arcán folytatta. – Ha kelet felé kimész a városból, egy kisebb földútra fogsz érni, ami egyenesen felvisz a tóhoz. Nagyjából fél óra gyalogútra van a város peremétől. Festői környék az ott. Miért kérdezed?
- Ott lakik a megbízó.
- Csak nem Karuyo doki adott fel hirdetést?
- De igen. Ismered?
- Hogyne.. őt mindenki ismeri, aki itt nőtt fel. Állatorvos, és mellesleg különleges állatok tenyésztésével is foglalkozik. Kedves népség, és megbízhatóak. – nyammogott tovább.
- Rendben Sor. Köszi a segítséget.
- Bármikor. – kezét feltartotta, ahogy szokta, én pedig belecsaptam, majd a kijárat felé vettem az irányt.

A díszes kapun kilépve rögtön elfordultam balra, és a kockaköves főúton kisétáltam a város szélére. Az utolsó kis faház után az út valóban folytatódott egy szekérnyi széles földútban; tovább sétáltam hát az erdő felé. ~ Sorel nem beszélt félre. A természet tényleg remek munkát végzett itt. ~ gondoltam gyaloglás közben, s gyönyörködtem a kisebb dombokkal szegélyezett, színpompás mezőkben. Az utat egyre sűrűsödő aljnövényzet kísérte, mígnem beértem az erdőbe. Még sosem jártam erre, éppen ideje volt kicsit jobban megismerkedni otthonom környékével. A fák egyre sűrűbb rengetegbe tobzódtak, de haladásomat semmi nem akadályozta a szépen kitaposott földúton. Nagyjából fél óra gyaloglás után a fák mintha csak megtorpantak volna, az erdőnek vége szakadt a tó partjától úgy húsz méterre. A Nap sugaraiban csodásan csillogó, tiszta, kék vizű tó valóban egyedülálló látvány volt. Sosem láttam még ehhez foghatót. A fű szinte irreálisan zöld volt, kisebb állatokat láttam a parton a víz fölé hajolva inni, és csak az erdő neszei érték el fülemet. A levegő is tisztábbnak hatott, de ez valószínűleg már csak az elmém szüleménye volt. Mélyet szippantottam a virágok édes illatából, aztán jobbra tovább indultam az úton, aminek végén már láttam is a keresett házat. A tó körül ez volt az egyetlen lak; magányosan, de büszkén állt a parton, szinte egységet alkotva az őt körülölelő természettel. Lassan felsétáltam a verandára vezető falépcsőkön, amik fájdalmas nyekergéssel jelezték nem tetszésüket, majd az ajtó elé érve körülnéztem, és bekopogtam. Kisvártatva nyílt is az ajtó, a lépcsők panaszos szavát továbbfűzve.

- Jó napot! Segíthetek? – egy fiatal, barna hajú fiú nyitott ajtót.
- Jó napot! A Blue Pegasus mágusa vagyok, és a hirdetésre jelentkeznék.
- Ááá értem. Gyere csak be, máris szólok a doktornak.
Beléptem az előszobába, ahonnan a fiú átvezetett egy kellemes kis nappaliba, aztán elszaladt. A tavaszi napsugarak már elszántan csörtettek be az ablakokon, de a kandallóban még diszkréten ropogott a tűz. Mire körbenéztem az otthonos szobácskában, a fiú vissza is ért oldalán egy idősebb, szemüveges férfivel.
- Üdvözlöm kisasszony! Elnézést csak kint voltam az állatoknál. – felém nyújtotta kezét. – Yamato Karuyo vagyok.
- Atsui Orestes a Blue Pegasus-ból. – megráztam kezét. – Miről lenne szó doktor Karuyo? –tértem a tárgyra gyorsan.
- Nos az elmúlt két hétben furcsa jelenségeket tapasztaltunk a házban és a környékén. Napközben, de főleg éjszaka mindenféle neszek, például kopogások, kaparászások hallatszanak mindenhonnan. A kisebb bútorok pedig mozogni is szoktak… maguktól. Az állatok is nyugtalanok, és mi sem tudunk lassan átaludni egyetlen éjszakát sem, a feleségem el is költözött pár napja a kislányunkkal a városba, amíg meg nem oldódik a helyzet. Szellemekre gyanakszunk, de nem tudjuk mit tehetnénk, ezért fordultunk önökhöz.
- Értem. Éjszakára mindenképpen itt maradnék, és szeretnék körülnézni a házban, ha nem gond. – jelentettem ki határozottan.
- Persze ez csak természetes. Vin majd körbevezeti, és ha segítség kell, akkor is hívja nyugodtan őt. –rámutatott a fiúra, ő pedig biccentett. – Nos nekem most mennem kell. Remélem sikerrel jár, és ha bármire szüksége, van ne habozzon. Vin gondoskodj a hölgyről kérlek. Én majd csak este érek haza. Az állatokat is meg kéne etetni.
- Rendben doki.
- Köszönöm. Viszlát. – azzal meghajolt, és sietősen távozott.
- Gyere megmutatom a szobád, aztán körbevezetlek. – kivette kezemből a táskámat, és elindult, közben mosolygósan felém nyújtotta kezét. – Vin Kelsier szolgálatodra.
- Hívj csak Atsu-nek. – jókedvűen megráztam a kezét, és követtem az emeletre. A ház egyszerű berendezésű volt, látszott, hogy nem szűkölködnek, mégsem volt hivalkodó, ami csak növelte szimpátiámat. Vin egy kis szobába vezetett, ahol letette a csomagom, majd szépen megmutatta az összes helyiséget mindkét szinten. Miután a házat végigjártuk, a hátsó kijáraton át kisétáltunk az udvarra. Kis teraszra értünk, ahonnan lelépve ismét a gyönyörű, puha, zöld fű fogadott, tele különböző méretű fémketrecekkel.
- Itt tartjuk az állatokat. – magyarázta Vin. – Nagyon jól érzik itt magukat. Télire pedig abban a pajtában szoktuk elszállásolni őket. – benéztem néhány rácson, és alig hittem a szememnek. A legkülönbözőbb lények pislogtak rám vissza, már amelyiknek volt szeme; láttam egy lábút, két lábút, sok lábút, kétfejűt, fejetlent, szőröset, csupaszt, mindent csak nem normálist.
- Miféle teremtmények ezek, Vin? – kérdeztem kísérőmet, miközben a ketrecek közt sétálgattunk.
- A gizkától a bandigoig van itt minden. Én gondozom őket, és a ház körüli egyéb teendőkért is én felelek. – mosolygott, de szeme nem elégedettséget tükrözött.
- És szeretsz itt dolgozni? – kérdeztem, mire megállt, és felém fordult.
- Végül is a munkámért cserébe kapok szállást, meleg ételt, meg némi költőpénzt is, és a családot is kedvelem. Mi mást kívánhatnék még? – tekintete szomorú volt, és úgy tűnt ezt ő is érezte, mert gyorsan elfordult, és intett, hogy kövessem. Megnéztük a kert többi részét, és a melléképületeken is végigkalauzolt, majd a verandán megálltunk.
- Nos? Van valami kérdésed?
- Egyelőre nincs.
- Akkor én megyek vissza az állatokat ellátni. Ha bármire szükséged van, csak szólj.
- Köszönöm Vin. – mosolyogtam, a fiú pedig úgy tűnt kissé zavarba jött, egy pillanatnyi habozás után ment csak vissza a ketrecekhez, amik hamar el is nyelték. Sóhajtottam egyet aztán bementem a házba.

A doki azt mondta napközben is észlelték már ezeket a furcsa jelenségeket, ezért úgy döntöttem várok, hátha látok valami konkrétat, ami alapján talán elindulhatnék. Szerettem ismeretlen lakásokat felderíteni, és mivel ezúttal egyedül voltam, nyugodtan végig is kutathattam minden kis zugot. A nappaliban kezdtem a „felderítést”, méghozzá a kandalló tetején ízlésesen elhelyezett családi fényképek nézegetésével. A dokit és kislányát ábrázoló képet tanulmányoztam közvetlen közelről, amikor a keretezett fotó megmozdult. Apró kis szösszenet volt, pár centivel hátrébb húztam fejem, aztán megrántottam vállamat, és ismét közelebb hajoltam, amikor a kép hatalmasat ugrott az orrom előtt. A sikoly torkomban ragadt, de legalább egy métert hátraszökelltem, szívverésem és légzésem egy csapásra felgyorsult. Zihálva, kikerekedett szemekkel bámultam a képet, amikor az újabb esze-veszett ficánkolásba kezdett. Riadtan kirohantam a folyosóra és nekilapultam a falnak, miközben még hallottam a keret kopácsolását a kandalló párkányán. Enyhe remegést észleltem tagjaimban, aztán egy mély sóhajtással összeszedtem magam. ~ Nindra zombihadseregénél rosszabb nem érhet.. ~ gondoltam, aztán határozott léptekkel visszamentem a nappaliba, lekaptam a rángatózó képet, és felkészültem, hogy erőből földhöz vágjam, de mikor kezem magasra emeltem, a rángatás abbamaradt.
- Na mi az, meggondoltad magad? – nézegettem a keretet elégedetten, aztán egy perc megfigyelés után visszatettem a helyére. Bólintottam, mint aki jól végezte dolgát, végül is épp most nyugtattam meg egy fényképkeretet, aztán elindultam, hogy folytassam a nézelődést, amikor megmozdult mellettem a fotel. Ijedtemben ugrottam egyet, és a kanapén landoltam, ami azonnal rázkódni kezdett. Felpattantam, és hátrálni kezdtem, de a mögöttem lévő polcok is élénk mocorgásba kezdtek, egy pillanat múlva már a nappali összes bútora felélénkült, a kopogó hangoktól futkosott hátamon a hideg, végül úgy döntöttem jobb menekülőre fogni. Kirohantam a folyosóra, ahol szintén majd’ minden berendezési tárgy bőszen ficánkolt; már ösztönből hátrálni kényszerítettek lábaim. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen megőrült, és képzelődik, persze tudtam, hogy nem csak víziókat látok, de a gondolat, hogy egyszerűen csak elment az eszem, furcsa mód mégis megnyugtató volt. Kezdtem magamhoz térni, bátorságom is visszatérőben volt, amikor a velem szemben lévő falból egy félig átlátszó, rothadó fejű szellem bukkant elő, és egyenesen felém kezdett úszni a levegőben. Egy pillanatra megfagytam, nem hittem a szememnek, aztán megfordultam, és a folyosó másik vége felé kezdtem rohanni néhány meggyőző sikongatás közepette. Furcsa sziszegő hang követett a kísértettel együtt, már szinte éreztem hűvös érintését tarkómon, amikor feltéptem a hátsó kertbe vezető ajtót. Kiléptem, és erőből becsaptam magam mögött, majd az ajtó melletti falnak háttal nekidőlve ziháltam.
- Mi történt? – loholt felém Vin teljes gázzal. – Minden rendben? Mintha sikítást hallottam volna.. – kérdezte mikor odaért mellém.
- Jól vagyok, de közel sincs minden rendben. – közöltem meggyőződéssel. – A ház… a ház tele van szellemekkel, az egyik rám is támadott. – még a történtek hatása alatt voltam, és ez hangomon is hallatszott, vettem hát egy mély levegőt, és összeszedtem magam, hogy ne szégyenüljek meg Vin előtt.
- Ritkán jelennek meg előttünk, általában csak a bútorokkal szoktak szórakozni… ez furcsa. De nyugodj meg nem tudnak bántani. Csak megpróbálnak megijeszteni.
- Sikerült.. – morogtam magam elé, majd ellöktem magam a faltól, kinyitottam az ajtót, és újra a nappali felé vettem az irányt. Vin követett, de már nem volt mit nézni, minden a helyén volt, és ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint mikor megérkeztem. Pár percig még tétlenül forgattuk fejünket a helyiségben, aztán Vin megtörte a csendet.
- Nem vagy éhes? Már ebédidő van. – zavartan vakarta tarkóját, amire kénytelen voltam mosolyogni egyet.
- De, tudnék már enni. – kivezetett a konyhába, és előkapott egy levessel teli lábost, begyújtott alá, aztán előszedett két tányért, engem pedig leültetett az asztalhoz. Pár perc múlva már jóízűen lapátoltuk a forró levest, és közben beszélgettünk. Sokat mesélt nekem a Karuyo családról, és az állatokról, amiket kint láttam, de ügyelt arra, hogy magáról véletlenül se ejtsen szót, én pedig nem akartam firtatni. Miután kellemesen elköltöttük az ebédet, segítettem neki elpakolni, aztán leültünk az immár élettelen kanapéra, és idejét láttam, hogy visszatérjek a munkához, ami idehozott.

- Nos ami biztos, hogy a szellemek a halott emberek itt rekedt lelkei. Halott emberek pedig a temetőkben vannak, ugye? – néztem kérdőn a fiúra, ő pedig bólintott. – Van itt a közelben temető, kripta, templom, vagy bármi hasonló?
- Hmm.. Igen van. – felelte rövid gondolkodás után. – A tó túlpartján van egy temető, de már nagyon régóta nem földeltek el ott senkit. Én úgy tudom teljesen kihalt. Persze a temetők általában kihaltak, de…. szóval elhagyatott.
- Értem. – bólogattam. - Szeretném megnézni. Odavezetnél?
- Szívesen. – mosolygott rám, amikor hangos nyekergéssel kinyílt a bejárati ajtó. Kimentünk a folyosóra, ahol már törölgette cipőjéről a makacsul ráragadt sárdarabokat doktor Karuyo. Köszöntöttük, de kabátját sem vette le, rögtön hozzánk fordult.
- Helló. Csak néhány holmiért ugrottam be, ami kell a feleségemnek, és a lányomnak, aztán megyek is vissza a városba. Úgy döntöttem a ma éjszakát ott töltöm velük, hogy ne zavarjam a munkában a mágus kisasszonyt. – kedves mosolyt küldött felém, aztán felszaladt az emeletre, és kisvártatva vissza is tért egy kisebb táskával. – Nos akkor én megyek is. Sok sikert, és csak óvatosan.
- Meglesz uram. – intettem, az ajtó pedig már csukódott is be mögötte. – Akkor indulhatunk? – fordultam Vin-hez.
- Persze, csak még elintézek pár dolgot a ház körül, hogy utána tudjak mindenben segíteni. – bólintottam, ő pedig elszaladt. Ahogy egyedül maradtam, szinte vártam, hogy megint történjen valami furcsa, de meglepő módon minden nyugodt maradt. Leültem hát a kanapéra, és vártam; mikor meguntam a szimpla üldögélést, mágiámmal kezdtem magam szórakoztatni. Észre sem vettem mennyire elment az idő, mikor ránéztem az órára, az már délután négy órát mutatott. Vin még mindig nem jött vissza, ezért úgy döntöttem felmegyek a szobámba, és körülnézek, jobb mintha a kanapén malmoznék. Felsétáltam az emeletre, és bevettem alkalmi szállásom. A szoba teljesen egyszerű volt, csak egy ágy, mellette egy éjjeliszekrény, és egy nagyobb ruhásszekrény foglalta a helyet. Táskám az ágyon pihent, mint mindig, most sem pakoltam ki, egy sóhajtással mellévetődtem, és gondolkodni kezdtem a szellemek eredetén, de az ágy úgy döntött önálló életre kel. ~ Jajj ne máár.. ~ lepattantam az egyre vadabbul fickándozó fekvőhelyről, mire rákezdett az éjjeliszekrény is. Hátráltam pár lépést, s tekintetem vadul fürkészte a helyiséget, hátha megint felbukkan valami ocsmány kísértet, de ehelyett a táskám emelkedett a magasba. Egy pillanatig még idiótán néztem rá, aztán meglepetésszerűen megindult felém, mintha valaki hozzám vágta volna. Elkaptam, de a lendület nekitolt a ruhásszekrénynek, fejem hangosan koppant a faajtón. Odakaptam, mire valamelyik vicces kedvű kirántotta alólam a szőnyeget, én pedig hatalmas hátassal érkeztem a padlóra, amivel kórusban nyekkentünk.
- Aahh.. Idegesítő kis dögök. –morogtam, majd fejjel lefelé észrevettem egy lebegő fejet, ami egyenesen belerepült a szekrénybe. A jól megtermett bútor rögtön erőteljes rázkódásba kezdett, aztán lassan felém billent. Megfagytam, mozdulni sem tudtam a döbbenettől, már azt hittem agyonnyom, amikor hirtelen megállt fölöttem a levegőben. Erre még jobban elképedtem, fejem lassan az ajtó felé fordítottam, ahol Vin állt, kezét a szekrényre irányítva. Hátrébb kúsztam, a szekrény pedig visszalebegett eredeti pozíciójába.
- Jól vagy? – bólintottam, ő pedig felsegített, miközben a berendezés ismét nyugtalan ficánkolásba kezdett. – Gyere! Ez már nem tréfa, jobb, ha minél előbb a végére járunk. – teljes mértékben egyetértettem, futólépésben elindultunk a földszintre, ahol hasonló káosz fogadott minket, de nem álltunk meg nézelődni, egyenesen a hátsó kijárathoz szaladtunk. Kiérve becsaptuk az ajtót, Vin pedig intett, hogy kövessem.
- Mi volt ez, Vin? – kérdeztem menet közben.
- Telekinézis. Apám mágiája. Még kiskoromban tanított meg rá. – felelte, s közben kerülte a tekintetem. Sietősen lépdeltünk az avarban a tópart mentén.
- Tehát te is mágus vagy. Miért nem mondtad?
- Karuyo-ék sem tudják. Jobb is, ha nem tudják meg. – végre felém fordult, és értetlen arcomat látva egy sóhajtás után folytatta. – Tudod anyám még születésemkor meghalt, apám pedig egy küldetésen veszett oda, mikor 12 éves voltam. Karuyo doktor befogadott, így a munkámért cserébe van hol laknom, és nem vagyok egyedül.
- Na és miért nem képezted magad tovább? Hiszen az egyik legnagyobb máguscéh itt van egy köpésre. Bob Mester egészen biztosan befogadott volna.
- Nem igazán tudom hogy működnek a céhek. Meg aztán apám azért halt meg, mert mágus volt…
- Értem. Na és nem szeretnél mégis a nyomdokaiba lépni? – kérdeztem mosolyogva, de válasz helyett csak maga elé bökött kezével.
- Ott a temető, amiről beszéltem. – pár lépés után valóban beértünk egy kicsi, láthatóan nagyon régi kriptákkal, és kopott márványkövekkel teli sírkertbe. Átlátszó szellembarátaink sem várattak magukra, szinte ahogy beléptünk a rozsdás kis díszkapukon, a szélrózsa minden irányából lebegő fejek, vagy egész testek kezdtek körüllengeni. Hangot nem adtak ki, csak enyhe hűvös fuvallatot éreztem bőrömön, mikor közelebb jöttek. Folyamatosan kirázott a hideg, de ezúttal legalább félelmem sikerült elnyomni.
- Arra! – mutattam az egyik kúszónövényekkel benőtt kriptára, aminek ajtajánál tompa fény szűrődött ki a kis réseken. Elindultunk, de ekkor kinyílt az ajtó, és egy borzasztóan vén ember lépett ki rajta, egy fényesen ragyogó gömböt szorongatva. A ráncaiból, és mozgásából úgy gondoltam, legalább 200 éves lehet.
- Mit akartok itt? – morogta házsártosan.
- Mágusok vagyunk.. – Vin felém kapta fejét, de nem törődtem vele. - .. és el akarjuk tüntetni ezeket a kísérteteket.
- Ugyan miért zavarnak titeket? – kérdezte értetlenül az öreg.
- Ezt ugye nem kérdezte komolyan? Megkeserítik az itt lakók életét. – mutattam rá a számomra egyértelmű tényre. – Nem itt van a helyük.
- Nem érdekel. Nekem ők az egyetlen társaságom. – még jobban szorongatni kezdte a gömböt. ~ Ennek a papának komoly szociális problémái vannak. ~ gondoltam elképedve az imént hallottakon, mikor Vin halkan megszólított, de közben szemét a gömbre tapasztotta.
- Az a lakrima a kezében. Biztosan az tartja itt a lelkeket. Össze kell törnünk. – motyogta, én pedig visszafordultam a papához.
- Jobban tenné, ha inkább élő emberekkel barátkozna. Most pedig adja ide azt a lakrimát vénember, amíg még szépen kérem. – közöltem ellentmondást nem tűrően.
- Azt leshetitek. – sarkon fordult, és önmagához képest fürgén a kripta felé iszkolt, de Vin-t nem előzhette meg.
- Telekinesis. – szólt halkan, a gömb pedig könnyedén kicsusszant a papa kezéből, és szép komótosan Vin-hez lebegett.
- Nee! – szólt az öreg csalódottan, mikor Vin a földhöz vágta a lakrimát. Az ezernyi csillogó darabra hullott, a szellemek pedig egy csapásra köddé váltak. ~ Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam. ~ elégedetten bólintottam, majd odasétáltam a szipogó papihoz, megfogtam a karját, és mindhárman visszaindultunk a házba.

Az éjszaka már nyugodtan telt; elszállásoltuk a kanapén a szomorkás bácsikát, Vin pedig megígérte neki, hogy szerez neki munkát Karuyo-ék birtokán. Reggel korán keltünk, és mire a reggeli végére értünk, a doki meg is érkezett. Elmondtuk neki mi történt, ő pedig kedvesen megveregette az öreg vállát, és máris gondnoki munkát ajánlott neki. ~ Ezek aztán tényleg nagyon rendes emberek. ~
- Vin mellé úgyis elfér egy kisegítő. – vigyorgott a doki.
- Vin már nem dolgozik itt. – jelentettem ki nem kis döbbenetet kiváltva.
- Hogy mi? – nézett rám értetlenül a fiú, én pedig folytattam.
- Velem jön ugyanis a Blue Pegasus-ba. Igen velem jössz.. – szóltam ellentmondást nem tűrően bizonytalan tekintetét látva. – Nem hagyom, hogy elpazarold a tehetséged.
- A tehetséged? Csak nem te is… - nézett rá kérdőn a doki, mire Vin pironkodva biccentett fejével. – Értem. Ha ez az, amit akarsz Vin, akkor én nem tartalak vissza. – mondta mosolygósan, miközben vállára tette kezét. Vin bólintott, a doki pedig elküldte, hogy pakolja össze a cuccait. Megköszönte munkámat, és kifizetett, majd mikor a fiú visszatért két bőrönddel, neki is adott némi „útravalót”, hogy ne legyen üres a zsebe, majd rövid búcsúzkodást követően elhagytuk a tóparti házat. A visszafele út nagyrészt csendben telt, de Vin arcán halvány mosolyt láttam, szemei mintha megteltek volna élettel, ami meglepően jó érzés volt.

Céhünk díszes kapujához érve megtorpant. Kíváncsian, bár kicsit meglepve méregette a rózsaszín, szárnyas épületet; nem lepődtem meg a reakcióján…
- Gyere csak. Belül még érdekesebb.. – szóltam sokat sejtetően, miközben elkaptam karját, és húzni kezdtem a főbejárat felé. Belépve meg sem álltam vele a pultig, ahol Bob Mester éppen dalolászva pakolgatta a poharakat. Vin kissé ledöbbent, de oldalba böktem könyökömmel, amivel sikerült kizökkentenem.
- Óóó… hát visszajöttél mézescsuprom?
- Igen Mester… és hoztam magammal valakit. – odafordult a mellettem ácsorgó, meglehetősen zavarba jött fiúhoz. – Ő itt Vin Kelsier. Tehetséges telekinetikus mágus, segített nekem a munkában is. – bevetettem legelbűvölőbb mosolyomat, de szükségtelen volt, a Mester ugyanis már elbájolódott Vin-től.
- Nagyszerű. A Blue Pegasus örömmel lát minden tehetséges és szép mágust. Liz kedves, idehoznád a pecsétet, és gondoskodnál a legújabb tagunkról? – bájos pincérnőnk azonnal bólintott, a Mester kecsesen tovalibbent, én pedig vigyorogva vállba bokszoltam legújabb klántársamat. ~ Jó tudni, hogy vannak még ilyen egyszerű, örömteli pillanatok is az életben. ~



Vin Kelsier

(Gabriel-el közösen kidolgozott munka)

Nindra árnyai

Szokásomhoz híven hajnalban keltem, tél lévén azonban nem az első napsugarak köszöntöttek mikor kiléptem a még csendes utcára, hanem nyomasztó, éjszakai sötétség. Kezemet kitartva elkaptam néhány jókora hópelyhet, és közelebbről is megszemléltem. Nem tudom miért csináltam, hiszen láttam már életemben elég havat, most valahogy mégis búskomor lettem tőle. Ökölbe szorítottam kezem, karjaimat pedig összefontam mellkasom előtt és dideregve elindultam a klánház felé.

