Atsui Orestes

(Firmus Kakte nagymunkája az én szemszögemből)

Christina repülése

- Remélem mindenki számára világos, hogy mi a feladata. – bólogató fejek erdeje. – Rendben, akkor mindenki menjen a dolgára. Azt akarom, hogy ez a nap tökéletes legyen, szóval mindent bele bolyhocskáim! – fejezte be az ünnepség előtti utolsó eligazítást Bob Mester, amire hatalmas nyüzsi támadt a céh központi aulájában. Pár perc alatt elözönlötték a mágusok a környező utcákat, és a klánház hatalmas birtokán megrendezett parádét, amit Christina újraépítésének tiszteletére rendeztünk. Az első vendégek már szállingóztak is, mire mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet. Néhányan a lassan tömegesen érkező meghívottakat koordinálták, pár kiválasztott – persze csak fiúk – Christina érkezésére vártak, hogy közvetlen a fedélzeten felügyeljék a rendet, a maradék - köztük én is – pedig a környéken járőrözött, nehogy bármi megzavarja a mulatságot. Ami azt illeti a jó öreg Bob nagyon értett a szórakozáshoz, és a szórakoztatáshoz, ugyanis fergeteges parádét sikerült összehoznia, nem is beszélve a vendégseregről. A többi céh képviselői mellett, jelen volt rengeteg kiemelkedő személyiség a divatszakmából, a heti mágus riporterei is sürögtek-forogtak, és sok híresség is kavargott a színpompás forgatagban. Az ég tiszta volt, a Nap kellemesen melegített, a szél sem fújt, egyszóval a körülmények tökéletesek voltak a rendezvény lebonyolításához. Léggömbök, lampionok és tűzijáték fokozta a hangulatot, én pedig a tömegen átverekedve magam, lassan megérkeztem a számomra kijelölt őrhelyre, ami az egyik Blue Pegasus jelvényekkel ellátott ajándékárusító pavilon mellett volt.

Csendben ácsorogtam, és a tömeget figyeltem, mint valami őrszem, de szerencsére semmi nyugtalanító nem szúrt szemet. Már éppen elgondolkodtam, hogy vegyek egy mutatós babakék bögrét a kínálatból, amikor hatalmas árnyék vetődött a nyüzsgő hangyabolyra hasonlító parkra. Mindenki megállt, és a kecsesen felettünk úszó Christina-ra emelte tekintetét. Kezemet homlokomhoz emeltem, hogy a napsugaraktól megvédjem szemeimet, és megbabonázva néztem a klán büszke királynőjét, amint lassú ereszkedésbe kezdett az egyik nagyobb sík területen. Gyönyörű kék, fehér és arany mintázatán csillogva verődött vissza a napfény; valóban lenyűgöző látványt nyújtott. Hatalmas lábai finoman simultak a puha fűbe, port sem vert fel maga alatt; testét tucatnyi aranyozott ágyú tarkította úgy, hogy a szélrózsa minden irányába tudjon tüzelni. Fenséges hölgynek láttam, a pletykák igaznak bizonyultak hát tekintélyt parancsoló megjelenéséről.
Miután végleg megállt a mozgásban, hasából széles feljáró nyílt le, a vendégek pedig megkezdték a beszállást Bob Mester vezetésével. Irigykedve néztem, ahogy csinos férfi klántársaim belülről meghódítják a Blue Pegasus legnagyobb bombázóját, majd miután az utolsó ember is elhagyta a pallót, az komótosan bezárult, Christina pedig, mintha meg sem kottyanna neki a földön befogadott teher, könnyedén újra a levegőbe emelkedett. Hangtalanul siklott az égen, majd mikor kellő távolságba ért, tekintetemet visszaemeltem a csatatérré változott, most teljesen kiürült parkra. Szerencsémre a szemétszedés nem volt a feladataim között, ezért elindultam, hogy körülnézzek, minden rendben van-e. Az árusításra befogott társaim szépen rendezgették soraikat, hogy felkészüljenek a vendégek visszatérésére; Liz sem tett másképp, jókedvű pincérlányunk éppen egy üres üvegekkel teli zsákot hurcolt az épület árnyékában álló kukák felé. Mosolyogva lépdeltem legszebb ruhámban, egészen felvidultam az esemény hatására, annak ellenére, hogy ezúttal nem juthattam fel céhünk büszkeségére. Talán majd legközelebb. Végül is most, hogy befejezték teljesen a felújítást, egészen biztosan gyakrabban lesz használatban. Itt tartottam gondolataimban, mikor elfojtott sikoly csapta meg fülemet. Azonnal a hang irányába fordultam, ami éppen onnan jött, ahol nemrég Liz eltűnt a szemeteszsákkal. Gyorsan körülnéztem, és ijedten konstatáltam, hogy Liz-nek nyoma sincs, ezért hát futásnak eredtem a kukák felé. Lábaim falták a métereket, a távolság szempillantás alatt tovatűnt. Befordultam az épület sarkán, és megtorpantam, amint megláttam a Liz-t nyakánál fogva szorongató férfit.
- Héé! – hívtam fel magamra a figyelmét. – Azonnal engedd el Liz-t!
- Nem, amíg meg nem kapom amiért jöttem.
- Na és mi lenne az, ha szabad kérdeznem?
- Pénz, vagy bármi, aminek van értéke. Ti gazdag klán vagytok, láttam, hogy tele van minden sokat érő holmikkal. Te.. – rám bökött a jobb kezében szorongatott tőrrel. – Te most szépen elszaladsz, és összeszedsz nekem egy zsákra való csecsebecsét.
- Nem hinném, hogy megteszem. – közöltem flegmán.
- Akkor a lánynak annyi! – rántott egyet a pánikba esett Liz-en.
- Ne aggódj Liz, nem lesz semmi baj. – próbáltam kicsit megnyugtatni, és közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám őket szétválasztani.
- Engedd el, amíg még szépen mondom! – szólítottam fel ismét a megadásra, de ezúttal már kicsit erélyesebben.
- Tedd, amit mondtam, és akkor nem bántom, egy szó nélkül elmegyek, amint megkaptam, amit akarok. Mindenki jól járna, gondold meg.
- Meggondoltam, és nem elfogadható az ajánlatod.
- Mi? – elkerekedett szemekkel nézett rám, én pedig kitartottam karomat, de nem feléjük, hanem egy kissé oldalra.
- Sand Magic! – homokgömb robbant ki kezemből, és gyors félkört leírva, tompa puffanással érkezett Liz fogva tartójának oldalába, aki egyensúlyából kibillenve eleresztette a szőkeséget. Liz szaladni akart, de a férfi még idejében utána kapott, megragadta szőke fürjeit, és visszarántotta magához.
- Te meg mit képzelsz magadról? – ripakodott rám, s kezét felém lendítette, engem pedig mellbe vágott egy hűvös széllökés, amitől néhány lépést hátratántorodtam.
- Szóval így állunk. Ha harcolni akarsz szélmágus, én benne vagyok! – közöltem cinikus mosollyal arcomon, és tucatnyi homokcsomót indítottam útjára ellenem felé. Liz-t a jobb oldalához rántotta, így sajnos ő is bekapott két találatot, amitől rögtön elájult, de tudtam, hogy nem esett komolyabb baja. Ájultan azonban csak terhére volt támadójának, így elengedte, a tőrt pedig felém dobta, és szélmágiájával is rásegített. Kristályfalat idéztem meg gyorsan magam előtt, így az felfogta a fegyvert, majd kiugrottam a fedezékéből, és újabb támadást indítottam mágikus homokommal. A férfi ugrálni kezdett, hogy kikerülje őket, és egészen ügyesen ment neki, közben pedig széllökésekkel próbált eltalálni, de én sem most jöttem a falvédőről. Szaladtam felé, miközben kerülgettem a támadásait, majd mikor már csak néhány lépésre voltam, egyszerre elrugaszkodtunk a földtől, és röptünkben támadtunk mágiánkkal. A homok összecsapott a széllel, minket pedig egyformán hátravetett a lökéshullám, amihez már volt szerencsém Firmus kollégámmal folytatott kis párharcunknál. Engem a céhépület fala fogott fel, a férfit pedig egy hatalmas fa törzse. A fal tövében nyekkenve értem földet, és vállamat fájlaltam, amit sikerült jól bevernem, de nem értem rá foglalkozni vele. Ki kellett használnom ellenfelem pillanatnyi zavarát, amíg a földön feküdt. Tenyeremet a földre helyeztem, és varázsigét mormoltam, miközben ő már félig feltápászkodott.
- Quick Sand. – szavaimra azonnal süllyedni kezdett a futóhomokban, amit először meglepve figyelt, aztán dühösen fújtatva felém fordult.
- Onnan bizony már nem szabadulsz ki barátocskám. – felálltam, és lassan elindultam a fickó felé, aki egy hirtelen mozdulattal újra bevetette mágiáját.

Éles fájdalom hasított jobb lábszáramba. A tőr majdnem csontig hatolt húsomban, térdre rogytam, és az égető fájdalmat dühömmel próbáltam tompítani, sajnos igen eredménytelenül.
- Na most legyen nagy a szád te kis r…. – üvegcsörömpölés, aztán csend. Odakaptam fejem, és ledöbbentem a látványtól. Liz térdelt kissé megviselten az ájult, derékig eltűnt férfi mellett, kezében már csak az üveg nyakát szorongatta, majd azt is eldobta, és odasietett hozzám.
- Ez lehet kicsit fájni fog. – közölte, s szokásos mosolya visszatért arcára, az enyém pedig eltorzult, ahogy kirántotta a kést lábamból. Lenyeltem a fájdalmas üvöltést, aztán Liz segítségével kibicegtem a parádé színhelyére. Páran rögtön odarohantak hozzánk, majd miután felvázoltam a helyzetet, elszaladtak, hogy megkötözzék a fickót. Liz bevitt az aulába, és gyorsan ellátta sérülésemet, no meg a szél által megtépázott hajamat is orvosolta, aztán mintha mi sem történt volna, mindenki visszasietett helyére, hogy a vendégek, és legfőképp Bob mester ne vegyen észre semmit a kis incidensből. Mire Christina újra árnyékba borította a parkot, ketten már elvitték a tagot, hogy átadják a rúnalovagoknak, a többiek pedig készen álltak a fogadásra. Lábam borzasztóan sajgott, de a látvány ismét olyannyira lenyűgözött, hogy sérülésemről is elfeledkeztem. Christina elegáns hölgyként landolt ismét a tisztáson, nyílt a palló, a vendégek pedig elkezdtek belőle özönleni. Az általános alkoholfogyasztás igen magas lehetett, sokak mozgása ugyanis jócskán vesztett integritásából, de legalább lassan távozóra fogták magukat. A tömeget méregettem, mikor valahonnan a közepéből a nevemet hallottam. Tekintetemmel fürkészni kezdtem az arcokat, és meg is találtam az ismerőst.
- Szia Atsu! – köszöntött fennhangon.
- Nocsak. Noah Senshi a közösségi fürdők őrangyala. – vigyorogtam.
- Rég láttalak. Merre jártál? – szólt, mikor odaért mellém. - Nem láttalak a hajón.
- Nos a hajóra csak a szépfiúk voltak hivatalosak. Én a földi kiszolgáláshoz vagyok beosztva.
- Mert oda csak a szép lányok vannak beosztva? – bevetette a szokásos Noah mosolyt.
- Ha te mondod biztos úgy van. Na és te hogy kerültél ide a sok híresség mellett?
- Hmmm... nem tudom. – a tarkóját kezdte vakargatni, aztán széles vigyorra húzta száját - Valahogy mindig belecseppenek az ilyenekbe. – ez nem lepett meg.
- Na és élvezted az utazást? – érdeklődtem, hátha megtudok valamit a hajóról.
- Igen... elvoltam.. – kacéran vigyorgott rám, amiből biztosra vettem, hogy volt ki szórakoztassa.
- Ezt örömmel hallom. - nevettem. - Na gyere te csődör, körbevezetlek a városban. Állítólag remek idegenvezető vagyok.
- Hmm... benne vagyok. - mosolygott. - A lakásod hanyadik megálló lesz?
- Sajnos az nem szerepel a mai útvonaltervben. – ábrándítottam ki álsajnálkozással az arcomon.
- Na és ha később hazáig kísérlek megtartasz? – próbálkozott.
- Az én lakásomban nincs több hely, de tudomásom van róla, hogy a szomszéd néni szereti az ilyen csinos ifjakat. – öklömmel finoman megtoltam állát.
- Asszem, akkor marad csak az idegenvezetés. – nevetett - Merre lesz az első megálló?
- Esetleg elkísérhetnél a kórházba. Kisebb sérülést szereztem, amit nem ártana szakértő kezekre bízni. - rámutattam a lábamon díszelgő kötésre.
- Hmmm... a lakásodban, talán én is el tudom látni.
- Te a lábak szakértője vagy, nem a vágott sebeké. Maradjunk csak a kórháznál. - nevetve megpaskoltam a mellkasát.
- Hát jó... akkor marad a kórház. – törődött bele, én pedig megragadtam a kezét, hogy kövessen, és magamban elégedetten megállapítottam, hogy igazolt hiányzásom lesz a takarítás idejére. Mire kiértünk az utcára, Christina már ismét a levegőből vigyázott ránk, és tán egész Fiorére.

Atsu, a világ utolsó reménysége

- No, a mai edzésen nem a fizikai, vagy mágikus fejlődésre fogunk koncentrálni. – mondta Sorel, majd letérdelt, és intett, hogy kövessem példáját.
- Akkor mit csinálunk? – érdeklődtem a program felől.
- Spirituális szintre emeljük a képzésed, a lelkedet fogjuk megedzeni. – mosolygott, miközben én is letérdeltem vele szemben.
- Miért?
- Azért Atsu, mert a lélek a mágia alapja. A gondolatok, az érzelmek, az ész és az érzékek azok, amik táplálják a benned működő mágikus erőket. Ezek tesznek erőssé vagy gyengévé, irányítják tetteidet, befolyásolják az ítélőképességed, és nem utolsó sorban a tanulás alapját is a belső értékeid adják. Remélem ez világos. – bólintottam. Akira is sokat beszélt nekem erről, de gyermekfejjel az ilyesmi egészen másképp hat az emberre, ezért kíváncsian és lelkesen álltam Sorel aznapi leckéi elébe.
- Remek, akkor kezdjük. – fészkelődtem egyet, és csillogó szemekkel néztem Sorel-re.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Hát… a lelkem edzését. Vagy nem erről volt szó? – elbizonytalanodtam. Talán én érthettem félre valamit.
- Ja hogy aaazt. Hát én ahhoz nem nagyon értek Atsu. – vigyorgott rám, én pedig majdnem hátraestem a döbbenettől.
- Most ugratsz? – kérdeztem kissé ingerülten.
- Dehogy. Ezt a leckét nem tőlem fogod megkapni, hanem egy régi barátomtól.
- Kitől?
- A neve nem fontos. A szomszédos erdőben él, egy eldugott kis kunyhóban. Emlékszel még merre van az Obake tó? – bólintottam. – Pontosan ugyanazon a földúton kell menned, csak kanyarodj le az elágazásnál.
- Miről beszélsz? Semmiféle elágazás nem volt azon az úton. Sorel, ha ez valami rossz tréfa megint, akkor…
- Nem, ez most nem tréfa, ne aggódj. – mosolygott rám, és úgy tűnt tényleg komolyan mondja, de Sorel-nél sosem lehettem biztos a dolgomban. – Tudni fogod, hol kell lekanyarodni. – kacsintott, én pedig vártam. – Na nem mész?
- Most?
- Igen.
- De.
- Akkor nyomás. – hessegetett el, én pedig felpattantam, és a kijárat felé vettem az irányt.

Határozott léptekkel átvágtam a központi aulán, majd miután az előkertet és a díszes vaskaput is magam mögött hagytam, az utcára érve balra fordultam. Kényelmes, de igen jó tempóban sétáltam ki a városból, hamar el is értem a már ismerős földutat, ami egyenesen a tóhoz vezetett. Nem gondolkodtam, inkább élveztem a természetet, és dudorászva bandukoltam az egyre sűrűsödő erdőben, mikor egy elágazáshoz értem. Megtorpantam, abbahagytam a dúdolást, és értetlenül meredtem a keskeny kis ösvényre, ami lekanyarodott a földútról. Körbenéztem, hátha meglátom valahol a rajtam röhögő Sorel-t, de csak a csendben ácsorgó fák vettek körül, egy magam voltam. Tétováztam még egy percig, aztán a korábbinál lassabb, megfontoltabb léptekkel, de elindultam az ösvényen. Fél perc séta után megálltam, és visszafordultam, de a földútnak már nyoma sem volt. Éreztem, hogy a pánik lassan elkezdi rágni agyamat, de erőt vettem magamon, és inkább továbbmentem a csapáson. Talán fél óra telhetett el, vagy még annyi se, amikor egy kisebb tisztásra lyukadtam ki. Lépteim nyomán recsegett az avar, ahogy átvágtam a túlsó oldalára, ahonnan nem vezetett tovább az út.
- És most? – tettem fel a kérdést hangosan, majd nagy sóhajtással tűztem meg szavaim.
- Helló. – összerezzentem a hátam mögül jövő férfihangra. Ahogy megfordultam, egy idősebb, hosszú szakállú, ősz férfi ült a földön, lábait összekulcsolta, kezeit a combján pihentette, szemei pedig csukva voltak.
- Maga meg honnan került ide? – kérdeztem kissé pánikszerűen, hiszen a fickó éppen ott üldögélt, ahol pár pillanattal korábban még én sétálgattam.
- Én végig itt voltam. – felelte nyugodt hangon, továbbra is behunyt szemekkel.
- Na ne röhögtessen. Ezek szerint épp az imént sétáltam át magán.
- Lehet. - még hogy lehet…
- Maga Sorel barátja?
- Ki az a Sorel?
- Tehát nem. Akkor ki maga? – próbáltam puhatolózni, és közben gondolkodtam merre mehetnék tovább.
- Miért akarsz elmenni, Atsui Orestes? – kérdezte váratlanul. Vajon honnan tudta, hogy min gondolkodom?
- Honnan tudja a nevem?
- Tudom.
- Sorel mondta meg? Tehát mégis ismeri.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem ismerem. – ez az egész egyre furább.
- Tudja miért vagyok itt? – kérdeztem.
- Te tudod, miért vagy itt?
- Igen.. legalábbis azt hiszem. – feleltem bizonytalanul.
- Akkor szerezd meg. – kinyitotta szemét, s tekintetét az enyémbe fúrta. A fejem zúgni kezdett, a világ mintha a feje tetejére állt volna, és valami ismeretlen erő hátrálásra késztetett. Tekintetének súlyát nem bírtam tovább elviselni, ezért becsuktam szemem, karjaimat pedig védekezőleg magam elé tartottam, és tovább hátráltam, míg háttal neki nem sétáltam egy fának.