Az aulába belépve szinte lehengerelt az üresség, és a néma csend, ami fogadott. Csizmám hangosan kopogott, amint a pulthoz lépdeltem, céltalanul indultam el otthonról, és továbbra sem tudtam mit kezdjek magammal.
- Szép jó reggelt tündérmókusom! – Bob mester a pult mögötti falon át jelent meg és kiabálva üdvözölt, amire én majdnem szívrohamot kaptam. Ijedtemben hátraugrottam, és átestem a mögöttem lévő bárszéken. Hangos csattanással értem földet a hátamon, levegőért kapkodva ültem fel, és sajgó hátamra tapasztottam kezem.
- Jó reggelt mester. – nyögtem és felmásztam a sunyi székre, ami a padlóra küldött.
- Jól vagy drágám? – kérdezte a szokásos vigyorral, de aggódó tekintettel.
- Persze…semmiség. – feleltem mosolyt erőltetve arcomra, amikor Liz lépett be az ajtón és lelkesen köszöntött. Visszaköszöntem, majd a mellette álló hirdetőtáblára szállt tekintetem. Bob mester egy bögre forró teát nyomott kezembe, amivel persze rögtön leégettem a nyelvemet. Pár köhécselés után felálltam, és a tábla felé indultam. Szinte vártam mikor kapcsol le a mester, ilyenkor szokott ugyanis magához hívni valami jelentéktelen ruházati problémával, de meglepetésemre ezúttal minden akadály nélkül elértem a kis falacskát. Böngészni kezdtem a kirakott cetliket, és egy vörös színnel írt megbízáson meg is akadt a szemem. Kinyújtottam kezem, már majdnem letéptem, amikor..
- Mit csinálsz mókusom? – libbent mellém a mester. – Csak nem akarsz küldetésre menni, amikor nemsokára karácsony van? – döntöttem, nagyot sóhajtottam, és letéptem a papirkát egy gyors mozdulattal.
- Értem. – mondta komolyabb hangnemre váltva. – Akkor ezt vidd magaddal. – egy vastag, kapucnis köpenyt nyomott a kezembe. – Rega tegnap lett kész vele. Elég rejtélyes megbízás, ne hagyd, hogy meglepjenek, és vigyázz magadra, ha egyedül mész.
- Nem kell féltenie Mester..és köszönöm a kabátot. – azzal elindultam a bejárat felé. – Karácsonyra visszaérek. – intettem és a lakásom felé vettem az irányt. Odaérve gyorsan összepakoltam néhány ruhát, némi élelmiszert, és pár szükséges holmit, majd az ajtóból még visszafordultam, és tekintetemmel végigfürkésztem kis otthonomat. ~ Nem töltök itt elég időt. ~ állapítottam meg magamban, aztán kisétáltam a pályaudvarra.

A jegypénztárnál hamar sorra kerültem, ami valószínűleg a korai időpontnak volt köszönhető.
- Hova?
- Tessék? Elnézést elbambultam. – szabadkoztam, mire a pénztáros nagyot sóhajtott, szemeivel pedig hatalmas kört írt le.
- Azt kérdeztem hova! Hova akar menni? Érti? – emelte meg a hangját, de úgy döntöttem nem hagyom magam felhúzni. Elővettem a kis cetlit, és újra átböngésztem.
- Nindra-ba kérek egy jegyet... – elmerengtem egy pillanatra, majd sóhajtottam, és folytattam. – oda-vissza legyen szíves. ~ Nem…ezúttal nem töltöm egyedül a karácsonyt. A mester számít a hazatértemre, nem okozhatok neki csalódást. ~ gondoltam, közben pedig kifizettem a jegyet, és nagyjából 20 perc várakozás után be is futott a vonatom.

Elmélázva bámultam az elsuhanó fehér tájat, nem voltam álmos, és szokásos unaloműző homokjátékaimhoz sem volt kedvem. Akinek ilyen szép karácsonyi emlékei vannak a családjával, annak büntetés minden nélkülük eltöltött ünnep. Ebben az időszakban általában igyekeztem túlélni, és inkább elvonultam olyan helyre, ahol egyedül lehettem, és nem kellett néznem a többiek boldog készülődését. A Blue Pegasusban azonban új családra leltem, ezért eldöntöttem, hogy idén nem a depresszió lesz a társam, hanem barátaim a klánból.

Néhány óra múlva meg is érkeztünk Nindra-ba, úgyhogy lepattantam a vagonról, és megtudakoltam merre van a legközelebbi fogadó. Az utazás mindig kifárasztott, és lelkesedésem sem volt túl nagy, ezért úgy döntöttem csak másnap indulok el kideríteni mi folyik ezen a környéken. A fogadó ajtajában jól megtermett őr ácsorgott és alaposan végigmért, mikor besurrantam mellette a helyiségbe. Lepakoltam egy bárszékre, s intettem a csaposnak.
- Mit hozhatok szép hölgy? - kérdezte.
- Egy pohár bort kérek, egy szobát, és némi információt. – soroltam magabiztosan, az Ovan barátomtól átvett flegma stílusban, amibe egészen belejöttem a vele töltött két küldetés alatt.
- Értem. – kissé meglepődött, termetem alapján valószínűleg nem erre számított. – A pohár bor, viszont szobánk már nincs üres. – egy poharat tett le elém a pultra, közben pedig láttam a szemében, hogy hazudik. – Miben állhatok még a rendelkezésedre szépségem? – kéjes vigyor ült ki arcára. ~ Na ezért nem szeretem a fogadókat… ~ bosszankodtam magamban.
- Fogja vissza magát, és inkább meséljen nekem ezekről az ijesztő árnyakról, és a ködről, ami miatt kijárási tilalom van. – mondtam közönyösen, mire visszahúzódott, és válaszra sem méltatva odament a közben két székkel arrébb a pultra könyöklő fiatal férfihoz. ~ Pofátlan idióta. ~ mérgelődtem magamban, és felháborodásomat csak fokozta, amikor egy kulcsot adott át látványosan a hapsinak. ~ Ilyen nincs. Mekkora egy paraszt… ~ éreztem, hogy eldurran az agyam.
- Hoppsz… - mondtam meglepetést szimulálva, miután poharam a pult mögött hangos reccsenéssel földet ért.
- Mégis mit képzelsz kislány? – feldühödött vadkanként ugrott vissza hozzám, vetett egy pillantást a földön szétrepült boros üvegdarabokra, aztán meglepetésszerűen akkorát lekevert, hogy leestem a székről. ~ Hogy lehet egy nap kétszer leesni a székről? ~ tettem fel magamban a helyzethez képest irreális kérdést, amikor hirtelen fémes hangra lettem figyelmes. Az imént érkezett férfi állt mellettem, kardot szegezve a pultosra. Feltápászkodtam, és csuklóját fogva lejjebb toltam kezét, amíg a kard hegye el nem érte a padlót.
- Maga nem hallotta, hogy a nőket nem illik bántani? – kérdeztem majd felemeltem jobb karom, és tenyerem a csapos felé fordítottam, ami előtt egy pillanat alatt előtűnt mágikus pecsétem, és a homok robbanásszerűen indult meg a pultos felé. Hasánál telibe találta, és berepítette a mögötte lévő polcok közé. - A vendégekkel nem szokás így bánni, főleg, ha épp a pénzüket akarják magának adni. Ugye?
- I..igen kisasszony! Elnézést! – felelte sűrű bólogatás közepette kidülledt szemekkel.
- Tehát van üres szobájuk?
- Az utolsót az úriembernek adtam. – kezével a kardos fickóra bökött. – De kétágyas szoba, esetleg felezhetnek. - Először néztem rá a fekete hajú, vörös ruhásra.
- Kifizetem a felét, ha neked is jó úgy. Egyébként szép kard. – mértem végig a csillogó fémet.
- Éppen kérdezni akartam. Egyébként köszi. – mondta, majd elengedte a markolatot, a kard pedig semmivé vált. ~ Nocsak..egy fegyvermágus? Talán segíthetne nekem, hátha úgy hamarabb hazakeveredek. ~ gondoltam, közben pedig előkapartam a pénzt és a kezébe nyomtam, aztán megcéloztuk a szobánkat. Az ajtón belépve kellemesen csalódtam, a lenti fogadtatás után, nem számítottam ilyen kulturált berendezésre. Két ágy, mellettük éjjeliszekrények és két gardrób, ami felesleges volt részemről, mert sosem szoktam kipakolni a cuccaimat táskámból, hátha sietősen kell távoznom.
- Azt hiszem, a lenti akciónk után nem esélytelen, hogy lesz még revansa. Úgyhogy, engedelmeddel kisajátítom az ajtó felőli ágyat, hogy közelebb legyek, ha netán be akarna jönni valaki. Az ördög bizony nem alszik, ez a szemét mindig éber. – mondta aztán lerogyott a szóban forgó ágyra.
- Felőlem…bár meg tudom védeni magam. Amúgy sem hiszem, hogy ujjat húznának két mágussal, főleg az iménti kis erőfitogtatás után. – mondtam és rádobtam táskám a rám maradt fekvő alkalmatosságra, aztán az ablakhoz léptem, kissé elhúztam a függönyt és letöröltem a párát az üvegről, hogy kilássak. Az utca teljesen kiürült, egy lelket sem lehetett már látni odakint, viszont egyre sűrűsödő köd hullott a városra, szürke lepedőként beterítve a környéket.
- Ez furcsa. – mondtam ki hangosan gondolataimat, elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Mi? – pattant fel az ágyról szobatársam, és kinyitotta a másik ablakot, rögtön éreztem lábamon a betóduló jéghideg levegőt, de nem szóltam, hogy csukja be. - Mi lehet ez? – kérdezte, amikor a szomszédból hangosan átdörömbölt valaki a falon.
- Idióták! Lekapcsolni a villanyt, és bukjatok le! – kiabálta át dühösen, nekem sem kellett több, gyorsan a falhoz siettem, és leoltottam a lámpákat. ~ Remek…most nem látok semmit, hogy menjek így vissza? ~ mérgelődtem ezúttal magamban, és közben eszembe jutott a biztonságos megoldás. Négykézlábra ereszkedtem, és lassan elindultam a srác felé, legalábbis azt hittem, de sajnos az asztal közbeszólt. Megpróbált figyelmeztetni, de addigra én már vibráló homlokomat dörzsölgettem, és örültem, hogy legalább nem látta a bénázásomat.
- Kussoljatok már el végre! – újabb dübörgés, meg kiabálás. Sóhajtottam egyet, és lenyeltem a torkomban felfele törekvő fájdalmas nyöszörgést, közben még lassabban, hogy elkerüljem az újabb égést, odakúsztam a fiúhoz, és lehuppantam a fal tövében.
- Akkor azt hiszem ideje, hogy bemutatkozzak. Atsui Orestes a nevem, és a Blue Pegasus klán mágusa vagyok. – suttogtam, és próbáltam felülmúlni az előző asztalos „bemutatkozást”. - Egy küldetés hozott ebbe a városba. Te hogy kerültél ide?
- Gabriel van Chantai. Dragon Fang. – mutatkozott be, de a vaksötét miatt csak a hangját hallottam, testi kontaktusra esély sem volt. Neve ismerősen csengett, gyors kutakodásba kezdtem hát agyamban, és be is ugrott honnan.
- Chantai? Mint a város itt a hegyekben? – kérdeztem.
- Pontosan. A családom annak a városnak az őrgrófja… volt. „van Chantai” eredetileg annyit jelent, „Chantai-ból”. Hosszú sztori hogy hogyan kerültem a klánba, a lényeg, hogy fél év után először megyek haza megnézni, hogy hányadán állnak a dolgok. – felelte.
- Értem…tehát csak átutazóban vagy itt. – levegőt vettem, hogy folytassam, de vérfagyasztó női sikoly fojtotta belém a szót. Megborzongtam a hangtól, és Gabrielre néztem, legalábbis odafordítottam fejem, ahol lennie kellett.
- Te is hallottad? – kérdezte.
- Igen. – mondtam, és kitapogattam egyik karját, megragadtam, felálltam és magammal húztam az ajtó felé, ügyelve, hogy ezúttal kikerüljem az asztalt.
- Azt hiszem ez lesz a megbízásom. – közben kinyitottam az ajtót, de a lámpát nem kapcsoltam fel, szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és ha kimegyünk erre szükségem is lesz. Óvatosan, tapogatózva lementünk a lépcsőn, és a főbejárat felé vettük az irányt. Nagy faajtó állta utunkat, ami legalább három helyen be volt reteszelve. Beletelt néhány percbe, míg sikerült az összes zárat kinyitni, aztán habozás nélkül kitártuk az ajtót és az utcára rohantunk. Sajnos azonban ott az ablakból is látott üresség, és csend fogadott minket. Gabriel előhívta kardját, majd végigsétáltunk az utcán, szemünkkel végigfürkésztük az összes zugot, amit láthattunk, de nem találtunk semmit, és senkit.
- Azt hiszem jobb, ha most visszamegyünk. – mondta, én pedig egyetértően bólintottam.

A szobánkba visszaérve leültünk az egyik ágyra.
- Pontosan milyen megbízásról van szó? – kérdezte, miközben szeme megcsillant az égre visszatérő Hold fényében.
- Nos nem sokat tudok, csak annyit tüntettek fel, hogy éjjelente furcsa köd telepszik a városra, és eltűnnek emberek, akiket reggelre holtan találnak. Félek a holnap reggel is fájdalmas lesz. – leszegtem fejem egy pillanatra, sóhajtottam, aztán újra ránéztem. – Azt hiszem elkelne egy kis segítség. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de…azt hiszem itt senki másra nem számíthatok. Hajlandó lennél segíteni nekem Gabriel van Chantai?
- Nos, hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet a dolog, ráadásul elég közel van a városomhoz, kötelességemnek érzem, hogy utána járjak, mielőtt oda is elér ez, akármi is legyen. Segítek, mindennemű fizetség nélkül. – bólintottam, majd az ajtó felé fordítottam fejem, ahol felkapcsolták a villanyt.
- Azt hiszem, holnap körülszimatolhatunk. – mondta, majd átment a saját ágyához. Becsuktam a még mindig nyitott szemként figyelő ablakot, utána levettem csizmámat, kivettem hajamból a gumit és összeborzoltam a türkizes hajtengert, aztán úgy ahogy voltam lefeküdtem, átgondoltam a nap történéseit, ahogy szoktam, és hamar mély álomba merültem.

A kései lefekvés ellenére ismét kivert az ágyból a hajnal. Gyorsan lezuhanyoztam forró vízben, felöltöztem, aztán lementünk megreggelizni a fogadóba, ahol rögtön faggatni kezdtük a pultost, aki ezúttal sokkal készségesebb volt. Elmondta, hogy a környéket éjjel megrázó női sikoly tulajdonosát reggel holtan találták a főtér közepén. Torkát egy hegyes, henger alakú tárggyal átszúrták, és ott hagyták elvérezni. ~ Borzasztó halál. Vajon ki képes ilyesmire? ~ gondoltam, miközben újabb fontos információra hívták fel a figyelmünket, miszerint a temetést azonnal, még a délelőtt folyamán megejtik, ugyanis a korábbi áldozatok mind eltűntek a ravatal után. Körülnéztünk a főtéren, hátha találunk valami gyanúsat, de a meglehetősen nagy, összefagyott vértócsán kívül nem volt ott semmi, ezért ahogy megcsendültek a harangok a templomtoronyban, elindultunk a temető felé.

Ott kisebb tömeg fogadott minket, pont a szertartás végére értünk oda. Feketébe öltözött, keservesen gyászoló emberek mindenütt..és egy..kislány. Hat éves forma lehetett, és szorosan fogta zokogástól rángatózó apjának kezét. Körbenézett az embereken, aztán a sírkőre fordította tekintetét, amibe már belevésték édesanyja nevét. Szemében a végtelen ártatlanság keveredett a teljes értetlenséggel. Még nem fogta fel, mi történt..el kell telnie pár napnak talán hétnek, hogy érezze szeretett anyja hiányát. Tekintetét ismét sétáltatni kezdte, és megtalálta az enyémet. Megfagytam, ahogy szemembe nézett…úgy éreztem tükörbe nézek. A szeme az én szemem volt, a fájdalma az én fájdalmam. A kép elmosódott, még éppen láttam, hogy elfordítja fejét. Hatalmas könnycseppek csordultak ki szememből, és mint erdő közepén a csermely, végigszaladtak arcomon, hogy államat elérve az avaron terüljenek szét. Nem igazán fogtam fel mi történt a következő pár percben, de megpróbáltam összeszedni magam, pislogtam egy pár nagyot, és láttam, hogy miközben a tömeg oszlani kezd, Gabriel a családdal beszélget. Nem szép ilyenkor zaklatni őket, de sajnos az idő szorított, minél több információval kellett felvértezni magunkat éjszakára. Tehetetlenül toporzékoltam, úgy gondoltam jobb, ha ebből most kimaradok. Pár perc társalgás után visszajött hozzám.
- Meg tudtál valamit? – kérdeztem, és gyorsan letöröltem arcomról a lassan rádermedő sós cseppeket.
- Semmit. Elküldött, ahogy hallhattad. – mondta. ~ Ehh…ha hallottam volna, nem kérdezem. ~ gondoltam kissé bosszúsan, és elindultunk vissza a főtérre, hogy még egyszer megnézzük a tócsát, és a környékét. Míg odaértünk megbeszéltük, hogy tovább faggatjuk a fogadóst, esetleg később a családot is, hátha meg tudunk még valami érdekeset. Az biztos, hogy túlélőt nem fogunk találni, ha lenne már hallottunk volna róla. A térre beérve csalódottan láttuk, hogy a vértócsát feltakarították, sőt a mellette látott lábnyomokat is eltüntették, ezért visszatértünk szállásunkra.
- Mióta van kijárási tilalom? – kérdeztem a csapost.
- Körülbelül három hete. – felelte, miközben a tiszta poharakat törölgette.
- Hogy kezdődött? – folytattam a faggatózást.
- Nos..egy nap sötétedés után sűrű köd szállt a városra, de ez errefelé nem szokatlan jelenség, ezért nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. De másnap reggel a főtéren egy férfi holttestére bukkantunk. A szomszéd kovácsműhely tulaja volt. A nyakát átszúrták valamivel, és ott hagyták elvérezni. Azt gondoltuk, hogy valami rablóbanda jár a környéken, és gyanúnk igazolódni látszott, mikor a következő és az azt követő napon ugyanez történt. Polgárőrség lepte el éjszakára az utcákat, hátha sikerül nyakon csípni a könyörtelen gazfickókat, de a negyedik éjszaka…olyasmi történt, amivel mi egyszerű emberek már nem vehetjük fel a harcot. Négy vagy talán öt…lény…vagy nem is tudom hogyan hívhatnám őket. – szemében félelem tükröződött, de folytatta. – Élő halottak jelentek meg a főutcán, az erdő felől érkeztek. Erősek voltak, jóval erősebbek, mint egy ember lehetne, a szemükben pedig semmilyen értelem nem tükröződött. Ösztönből öltek, mégis úgy tűnt tudják miért jöttek. Két embert magukkal ragadtak a halálba, aztán visszahúzódtak az erdőbe. A testeket felravataloztuk, de mint már korábban is említettem, egytől egyig eltűntek még mielőtt elföldelhettük volna őket. Azóta kijárási tilalom van sötétedés után, mindenki bezárkózik, és meghúzza magát, de még így is van, hogy valaki kint marad az utcán. Valószínűleg minden éjjel jönnek, de már az ablakon sem merünk kinézni, a ködtől úgysem látnánk semmit.
- Értem. – mondtam, és kérdőn néztem Gabrielre, hátha ő is kíváncsi valamire.
- Tehát akkor semmi konkrét dolgot nem tudnak arról, hogy miért történnek a dolgok, ha jól veszem ki. – fejtegette újdonsült társam az imént hallottakat.
- Úgy van. – felelte a csapos, majd ugyanazzal a ronggyal, amivel az előbb még a poharakat törölgette, letörölte a homlokáról az izzadságot, nem kis döbbenetemre. ~ Na itt sem iszom többet pohárból. ~
- Esetleg beszélni tudnak ezek a dögök? – kérdezte Gabriel, mire a pultos heves fejrázással jelezte, hogy nem tudja a választ. ~Beszélő zombik? Mi van? ~
- Miért fontos ez? – fordultam felé, a legkevésbé sem álcázva döbbenetem.
- Talán meg lehetne kérdezni őket, miért gyilkolnak. – közölte vigyorogva, én pedig azt hittem menten megkezdem a tegnapi székleesés-rekordom megdöntését - Viccet félretéve, talán tényleg el lehetne kapni egyet, és kifaggatni.
- Khm, mint mondtam, csak az ösztön az, ami megvan bennük. – szólt közbe a pultos, és én sem tudtam elképzelni, milyen lehet egy beszédes zombi. ~ Beszédes zombi? ~ megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
- Meglátjuk. – összecsapta jókedvűen kezeit és elindult kifelé. - A helyünk pedig, amíg itt vagyunk szent, és sérthetetlen. – rábökött a két székre amiről épp felálltunk. - Értve?
A vendégek szófogadóan bólogattak, és szemükkel végig követtek minket, ahogy kimentünk.
- Mit akarsz? – kérdeztem enyhe aggodalommal hangomban.
- Bulira vagyunk hivatalosak. Hullajó lesz. Ottalvós, benne vagy? – kérdezte vigyorogva, és ismét kimentünk az utcára. ~ Érdekes humora van ennek a fiúnak. ~ gondoltam, közben pedig próbáltam vele tartani a lépést, de olyan energikusan lépdelt előre, hogy már szinte futnom kellett. ~ Nem igaz most meg hova siet ennyire? ~ gondoltam, majd hirtelen elkaptam karját és megállítottam.
- Ho-va mé-ész? – kérdeztem lihegve.
- Hát tulajdonképpen..nem tudom. – ismét vigyorra húzódott szája. ~ Vajon mi lelte? Lehet ivott valami agyserkentőt a kocsmában, csak nem vettem észre? ~
- Én éhes vagyok. Szerintem együnk valamit, aztán kimehetünk a temetőbe, hogy ott legyünk sötétedéskor. Gondolom arra indultál. – bólintott, és elindultunk egy kajáldát keresni. A közelben találtunk is egy kis kifőzdét, bementünk, elfoglaltunk egy asztalt, és böngészni kezdtük az étlapot. Mindenki elhallgatott és minket figyelt.
- Helló emberek! – szólt Gabriel mindenkinek, és közben idétlenül integetett jobb kezével.
- Mit hozhatok? – jelent meg mellettünk egy pincérféleség.
- Akkor én a ház specialitását kérem. – közölte Gabriel, én pedig kértem egy nagy tál makarónit. Nemsokára ki is hozták a teli tányérokat. Én rögtön nekiláttam a tésztának, Gab viszont furcsán bámulta az ananásszal megtömött hússzeletet.
- Széles e világon csak és kizárólag egyetlen dolog van, amit nem szeretek. Az ananászt. Erre mit ad a teremtő? Tele van tömve vele a húsom. – kicsit megsajnáltam, a nevetést azonban nem tudtam visszafogni. - Ne nézz rám így! – fordult felém, s közben elkezdte kipöckölni a gyümölcsdarabokat a húsból, mire én még jobban elkezdtem nevetni.
- Ne haragudj! – próbáltam érhetően kinyögni, aztán nagy nehezen megnyugtattam magam, és abbahagytam a hahotázást. - Nem kinevettelek, csak....hát szóval...ahh mindegy. ~ Ebből már nem magyarázom ki magam. ~ tettem hozzá magamban.
- A hegyekben a nyers csirkehúst is megettem, nem vagyok finnyás, egyszerűen nem szeretem. – mondta, és kisvártatva befejezte a guberálást. - Te, Atsu, milyen mágus is vagy? Azt láttam, hogy tudsz bánni a homokkal, mással is? – kérdezte váratlanul, de végül is érthető volt az érdeklődése, hiszen ha harcra kerül a sor, nem árt, ha tisztában vagyunk egymás képességeivel.
- Nos, értek valamennyire a kristálymágiához is, de egyelőre csak az alapokat sajátítottam el. Tudom teremteni és formázni, akárcsak a homokot, de többel még sajnos nem szolgálhatok. – válaszoltam, ő pedig bólintott, és csendben elfogyasztottuk az ebédet.

Miután végeztünk, az étteremből egyenesen a temető felé vettük az irányt, de a kifelé vezető kis út szélén Gab hirtelen leült egy padra. Megtorpantam, és kérdőn néztem rá, mire megpaskolta maga mellett a faülőkét, én pedig odamentem és leültem mellé.
- Nos, a gyanúm az, hogy a testeket valaki ellopja, feltételezhetően nem a falusiak közül való, hiszen őket sakkban tartják éjjelente, nappal meg nem hiszem, hogy van olyan őrült, aki megkockáztat egy hullarablást. ~ Ez egyértelmű. ~ gondoltam, és helyeslően bólogattam. - Lényeg, hogy ha faluból kívüli csinálta, akkor nem tudhat a ma reggeli temetésről sem, így most éjjel is eljöhet, mit sem sejtve. És itt jövünk képbe mi. Amint ő szépen gyanútlanul besétál a temetőbe mi elkapjuk, leütjük, és majd ha biztonságba kerültünk kifaggatjuk. Ez lenne a terv könnyebbik fele. A nehezebbik az, hogy nem tudjuk mi jár-kel a faluban a köd alatt, és olyan sűrű, akár a tej. Tehát, sötétedéskor szolgálatba kéne állítanod a mágiád, mégpedig valami féle rejtekhelyeket csinálni vagy homokból, vagy kristályból, amibe ha megvan az emberünk - már ha emberről van szó - könnyen, gyorsan begubózhatunk, és le is zárhatjuk úgy, hogy feltűnés mentes legyen.
- Miért pont mágiával csináljam a búvóhelyet? – kérdeztem, és szinte ittam a szavait, hiszen úgy tűnt végre komolyan beszél.
- Azért, mert a ködben semmit nem fogunk látni, amit egy mágus egyszer megteremt, míg létezik, tudja, érzi, hogy merre van. Így van? – bólogattam, mint egy papagáj. - És nem csak egy ilyen búvóhelyre lenne szükség, hiszen nem tudhatjuk, hogy nem éppen ezek a hulla akármik jönnek-e vissza a halottakért. Szóval a faluban két-három lyuk is kéne. Akkorák, amekkorákban elfér három ember. nem a kényelem az első, a biztonság, szóval inkább vastag legyen a fal, vagy ha homokból csinálod, akkor minél észrevehetetlenebb. Csak addig kell ott maradnunk, amíg a köd eloszlik, és előbújhatunk.
- Világos. – helyeseltem, és újra átgondoltam, amit mondott. – Jó terv, remélem nem jön közbe semmi. – tudtam, hogy ez csak hiú ábránd, hiszen valójában fogalmunk sem volt mivel állunk szemben, ugyanakkor Gabriel találkozásunk óta először látszott megfontoltnak és határozottnak, éreztem, hogy bízhatok benne.
- Rendben, akkor jelöljük ki, hol legyenek a búvóhelyek. – mondtam, majd felálltunk és újra elindultunk a főtérre, ahol a közelgő sötétedésre való tekintettel már egyre kevesebb járókelő volt.