Mikor kinyitottam szemem a férfi már nem volt ott, ahogy az ösvény se, amin idejutottam. Zavartan néztem körbe, de ismét egyedül voltam. Toporzékoltam, majd elindultam a vélt visszaúton, de szemem sarkából észrevettem valami mozgást. Megálltam és vártam. Mocorgás a másik oldalamon is, odasandítottam. Semmi.
- Van itt valaki? – kérdeztem hangosan, mikor a hátam mögül hidegrázós hörgés hallatszott. Megfordultam. Óriási, gusztustalan, váladékot köpő szörny rohant felém. Hátat fordítottam neki, és őrült rohanásba kezdtem. A száraz falevelek hangosan recsegtem lábam alatt, nem néztem hátra, minden erőmmel a futásra koncentráltam. Az egyik fát jobbról kerültem, a következőt balról, mikor újra a tisztáson találtam magam a földön meditáló férfivel szemben. Megpróbáltam megállni, de a lendület továbbvitt, míg meg nem botlottam, és egy szépen kimért hasassal elterültem az avarban, éppen a férfi előtt. Felpattantam, de a szörny már köddé vált.
- Mi folyik itt öregember? – kiabáltam zaklatottan.
- A törpék majd megmondják.
- He?? Milyen törpék? Magának elment az esze! – közöltem a még mindig meditáló tatával, amikor valami megfogta a lábam. Sikítva ugrottam egy nagyot, és ledöbbentem, mikor megláttam, hogy nem volt más, mint egy ronda törpe. Furcsa kuncogó hangot hallatott, miközben gonosz szemeivel méregetett, és lassan felém lépdelt. Az öreg megint eltűnt, a törpe meg megszólalt végre, bár nem voltam biztos benne, hogy ez nekem jó.
- Szerezd meg az utolsó aranybékát! – sziszegte démoni vicsorgás közepette.
- A mit?
- Az aranybékát, ami minden mágikus hatalom legnagyobbika.
- Most viccelsz, ugye? – furcsa morgással adta tudtomra, hogy vehetném komolyabban is a békás témát, aztán a fák közül előbukkant még vagy kéttucatnyi társa, akik egyszerre kezdtek szájukat nyalogatva rám rontani. Nem vártam meg, hogy elérjenek, inkább én is futásnak eredtem, csak az ellenkező irányba. ~ Ez kész őrület. Talán a papa valamiféle illúziómágus. De miért pont törpéket küld rám? És mi ez a „szerezd meg az aranybékát” marhaság? Talán ha megszerezném, akkor vége lenne ennek az agyament „edzésprogramnak”. Mindenesetre Sorel-lel még számolunk ezért, ha egyszer hazaérek. ~ itt tartottam gondolataimban, amikor a semmiből pár újabb törpe tört elő, állig felfegyverezve, és igen meggyőző harci kiáltással rohantak velem szembe. ~ Ennyi. Kész. Bekerítettek. Viszlát béka. ~ már lemondtam a sikerről, és inkább meg sem álltam csak futottam tovább, de a páncélos törpeosztag üvöltve elsüvített mellettem, és rávetették magukat a mögöttem loholó társaikra(?). Megálltam, és értetlenül néztem, ahogy néhány apróságot szétkaszabolnak, a többiek pedig menekülőre fogják.
- Nyavalyás törpék. Micsoda egy gyáva népség hehehe… - morogta az egyik. – Na gyerünk a békáért! – intett, hat társa pedig szó nélkül követte, ismét úgy sétáltak el mellettem, mintha ott se lennék. Megvontam vállam, és utánuk eredtem, hátha elvezetnek ahhoz az aranybékához, amiről a lemészárolt törpék beszéltek.

Út közben az erdő zengett a törpék hahotázásától, meg tivornyázásától, menet közben is hihetetlen kocsmahangulatot gerjesztettek, és közben végig rám se néztek, mintha észre sem vettek volna. Nem szóltam semmit, csendben meneteltem mögöttük tisztes távolságban, az egyre furcsább növényekkel tarkított rengetegben.
Nem telt el sok idő - bár ebben nem voltam biztos, ugyanis időérzékemben enyhe zavart éreztem, amikor a csapat megtorpant. Az események felgyorsultak, hirtelen azt sem tudtam mi történik. Elképesztő ordibálás, fémes csattogás; egy csapat rúnalovag csapott össze a törpékkel. Véres kardpárbaj kerekedett egy szempillantás alatt. ~ Hát én már semmit sem értek. ~ elégedetlenkedtem magamban, aztán elkaptam az egyik éppen megiramodó törpe karját, és félrerántottam.
- Te törpe! Most azonnal mond meg mi folyik itt! – szólítottam fel.
- Te meg ki a franc vagy? – rivallt rám.
- Idáig követtelek titeket, mert azt gondoltam ti is azt a varangyot keresitek.
- Varangyot? Csak nem a Szent Arany Békát varangyoztad le te kis … - felém csapott a bárdjával, de kikristályosított karommal hárítottam, mire másik kezével a gyomromba öklözött.
- Te szemtelen kis törpe!
- Én nem vagyok törpe. Kikérem magamnak. Törpék azok a kis mihaszna férgek voltak, akikkel elbántunk. Én törp vagyok ha nem tudnád te banya. – újra megcélozta fejemet, de ezúttal elugrottam, és egy masszív homokbombával fejbe lőttem. Rögtön elájult, gondoltam segítek a rúnalovagoknak, végül is ők a jó oldalon állnak, vagy mi. Berohantam a csatatér közepébe, és homokgömböket küldtem két kis gonosz törpre is. Az egyik előrebucskázott, a lovag pedig kettéhasította, majd társához rohant, hogy besegítsen. Nemes egyszerűséggel vágták háromfelé a morcos törpöt, kinek vére arcomra fröccsent. Kapkodva letöröltem, aztán körbenéztem, és meglepve tapasztaltam, hogy a lovagok nem igazán tartottak igényt a szolgálataimra, mert már csak egy harcoló apróság volt, ő sem húzta sokáig. Pár perc múlva mindent beborított a vér, és a törphús cafatok. Gyomrom kezdett felfordulni, amikor az egyik lovag elém lépett.
- Köszönjük a segítséget nemes Úrnő!
- Úrnő? Különben sem csináltam semmit.
- Megmentettél minket Úrnő!
- De én nem vagyok úrnő!! - ripakodtam rá türelmetlenül, és közben igyekeztem kizárni látóteremből a levágott végtagokat. – Én csak az arany bigyóért jöttem.
- Azért vagy itt, hogy elvidd az aranybékát? – kérdezte gyanakvóan.
- Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Ez esetben téged is megölünk. – jelentette ki nyugodt hangon, majd egyszerre rám támadtak mind a hatan. Hátraugrottam, és kitártam kezeim.
- Sand Magic!! – harsogtam, mire tucatnyi homokgömb záporozott a lábakra, gyomrokba, fejekre. Páran megtántorodtak, de ez még nem volt elég, egyik máris odaért, és kardjával lecsapni készült. Kristály bevonattal a karomon hárítottam, majd kiléptem jobbra, és behúztam neki egyet. A szusszanásnyi szünetben lehajoltam, és megérintettem a földet. Négy másik máris elsüllyedt futóhomokban. Felegyenesedtem, de vissza kellett buknom, mert máris süvítette egy kard a nyakam irányába. Kikerültem, és egy nagy halom homokkal padlóra küldtem aktuális támadómat, mikor éles fájdalom hasított bal karomba. A könyököm felett képződött nyílt sebből azonnal ömleni kezdett a vér, le is zsibbadt. A kard megint lendült, de sikerült elugranom, megragadtam a fegyvert tartó kezét, és hasára tapasztottam másik kezem.
- Sand Bullet! – a golyók simán átvitték testét, aminek újabb vödör fröcsögő vér lett az eredménye, de nem volt időm rosszul lenni, mert a másik talpon lévő lovag máris rám rontott. Hárítottam társa nálam maradt fegyverével, de mivel ügyetlen karforgató voltam, inkább felé hajítottam, hogy ne akadályozzon. Egy csapással eltérítette az acélfegyvert, és ismét megrohamozott. Az első csapást jobbról kerültem, a második elől balra tértem ki, majd leakasztottam ostoromat az oldalamról, és rácsaptam lábaira. A bőrmadzag kígyóként tekeredett lábaira, megrántottam, a lovag pedig hátraesett. Kardjával megpróbálta elsöpörni lábaimat, de sikerült átugranom, majd újabb homokgolyó záporral szórtam meg földön heverő testét. A látvány ismét letaglózott, azelőtt sosem öltem embert, ugyanakkor tudtam, hogy keveredhetek olyan szituációba, ahol muszáj lesz, és féltem, hogy nem tudnám megtenni. Most már tudom, hogy igen.

Fújtam egyet, ahogy körbetekintettem a vérfürdőn, és elhallgattattam a többi, csapdába esett lovagot is. Miután újra csend telepedett a kis tisztásra, megfordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy egy szakadék szélén állok. Kisétáltam a szélére, és lenéztem a mélybe, ahol valamiféle köd kavargott. Bele is szédültem, de szerencsére volt mibe kapaszkodnom. ~ Ez eddig is itt volt? ~ értetlenül bámultam a fából készült függőhidat, de nem láttam hova vezet, mert jó tíz méter után a ködbe veszett. Tétováztam még egy pillanatig, aztán ráléptem az ingatag tákolmányra, és elindultam látszólag a semmibe. Egy idő után megálltam, és visszatekintettem, de már nem látszott honnan indultam. Mélyet sóhajtottam, és továbbindultam, amikor is egy rózsaszín hajú, fekete páncélos lány állta utam, kardját a torkomhoz szegezte. Fura látvány volt, az arca valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. A penge közelsége azonban kifejezetten kényelmetlenül érintett, ezért úgy döntöttem támadok, mielőtt még ő támadna. Tettem egy villámgyors lépést hátra, és közben megtámadtam egy homokgömbbel, ami persze simán szétkenődött a páncélzatán. Kardjával csapott egyet, és eltalálta jobb karomat, mély sebet ejtve azon. A kibuggyanó forró vér vörösre festette alkarom, de nem foglalkoztam vele, inkább kristálybevonatot képeztem mindkét karomra, és azokkal hárítottam a többi kísérletét. Látszott, hogy ő sem nagy kardművész, így néhány csapás után sikerült eltaszítanom magamtól, és átvenni a kezdeményezést.
- Sand Bullet! – a golyók hangos koppanásokkal csapódtak be, apró mélyedéseket ejtve a fekete páncélon, én pedig a lendületemet kihasználva, újabb homokgolyókkal támadtam. Ellenfelem hátratántorodott, páncélja pedig több helyen felrepedt. Ezt konstatálva, két kézzel megragadta kardját, a feje fölé emelte, és egy harci kiáltással megiramodott felém. Ahogy elég közel ért hozzám, elrugaszkodott a földtől, hogy ezzel is növelje a csapás erejét, én pedig felkészültem, hogy kitérjek a kard útjából. Már majdnem elérte fejemet, mikor oldalra szökelltem, a kard pedig átvágta a tartókötelet. A híd azonnal instabillá vált, ami a rózsaszín hajú lányt is meglepte. A pillanatnyi kiesést kihasználva, kikaptam kezéből a kardot, meglöktem, és futásnak eredtem. A lány lezuhant, én pedig minden erőmmel a futásra koncentráltam, és csak reménykedtem, hogy a túlpart már közel van. Szerencsém volt, pár lépés után valóban megláttam a biztonságot jelentő sziklaormot. A kifeszített kötélzet ijesztő iramban szakadozott, kénytelen voltam megkapaszkodni még ép felében, mert a deszkák máris oldalra dőltek. ~ Már csak néhány lépés, és megúsztam. ~ gondoltam kétségbeesve, de számításaim nem jöttek be. A fahíd eltűnt lábam alól, az utolsó pillanatban sikerült azonban mindkét kezemmel megragadnom a még kifeszített tartókötelet, így azon csüngve sikerült végül szilárd talajt érnem. A sziklaormon üldögélve fújtam egyet. Kellett néhány perc, amíg túltettem magam a halál közeli élményen, aztán összeszedtem magam, és feltápászkodtam. Keskeny kőlépcső vezetett a magasba, nem tétováztam hát; elindultam felfelé. Nagyjából a századik lépcsőfoknál járhattam, és azt hittem kilehelem a lelkem, ha fent nem egy oxigénsátor fogad, amikor megláttam a torony csúcsát, ahol egy fekete csuklyás fiú ácsorgott büszkén a ruháját nyaldosó szélben. Valahogy ő is ismerősnek tűnt, néhány lépcsőfokkal közelebb másztam, hogy jobban lássam, mikor lehajtotta fejéről a csuklyát.
- Den?? – ledöbbentem. Rá számítottam volna legkevésbé. – Te meg mit keresel itt?
- Mi az, hogy mit keresek itt? Én vagyok a legfőbb hatalom büszke bitorlója. A végtelen erő jogos tulajdonosa. Az Arany Béka már a kezemben van. Hahahahahaaa… - kihúzta magát, a szél belekapott kabátjába, mögötte pedig fényárban úszott az amúgy sötét égbolt a villámerdőtől.
- He? Ennek elment az esze… - hüledeztem a bizarr viselkedésén. – Van egy rossz hírem. A béka az enyém. – közöltem a nyilvánvaló tényt.
- Akkor küzdjünk meg érte. Hehehhee.. – mi ez a gonosz kacaj folyton? Megidézett két kristálykardot és az egyiket felém hajította, de úgy, hogy a markolatát pont el tudjam kapni. – Na gyere csak, támadj.. háhááá…
- Remek.. – a kardot megfogtam két kézzel, és megiramodtam felé. Az első csapást hárította, sőt a következő fél tucat suhintásommal is simán elbírt. Persze ez nem lepett meg, tekintve, hogy milyen ügyetlen voltam kardforgatás terén. Ennek ellenére kitartóan csapkodtam, a ruhája már cafatokban lógott rajta, mivel párszor sikerült is eltalálnom, amikor jött az isteni szikra a megoldással. Elütöttem oldalra a felém száguldó csillogó fegyvert, s jobb tenyerembe maroknyi homokot idéztem, amit az arcába szórtam. Azonnal szeméhez kapott, és fájdalmasan dörgölni kezdte, én pedig egy csatakiáltással szúráshoz emeltem fegyverem, és teljes erőmből a hasába döftem. Az idő mintha lelassult volna. Túlvilági fény világította meg arcát, szemében meglepettség csillogott, közben felköhögött némi vért, majd közelebb hajolt, és nyögdécselve, drámai hangon szólt.
- Látod, végül mégis megöltél. – még egy utolsó véres hörgés, aztán a kard semmivé vált, Den pedig lassan a földre hullott, akár egy kihunyó fényű hullócsillag. Egy percig még remegve álltam felette, és bámultam élettelen testét, aztán tekintetem a mögötte álló apró, de annál díszesebb szentélyre emeltem, amiben ott pihent a szent Arany Béka. Odatipegtem, és a csillogó aranycsecsebecsét méregettem. Vajon milyen ereje lehet ennek a holminak? Miféle végső hatalom lehet, amiért mindenki képes ölni? Kezembe vettem, és körbeforgattam ujjaim közt. ~ Nekem inkább veszélyesnek tűnik. ~ Visszafordultam Den barátom felé, akit épp az imént öltem meg e miatt a vacak miatt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, teljes erőmből földhöz vágtam. Ezer csillogó darabra tört, majd vakító fény robbant ki maradványaiból. Behunytam szemeim, karomat pedig arcomhoz emeltem, és vártam, hogy a ragyogás alábbhagyjon.

Mikor újra kinyitottam, már a tóhoz vezető földúton ácsorogtam. Leeresztettem karom, és értetlenül pislogtam.
- Mi történt? Hogy kerültem ide? – a kis ösvényt melyen letértem az útról, már nem láttam, s karjaimról is eltűntek a vágott sebek. Megzavarodva tekintettem körbe, és megláttam hátulról egy szakadt ruhás alakot, de a fák tengere pár pillanat alatt elnyelte. Szám önkéntelenül is mosolyra húzódott, bár egyelőre egyáltalán nem voltam benne biztos, mi történhetett. Mindenesetre megvontam vállam, és visszaindultam a céhbe, hogy beszámoljak Sorel-nek a történtekről. Talán ő segít megfejteni mi is volt ennek a furcsa „edzésnek” az üzenete..



/ A történetben szerepel Den Starkiller kollégám is, aki önként és dalolva vállalta az elmebeteg főgonosz szerepét. /

Fény az árnyak közt

Hűvös, borongós idő fogadott, ahogy az utcára léptem. Az eső is szemerkélni kezdett, ezért fejemre hajtottam kabátom csuklyáját, és úgy indultam a klánházba. Az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, az emberek behúzódtak az egyre nagyobb cseppekkel támadó eső elől, így én is megszaporáztam lépteim, s pár perc múlva már a céh központi aulájában találtam magam. Lehúztam a csuklyát a fejemről, aztán a bárpult felé indultam, de senkit sem találtam ott. Körbe néztem a helyiségben, és tekintetem megakadt a lépcső aljában, kisebb bőrönddel, utazókabátban ácsorgó Liz-en.
- Hát te hova készülsz, Liz? – léptem oda a toporgó lányhoz. A csomagját nézte, aztán magát is végigmérte, hogy biztosan megvan-e minden, amire szüksége lesz.
- Szia Atsu! Én.. nos én csak hazamegyek. – felelte zavartan.
- Haza? Mármint apádhoz a birtokra? – kérdeztem meglepve, Liz ugyanis mesélt nekem arról, hogy miért hagyta el korábbi, igencsak fényűző életét, és akkor még azt mondta, többet nem szándékozik visszatérni.
- Igen. – mélyet sóhajtott, látszott rajta, hogy nem akaródzik elindulni, valószínűleg órák óta készülődött, és már nem talált több indokot az időhúzásra.– Óóó Atsu. Semmi kedvem menni. Nem akartam többet látni azt a helyet, túl sok a rossz emlék. De levelet kaptam, hogy apám súlyos beteg, és muszáj meglátogatnom. Mi van, ha többet nem lesz rá lehetőségem? Mégiscsak az apám. Ha legalább nem egyedül kéne mennem. – szomorúan leszegte fejét, és lemondóan sóhajtott.
- Ne szomorkodj Liz. Majd én elkísérlek. – mosolyogtam rá, ő pedig azonnal felkapta a fejét.
- Dehát nem úgy volt, hogy Vin-nel elvállaltok egy munkát?
- Ugyan.. az várhat. Ez most fontosabb. Nem jó téged szomorúnak látni, mert attól én is szomorú leszek.
- Nos, akkor elfogadom az ajánlatot. – arcára visszatért a félreismerhetetlen Liz-es mosoly, majd egyik kezével megragadta a bőröndjét, a másikkal pedig az én kezemet, és lelkesen elindult a kijárat felé.

- Úgy örülök, hogy eljössz velem Atsu. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Igazi kis csajos túra lesz ez. – áradozott önfeledten, miközben már az utcán sétáltunk, és jókedve rám is átragadt, ugyanis egyre derűsebbnek láttam az amúgy szomorkás napot.
- Mit gondolsz, mennyi ideig leszünk távol?
- 2-3 napnál nem lesz több. Vonattal nagyjából két órát utazunk, onnan pedig már nincs messze a birtok, viszont az állomástól csak gyalog tudunk menni. Ruhát majd én adok neked, menjünk rögtön a pályaudvarra! – lelkesen elkapta a kezem, és húzni kezdett, én pedig nevetve követtem.

A vonaton csak úgy repült az idő, Liz ugyanis megállás nélkül mesélt nekem. Csak úgy ontotta magából a gyermekkori emlékeket, és Blue Pegasus-os élményeket, én pedig érdeklődve hallgattam, és közben azon töprengtem, milyen lesz a családja birtoka. Azelőtt nemigen mesélt róla, sőt korábbi életéről se, de azt tudtam, hogy az apja nagyon gazdag. Képzeletem el is készült egy hatalmas villával, ami nagyjából akkora lehetett, mint a város, aminek állomásán leszálltunk a vonatról. Liz felkapta a csomagját, és a városi forgatagból egyenesen kivezényelt egy szélesebb földútra. Sajnos az időjárás itt sem mutatta szebb arcát, az eső egyre jobban esett, a sötét felhők pedig nem engedték át magukon a napsugarakat. A körülmények hangulatunkat is egyre komorabbá varázsolták, és ahogy közeledtünk szülőházához, Liz kedvtelensége is fokozódott. Próbáltam felvidítani, de gyenge próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, főleg mikor már bokáig gázoltunk a sárban, és bőrig áztunk. Így meneteltünk nagyjából két órán keresztül, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, az úttól néhány méterre magasló fák közt. Odafordultam, de nem láttam semmit, csak az erdő homályos árnyai lestek rám vissza. Visszafordultam, és továbbkaptattam Liz mellett, de néhány lépés után ismét mozgásra lettem figyelmes. Megtorpantam, és kinyújtottam karomat, amibe Liz belesétált.
- Mi a baj, Atsu? – kérdezte elkerekedett szemekkel, de nem néztem rá.
- Nem vagyunk egyedül. – feleltem, s a következő pillanatban négy férfi rontott ránk a fák rejtekéből. Kezem azonnal lendült, hogy szabadjára engedje varázslatomat, de a homok alig fél méterrel előttem lepattant valamiféle láthatatlan falról, s szétrobbant. A lökéshullám nekidobott a láthatatlan szoba mögöttem lévő falához, ahonnan hasra érkeztem a sárba. Lihegve felálltam, és kitapintottam a falat, ahol érintésemre vörös rúnák rajzolódtak ki a levegőben. Tekintetem a fák árnyékában álló csuklyás férfira tévedt, aki elégedett mosollyal arcán figyelte az eseményeket.
- Mit akarnak tőlem? – Liz kétségbeesett kiabálására visszakaptam fejem. – Engedjenek el! Kérem ne bántsanak! Atsu segíts!! Atsuu!!
- Liiiiiz!! – tehetetlen dühömben láthatatlan börtönöm falait kezdtem teljes erőmből döngetni, miközben Liz nevét harsogtam. – Engedjék el!!
Amint társai beértek a fák közé a sikítozó lánnyal, a mágus intett az egyik kezével, a falak pedig szabad utat engedtek, azonban mielőtt még megmozdulhattam volna, tarkómba erős fájdalom nyilallt, rám pedig jótékony sötétség borult.

Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem, rettenetesen sajgott a fejem, és hajam összeragadt a megalvadt vértől, testem pedig egészen kihűlt, ahogy a hideg sárban feküdtem a szakadó esőben. Mindenem átázott, szám elkékült, s csontomig hatoló reszketés fogott el. Liz-nek és támadóinknak nyoma sem volt, nem tudtam merre mehettek, és hogyan akadhatnék a nyomukra. Féltem.
Felálltam, és lassan elindultam az erdő felé, ahova elhurcolták barátnőmet. A fák közé beérve megszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy fa törzsében, hogy talpon maradjak. Agyam zakatolt, és nem tudtam mi tévő legyek. Nem ismertem a környéket, a város kétórányi sétára volt, oda nem mehettem vissza. Döntöttem. Elindultam egyenesen a rengetegbe, és csak remélni tudtam, hogy kilyukadok valahova.
Lassan haladtam, az eső még mindig szakadt, a nap már lemenő félben volt a felhők mögött, a hőmérséklet egyre csak csökkent. Reszkettem, fejem pedig vibrált a fájdalomtól, de dühöm rendületlenül mozgatta lábaimat. Fogalmam sincs milyen messzire kerülhettem a földúttól, ahonnan indultam, amikor egy farönkökből épült házat láttam meg a fák között nem messze. Futásnak eredtem, de az utolsó fánál megálltam, és körbekémleltem az épület környékét. Semmi mozgás nem volt kint, bentről viszont kihallatszott a nép tivornyázása. Egyértelmű volt, hogy egy kocsmába botlottam. Elképesztő szerencsém volt, de ezen egy percig sem gondolkodtam, egyenesen a bejárathoz mentem, és lassan kinyitottam az ajtót. Mellbe vágott a hangzavar, szemeim pedig megfájdultak a kitóduló fénytől. Elindultam a pult felé. Lépteim nyomában apró sártócsákat hagyott csizmám, a nép pedig lassan elnémult. A pultos abbahagyta a pohártörölgetést, és a tölgyfapultra támaszkodva várt rám. Csuklyám alól kémleltem a bent lévőket. Lezüllött csürhe, nagyrészt férfiak, de volt pár nő is köztük. A pult mögötti polcok közt csillogó tükörben már messziről láttam magam, de szinte fel sem ismertem a lányt, akit láttam. Ruhám csurom víz volt, arcomat és kezeimet, már ami kilátszott a kabát alól, pedig piszok és vér csúfította. Megálltam a pult előtt, és a csaposra szegeztem tekintetem.
- Mivel szolgálhatok hölgyem? Nem néz ki valami jól. – mért végig, de látszott, hogy korántsem aggódik a testi épségemért.
- Na ne mondja. Információra van szükségem. – feleltem komoly hangon.
- És pedig miről? – közelebb hajolt, és arcomat fürkészte, de szemeim nem láthatta a ráboruló csuklya miatt.
- Nemrég megtámadott egy öttagú banda a Hargonen birtokra vezető úton, és elrabolták a társamat. Az egyikük egy erős mágus volt. Errefelé menekültek. Tud róluk valamit?
- Van nekem elég problémám. Csak nem gondolod, hogy a tiéddel is foglalkozok..
- Tud róluk valamit? – amúgy szinte végtelen türelmem most rohamosan fogyott, de nem gondolkodtam előre, ösztöneim átvették felettem az irányítást, ahogyan az ilyen helyzetben mindig történik. A férfi rákönyökölt a pultra, és olyan közel hajolt arcomhoz, hogy rettenetes, áporodott szájszagát is éreztem arcomon.
- Talán tudok, de neked ahhoz semmi közöd. Jobban teszed, ha most azonnal elhúzol innen, kislány. – visszahúzódott, és ellökte magát a pulttól, bennem pedig elpattant a korábban megfeszített cérna. Egy szempillantás alatt apró, szúrós, éles kristályszilánkok vették körbe a csapost a levegőben, akinek rögtön eltűnt arcáról a cinikus mosoly, és mozdulni sem mert.
- Mi a franc ez?
- Utoljára kérdezem. Tud róluk valamit? – hangom most már fenyegetőre váltott, érzékeim pedig kiélesedtek. A másik nagydarab, pult mögött ácsorgó férfi egy fémcsövet vett a kezébe, és már indult is felém, hogy lecsapjon vele rám, de nem volt esélye. Kezem már kitartottam, és mire megtette az első lépést, mágikus homokom máris berepítette az italokat tartó polcok közé. Hangos csörömpöléssel törtek ripityára az üvegek, a fickó pedig ájultan omlott a földre, fején több vágásból buggyant elő a vér.
- Senki…ne…mozduljon, különben porig rombolom a kocsmát, és egyenként kicsinálom az egész csürhét. – szinte csak motyogtam a szavakat, mégis úgy tűnt mindenki hallotta. Néma csendben figyeltek, én pedig hátrahúztam fejemen a csuklyát, hogy szemeim láthatóak legyenek, és újra a csaposhoz szóltam.
- Ma jó hangulatom van, ezért választást kínálok. Elmondja amit tud, vagy meghal?
- Jó jó rendben beszélek. – szólalt meg végül egy szusszanásnyi csend után.
- Okos döntés.
- Minden nap szoktak ide járni. Egy rabló banda, amolyan zsoldosok. Gazdag megbízóknak végzik el a piszkos munkát.
- Hol vannak most?
- Nem tudom. – a szilánkok közelebb húzódtak testéhez. – Oké oké! Nem messze innen keletre van egy búvóhelyük. Még sosem jártam ott, csak meséltek róla. Az is lehet, hogy hazudtak.
- Ez minden, amit tud?
- Igen. Esküszöm, hogy nem tudok többet. – hátat fordítottam neki, és egy szó nélkül elindultam az ajtó felé. Amint kiléptem, megszüntettem a varázslatot, a csuklyát pedig újra arcomba húztam, és kelet felé vettem az irányt. ~ Tarts ki Liz! Megtalállak.. ~

Zsigereimben éreztem, hogy jó nyomon járok, megszaporáztam hát lépteim, a zord körülményeket pedig a fájdalommal, és a fáradtsággal együtt kizártam elmémből. Egyenesen előre gyalogoltam a zuhogó esőben, a sötétben. A Hold fénye csak néhány apró folton tört utat magának a felhők zord takaróján, és a fák sűrű lombján. Néha megcsapták fülem az erdő neszei. Valószínűleg a ragadozók kezdték meg szokásos éjszakai vadászatukat. Még mindig féltem, de ez a félelem vitt egyre határozottabban előre. Utat engedtem hát neki, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Talán félórányi menetelés után, elém tárult egy kisebb kőépület, aminek apró ablakain pislákoló fény szűrődött ki a tisztásra, ami körülölelte. Halkan odaosontam az egyik ablakhoz, és belestem rajta. Otthonosan, de egyszerűen berendezett nappalit láttam, kandallóval, és két kanapéval, amin hárman ültek, és hangos nevetgélés közepette italozgattak. Az arcukat nem láttam, de abban biztos voltam, hogy egyikük sem a mágus. Továbbkémleltem, és megláttam a megkötözött Liz-t a földön kuporogva, az egyik sarokban. Bőre koszos volt, haja és ruhája pedig megtépázott, de úgy tűnt nem sérült meg, legalábbis külsőleg nem. A három balfácán nem érdekelt, nem használtak mágiát, így nem jelentettek veszélyt. Addig azonban nem üthettem rajtuk, amíg nem ismertem a mágus helyzetét. Nem voltam benne biztos miféle mágiát használ, de egyértelműen erős volt, így nem kockáztathattam. Ekkor besétált a képbe a férfi, aki legutóbb mágikus falakat húzott körém. Némán figyeltem, ahogy megragad egy pohár italt, és kényelembe helyezi magát egy fotelen, majd Liz-re tapasztotta szemeit. A látványtól elöntött az undor, és a méreg. Ösztöneim azt súgták eljött az idő, hogy rajtuk üssek. Most, hogy tudtam a helyzetüket, nem lehetett probléma gyorsan kiiktatni mindet. Előbb a mágust, aztán jöhet a többi. Meg aztán a meglepetés ereje is velem volt, egészen biztos voltam benne, hogy nem számítanak rám. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, és megfordultam, hogy a bejárathoz menjek, amikor az egyik bandita állt meg előttem.
- Hát te meg hogy a francba kerülsz ide? – kérdezte elkerekedett szemekkel, én pedig azonnal támadtam. Hatalmas homokgömb robbant a gyomrába, ami hátrarepítette néhány métert. Sajnos azonban hangja elérte a házban szórakozó társait. Hangos lábdobogást hallottam a házból, úgy gondoltam jobb, ha megelőzöm őket. Újabb méretes homokkupacot indítottam útjára, ezúttal az ajtó irányába, amit egy pillanattal később hangos robajjal szakított át az elem, én pedig futva követtem. Az egyik férfire rázuhant az ajtó, és beszorult, a másik kettő viszont fegyvert rántott, és rám lőttek. Vastag kristályfalat idéztem testem elé, ami felfogta a lövéseket, de az egyik így is súrolta jobb vállamat, amibe azonnal éles fájdalom nyilallt, de nem volt időm foglalkozni vele. Nem hagyhattam, hogy a mágus újra csapdába ejtsen, és a tény, hogy ez még nem történt meg, azt igazolta, hogy a meglepetés mégis az én oldalamon állt. A védelmező kristályfalat szilánkokra választottam szét, és kilőttem a fegyvereiket újratöltő ellenfeleimre. Az egyiknek azonnal tucatnyi helyen szabdalták fel testét a szilánkok, és holtan esett össze, a másik még időben beugrott a kanapé mögé. ~ Vagy ölök, vagy Liz-zel együtt mindketten meghalunk itt, és most. ~ zakatolt fejemben a gondolat, és tudtam, hogy nincs más választásom. A mágus meglepetésemre egy kézmozdulattal megállította maga előtt a kristályokat, majd egy legyintéssel visszaküldte rám. Hasonló mozdulatot tettem, a varázslat pedig egy csapásra megszűnt, de testemet szinte rögtön megragadta egy mágikus erő, és játszi könnyedséggel a falnak repített. Térdemre érkeztem a földre, fejemet pedig bevertem a falba, amitől újra kibuggyant vérem. Újra támadtam, és ezúttal betaláltam. A mágus elrepült, mire a másik tüzelni kezdett a kanapé mögül. Odaugrottam Liz mellé, és újabb falat emeltem. Letéptem szájáról a ragasztószalagot, és gyorsan eloldoztam a kezeit összeszorító kötelet, amikor a kristálytömb hátba vágott, és a fal felé kezdett tolni, miközben továbbra is pisztolygolyók bontották a túloldalát. Két tenyeremet felé fordítottam, és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy visszatoljam, de varázserőm már kimerülőben volt, már a kristályt is alig tudtam fenntartani, amikor Liz megfogta a csuklómat.
- Atsu! Ha szólok tüntesd el a kristályt!
- Tessék?
- Bízz bennem! – nem tehettem mást. A fal már szinte teljesen nekiszorított a ház kőfalának. Szemem sarkából láttam, ahogy Liz kezeit a halántékához emelve összpontosít.
- Liz! Nem tudom már sokáig tartani!
- ATSU MOST! – kiáltotta, és egyik kezével eltakarta szemeimet, én pedig eltüntettem a minket védő falat. – Blinding Flash! – harsogta a lány remegő hangon, aztán levette kezét szemeimről, én pedig kitártam karjaim, és a szemüket fájdalmasan dörzsölgető ellenfeleimre szegeztem őket.
- Sand Bullet!! – homoklövedékek kezdtek záporozni, ezernyi helyen átfúrva elleneink testét. Élettelenül összerogytak, üveges tekintetük már nem reagált semmire. Nyomasztó csend telepedett a helyiségre, csak a saját zilálásomat hallottam, amint talpra álltam, és felsegítettem Liz-t. Körbenéztem a romos szobán, és sóhajtottam egyet. ~ Még nincs vége. ~
- Most mi legyen? – kérdezte Liz bizonytalanul.
- Nem indulhatunk el vissza. Sajnálom, de kimerültem. Itt kell töltenünk az éjszakát. – feleltem, amikor nyöszörögve megmozdult az ajtó alá szorult féreg. Liz kérdőn nézett rám, én pedig intettem, hogy forduljon el.
- Nem elég, ha megkötözzük?- kérdezte kétségbeesett hangon.
- Nem. – kezeit a szemeire tapasztotta, én pedig megtettem, amit kellett. Csak egy apró kristálygolyót idéztem meg, és egyenesen a homlokába küldtem. Vére gyorsan terjeszkedő tócsában ömlött ki élettelen testéből. Kimentem, és még egy golyóval végeztem az utolsó gazemberrel is, aki veszélyt jelenthetett ránk. Visszamentem, és nekitámasztottam az ajtót a tátongó ajtófélfának, aztán lerogytam az egyik kanapéra, és szinte azonnal álomba merültem.

Reggel korán ébredtem, de Liz megelőzött. Ellátta sebeimet, amennyire tudta, és kerített valami élelmet is. Az éjszaka visszanyertem erőmet, amennyire szükséges volt, így elindulhattunk vissza. Liz elég jól ismerte a környéket, amiért nagyon hálás voltam, nekem ugyanis már fogalmam sem volt merről érkeztem előző éjszaka. Az ég kitisztult, a Nap fáradhatatlanul szárította fel az előző nap keletkezett sarat, ami megkönnyítette haladásunkat, és életkedvemet is visszahozta nagyjából. Nem gondolkodtam azon, mi történt előző éjjel. Tudtam, hogy azt tettem, amit kellett. Nem volt választásom. Van az úgy, hogy az ember egy bizonyos helyzetben olyat tesz, amire azelőtt úgy gondolta, nem lenne képes, de a túlélési ösztönök átírják a józanész alkotta törvényeket… szerencsére.. vagy mégsem? Itt tartottam gondolataimban, amikor Liz felém fordult.
- Tudtam, hogy eljössz értem, Atsu. – mosolygott rám, amitől nekem is mosolyra húzódott szám.
- Ezt örömmel hallom, Liz.
Az út további része csendben telt. Nem beszéltünk a történtekről, jobb is volt így. Liz navigációjával viszonylag hamar beértünk a birtokra. Képzeletem nem sokat hibádzott, amikor megalkotta fejemben a Hargonen kúriát. Csak a központi épület.. illetve inkább palota, vetekedett a szülőfalum méreteivel. A fényűzés olyan mértékű volt, hogy szinte bántotta a szemem, de legnagyobb meglepetésemre, ezzel Liz sem volt másképp. Csalódottan szemlélte egykori otthonát, és azt, hogy semmi sem változott, mióta maga mögött hagyta. Leültem a csillogó vendégfogadó hallban, és zavartan kémleltem a hivalkodó berendezést, amíg Liz felment az apjához, de csupán pár percig voltam egyedül. Kérdőn néztem a visszatérő lányra, aki gyorsan ecsetelte, hogy apja korántsem volt olyan beteg, mint amilyennek a levélben írták. Újabb csalódással hagyta el immár másodszorra egykori otthonát, és ezúttal úgy döntött, többet sosem tér vissza. Megértettem. Később, a városba menet azt is elárulta, hogy elrablóit apja egyik üzleti riválisa bérelte fel. Szerencsések lennének a gazdagok? Ez a kis „kirándulás” újra megerősítette bennem a gyanút, hogy a szerencsés én vagyok, a szegény, kis halászfaluban felnőtt lány, akinek minden vagyona a családja és a barátai szeretete volt. Ezt pedig semmi pénzért nem cseréltem volna el.

(Den Starkiller-rel közösen kidolgozott munka!)