A teret körülölelő házak egyikéhez sétáltunk, ahonnan teljesen be lehetett látni a környéket, és a faltól nem messze megálltunk. Kezeimet kitártam magam előtt, éreztem, ahogy zsigereimen végigfutnak a mágikus energiák. Ragyogó türkiz fényű pecsétem szinte lámpaként izzott fel előttem, és a földön majd’ két méter átmérőjű kör alakban, csillogó, fehéres kristály jelent meg. Mivel a kristályt még nem ismertem ki annyira, mint a homokot, így minden erőmmel a varázslatra kellett koncentrálnom, és kicsit tovább is tartott, mint elsőre terveztem. A csillogó kör lassan emelkedni kezdett a földből, és nagyjából másfél méter magasan kupolaként bezáródott, akárcsak egy jégkockákból kirakott iglu, a tér közepe felé néző oldalán pedig apró lyuk tátongott, amin épphogy be tudott kúszni egy ember.
- Megfelel? – fordultam társam felé, miután kezeimet leengedve befejeztem a varázslatot. – Úgy gondolom nagyobbat nem érdemes csinálni, ebben két-három ember kényelmesen elfér. Viszont ebből kettőt órákig fenntartani…az sok varázserőmet elveszi. Remélem, harcra nem kerül sor, mert lehet nem igen tudnék segíteni.
- Nekem megfelel, ha neked is. A másikat ne húzzuk fel előre, ki tudja, lesz-e elég időnk menekülni eddig. – mondta, majd ismét a temető felé vettük az irányt. A kis földút mellett hamar meg is jelentek a sírkövek, amik egyre sűrűbben nőttek ki a zavaros avarból. Kissé feszengtem, sosem szerettem a temetőket. A délelőtti temetésen frissen emelt sírkőtől pár méterre, egy bokorban letelepedtünk, és vártuk a ködöt, ami „szerencsére” nem váratott sokat magára. Nagyjából 10 perc alatt teljes sötétség borult a környékre, s nem sokkal utána a köd is elkezdett leszállni. Gabriel előhívta kardját, és tekintetünket a sírra szegeztük. Sírrablókat vártunk, de az élet ismét olyan meglepetést tartogatott, amire álmomban sem számítottam, bár az előzményeket tekintve talán kellett volna. A föld mocorogni kezdett a sírkő előtt, aztán egy pillanat múlva be is omlott. Gab suttogott valamit, de nem értettem mit, mert az események elvonták figyelmem. A tátongó lyukból egy véres, sáros kéz nyújtózkodott az ég felé, majd belemarkolt a földbe, és húzni kezdte maga után testét. Nem sokkal később már ott állt teljes „pompájában” a délelőtt elföldelt nő. Egykor fehér ruhája, most piszkos, barnás színt öltött, lábai és karjai tele voltak karcolásokkal, nyakán még mindig ott díszelgett a halálát okozó lyuk, amiből gennyes, földdel kevert váladék csurgott ki, akárcsak félig nyitva tartott száján. ~ Ilyen nincs…hogy a … ~ mereven bámultam, ahogy lassú, ügyetlen léptekkel elindul a temetőből kifelé vezető úton, s megborzongtam a látványtól, majd lassan Gabriel felé fordítottam fejem, akin hasonló döbbenetet fedeztem fel. ~ És most? ~ gondoltam, miközben kérdőn néztem rá. Ő óvatosan felállt, és biccentéssel jelezte, hogy kövessem példáját.
- Követjük. Meglátjuk, mit akar. És ha külön kell válnunk, ne keressük egymást az éjszaka folyamán! Holnap reggel találkozunk a szobánkban! – bólintottam, majd a nyomába eredtünk, lassan nehogy zajt csapjunk, de igen közel kellett hozzá merészkednünk, különben a fehérségben hamar szem elől tévesztettük volna.

A városba beérve néma csend, és üresség fogadott minket, szűk, kis utcákon haladtunk az immár cseppet sem halott nő nyomában, míg az meg nem torpant az egyik ház előtt. ~ Talán észrevett minket? ~ kirázott a hideg, és vártam mikor fordul hátra, de ehelyett szembe fordult a ház ajtajával, és vékony, hullafehér kezét a kilincsre fonta, majd benyitott.
- Mi a francot akar?! - kérdezte Gabriel, és rohamléptekben követtük a ház belsejébe. – Ez a családja háza! – mondta, mikor elértük a bejáratot, és én is rögtön felismertem. A sáros nyomokat követve a kislány szobájába jutottunk, ahol a „szörny” úgy tűnt épp lányát készül betakargatni. Ocsmány kezeivel a takaró tetejét fogta, szájából rá is csöppent némi váladék, és egyre közelebb hajolt a lányhoz.
– ATSU! – ordította Gabriel, s nekem sem kellett több, kezemet előrelendítettem, és ugyanazzal a lendülettel, egy termetes homokcsomó vágtatott a hulla oldalába, amitől azonnal nekicsapódott a falnak. A kislány felébredt, és szemét dörzsölgette, neki is jutott pár homokszem.
- Mi ez a lárma? – hátrafordultam, és láttam, hogy az apja áll az ajtóban értetlenkedve, közben Gabriel a kislánnyal az ölében kiviharzott mellettünk a szobából.
- Később megmagyarázom! Most jöjjön! – szóltam a férfinak, majd elkaptam karját, és futva indultam vele társam után. Az utcán értük be a kislányt szorító Gabrielt, majd a főtér felé vettük volna az irányt, de hamar megtorpantunk. Fülsüketítő visítást hallatva robbant ki az ajtón az anya, és hihetetlen tempóban indult meg felénk. Gabriel gondolkodás nélkül letette a lányt, és előhívta kardját. Feje fölé emelve várta, hogy lesújtson a nőre, de elszámította magát, és csak a markolattal találta el homlokát, ami azonnal betört. A halott nő érdeklődve megtapogatta a fején keletkezett rést, majd újabb dühös sikítással Gabrielre vetette magát. Öt centi hosszú karmaival próbálta megsebesíteni, és egyszer sikerült is betalálnia, amitől partnerem majdnem hátraesett, de végül sikerült elrúgnia magától. A férje elindult a harcolók felé, de kezét elkapva visszarántottam. A pillanatnyi szünetben Gabriel felém fordult:
- Atsu, fogd őket, és vidd a rejtekhelyre! – kiabált, aztán a síró kislányra nézett. – Sajnálom, kölyök. – mondta, és folytatták a dulakodást. Én közben megfogtam a kislány kezét, és húzni kezdtem, ő azonban lecövekelt, egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Halott anyja karjait kitárva elindult felé, majd letérdelt, mire a kislány togyogva közelíteni kezdett a szeretett ölelés reményében. Már majdnem odaért, amikor a nő Gabrielre nézett, aztán újabb visítás kíséretében eltorzult fejjel fordult vissza lányához. Tudtam, hogy ez fog történni, nem értettem miért vártam az utolsó pillanatig. Kezemből ismét homokköteg vágódott, ezúttal a nő arcába, amitől kis repülés után háttal vágódott a kőkockákból kirakott útra. Gabriel odaugrott és elkapta a kislányt.
- Ez nem édesanyád. Ez nem szeret már senkit. Ez gonosz, menekülj! Légy ügyes kislány, menj Atsui-val meg a papával. Értve vagyok? – rázta meg a lányt.
- De te..
- Nincs de, menjetek! – felém dobta az apró testet, majd egy jelentőségteljes pillantás vetettünk egymásra, s ő visszafordult ellenéhez, én pedig a kislánnyal a karomban futásnak eredtem az apjával.

Fejemet kiürítettem, igyekeztem nem azon rágódni mi lesz újdonsült barátommal, hanem arra koncentrálni, hogy biztonságba helyezzem az ártatlan családot. Teljes erőmből futottam a vélt úton, ami a főtérre vezetett, és halkan imát mormoltam, nehogy a nagy ködben valamiben fent akadjunk, de szavaimat valószínűleg senki nem hallgatta meg, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyta. Hirtelen egy összeaszalódott, váladékozó sebekkel teli fej jelent meg előttem, ami már épp harapásra nyitotta száját, de a lendülettől már nem tudtam megállni, ezért inkább utolsó lépésemmel erősen elrúgtam magam a földtől, a kislányt pedig még jobban magamhoz szorítottam. Szinte letaroltam az élőhalottat, de megbotlottam és majdnem elestem, mikor meglepetésemre az apa elkapta karomat, és újra egyenesbe hozott.
- Köszönöm. – mondtam, és azonnal továbbiramodtunk, azonban a főtérre kiérve megtorpantam, majd rövid gondolkodás után rájöttem merre van az óvóhely.
- Erre! – szóltam a férfinak, de pár lépés után arcomba csapódott egy kéz, amitől oldalra elestem. A kislány kiesett ölemből, de rögtön felpattant és sikítva szaladt apja karjaiba. Kezemet vérző arcomra tapasztva feltápászkodtam, és a támadás irányába fordultam, ahonnan már repült is felém az újabb zombi. Elugrottam előle, majd derekamról lerántottam szeretett ostoromat, és hátulról felé csaptam. A fekete bőr kígyóként tekeredett a nyakára, magam felé rántottam, mire szembefordult velem. Tenyeremet a hasa elé tartottam:
- Sand Bullet! – kiáltottam, s homoklövedékeim közvetlen közelről csapódtak a hulla testébe, mire az felvisított, és összerogyott. Számítottam rá hogy ennyitől nem fog kidőlni, de amíg az apró lyukakat tapogatta testén nyertünk egy kis időt. Odaszaladtam védenceimhez, majd miután megbizonyosodtam, hogy épek, szememmel megkerestem a korábban épített bunkert. Két-három méternél messzebbre nem lehetett ellátni, de sajnos nem is volt rá szükség ugyanis a közeledő további három zombi már látótávolságon belül volt.
- Nem érjük el a bunkert. – mondtam magamnak, majd hátrálni kezdtem, és megszüntettem a varázslatot. Intettem a férfinak, hogy kövessen, mire ő ölébe kapta kislányát, és újra futásnak eredtünk. Nem tudtam mi tévők lehetnénk, hiszen a három szörnyeteg szorosan a nyomunkban volt. ~ Valamivel el kell terelni a figyelmüket, amíg felépítek egy új búvóhelyet. De hogyan csináljam? ~ zakatolt az agyam, és féltem, de ahogy ránéztem az életéért futó apára karjában egyetlen gyermekével, bátorság, és hit öntötte el testem. Hirtelen megálltam és szembefordultam a zombikkal, közben intettem neki, hogy fusson tovább. Kezeimet a fejem fölé emeltem és ököl nagyságú kristályokat formáztam, majd szélsebesen a rohanó holtak felé hajítottam. Egyet fejbe találtam, egy másikat pedig hasba, ezek azonnal padlót fogtak a harmadik azonban még mindig felém rohant. Hátrálni kezdtem, s láttam, hogy a férfi nem futott el, nem messze tőlem megállt.
- Crystal Magic!! – kiáltottam, s parancsomra egy szempillantás alatt kiemelkedett a földből az újabb kristály bunker. – Bújjanak be!! – ordítottam a férfinak, aki rögvest bevetette magát kislányával a kis nyíláson. Visszafordultam és azonnal rám vetette magát a hulla, aki közben utolért. Erőteljes kapálózásba kezdtem, ami meglepő módon hatékonynak tűnt, valahogy sikerült kimásznom alóla. Kúszva hátráltam az pedig négykézláb, vicsorogva közelített felém. Gennyes arca már csak húsz centire volt az enyémtől, amikor észrevette, hogy nem tud mozdulni. Lenézett a földre és visítani kezdett, amikor meglátta, hogy már derékig elsüllyedt a homokban. Felém kapott, de nem vártam meg, felpattantam, és beszaladtam a bunkerba, majd lezártam a kijáratot.

Pár percig csak bámultam a kristályfalat, és hangosan lihegtem. Kezeim még mindig remegtek a félelemtől, és el is fáradtam.
- Köszönjük. – mondta a férfi ölében tartva kislányát.
- Most már biztonságban vannak. – nyugtattam meg, és háttal nekidőltem a falnak. Nagyjából fél óra múlva mindketten elaludtak. Olyan békésen nyugodtak, mintha semmi sem történt volna. Mosolyogva néztem őket, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy fenntartsam a varázslatot, de közben fejemben motoszkált a gondolat, hogy vajon mi lehet most Gabriellel. ~ Remélem nem esett baja. Végül is én rángattam bele ebbe az őrületbe. ~ elhessegettem a negatív gondolatokat, és vártam, hogy reggel legyen.

(folytatás)

- Csukd be a szemed Atsui. – Akira selymes hangjára sietve behunyom szemeim. Kuncogok, s akármilyen erősen is szorítom, szemhéjam derekasan küzd, én pedig engedek a kíváncsiság alattomos kis manóinak, és résnyire kinyitom szemem.
- Ne less. – figyelmeztet ugyan azon a kedves hangon, mire én rögtön engedelmeskedek, s újra szorosan behunyom szemem, aztán a biztonság kedvéért kezeimmel is eltakarom őket. Halkan dúdolni kezd egy dalt, ismerem, de a szöveg most nem jut eszembe. Hangját egyre közelebbről hallom.
- Hagyd abba Akira! Nem is tudsz énekelni! – vihogok, s minden vágyam, hogy folytassa a dúdolást.
- Most már kinyithatod. – kezeimet lassan elhúzom arcom elől, és nagyra nyitom szemeim. A hirtelen betóduló fény apróra húzza pupilláim, átadva a helyet tengerkék íriszeimnek. Egy pillanatra elvakít, de hamar kitisztul a kép, és meglátom a mosolygó Akirát, kezében egy jégből formázott torta. Megbűvölve nézem, miközben az Akira kezének apró mozdulataitól ezernyi színes szikrát szór arcunkra.
- Boldog 13. születésnapot Atsui. – kezével végigsimítja arcomat, s hatalmas puszit nyom homlokomra. Vigyorgok rá, jobb tenyeremet pedig vízszintesen számhoz emelem, s lágyan megfújom, amitől homokszemek tucatjai gördülnek át a jégtortára, lágyan beterítve azt. Aztán még egy gyors fújás, és Akira arca is megtelik a mágikus porral. Hangos nevetésben törünk ki, és nem tudom abbahagyni…fájó hasamat fogom, de még mindig nevetek, úgy tűnik ennek a boldog pillanatnak sosem lesz vége….
A kép halványodni kezd. A világ lassan fehérbe burkolózik.
- Kisasszony.. – távoli hang szólít..talán engem? Nem valószínű.. – Kisasszony. Ébredjen! – azt hiszem ez mégiscsak nekem szólhat. Érzek valamit az arcomon…talán egy kéz lehet. Igen, biztosan az.
- Atsui! Térj magadhoz! – egy kislány hangja. Tudom is melyik kislányé. – Térj magadhoz! – ismétli szinte könyörögve. Szemeimet lassan kinyitom, és visszatérek a valóságba…

Lassan felültem, és körbeforgattam a fejemet. Világos volt, már amennyire télen szokott. A kristálybunker eltűnt, pár ember körbeállt és engem figyelt. Jobb karomon átfonta kezeit a kislány, bal karomat pedig az apja ragadta meg kicsit határozottabban, és fölsegítettek. Nehezemre esett megállnom a lábaimon, éreztem, hogy testembe csak lassan tér vissza az erő, amit az egész éjszakás varázslás ellopott.
- Köszönöm. – mosolyt erőltettem arcomra, és elindultam a fogadó felé. Lábaim maguktól kezdtek működni, fejemben Gabriel hangja visszhangzott, mikor azt mondta reggel a szobánkban találkozunk. Segítségre volt szükségem, de nem kellett kérnem. Egészen a szoba ajtajáig kísértek.
- Nagyon köszönjük. – mondta az apa én pedig bólintottam, és magamra zártam az ajtót, mikor elmentek. Lerogytam az egyik ágyra, nem is figyeltem melyikre, szemeimet az ajtóra tapasztottam, és vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem egy évszázadnak tűnt, amikor a kilincs lassan lefelé fordult, és kitárult az ajtó.
- Huhh. Reméltem, hogy túlélted. – mondta Gabriel, majd bezárta az ajtót maga mögött.

- Én is örülök, hogy élsz még. – mondtam mosolyogva, miközben ő lerogyott mellém az ágyra, és fújt egyet.
- A család is megvan? – kérdezte, s szemeivel az arcomon éktelenkedő karmolás nyomokat fürkészte.
- Igen. Megúszták egy karcolás nélkül, ami a körülményeket tekintve azt hiszem kisebb fajta csoda. – mire mondatom végére értem, kopogtak az ajtón. Gab felállt, az ajtóhoz ballagott, és kinyitotta. Az apa és kislánya álltak ott.
- Bejöhetünk? – kérdezte a férfi, Gabriel pedig bólintott. A kislány odaszaladt hozzám, leült mellém és megfogta jobb kezem. Érintése szinte gyógyító erejű volt, máris sokkal jobban éreztem magam. Az apja is mellénk ült, Gab pedig a másik ágyon helyezkedett el.
- Uram. Megkérdezhetem, hogy a felesége mit keresett az utcán tegnap előtt éjszaka? – törtem meg a csendet.
- Nos. Pontosan erről szerettem volna beszélni magukkal. A feleségem mágus volt. Archív mágiával foglalkozott, és pár hete nyomozni kezdett a furcsa jelenségek, és halálesetek után. Sajnos jegyzetei nincsenek, mert mindent a mágiája segítségével archivált. Említett nekem egy talizmánt, ami a legendák szerint a hegy tetején van, egy kis szentélyben, és mágia őrzi, hogy senki ne vehesse el. Azt mondta a talizmánnak sötét ereje van. Megnöveli a birtoklója erejét, de egyúttal romlásba is taszítja. A jókat gonosszá teszi, a gonoszakat még könyörtelenebbé. A határtalan erő persze sok mindenkit megrészegített már, a talizmánt folyton ellopták fekete mágusok. Aztán a fehér mágusok visszaszerezték, de őket is megrontotta. Ördögi kör volt ez, ezért is zárták el végül mágiával. A feleségem elmélete szerint a védővarázst megtörték, és egy nekromanta mágus ellopta a talizmánt. Minél többet varázsol annál nagyobb lesz az ereje. De hogy mi lehet a célja, arra nem jött rá. Nem volt elég ideje. Talán valamiféle hadsereget akar magának a sok élőhalottal. Sajnos csak ennyit tudok.
- Értem. Köszönjük, hogy elmondta, ez nagy segítség. Van esetleg valami térképe, ami alapján megkereshetnénk a szentélyt a hegyen? – kérdeztem, miközben fejemben cikáztak a gondolatok a valószínűleg mindkettőnknél erősebb nekromanta mágusról, és a talizmán erejéről.
- Ezzel csupán annyi probléma lenne, hogy odahaza van a térkép.
- Az nem probléma. Jöjjön, mutassa meg, Atsui addig vigyáz a kislányra, ugye? – bólintással jeleztem társamnak, hogy elboldogulok, miközben a kislány már a sárkányt ábrázoló nyakláncomat piszkálta kis kezeivel. Az ajtó halk kattanással becsukódott, én pedig a kislányra fordítottam tekintetem.
- Tetszik? – kérdeztem mosolyogva, majd óvatosan leemeltem nyakamról a csillogó aranyláncot, s a lány felé nyújtottam.
- Mi ez? – kérdő szemekkel méregette a medált.
- Egy sárkány. A mesteremtől kaptam, amikor elhagytam a szülőfalumat. Azt mondta szerencsét hoz. Szívesen neked adom. – azt gondoltam soha nem tudnék megválni ettől az ékszertől. Túl sokat jelentett nekem. Most mégis gondolkodás nélkül odaadtam volna ennek a félárva kislánynak. Talán csak megsajnáltam. Akárhogy is önzetlenül adtam volna oda neki, és ha később eszembe jutna, tudnám, hogy jó helyen van. Ezen gondolkodva a lélegzetem is elállt, mikor a kislány mégis felém nyújtotta a láncot.
- Neked nagyobb szükséged van rá Atsui. - ártatlan tekintetét az enyémbe fúrta, s úgy éreztem, a lelkembe lát. Kissé értetlenül, de visszavettem az ékszert, és újra elhelyeztem nyakamon.
- Még nem is tudom a nevedet.
- Aayla vagyok.
- Szép neved van Aayla. És mivel üssük el az időt, amíg apuék odavannak? – megcirógattam arcát, mire ő cinkos mosollyal felpattant, s magára kapta éjfekete kabátomat, a tükörhöz szaladt, és illegetni kezdte magát. Nevetve figyeltem, ahogy különböző pózokat mutat be a ruhámban. Fejére hajtotta a csuklyát, de az lelógott egészen az orra hegyéig.
- Vannak barátaid? – kérdeztem mosolyogva, miközben előhúztam táskámból egy másik ruhát, s odaadtam Aayla-nak.
- Vannak, de most sokan elköltöztek azok miatt az árnyékok miatt, amik anyut is elvitték. – tovább illegett a tükör előtt, maga elé tartva az imént kapott kék-fekete selyemruhát. – Az iskola is bezárt egy időre.
- Na és akik elköltöztek hova mentek?
- A legtöbben fel, Chantai-ba, a többiek a környező falvakba, ahol rokonaik vannak.
- Ti miért nem mentetek?
- Mert anyu úgy gondolta jó nyomon jár, ezért nem akarta feladni a kutakodást. Ő azt akarta menjünk el apuval egy biztonságosabb helyre, de mi apuval úgy döntöttünk maradunk. – megállt és úgy tűnt elmerengett valamin, ezért jobbnak láttam gyorsan kizökkenteni.
- Na és mit szoktatok játszani a barátaiddal, mikor itt voltak? – a kizökkentés sikerült, Aayla ugyanis hirtelen kihúzta magát, mint akit felébresztettek, és mintha mi sem történt volna folytatta a képzeletbeli divatbemutatót.
- A legtöbbet bújócskázni szoktunk. Nekem az a kedvenc játékom. A főtéren szoktunk játszani, mert ott sok búvóhely van. Nekem is van egy nagyon jó, ami csak az enyém. Ott sosem találnak meg. De neked elmondom hol van, de csak akkor, ha nem mondod el senkinek. – csibészes mosollyal az arcán fordult felém.
- Nem mondom el senkinek, megígérem! – jobb kezemet szívemhez emelve vigyorogtam rá, ő pedig közelebb jött.
- Láttad a szökőkutat a téren? – bólintottam – Van benne egy titkos ajtó, amiről senki sem tud, csak én. Oda szoktam bebújni, és mindig én nyerek. - Pajkos nevetéssel visszalibbent a tükör elé, amikor ismét nyílt az ajtó, és Gabriel jött be egy matraccal a hóna alatt. Ledobta az egyik sarokba, majd felém fordult.
- Gyere Atsu! Azt hiszem, újra beszélnünk kell a kedvenc csaposoddal. – intett, én pedig felálltam, biccentéssel köszöntöttem Aayla apját, és társamat követve lementem a kocsmába, hogy ismét elfoglaljuk a Gab által korábban „kisajátított” két bárszéket.
- Á, itt vannak az éjszaka hősei! Mivel szolgálhatok fiatalok? – vette elő a csapos ismét idegesítő művigyorát.
- Először is, vigyort a farzsebbe, ha elmentünk előveheted. Másodszor, infoval. – oltotta el lelkesedését társam, amitől nekem húzódott vigyorra a szám.
- Kitalálhattam volna. – fanyalgott. - Most mégis miről?
- Ez az egész őrület három fickó halálával kezdődött, az egyetlen dolog, ami a hármat összeköti egy ismeretlen hapsi, aki magánál szállt meg, míg itt tartózkodott Nindrában. Erről tessék nekem csöpögtetni egy pár csepp infot, és boldog leszek! – Megnyerő a stílusa, azt meg kell hagyni.
- Nem tudok róla semmit, nem beszélt soha, csak a szobát kérte ki. A kovács, a tanárnő meg a könyvtáros időről időre feljött hozzá, és mindig a szobában beszéltek, semmit nem tudunk róla, vagy hogy miről beszéltek. Az egyik szobalány tudni vélte, hogy mágus, de lecske focska bagázs az, nem hiszem, hogy akármilyen valóságalapja lenne. Mondjuk, mindhárom áldozatnak voltak mágusi felmenői, talán ez érdekes lehet.
- Melyik szobában volt? Ide tudná adni a kulcsot? - kérdeztem
- Persze. – ezüst színű kulcscsomót akasztott le a falról. - Tegnap estére üresedett meg, és még nem adtam ki, de lenne igény rá, úgyhogy legyenek gyorsak, és nem akarok még egyszer takarítani!
- Meglesz. – kivettem kezéből a kulcsokat. - Mindent köszönünk.