Szövetség a múltból

Előzmény

Mélyen magamba szívtam a tiszta, langyos levegőt, hogy kitisztuljon fejem. Veszélyes fába vágtam a fejszémet, ez nem volt kérdés, de ahogy mondani szokták, a szükség… hmm… ahol a szükség, ott a segítség? Nem ez nem az. A cél szentesíti az eszközt. Igen ez talán találóbb. A céh érdekeit kell szem előtt tartanom, és ha ezért alvilági segítségre van szükségem, akkor nem állok ellen. Talán mégis ideillő az első mondás is a szükség és a segítség szimbiózisáról.
Nyugat felé néztem, ahol a Nap már félig a horizont alá bukott, aztán visszafordultam alkalmi társamhoz.
- Szóval? Alvilági összeköttetések.. hmm.. Gondolom van elképzelésed hol akadhatunk a megbízó nyomára. – mosolyogtam Denre.
- Nos, a legjobb az lesz, ha olyan helyen keresgélünk, ahol gyenge a katonai ellenőrzés. Az ilyen nyomorult kis fertőnegyedekben általában virágzik a feketepiac. Ahol pedig illegális áruk vannak, ott összeköttetőknek is kell lennie. És melyik alvilági figura ne ugrana egy Grimmoire Heart címer láttán? – felelte a jól ismert vigyorral arcán.
- Sejthettem volna, hogy ezt mondod. – ráztam a fejem jókedvűen. – Nos.. a város déli határán van az egyetlen szegénynegyed, ott megtalálhatjuk a számításainkat. Nagyjából fél óra alatt oda is érünk. – mutattam az említett irányba, Den pedig bólintott, majd a türelmetlenül toporzékoló Pegasus-hoz fordult. Ha jól értettem, valami kaszáért küldte el a paripát, aki persze heves ellenkezésbe fogott. Elsőre azt hittem, hogy Pegasus csak ijedős, és félénk, de rá kellett jönnöm, hogy akaratos, és makacs is, még pedig nem is akármennyire.
- Ezt mutatod az ifjú, tizenkét éven aluli csillagmágusoknak, akik lehet, hogy nézik ezt? – kaptam el Pegasus nyavajgását.
- Nem hiszem, hogy olyan sok, tizenkét éven aluli csillagmágus palánta lesné a mi kis civakodásunkat... – sóhajtott Den, majd folytatta. – Ugyanakkor… - én is sóhajtottam, és elfordultam, hogy ne kelljen hallgatnom a civakodásukat. Ismét nyugat felé pillantottam, ahol a Nap teteje már csak apró, narancsfényű sapkaként tündökölt a horizonton. Percek kérdése, és besötétedik.
- Megegyeztünk. – ütötte meg fülem a végszó. Na végre. Visszafordultam Denhez, aki végre ismét hozzám szólt. – Mi is elindulhatunk, akkor.
Épp ideje.. Nem mondtam ki, inkább csak biccentettem felé, hogy egyetértek. Pegasus közben elrepült, mi pedig elindultunk a szürkülő utcán a város déli része felé. Ahogy egyre messzebb kerültünk a céhtől, úgy hunyt ki a fény, de nem csak azért mert a Nap közben végleg a föld alá bukott. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor jártam a város ezen részén mióta itt lakom. Minden városnak van szegénynegyede, de mi, akik szerencsések vagyunk, és megtehetjük, hogy elkerüljük az ilyen környékeket, igyekszünk tudomást sem venni róla. Vajon miért? Miért taszít a nyomor? Még engem is, pedig én egy hasonlóan szegény kis faluban nőttem fel. De az más volt. Az emberek talán ugyanolyan szegények voltak, mint az itteni kéregetők, mégis valamiben különbözött. Ahogy egyre mélyebbre értünk a lepusztult épületek közt meg is láttam a különbséget. Piszkos üzleteket lebonyolító sötét alakok bujkáltak a sikátorokban, fegyverek csillogtak a holdfényben az öveken, erőszak terjengett a levegőben, mint a vérszag. Rossz érzés fogott el ezek között az emberek között, és úgy láttam Denre sem hat valami üdítően.
A fiú hirtelen lefordult egy lezüllött kocsma kopott bejáratához. Szó nélkül követtem. Jártam már korábban is ilyen sötét kis zugkocsmákban, és bár nem a kedvenc vendéglátó egységem, de ha információszerzésről volt szó, mindenképpen ez volt a nyerő hely.
- Majd én intézkedek odabent. – szólt Den magabiztosan, én pedig örömmel adtam kezébe a kezdeményezés lehetőségét. Tagbaszakadt iszákosok az asztalok körül, irtózatos bűz, maga a romlás csapta meg minden érzékszervemet, ahogy beléptünk, és a pult felé vettük az irányt. Az egyik elázott szerencsétlen pont az utunkba támolygott. Dennek sem kellett több, vigyorogva a hátára tette kezeit, és akkorát taszított a fickón, hogy az gurulva érkezett a következő asztal lapjára. ~ Ezt most biztos muszáj volt.. ~ forgattam a szemeim, de inkább nem szóltam, csak követtem egészen a pultig, ahol megint gondja akadt egy piással, aki éppen az utánpótlást várhatta. Egy korántsem gyengéd mozdulattal átlökte a pult túloldalára, ami már a kocsmáros figyelmét is felkeltette, belőlem pedig újabb szúrós pillantást csikart ki.
- Ne balhézzon idebent, ha kérhetném. – lépett hozzánk a borostás, szintén kissé szakadt kocsmáros.
- Sajnálom, de lázadó korszakomat élem. – vigyorgott Den válaszképp, s vállát feltűnően a férfi felé fordította, hogy megmutassa a rányomott szimbólumot. Közben társam jobbjára húzódtam, és rákönyököltem a pultra, de nem néztem a pultosra, inkább elfordultam, és a kocsmát fürkésztem, miközben hallgattam mit beszélnek.
- Ez a jel… mit akarhat itt egy magadfajta?
- Munkát, mi mást? Daemon-t keresem. Tudom, hogy van róla infója, szóval köpje ki szépen.
- Nos… én vajnyi keveset tudok arról a férfiról. De van itt valaki, aki segíthet rajtad. Szólo..
- Ki veszi ezt be? – vágott a szavába Den, én pedig tovább figyeltem a vendégsereget. Ahogy tekintetem elérte a bejáratot, egy pillanatra megálltam. Sötét ábrázatú férfi ácsorgott a kocsma bejáratában, nyakán ugyanaz a skorpió alakú jel volt, mint a lánynak, aki a barlangban ránk támadt. – Tudsz te eleget magadtól is. Mindenki jobban jár, ha csicseregsz. – szemeimet a férfire szegezve megbökdöstem Den karját. Értetlenül rám nézett, aztán végre megfordult, és leesett neki, mit akarok. Kezeit zsebre tette, majd lassan, a szokásos vigyorral arcán elindult a férfi felé.
A fickó nyugodtan figyelte a közeledő Dent, én pedig hasonló mozdulatlanságban néztem, ahogy társam távolodik. Mikor már csak centik választották el az ellenfelétől, a homlokát nekinyomta az övének, és vigyorogva érdeklődni kezdett a férfi státuszát illetően.
- Leskelődünk, leskelődünk? – közben én is elindultam feléjük.
- Talán… ámbár neked mindegy, hisz így is úgy is meghalsz.
- Milyen különös. Én is pont ezt akartam mondani. – jobb kezét kirántotta a zsebéből, és öklével bevitt egy meglepetésszerű gyomrost, ami azonnal hátratántorította a férfit, de itt még nem állt meg Den. Egy jól irányzott rúgással kiköltöztette a kocsmából. Gyorsan követtem őket, de mire kiléptem az ajtón, a férfi már nem volt egyedül. Két társa lépett elő a sötétség rejtekéből, és ujjaikat ropogtatva méregettek minket, amikor hirtelen a holdfény megcsillant egy apró, ám egyre növekvő fehér alakon. Pegasus volt az, szájában a méretes kaszával, amiért Den nemrég elküldte. Fehér aurájának fényével beragyogta a sötét kis teret, de még engem is. Túlvilági energiái átjárták lényemet, máris nem volt olyan komor a hangulatom. Egy utolsó szárnycsapással a földre eresztette puha patáit, Den pedig kivette a fegyvert a szájából.
- Köszönöm Pegasus, most már visszatérhetsz a világodba.
- Még valami, Den.
- Huh?
- A fickó, a skorpióval a nyakán... ő veszélyes. A másik kettőnek nincs akkora varázsereje, mint neki.
Pegasus figyelmeztetése óriási előnyt jelentett ellenfeleinkkel szemben, Den arcán pedig újra megjelent az a mosoly, amit eddig csak egyszer láttam rajta. Hála volt? Vagy Meghatódottság? Mindegy is. A lényeg, hogy láttam benne az ártatlan gyermeket, aki rá tud csodálkozni a tisztán jó dolgokra, és ez még inkább megerősített abban, hogy még nem veszett el teljesen a sötétségben. Azonban erre majd ráérek később is rádöbbenteni, egyelőre a harcra kell koncentrálnom. Ahogy Pegasus visszatért a világába, én visszafordultam ellenfeleink felé.
- Rajta! – kiáltotta Den, s azzal megiramodott a skorpiószimbólumos fickó felé. A két társa persze rögtön mozdult volna Denre, de miután két homokgömböt küldtem a gyomrukba, sikerült felhívnom magamra a figyelmüket. Gyorsan felpattantak a földről, és egy pillanatig csak furcsán bámultak rám.
- Helló! – integettem a jobb kezemmel jókedvűen, és a várt hatás nem is maradt el.
- Ex-Quip: Magic Halberd! – morogta az egyik, mire jókora, csillogó alabárd nyele simult a kezébe, és azzal a lendülettel rohanni kezdett felém.
- Metal Magic! – harsogta a másik, s kezébe ökölméretű fémgolyót idézett, hogy azt rögtön rám hajíthassa. Előkaptam a kodachim, majd bal karomat előretartva, masszív homokkupacot teremtettem, megkeményítettem, majd elindítottam a vas ellen. Közben az alabárd már fentről érkezett a fejem irányába, de kardommal oldalra elütöttem. A következő csapás oldalról jött a lábamra, de egy ugrással ismét elkerültem. Szerencsére ellenfelem nehezen tudta mozgatni nehéz fegyverét, így elég időm volt ellencsapásra. Jobb lábammal gyomron rúgtam, amitől hátrahőkölt pár lépést.
- Iron Bullet!
- Crystal Magic! – erős kristályfal jelent meg előttem, amibe hangos durranással érkeztek a vasgolyók. A falat egy mozdulattal a fémmágusra küldtem, majd visszatértem az alabárdos emberhez, aki közben összeszedte magát, és újra támadásba lendült. Heves párharc alakult ki, fegyvereink csattogva állták egymás útját minden egyes kísérletünknél. Ügyes volt a fickó azt meg kell hagyni, de a nehéz fegyver hamar kivette az erejét. Egyre lassabban reagált a csapásaimra, és támadást is csak nagy erőfeszítések árán tudott kezdeményezni. Ezt a helyzeti előnyt, és persze kodachim pehelysúlyával járó fürgeségemet kihasználva gyorsítottam a tempón. Igyekeztem mindig úgy fordulni, hogy a táskámat, amiben továbbra is ott lapult kis tojásom, ne érhesse ütés. Egy csapás jobbról, egy csapás balról, egy elhajolás, s a férfi már hangosan levegő után kapkodott. Fél szemmel a fémmágusra sandítottam, akinek még csak most sikerült kipréselnie magát a nehéz kristálytömb alól. Most kell elintéznem a bárdost, hogy ne tudjanak egyszerre támadni. Éreztem, hogy fogy a varázserőm, hiába, a kodachi folyamatosan csapolta testem mágikus energiáit. Összeszedtem minden erőmet, és a kardot kihúztam egészen oldalra, majd onnan lendületet véve, a tőlem telhető legnagyobb erővel csaptam rá az alabárdra, ami azonnal kirepült a kimerült ellen kezeiből. Egy újabb gyomron rúgással eltaszítottam magamtól, amitől megbotlott a saját lábában, és a földre zuttyant. Odaszökkentem mellé, és a kard markolatával kemény ütést mértem a tarkójára, amitől rögtön álomra hajtotta a fejét.
- Metal Magic! – hallottam a hangját a másiknak, de reagálni már nem volt időm. Tompa puffanással érkezett a fémgolyó a hátamra, ami nyekkent egyet, én pedig orral előre bucskáztam, de kezeimet még időben le tudtam tenni a földre, így nem estem el. Felegyenesedtem, kicsit megmozgattam a hátam, ami korántsem volt kellemes élmény, aztán gyorsan megfordultam. A fémmágus már felém rohant.
- Steel Claws! – két kezéből éles fémkarmok robbantak ki, majd az utolsó pár lépésnél elrugaszkodott a földtől, és rám vetette magát.
- Sand Fist! – mormoltam a varázsigét, mire egy termetes homokököl robbant támadóm gyomrába, és egészen hátrarepítette. Megpróbált feltápászkodni, de csak nehezen tudott megállni a lábán. Elhajítottam kodachim a feje irányába; az pörögve száguldott a köhécselő férfi felé, miközben félúton elszökött belőle a mágikus homok, így már csak egy tompa élű fémkard volt mire koppant az ellenfelem homlokán.

A fémmágus is álomba szenderült az ütéstől, én pedig egy mély sóhajtás után odasétáltam, hogy visszavegyem a fegyverem. Felvettem a földről, és készültem visszacsúsztatni a hüvelyébe, miközben Dent kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. A fiú éppen készült lecsapni ellenfele fejét a hatalmas kaszával. Egy gyors ugrással ott termettem mellette, és kardommal megálljt parancsoltam fegyverének. Hangos csattanással találkozott a két penge, ő pedig elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Ez meg mire volt jó? – kérdezte értetlen hangon.
- Hogy mire volt jó? És az mire jó, ha megölöd?
- Az ellenfelem, az a dolgom, hogy megöljem.
- Az a dolgod, hogy semlegesítsd. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy már harcképtelen. Felesleges a vérontás.
- Egyelőre az. Viszont sose tudhatod, mikor fordul ismét ellened, vagy a barátaid ellen. Ha pedig megteszi, csak magadat hibáztathatod, hogy gyenge voltál, amiért nem ölted meg. Ölsz vagy megölnek, ez ilyen egyszerű.
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Mellesleg te sem gondolhattad, hogy itt hagyjuk őket az utca közepén. Elvisszük a rúnalovagok helyi kirendeltségére. Majd a törvény ítélkezik felettük.
- Ebben a porfészekben nem lehet túl szokatlan látvány néhány hulla, senki se fog nagy ügyet csapni belőle. A rúnalovagok pedig hasznavehetetlenek, akárcsak a Tanács is. Szűk látókörűek, földhöz ragadtak, és gyengék. Nincs joguk ítélkezni afelett, akit én győztem le. Majd én megteszem!
- Amíg én magamnál vagyok, nem fogsz feleslegesen ölni, megértetted? Ami meg a Tanácsot illeti, én sem vagyok feltétlen hívük, de ennek semmi köze ehhez. Leadjuk őket a kapitányságon, és kész. Világos? – kérdeztem kissé ingerülten, kezdett elfogyni a türelmem. Közben levettem hátamról a táskámat, és kivettem belőle az ilyen helyzetekre tartogatott kötelemet.
- Miért véded őt? – most már kiabált. - Nem érted, hogy csak a ti javatokat szolgálná, ha végleg kiiktatnám ezt a fazont? A büszkeségemet sértené, ha nem végezném ki a legyőzött ellenfelem! Meg kell ölnöm!
- Nem érdekel a büszkeséged. – én is megemeltem a hangom. - Minek képzeled magad, valami istenségnek? Nem dönthetsz más emberek életéről, hacsak nincs más választásod. Mellesleg ezzel a logikával egy Grimmoire Heart tag „kiiktatása” is a céhem javait szolgálná, nemde? – kezdtem unni a rikácsolását, ez a vita nem volt időszerű, ráadásul lassan körénk gyűltek az emberek, és a veszekedésünket hallgatták.
- Értem. – leengedte a fegyverét. – Csinálj, amit akarsz.. – azzal sarkon fordult, és eltűnt a házak közé szorult sötétben.

- Remek. – sóhajtottam. – Pont egy ilyen sértődős gyerek hiányzott még a nyakamba. – legyintettem, aztán megkötöztem a három rosszfiút. Némi biztatás – rugdosás – után készségesen hagyták, hogy a helyi őrsre vezessem őket, ahol aztán a rúnalovagok már intézték a továbbiakat. Elégedetten sétáltam haza kis lakásomba, bár tudtam, hogy még közel sincs vége ennek a kalandnak. A kis tojást kivettem táskámból, majd gondosan az ágyam mellé helyeztem, aztán lefeküdtem, de még jó ideig nem jött álom a szememre. Denre gondoltam, és arra, hogy vajon mi vár ránk holnap. Némi forgolódás után, végül beléptem az álmok birodalmába.

/A tojáskámnak is kéretik VE-t adni. Köszönöm ^^/

Den Starkiller-rel közösen kidolgozott munka.

Szövetség a múltból

Átlagos reggelnek indult, pedig már akkor tudtam, hogy nem az, amikor kinyitottam a szemem, és kimásztam az ágyból. Hajnalban keltem, mint mindig, de most pontosan tudtam, mit fogok csinálni, és ez magabiztossággal töltött el, amire éppenséggel szükségem is volt. Gyorsan felöltöztem, megreggeliztem, majd a táskámat a hátamra kanyarítva, a céh felé vettem az irányt. Az első korán kelők már az utcán lézengtek, ki a virágait locsolta az ablakban, ki a bejárata előtti járdát tisztogatta. Az élet mindenki másnak normálisnak tűnt, csak én voltam tele rossz érzésekkel.
Ahogy beléptem a rózsaszín épület díszes kapuján, rögtön a pult felé vettem az irányt, ahol Liz tüsténkedett szokásos mosolygós-dudorászós stílusában, ami máris jobb kedvre derített engem is.
- Szia Atsu! Minden rendben? – kérdezte kissé ijedt szemekkel, ahogy odaléptem hozzá.
- Szia Liz! Persze minden oké. Miért kérdezed?
- Tudod, tegnap olyan hirtelen eltűntél azzal a fiúval, és furcsálltam, hogy nem jöttél vissza. Kicsit aggódtam.
- Jaa.. így már értem. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. A fiú régi ismerősöm, és hát a viszontlátás öröme eltompította az időérzékem. Most is csak azért jöttem be, hogy szóljak, eltűnök egy napra, vagy talán kettőre, még nem tudom. Amint elmegy a vendégem, megint a te nyakadon fogok lógni. – mosolyogtam rá.
- Már alig várom. – hangosan felnevetett. – Adhatok valamit, ha már itt vagy?
- Nos ami azt illeti igen. Egy kis elemózsia jól jönne. Mondjuk valami húsféleség. – zavartan megkocogtattam a pultot.
- De hát te nem is szereted a húst. – nézett rám elkerekedett szemekkel Liz.
- Igen, nos nem nekem lesz. Én már ettem.
- Áhh világos. Máris hozok valami finomat. – azzal kuncogva elillant a konyhába. Míg vártam, hogy visszajöjjön, azon járt az eszem, hogy Den hol húzhatta meg magát éjszakára. Bizonyára nem jelentkezett be hotelbe, tehát marad az utca. Valószínűleg egy eldugott kis sikátorban tért nyugovóra. Jobb lesz, ha minél előbb megkeresem.
- Itt is vagyok! – Liz kis batyut tett elém a pultra. – Sült hús és vekni. Remélem megfelel. – mosolygott.
- Tökéletesen. Köszönöm Liz. Én most megyek is.
- Szívesen. Vigyázz magadra Atsu! – szokatlanul komoly tekintete arról árulkodott, hogy tudta, hogy valami nincs rendben. Nem lepett meg, hiszen elég közel álltunk egymáshoz.
- Ne aggódj Liz. – mosolyogtam, majd kisiettem az épületből, és egyenesen a városi déli pereme felé vettem az irányt, ahol tegnap este elváltunk Dennel.