Visszamentünk az emeletre, és megkerestük a kulcshoz tartozó szobát. A folyosó végén az utolsó ajtó volt az, lassan beleillesztettem a kulcsot, és elfordítottam. A zár kattanással jelezte, hogy szabad az út, lenyomtam hát a kilincset, és belöktem az ajtót. Az nyikorogva kinyílt, és egy teljesen átlagos, a miénkhez hasonló szoba tárult fel előttünk. Átléptem a küszöböt, besétáltam a szoba közepére, majd ott megálltam, és körülnéztem. Társam is mellém toppant, és a fejét forgatta. A helyiség teljesen üres volt, és patyolat tiszta, pont amire számítottam.
- Nem hinném, hogy itt bármit is találunk. Ha volt is olyan hanyag, hogy itt hagyott valamit, azt a takarításnál biztosan megtalálták volna. – mondtam, és közben az ágy melletti éjjeliszekrényhez léptem. Sorra kihúztam a fiókokat, amik persze mind üresek voltak. Benéztem az ágy alá, elhúztam a függönyt, aztán végigpásztáztam tekintetemmel a padlót, de sehol nem találtam semmit, ami egyáltalán nem lepett meg. Odafordultam Gabhoz, aki éppen becsukta a szekrényt. Rám nézett, és a fejét rázta. Kissé csalódottan, de kimentünk, bezártam az ajtót, és ismét a földszint felé vettük az irányt.
- Nos? Találtatok valamit? – kérdezte vigyorogva a csapos mikor a pulthoz léptünk, de Gab szigorú tekintetére, gyorsan letörölte azt arcáról.
- Igen. – feleltem a lehető legkomolyabb arccal, enyhe rémületet csempészve tekintetembe, és közelebb hajoltam a fickóhoz. – A szekrény mögött találtunk egy rejtett ajtót. Sikerült kinyitnunk, bár erős átkok védték, éés… - a pultos elkerekedett szemekkel bámult rám, látszott rajta, hogy nem sok kell a szívrohamhoz. Gondoltam ráteszek még egy lapáttal, jobb kezemben a hátam mögött egy kéz alakú kristályt formáztam, és maszatosan bevontam homokkal. Még közelebb hajoltam és vészjósló hangon suttogtam. – éés ezt találtuk! – előrántottam a „levágott kezet” és hadonászni kezdtem vele a csapos orra előtt, amire az hangos üvöltéssel, rémültem ugrott hátra, és lefejelte az egyik polcot. Elégedett vigyorral arcomon, megszüntettem a varázslatot, mire a rögtönzött kéz köddé vált tenyeremben. A kulcsot letettem a pultra, majd társamhoz fordultam.
- Felmehetnénk a hegyre megnézni azt a szentélyt, ha már van térképünk. Mit gondolsz?
- Rendben. – bólintott társam, majd a pultossal csomagoltattunk némi útravalót, és a térkép alapján elindultunk kifelé a faluból. Hamar rá is leltünk a hegyekbe vezető, kitaposott ösvényre. Gab elmondta, hogy volt errefelé egy bánya, arra vezet a kis utacska. Pihenő nélkül meneteltünk, de furcsamód nem éreztem a megterhelést, még az éjszakai virrasztás ellenére sem. Dél körül éreztük viszont, hogy ideje pótolni az elveszett energiákat, így menet közben befaltuk az elemózsiát.
- Te, Atsu, miért lettél mágus? – kérdezte társam, miközben betömtem az utolsó falatot is.
- Miért lettem mágus? Ezen még sosem gondolkodtam. Anyai ágon tulajdonképpen a családom minden tagja mágus volt. Akira, a mesterem, már egészen kicsi koromtól tanítgatott, és látszott, hogy fogékony is vagyok rá. Aztán anyám halála után magához vett, és komolyan elkezdett velem foglalkozni. Sokat mesélt nekem a céhekben mindenféle jó ügyekért küzdő máguscsaládtagokról, és úgy éreztem csak ez lehet az én utam. Azt hiszem ennyi. Na és te?
- Nos, végül is nem nagy titok. Már generációk óta vannak fegyvermágusok a családban, és jelenleg én vagyok az utolsó Chantai, legalábbis tudtommal, és tovább kell vinnem mind a nevet mind a hagyományt. Tehát, gyakorlatilag más jelölte ki nekem ezt az utat.
- Akkor nagyjából egy cipőben járunk. – mosolyogtam, és úgy elbeszéltük az időt, hogy szempillantás alatt a meredélynél találtuk magunkat. Jobbra lankás felfelé vezető ösvény, balra meredek sziklatömb.
- Részemről a jobb oldali utat támogatom. De rajtad múlik. – szólt Gab.
- Nos.. Jobbra a lassú, de biztos haladás, balra a gyors és biztos halál. Én is inkább jobbra tartanék. – feleltem vigyorogva, és elindultunk a megbeszélt úton.

Kellemes, sziklákkal övezett lankákon haladtunk jó ideig, zergéket megszégyenítő ügyességgel másztunk fel a kisebb sziklaormokon. Gab testi ereje kifejezetten hasznosnak bizonyult, mert termetem néha meggátolt a haladásban, de társam kisegített. Alig két óra múlva el is értük a térképen is jelölt hófödte kis platformra emlékeztető területet, ahonnan egy kisebb barlang is nyílt a sziklafalban. Óvatosan besétáltunk a barlangba, és azonnal szemünk elé tárult egy kisebb szökőkútra emlékeztető kőfaragvány. Lehajtottam fejemről a csuklyát, és odalépdeltem a vélt szentélyhez. Egy kőtál volt, amit egy egyszerű faragásokkal díszített kőoszlop tartott. Semmi különöset nem láttam rajta.
- Nézd Gab! Ott van valami írás. – szóltam társamnak, és a kőtál mögötti sziklafalra böktem. Odasétáltunk, és az írás láttán teljesen elszontyolodtam.


Álljon itt ez a kőtál azon mágusok emlékére, kik voltak oly bátrak, és a végsőkig küzdöttek, hogy békés világunkat megszabadítsák a gonosztól magától…a Talizmántól. Legyen ez az emlékmű zarándokhelye családjaiknak, és barátaiknak, és mindenkinek, akiért küzdöttek. Leljen lelkük üdvösségre, s örök békességre.


- Ez nem szentély, csak egy emlékhely. – fordultam Gabhoz egy nagy sóhajtás közepette. – Rengeteg időt elpazaroltunk. Mire visszaérünk a faluba már sötét lesz. – aggodalmaskodtam, és egyáltalán nem ok nélkül.
– Igen. De megoldjuk. Nem vesztettünk annyi időt, és nem hiszem, hogy nagyobb veszélybe kerülne a falu, mint szokott, hiszen a lakók már ismerik a dörgést, bezárkóznak, és csak az utcán járókra leselkedik veszély. Egyedül magunkra kell vigyáznunk, illetve, egymásra. – próbált vigasztalni, miközben elindultunk kifelé.
- Várj csak. – megálltam és visszasiettem a tálhoz, majd tenyeremben formáltam két összefonódott hóvirágot, és óvatosan belereptettem a tálba. Visszasiettem barátomhoz, és lassan leereszkedtünk a lankákon, ahol nemrég még felfelé másztunk.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtunk, de még óvatosabbak voltunk. Már kezdett sötétedni, amikor leértünk újra az ösvényre. Sietve indultunk vissza a faluba; fél óra múlva már majdhogynem futottunk, amikor Gab hirtelen megtorpant, jobb karját elém tartotta, én pedig belerohantam a lendülettől.
- Mi az? – kérdeztem, mikor visszanyertem egyensúlyom, és tekintetemmel arcát fürkésztem. Fejét jobbra fordította, úgy tűnt észrevett valamit. Én is odafordítottam fejem, és megrökönyödve láttam, hogy egy fekete köpenyes, sötét alak ácsorog a fák közt nem túl messze tőlünk. Fejét lehajtva mormolt valamit, s kezeit a föld felé tartotta, ahonnan sűrű, tejfehér köd kezdett a falu irányába áramlani.
- Az lesz a mi emberünk, a nyakamat rá. – mondta, s már elő is hívta kardját. – Egyedül van, kapjuk el! – elszántan bólintottam. Már vártam a pillanatot, hogy szembekerüljünk az ellenféllel. ~ Sok ember élete szárad ennek a szemétnek a lelkén; kéjutazás lesz levadászni. ~ gondoltam, s osonni kezdtünk Gabbal. Köpenyét lefejtette magáról, és az egyik bokorra tette, nyilván azért, hogy ne zavarja a mozgásban. Én végig pár lépéssel mögötte haladtam, aztán pár perc után a fickó végzett a köddel, fejét felemelte, s kezeit összetapasztva immár hangosabb mormolásba kezdett. Szavaira a mögötte lévő fák közt mozgolódásra, és furcsa morajlásra lettünk figyelmesek. Azonnal lehasaltunk a földre, s jól tettük, mert pillanatokkal később már több tucatnyi élőhalott kezdett őrült rohanásba a falu felé. Nem törődtek semmivel, esztelenül vágtattak az avart felkavarva. Mikor az utolsót is elnyelte a köd, a fickó megfordult, s elégedett mosollyal arcán elindult a hegynek felfelé. ~ Még mit nem.. Mit képzelsz hova mész te szemét? ~ gondolatomat tettek követték. Felpattantam, és megcéloztam a hátát egy homokcsomóval, azonban meglepetésemre megállt, s ismét megszólalt.
- Bone Wall. – mire a homokgömb odaért, már egy jól megtermett fal várta, hogy felfogja becsapódást. Fél szemmel láttam, hogy Gab továbbsurrant, bár mozdulatai már jelét sem mutatták az óvatosságnak. Amíg elég közel ért, megpróbáltam magamra vonni a férfi figyelmét még két homokgömbbel. Két halk puffanás jelezte, hogy sorsuk ugyanaz lett, mint korábbi társuké. Kéjes vigyorral az arcán fordult felém, s megérintette a falat.
- Vertebra Whip. – kezében csigolyák alkotta ostor csattant, a fal eltűnt, ő pedig megindult felém. Felkészültem a fogadására, mikor Gab pattant elő az avarból, és szintén futni kezdett, csak ő nem felém. A férfi rögtön észrevette, s felé csapott a démoni ostorral. Gab hárított a kardjával, de az ostor rátekeredett.
- Death Spike! – a csigolyák dárdákká alakultak, társam pedig nem tudta megtartani kardját. A férfi megrántotta, majd elhajította mindkettejük fegyverét. – Rise of Dead! – szavaira vagy tíz csontváz mászott elő a földből Gab körül.
- Mit akartok? – borzasztó röhögést hallatott, de mivel az élőhalottak azonnal rávetették magukat társamra, arra következtettem, hogy a válasz a legkevésbé sem érdekli. ~ Nem tudod te kikkel kezdtél kisfiam.. ~ nagyzoltam magamban, bár tudtam, hogy fölényeskedésnek nincs helye. Inkább csak amolyan buzdítás lehetett a saját magabiztosságomnak. Nem tétováztam, a Gabhoz legközelebb lévőt azonnal oldalba küldtem a homokommal, amitől kellemes röppályát leírva, biztonságos távolságba került. Gab is elkapott kettőt, és pedig tovább szórtam a többieket, de nem akartak elfogyni. A férfi folyamatos mormolással pótolta a kieső zombikat, úgy láttam még élvezi is a műsort. ~ Akkor ezt figyeld. ~
- Gab! – kiáltottam társamnak, miközben kezeimet már a földre tapasztottam. Szerencsére Gab kapcsolt, és egy szép vetődéssel mellettem termett. – Quick Sand! – az összes zombi pillanatok alatt derékig süllyedt mágikus futóhomokomban. Felegyenesedtem s farkasszemet néztem a fickóval. Ő intett a kezével, mire a csontvázak darabokra hullottak; én is intettem, s eltűnt a futóhomok.
- Ezek gyengébbek, mint azok, amiket igazi emberekből csinált, egy pillanat alatt porrá tudjuk zúzni őket. És reményeim szerint, ha a fickót elkapjuk, az összesnek vége. – mondta Gab, majd felizzott teste előtt mágikus pecsétje felkínálva neki kardjának markolatát.
- Ejnye, még válaszra sem méltattok engem. Rise of Dead! – kétszerannyi hulla jelent meg körülöttünk, mint az előbbi támadásnál.
- Atsu, próbáld feltartani a hátsókat, miközben én valahogy elkapom a fickót, de egyedül nem hiszem, hogy komolyabb kárt tudnék tenni. Ha tiszta találatot tudunk bevinni, kiáltok. Légy készen! – bólintottam, s azonnal a hullák felé fordultam.
- Sand Magic! Crystal Magic! – felváltva adtam ki a parancsokat mágikus erőimnek, a csontvázak pedig hangos csörömpöléssel szakadtak darabjaikra a becsapódó homok- és kristálygömböktől. Kezemen erős szorítást éreztem. Odafordultam, s egy üres koponya csattogtatta állkapcsát arcomtól pár centire. Csapni készült másik karjával, miközben én jobb kezem a mellkasára tapasztottam. – Sand Bullet! – a homokgolyók szempillantás alatt szétszakították száraz csontok alkotta testét. Mindkét kezemből homokcsomók támadtak ismét, de páran megint közelebb értek, mint kellett volna. Karjaimat kitártam, és megismételtem a varázslatot.
- Sand Bullet! – mindkét oldalamon százával indultak útnak a homokgolyók, legalább hat csontvázat leterítve. Vettem egy mély levegőt, és már készültem, hogy folytassam a harcot, mikor Gab jelent meg lábamnál a földön. ~ Nem úgy volt, hogy előre megy? ~
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, miközben kilőttem még két zombit.
- A kardommal nem sokat tudok ellenük tenni. Valami zúzó szerszám kéne. – mondta, mire a földet egy pillanatra megérintve újabb futóhomokbörtönöket hoztam létre, hogy kicsit megtisztítsam a környékünket. Jobb kezem felé nyújtottam, hogy felsegítsem, miközben másik kezemben már koncentráltam kristálymágiámat, aminek hatására egy jó méter hosszúságú, böhöm nagy kalapács formálódott a csillogó elemből.
- Azta!
- Használd ezt! – odalebegtettem hozzá, ő pedig megragadta, és visszaküldte kardját a helyére.
- Jó nehéz. Ez kell nekem. Köszi! – azzal meg is kezdte a csontvázak zúzását, még hozzá nem is akármilyen hatékonysággal. Én is visszafordultam a „sajátjaim” felé, s tovább tizedeltem őket a homok- és kristálybombákkal. Az egyik felém csapott, de még időben elugrottam előle, s kezemet a földhöz érintve újra elsüllyesztettem néhányat.
- Sand Bullet! – két karomat magam elé tartottam, majd lassan kihúztam oldalra, a golyók pedig előttem, s két oldalamon őrült mészárlásba kezdtek. Felkaptam fejem, és tekintetemmel megkerestem Gabot, aki ismét összeakaszkodott a csigolyaostorral.
- Atsu, most! – kiáltotta, én pedig futás közben leterítettem a maradék három csontvázat, és amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam társamhoz. Kezem a férfi hasára tapasztottam, és egy jóízű mosoly kíséretében kiadtam a parancsot.
- Sand Bullet! – a fickó elrepült, miután Gab elengedte a kalapácsot, én pedig intettem, és az alkalmi fegyver még a levegőben eltűnt. Gab előhívta kardját, és elindult, hogy megadja a kegyelemdöfést, de egy előmászó hullában megbotlott, és kénytelen volt átugrani a férfi túl oldalára. ~ Ez az. Végre két tűz között van! ~
Társam egyenesen a férfi felé hajította kardját, de az egy újabb csontfallal hárított. ~ Itt a lehetőség! ~ gondoltam, s testem előtt egy hasonló méretű kristályfalat idéztem meg, majd összeszedtem igencsak fogyó mágikus erőimet, és egy kiáltással a fickó hátára dobtam. Bal kezemmel igyekeztem rászorítani a kristályt, s közben leguggoltam, megérintettem a földet, mire ellenünk a falakkal együtt süllyedni kezdett. Gab odalépett hozzá, a csontfal eltűnt, és én is megszüntettem a varázslatot. A kardja hegyével leakasztotta a láncon lógó medált a férfi nyakából, aki már nem tudott mozdulni. Odamentem én is, és levettem a talizmánt társam fegyveréről. A férfi már nem süllyedt tovább Gab pedig készült, hogy lesújtson rá, mire az halk nyöszörgésbe kezdett.
- Ne vegyétek el. A talizmán nélkül nincs varázserőm. Kérlek adjátok vissza. – borzasztó szánalmas volt, ami egyben igazolta, hogy igazat mond. Megfogtam Gab kezét, mire ő lassan leengedte a kardot.
- Ha nincs mágiája, akkor már nem árthat senkinek. – mondtam nyugodt hangon. – Magunkkal visszük a faluba, és ott majd a törvény ítélkezik felette. – közelebb hajoltam társamhoz. – A kislány mesélt nekem egy titkos ajtóról a szökőkútban. Talán az rejti az igazi szentélyt. – mondtam bizalmasan, hogy a fickó ne halljon meg.

Kirángattuk a homokból, visszamentünk a vörös köpenyért, majd a falu felé vettük az irányt. Gab vezette újsütetű foglyunkat, én pedig a nyakamba akasztottam a talizmánt. Kényelmesen sétáltunk, már nem volt miért sietnünk. Menet közben többször is közelről megvizsgáltam a Talizmánomat. Gyönyörű aranycsillogása szinte megvilágította arcomat az éjszakai sötétségben. Gab hangját hallottam valahonnan a távolból, de elmosódva.
- I-igen..persze…. – válaszoltam oda sem figyelve, igazából azt sem tudtam mit kérdezett, de nem is érdekelt. Ujjaimmal megpróbáltam kitapintani a belegravírozott, számomra ismeretlen nyelvezetű írást. Még a tapintása is finom volt. A levegő hűvössége ellenére a felületét egészen langyosnak éreztem. Néhány bordó színű drágakő is díszelgett benne, amit apró arannyal bevont csápok fontak körbe. ~ Vétek elzárni a világtól egy ilyen kincset. Nálam pont elférne egy ilyen csecsebecse. Például az ágyam melletti kis polcon. Minden reggel egy ilyen gyönyörűséget pillantanék meg először. Hmmm.. ~
- Atsu! – Gab erélyes hangja zökkentett ki édes álmodozásomból. – Minden rendben? – kérdezte gyanakvóan méregetve arcomat. Leengedtem a Talizmánt kezemből.
- Persze. – feleltem ~ Most már minden rendben lesz.. ~ - Mindjárt beérünk a faluba. – böktem magam elé kezemmel, és mivel a köd eltűnt, a közelben meg is pillantottuk az első házakat. Pár perccel később a szél keserves sikolyokat hozott magával.
- Ez meg mi? – kérdezte Gab, majd megrázta a férfit, hátha kiesik belőle a válasz, de az csak megvonta a vállát. Futásra kapcsoltunk, és a faluba beérve megdöbbentő kép fogadott minket. A halott lakosokból lett zombik esztelenül mészárolták a sikítva menekülő helyieket. Betörtek a házakba, volt ahol füst jelezte, hogy ki is gyulladt valami. A látvány igazából nyugalommal töltött el. Nehéz lett volna megmagyaráznom miért, de tudtam, hogy eljött az idő, hogy megszabaduljak Gabtól. Közben ő egy újabb rázással próbálta megtudni, hogyan lehet eltüntetni az élőholt sereget.
- A Talizmánt vissza kell tenni a szentélybe. – mondta a férfi, miközben én mosolyogva figyeltem, ahogy egy nyáladzó zombi beleharapott egy sikongató nő karjába. – Ha visszakerült a helyére, akkor.. – hosszú, hegyes karmok bukkantak elő hasából, és mellkasából, szájából pedig vér tört fel. A mögötte álló zombi lelkesen visszahúzta kezeit, mire a férfi holtan esett össze, Gab pedig egy káromkodással kísérve előhívta fegyverét, és szabályosan kettévágta az amúgy is oszlásnak indult élőholtat. Kétségbeesett arcot erőltettem magamra, ami igen meggyőzőre sikerült, és Gabra néztem.
- Én visszaviszem a szökőkútban lévő szentélybe a talizmánt. Te addig segíts az embereknek! – nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagyok. Gab bólintott, és elindult kaszabolni a zombikat, én pedig látszólag a főtér felé vettem az irányt, de valójában követtem a mágust. Lelkesen figyeltem, ahogy elkeseredett harcot vív a zombik ellen, mikor egy váladékozó, rothadt bőrű egyed ott termett mellettem. Karmos kezeit csapásra emelte, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve kiabálni kezdtem, s közben intettem a hullának, amire az megállt, de továbbra is fölém tartotta mocskos karjait.
- Gab! Segíts! – bekapta a horgot, azonnal felém vette az irányt. Egy-két ugrás, meg pár vágás, és máris darabokban hevert előttem a zombi. Nagyon elszánt volt, hogy ilyen könnyedén elbánt vele. Felsegített, és érdeklődött, miért nem vagyok a szökőkútnál. Gyorsan előadtam neki egy rövidített tündérmesét, az engem feltartó zombikról, aztán együtt elindultunk a főtér felé. Út közben elengedtem egy-egy varázslatot, hogy tökéletes legyen a műsor. A főtérre kiérve a fiú még jobban ledöbbent a látványtól. Mindenhol élőholtak, vér, lángok, és halottaikat védelmezni próbáló falusiak. Odasiettünk a kúthoz, és viszonylag hamar meg is találtuk a benne lévő ajtót. Persze nem volt nehéz, hiszen tudtam hol van, bár azt nem tudtam, honnan tudom. A megfelelő követ benyomva ki is tárult a szűk bejárat, ami egy lefelé vezető kőlépcsőre nyílt. Lementünk, és egy kis folyosóra jutottunk, ahol pislákoló fáklyák adtak némi fényt. A folyosón haladva megláttuk a valódi szentélyt. Egyszerű kőemelvény, tetején üres kis foglalattal, ami a Talizmánt hivatott tárolni. Megálltam. Gab pár lépés után vette csak észre, hogy már nem követem. Ő is megállt, hátrafordult, és megkérdezte miért nem megyek.
- Számodra itt a vége a kalandnak Gabriel. – cinikus mosoly jelent meg arcomon, és kezemet felé emeltem, majd kiáltottam. – Sand magic!!!
A homok a mellén találta el, és egészen a falig repítette, amire hangos nyekkenéssel érkezett, majd oldalt a földre zuhant.
- Atsu…- a kardjára támaszkodva feltápászkodott. – Vedd le azt a nyakláncot! – rámszegezte fegyverét. – Vedd le, míg szépen mondom! ~ Még mit nem.. ~ gondoltam, s gúnyos mosollyal arcomon ismét ráemeltem kezem.
- Sand Magic!! – varázslatom ismét nekicsapta a falnak, de ezúttal csak térdre rogyott. A kardja eltűnt. ~ Nocsak elfogyott a varázsereje. Remélem most nem jön a duma arról, hogy én nem vagyok ilyen, meg ez nem én vagyok, mert akkor kénytelen leszek gyorsan megölni…abban pedig nincs semmi szórakoztató.. ~ már készültem az újabb támadásra, amikor megszólalt.
- Bocsáss meg. – lehelte maga elé, majd váratlanul felállt, és felém kezdett rohanni. Az emelvényről elrugaszkodva rám vetette magát. Két kezemmel kitámasztottam vállainál, de hátraestünk, és némi gurulás után álltunk csak meg. Kezeimet a földre szorítva ült rajtam, én pedig térddel lesújtottam leggyengébb pontjára, amitől rögtön elengedett, és fájdalmasan oldalra gurult. Felpattantam, de megkapaszkodott bennem, így mire odafordultam már szemben állt velem. Karom lendült, a homok már majdnem materializálódott, de elkapta karom, és egy kört leírva nekilökött a szentélynek. Féloldalasan érkeztem a kőemelvénynek, a talizmán pedig fölé lendült; fehér láng csapott fel a foglalat alatt, épphogy csak elhúztam fejem a forró lángok felől. ~ Dögölj meg!! ~ Karom máris a levegőben volt, de megint megelőzött. Csuklómat egy csapással félrelökte, és elkapta a nyakamban lógó talizmánt. Ráfogtam a kezére, és gyilkos tekintetemet belefúrtam az övébe. Forrongtam a dühtől. Kinyújtotta kezét az enyémmel együtt.
- Úgyse mersz belenyúlni! Mindkettőnk keze megégne! – közöltem cinikus mosollyal.
- A lelked, ami érez, a tested csak hús. – már majdnem elértük a tüzet. – Engedd el, és csak az enyém ég meg!
- Soha!
- Legyen hát! – mondta, és a tűzbe nyújtva kezeinket, a talizmánt belehelyezte a foglalatba. A fehér lángok a várttal ellentétben egyáltalán nem égették bőrömet, de a düh amúgy is elnyomta volna a fájdalmat. Próbáltam visszahúzni a kezét, de túl erősen tartotta. A falakon pislákoló fáklyák lobogni kezdtek, és mintha csak beszívta volna lángjaikat valamiféle erő, odaszálltak, és körbefonták a talizmánt.
- Neem!!! – éreztem zsigereimben az elképesztő mágikus energiákat, és a talizmán néhány pillanat múlva egyszerűen felrobbant. A lökéshullám a falig tolt minket maga előtt, ahol tompa puffanással csapódtunk be, hogy aztán a földre zuhanjunk. A talizmánra rótt írásjelek fehér lángok formájában lebegtek kezeink köré. Nem értettem mi történik, elmém épp csak kezdett kitisztulni. Éles fájdalom hasított bal kézfejembe, amibe beleégett az egyik írásjel. Ez volt az utolsó kép, mielőtt mindent ellepett a sötétség…




Szemeimet lassan megpróbáltam kinyitni. Alig érzékeltem a külvilágot. Összeszedtem erőmet, és felemeltem elnehezült szemhéjaimat. Pislogtam párat, de csak a vak sötétség fogadott. Elmémben lepörgött előttem a talizmán megsemmisülése, és egyre fokozódó pánik tört rám.
- Gab? – kétségbeesett hangom rémisztően verődött vissza a barlang falairól.
- Itt vagyok. – felelte társam. Hangja némileg megnyugtatott, és éreztem, hogy bal kezemmel még mindig az övét szorítom. Odafordultam felé, de nem láttam semmit. A fáklyák már nem szórtak fényt, szemeimnek nem vettem hasznát, csak többi érzékszervemre támaszkodhattam. Felültem, és jobb kezemmel kitapintottam az arcát.
– Hála az égnek. – sóhajtottam, mert úgy éreztem nem esett komolyabb baja. Hogy miből éreztem az rejtély, de mégis tudtam. – Én… én… - próbáltam megszólalni, de nem tudtam mit mondjak.
- Gyere menjünk innen. – felsegített, és végig botorkáltunk az egyenes kőfolyosón. Közben végig szorítottam a kezét, már csak azért is, mert így elviselhetőbb volt a mardosó fájdalom. Úgy éreztem, mintha kézfejem még mindig lángolna; valószínűleg csúnya égési sérülés csúfithatta bőrömet. A bejáratot kilökve szinte megvakított a betóduló fény. Kimásztunk a kútba, és néhány pislogás után visszanyertem látásom. Körülnéztünk a csatatérré vált főtéren, ahol már megkezdték a túlélők a „takarítást”. A tetemeket – az immár mozdulatlan zombikat is – egymás után hordták el a temető felé. Elindultunk a fogadó irányába. Nem szóltunk semmit, csak kézen fogva, fejünket forgatva meneteltünk. A fogadóba érve ismét megdöbbentő látvány taglózott le; a kocsmában látták el a rengeteg sérültet. A kisebb karcolásoktól, a leszakított végtagokig minden borzalom ott volt. Az emberek megbámultak minket, de tekintetükben hálát véltem felfedezni – még a pultos szemében is könnycsepp csillant meg. Mi azonban nem álltunk meg a szobánkig. Gab becsukta az ajtót, és leültünk egymás mellé az egyik ágyra. Némán bámultam a padlót. Tisztában voltam vele mit csináltam, és nem tudtam a szemébe nézni. Végig tudtam, hogy mit akarok, de azt is éreztem, hogy a talizmán miatt akarom. ~ Nem tudtam ellenkezni.. nem az én hibám. ~ elmém ádáz csatát vívott lelkiismeretemmel, és vesztésre állt. Testem nagyjából kipihente magát éjszaka, de lelkem romokban hevert, akárcsak Nindra vérrel áztatott utcái. Ártani a szeretteimnek.. ez olyasmi, amit sosem tudok megbocsájtani magamnak.
- Sajnálom. – elfúló hangon csak ennyit tudtam kinyögni. Szemeim megteltek könnyel, de továbbra is rezzenéstelenül bámultam a padlót, és még jobban megszorítottam kezét, hogy ne törhessen elő belőlem a sírás.
- Nem tudom, hogy elhiggyem-e. – mondta továbbra is a földet bámulva. - Nem tudom, hogy az te voltál-e, és most színészkedsz, vagy a talizmán vett-e rá arra, hogy rám támadj. Ha utóbbi, semmi baj. Ha előbbi… nos…
- Nem én akartalak bántani, az csak a talizmán volt...esküszöm neked az életemre.. – igen, mentegetőzni próbáltam, pedig nem szokásom, de nagyon bántott, hogy Gab esetleg rosszat gondolhat rólam, amire persze minden oka megvolt.
- Már tudom. – vágott szavamba. – Nem tudom honnan, de tudom. Bocs, de nem tudok vele mit kezdeni, ilyen a természetem. Ha először meg is bízok valakiben, utólag lehet, kétségbe vonom ezt a döntésemet. Fátylat rá, jó? – felém fordult, és elengedett egy mosolyt, én pedig megkönnyebbülve bólintottam.
- Honnan tudod? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudom. Ez a jel lehet az oka, az előbb erős szorítást éreztem felőle, és egyszerűen megéreztem, hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy ilyeneket mondok…
- Ez furcsa. – megtapintottam bal kezemen a beleégett szimbólumot. – Lent a szentélynél én is bizsergést éreztem a jelnél a kezemen, és…nem is tudom, de mintha éreztem volna egy pillanatig, amit te érzel.
Megbeszéltük, hogy később még utánajárunk a jelenségnek, nekem azonban indulnom kellett, ha még karácsony előtt haza akartam érni, ahogyan azt Bob Mesternek megígértem. Gab is úgy döntött, nem megy tovább szülőfalujába, hanem visszatér a barátaihoz az ünnepekre.

Összeszedtük csomagjainkat – még jó, hogy egyikünk sem pakolt ki – és lementünk a kocsmába. Míg társam leadta a kulcsokat, hozzám egy egyszerű öltözetű, középkorú férfi lépett oda.
- Ez itt a jutalom, amit a hirdetésben is felajánlottunk. – egy borítékot nyújtott nekem, majd mikor átvettem, megfogta kezemet és folytatta. – Hálásan köszönünk mindent.
- Ugyan. Felesleges hálálkodni. Szívesen segítettünk. – feleltem egy mosoly kíséretében, de kissé zavarba jöttem. ~ Bárcsak kevesebb áldozat árán oldottuk volna meg a rejtélyt. ~ gondoltam, majd a fickó bólintott, és továbbállt, én pedig kimentem a fogadóból, ahol már várt rám Gab. Kisétáltunk az állomásra, ahova kisvártatva be is futott az én vonatom. Felszálltam, kerestem egy helyet az ablak mellett, ledobtam táskámat, és elhúztam az ablakot. Félig kihajoltam, Gab pedig odasétált.
- Amint lehet, újra beszélni akarok veled. Ha ráérsz, küldj levelet a nevemre Erába, a Dragon Fang klánházba! Nem akarok búcsúzkodni, nem is szeretnék, úgyhogy… Még látjuk egymást!
- Remélem is. – feleltem mosolyogva, s egy kis tasakot nyújtottam ki neki, amibe korábban belecsúsztattam a jutalom felét, meg egy kis cetlit, amire csak annyit írtam: Köszönöm. Amint elvette, a szerelvény lassan elindult. Ahogy Gab eltűnt látóteremből, egy mély sóhajtással hátradőltem a kényelmes ülésen, és közelebbről is szemügyre vettem az immár végleg testem részévé vált szimbólumot. ~ Ha ezt elmesélem Sorel-nek.. ~ Megtapintottam jobb kezemmel, majd hamarosan álomba merültem. Nindrába érkezésem óta először aludhattam békésen..

Még pár nap pihenés

Átlagos, borongós őszi reggel volt. Esőcseppek hangos kopogása ébresztett, de persze csak engem, Koko ugyanolyan lendülettel húzta a lóbőrt, mintha csak percekkel korábban feküdt volna le. Mosolyogva kimásztam az ágyból, felöltöztem, és megreggeliztem. Átlagos napnak indult, mégsem volt az. A születésem napja volt, méghozzá a 19. Az előző két születésnapomat egyedül töltöttem ünneplés, család és barátok nélkül. Nem hiányzott a köszöntés, inkább csak a társaság, ezért is keltem jókedvűen aznap. Végre nem leszek egyedül!
- Mit csinálunk ma? – kérdezte egy ásítással megtoldva a szobából előtántorgó Koko. Természetesen fogalma sem volt róla, hogy születésnapom van, és nem is állt szándékomban megmondani neki. Nem azért, mert nem akartam, hogy tudja, egyszerűen csak nem akartam, hogy úgy érezze, bármiféle kötelezettsége van.
- Ma semmit nem csinálunk, Koko.
- Hogyhogy? – pislogott meglepetten. – Azt hittem dolgozunk… Nem kell a pénz lakbérre?
- Kell, de nem ma. Ma pihenünk és jól érezzük magunkat. – dörgöltem meg a buksiját mosolyogva.
- Oké.. – vonta meg a vállát, majd betuszkolt egy maréknyi levelet a szájába.

A céhházban csend honolt, páran iszogattak az aulában, Liz pedig csendben tüsténkedett a bárpultja mögött. Nyilván senki sem tudta, hogy szülinapom van, különben Liz biztos valami meglepetés partyt rendezett volna nekem, ez olyasmi, amit ő sosem hagyna ki. Nem baj, jobb is így, csak zavarba hoznának. Nekem elég ajándék volt a nyugalom, a biztonságérzet és a tudat, hogy tartozom valahová.
Mosolyogva integettem a szőke lánynak, és elindultam a wellness részleg felé.
- Én megyek a pezsgőfürdőbe, Koko! – intettem a kis szőrmóknak, aki éppen Lizzel sugdolózott.
- Oké! Én itt leszek valahol! – intett vissza, én pedig meg sem álltam az öltözőig.
~ A mai nap a pihenésé, a lakbér miatt majd ráérek holnap aggódni.. ~

- Tényleg ma van a szülinapja? – kérdezte a kis koala a pulton könyöklő Lizt.
- Bizony ma. Mindenki tudja, de most úgy teszünk, mintha mégsem tudnánk, aztán este jön a meglepetés buli. – kuncogott a lány. – De nehogy lebuktass! – fenyegetőzött tréfásan a mutatóujjával.
- Akkor szereznem kell neki valami ajándékot gyorsan. – a felismerés villámként csapott az egyébként is megrökönyödött Kokoba. – Honnan szerezzek? És mit? – pislogott segélykérőn szőke beszélgetőpartnerére.
- Lássuk csak… valami olyasmi kéne, aminek örül, és tudja is használni valamire. Atsu meglehetősen gyakorlatias ember, tehát a porfogó dísztárgyakat kizárhatjuk. Szerinted mire van most leginkább szüksége, Koko?
- Hmmm… Megvan! – kiáltott fel lelkesen, de a lány csitítására halkabbra fogta a hangját. – Veszek neki egy vonatjegyet Erába.
- Vonatjegyet? Erába? – húzta el a száját Liz.
- Igen! Ott lakik Sho és Gab, így meg tudja őket látogatni! Na?! – vigyorgott, de a lány arckifejezése nem változott, ezért csalódottan visszarogyott a pultra. – Jól van na, vacak ötlet… Különben sincs pénzünk vonatjegyre. Még a lakbért sem tudtuk kifizetni ebben a hónapban, úgyhogy holnap már mehetünk is valami munka után nézni. – sóhajtott a fejét csóválva, és akkor megszületett a tökéletes ajándék ötlete. – Tudom már Liz! Pénzt fogok neki adni…
- Pénzt? – a lány gondolkodva felvonta a szemöldökét, és várta, hogy a kis koala folytassa.
- Igen. Keresek valami munkát, és megszerzem a lakbérre valót.
- Hmmm nem is rossz… sőt! Ügyes vagy Koko!
- De milyen munkát tudnék én vállalni?
- Van a városban egy botanikus kert, ahol rengeteg növényritkaságot tartanak. Oda szinte mindig keresnek kisegítőket, szerintem testhezálló feladat lenne neked. – kacsintott a koalára.
- Szuper vagy Liz! Megyek is… ha Atsu keresne…
- Majd kitalálok valamit, ne aggódj. – mosolygott. – Sok sikert, és ne felejtsd el az esti bulit!
Koko bólintott, majd leugrott a pultról, és kiment a céhházból.

Mivel a város nem volt épp nagy kiterjedésű, némi kérdezősködés után Koko hamar megtalálta a keresett épületet.
- Fiorei Királyi Botanikus Kert és Növényritkaság Gyűjtemény. – olvasta hangosan a boltívbe vájt feliratot, majd a főbejárathoz sétált, és belépett a díszes kapukon. Még sosem járt azelőtt hasonló helyen, sőt nem is tudta, hogy létezik ilyen intézmény. Talán többet kéne olvasnia, a céh könyvtára tele van ilyen témájú könyvekkel. Gondolta, miközben a recepcióhoz lépett, és felmászott a pultra.
- Üdvözlöm a Fiorei Királyi Bota… - fordult felé egy kedves, fiatal, barnahajú lány, de amint meglátta, hogy nem egy szokványos látogatóval áll szemben, elakadt a szava. – Há-hát te meg hogy kerültél ide? – hízelgett, amint magához tért a meglepetésből. – Jajj de kis cuki vagy, gyere ide, majd én adok neked enni, biztos éhes vagy, óóó és fázhatsz is, még szerencse, hogy betévedtél ide, annyira édes vagy, azt hiszem haza is viszlek magammal, a szüleim is biztos… - Koko felemelte a kezét úgy, hogy tenyerét a lány arca felé fordította, megálljt parancsolva így a szózuhatagnak.
- Nem viszel sehova. – közölte egyszerűen. – A Blue Pegasus mágusa vagyok, és érdeklődnék, hogy van-e most kisegítői munka a kertben. – meglóbálta céhpecséttel ellátott tenyerét. A lány ismét csak pár pillanat múlva tért magához.
- T-te b-beszélsz? – pislogott értetlenül, mire a kis koala csak sóhajtott egy mélyet.
- Igen, beszélek, és munkalehetőség után érdeklődnék. Van valami illetékes, akivel beszélhetnék ez ügyben? – kérdezte kissé türelmetlenül. Koko hamar elvesztette a türelmét, és meglehetősen tapintatlan tudott lenni, ennek ellenére nehéz volt kihozni a sodrából, még nem is sikerült senkinek… még.
- I-igen, máris hívom. – azzal zavartan felkapott a pultról egy lakrimát, és elhadarta, hogy egy látogató munkalehetőség után érdeklődik. A fehéren izzó kristálygömbből egy határozott női hang szólt vissza.
- Megyek!
- Mindjárt jön. – rebegte a lány.
- Hallottam. Köszönöm.
A várakozás fagyos hangulatban telt, mígnem a központi hallba nyíló egyik személyzeti ajtó kicsapódott, és egy fehér köpenyes, középkorú nő viharzott ki rajta.
- Ki a jelentkező? – nézett a pult mögött ülő, megszeppent lányra, miközben odasietett.
- Hát.. ő az.. – mutatott a pulton ácsorgó koalára. A nő lehúzta kezéről a kesztyűt, és Koko felé nyújtotta jobbját.
- Helló! A nevem Jane, én vagyok az intézmény növényvédelmi felelőse, és egyben a pálmaház vezető gondozója. Én koordinálom a kisegítő gondozókat és a tanulókat. A munka egyszerű, dobozokat, ládákat kell pakolni, öntözni, gyomlálni, ültetni, magokat gyűjteni és rendszerezni, a kutatóknak asszisztálni, tehát semmi bonyolult, de mindig van mit csinálni, és mindenkinek megtaláljuk a legtesthezállóbb feladatot. Órabér jár a kisegítőknek, tehát minél többet vagy bent, annál többet kereshetsz. A pálmaház este nyolcig tart nyitva, addig be kell fejezni a napi teendőket, hogy éjszakára biztonságban itt lehessen hagyni a növényeket. Kérdés? – a nő határozott volt, hadart, és cseppet sem lepődött meg a koalán.
- Egyelőre nincs. – mosolygott Koko. Végre egy szimpatikus ember. Mindenkinek ugyanígy kéne viselkednie, és akkor egy csomó bonyodalomtól megkímélnék magukat az emberek.
- Akkor kövess, és ha kérhetem ne nyúlj hozzá semmihez, amíg nem osztom ki a feladataid! – a koala bólintott, és lemászott a pultról, hogy követhesse a trappoló nőt. A személyzeti ajtón át, egy raktárba jutottak.
- Ez itt a raktárunk. Itt tároljuk a dobozokat, a cserepeket, a ládákat, a tápoldatokat, és a virágföldet. – mutogatott jobbra-balra, Koko nem győzte forgatni a fejét. Újabb ajtón mentek át.
- Itt vannak a magok, a teljesen hétköznapiaktól, a legritkább fajtákig, itt megtalálsz mindent.
Még egy ajtó.
- Ez itt a laboratórium. Kutatók, professzorok és egyetemisták kísérleteznek itt, és kutatják a növények biológiáját. – hirtelen megállt, Koko alig tudott mögötte lefékezni. – Jól látom, hogy mágus vagy? – kérdezte a koalára sandítva.
- Igen.
- És miféle, ha szabad tudnom?
- Növénymágiát tanultam…illetve még tanulom is.
- Remek. – azzal továbbszáguldott egy újabb kétszárnyú ajtóhoz. – Ez pedig itt a pálmaház.
Óriási üvegházba érkeztek, fentről Nap híján lámpák szórták a megfelelő mennyiségű fényt. Koko megbabonázva gyönyörködött a növényrengetegben, hirtelen úgy érezte magát, mintha a dzsungel közepén járna. A magas páratartalom miatt a levegő nehezebb volt, de csak a ház egyes részein, a körülményeket nyilván a növények igényei szerint változtatták. Egyes szakaszokon sivatagi hőség uralkodott, máshol pedig hóval fedték be a talajt.
- Miért pont itt van ez az üvegház? – érdeklődött lelkesen Koko.
- A kiváló klíma miatt döntöttek úgy, hogy ide építik az intézményt. Télen meglehetősen hideg van, nyáron pedig gyakori a tikkasztó hőség, az időjárás változékony, de sosem szélsőséges. A város egy völgyben fekszik az Obake-tó szomszédságában, így a levegő páratartalma is magasabb, mint az átlag, a környező hegyekből pedig még havat is tudunk biztosítani. Hát ezért.
- Értem. És Ön régóta dolgozik itt?
- Egészen pontosan 18 éve és három hónapja már. Még egyetemistaként kerültem ide gyakorlatra, de beleszerettem ebbe a helybe, így végül itt ragadtam. – először mosolyodott el Jane.
- Sokan jönnek ide dolgozni? – folytatta Koko a faggatózást.
- Igen. Meglehetősen könnyű pénzkereseti lehetőség ez, vannak állandó dolgozóink, és vannak, akik csak alkalmilag vállalnak egy-egy napot, amolyan kereset kiegészítés gyanánt, tehát szerencsére munkaerőből sosincs itt hiány. – Koko bólogatott, Jane pedig megállt egy trópusi dzsungelnek berendezett részlegen. – Ez az, itt fogsz te dolgozni. – mutatott körbe. – Itt vannak az egzotikus növények, ezért ezen a részen magas a hőmérséklet és a páratartalom, de ha jól sejtem, ez téged nem fog zavarni. – mosolygott ismét a koalára. Szóval határozott és kimért, de valójában nagyon is kedves ez a Jane.
- Nem zavar, sőt. – vigyorgott vissza Koko. – Mi lesz a feladatom? – kérdezte lelkes türelmetlenséggel.
- Minden növény mellett találsz egy névtáblát, amin a látogatóknak szóló információk vannak összegezve. Ezeknek a hátulján vannak a gondozóknak szánt útmutatók. Rajta van, hogy melyik napszakban, milyen hőmérsékletre, mennyi csapadékra, napfényre, vagy épp árnyékra van szükségük. Ez alapján kell ellátnod őket, egészen este nyolcig. Ezen kívül itt van egy lista arról, hogy melyik növényeket kell az év ezen szakaszában szaporítani. Keresd ki a te részlegedhez tartozókat, aztán a raktárból hozzál cserepeket, földet és magokat, majd ültesd el őket, ha pedig kész vagy, vidd őket a „neveldébe”! Gyere, megmutatom azt is! – egy a pálmaházba nyíló, kisebb üvegházba vezette a csendben figyelő Kokot, ahol kizárólag palánták, vagy még ki sem nőtt növények földdel teli cserepei sorakoztak. – Csak hord be ide a cserepeket, és állítsd be a magokhoz tartozó adatlapok alapján a hőmérsékletet, a fényt, meg mindent, amit kint a kifejlett növényeknél is. De akár ültethetsz itt bent is, és akkor nem kell annyit cipekedni. – mosolygott. Szimpatikus volt neki Koko. Jane mindig is érdeklődött a különleges, mágiára hajlamos állatok iránt, bár ezt nem akarta kimutatni, mit gondolna róla a koala, ha kisdiák módjára kérdezősködne, és tanulmányozni kezdené. Valószínűleg azonnal elveszítené a tekintélyét, amit láthatóan már első megjelenésével kivívott a kis állatkánál. Látta benne a gyerek tipikus lelkesedését és szűnni nem akaró tudásvágyát, ugyanakkor látta benne a már halványan megjelenő felnőtt vonásokat és az átlagon felüli intelligenciát, ami ezeket a lényeket jellemezte. Nomeg persze látta rajta a növények iránti szeretetét is, ami talán a legszimpatikusabb vonása volt Kokonak, legalábbis Jane számára kétség kívül az volt.
- Minden világos?
- Teljesen. – bólintott Koko magabiztosan.
- Akkor láss munkához! Ha bármi problémád, vagy kérdésed van, én mindig itt bolyongok valahol, inkább szóljál, minthogy akaratlanul elronts valamit, rendben?
- Rendben. – azzal Jane megszokott tempójában továbbállt, Koko pedig nekiállt tanulmányozni a rábízott növényeket. A hozzá legközelebb esővel kezdte. Megfordította a hozzátűzött tájékoztatót, kikereste a napszaknak megfelelő, legkedvezőbb körülményeket, aztán ellenőrizte az ezeket biztosító gépek beállításait. Ugyanezt a műveletet ismételgette az összes virágnál, cserjénél és fánál, ha szükséges volt, állított a hőmérsékleten, letakarta, vagy épp fényesebbre kapcsolta a lámpákat, permetezett, ellenőrizte a páratartalom szabályzót, öntözött, és tápoldatot szórt szét, ahol kellett.
- A megérett gyümölcsöket ebbe pakold, de vigyázz, hogy ne sérüljenek meg! – Jane egy kocsira szerelt ládát tolt Koko mellé, és már sietett is tovább. Nem lehet egyszerű ennyi embert koordinálni, Jane jó sokat dolgozhat, de úgy tűnik élvezi, amit csinál. Gondolta Koko, miközben nekiállt leszedegetni a fákról a megérett gyümölcsöket.
- Jééé…ananász! – vigyorgott. – Sho biztos ellopná mindet. – nevetgélt magában.
Miután végzett a gyümölcsökkel, átnézte a Janetől kapott listát, egyeztette a növényekkel, aztán elsétált magokért. Először bevitte a kellő mennyiségű virágcserepet a „neveldébe”, majd becipelte a bezsákolt virágföldet, és végül kiválogatta a listán szereplő magokat.
Az ültetés borzasztóan szórakoztató volt, legalábbis Koko annak találta. Minden utasítást pontosan betartott, annyi földet használt, annyit locsolt, amennyit az előírás javasolt, a gépeket is ennek megfelelően állította be. Szinte már rutinszerűen végezte a munkáját. Amint végzett, visszatért a központi üvegházba, ahonnan azóta eltolták a gyümölcsökkel megrakott kiskocsit, és újra végigellenőrizte a beállításokat, hogy állíthasson rajtuk, ahol kell. Éppen végzett, amikor Jane toppant mellé.
- Nagyon szépen dolgoztál, köszönjük a segítséget! A fizetséged abban az irodában veheted át. – mutatott az egyik fémajtóra.
- Hogyhogy? Máris letelt volna az idő? – kérdezte csodálkozva.
- Bizony, már nyolc óra van, látod? – bökött az üvegfalon lógó méretes órára, ami valóban nyolcat mutatott.
- Oh… - sóhajtott csalódottan. – Rendben.

Az irodában egy szemüveges férfi várta a napi fizetésért sorba álló alkalmi munkásokat. A koala látványa őt is meglepte, de közel sem viselkedett olyan esetlenül, mint a barna hajú recepciós lány. Az első ámulatból felébredve, leszámolta Koko bérét, aztán kérte a következő munkást. Kifelé menet a raktárban Jane bukkant elő ismét.
- Koko! – a szólított odasétált a nőhöz. – Mivel úgy látom, te tényleg tiszteled, és szereted a növényeket, amolyan bónuszként megengedem, hogy elvigyél néhány magot magaddal. – mosolygott.
- Tényleg? Bármit választhatok?
- Persze.
- Akkor az ananászt választom.
- Miért pont azt? – érdeklődött meglepve Jane.
- Tudja van egy jó barátom, aki odavan érte, biztosan örülni fog neki.
- Ez kedves tőled. Akkor… - elővett egy kis szütyőt, és beleszórt egy maréknyi magot. – Tessék, használd egészséggel, és remélem látlak itt még.
- Jövök még, az biztos! Köszönöm szépen, Jane! – integetett Koko, aztán visszaindult a céhházba.

Elégedetten, teljesen felfrissülve sétáltam ki a wellness részlegről. Az egész napot lazítással töltöttem, szinte szégyelltem is magam ennyi kényeztetés után, főleg, hogy Kokot egész napra egyedül hagytam. Mélyet sóhajtottam, és beléptem az aulába.
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOOOOT!!!
Egész tömeg fogadott, Bob Mester, Liz Vin és Sorel is az első sorban álltak, és konfettit szórtak rám. Mindenki nevetett és tapsolt. Valószínűleg borzasztó idióta arcot vágtam meglepetésemben, és azon nevettek. Végül csak annyit tudtam kinyögni, hogy
- Köszönöm. – letöröltem a sunyin előbújó könnycseppeket az arcomról, aztán csatlakoztam az engem ünneplőkhöz.
- Koko hol van? – kérdeztem Lizt, túlüvöltve a hangos zenét.
- Itt vagyok! – mászott fel a pultra a kis szőrmókom, gyorsan meg is vakargattam a fejét. – Boldog Szülinapot Atsu! Remélem még sokat együtt fogunk tölteni. – azzal átnyújtott egy borítékot, amire csak annyit írtak: „Még pár nap pihenés”.
- Ez meg mi? – mosolyogva kibontottam. Tele volt pénzzel… annyi pénzzel, amiből bőven ki tudtam fizetni a lakbért. – Köszönöm Koko! – bömbölve átöleltem a kis koalát, és megszorongattam.
- Jól van, azért ne fojts meg… - nyögte, de persze nem engedtem el.
- De mégis hogy szerezted?
- Hát ez egy hosszú, és unalmas történet… - vigyorgott, aztán azon nyomban nekiállt elmesélni…

- Na, indulhatunk? – kérdezte Shimao Mester a tengerparton; egyszerű facsónak mellett állt, khaki színű sortban, és egy legalább két számmal nagyobb, pálmafás ingben. Kokoval mögötte álltunk, és jeleztük, hogy mi már készen állunk az indulásra, így az öreg megragadta a csónakot a tatjánál, és a víz felé kezdte taszigálni. Gyorsan bedobtam színes, szőtt válltáskámat, és segítettem neki. Mielőtt még elértük volna a vizet, Koko is beugrott; állítása szerint, nem volt semmi baja a vízzel, amíg nem ért hozzá. Shimaoval addig toltuk a ladikot, amíg már a térdünkig ért a langyos tengervíz, majd mi is bemásztunk. Reggel fél tíz körül járt, de a Napnak már most is irtózatos ereje volt. Szerencsére Shimaonak tekintélyes szalmakalap gyűjteménye volt, amiből szívesen kölcsönzött nekem egyet, így legalább a fejem nem főtt meg, mint a tojás a forró vízben. A nagy melegre való tekintettel, egy fekete, ujjatlan, testhez álló felsőt vettem fel, egy vékony, rövid, világos színű, fodros szoknyával, és egy vékonytalpú papuccsal, amit csupán két zsineg tartott a lábamon. Csodás napnak néztünk elébe, az égen egy kósza felhő sem úszkált, az enyhe, langyos szél pedig kellemesen táncolta körbe a csónakot, amiben, mint azt beszállás után felfedeztem, nem volt lapát.
- Ümm.. Mester – nézelődtem a ladik üres gyomrában. – Nincs lapát. Mivel fogunk… - ekkor a csónak hirtelen megtáltosodott, és kilőtt a nyílt tenger felé. Éppen csak sikerült nem orra esnem a faülőkéről, amire színes, házi készítésű, puha párna volt felkötve. Visszahelyezkedtem, és megigazítottam fejemen a kalapot. Shimao a leghátsó padon ült, kezében egy lepedőnyi méretű újságot olvasgatva, kifejezetten derűsnek látszott. Nem úgy tűnt, mint akit érdemes faggatni, így inkább nem zaklattam a csónak haladásával kapcsolatos kérdéseimmel, hanem menetirányba fordultam, és élveztem az utazást.
Port Andreas-ba tartottunk, ami a legnagyobb kikötőváros volt a környező szigetvilágban. Shimao szokásos bevásárló körútjára ment, mi pedig elkísértük, és egy füst alatt el is akartuk intézni a másnapi fuvarunkat Hargeonba. Furcsa volt elhagyni a szigetet, és sejtettem, hogy még furcsább lesz másnap, amikor visszaköltözünk a szárazföldre. Nagyon megkedveltem Shimaot, és az ő rejtett kis tengeri paradicsomát, ugyanakkor hiányzott a nyüzsgő mágusélet is, meg persze a barátaim a céhben. Amikor eljön az idő, váltani kell, és most újra eljött.