A lezüllött környék sokkal barátságosabbnak tűnt a felkelő Nap első sugarainak ragyogásában, a gyanús alakok eltűntek, a kellemes szél még az émelyítő bűzt is száműzte az utcákról, csak a kéregetők maradtak. A tegnap meglátogatott kocsma előtti térre érve megálltam, és körbenéztem, majd bementem abba a kis utcába, ahol Den eltűnt a szemem elől. Lassan sétáltam, és benéztem minden kis lukba, sikátorba, ami a sűrűn épült házak közé szorult. Néhány perc bolyongás után az egyik ilyen kis zugban meg is láttam jellegzetes fehér bóbitáját. Odaléptem mellé, majd leguggoltam. Még húzta a lóbőrt, ami szintén nem lepett meg.
- Den! Ébresztő! – óvatosan megráztam a vállánál fogva, mire ő lassan kinyitotta szemeit. Ahogy kinézett a fehér csuklya alól, a hirtelen betóduló fény apróra húzta pupilláját, helyet hagyva így vérvörös íriszének, amibe beleborzongtam, furcsamód mégis szépnek találtam. ~ Nem szívesen futnék vele össze a sötétben, ha nem ismerném.. ~
- Remélem nem hitted, hogy ilyen könnyen lerázhatsz. Szedd össze magad, mert még sok dolgunk van. – mosolyogtam a még kissé kómás fiúra.
- Éhes vagyok... – nyögte.
- Gondoltam, hogy nem fogsz bemenni egyik helyi kocsmába sem vacsoráért. – nevettem, majd a táskámból elővettem a sült húst, meg a kenyeret, és a kezébe nyomtam.
- Óóó, király. – szemei kitágultak, és egy csapásra elillant belőlük a fáradság. – Köszönöm. – azzal gyors habzsolásba kezdett.
- Nincs mit.
Nem számoltam, de nem telhetett el több két percnél, és az étel máris semmivé vált, Den pedig elégedetten megtörölte a száját a karjával, majd feltápászkodott, és leporolta magáról a morzsákat. Kicsit arrébb álltam, amíg felcsatolta a hátára az ormótlan kaszát, nehogy valami baleset érjen közben. A sikeres művelet után, egy lila kendőt kötött a karjára, hogy elfedje a szimbólumát. Várjunk csak..
- Honnan van ez az új ruha? – kérdeztem értetlenül.
- Ó, ez? A csillagszellemek világából. Elég sok stílusos darabja van Virgo-nak.
- Nahát. Csak úgy hoz neked új göncöket egy másik dimenzióból? I-ingyen? – egy ilyen ruháért nekem nagyon súlyos pénzeket kell fizetnem a céhben.
- Persze. A csillagszellemek szemében nincs értéke a pénznek. Bár Virgo kissé különös eset, ha valami jót tesz velem, ösztönszerűen büntetést vár cserébe..
- Büntetést? Furcsa lány… bár összeilletek… - somolyogtam.
- Nos igen. Bár, nem mintha rájöttem volna már miféle büntetést akar magának... így inkább hárítom a témát, amikor szóba kerül. – felelte zavartan, majd az égre pillantott. - De azt hiszem igazad van. Hálás vagyok, hogy szerződést köthettem vele. – egy pillanatra elmerengett, aztán újra rám nézett. - És most merre?
- Meg kell találnunk a skorpió-jeles fickók céhét. Némi unszolásra biztos megered majd a nyelvük. – elengedtem egy sejtelmes mosolyt, majd folytattam. – Te tudsz róluk valamit?
- Sajna nem sokat.. – válaszolta lehangoltan. - Manapság rengeteg sötét céh van, melyek közül sokan elbuknak ugyan, de menten újabbak lépnek a helyükbe. Képtelenség fejben tartani őket... De annyi bizonyos, hogy nem lehetnek túl erősek, hisz akkor már hallottam volna róluk.
- Értem. Nos akkor nem marad más, minthogy elmegyünk az őrsre, ahol tegnap leadtam őket, és megkérdezzük a rúnalovagokat, hogy sikerült-e valamit kiszedniük abból a csürhéből. Vélemény?
- Rúnalovagok? – nézett rám meglepetten. – Nem hiszem, hogy túlzottan örülnének nekem…
- A céhpecséted le van takarva, annyira meg nem lehetsz "népszerű", hogy rögtön felismerjék az arcod. - somolyogtam, miközben az arcát fürkésztem, hogy van-e rajta valami jellegzetes, de nem találtam semmi szembetűnőt.
- Nos, sajna már volt dolgom egy-két képviselőjükkel. Bár… azt hiszem igazad van. Ha pedig börtönbe zárnának, majd Virgo kiment. – a cselédlány nevére apró félmosoly kúszott az arcára.. mintha nem is lenne ellenére ez a kis börtönből kimentős kaland.
- Reméljük arra nem kerül sor. Mindenesetre majd én beszélek, te csak figyelj az információkra. Mellesleg én leszek a garancia, hogy ne legyen okuk gyanakodni. - mutattam a karomon lévő céhszimbólumra. - Akkor mehetünk?

Bólintott, én pedig elindultam a megfelelő irányba. Az őrs a város szebbik felén volt, de azért tisztes távolságban a Blue Pegasus központjától.
- Sajnálom, hogy tegnap veszekedtünk. – szóltam hirtelen, miközben az utcákat róttuk. – Ha esetleg megbántottalak valamivel, nem állt szándékomban.
- Nem tesz semmit. Bááár kissé zavar, miszerint az a tag elbüszkélkedhet majd vele, hogy túlélte a találkát egy Grimore Heart taggal, de azt hiszem túlélem... – felelte vigyorogva, én pedig megkönnyebbülve vezettem tovább a lovagok állomása felé.

- Itt is vagyunk. – böktem az őrs bejáratára.
- Nos, azt hiszem a biztonság kedvéért csinálok magunknak egy B tervet.
- Hmm?
- Szűz kapuja, nyílj meg! – Virgo azon nyomban előtűnt, és engedelmesen meghajolt Den előtt, aki gyorsan súgott valamit a lány fülébe, mire az bólintott, és lefúrta magát a föld alá.
- Mit tervezel? – kérdeztem gyanúsan.
- Az meglepetés lesz.
- Remek. De ugye nem kell a tegnapi kakaskodást újrakezdenünk?
- Tán meghalnak páran, de ilyen áldozatra hajlandó vagyok. – felelte drámai hangon, miközben tekintetét az égre szegezte, orrát pedig felajánlotta az égieknek. Nagyot sóhajtottam, majd habozás nélkül bementem, nyomomban az immár kissé bizonytalan Dennel. Pár lépés után két lovag lépett elénk, a ruházatukból arra következtettem, hogy alacsony rangúak.
- Jó napot. A fegyvereiket le kell adniuk, nem vihetik be a kapitányságra. – szokásos mogorva stílusban bökött a kardomra, én pedig szájhúzva lecsatoltam derekamról, majd átnyújtottam. Jobb ha nem akadékoskodunk. Készültem továbbindulni, de az őr még nem engedett. Nem értettem a dolgot, de láttam, hogy mögém tekint, ezért én is hátra fordultam. Den savanyú képpel ácsorgott mögöttem, és látszólag úgy csinált, mintha nem lógna a hátán egy böhömnagy kasza.
- Hé. – szóltam halkan, miközben ujjammal megböktem a karját. – Add nekik oda a kaszát! Hallod? Add oda neki! Majd visszakapod kifelé menet. – végül magához tért, és lecsatolta a hátáról a fegyvert, de közben olyan fejet vágott, mintha citromot szopogatott volna. Az őrök megköszönték az együttműködést, majd bebocsátottak minket a főnökük irodájába.
- Jó napot! – köszöntem, amint beléptünk.
- Jó napot! Áá kisasszony, újra körünkben? Tegnap nagyon jó szolgálatot tett azoknak a gazfickóknak az elkapásával. Ma miben segíthetek?
- Nos, pont a tegnapi foglyokkal kapcsolatban lenne pár kérdésem.
- Hallgatom.
- Kihallgatták őket?
- Természetesen.
- Készült erről valamiféle jegyzőkönyv?
- Igen. Mindig készül. – közben Dent kezdte gyanúsan méregetni, ami nem csoda, hiszen társam zavartan bámult, és egyik lábáról a másikra állt.
- Értem. Megnézhetnénk?
- Ezek bizalmas dokumentumok. Komoly indok kell, hogy civileknek kiadjuk.
- Nos, mint azt már észrevehette a Blue Pegasus céh tagja vagyok, és a tegnap ÁLTALAM elkapott bűnözők, egy sötét céh mágusai.
- Igen, tudom.
- Szükségem lenne a céhükkel kapcsolatos információkra, hogy felkutassam, és kiiktassam azt a bandát.
- Hmm… ez érthető. – kinyitotta az egyik fiókját, és elővett egy paksamétát, majd felállt, hogy közelebb jöjjön. Felém nyújtotta a papírokat. - Mi lenne, ha esetleg néhány lovag is Önökkel tartana? – visszahúzta a kezét, pont mielőtt elvehettem volna az iratokat.
- Nem hinném, hogy jó ötlet. Tudja minél többen vagyunk, annál nagyobb a lebukás veszélye.
- Úgy érti, a rúnalovagok nem képesek az együttműködésre?
- Én nem ezt mondtam. – levegőt vettem, hogy folytassam, amikor megszólalt valami sziréna.
- TŰZ VAN!! - A kapitány azonnal elhajította a dokumentációt, majd a kijárat felé vette az irányt, méghozzá rohamléptekben. – JÖJJENEK GYORSAN! KIFELÉ MINDENKI AZ ÉPÜLETBŐL!!
Azonnal futásnak eredtem, a kapitány nyomában átgázoltam az egész irodán, csak a bejáratnál fékeztem le, hogy felkapjam a kardom, meg Den kaszáját. Ahogy kiértem a szabad levegőre, az épülettől kicsit távolabb álltam meg, Den pedig lemaradva érkezett mellém. Megragadta a karomat, és bevezetett az egyik kis utcácskába, ahol senki nem látott minket.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, miközben átnyújtottam neki a kaszát.
- Tádám! – vigyorogva rántotta elő a háta mögé rejtett paksamétát. – Már csak ki kell szednünk belőlük, ami nekünk kell.
- Te aztán nem vagy semmi. – nevettem fel megkönnyebbülten. – Na és hol van Virgo?
- Bármelyik pillanatban megérkezhet. Csak mondtam neki, hogy miután végez odabent, hozzon még pár szuvenírt magával, amik majd a hasznunkra válhatnak. – ahogy a mondat végére ért, a föld megmozdult mellettünk, és kirobbant belőle Virgo, kezében egy méretes faládával.
- Meghoztam, amit kértél, Starkiller kapitány.
- Remek, a hadsereg számlájára szép kis tűzijátékot csapunk majd. – kinyitotta a dossziét, és olvasni kezdte, én pedig melléálltam, hogy belelássak. Némi lapozgatás után, úgy tűnt talált valamit, mert motyogni kezdett, miközben ujját az egyik sorra szegezte.
- Itt ír valami Glazewald-ról… az tudod merre van?
- Igen. Glazewald a neve a várostól keletre fekvő erdőségnek, voltam már ott többször is. Bár igazából csak az Obake-tóig mentem fel. Ha arrafelé van a céhházuk, az egészen biztos, hogy a tavon túl van. Nem ír valami konkrétumot? – kérdeztem, Den pedig visszatemetkezett az irományba.
- Nem túl sokat… Ezt is nehezen szedték ki belőlük, további kihallgatásokra ma került volna sor. – egyszerre felsóhajtottunk. – Azt hiszem nekünk kell felkutatnunk merre is rejtőznek pontosan…
- Akkor jobb, ha már most elindulunk, amíg világos van. A tó nagyjából fél óra séta, utána viszont csak a szerencsénkben bízhatunk, vagy esetleg a csillagszellemeid mágikus érzékeiben. – tekintetemet a ládányi lakrima mellett ácsorgó Virgora emeltem.
- Nos igen, Virgo sok szempontból hasznos lehet még számunkra. – mosolygott a hidegvérű lányra. – Akkor mutatod az utad?
- Igen. Gyertek! – azzal elindultam a város keleti határa felé. Az ismeretlenbe tartottunk, ami igencsak aggasztott, legutóbb Gab-bal hazárdíroztunk így, és annak nem lett jó vége. Remélem szerencsénk lesz.

A város igen kis kiterjedésű volt, így pár perc alatt ki is értünk az utolsó macskaköves út végére, ami egy szélesebb földútba torkollott. A délelőtti napsütésben tündöklő, jól ismert virágos mezők sokat javítottak kedélyállapotomon. Vidáman lépdeltem a kis dombocskákkal, és természetes sziklakertekkel szabdalt mezőcskén, Den mellettem jött, Virgo pedig mögöttünk cipelte az eltulajdonított ládát. Madárcsicsergés kísért minket az egyre sűrűbben tobzódó fák közé, amik hamarosan összefüggő erdőt alkotva ölelték körül kis csapatunkat. Fél óra séta után elénk is tárult az Obake-tó szemkápráztató, kék víztükrével, és csodálatos faunájával; a sűrű, zöldellő fű, a kristálytiszta vízzel szomjukat oltó kisállatok, és a virágok édeskés illata a levegőben, szinte paradicsomivá tette a természet eme gyöngyszemét. Megálltam egy pillanatra a tó partján, és a napfényben fürdő vizet néztem. ~ Nehéz ezen a csodás helyen állva elhinni, hogy a világban vannak sötét céhek. Ráadásul az egyik nem is olyan messze innen. ~ Gondolataimból az arcomba csapódó hideg víz zökkentett ki, és a merénylettel járó Den féle gonosz kacaj, amit csak egy gyilkos pillantással tudtam jutalmazni. Már nyúltam volna a kardomhoz, hogy kettévágjam a pofátlan srácot, de végül győzött bennem az önuralom. Mindenesetre ez a vizes dolog még messze nincs lezárva.
- Mit gondolsz Virgo, merre kéne mennünk? – fordult gyorsan csillagszelleméhez, mielőtt még léphettem volna valamit az aljas kis akciójára.
- Arról különösen nagy energia koncentrációt érzek. – mutatott a tavat megkerülő kis ösvényre.
- Akkor induljunk! – szólt Den megjátszott komolysággal, s azzal gyorsan előreiszkolt pár métert, nyilván érezte magán szurkáló tekintetem.
Ahogy egyre mélyebben jártunk az erdőben, úgy szökött ki lelkemből a harag, hogy átadja helyét az aggodalomnak. Minél tovább haladtunk, a természet annál kevésbé hasonlított a tó környékén tapasztalt önmagára. Nagyjából egy óra telhetett el, mióta magunk mögött hagytuk a tavat, amikor a szemünk elé tárult egy terebélyes fából készült épület, szikkadt, elfeketedett fák gyűrűjében.
- Nos igen, ezeknek a névtelen kis sötét céheknek nincs pénzük egy olyan menő főhadiszállásra, mint amilyen a miénk is. – kezdte a nagyzolást Den, majd rózsaszín hajú segítőjéhez fordult. - Ásd alá az alapzatot kérlek, a robbanó lakrimák segítségével. A bejárat másfél méteres sugarát hagyd tisztán, azon kívül mindent fedjen majd le az aknák hatósugara. Ha kész vagy, gyere vissza, és a jelemre indítsd be a láncreakciót.
- Értettem. – felelte Virgo, majd a ládával együtt beásta magát a földbe. Röpke negyed óra múlva vissza is tért, immár a rakomány nélkül, és biccentéssel jelezte, hogy a feladatot teljesítette.
- Akkor kezdhetjük is. – vigyorgott rám. – Akik kijutnak az épületből, azokat rád hagyom.
- Rendben. Azért próbálj meg nem vérfürdőt rendezni, ha nem muszáj.
- Szoktam én olyat?
- Mindegy… - legyintettem le. - Csak óvatosan! – azzal kényelmes tempóban a bejárat felé vette az irányt, én pedig Virgo társaságában kihúzódtam, az épület jobb oldalára, az egyik halott fa takarásába.
- A kirohanó ellenfeleket én elintézem, te csak koncentrálj, hátha Dennek szüksége lesz rád bent. Rendben?
- Rendben. – biccentett, majd hátrébb állt, hogy ne zavarjon a kilátásban.

Egy perc sem telhetett el, amikor az erdő csendes neszeit, hatalmas robbanás zaja gyűrte maga alá. Reflexszerűen a füleimhez kaptam a kezeimet, hogy tompítsak a robajon, de még így is csengett a fülem. Az épület lassan bomlani kezdett a tűzben, úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, csak a bejárat tartott ki, meg az első szint, de ki tudja meddig. ~ Remélem Den nem annyira őrült, hogy kinyírja magát is odabent.. ~ ránéztem Virgora, ő azonban csak bámult maga elé, és erősen koncentrált, valószínűleg Den aurájának rezgéseit figyelte, hogy ha valami váratlan történne, azonnal kihozhassa a halálossá vált épületből. Visszafordultam, és továbbfigyeltem a bejáratot. Néhány percig semmi nem történt, már azt hittem a fa árnyékában fogom végignézni, ahogy az egész épület a lángok martalékává válik, de akkor hirtelen három pánikba esett férfi rohant ki fejvesztve a lángoló építmény beszakadt ajtaján.
- Crystal Magic! – parancsomra széles kristályfal tűnt elő, a három fickó pedig egyenest nekiszaladt. A falat eltűntettem, és előléptem a fa árnyékából.
- Megadjátok magatokat harc nélkül, vagy el kell látnom a bajotokat, mielőtt leadlak titeket a rúnalovagoknak? – ritkán ajánlok az ellenfélnek választást, de egye fene, ma jó napom van. A három férfi, meglepetéstől kitágult pupillákkal néztek rám, miközben még mindig a földön ücsörögtek, és a homlokukat dörzsölgették.
- Még mit nem!! Engem nem fognak lecsukni a lovagok!! – kiáltotta elszántan az egyik, és gyorsan talpra is ugrott.
- Engem sem!! Hármunkat nem győzhet le egy lány… - vetette oda a másik, miközben végre mindhárman talpon voltak.
- Ahogy kívánjátok. – udvariasan fejet hajtottam, s előhúztam kodachim, majd megtöltöttem mágikus homokommal. – Gyertek csak.
- Fire Ball! Fire Ball! Fire Ball! – harsogta a barna hajú, féltucatnyi tűzgömböt lőve rám. Előkészítettem kristálymágiámat, hogy felfogjam vele a támadást, amikor a másik is rám szegezte tenyerét.
- Water Magic! – azzal egy hordónyi vizet idézett meg, és felém irányította, a száguldó tűzlabdákat pedig egy csapásra eloltotta.
- Sand Magic! – nagy kupac homok materializálódott előttem a levegőben, ami elnyelte a vizet, én pedig kiugrottam oldalra, hogy ami mégis átjutott rajta, ne találhasson el.
- Joe te idióta!! Eloltottad a varázslatomat!!! – pörölt a tűzmágus.
- Az én varázslatom erősebb volt, Jack, ezért tűntek el a gyenge tűzlabdáid. – okoskodott a Joe nevezetű.
- Még hogy erősebb? Ezt meg mire véljem? Talán vessük össze az erőnket, aztán majd meglátjuk ki az erősebb. ~ Ehhh.. ~ egy mangacseppel a fejem mellett, és egy sóhajtással figyeltem a kakaskodó idiótákat, akik némi szóváltás után tényleg egymásnak estek. Tűz a víz ellen. Egymás mágiáját semlegesítették, de elszántan fitogtatták erejüket, én pedig értetlenül figyeltem őket, amikor hátulról megragadott valami, és a levegőbe emelt.
- Mi a … ?! – a kardom azonnal kicsavarodott a kezemből, és a földre hullott. Megpróbáltam hátranézni, és a szemem sarkából meg is láttam, hogy az a fa tart fogva, ami mögött az imént még megbújtam Virgoval. – Ez meg mi a fene? – rángatni kezdtem a fa ujjait(?), mire az még erősebben rászorított testemre, majd tekintetemmel kutatni kezdtem a harmadik mágus után. Csak ő állhatott a sunyi akció mögött.
- Nahát milyen szép darab. – kezébe vette a földön heverő kodachim. – Kár, hogy elfelejtettek neki élet kovácsolni. Ezzel akartál ránk támadni, kislány? Röhög a vakbelem hahahaha… - gúnyos kacajára éreztem, hogy elönti a méreg a fejemet.
- Tedd le a kardot! – kiáltottam. - Tedd le azonnal, hallod? – erre a fa megráncigált oldalvást, hogy azt hittem menten lerepül a fejem a nyakamról. – Ahh.. Tedd le amíg még szépen mondom!
- És ha nem, akkor mi lesz? Mutasd milyen, ha valamit nem szépen mondasz hahaha… - már megint ez az idióta nevetés…
- Nos, egy ilyen kérésre nem mondhatok nemet.. – kezem a fejem fölé emeltem, és elmormoltam a varázsigét.
- Sand Bullet.
- Ajjajj… - a homokgolyók őrült száguldásba kezdtek ellenfelem irányába, ő pedig rögtön menekülőre fogta, miközben én az öklömmel a levegőbe csaptam.
- Sand Fist! – hatalmas homokököl csapódott a rohanó fickó gyomrába, megállítva ezzel vesszőfutását, a golyók pedig a hátába csapódtak, csúnya zúzódásokat okozva. Megpróbált felordítani, de a gyomrosnak hála nem jött ki hang a torkán, csak levegő után kapkodva nyögdécselt, majd lerogyott a földre. Mágiája megszűnt, a fa elengedett hirtelen.
- Kya!! – a zuhanás váratlanul ért, nem is sikerült jól földet érnem. A bokám csúnyán meghúzódott, az éles fájdalom egy pillanatig még a földön tartott, de aztán végül feltápászkodtam, és újra elővettem táskámból a hasznos kötélcsomót, és gyorsan leellenőriztem, hogy a kis tojás épségben megúszta-e a harcot, illetve a zuhanást. Miután boldogan konstatáltam, hogy a tojáson egy repedés sem keletkezett, összeszedtem fegyverem a földről, majd odabicegtem a fulladozó férfihoz, elégedetten megveregettem a hátát, aztán összekötöttem a csuklóit a háta mögött. Odafordultam a Joe-Jack pároshoz, de azok már kiütve, tekergőző szemekkel feküdtek a mocsaras földön. Az egyikük csurom vizes volt, a másiknak pedig rongyosra égett a ruhája.
- Micsoda balfácánok.. – állapítottam meg, miközben sántikálva egy kupacba hordtam mindhármukat, és láncszerűen összekötöttem kezeiket.