Bő másfél óra múlva értük el a kikötőt, ahol elképesztő forgalom volt. A dokkok szinte teljes hosszukban körbe voltak csipkézve a nagyobbnál nagyobb kereskedőhajókkal, a parton pedig szó szerint pezsgett az élet. Kofák véget nem érő standjai szegélyezték a kikötő körüli, macskakővel kirakott utcákat, amiket valószínűleg már kora reggel elleptek a vásárlók, és kereskedők. Egy kicsi, falécekből tákolt mólónál kötöttünk ki, s miután kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat, belevetettük magunkat a forgatagba. Shimao hamar eltűnt a kirakodóvásár dagályában, mi pedig Kokoval a nagy hajóknak fenntartott dokkok felé vettük az irányt. Kis barátom hamar kiszúrta a hajót, ami a szárazföldre szokta fuvarozni az elmúlt hónapokban. Kiadós tülekedés után jutottunk csak oda az óriási faépítményhez, ami sokkal nagyobb volt, mint édesapámék egykori halászhajója. Koko régi ismerősként üdvözölte a kapitányt, aki azonnal fel is invitált minket a fedélzetre.
- Hahn kapitány, ő itt Atsu, a barátom, akiről már meséltem. Atsu, ő itt Hahn kapitány. – mutatott be illedelmesen a koala.
- Atsui Orestes – nyújtottam neki kezet.
- James Hahn vagyok, a Jenny kapitánya, üdvözlöm a fedélzeten! – elkapta a kezem, és jó erősen megszorította; igazi vén tengeri medvének nézett ki a fickó.
- Köszönöm Kapitány! Ha nem zavarja, rá is térnék a lényegre.
- Csak tessék! – kurjantotta, és rágyújtott egy méretes szivarra.
- A napokban szeretnénk visszatérni a szárazföldre, lehetőleg már holnap. Mikor mennek legközelebb Hargeonba?
- Holnap, pontban délben hajózunk ki, és egy kisebb kitérővel megyünk Hargeonba. Ott kirakodunk, aztán tovább indulunk a déli partok felé, új áruért. – felelte a szivarral a szájában, csak addig vette ki azt szent helyéről, amíg elmutogatta merrefelé fog menni a hajó, igaz ott és akkor csupán a végtelen tengert láthattuk, de ő egész biztosan látta az összes szigetet, és kikötőt a távolban, még ha nem is a szemével.
- Az nagyszerű. És mibe kerülne nekünk egy fuvar? Nincsen sok csomagunk, és szállásra, illetve ellátmányra sem tartunk igényt.
- Nos – újra kivette a szivart a szájából, és megjáratta rajtunk a tekintetét. – Mind a ketten mágusok vagytok, igaz-e? – bólintottunk. – Akkor lenne számotokra egy jutányosabb ajánlatom. Saját kabinnal, ellátmánnyal együtt elviszlek benneteket holnap Hargeonba, ha cserébe ma elkísértek minket a Kolibri-szigetekhez. – tartott egy kis hatásszünetet, de mivel nem reagáltunk, folytatta. – Egy kalóz flotta ólálkodik azon a környéken, az elmúlt három hétben öt kereskedő hajót pucoltak ki, kettőt közülük el is süllyesztettek, a másik három is épphogy megúszta. Értékes rakományt szállítunk ma az egyik szigetre, és nem akarom kockáztatni sem a legénységem életét, se Jennyt, se az árut. Csak annyit kérek, hogy ha meg akarnák támadni a hajót, védjetek meg minket. Természetesen busásan megfizetem a szolgálataitokat, és az ingyen fuvart is garantálom holnap Hargeonig. Na? Mit szóltok? Meg tudunk egyezni?
Összenéztünk egy pillantás erejéig Kokoval, aztán visszafordultunk Hahn-hoz.
- Már meg is egyeztünk, Kapitány. – nyújtottam felé ismét a kezem, ő pedig egy lelkes hörgéssel elkapta, és újra megszorongatta.
- Remek! – kurjantotta. – Akkor helyezzétek magatokat kényelembe, fél óra múlva indulunk.

A rakodó munkások valóban tartották az ütemtervet, s Jenny pontban délután egy órakor elhagyta Port Andreas kikötőjét, hogy délnek vegye az irányt, egyenesen a Kolibri-szigetek felé. Az északi szél, mintha csak valaki ajándékba küldte volna, belekapott a vitorlákba, és hatalmasra dagasztotta őket; Jenny akadály nélkül, kecsesen, s igencsak fürgén szelte a habokat, habár a gyomrában jókora áruszállítmány ringatózott. Kokot kiküldtem a tatra, én magam pedig egy kölcsönkapott távcsővel, a hajó orrán álltam őrséget. Nagyon élveztem az utazást, egyrészt mert szerettem hajózni, másrészt mert izgalommal és lelkesedéssel töltött el a teljesítendő feladat. Úgy éreztem, mintha máris visszatértem volna régi életembe, és a tudat, hogy mindez ilyen zökkenőmentesen zajlott, nagy elégedettséggel töltött el. Kipihent voltam, céltudatos, és békés; nem lehettem elég hálás Bob Mesternek, amiért hónapokkal ezelőtt ide küldött regenerálódni. Habár akkor még nem hittem el neki, hogy egy világtól elzárt sziget, és egy dilis, vén mágus segíthet majd a problémáimon, de az idő végül őt igazolta… mint mindig.
Nemsokára fel is tűnt a távolban az öt kis szigetből álló kompánia; mint azt megtudtam az egyik fiatal matróztól, akinek feltűnően sok dolga akadt a hajó orránál, mi a középső szigetre tartottunk, ahol az egyetlen, teherhajók fogadására is alkalmas kikötő volt. Ez a kis szigetcsoport már nem tartozott Fioréhez, ugyanakkor rengeteg, a királyságból és a királyságba érkező külföldi árut itt pakoltak át. Legfőképpen azok a hajók rakták le itt a Fiorébe szánt portékáikat, amiknek nem volt engedélyük továbbmenni Port Andreasba, mivel az már Fiore fennhatósága alá tartozott.
- Nahát.. én még sosem jártam külföldön. – mondtam a körülöttem sürgölődő matróznak, miközben a szigetek egyre terebélyesedő, zöld sziluettjét figyeltem. Ha jól láttam a szemem sarkából, a fiú éppen az egyik korlátot törölgette; legalább harmadjára, mióta elindultunk. – Már elhagytuk Fiorét, igaz? – kérdeztem tőle, de még mindig a tájat kémleltem.
- I-igen. Nemrég léptük át a tengeri határvonalat. – felelte zavartan.
- Az én nevem Atsui Orestes, de hívj csak nyugodtan Atsunak. – fordultam végre felé, és kezet nyújtottam.
- J-Josh, de hívj csak… - gyorsan körbepillantott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki nem hallotta, aztán feszülten megfogta a kezemet. – Örülök a találkozásnak.
- Én nem különben. – ráztam meg a kezét határozottan, majd egy mosoly kíséretében, újra a tájat kezdtem figyelni. – Na és te jártál már külföldön, Josh? – kérdeztem, s közben belekukkantottam a távcsőbe, mert látni véltem valamit, tőlünk keletre. Elég messze volt, de a távcsővel láthattam, hogy csak kis halászladik az, rajta két idősebb férfival. Leengedtem a megfigyelő eszközt.
- Igen, párszor.
- Hajóval?
- Igen, mindig hajóval.
- Mióta vagy matróz?
- Tizenhat éves korom óta.
- Mindig ezt akartad csinálni?
- Igen. Apám hajóskapitány volt. – újra megnéztem magamnak a halászladikot. A két férfi felállt, és a vizet kémlelték a csónak körül. - Olyan igazi, mint Hahn Kapitány. De ő már nyugdíjba vonult. – a csónak hirtelen rángani kezdett, pedig a tenger szinte tükörsima volt. - Majd egyszer a nyomdokaiba lépek, ha lesz elég pénzem egy hajóra. – A csónak már annyira hánykolódott, hogy a két halász a vízbe zuhant, a ladik pedig a feje tetejére állt. – Igazából már nem sok hiányzik, tudod…
- Ühümmm, értem.. – vágtam a szavába, a szerencsétlenül járt halászokat figyelve. – Josh!
- I-igen?
- Kérlek szólj a Kapitánynak, hogy nagyjából fél mérföldre tőlünk keletre 11 óránál két halász felborult a csónakjával. Úgy tűnik, nem tudnak kimászni, szerintem segítenünk kéne nekik. – Josh bólintott, és már el is iparkodott.
Egy perccel később, Jenny irányt váltott, és a felborult csónak felé haladt tovább, ahol a két férfi még mindig a vízben rostokolt, ladikjuk oldalába kapaszkodva. Mikor már majdnem elértük őket, hátrasétáltam a létráig, és az oldalkorlátra támaszkodtam. A kormányos finom mozdulatokkal irányította Jennyt a halászokhoz, s mikor már elég közel értünk, Josh lehajította nekik a kötéllétrát.

- Fel tudnak mászni? – kiabálta le a hajó korlátján áthajolva a fiatal matróz, miközben a két halász a létra aljához úszott, és egyikük, hüvelykujja felmutatásával jelezte, hogy meg tudják oldani. A legénysége nagy része már a hajó oldalához gyűlt, és onnan figyelték, ahogy a két férfit felsegítettük Josh-sal Jenny fedélzetére. Csurom vizesek voltak, de egyébként egészségesnek tűntek.
- Megsérültek valahol? – kérdeztem, de válaszként csak egy fejrázást kaptam. Kimerülhettek, ugyanis mind a ketten a térdükre támaszkodva, arcukat a padló felé fordítva lihegtek. Egy másik matróz két nagy törölközővel a kezében igyekezett a hajótöröttek felé.
- Köszönjük, nagyon hálásak vagyunk. – szólalt meg végre az egyik, de még mindig nem egyenesedett fel. – Hol van a kapitány? – lihegte.
- A kapitány? – kérdeztem vissza gyanakvón.
- Hadd köszönjük meg neki is, amiért kimentett minket.
- Én vagyok a kapitány. – lépett előre Smith első tiszt, legalábbis nekem így mutatkozott be, mielőtt elindultunk. Tehát őket sem ejtették a fejükre. A férfi végre felegyenesedett, és jól megnézte az álkapitányt, majd némi feszült csend után elvigyorodott, és így szólt:
- Az Isten áldja meg magát Kapitány, amiért ilyen nagy a szíve. – mondta kedélyesen, s hirtelen egy pisztoly villant a kezébe, amit azon nyomban el is sütött. A dörrenéssel egy időben Smith első tiszt a földre zuttyant, mint egy homokzsák. Csak egy pillanat töredéke kellett, és a fegyvert egy inda rántotta ki a gazember kezéből, egy másik pedig a bokájára tekeredett, és kirántotta a lábait. A másik tagnak nem volt ideje támadni, őt én ütöttem ki egy homokbombával, majd végtagjait egy-egy kristálytömbbe zártam. Az indákkal körbetekert férfi a földön kapálózva nevetett.
- Már késő mágusok… - harsogta. Francba
- Kapitány! – fordultam Hahnhoz. – Bújjon el! Gyorsan!
- Ez az én hajóm, nem fogok elbújni rajta, mint egy patkány!
- Ne vitatkozzon, menjen! Josh! – kiáltottam a fiúnak. – Vidd a kapitányt biztonságos helyre! – a fiú elszántan bólintott, és megragadta a kapitányt a karjánál fogva. A raktérbe vezető lépcsők felé rángatta, én pedig Smith-hez siettem, aki nyögdécselve feküdt a földön, de még élt.
- Jól vagyok – recsegte. – Csak a vállamat találta el az a szemét.
- Rendben. – bólintottam. – Maguk, - intettem két matróznak, akik mellettünk álltak. – vigyék el innen, és lássák el a sebet! – jó tengerészek voltak, nem kérdezősködtek, csak tették a dolgukat.
Talpra ugrottam, megkerestem Kokot a tekintetemmel, és egy bólintással jeleztem neki, hogy álljon készen, majd a legénység ott maradt részéhez fordultam, akik a hajó oldalán lógva figyelték a tengert, néhányan a vízre a mutogattak. Közelebb léptem, és áthajoltam a korláton, hogy lássam, mit figyelnek. Az egyébként békés tenger habzani, majd bugyborékolni kezdett mellettünk; a pezsgő vízfelszínen egy egyre terebélyesedő, hosszúkás árnyék jelent meg. Hátrébb léptem a korláttól, és kitárt karjaimmal a mellettem állókat is magammal tereltem.
- Vissza mindenki – mondtam egészen halkan, hogy csak a körülöttem állók hallották. – El a korláttól! Mozgás! – most már kiabáltam, de éppen csak pár lépést tudtunk megtenni, a víz hirtelen robajjal, mintha egy bomba robbant volna a felszín alatt, az ég felé csapott, s csupán egy pillanattal később, egy másik hajó orra tört elő a felszín alól. Felszökött egészen az árbocok háromnegyedéig, aztán zuhanni kezdett vissza. Egy hajó bukott fel a felszínre, közvetlen mellettünk, és iszonyatos erővel csobbant vissza a vízbe, ezúttal már a felszínen maradva. Jenny a becsapódás pillanatában erősen balra dőlt, aztán vissza jobbra, s így ringatózott, még percekig, amíg vissza nem nyerte egyensúlyát. Több matróz elterült a földön a kilengés miatt, nekem is alig sikerült talpon maradnom. Koko az egyik árbocra mászott fel, és látszólag nem okozott neki gondot a kapaszkodás.
Az immár mellettünk ringatózó, csuromvíz, sötétbarna falécekből épült, meglehetősen masszívnak kinéző hajó gyomrából, két- vagy inkább háromtucatnyi kalóz rontott elő, kardokat, pisztolyokat, láncokat rázva kezeikben. Láttam olyanokat is, akik fegyver nélkül, a háttérből figyeltek. Mágusok lehetnek, de vajon milyen erősek? Egyáltalán miféle mágiával tudnak a hajóval a víz alá merülni? Még sosem láttam ilyesmit. Mikor a kalózhajó őrjöngő legénysége a korlátokhoz igazodott és elcsendesedett, egy fiatal, talán velem egyidős, barna hajú fiú sétált elő; más körülmények közt igencsak jóképűnek mondtam volna. Félhosszú, a térde fölött végződő, hímzett, fehér kabátot, fodros, fehér inget, tompán csillogó állatbőrcipőt, és elegáns szabású, szűk, sötétbarna szövetnadrágot viselt, kalapja azonban nem volt, ami valahogy furcsává tette külsejét. Egészen a hajó széléig sétált, majd megállt ott, ahol emberei szabadon hagytak neki egy részt a korlátnál. Egyelőre nem csináltam semmit, kivártam; kíváncsi voltam a műsorra.
- Nahát, milyen szép hajó. – nézett végig Jenny-n. – Egy igazi gyöngyszem akadt ma a hálónkra, fiúk! – kacagott fel színpadiasan, a csürhe pedig csatlakozott hozzá, majd a fiú egy intésére újra csend lett. – Igazán kár lesz érte, mikor elsüllyesztjük. – tette hozzá ridegen, majd tekintetével a Jenny rémült legénységét kezdte pásztázni. A két lekötözött társát szerencsére még nem vette észre. Bizonyára fabatkát sem értek számára, csak csalinak voltak jók. – Hol van a kapitány? – kérdezte még mindig tökéletesen elrejtve érzelmeit, de választ senkitől sem kapott; a tengeren a bajtársiasságot nagy becsben tartották, és a matrózok ezt bizonyították is. Arcuk immár nem félelmet, hanem elszántságot tükrözött. Inkább meghaltak volna, minthogy egy közönséges bűnöző kezére adják a kapitányukat. – Értem, szóval nem tudunk békésen tárgyalni. Ez esetben sajnos kénytelen leszek más, durvább eszközökhöz folyamodni. – mondta, arcán ártatlanságot színlelve.
- Minket nem tudsz megfélemlíteni! Takarodjatok innen, amíg még tehetitek! – kiabálta át harciasan Josh. Nem vettem észre, hogy visszaért a fedélzetre, de biztos voltam benne, hogy jó helyre vitte Hahn kapitányt. Értékeltem a bátorságát, mégis meggondolatlanságnak tartottam a kirohanását, mivel erős mágikus rezgéseket éreztem a kalózkapitány felől, szinte biztos voltam benne, hogy a hajót is ő irányítja. Ez egyúttal félelmet is ébresztett bennem, mert ha víz mágiával bír, és elég erős, bizony nem sokra megyek ellene a homokmágiámmal, Koko pedig még nem volt elég erős.
- Milyen bátor.. – mosolyodott el nyájasan, de ahogy jött a mosoly az arcán, úgy is tűnt el. Vonásai megkeményedtek, majd egy láthatatlan erő megragadta Josht, és átrántotta a másik hajóra.
- Josh! – kiáltottam utána, magamra szegezve a kapitány tekintetét.
- Ó nocsak nocsak.. Nézzenek oda, mit látnak szemeim. – támaszkodott rá a korlátra. – Még nem láttam errefele női matrózokat, bár te sem nézel ki annak szépségem. – mosolygott; legszívesebben bevertem volna azt a szép arcát. – Talán a kapitány úr ágyasa vagy? – nem szóltam semmit, tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Talán mégis erősebb vagyok nála, hiszen én érzékelem az ő mágikus kisugárzását, de ő látszólag nem vette még észre az enyémet; persze lehet csak túl magabiztos, és ez óvatlanná teszi. Testemet hirtelen egy láthatatlan erő ragadta meg, mint egy óriási kéz, és Josh után rántott, én azonban nem a padlón gurulva érkeztem meg a kalózhajó egyébként meglepően makulátlan fedélzetére. Az erő lelassított, majd egészen finoman engedett le a padlóra úgy, hogy a talpamra érkezzek. Telekinézis. Biztos, hogy az, ugyanilyen érzés, mikor Vin ragad meg a mágiájával. Ez megmagyarázná a víz alatti közlekedést is, hiszen egy erőtérrel a hajó körül, könnyedén megakadályozhatná a vízbetörést. Ez esetben mégsem szabad alábecsülnöm a fiú képességeit.
- Ez a suhanc a kis barátod? Ő a titkos szeretőd tán? – mutatott még mindig azzal a hideg fél mosollyal az arcán a földön heverő Joshra. Még mindig nem szóltam semmit. – Na mi az, talán elvitte a cica a nyelvecskédet? … Értem, szóval nem akarsz velem beszélgetni. Mit keres egy magadfajta lány egy teherhajón? – lassan körbejárt, és méregetett, de nem nyúlt hozzám; szerencsére, mert ha így lett volna, túl hamar fel kellett volna fednem a kilétem. – Túl szép vagy te egy ilyen koszos, züllött közegbe. – a hátam mögé érve éreztem, hogy közelebb hajol, és beleszimatol a hajamba, de sikerült megőrizni a hidegvérem.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, te disznó, én esküszöm, ellátom a bajodat! – kiabálta Josh, én pedig ránéztem, és egy apró fejrándítással jeleztem neki, hogy ne hősködjön.
– Milyen kedves, hogy így aggódik érted. – lépett újra elém a fiú, még mindig mosolyogva. Szép arcát elbűvölővé tette ez a gesztus, de ugyanakkor volt benne valami hátborzongató is. – Persze megértem. Egy ilyen szép lányért, mi férfiak bármire képesek vagyunk.. ha kell akár az életünket is veszélybe sodorjuk. – egészen közel hajolt az arcomhoz, és tekintetét a két szemem között sétáltatta. Egy hosszú pillanattal később mégis hátrébb lépett, és visszafordult a Jenny felé. – Ha nincs kapitány, akkor miénk a hajó. Pakoljátok ki az árut, aztán lőjétek a tengerbe. – intett jobb kezével embereinek, akik azonnal sürgölődni kezdtek.
- Kapitány! – hörögte az egyik kutyája. – Vele mi legyen? – bökött kardjával Josh felé. A fiú elgondolkodott, aztán megrántotta a vállát.
- Dobjátok a tengerbe. – ismét felém fordult. – Te pedig velem jössz. Lehetsz az én királynőm. – gyengéden megfogta a bal kezem, és maga után próbált húzni, de én nem mozdultam.
- Ez igazán nagylelkű ajánlat, – szólaltam meg végül. – de sajnos ezt nem hagyhatom. – húztam el a számat. Kérdőn nézett rám, én pedig jobbommal egy homoköklöt idéztem a fiú gyomrába, azonban nem értem vele célt. Egy láthatatlan erőtér még idejében útját állta. Felerősítettem a varázslatot, ami így sikeresen áttörte a védelmet, és egészen a hídig repítette a fiút. – Koko! – intettem a túl oldalon figyelő koalának. – Intézd el a többit! Ne engedd, hogy átmenjenek a hajóra! – Koko bólintott, és előreugrott a hajó oldalához, ahova már átcsúsztattak féltucatnyi falécet híd gyanánt. Magokat hajított el, s egy pillanattal később, már indák hadserege rohamozta meg a léceken átmászó kalózokat. Több híd a rajtuk állókkal együtt, azonnal a vízbe zuhant. Visszafordultam ellenfelemhez, aki már feltápászkodott a meglepetésszerű támadásból. Rám nézett, és nevetett.
- Micsoda nő! Értékesebb vagy húsom, mint elsőre gondoltam. – kacarászott. – Hagyjuk ezt abba, nem akarlak bántani.
- Akkor add meg magad! – tártam szét karjaimat. – A hajódat lefoglaljuk, és a legénységgel együtt őrizetbe veszünk, majd Port Andreasban átadunk a rúnalovagoknak. – tájékoztattam tárgyilagosan. Egy pillanatig még arcomat fürkészte, aztán megrántotta a vállát, és karjait a magasba emelte.
- Rendben, megadom magam, úgy lesz, ahogy szeretnéd. – egy pillanatra elakadt a lélegzetem, annyira meghökkentem a reakcióján. Erre aztán igazán nem számítottam. – Emberek, vissza! Megadjuk magunkat. – a kalózok megrökönyödve bámultak kapitányukra, de egyikük sem mert ellentmondani neki. – Na gyerünk, le a fegyvereket! – követték a parancsot, bármilyen őrültségnek is hangzott, és hagyták, hogy a Jenny legénysége elkobozza a fegyvereiket, majd megkötözzék kezeiket. Én még mindig értetlenül bámultam a fiúra, aki újra felém fordult, és hozzám sétált, karjait még mindig feltartva.
- Miért adod meg magad csak így? Börtönbe fogsz kerülni. – ráztam a fejem.
- Mint mondtam, nem akarlak bántani. Márpedig ha folytatjuk ezt a nevetséges kakaskodást, annak csak csúnya vége lehet. – mosolygott kedélyesen. – Tégy velem amit akarsz. – kezeit leengedte, és keresztbe tette. Egy pillanatig haboztam, aztán jobb kezem, összeérő csuklói fölé tartottam, és kristályt idéztem a kezei köré. Még mindig mosolygott, és nem vette le rólam a szemét. Éreztem, hogy kivörösödik arcom, így inkább elfordultam. Nem értettem mi történik, de megpróbáltam fenntartani a magabiztosság látszatát.