Mire végeztem, Den is feltűnt, karjában a Fabia nevű lánnyal, akihez előző nap a barlangban már volt szerencsénk. Odasétált foglyaimhoz, és melléjük fektette az ájult lány testét.
- Vele együtt négy foglyunk van... mindenki más meghalt. – jelentette, miközben én odaléptem a lányhoz, hogy megvizsgáljam a sérülését. Elég csúnya vágás éktelenkedett felsőtestén, ami csak Den kaszájától származhatott.
- Jól vagy? – kérdeztem a kissé szakadt, és csuromvér Dent, miután bekötöttem a lány sebét, hogy ne vérezzen tovább.
- Jaja, megvagyok. Bár kissé sajnálom, hogy azelőtt el kellett pusztítanom az épületet, mielőtt kipucolhattam volna. – felelte majd körülnézett, nyilván rózsaszínhajú segítője után kutatott, aki rögvest elő is lépett.
- Virgo, mentsd ki kérlek az egyben maradt értékeket a romok közül.
- Értettem. – udvariasan meghajolt, majd a föld alá fúrta magát. Egy percig némán néztük, ahogy az elszenesedett törmelékek itt-ott megmoccannak, majd a lány kisvártatva visszatért körünkbe.
- A robbanások és az azt követő lángok szinte mindent felemésztettek, de egy széfben erre bukkantam. – egy kis bőrtasakot nyújtott át Dennek, aki megköszönte, és gyorsan zsebébe rejtette az ékköveket.
- Hé te! – böktem meg lábammal a bábost. – Tudsz már beszélni?
- I-igen.. – nyögte.
- Remek. Mielőtt leadunk a rúnalovagoknak, csicsereghetnél nekünk erről a Ren Deamon nevű emberről, akitől a megbízást kaptátok a mágusok begyűjtésére.
- Azt lesheted. Nem mondok nektek semmit! Phö – köpött a lábam mellé a földre.
- Hmm.. Den, tiéd a pálya. De ne fröcskölj össze mindent a vérével.. – szóltam társamnak, majd látványosan hátrébb léptem, a fickónak pedig egy csapásra kikerekedett a pupillája.
- Okés. – vigyorgott Den, s kaszáját előkapva, erőből a férfi feje felé suhintott vele, de megállította még mielőtt a torkát elérte volna a penge. – Kezdj bele ismét.
- Jól van, jól van beszélek csak szólj ennek az őrültnek! – nézett rám kétségbeesett szemekkel, én pedig ismét közelebb léptem.
- Hát lehet, hogy őrült, de nagyon meggyőző tud lenni. – vigyorogtam, miközben meglapogattam Den hátát. – Tehát, mesélj mit tudsz?
- Ma reggel a mesterrel közösen elmentek a közeli temetőbe. Bár azt nem tudom, mit terveznek, nem avattak be minket… - hmmm… temető… talán a tó melletti temetőre gondol, ahol a szellemgyáros papát is elkaptuk Vin-nel.. – De őrültek vagytok, ha odamentek. Nem tudjátok legyőzni a mestert. – Den erre unott képpel hátralendítette a kaszáját, de megfogtam a karját.
- Nem szabad.. – mondtam nyugodt hangon, mire a fickó hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbült fajtából.
- De kár. – szontyolodott el társam, majd a hátára csatolta fegyverét.
- Menjünk, adjuk le ezeket a kapitányságon, aztán sötétedés után keressük meg őket a temetőben. Azt hiszem tudom, hol bujkálhatnak.
- Rendben.

Azzal talpra rángattuk a foglyokat, és elindultunk velük vissza a városba. Ahogy elnéztem a fák kellő távolságban állták körül az immár kevésbé lángoló épületet, így legalább erdőtűz veszélye nem fenyegetett. A lányt én támogattam meg, Den pedig a többi fickó mögött menetelt, néha vigyorogva megkocogtatta a kaszája pengéjét, amikor ránéztek. Az út csendben telt, viszont elég lassan haladtunk a bukdácsoló foglyok miatt. Délutánra értünk csak a városba, ahol rögtön a rúnalovagok kirendeltsége felé vettük az irányt, ezúttal azonban egyedül mentem be a skorpiócéhesekkel, Den pedig kint megvárt. Miután végeztem, elmentünk valami harapnivalót keresni, aztán a lakásomon megpihenve vártuk, hogy a Nap átadja helyét bolygónk kísérőjének. Minden porcikámban éreztem, hogy veszélyes éjszaka elé nézünk…

/Még mindig van tojáskám ^^ xD/

Den Starkiller-rel közösen kidolgozott munka
A délután eseménytelenül telt, nem tudtam eldönteni, hogy az unalom esz meg előbb, vagy a fokozódó idegesség rágja szét koponyám belsejét. Den látványos szenvedése is csak rontott a helyzeten, még kis egyszarvú csillagszelleme sem tudta huzamosabb ideig lefoglalni, bár ami azt illeti egy cipőben jártunk. Minél közelebb ért a Nap a horizonthoz, annál nyugtalanabbnak éreztem magam. Egy felől már idegesített a tehetetlen várakozás, és inkább túl akartam lenni rajta, másfelől viszont féltem is, hogy mi vár ránk, hiszen az ismeretlennel néztünk szembe.. ismét. Ültem a kanapén, és a kis tojást forgattam kezeim közt. Azon gondolkodtam magammal vigyem vagy sem, kitegyem-e újabb veszélynek, vagy sem. Végül visszacsúsztattam a táskámba. Furcsa, de jobban féltettem volna, ha nincs velem, akármilyen harc is került kilátásba.
A Nap végre feladta a harcot, és csendes visszavonulót fújt, hogy az égen elfoglalt helyét átadhassa holdunknak, és az ezernyi csillagnak, melyek utat mutatnak nekünk az éjszaka sötétjében. Den lelkesen felpattant, és öklével a levegőbe csapott.
- Zúzzunk!
- Zúzzunk… - szóltam mosolyogva, majd a hátamra vettem táskámat, és társammal újra az erdő felé vettem az irányt. A csodás mező most szürke leplet húzott magára, a fák pedig dacosan zárták ki koronájukkal a csillagok fényét. Csak az állatok neszezése hallatszott, egyébként kényelmetlen csend honolt a rengetegben, amit tiszteletben is tartottunk, így szó nélkül meneteltünk fel egészen a tóig. Annak csodás víztükre immár sötétkék színbe burkolózott, és csillagtengernek álcázva magát, cserfesen fodrozódott az éjszaka által enyhén felkorbácsolt, hűvös szélben. Partján egy szürkebundájú farkas oltotta szomját, de jöttünkre azonnal elinalt. Intettem Dennek, hogy kövessen, majd a part mentén átsétáltunk a tó jobb oldalán fekvő kis temetőbe.

A sírkert ravasz szellemek nélkül is meglehetősen kísérteties volt. Pókhálóval körbefont, ősrégi kriptái és sírkövei borzongást küldtek testemre, ahogy besétáltunk a rozoga kis vaskapun. Végigpásztáztam az összes kriptát, de sehonnan nem láttam fényt kitüremkedni, így hát Denhez fordultam.
- Tudom, hogy itt vannak, máshol nem lehetnek. Azt hiszem ismét Virgo segítségére lesz szükségünk.
- Nos, ha itt vannak, megtaláljuk őket. – lecsatolta övéről az aranykulcsot. - Szűz kapuja, nyílj meg! – Virgo máris előlépett a szokásos fényjáték kíséretében.
- Hősi eposzokba illő teljesítményt nyújtottál, mint mindig Starkiller kapitány. – hajolt meg udvariasan, én pedig felvont szemöldökkel próbáltam megfejteni, vajon miről is beszélhet.
- Érzed itt más energiáját is rajtunk kívül, Virgo? – kérdezte Den, pillanatnyi zavarából feltámadva.
- Igen, elég sok varázserőt érzek ezen a helyen. Bár a legtöbb mágikus aura kisugárzása ezen a környéken bizarr. Megvan rá az esély, hogy nem emberiek. Kívánod, hogy odavezesselek titeket? – nem emberi? Bele sem merek gondolni mivel kísérletezgethetnek ezek az emberek.. bár valószínűleg nemsokára úgyis megtudom.
- Igen, mutasd az utat, kérlek.
A csillagszellem nyomban megindult az egyik ódon kripta felé, mi pedig követtük. Én azért vagy kétszer a hátam mögé néztem, hogy miért azt nem tudom, de nagyon rossz érzésem volt. A rozoga faajtón túl egy kőkoporsó fogadott minket, illetve egy meredek csigalépcső, amin Virgo megállás nélkül folytatta útját a mélybe. A fokok szokatlanul magasak voltak, muszáj voltam jobb tenyeremet a rideg falon futtatva megtámasztani magam, ugyanis ha megbotlottam volna, nagy valószínűséggel meg sem álltam volna a lépcső aljáig. Nem tartott sokáig a lélekvesztő, a lépcső hamar egy kis folyosóba torkollott. A falakon fáklyák szórtak sárgás fényt, így bár nem volt szükségem rá, de azért elővettem fegyverem, és fellobbantottam a pengéjét. Előérzetem még sosem hagyott cserben, és most is biztos voltam benne, hogy közel járunk valami nagyon rosszhoz. A folyosó néhány perc múlva véget ért, és egy kőterembe vezetett, ahonnan férfihang szűrődött ki. Megálltunk, és hallgatóztunk.
- Mit gondolsz kik lehettek?
- Nem tudom, de az egész céhet a földdel tették egyenlővé. Ez biztos nem egy ember munkája. Csak kerüljenek a kezem közé…
- Nincs jelentősége. A céhre már úgysincs szükségünk. A fegyver már itt van a kezünkben.
- Nem tudom Ren. Biztos vagy benne, hogy tudod őket kezelni? Úgy értem engedelmeskedni fognak nekünk?
- Neked talán nem, de nekem biztos, hiszen én teremtettem őket. Néhány nap alatt befogják a mágusokat, akikből kiszívhatjuk a varázserőt, és még csak ki sem kell innen mozdulnunk. Sokkal hatékonyabbak lesznek, mint a te szerencsétlen bohócaid, egyáltalán nem kár értük.
- Igazad lehet. Hány mágusra van szükségünk, hogy megnyissuk az átjárót?
- Nem tudom. Éppen ezért levadásszuk az összes kis rózsaszín pincsit a Blue Pegasusból hahaha.. – rászorítottam a kard markolatára. – Az sem baj, ha párat széttépnek, a végén úgyis mind meghalnak, amikor megnyitjuk a kaput.
Vajon milyen fegyverről beszélhetnek? Nagyon magabiztosnak tűnnek, jobb lesz ha vigyázunk. Meg kéne lepni őket valahogy… - itt tartottam gondolataimban, amikor Den tapsikolva belépett a helyiségbe, ahol a két férfi beszélgetett. Elkerekedett szemekkel bámultam az eseményt, de igazából nem lepett meg.
- Üdv, a nevem Den. Azért vagyok itt, hogy levágjalak titeket. Most, hogy a prológussal megvolnánk, jöhet is a konfliktus. – jelentette ki jókedvűen, én pedig a fal árnyékába lapulva lestem be a terembe.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte a dagadt férfi.
- Kit érdekel? – egy könnyed mozdulattal lerántotta hátáról a kaszát, majd vigyorogva megiramodott a megdöbbent fickó felé. A másik férfi gonosz mosollyal arcán intett Den irányába, mire oldalról egy termetes szörny vetette magát társamra. Nehéz volt eldönteni mire is hasonlít a lény, de azt hiszem leginkább egy kutyára emlékeztetett. Egy jól megtermett, izmoktól duzzadó testű, szőrtelen, érdes, szinte megkövült bőrű kutyára. Fejét és hátát tüskés páncél fedte, ami az orrától kezdve, a gerince mentén, egészen a farka tövéig tartott. Den lerúgta magáról, és felpattant, én pedig beléptem a helyiségbe, és megrohamoztam a fickót, aki irányította a dögöt. Látszólag sikerült meglepnem. Kezét ütésre emelte, de azt elcsaptam a karddal, mögé kerültem, és szabad bal karommal előrenyúltam, hogy átfogjam a nyakát.
- Hívd vissza azt a dögöt! – rászorítottam a nyakára, amikor is valami hegyes fém belekarcolt a hátamba. Fájdalmasan felszisszentem, és hátrafordultam. Egy ugyanolyan szörny nézett velem farkasszemet, vicsorgott, és orránál kihegyesedő páncéljával óvatosan felém bökött. Nyilván nem mert addig támadni, amíg a gazdája(?) túl közel volt. Túszom egy jól irányzott gyomron könyökléssel kiszabadította magát fogásomból, én pedig köhögve hátrahőköltem. A lény azonnal rám vetette magát, de még idejében kristályfalat idéztem kettőnk közé. A fedezékem mögül még éppen láttam, ahogy a két férfi eltűnik egy sötét katakombában. ~ Francba.. ~ nem volt időm bosszankodni, mert a kutya nekifeszült fejével pajzsomnak, ami azonnal megrepedt. Felugrottam, és arrébb húzódtam, amit jól tettem, ugyanis a következő öklelésnél kristályom ezernyi csillámló darabra szakadt. Az apró szilánkokat elkaptam, és a szörnyre repítettem. Az két mellső lábát behajlítva a földre kuporodott, a szilánkok pedig csilingelve lepattantak páncéljáról. Fejét lassan felemelte, és vörösen lángoló tekintetét az enyémbe fúrta, mintha csak közölné, hogy most ő következik. Táskámat lekanyarítottam a hátamról, és óvatosan a fal tövébe helyeztem, majd rámarkoltam fegyverem markolatára, és támadó állást vettem fel.
- Gyere csak. – szóltam halkan. A kutya egy hörgéssel azonnal megiramodott felém. Kivártam míg elég közel került, majd a földön gurulva, oldalra kitértem előle, kardommal pedig belevágtam az egyik lábába. Felüvöltött, majd idegesen felém fordult.
- Csak nem fájt, blöki? – mosolyogtam, de örömöm hamar elillant, mikor a blöki elkezdett tűzlabdákat köpni irányomba. Ugrálva kerülgettem támadásait, és közben megpróbáltam közelebb kerülni, hátha sikerül újra megsebeznem. Kardomat csapásra emeltem, amikor tagjait elborították a lángok, majd tűz robbant ki testéből. Hátraestem a lökéshullámtól. Ruhám csúnyán megpörkölődött, bőröm pedig kellemetlenül égett a forró élménytől. Kinyitottam a szemem, a szörny már a levegőben volt, hogy rám ugorjon. Kigurultam oldalra, és a földtől ellökve magam gyorsan felálltam, de a lény elfordította a fejét, így végigkarcolva a hátamat a fején lévő páncéltüskével. Fájdalmasan felnyögtem, majd megfordultam, és hátraugrottam, miközben bal tenyeremmel a levegőbe hasítottam.
- Sand Blade! – éles homokpenge vágódott a lény lábára, jókora vágást ejtve azon. Kioltottam a kardba áramló mágiát, s visszacsúsztattam a hüvelyébe, hogy mindkét kezem szabad legyen. Tenyereimet előre, majd hátra rántottam, amivel négy újabb homokpengét engedtem szabadjára. Kettő lepattant a páncéljáról, a másik kettő viszont telibe találta. A jobb mellső lába leszakadt, a hátsón pedig mély vágás keletkezett. Furcsa narancssárgás, gőzölgő vér áramlott ki sebeiből, miközben felordított. Teste újra lángokba borult, az elvesztett végtagja helyén maradt csonk pedig gyorsan összeforrt. ~ Ügyes.. ~ bólintottam elismerően, majd újabb rohama elől, kitértem oldalra. Vajon miféle teremtmény lehet ez a dög? Erős, ügyes és tanulékony, de én is kezdem kiismerni. Most, hogy így meggyengítettem, már semmi esélye.
A végtagvesztéssel elvesztette a lendületét, így már könnyedén el tudtam ugrálni a támadásai elől, közben pedig homokpengéket küldtem rá, amik tucatnyi vágást ejtettek testének páncélozatlan részein. Forrongó vére egyre nagyobb tócsába tobzódott, zihálva gőzt engedett ki száján, de elszántan nézett szemeimbe. Még nem adta fel… nem arra teremtették. Lassan előhúztam kodachim, s fellobbantottam a pengét. Még egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán összeszedte erejét, és utoljára megiramodott felém. Leguggoltam, bal karom előrelendítettem, és nagy mennyiségű homokot robbantottam neki, ami egyenesen az állába érkezett. A becsapódó elem a levegőbe emelte teste elülső részét, de a lendülettől továbbcsúszott felém két hátsó lábán. Megerősítettem fegyverem pengéjét, majd felszántottam vele a lény hasát. Oldalra gurultam, mielőtt a forró folyadék rám ömlött volna, s fél térdre ereszkedve néztem, ahogy a blöki az oldalára dőlve belsőségei közepén kileheli utolsó gőzfelhőcskéjét. Izzó szemeiben kihunyt a fény, én pedig sóhajtottam, és eltettem a kardom.

Denhez fordultam, aki szintén a másvilágra küldte támadóját, majd egyik kezemmel hátranyúltam, hogy megérintsem sebzett hátamat. A hosszú seb sajgott, és vibrált, amikor megérintettem csípett is. Visszahúztam kezemet, és megnéztem mennyi vér tapadt rá, de nem találtam vészesnek, ezért úgy döntöttem ráérek vele később foglalkozni, ha már elmúlt a veszély.
- Jól vagy? – kérdeztem társam, miközben mellé léptem. – A vállad… elég csúnya, és akkor finom voltam.
- Nos, azt hiszem ezt nevezik gyors fogyókúrának. Kissé fáj, de nem vészes. Ha már itt tartunk a te hátad se… - egy vörös szempár bukkant elő az árnyékból, s Virgo sziluettje is párosult hozzá. Jobb kezében egy rongyot szorongatott, míg baljában egy barna üvegcséből valami folyadékot öntött rá, majd Denhez lépett, és rányomta sérült vállára. A fiú szemei kikerekedtek, elsápadt, és látszott, hogy nem pont kellemes az élmény. Mikor végzett vele, kötszert nyomott a kezébe, aztán elindult felém.
- Aaaz enyém nem olyan vészes, igazán nem szükségesss… - késő volt. Rányomta a gyilkos fertőtlenítőt a hátamon lévő sebre. A szemeim majdnem kiugrottak a helyükről, de testem meg sem moccant.. nem tudott. Halkan felszisszentem, aztán egy perc múlva végre sikerült kiengednem a levegőt a tüdőmből. Nem tudom Virgo mit használt, de úgy éreztem menten lemarja az egész hátamat. A sokk még tartott, amikor kötszerrel körbetekerte az egész felsőtestemet, de a csípés lassan alábbhagyott, mire végzett. ~ Te jó ég.. úgy festek, akár egy múmia.. ~ állapítottam meg a tényt, majd ismét társamhoz fordultam.
- Arra menekültek. – mutattam a kis járatra, ahol eltűnt a két férfi.
- Akkor mi is arra megyünk.
Bólintottam, majd újra hátamra kaptam a táskám, és Den után indultam a vájatba. A fáklyák itt is sejtelmes fénnyel mutattak nekünk utat, gyorsan el is értük a folyosó végét, ami egy újabb terembe nyílt. Én megtorpantam, és gyorsan körülnéztem. Üvegszekrények, tele sokszínű folyadékokkal teli kémcsövekkel, üvegtartályokkal, vérben úszó asztalok, megcsonkított testek, ábrák, és lexikonok garmadája, középen pedig egy boncasztal hevert. A látvány bizarr volt, bele gondolni sem mertem, milyen kísérletek folyhattak itt. Velem ellentétben, társam már le is kapta hátáról fegyverét, és megiramodott a helyiség közepén ácsorgó céhmester felé. Lassan kezdtem hozzászokni a hevességéhez, így nem ért váratlanul, hogy megint fejjel ment a falnak.
- Meghaaaaaalsz!! – ordította, és felkészült a csapásra, azonban a férfi meglepő könnyedséggel, egy kézzel elkapta a kasza pengéjét, majd kihasználva társam tehetetlenségét, másik kezével erőteljes csapást mért Denre. Bal karral hárított ugyan, de éppen hogy talpon maradt.
- Sand Blade! – jobb tenyeremmel a levegőbe hasítottam, homokpengém pedig egyenesen a férfi arcába csapódott. A várt hatás elmaradt, a nagydarab fickó ugyanis csak hátratántorodott, és láthatóan felbőszült a támadástól. Felordított dühében.
- Bár a mágiám nélkül is könnyedén elbánhatnék veletek, nem akarom húzni az időt. Transformation: Blood Pig! – azzal négykézlábra ereszkedett, teste pedig egy óriási vaddisznóvá alakult. Hátán fémpengék feszültek, szemei pedig vörösen izzottak.
- Ritka ronda egy dög vagy, reméle.. – Den linkeskedésének ismét csúnya vége lett. A lény egy szempillantás alatt ott termett, majd fejével a gyomrába öklelt, de úgy hogy társamat csak a fal tudta megállítani.
- Értem… ezek szerint nem szabad téged félvállról vennem, mi? – mondta, miközben szájából vércseppek hullottak a rideg kőpadlóra. Vigyorogva kihúzta magát, amennyire tudta, majd folytatta. – Mond csak hústorony… tudod te ki irtotta ki a céhedet? ÉN voltam! – mutatott magára büszkén. Remélem tudja mit csinál…
- De tudod, mi volt a legjobb az egészben? Mikor egyesével levágtam azokat a félelemtől reszkető idiótákat… mind téged kerestek. Mindnyájan a drágalátos mesterüket várták. De te nem jöttél... így hát levágtam mindet. Pedig néhányan közülük apjukként tekintettek rád... azt mondták, „majd apa megment minket”… de nem így történt. – teátrálisan az arcához csapott, majd gúnyosan nevetgélve folytatta. – Fürödtem a vérükben…
Ez volt a végszó. A vadállattá változott férfi acsarogva felüvöltött elvakult dühében, és teljes erejéből Den felé iramodott. Mielőtt azonban elérhette volna célját, Virgo robbant be a képbe. Előkészítettem varázserőmet.
- Spicka Lock! – a kövezet felszakadt, és a törmelék gömb alakban körbezárta dühöngő ellenfelünket, majd az egész a plafonba vágódott. A becsapódástól a kőbörtön darabokra hullott, a vadállat pedig több súlyos sérüléssel a testén, a földre hullott. ~ Most jövök én.. ~ Gondolataim azonnal cselekvéssé konvertáltam, és tenyereim élével, felváltva a levegőbe csaptam. Tucatnyi homokpenge támadt a hatalmas dögre, számos helyen mélyen a bőrébe szabdalva. Megpróbált közelebb jönni, de a folyamatos támadások újra és újra hátratántorították. ~ Nem szabad neki teret hagyni a támadásra. ~
- Sand Bullet! – a varázslatot többször megismételtem egymás után. Záporoztak az apró homokgolyók, és csúnyán megtépázták ellenfelünk testét. A siker fellelkesített, de varázserőm egy csapásra a végére ért. Kezeim aláhullottak, és zihálva a falnak dőltem.
- Den! – ránéztem társamra, aki azonnal átvette a stafétát, hogy végre pontot tegyünk ennek a rémálomnak a végére.
- Fejezzük be! – megragadta fegyvere nyelét, és nekifeszült, hogy utolsó csepp varázserejét is beletuszkolja annak pengéjébe. Virgo eltűnt, a kasza pedig fénylő aurával jelezte gazdájának, hogy készen áll a csapásra. Den pár lépéssel lendületet vett, majd elrugaszkodott a földtől, és kaszáját a feje fölé lendítve száguldott a tehetetlen mágus felé. Áldozatának szemében az elszántság csillaga átadta helyét a rettegés könnycseppjeinek, de társamat nem hatotta meg… még engem sem. A penge úgy vágta ketté a vadállattá vált férfi fejét, mintha egyszerűbb feladatot nem is kaphatott volna. Vérrel átitatott, ezüstös fényű szikrák, és láncukat levető, elszabadult energianyalábok kezdtek őrült dühöngésbe a helyiségben. Könyvek, papírok, lexikonok kaptak lángra, kémcsövek, üvegek pattantak szét, ezzel is táplálva az egyre terjedő, pusztító tüzet. A hőség egy szempillantás alatt elviselhetetlenné vált, a füst pedig parazitaként fészkelte be magát oxigénre éhes tüdőmbe. Ekkor vettem észre az egyik sarokban összekuporodott férfit, akit nemrég még túsznak használtam. Den lassú léptekkel közelítette meg, s újra rászorított fegyvere nyelére. Talán elmondhatom, hogy most először sikerült meglepnie. Nem sújtott le, csak hátrafordult, és a szemembe nézett. Kikérte volna a véleményem? Talán mégsem reménytelen.. Kihúztam magam, és karommal ellöktem magam a faltól.
- Kérem, ne bántsanak engem! Én csak egy tudós vagyok, képtelen lennék ártani maguknak! Ha kell fizetek is, csak hagyjanak békén! – rimánkodott, miközben egész testében remegett. Lassan odabotorkáltam mellé, és leguggoltam. Óriási pofon csattan az arcán. Jajveszékelve odakapott kipirult orcájára. Közelebb hajoltam, és halkan szóltam.
- Egy igazi tudós nem arra használja a tudományt, hogy ártatlan emberek életét oltsa ki, és démonokat szabadítson a világra. Anyám mindig azt mondta, hogy csak azt várjam az emberektől, amit én adok nekik. Én jól megtanultam a leckét. Most rajtad a sor.. – azzal felálltam, és hátat fordítottam neki, majd lassan kisétáltam a helyiségből.

A kis kőfolyosón át újra beértem az első terembe, ahol még mindig ott hevert a két túlvilági lény teteme. Megállás nélkül továbbmentem a következő folyosóra, majd a lépcsőn át visszaértem az ódon kriptába. Kilöktem az ajtót, és egyenesen a tópartig sétáltam, aztán lerogytam a puha fűbe. Néhány pillanatig némán figyeltem, ahogy a távoli csillagok fénye báli táncot jár a tó sötétkék víztükrének parkettjén. ~ Vége… vége ennek a rémálomnak. De vajon magam mögött hagyhatom annyira, hogy ezentúl ne nézzek folyton a hátam mögé? Majd az idő eldönti… vagy mégse? Akira mindig azt mondta, hogy az idő nem dönt semmi felett.. ne várjak rá, mert az idő csak elmúlik. Természetesen igaza volt. Mindig igaza volt. Mindenesetre jobb, ha Bob Mesterrel beszélek a barlang titkáról. Nem árt elővigyázatosnak lenni. ~
Levettem a táskát a hátamról, és óvatosan kiemeltem belőle a kis tojást.
- Legalább te megúsztad egy karcolás nélkül. – mosolyogtam, miközben körbeforgattam kezemben. Éppen a bordó szimbólumban gyönyörködtem, amikor valami fekete folt türemkedett be a látóterembe. Ráfókuszáltam. Egy pók. Ez egy pók. Ez egy hatalmas pók.. Lefagytam, kivert a víz, fogaimat összeszorítottam, és levegő után kapkodtam. Hogy került ide? Hogy került ide? Kész… Fülsüketítő sikoly hagyta el torkomat, felpattantam, a tojás pedig kirepült a kezemből. Újra felsikoltottam, mire a nevetgélő Den lépett elém, kezében a szörnyeteggel. Reflexből hasba rúgtam, de annyira, hogy egyenesen a tó hűvös vizébe repült. Éppen a tojáskám csobbanása után érkezett a vízbe.
- A tojás!!! – sikítottam, amikor Den feje felbukkant. – Keresd meg a tojást!! Addig ne gyere ki, míg meg nem találtad, mert feldarabollak, hallod?! – kiáltottam az idegesség, és a pánik furcsa egyvelegétől izzó hangon.
- Jó jó… - dörmögte halkan, majd a víz alá bukott, míg én idegesen doboltam a földön a lábammal, és a nyakamat nyújtogattam, de nem láthattam a víz alá. Újra kidugta a fejét, és furcsán mozgolódott, mintha közben csinálna valamit a víz alatt. Aztán még egyszer utoljára a víz alá dugta a fejét, és mikor kiegyenesedett, már kezében ott pihent a csuromvizes, de legalább ép tojáska. Csillogó szemekkel, megkönnyebbülten intettem neki, hogy jöjjön ki gyorsan.
- Na szép, tönkrement a gondosan beállított séróm… - közölte elszontyolodva, de a pókos húzása után egyáltalán nem tudott meghatni a problémájával. Már nyúltam, hogy átvegyem tőle, amikor egy apró pattanással hajszálvékony repedés jelent meg a héjon. A mélyedés egyre messzebbre szalad, és lombkoronaszerűen elágazott, majd lassan kisebb darabkák kezdtek lepattogzani.
- Ööö… nem én voltam…
Nem tudtam válaszolni, csak kivettem a kezéből, és a sűrű fűbe tettem, miközben érdeklődve figyeltem mi fog történni. A kis hajszálerek összeálltak, és egy vastag repedés mentén egyszer csak kettévált a tojás. A keletkezett rés mentén folyadék jött ki, aztán elkezdett mocorogni. Lassan odanyúltam, és leemeltem a felső részét. Egy ragacsos, szürkebundájú kis koalabébi pislogott rám hatalmas fekete szemeivel. Elvigyorodtam, és óvatosan kiemeltem a törött héjból. Az előbbi haragom mintha már fényévekre lett volna. Az arcomhoz emeltem.
- Már vártalak, Koko. – mosolyogtam, aztán felálltam. – Visszajössz velem a városba? – fordultam Denhez.
- Nem hiszem. - rázta meg mosolyogva a fejét. - Az én feladatom itt véget ért. A Nap is lassan felkel, addig pedig megpróbálom regenerálni a varázserőmet, itt, a fák oltalmában.
- Értem. – mosolyogtam, majd a tojás szimbólumos részét a táskámba pakoltam, aztán a hátamra vettem. – Köszönök mindent. Ha bármikor szükséged lesz egy barátra, tudod hol találsz. – viszonozta a mosolyt, s közben a haját kezdte igazgatni, én pedig kezemet ép vállára tettem, majd elindultam vissza a városba.
- Micsoda kaland volt. – néztem a karomban tartott kis koalára, aki még csodálkozó tekintettel méregette a külvilágot. – De a te kalandod még csak most kezdődik…

/Omeron Greensand-del közösen kidolgozott munka/

I. Fejezet

- KYA!! – furcsa, sikkantáshoz hasonló, roppantul idegesítő hang hagyta el torkomat, ahogy lassított felvétellel a padlóra érkeztem. Feltápászkodtam, a körülményekhez képest meglepően gyorsan, és megdörzsöltem sajgó hátsómat, amire érkeztem, majd lehajoltam, és puszta kézzel felvettem a padlóról a gyilkos szándékú süteménydarabkát, ami tönkretette egyébként vidáman indult reggelem.
- Jól vagy, Atsu? – sietett mellém Liz aggódó tekintettel.
- Persze, semmiség.. – semmiség, csak egy hétig nem fogok tudni ülni, de semmi vész.
- Akkor jó, csak megijedtem.
- Én nem különben. Ki hagyta a padlón ezt a süteményt? – mutattam felé minden bajom okozóját.
- Ohh… ezt Sorel ette még pár perccel ezelőtt. De vajon miért dobta el?
- Talán csak elejtette.. – na persze..
- Talán. – látszott rajta, hogy ő sem hiszi, inkább csak elengedett egy beletörődő, amolyan „megszoktuk, így szeretjük”-mosolyt, aztán visszaillegett a pult mögé, és az ott terpeszkedő Kokot kezdte macerálni, aki ebből valószínűleg semmit sem vett észre, annyira elvonta a figyelmét az a néhány eukaliptusz levél, amin épp rágódott.
Egy pillanatig még figyeltem a kis szőrmókot, aztán elmosolyodtam, és a küldetésfal felé vettem az irányt. Néhány perc böngészés, és jó pár elvből elvetett kiírás után, végre megtaláltam az igazit.


Habozás nélkül letéptem a kis cetlit, és a pulthoz viharzottam.
- Ezt elvisszük, Liz! – kezébe nyomtam a papírt, majd sietősen a hátamra csaptam a táskámat, amibe már reggel bepakoltam. Úgy indultam el, hogy ma mindenképpen munkát keresek, mivel a pénz az egyetlen fegyverem a házsártos főbérlőm ellen, aki már napok óta rágta a fülem a következő havi lakbér miatt. Igen, a fickó szerette, ha előre fizetek, én pedig nem tehettem mást, ilyen olcsó albérletet ugyanis sehol sem találtam volna.
- Vigyázzatok magatokra! – nyújtotta vissza a papírost szőke pultoslányunk, én pedig megborzoltam Koko szőrét, majd elé nyújtottam karomat.
- Mindig szoktunk. – mosolyogtam. – Gyere Koko! – a kis vakarcs szó nélkül felmászott a vállamig, puhán átkarolta csupasz felkaromat, és továbbrágcsálta a leveleket.
- Hova megyünk, Atsu? – kérdezte gyermeki kíváncsisággal hangjában, ami eléggé meglepett.
- Segítünk egy kislánynak, hogy újra együtt lehessen a családjával.
- Az jó. Biztos hiányoznak neki a szülei.
- Biztos vagyok benne. – végigsimítottam pelyhes kis buckóját, aztán rohamléptekben a vonatállomásra indultam.

Magnoliába szerencsére gyakran mentek vonatok, így szinte azonnal el is csíptem egy járatot. Kerestem egy üres kabint, és bevackoltam magam az ablak mellé, ahogy azt mindig tettem, Koko pedig rögtön indulás után lemászott az ölembe, aztán kisvártatva elnyomta az álom. Hiába, még bébi volt.. legalábbis én ezzel nyugtattam magam, amikor átaludta az egész napot. Vajon hogyan rabolhatnak el egy 15 éves kislányt? Kik és miért tesznek ilyesmit? Felfoghatatlan.. Edinburg. Ismerősen cseng a nevük. Valószínűleg gazdagok, ami sok mindenre lehet indíték. Elég, ha csak Liz elrablására gondolok… A kellemetlen emlék hatására gyorsan eltereltem baljós gondolataimat, és szundítottam egyet, hiszen jókora út állt még előttem.
Éppen Magnolia határán jártunk, amikor felébredtem. Mióta ennyit vonatoztam, valami rejtett reflex, vagy megérzés szinte kivétel nélkül időben felébresztett, így volt időm összekészülni a leszállásra. Még sosem jártam azelőtt Magnoliában, de sokat hallottam már róla, hiszen az egyik legnagyobb város volt a királyságban. A még mindig szuszogó Kokot óvatosan belefektettem a táskámba, aztán odakészültem az ajtóhoz.
Néhány perc múlva lassított a szerelvény, majd pöfékelve begurult a peron mellé, aztán egy utolsó, mély sóhajtással megállt. Lemásztam a lépcsőn, és kikecmeregtem az állomás forgatagából. Az utcára érve gyors kérdezősködésbe kezdtem a helyieknél, hogy merre találom megbízóm. Nem sokat kellett keresgélnem, úgy tűnt szinte mindenki hallotta már a felhíváson lévő nevet, tehát jól sejtettem, hogy befolyásos emberekről van szó. A külvárosba irányítottak, ahol el sem téveszthettem a célállomást. Kacsalábon forgó palota fogadott, tekintélyt parancsoló vaskapuval, magas falkerítéssel, és felsőbbrendűséget sugárzó látképpel.
Csengetésemre hamar válasz érkezett egy komornyik személyében, felmutattam hát neki a megbízást, bemutatkoztam, ő pedig kérdezés nélkül bevezetett a pompás házba. A látvány nem ért váratlanul, jártam már előkelőségeknél. Pompa, csillogás, giccs.. ezeknek az embereknek csak ez jutott.. nem más, mint veszély, ami egész életükben ott lógatja lábát az orruk előtt, várva a pillanatot, amikor lecsaphat..
- Jó napot! Atsui Orestes vagyok, a Blue Pegasus-ból jöttem.
- Üdvözlöm. A nevem Ray Edinburg, ő pedig a feleségem, Lizzie. Kérem foglaljon helyet. – így tettem. A kanapé persze rettenetesen kényelmes volt, ösztönös kényszert éreztem, hogy elterüljek rajta, de ez nyilván nem volt időszerű… nomeg illendő sem épp..
- Mondjanak el mindent, amit tudni lehet. Őszinte leszek, nem szeretném húzni az időt. Az egy hónap így is épp elég kilátástalanná teszi a helyzetet. – mondtam komolyan, miközben egy intéssel illedelmesen visszautasítottam a felkínált teát.
- Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan ideért, tudja fogalmunk sincs mit csináljunk. Ez az egész olyan váratlanul ért minket, és olyan szörnyűhühühűű… - az elkeseredett asszony pityeregve visszaszipogta a megindult váladékokat az orrába, aztán készült, hogy folytassa, de gyorsan a szavába vágtam.
- Kérem nyugodjon meg hölgyem. Tudom, hogy a történtek megviselték, de most nincs időnk ilyesmire. Térjünk rá a lényegre, ha nem sértem meg.
- Igaza van kedvesem, majd én beszélek. – az alacsony, tömzsi úr nyugtatólag megdörzsölgette felesége karját, aki kendővel borogatva orrát, bólogatott. – Tehát – fordult vissza felém. – Lala valójában úgy két hónappal ezelőtt tűnt el, de csak egy hónapja vettük észre. – ledöbbent, értetlen tekintetemre gyorsan, kicsit dadogva folytatta. – De-de cs-csak azért ilyen későn, mert a helyét átvette egy profi alakváltó. Persze furcsán viselkedett, de ilyesmire máskor is volt példa. Tudja a mi kicsikénk meglehetősen… nehéz természet. – ha olyan lesz, mint Ayame, lehet elhagyom majd útközben. Bár ehhez előbb meg is kéne találni. – Tehát egy hónapja lelepleződött az alakváltó nőszemély, aki akkor elmenekült. Most kaptuk a hírt a család egyik mágus barátjától, aki a nyomába eredt, hogy a Boszorkány-hegyen tartják fogva Lalát.
- Üzent még valamit az a mágus?
- Csak annyit, hogy segítségre van szüksége. – szomorkás, kétségbeesett szemekkel nézett rám.
- Értem. Akkor ha nincs más fontos információ, akkor én indulok is.
- Rendben. És nagyon köszönjük a segítségét.
- Ez csak természetes.
- Vigyázzon magára! – rebegte utánam Lizzie, miközben én határozott léptekkel a Worth erdőségbe vetettem magam a házaspártól kapott térképpel a kezemben.