A kalózok nagy részét bepréselték a Jenny gyomrában lévő kis tömlöcbe – amit valószínűleg még sosem használtak -, a maradék foglyot pedig a fedélzeten, az árbocok talpához kötötték, majd a hajót egy erős kötéllel Jennyhez erősítették. Míg mi Kokoval a foglyokat felügyeltük, Hahn kapitány és legénysége lebonyolította az üzletet a szigeten, majd visszahajóztunk Port Andreasba. Az út további része eseménytelenül telt. A kalózok zavarodottan bámultak maguk elé, beletörődve sorsukba, s kapitányuk felfoghatatlan döntésébe. A fiatal férfi bármikor kiszabadulhatott volna, de még csak meg sem kísérelte. Derűsen nézelődött az út nagy részében, amit csak akkor szakított meg, ha arra jártam. Ilyenkor magára öltötte azt a hátborzongató, mégis szép mosolyát, és a tekintetemet kereste, de én szándékosan nem néztem rá.
- Ümm Atsu.. – szólított meg Koko, mikor már látótávolságba került úti célunk. – Tulajdonképpen mi a fene történt, amíg odaát voltál? Mi volt ez az egész?
- Ha én azt tudnám. – vontam meg a vállam, miközben lerogytam egy faládára.
- Na de… csak mondott valamit ez az őrült. – biccentett fejével a kapitány felé, aki háttal ült nekünk.
- Nos.. azt mondta azért adja meg magát, mert nem akar bántani. – ráztam meg a fejem. – Szerintem megérezhette, hogy erősebb vagyok nála, és jobbnak látta visszalépni a harctól. – bólintottam, helyeselve saját feltevésemnek, Koko azonban elgondolkodott, és a kötelek által nevetségesen lazán fogva tartott kalózkapitányra nézett. Egy perc merengés után szólalt csak meg újra:
- Nem hinném, hogy megijedt. Nem olyannak néz ki. Szerintem igazat mondott. Ti emberek furcsán primitívek tudtok lenni, ha akartok valamit.
- Ezt meg hogy érted?
- Nos a csávó akar téged, ezt a szándékát nem is rejtette véka alá. De azt is tudja, hogy ha harcban kell megszereznie, nem úgy kap meg, ahogy szeretné. Ha pedig te győzted volna le, nos számára az is rosszul jött volna ki. – okfejtését egy mély sóhajjal nyugtáztam. Talán igaza volt, talán nem, nem akartam rajta gondolkodni.
- Akárhogy is, a kalózkodásnak vége, és engem sem kapott meg, úgyhogy ennyit erről. – leugrottam a ládáról, és újabb kört kezdtem.

A Nap már a nyugati horizontot nyaldosta narancsszín lángjaival, mire kikötöttünk Port Andreasban. Egy matróz gyorsan előkerítette a rúnalovagok helyi kirendeltségét, akik azonmód a kikötőbe siettek, s őrizetbe vették az elfogott kalózokat, illetve a hajójukat is lefoglalták. A kapitányt magam adtam át a lovagoknak. Mielőtt még elvihették volna, felém fordult.
- Hölgyem, egy élmény volt. – mosolygott rám.
- Egy kellemetlen élmény. – feleltem közönyösen, ő pedig még szélesebbre húzta azt az elbűvölő mosolyt az arcán.
- Találkozunk még, Kedves. – elkapta jobb kézfejem, és megcsókolta, de még mindig a szemembe nézett.
- Nem hinném, hogy erre sor kerül. – húztam vissza kezemet, de közben majd kiugrott a szívem a helyéről. Lehet, nem csak telekinetikus ereje van? Nem válaszolt, csak mosolygott, és hagyta, hogy elvezessék.
Később Hahn Kapitány bukkant fel, éppen mikor már távozni készültünk.
- Áá hát itt vagytok, már égre-földre kerestelek titeket; ez a nyüzsgés néha roppant fárasztó tud lenni. – nevetett fel. – Nagyon köszönöm a segítségeteket, nélkületek talán már mind a tengerbe fulltunk volna, Jennyvel együtt, az áru pedig ki tudja milyen kezekbe került volna.
- Ugyan Kapitány, a legénység csakis a maga előrelátásának köszönheti, hogy ennyivel megúszták. Meg persze a kalózkapitány furcsa viselkedésének, de ezt jobb, ha nem említem meg neki. Mellesleg meg kell mondjam Önnek, remek érzékkel válogatja össze a legénységet. Az emberei egytől-egyig elképesztő bátorságról és bajtársiasságról tettek tanúbizonyságot, kiváltképp az a fiatal matróz ott – mutattam Joshra. - Még nem láttam ilyen elszánt, harcias matrózt. – mosolyogtam.
- Iigen… most hogy Smith kényszer szabadságon van, amíg fel nem épül, talán kipróbálom a fiút első tisztnek. Meglátjuk, hogy válik be. – mosolygott vissza, majd kifizette a jussunkat, és a másnapi viszontlátásig elbúcsúztunk.
Mire visszagyalogoltunk a rokkant kis mólóhoz, ahová a ladikkal kikötöttünk, Shimao már ott várt minket. A csónak fejmagasságig meg volt pakolva dobozokkal, ládákkal és szatyrokkal, vén mesterünk alig látszott ki a vásárolt holmik közül.
- Hol lófráltatok ilyen sokáig? Bár igaz, a Port Andreasi kirakodó vásár képes ám elnyelni az embert. Nézzétek mennyi remek dolgot szereztem. – vigyorgott, miközben a csónak minden egyes hullámnál fájdalmas nyekergéssel panaszkodott a rakományra.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan Mester? El fogunk süllyedni, ha még mi is beszállunk. – vakartam a fejem.
- Ugyan már, ne legyetek ilyen kényesek, nem lesz itt semmi gond. Ez a ladik többet bír, mint látszik.
- Hát nem is tudom… - hezitáltam még mindig.
- Én inkább megyek gyalog.. – jelentette ki Koko teljes meggyőződéssel; egy pillanatnyi csend után, mind a hárman hangos nevetésben törtünk ki…

Huh, viszonylag hosszú eltáv után újfent jelen vagyok, és sikerült egy kellemesen hosszú munkát kifognom első nekifutásra. Szerencsémre a hossza ellenére nem volt te hibákkal, szóval nincs miért krákognom. Külön tetszett a felvezetés is, még annak ellenére is, hogy az előzményekkel nem igazán voltam tisztában. Viszont még mielőtt kiosztanám a jutalmadat egy dolog szeretnék megállapítani. Fiore vizein mostanság igen nagy a kalózaktivitás. Mégis mi folyik itt?!

Jutalmad: 2.625.000 Gyémánt

>> Hangulatzene a "feltámadásig" <<

Minden nyugodt volt, néhol tejfehér füstcsíkok táncoltak lomhán a csillagokkal teleszórt, sötétkék ég felé. A megégett fák szagát még érezni lehetett, de a szél erről is gondoskodott. Langyos, gyengéd hullámaival szép lassan kitakarította a levegőt, s nemsokára megint csak az erdő édeskés illata töltötte azt ki. Koko még mindig a fa lombjának takarásában várt. Legalább negyed órája volt, hogy a két férfi - a tűzmágus és főnöke, az azóta újra emberi alakot öltött démonfajzat - megbizonyosodtak róla, hogy támadójuk halott, majd elmentek. Azóta most először mert megmozdulni. Nem csapott zajt, még neszt is alig, ahogy lemászott a búvóhelyéről.
Érezte, hogy a sokk lekapcsolta az agyát, éppen csak annyi ereje maradt, hogy a feltörni vágyó pánikot magában tartsa. Csak arra összpontosított, hogy levegőt vegyen, nyugodtan, szabályosan, noha kicsit gépiesen. Leért a puha avarba, közvetlenül Atsu majdnem teljesen kihűlt teste mellé. A levélágy, amin feküdt, nedves volt. Minden véres volt. Mintha az összes vér kifolyt volna a lány testéből. Kokonak eszébe jutott, hogy megnézze a talpát, hogy az is véres lett-e, de erre a gondolatra elfogta a rosszullét. Gyorsan elvetette az ötletet, és újra a légzésére koncentrált. Képtelen volt elhinni, hogy amit lát, az a valóság. Minden olyan gyorsan történt, szinte felfogni sem volt ideje. Meghalt. Igen, meghalt, ezen nincs mit szépíteni. Fogadd el! Próbálta győzködni magát, de a gyomra megint csavarodott egyet. Csak lélegezz! Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a holttestet, annyira közel, hogy egyik lába hozzáért Atsu rászáradt vérrel borított, hűvös oldalához. Visszarántotta a lábát, majd lehajolt, és megpiszkálta a nedves cafatokban lógó ruhát has tájékon, ahol az irtózatos seb tátongott. Gyorsan elengedte, és inkább az arca fölé hajolt. Egyáltalán nem olyan volt, mint aki csak alszik. Egyáltalán honnan szedték ezt a baromságot a nagy mesemondók? Az arca falfehér volt, szemei és véres szája nyitva volt. Koko gyengéden lehúzta a szemhéjait. Egy kicsit jobb volt így. Egy nagyon kicsit.
Valami megmozdult valahol. Valahol a közelben. A koala azonnal reagált, néhány mozdulattal újra a lombok között találta magát, és megdermedt. Pár pillanattal később egy férfi érkezett a tisztásra. Megtorpant, ahogy meglátta a holttestet. Körülnézett, de nem látott senkit, így tovább indult Atsu felé. Lassan, óvatos léptekkel haladt, kikerülte a lehullott ágakat. Nem akart zajt csapni. Koko megértette. Fentről figyelte, amint a férfi odaér Atsu testéhez. Letérdelt, és megtapintotta a nyakát, bár nem fűzött hozzá sok reményt, hogy még életben lehet. Megvizsgálta a sebet is, ami még mindig összevérezte a kezét, majd az oldalán lógó tarisznyából előhúzott egy kendőt, és ráterítette a sebre. Óvatosan megemelte az ernyedt testet, és áthúzta alatta az anyagot, majd az oldalánál összekötötte. Ezután a halott lány arcához hajolt, gyengéden lesöpört róla néhány kósza, ragacsos tincset. Egy percig még némán bámulta, aztán megcsóválta a fejét, és újra körbenézett, nincs-e senki a fák között. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, óvatosan megemelte a lányt egyik kezével a hóna alatt tartva, másikkal pedig a térde hajlatában megtámasztva. Koko némán figyelte az eseményeket, nem mert megmozdulni. Fogalma sem volt, mi lehet a férfi célja, de mikor az elindult az erdőben, a faluval ellentétes irányba, éppen arra, amerről érkezett pár perccel korábban, tisztes távolságból követte őt, a fák ágain mászva. A koala nem csapott zajt. Már jó fél órája haladtak észak-nyugati irányba, amikor elértek a hegy lábához. Egy barlang tátongott éppen előttük. A férfi megállt egy pillanatra, hátrafordult, és vetett egy pillantást az erdőre, majd egyenesen bement a széles üreg sötétjébe. Úgy tűnt, még mindig nem vette észre Kokot, aki most lemászott a fáról, és lassan a barlang szájához osont, ahova kitaposott ösvény vezetett. Nem tűnt titkos rejtekhelynek. Amint bepillantott, látta, hogy egészen tisztességesen ki van világítva. Falakra rögzített, csendesen lobogó fáklyák mutatták az utat. Talán valamilyen kereskedelmi út vezetett át a hegy gyomrán. Kokot nem különösebben érdekelte, hova vezet az alagút, várt még pár másodpercet, aztán követte a férfit. Az út szinte tökéletesen egyenesen haladt, egyszerűen nem lehetett a természet műve. De ki a fene vájt ide egy ilyen alagutat, és miért? A válaszra már nem kellett sokáig várnia. Negyed óra gyaloglás után, elérte az átjáró végét, ami egy hatalmas, hegyekkel teljesen körbezárt völgybe vezetett, amiben egy ugyancsak nagy város terült el. A látvány még az éjszaka indigókék sötétjében is bámulatos volt, de Koko nem állt le nézelődni. Csend volt, a kockakövekkel kirakott utcák üresen nyújtóztak a takaros, sötét ablakú házak között. A nyugtató mozdulatlanságban könnyedén kiszúrta a férfit. Egyenesen kisétált a négy, talán öt szekér széles, teljesen kihalt sugárútra, és jobbra vette az irányt. Pár perc múlva a sugárút egy gyönyörű, fehér kőből faragott hídban folytatódott. Átívelt egy széles, lomha folyó csillagtükrén, és a túl oldalt haladt tovább, fényes sávot húzva az épületek és kisebb utcácskák erdejében. A férfi átsétált a híd alatt egy kis, árkádos térre, aztán letette a testet a földre. Koko közelebb merészkedett, és elbújt az egyik fehér oszlop mögött. Az oszlopok széles félkörívet alkottak, és egy sekély, talán térdig érő víztárolót öleltek körbe. Koko vigyázott, hogy ne lépjen a vízbe, mert tudta, hogy akkor azonnal lebukna. A medence közvetlenül a folyó mellett volt, mintha abból választottak volna le egy kis részt. Talán valamilyen strand lehetett, bár Koko nem látott semmit, ami a látogatók szórakoztatását szolgálhatta volna. A medence közepén egy téglalap alakú emelvény magasodott ki néhány centire a víz fölé. Az ismeretlen ráfektette Atsu testét, aztán óvatosan lehúzta a lány vállairól a ruhát. Nem volt nehéz dolga, a finom selyem több helyen is rongyosra szakadt. Has tájékon, ahol a seb volt megtorpant egy pillanatra, majd vett egy mély levegőt, és zsinóros ingjének ujját a könyökéig felgyűrte. Ezután óvatosan lefejtette a ruha foszlányokat a sebről, és addig dolgozott, amíg az egykor kényelmes, de elegáns kelme elhagyta a lány testét a lábujjainál. Koko zavartan nézte a jelenetet. Semmit nem jelentett neki az emberi testiség, de tudta, hogy Atsunak egyáltalán nem tetszene a dolog. Miután minden ruhadarabtól és kiegészítőtől megszabadította, a férfi ismét a karjába vette a lányt, majd gyengéden a vízbe merítette, amiben maga is térdelt. A medence sekély aljára nyomta Atsu testét, ami meglepő módon ott is maradt, mintha csak egy puha ágyba fektették volna. Ezután módszeresen elkezdte lemosni a halottat, a végtagoknál kezdve. A víz hamarosan vörös színre váltott körülöttük, amiben fehér ködként kavargott Atsu haja. Mire a férfi végzett, a teste szinte egybeolvadt hófehér hajkoronájával. Ekkor kiemelte a vízből, és visszafektette az emelvényre, majd levette ingjét, és elkezdte vele felszárítani a vizet. Ezután vállára vette a tarisznyáját, és karjaiban a tiszta, élettelen testtel, kisétált az árkádok közül. Egy hatalmas, fehér épület felé vette az irányt. Koko felsandított, és csak most vette észre, hogy egy sziklafallal körbezárt völgyben vannak, a tökéletesen függőleges kőfal pedig a földtől egészen a tetejéig be van építve. A fehér kőből faragott épület leginkább egy palotára emlékeztette Kokot. A legfenségesebb palotára, amit valaha is látott. Hét, tán nyolc emelet magas lehetett, tele csipkés erkélyekkel, faragott oszlopokkal, ívelt ablakokkal, függő kertekkel. A magasból vízesésként alázúduló folyó éppen a palota középső részén futott, széles sávban, csillogó, áttetsző lepelbe borítva a fehérséget. Koko megszaporázta lépteit, amint a férfi eltűnt a palota legalsó szintjén, egy nyitott átriumban, aminek a közepén szintén egy emelvény állt. Óvatosan ráfektette Atsut, aztán a szemét lehunyva mormolni kezdett. Talán imádkozott. Miután befejezte, odébb lépett a fehér emelvénytől, és leült egy párnázott fa székre. Kényelmesen elhelyezkedett, nézte még egy darabig a halott lányt, aztán behunyta a szemét.

Koko figyelte őket még egy ideig, aztán hirtelen sarkon fordult, és visszaindult ugyanazon az úton, amin érkezett. Nem tudta, mi lehet a titokzatos férfi szándéka, de egyelőre úgy tűnt, egy temetési szertartás szemtanúja volt. Talán csak véletlenül arra járt, és nem akarta ott hagyni a lányt az erdő állatainak. Ez a gondolat tökéletesen logikusnak tűnt számára, annyira, hogy minden kétségét félresöpörte. A logikus gondolatokban talált egy kis megnyugvást, ezért amint eszébe jutott, hogy Shot értesítse Atsu haláláról, azonnal visszaindult a faluba, ahol – úgy tűnt évezredekkel korábban – felvették a megbízást. Út közben kiürítette elméjét, csak arra gondolt, hogy Shonak feltétlenül tudnia kell, mi történt, más nem érdekelte. Mire észbe kapott, már ismét beért Suppoppo Village azóta újra elcsendesedett házai közé. Egyenesen a fogadóba ment, ahol megszálltak. Itt még talált néhány embert, akik a romokat takarították, de valószínűleg ők sem maradnak fenn sokáig. A pulthoz sétált, felmászott az egyik bárszékre, kihalászott a táskájából egy darab papírt és írni kezdett. Nem fogalmazta meg előre, mit fog írni, csak lekörmölte, ami éppen eszébe jutott.
Miután végzett, leintette a padlót sepregető tulajt.
- Tud adni egy borítékot? – kérdezte lágyan.
- Azt hiszem, igen, egy pillanat. – felelte a pocakos, őszülő hajú férfi, majd tüsténkedve eltűnt az italos polcok mögött, ahol a konyha volt. Koko addig olvasta vissza saját szavait, amíg vissza nem ért a fehér, gyűretlen borítékkal. Megköszönte, belehajtogatta a levelet, megcímezte Erába, a Dragon Fang céhházába, és gondosan leragasztotta. Odanyújtotta a pultosnak.
- Ezt holnap adja fel nekem postán! – a férfi átvette a levelet és körbeforgatta, mintha még nem látott volna ilyesmit. – Az első dolga legyen reggel.. kérem! – tette hozzá Koko, nyomatékosan, de a hangja még mindig lágy volt, szinte könyörgő.
- Igen, persze, ne aggódjon. – nyugtatta meg a pocakos, és a zsebébe csúsztatta a borítékot. – Nagyon köszönjük, amit a társával értünk tettek! – nyögte ki végül, mikor a koala már útban volt kifelé. Megtorpant, habozott, majd mégis visszafordult.
- Igazán nincs mit. – felelte, majd szemét lesütve, távozott.

Jake halk neszre ébredt fel. Még mindig a széken ült, karjait mellkasa előtt összefonva, bár már annyira lecsúszott rajta, hogy a derekán támaszkodott. Tehát visszajött. Gondolta, és visszatornászta magát ülő helyzetbe. A dereka fájdalmasan reccsent, egyik kezével jól megnyomkodta a meggyötört, elzsibbadt részt, aztán kinyitotta a szemét. Kinézett a Révedő kamra előtt némán zöldellő, apró fénygömbökkel teleszórt kertre, majd némi gyönyörködés után vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:
- Nyugodtan közelebb jöhetsz. – fordult az egyik közeli bokor felé, ahol a kis teremtmény elbújt. Várt néhány pillanatig, de nem történt semmi. – Ne félj, nem fog senki bántani. – biztatta, és a bokor végre megrezzent. Jake felismerte a koalát, igaz még csak könyvekben látott hasonló állatot. – A barátod? – kérdezte türelmesen.
- Igen. – felelte halkan Koko némi habozás után.
- Ide jöhetsz hozzá. – invitálta ismét, mire a koala óvatos léptekkel elindult a Pihenő felé, amin a lány várakozott. Mikor odaért, közelebb húzott hozzá egy széket, és felmászott rá, hogy onnan figyelje. Jake előredőlve rákönyökölt a térdeire, és várt. Nem kellett neki sokáig.
- Mit csináltál vele odakint? – kérdezte a koala még mindig a lányt figyelve.
- Lemostam a testét, hogy tisztán mehessen tovább… vagy térhessen vissza. – tette hozzá alig látható, örömtelen fél mosollyal. Koko azonnal rávetette meglepett, gyanakvó tekintetét.
- Térhessen vissza?
- Igen.
- Ezt meg hogy érted?
- Nos ez a temetési szertartás része errefelé. Itt Leangarthban..
- Micsodában?
- Tehát nem tudod, hol vagyunk.. – Koko megrázta a fejét. Jake-nek volt egy olyan benyomása, hogy a koala örül, hogy nem kell tovább néznie barátja holttestét. – Ez a város itt Leangarth. Egy Fiorétől független városállam. A helyiek hite szerint Kara, az istennőjük a folyóból nyert új életet, a lelke pedig a halála után is továbbél a folyóban. Azt mondják, feltámasztja, aki arra érdemes. – vonta meg a vállát. Jake sosem volt babonás. – Ez itt a Révedő kamra. – mutatott körbe. – Afféle ravatalozó. A megtisztulás után minden halottat idehoznak, felfektetik a „Pihenőre” – bökött az emelvényre. – ahol a holtak lelke megpihenhet, és kivárhatja Kara döntését. Itt bárki meglátogathatja őket, és elbúcsúzhat.
- Volt már aki feltámadt? – kérdezte a koala. Hangját a reménytelenség hidege itta át.
- Nem tudok róla. – felelte Jake lelombozva. Koko bólintott, mintha nem is számított volna más válaszra.
- Meddig kell itt lennie?
- Tizenkét órát, aztán a testét átvisszük a Deltára, egy szigetre a folyóban, ahol a temető van. De persze ezek nem a ti szokásaitok. Ha szeretnéd máshova vinni, szívesen segítek.
- Kivárom. Addig eldöntöm, hova kellene eltemetni. – felelte mereven, és visszafordult a lány felé. – A nevem Koko. – mondta néhány perc néma csend után. – Ő pedig Atsu. Atsui Orestes.
- Jake Creedon vagyok. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. – Koko bólintott, de nem válaszolt semmit, csak nézte a lányt. Jake hátradőlt a széken, és nemsokára álomba zuhant.
Koko fáradtan.. nem. Több mint fáradtan. Sokkal inkább kimerülten ébredt a puha széken, amit előző éjjel a Jake nevű fazon által Pihenőnek nevezett fehér márvány emelvény mellé húzott. Fogalma sem volt mikor aludt el. Valamivel Jake után dőlt ki. Érdekes, pedig meggyőződése volt, hogy egy percet sem fog tudni aludni napokig, talán hetekig. Ezek szerint az agya másképp gondolta. Nehéznek, mégis üresnek érezte magát. A gyomra korgott, de nem volt éhes, a szája kiszáradt, pedig nem volt szomjas. Még szomorúnak sem érezte magát, ami nagyon furcsa volt. Egy kicsit ijesztő is. Feltápászkodott a széken, és a tekintete rögtön megtalálta Atsu hófehérre dermedt arcát. A helyiség túl oldala felől fojtott beszélgetést hallott. Odapillantott. Jake társalgott egy barna hajú, megtermett asszonysággal az ajtóban. Vajon hova nyílhat az az ajtó? Nem számít. A nő távozóban volt, Jake-et nógatta valami tárgyalás miatt, de ő maradni akart. Kokonak ennyi elég is volt. Visszafordult Atsu felé. Nézte arcának színtelen, lágy vonásait. Elképzelte, ahogy mosolyog. Annyira belemerült a képzelgésbe, hogy barátjának arca már nem is tűnt olyan halottnak. Mintha hirtelen eltűnt volna az előbbi színtelenség is. Persze ez mind az ő elméjének kegyetlen szüleménye. De mégis… annyira valóságosnak tűnt.
- Jake – szólította a férfit, aki azonmód otthagyta a barna hajú nőt, és a Pihenő túl oldalához sétált.
- Tessék Koko?
- Valami nem stimmel. – felelte bizonytalanul.
- Mi a baj? – kérdezte Jake türelmesen. Koko válaszul Atsu arcára mutatott. A férfi odafordult, és összevonta a szemöldökét. – Nem értem, mire gondolsz. – mondta habozva. Valami tényleg furcsa volt, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Ekkor a halott lánynak felpattantak a szemei, mintha gombnyomással nyitották volna ki őket, majd ugyanabban a pillanatban levegő után kapva felült a Pihenő hűs kövén. Olyan mélyet lélegzett, mintha több napnyi levegővételt akart volna egy szusszanással bepótolni. Koko ijedtében ugrott egyet, és hátrafelé leesett a székről, amin addig állt. Jake megdermedve figyelte a lányt, akinek arca így egy magasságba került az övével. A száját épp úgy kitátotta, mint a ziháló Atsu, szemei majd’ kiestek a helyükről.

Atsu nagy kortyokban nyelte a levegőt, ami pengeként szántotta végig kiszáradt torkát, minden egyes alkalommal. A szeme szinte sikított a fájdalomtól, a hirtelen, éles fény megvakította. Fogalma sem volt, mi történik, csak azt tudta, hogy lélegeznie kell.

Jake megfogta a lány karját, aki megrándult az érintésére, és a férfira nézett rémült, könnybe lábadt szemeivel. Tengerkék írisze szinte elnyelte a pupilláját. Pánikba esett. Esetlen, evezős mozdulatokkal hátrált el az emelvényen, a szélén leesett, de sikerült megtámasztania magát. Továbbvergődött a földön, amíg el nem ért a falig, ott zihálva összekucorodott. Tekintete a szobát pásztázta rendületlenül. Jake tett egy lépést felé, de megtorpant, mikor a lány ugrott egyet.
- Ne félj, semmi baj. Nyugodj meg, biztonságban vagy. – valójában Jake abban sem volt biztos, hogy ő maga biztonságban van, mégis úgy érezte, valahogy meg kell nyugtatnia a lányt, mielőtt sokkot kap. Vagy lehet, hogy máris sokkot kapott? Még sosem volt ilyen helyzetben, fogalma sem volt, mit tegyen, és persze az sem segített, hogy halálra volt rémülve. Aztán eszébe jutott, hogy ha ő ilyen állapotban van, mit érezhet ez a szegény lány. Tekintete Atsu meztelen hasára siklott, ahol semmi nyoma nem volt a rettenetes sebnek, amin keresztül előző éjszaka elfolyt belőle az élet. Ekkor ráeszmélt, hogy a lány ráadásul anyaszült meztelen, ami talán zavarhatja. Biztosan a kő is hideg, amin fújtatva guggolt gyenge, reszketeg lábain. Megkockáztatott még egy lépést, de Atsu egyre jobban zihált, egész teste reszketett, és egyik kezével a hasát kaparászta. Nyöszörögni kezdett, mintha mondani akart volna valamit, csak éppen elfelejtette, hogyan kell beszélni. Jake kihasználta, hogy nem figyel, és megint közelebb lépett, amikor Koko megszólalt.
- Atsu – nyögte fájdalmas hitetlenséggel a szék lábai között, amin pár pillanattal korábban még békésen aludt. Hangjára a lány megdermedt, és keresni kezdte. Megtalálta, bár továbbtartott, mint kellett volna. Valószínűleg valami gond volt a szemével.
- K-Koko? – recsegte fűrészporos hangon, aztán lehunyta a szemét, és elájult. Jake már elég közel volt, így egy ugrással ott termett a lány mellett, és elkapta, mielőtt az a kőre zuhanhatott volna.
- Alora ne csak állj ott, hozz egy takarót, vagy valamit! – kiáltott hátra a házúrnőnek, aki kezét a szájára tapasztva, kidülledt szemekkel állt az ajtóban. – Alora! – a férfi szinte ordított, és Alora végre megmozdult…

Éles, meleg fény simogatta Atsu szemhéjait, ha most felnyitja őket, biztosan megvakul. De miért is sietne. Alaposan benne járhatnak a délelőttben, talán a délutánban is. Jól elaludt, annyi szent, de a fenébe is, mintha még sosem érezte volna magát ennyire kipihentnek. Nyújtózott egyet a puha ágyban, és lassan kinyitotta a szemét. Az ágy végében Koko kuporgott, és őt nézte.
- Koko? - nyögte kissé reszelősen a hosszú alvás miatti kiszáradtságtól.
- Szia. - köszöntötte kis barátja meglepően gyengéden. - Hogy érzed magad?
- Jól, csak… valami borzalmasat álmodtam. - dörzsölte meg a homlokát, miközben ülő helyzetbe tornázta magát a puha párnák tengerében. Koko elfordult, feszültnek tűnt. Atsu követte a koala tekintetét. Egy férfival nézett össze mindentudóan, ugyanakkor idegesen. A nő alaposan megnézte magának a férfit. Magas volt, barna hajú, szürke szemű, arcát kellemes, lágy vonalak tették egészen csinossá. Miután végzett a gyors mustrával, szinte szórakozottan állapította meg:
- Róla álmodtam! - bökött a férfire ártatlan felismeréssel, majd hozzátette - Illetve… ő is ott volt… - hangja elhalkult, mintha csak magához beszélt volna, láthatóan gondolkodóba esett. Hirtelen Kokora nézett, aki aggódva figyelte őt. - Miért nézel így rám? És egyáltalán.. hol vagyunk? Mi folyik itt? - kérdezte zavartan, növekvő indulattal hangjában. Minden olyan zavaros lett, furcsa mód éppen akkor, amikor kezdett összeállni a kép. Mit is álmodott? Volt az a támadás abban a faluban. Nem emlékszik a nevére. Egyáltalán miért voltak ott Kokoval? Munka. Munka miatt. Egy küldetésre indultak. Igen. Ez talán nem is álom volt, nagyon valóságosnak rémlik. A fogadóban felülkerekedtek, de volt, aki elmenekült. Utánamentek az erdőbe. Ott megölt még egyet. Aztán jött az a furcsa pasas. Nem szólt egy szót sem. Rátámadott, de elvétette, a fickó pedig dühös lett, és… és átalakult. Igen, alakváltó volt, tisztán emlékszik. Szárnyai nőttek, és borzasztóan ijesztő volt, ugyanakkor volt benne valami szép is. Igen, erre is emlékszik. Aztán a démon visszatámadt, de a homoktest megmentette őt. Aztán… aztán valami fura történt. A testét foglyul ejtették, és a homok égni kezdett. Nem. Ő maga kezdett égni. Belülről. A fájdalom izzó pengeként hasított belé, ott a kényelmes, meleg ágyon, ahol az előbb még olyan kipihentnek érezte magát. A hasához kapott, ahol belemart az az irtózatos, démoni penge. Nem tudta kitapintani, de érezte, hogy ott van. Annyira fájt. Még sosem érzett ilyen kínt. A teste lángolt, a keze ragacsos volt kifolyt vérétől. A lábai elgyengültek, mintha jeges vízben ácsorgott volna. Felfordult a gyomra. Meghalt. Ott és akkor, meghalt. Emlékszik, hogyan hagyta el az élet utolsó, törékeny szikrája. Az ágyon ült, egyik kezével a hasát kaparászta, másikat a halántékához szorította. Fájdalomtól eltorzult arcát könnyek áztatták, zavartan hintázott előre-hátra.

Koko növekvő kétségbeeséssel figyelte a jelenetet, majd közelebb mászott, és megfogta Atsu remegő kezét, és elhúzta a hasától.
- Atsu. Nyugodj meg. Hallasz engem? - kérdezte, mivel a nő nem reagált. - Atsu! - szólt rá erélyesen. Végre ránézett, de halálra rémült, zavart tekintete szinte sokkolta Kokot. Erőt vett magán, és újra nyugalmat színlelt. - Nyugodj meg. Hallod? Semmi baj. - hazudott, de aki fél, annak mindig hazudnak. A nő még mindig reszketett, de talán sikerült egy kicsit kizökkentenie. Kinyitotta a száját, mintha szólni akart volna, de remegő ajkai mégis némák maradtak. Koko sem tudott mit mondani. A fojtogató csendet végül Jake törte meg.
- Én most magatokra hagylak titeket. Tudod, hol találsz Koko. - a koala biccentett, Jake pedig vetett még egy zavart pillantást Atsura, aztán távozott.
- Kérsz valamit? - kérdezte a lányt. - Nem vagy éhes? - úgy tűnt, lassan elmúlik a pánikroham, de a tekintete nem enyhült. A könnyek elapadtak, a hintázást is abbahagyta, maradt a rémült, üres tekintet. - Akarsz valamit kérdezni? - puhatolózott Koko óvatosan.
- Most nem. - felelte hidegen Atsu, majd visszafeküdt, hátat fordított, és összekuporodott a takaró alatt. Néhány perc múlva újra elaludt.

Másnap reggel fáradtan, elgyötörten ébredt. Megdörzsölte a szemeit, és felült az ágyon. A szoba ezúttal üres volt. Nem sajnálta, sőt örült, hogy egy kicsit egyedül lehet. Félredobta a takarót, és kimászott az ágyból. A teste friss, és kipihent volt, pedig volt egy olyan érzése, hogy nem egy éjszakát aludt át, és nem is egy napot, mióta felébredt azon a hideg kőasztalon, majd újra elájult. Beleborzongott az emlékbe. Most nem volt szüksége egy újabb pánikrohamra, ezért megrázta a fejét, és igyekezett nem gondolni semmire. A lábai puha, vastag szőnyegre érkeztek, még egy pár finom plüsspapucsot is talált, meg egy fehér köntöst. Felállt, belebújt a papucsba, magára terítette a köpenyt, és körülnézett a szobában. Nem is szoba volt, hanem inkább lakosztály. Tágas, oszlopokkal és boltívekkel díszített helyiségben volt. A berendezés otthonos, ugyanakkor rendkívül elegáns volt. A bútorokat világos fából faragták, nem voltak hivalkodóak, egyszerűen csak szépek. Az ágya hatalmas volt, még nem is látott ekkorát, négy sarkát hullámos mintákkal faragott oszlopok alkották, amik között tejfehér, fátyolszerű baldachin fodrozódott egészen a szőnyegig. Egyetlen ajtót látott, ami az ággyal szemben volt. Odasétált, és rátapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Halkan résnyire nyitotta, és kilesett. Egy szép, világos folyosóra nyílt, pár méterrel odébb egy lándzsás őr strázsált a kék szőnyeggel takart falnak támaszkodva. Gyorsan visszacsukta az ajtót, mielőtt az őr kiszúrhatta volna. Talált egy fürdőt is, amit egy az ágy baldachinjához hasonló függöny választott el a hálótól. Olyan volt, mintha az egészet egy hatalmas kőből faragták volna ki, a kerek medencében gőzölgött a kristálytiszta víz. A fal melletti emelvényeken puha törülközők, illatos szappanok, és színes, világító lakrimák sorakoztak. Mi a fene lehet ez a hely? Megfordult, és visszatért az ágyhoz. Most vette csak észre, hogy a szoba egyik oldalát végig ablakok borítják. Közép tájt egy üvegezett ajtó vezetett ki az erkélyre. Azt hitte zárva lesz, de a kilincs nem állt ellen, az ajtó könnyedén kinyílt. Kilépett a széles, fehér kőből faragott korláttal szegélyezett folyosóra. Friss, hűvös szél kapott a hajába, össze kellett húznia a köpenyét, de azért jó érzés volt. A korlát előtt szinte papírvékony vízpenge hullott alá, legalább húsz méter széles sávban. Olyan volt, mint egy természetes üvegablak, ami egy városra nézett. Kicsit odébb sétált, és talált egy fordított V alakú, magas, de nem túl széles fémből készült lapot, amit a lehulló vízbe ékeltek, megnyitva így azon egy… nos egy ablakot. Éppen úgy nézett ki, mint az ablak két oldalára kötött függöny. Ezen keresztül már tisztán látta az alatta - legalább 50 méter magasan lehetett, bár a távolság becslése sosem volt az erőssége - elterülő várost. Egy hatalmas, sziklafallal körbezárt völgy tárult a szeme elé. A sziklafalak körben be voltak építve, mintha csak belefaragták volna a kőbe a házakat - valószínűleg ő is éppen egy ilyen lakban volt - Lent a völgyben pedig folytatódott a város. Zöld parkokat, kisebb-nagyobb házak alkotta, tucatnyi tömböt látott, félkörívben pedig egy szinte vakítóan fényes, fehér kockakőből kirakott, széles sugárút futott. És az egészet kettészelte a folyó, ami egyértelműen a feje fölött tornyosuló szikla halom tetejéről zúdult alá, hogy aztán a várost elhagyva, a mindenféle színekben pompázó, hatalmas, bevetett földeken túl, beleömöljön a nyugati tenger végtelen kékségébe. Fenséges látvány volt. Annyira, hogy egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Miután kibámészkodta magát, elindult az erkélyen balra. Ahogy elérte a szobája végét, egy gyönyörű, zöldellő függőkertbe botlott. A fű, a bokrok, a fák mind valószínűtlenül dúsak, és zöldek voltak. És a virágok szín kavalkádja. Még a Blue Pegasus parkjában sem látott hasonlót, pedig Bob mesternek igen nagyok az elvárásai, ha szépségről van szó. Puha párnákkal borított, egyszerű fapadokat, egy szökőkutat, és egy csobogót is látott. Leült az egyik padra, és figyelte a meglepően csendes vízesést. Itt több “vízablak” is volt, nyilván a látvány kedvéért.

Ült és gondolkodott. Leginkább azon, hogy miért van életben, ha egyszer meghalt. Tökéletesen emlékezett halálának minden egyes pillanatára, de igyekezett nem felidézni, mert félt, hogy megint sokkos állapotba kerül. Miként lehetséges? Talán nem is halt meg? Csak haldokolt, de valahogy valakik meggyógyították? Ez elég racionálisan hangozna, ha nem lenne benne olyan biztos, hogy meghalt. Persze sokkal kellemesebb lett volna bemagyarázni magának, hogy túlélte azt a túlélhetetlen sérülést, aztán Koko elhozta csodaországba, ahol a titokzatos idegenek meggyógyították, de ezek a hazugságok előbb-utóbb úgyis kifakadnak, mint a csúnya, véres kelések a bőrön. Érezte, hogy a józanság egyre távolabb kerül tőle, de ennyire azért még nem volt őrült. Még nem. Meghalt az erdőben. Ezt az egyet biztosan tudta. De akkor hogy lehet mégis itt ebben a kertben? Egyáltalán mi ez a hely? Csak nem… csak nem valamiféle túlvilág? A holtak lelkével fel lehet venni a kapcsolatot mágián keresztül. Erre Gabriel is képes volt. A férfi gondolatára puskagolyó méretűre zsugorodott a gyomra, és a szívverése is felgyorsult - persze ha halott, akkor nincs szívverése, bizonyára csak képzeli. Erőt vett magán, és elhessegette a gondolatot, ahogy a halvány érzelemfoszlányokat is, amik a köztük lévő kötésen át bugyogtak elő, mint a víz a szökőkútból. Ugyanakkor hogyan működhet a kötés, ha ő halott? Talán ezt is képzeli. Vajon azok a megkötött lelkek tudnak róla, hogy halottak? Tudnak képzelegni? Például egy egész, mesebeli várost maguk köré tudnak képzelni? Ez őrültségnek hangzott, de jelenleg egyáltalán nem álltak tőle távol az őrült gondolatok. Egyébként sem volt otthon ebben a témában, sosem jutott eszébe a seidr mágiának utánanézni, pedig most aztán igazán hasznos lett volna. Mi van, ha megrekedt valahol a valóság és a túlvilág peremén. Mi van, ha ez a “túl-szép-hogy-igaz-legyen” város csak egy átjáró? Afféle egyirányú határátkelő. Nincs visszaút, csak előre, de abban segítenek. Kik? És hogy a frászba kerül ide Koko? Talán ő is, megh...neem nem nem, ez ostoba gondolat. Azért van itt, mert ő ideképzeli. Na és ki az a barna hajú fickó? Talán ő a válasz a “Kik?” kérdésre? Lehetséges. Bármi lehetséges. Megkordult a gyomra, mintha csak rá akarna cáfolni minden eddigi következtetésére. A halottak nem esznek, ezt még neki sem kéne megkérdeznie tőlük. Most tényleg azon gondolkodik, hogy halottakkal trécsel arról, hogy milyen halottnak lenni? Ez már annyira abszurd volt, hogy felhorkantott, bár nevetnie nem sikerült.

Egy darabig még ücsörgött a padon, hallgatta a vízcsobogást, és azon filozofált, milyen beosztásban lehet az a fickó. Egész mulatságos háttértörténeteket talált ki neki, amikor Koko jelent meg a kert végében. Már biztos tűvé tette érte az egész lakosztályt, vagy mit. Vagy csak egyszerűen megjelent ott a sarkon, mert az ő halott elméjének éppen arra van szüksége. Jelentéktelen kérdés, megvonta a vállát, és odafordult.
- Éhes vagyok. - közölte színtelenül. - Nagyon. - Koko meglepettnek tűnt, de nem sokat habozott.
- Értem. Az jó. Máris intézkedem. - azzal eltűnt a sarkon. Na most akkor… ha tud teremteni Kokot, akkor miért nem tud teremteni kaját? Ezen még gondolkodnia kell.

A vacsora fenséges volt, Atsu úgy tömte magába a különböző fogásokat – legalább tíz volt -, mint aki éve óta nem evett. Koko és a Jake nevű fazon alig ettek, nagyrészt csak őt figyelték, ahogy az a tucatnyi szolgáló is. Mintha csak mindannyian az ő kívánságait lesték volna. Mindegy, nem törődött velük. Nem beszélt senkivel, csak evett. Miután kellően teletömte a hasát, visszavonult a szobájába. Csak néhány percig volt egyedül, aztán Koko nyitott be.
- Beszélnünk kéne. Ülj le, kérlek. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és Atsu engedelmesen lehuppant az egyik kényelmes fotelbe, majd türelmesen várakozott. Kíváncsi volt mi lesz ennek a vége. – Szóval.. – kezdett bele Koko habozva. – Emlékszel, mi történt?
- Igen. – vágta rá a lány.
- Elmondod, mire emlékszel?
- Mondd el inkább te, hogy mi történt szerinted.
- Hogy érted azt, hogy szerintem?  - ráncolta a homlokát a koala.
- Sehogy. Csak mondd el. – Koko sóhajtott egyet, aztán beadta a derekát.
- Emlékszel az erdőben az összecsapásra? – Atsu bólintott. – Az alakváltóra? – bólintott. – Arra is, hogy… megölt? – bólintott. Érzelemmentesen, szinte tárgyilagosan figyelte barátját. Koko sóhajtott, talán azt gondolta, túl van a nehezén. – Remek. A ficló meg a tűzmágus nem sokkal ezután elmentek. Nem tudom, hova, úgy emlékszem dél felé indultak, azóta sem hallottunk róluk.
- Ostobák lennének ilyen hamar újra próbálkozni. – szúrta közbe Atsu.
- Hát őőő.. inkább folytatom, aztán meglátjuk. Szóval elmentek, aztán pár perccel később feltűnt Jake. Tudod a
- Igen igen, folytasd.
- Tehát jött Jake, éppen visszafelé tartott a városba, amikor hallotta a robbanásokat, meg ilyesmi, és visszajött körülnézni. De már csak téged talált ott. Felnyalábolt, és idehozott.
- Hova?
- Ez a város Leangarth.
- Sosem hallottam róla.
- Én sem. Eldugott kis városállam, nem tartozik Fiore fennhatósága alá. Jake el akart tisztességgel temetni, ezért a helyi szokásoknak megfelelően megtisztított a folyóban..
- Mit csinált? – húzta össze Atsu a szemöldökét rosszallóan.
- Csak belemártott a vízbe, hogy tiszta legyen a tested, mindegy, ez nem lényeges.. – hadarta tovább Koko, nem akarta, hogy Atsu esetleg fennakadjon a meztelen kérdésen. – Megfürdetett, mondjuk így, aztán elvitt a ravatalozóba. Arra emlékszel? Hajnalban magadhoz tértél ott.
- Igen, emlékszem, de ez elég zavaros.
- Nem csodálom. – levegőt vett, hogy folytassa, de Atsu megint közbevágott.
- Na várjunk csak. Térjünk rá arra a részre, hogy hogy a francba tértem magamhoz.
- Oké. Tehát ez itt Leangarth. A helyiek egy Kara nevű istennőt tisztelnek, aki egy harcos volt, de egy démon megölte. A teste a folyóba hullott, aztán feléledt, a legendák szerint a folyó adott neki új életet, és istenné emelte, így Kara legyőzhette a démont. A babona szerint Kara lelke továbbél a folyóban, és új életet ad az arra érdemeseknek. Ezért mártanak minden halottat a folyó vízébe, aztán a ravatalozóban tartják őket tizenkét órán át, addig Kara eldönti, hogy visszaküldi-e vagy sem. Ha letelik az idő, akkor eltemetik. Még soha senki nem éledt fel. Te néhány óra múlva magadhoz tértél, pedig rohadjak meg, nagyon is halott voltál. Szóval magadhoz tértél, de valószínűleg sokkot kaptál, ami egyáltalán nem meglepő, mi magunk is közel jártunk hozzá, aztán elájultál, és legközelebb több, mint egy hét múlva ébredtél fel. – Atsu egy pillanatra összerándult meglepetésében. Több, mint egy hetet aludt volna? Hogy érezhette magát mégis olyan fittnek? – Egészen pontosan tizenegy napot aludtál. Próbáltunk felkelteni, de természetesen nem sikerült. Apránként itattunk vízzel, hogy legalább ne száradj ki. Aztán tegnap felébredtél végre.
- Értem. – bólintott, emésztgette a hallottakat.
- Van még valami. Gondolom feltűnt, hogy a szolgák milyen odaadóak és egyben zavartak voltak.
- Igen.
- Nos a várost a királyi család vezette, akik közel húsz éve eltűntek. Valami diplomáciai úton voltak Fioréban, de nyomtalanul eltűntek a teljes kíséretükkel együtt, bár állítólag nem utaztak nagy csinnadrattával. Fiore királya megígérte, hogy kinyomozzák, mi történt, de végül nem találtak válaszokat. A nép nem választott új uralkodót, mert szerintük Kara küldeni fog nekik, amikor eljön az ideje. És hát… szerintük te vagy az.
- Mi? – Atsu felpattant a fotelből. – Még életemben nem hallottam ekkora marhaságot. Ha mégis halott vagyok, és ez csak az én képzeletem szüleménye, akkor jobb is, hogy meghaltam. Értelmes ember nem talál ki ilyet.  – rázta a fejét hitetlenül, aztán eszébe jutott, hogy ezt inkább nem kellett volna hangosan kimondani. Zavarba jött, és visszadobta magát a fotelba.
- Ne beszélj hülyeséget Atsu. – mondta Koko csitítóan. – Nem vagy halott, éppen most mondtam, hogy feléledtél, bár az igaz, hogy fogalmunk sincs hogyan.
- Ez csakis valamilyen mágikus dolog lehet, a folyók nem támasztanak fel embereket. – szögezte le gyorsan Atsu. Hangja ingerült volt, mindig is utálta a túl babonás népeket.
- Én is így gondolom, de egyelőre csak örülünk, hogy itt vagy, ugye? – a válasz csak egy vállrándítás volt.
- Akkor most ezek azt hiszik, hogy valami királyizé vagyok?
- Egészen pontosan fogalmazva, biztosak benne, hogy te vagy Leangarth hercegnője, Kara maga választott ki, hogy vezesd a várost. A beiktatási ünnepséget mihamarabb meg akarják tartani, de egyelőre még Jake-kel tudjuk húzni az időt, az egészségi állapotodra hivatkozva. Ez a helyzet.
- Beiktatás? Na és mi van, ha nem vállalom?
- Honnan tudjam? Nem akarod vállalni?
- Persze, hogy nem.. Én nem vagyok hercegnő..
- Tudom. Még van egy kis időd kigondolni, hogy mihez kezdesz. Ha gondolod, megmutatom a várost. Jake szinte már mindent megmutatott nekem, nagyon szép ez a hely. Talán jót tenne neked is egy kis levegőváltozás. Mit szólsz?
- Oké. – vonta meg Atsu a vállát.
Délután keresztül-kasul bejárták a várost. A modernebb, több emeletes házak alkotta lakónegyedektől, amik a folyó – az Ashborne, vagy ahogy a helyiek ősi neve, az Aiseyrii után becézik, az Aisi – déli partján épültek, a gyönyörű, zöld parkokon, az északi oldalon kiépített kikötőn, a szintén északon elterülő, családi házas részeken, az ipari negyeden, és a piacon át, egészen a völgy nyugati, szélesebb fertályán elterülő, gazdagon bevetett termőföldekig, és a sziklafalba vájt lakónegyedekig, míg végül alkonyatra elértek az Aiszi torkolatához. A Nyugati Tenger simogatta part puha homokjában álltak, és a végtelen vizet vérnarancs színbe öntő napnyugtát figyelték. Atsu gondolkodott, Koko pedig nem zavarta, némán várt, és a horizontot kémlelte. Úgy tűnt a hírek gyorsan terjednek a városban, akárhova mentek, mindenhol megbámulták a nőt. Tudták, hogy ő az. A kiválasztott, ahogy ők mondták. Akármerre nézett, kedves, mosolygós emberek köszöntötték. Hosszú napokat és kellemes éjszakákat – mondták. Először megpróbálta őket elhessegetni, de aztán nem vitte rá a lélek. Az anyja mindig arra tanította, hogy ne bántson olyanokat, akiktől csak kedvességet kapott. És hát tényleg ez volt a helyzet. Az a sok száz reményteli, boldog tekintet, voltak, akik sírva is fakadtak. Akármi is álljon csodálatos feltámadásának hátterében, ezek az emberek hisznek benne, pedig nem is ismerik. Hősnek tartják, a megmentőjüknek, aki majd visszahozza Leangarthba a fényt, újra felvirágoztatja a várost. Nem tudhatják, hogy feltámadása előtt néhány órával nem hősként halt meg, hanem ostoba szerencsejátékosként. Valószínűleg meg sem érdemli a tiszteletüket. A reményüket. Ugyanakkor nem akarta elképzelni, milyen csalódás lenne nekik, ha megtagadná tőlük ezt a reményt. A feltétlen bizalmukat élvezi, az életüket, szeretett városukat tették a kezébe. Hogyan élhetne vissza ezzel? Sehogy. Egyszerűen nem teheti.
- Elvállalom Koko. – szánta el magát.
- Hm? – fordult felé a koala.
- Képes vagyok rá. Nem okozhatok csalódást ezeknek az embereknek.
- Ha tényleg így érzed..
- Így. – vágta rá. Egyre magabiztosabbnak érezte magát.
- Rendben. Ó jut is eszembe. – elkezdett matatni a tarisznyájában, majd egy kis zsákocskát húzott elő. – Tessék, ez a tiéd.
- Mi ez? – vette el Atsu, de amint megrázta, tudta, hogy csak pénz lehet.
- Jártam azóta Suppoppo Villageben, és a polgármester nagyon hálás volt, hogy kipenderítettük azokat a gazembereket a környékről.
- Azért ez így nem teljesen igaz. Megszöktek, és azt sem tudjuk, hol vannak.
- Ő csak annyit tud, hogy a fosztogató gyilkosok eltűntek, és neki ennyi elég is. Nekünk meg jól jön a pénz, szóval ne akadékoskodj.
- Hát jó. Majd később utánajárunk annak a démoni alaknak. – vonta meg a vállát, jól leplezve vele a borzongást, ami a férfi gondolatára lelte.
- Lassan induljunk el vissza, mert aggódni fognak. – jelentette ki Koko. A nő bólintott, de még gyönyörködött kicsit a látványban, mielőtt elindultak.

A beiktató ünnepséget három nappal később megtartották. Nem volt nagy csinnadratta, Atsu kapott valami szép fejdíszt a hajába, esküt tett az életfogytig tartó szolgálatra, aztán lakomát ültek. Nem gondolta, hogy ennyivel megússza, elégedett volt. A nappalait tárgyalásokkal töltötte, és minden reggel kijárt a városba sétálni, hogy ismerkedjen az úgynevezett „alattvalóival”. Még sosem találkozott ilyen barátságos néppel. Szerette ezeket a kis kirándulásokat, lubickolt az emberek szeretetében. Ez mindig erőt adott neki a napi teendők végrehajtásához, és nagyrészt elfeledtette vele az éjszakákat. Rettenetesen egyedül érezte magát, annak ellenére is, hogy Koko és Jake is mindig mellette voltak, segítettek, amiben csak tudtak. Jake megismertette a város kultúrájával, társadalmi és gazdasági felépítésével is, Alora, a duci hölgyemény pedig, akiről kiderült, hogy a palota házúrnője, segített neki belerázódni az etikai elvárásokba. De az éjszakák. Azok a magányos éjszakák, amikor egyedül maradt a gondolataival. Egyre jobban aggasztották azok a gondolatok, és mintha Koko is észrevette volna, hogy valami nem stimmel. Valami baj van velem.