Jó néhány órája szedtem a kilométereket a fák sűrűjében, amikor rám tört egy érzés.. Egy kellemetlen érzés, amit mindig is utáltam. Eltévedtem. Legalábbis akárhogy méregettem a térképet, pörgettem-forgattam – ki tudja miért – sehogy sem tudtam rájönni, merre indulhatnék tovább. Végül kiválasztottam az egyik lehetséges megfejtést, és lassan, még mindig a térképet bámulva, elindultam a vélt jó irányba, amikor hirtelen valami hátulról belém szaladt. Első gondolatom az volt, hogy egy vonat rohant át rajtam, de erre vajnyi kevés esély volt. Csodás repülés után, tökéletes X formát alkotva terültem el az avarban, hátamon egy igen nehéz testtel, amit meglepő módon, a bőrömön éreztem. A felismerés villámként csapott belém, kapálózva kibújtam merénylőm alól, felpattantam, és visszahuzigáltam ruhámat a lábam irányába. Újabb felismerés villant az agyamba, ezért gyorsan lekaptam a hátamról táskámat, és pánikszerűen feltéptem, hogy megnézzem, Koko nem lapult-e szét. A kis szőrpamacs éppen nyújtózkodott egyet, aztán halkan szuszogva folytatta az alvást, mintha mi sem történt volna. A látvány meglepett, de legalább lenyugodtam. Visszacsatoltam a hátizsák száját, hátamra kaptam, és a fiú felé fordultam végre, hogy jobban megnézzem.
- Nem látsz a szemedtől? Még jó, hogy nem törtük össze magunkat. – néztem rá felháborodva.
- Sajnálom, ez nyilván az én hibám. Megsérültél valahol? – kérdezte kissé zavartan, miközben a ruháit porolgatta.
- Nem. De nem sokon múlt. – feleltem még mindig kicsit sértődötten, de valójában a viselkedése már kiűzte belőlem a haragot.
- Nos, ennek igazán örülök, viszont ha nem bántalak meg, ahogy láthattad, nagyon sietek. Légy óvatos, errefelé csalóka az erdő. Minden jót. – mondta, majd sietősen a táskájához ugrott, amikor abból valami kis tollkupac tántorgott ki, furcsa, vékony hangon nyögdécselve.
Rövid, de velős szóváltás után, egy ismerős, mély, aggódó sóhajtással, visszafektette a kis sasmadárkát a táskájába, majd zavaros mosollyal arcán, ismét felém fordult.
- Akkor engedelmeddel én mennék is. – azzal előhúzott egy térképet, és pillanatnyi vizsgálódás után, elindult egyenesen előre.
- Várj még! – szóltam utána. - A Boszorkány-hegyet keresem, de azt hiszem eltévedtem. Tudod nem vagyok erre ismerős. Hálás lennék, ha útba igazítanál. – lóbáltam meg a saját térképemet, aminek nem sok hasznát vettem. A fiú megtorpant, és leheletnyi szünet után megfordult.
- Ha nem vagyok túl tolakodó, mi célból keresed azt a helyet? – kérdezte halkan.
- Egy Lala Edinburg nevű kislányt keresek, akit állítólag ott tartanak fogva. – egy pillanatra megállt a fejlődésben, aztán végigmért, majd közelebb lépett.
- Nagyon örvendek! A nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus soraiból. Úgy tűnik egy azon célból vagyunk itt. – elkaptam a kezét, és megráztam.
- Atsui Orestes vagyok, a Blue Pegasus-ból. Te is a hirdetésre jelentkeztél? Csak azért kérdezem, mert a lány szülei nem említették, hogy valaki már rajta van az ügyön. – néztem rá kérdőn.
- Ezzel némileg megelőzted a következő kérdésem, ami arra irányult volna, hogy hogyan szereztél tudomást Edinburgék tragédiájáról... Ne fecséreljük az időt, kövess aztán út közben mindent elmesélek.

Bólintottam, majd utánaeredtem. Egyfelől erőt vettem rajtam állandó aggodalmaskodásom, főleg, hogy semmit sem tudtam erről a fiúról, másfelől viszont őszintének tűnt, és elég jó emberismerőnek tartottam magam ahhoz, hogy ezt ne vonjam kétségbe. Meg aztán eltévedni egy ismeretlen erdő közepén sem egy életbiztosítás, így végül úgy döntöttem egyelőre megbízom Omeronban, aztán meglátjuk. Ha csak elvisz a Boszorkány-hegyig, már megérte beleszaladni… szó szerint.
Erőltetett menetben faltuk a távot az egyre sűrűsödő erdőben, és közben Omeron elmesélte nekem, hogy egy céhtársa helyett vállalt munkát Edinburg-éknél. Ekkor derült fény Lala elrablására, ugyanis a lányt helyettesítő alakváltó mágus lelepleződött, és elmenekült, de előtte elárulta, hogy valójában a cserével keresztülhúzták a számításaikat, ugyanis eredetileg Omeron barátjára, Gordonra fájt a foguk. Ezután Gordon a lány nyomába eredt, de nemrég üzenetet küldött a fiúnak, hogy a segítségére van szüksége. Valószínűleg ugyanezt az üzenetet kapták meg a szülők is, ezért küldték ki a céhekbe a felhívást, és ezért vagyunk most mind a ketten itt. Mire a történet végére ért, meg is érkeztünk a Boszorkánynak keresztelt hegy lábához. Miközben felfelé másztunk, elgondolkodtam, hogy vajon miről kaphatta a nevét a hely, de nem láttam rajta semmi különöset, hacsak nem a boszorkányok hegyes, széles karimájú kalapját idéző csúcs lehetett az ihletadó. Egy bokrokkal, és fákkal ritkásan körbenőtt kőteraszra értünk, ahol két őr strázsált egy barlang szájánál.
- Itt álljunk meg. – kezét a vállamra téve, óvatosan lehúzott maga mellé a földre.
- Van elképzelésed róla, hogy mi várhat ránk odabent? – kérdeztem, miközben a két őrt méregettem.
- Eddig kétszer volt szerencsém Lala elrablóival találkozni, azon esetekből kiindulva vélhetőleg alakváltók. De biztosat nem tudok mondani...reményeim szerint Lala és Gordon, mindketten életben vannak. – felelte.
- Reméljük a legjobbakat. – tettem hozzá halkan.
- Mond csak, mennyire vagy tapasztalt mágus? Ha nem vagyok túl tolakodó, nem biztos hogy egyszerű dolgunk lesz azokkal ott. – biccentett fejével az őrök irányába. - Kettejükkel én egyedül nem igen bírok el. Számíthatok rád igaz?
- Nos elég kezdő vagyok még, de volt már „szerencsém” pár harcban részt venni, és még itt vagyok. Tehát számíthatsz rám.
- Rendben. – mosolygott. – Viszont mivel nem igazán vagyunk összeszokott csapat, azt hiszem az lesz a legjobb, ha szimplán megosztjuk a munkát, a jobb oldalit elintézem én.
- Én is így gondoltam. – mosolyogtam, s azzal előmásztam fedezékünkből, és könnyed léptekkel elindultam az őrök irányába. Mikor már elég közel voltunk, Omeron elkapta a vállamat, megszorította, és mellém lépett.
- Vigyázz magadra.
- Szoktam. – feleltem, miközben előhúztam kodachim, amin türkiz színben izzó mágikus pecsétem jelezte az engem körülvevő mágusok jelenlétét. A mosolyt viszonoztam, de tekintetemet már nem tudtam levenni ellenfelemről. Koncentráltam mágiámat, a pengéből pedig kirobbant az izzó, kavargó, aranyszínű homok. A két férfi kiabálva megindult felénk.
- Hova sietsz? – kérdeztem a bal oldalit, miközben a gyomrába lőttem egy homokgömböt, amitől visszarepült eredeti kiindulási pontjába. Káromkodott egy ízeset, aztán megkezdte az átalakulást. ~ Mutasd magad.. ~
- Transform Giant Ant! – ennél gusztustalanabb mágiát én még életemben nem láttam. Először a végtagjai változtak át, fokozatosan benyálkásodtak, elvékonyodtak, megnyúltak, és befeketedtek. Aztán kinőtt a potroha, majd a felsőteste alakult át hasonló módon, és végül a feje következett. Néhány pillanat múlva, már egy óriási, nyálkás hangya nyújtogatta felém mellső két lábát, és csattogtatta véremre éhező csáprágóit.
- Szép vagy. – vetettem oda cinikusan, aztán rohanva megindultam az ízeltlábú felé. Neki sem kellett több, hat lábával azonnal elém vágott, és egy jól irányzott oldalirányú fejeléssel, arrébb repített pár métert. Sikerült megfordulnom a levegőben, így féltérdre érkeztem, és testem előtt a levegőbe csaptam szabad balkezemmel.
- Sand Blade! – homokpenge vágódott ellenfelem irányába, de az mozgékonyabb volt, mint hittem, szinte erőlködés nélkül kitért az útjából. Azonban én nem is vártam mást, csak annyit, ahogy elterelje egy pillanatra a figyelmét, így közelebb szaladtam, és elugrottam a földtől. Jobb kezemmel csapásra emeltem mágikus kodachim, és a meglepetés erejével, azonnal megszabadítottam a bal első lábától. Furcsa, fülsüketítő hangot hallatva, dühösen hátam mögé ütött a másik lábával, így előrebucskáztam a fejéhez, ahol már várt, hogy belém mélyeszthesse hegyes fogait. Bal karomra azonnal kristálybevonatot idéztem, és a fejem elé tartottam. Csikorogva lecsúsztak róla az óriáshangya fogai, én pedig kihasználva elenyésző méreteimet, leguggoltam, és átgurultam alatta. Mire megfordult több tucatnyi homokgolyó materializálódott előttem a levegőben. Bal tenyeremmel útjára bocsájtottam a puskagolyókként száguldó, apró homokgömböket. A szörny teste rögvest több sebből vérezni kezdett, és néhány lépést hátrálni kényszerült. ~ Itt az ideje eldönteni a harcot. ~ gondoltam, majd karjaimat kitártam, és ismét homokgömböket idéztem a levegőbe, ezúttal azonban jó dinnye méretűekre duzzasztottam őket, és teljes erőmből az immár rémült, sebzett állatra lőttem. A becsapódásoknak hála, egészen a barlang széléig repült, ahol csak a sziklák tudták megállítani időközben visszaváltozott testét.
Odasétáltam mellé, leguggoltam, és a torkához szorítottam a pengét úgy, hogy levegőt is alig tudott venni. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megölöm, de aztán ideiglenes társamra néztem, aki véletlenül pont viszonozta pillantásom, és inkább leütöttem a markolattal a félkezű nyomorékká vált férfit. Megszüntettem a varázslatot, így a homok csillogva köddé vált, helyén csak a tompa élű penge maradt. Visszacsúsztattam fegyverem a hüvelyébe, aztán levettem hátamról a táskát, és elővettem belőle egy ilyen helyzetekre magamnál hordott kötelet. Miközben összekötöztem a lábait megmaradt karjával, kis koalám kómásan előbújt a tatyómból.
- Hol vagyunk, Atsu? – kérdezte a szokásosnál is vékonyabb hangon, majd ásított egyet, és elbotorkált az egyik közeli bokorhoz, hogy leveleket tépkedjen magának.
- A Boszorkány-hegyen vagyunk, egy barlang bejáratánál.
- Az meg kicsoda? – mutatott az éppen győzedelmeskedő Omeronra.
- Nem az, hanem ő. Ő a Quatro Cerberus mágusa, és szintén a kislányt jött megmenteni. – vázoltam neki a helyzetet.
- Oh…értem. Ha jól sejtem, jobb, ha visszabújok a táskádba, ugye? – kérdezte az eget kémlelve.
- Igen. Örülnék, ha biztonságban tudnálak, úgyhogy húzd meg magad még egy kis ideig, ha nem probléma. – erre csak biccentett puha kis fejecskéjével, és visszamászott a táskába, ahol lassú rágcsálásba kezdett. Hátamra kanyarítottam a hátizsákomat, és a közeledő Omeron felé fordultam.
- Jól vagy? – kérdeztem újsütetű társamat, amint mellém ért.

- Igen, velem minden rendben. Kicsit legalább megmozgattam a tagjaimat. – válaszolta egy vállrándítással megerősítve a helyzetjelentést. – Örülök, hogy nem esett bajod. – tette hozzá kicsit komolyabb hangnemben, majd tekintetét a barlang tátongó sötétjébe fúrta. – Ha készen állsz… - biccentett fejével.
- Készen állok… a kérdés, hogy mire… - azzal lassan, de határozottan beléptem a sötétségbe Omeronnal az oldalom..

/Den Starkiller-rel közösen kidolgozott munka, a "Szövetség a múltból" kalandok előzménye!/


Szemeim kipattantak, mély levegőt szippantva ültem föl ágyamban, mint akit majdnem megfojtottak. Zihálva letöröltem homlokomról a verejtéket, és néhány percig csak ültem a sötétben; vártam, hogy szívverésem lelassuljon, és tüdőm is megnyugodjon. Az álomból, miből felriadtam, már csak foszlányok maradtak elmémben, de arra emlékeztem, hogy valami szörnyű volt. Mikor megnyugodtam, lassan hátradőltem, és a félhomályban a plafont kezdtem méregetni. Lehunytam szemem, hogy visszaaludjak, túl korán volt még, hogy felkeljek. Kellemetlen érzés fogott el. Mint amikor az ember elfelejt valami fontosat megcsinálni. Kinyitottam szemem, és fejemet oldalra fordítottam a párnán, hogy rálássak az ágy mellett, a falnak támasztott kis tojásra. Mészfehér héja szinte világított a sötétben, büszkén kiemelve a rajta kígyózó, rejtélyes szimbólumot. A békésen nyugvó tojás látványa megnyugtatott, így visszafordultam, és újra lehunytam szemem, hogy aludjak. Fejem kiürítettem, de a nyugtalanság rágni kezdte belülről agyamat. Rossz érzés fogott el, ami nem hagyott aludni.
Félóra forgolódás után végül feladtam, és felkeltem. Sűrű ásítozások közepette kibotorkáltam a fürdőszobába, majd hűs vízzel megmostam arcomat. Mikor nagyjából magamhoz tértem, letettem a tojást az asztalra, és bámulni kezdtem, mintha csak arra vártam volna, hogy kikeljen. Na persze tényleg arra vártam ma is, ahogyan azt minden reggel tettem, bár tudtam, hogy pusztán az akaratomtól nem fog történni semmi. Különben is.. honnan vettem, hogy pont reggel fog kikelni? Sehonnan. Sóhajtottam egy mélyet, majd beletettem a tojást a táskámba, felöltöztem, és kimentem a már ébredező utcára. Az első napsugarak aranyszínűre festették a szürke kockaköveket, és a házak oldalait. Ráérősen róttam a kis utcácskákat, miközben azon töprengtem, vajon miért döngeti mellkasom láthatatlan karjaival rossz előérzetem, ami még sosem volt alaptalan. Azon az éjjelen is ezt éreztem, amikor bátyám és apám odaveszett a tengeren. Valami szorongatta bensőmet.
Megszaporáztam inkább lépteimet, hátha a céhházba érve a baráti környezet majd segít megtalálni a jókedvet. A korai időpontnak megfelelő pangás fogadott a rózsaszín épületben, a néhány álmos arcú, reggelit falatozó lézengőből szembetűnően kitűnt a mosolygós, pozitív energiát sugárzó Liz.
- Jó reggelt Atsu! – köszöntött, ahogy a pulthoz léptem.
- Neked is jó reggelt Liz!
- Minden rendben?
- Persze. Mert?
- Nem is tudom. Olyan gondterheltnek tűnsz. Tudok valamiben segíteni? – kérdezte arcomat fürkészve.
- Kedves tőled, de nincs semmi baj. Legalábbis egyelőre.
- Egyelőre?
- Rossz előérzetem van. Ritkán van ilyen, de akkor általában nem alaptalan.
- Áhh értem. Nos, amíg itt vagy a céhben semmi baj nem érhet, nem igaz? – arcára visszaszökött a hamisítatlan „Lizes” mosoly, és át is ragadt rám. Liz kimeríthetetlen jó kedve valahogy mindig egyenesbe tudott hozni.
- Nem vagy éhes?
- Szerinted?
- A szokásosat?
- Jöhet! – nevettem, Liz pedig belibbent a konyhába. Amíg a reggelimmel bíbelődött, én odasétáltam a küldetésfalhoz, és böngészni kezdtem, igaz, nem sok kedvem volt munkába állni, de jól jött volna a pénz. Ahogy a kis cetliket pásztáztam, nyílt a kétszárnyú ajtó, és szemem sarkából láttam, hogy egy alak lép be az aulába. Nem néztem oda, csak továbbkerestem a lehető legegyszerűbb megbízást, amikor megszólalt.
- Atsui Orestes-t keresem! – a hangja villámcsapásként ért. Megdermedtem egy pillanatra, aztán lassan felé fordultam. Tekintetével a központi aulát fürkészte… engem keresett, de csak társaim döbbent arcait találta.
- Den? – rögtön oldalra fordult, ahol én még mindig a küldetéstábla előtt ácsorogtam. Egy percig csak bámultuk egymást, őszintén szólva, ha egy sárkány jelent volna meg a céh ajtajában, azon is kevésbé lepődtem volna meg. Felocsúdtam, és intettem a többieknek, hogy nincs semmi gáz, majd odasiettem a Grimmoire Heart fehér hajú csillagmágusához.
- Megvesztél? Csak úgy berontasz egy legális céh központjába, és a nevemet kiabálod? – megragadtam a karját, és kivonszoltam az épület elé, az utcára. – Mit keresel itt?
- Nos... izé... sajnálom, de mutatnom kell valamit... – felelte kurtán, és elfordult tőlem, mintha zavarban lett volna, aztán elővette a csillogó ezüstkulcsot, amihez már volt szerencsém.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – könnyed ívet írt le a kulccsal a levegőben, amire fáradt szél kapott új erőre, utat engedve a kékes csillagporból megjelenő, büszke, fehér szárnyas paripának. A hófehér pegazus kecses alakja ismét ámulatba ejtett, egy pillanatig muszáj voltam bámulni, talán kicsit irigykedtem is miatta Den-re.
- Den, ugye tudod, hogy nem szeretem az emberek világát? Miért idézel meg ugyanazon nap, már másodjára? Ez így egyáltalán nem lesz jó... – kezdett félős, visszafogott panaszkodásba, Den pedig leintette.
- Bocsi, de szükségem van rád. – közelebb léptem, és végigsimítottam selymes szőrét egészen a szájától, a nyaka aljáig, majd kezem az oldalán pihentettem, és Den-re néztem, aki közben felém fordult.
- Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok... tudom, hogy azt ígértük, elfelejtjük egymást... és azt is tudom, hogy őrültség ilyet kérnem tőled... de... kérlek higgy bennem. Mutatnom kell neked valamit, mely az egész céhed jövőjét meghatározhatja... szóval, kérlek... bízz bennem... – úgy tűnt valami komoly dologról van szó. Tudtam, hogy bízhatok a fiúban, és azt is tudtam, hogy a rossz előérzetem éppen most igazolódik. ~ Talán veszélyben van a céh? Nem lesz nyugtom, ha nem járok utána. ~ gondoltam, majd egy mély sóhajtás után vállamra vettem a táskámat.
- Hova megyünk? – fogtam meg kezét, és hagytam, hogy felsegítsen maga mögé Pegasus hátára, mire a teremtmény kitárta hófehér tollas szárnyait, és néhány lépéssel lendületet vett, hogy aztán egyetlen szárnycsapással méterekre emeljen minket a földtől. Átkaroltam Den-t, és gyönyörködtem az alattunk elterülő tájban, ami egyre távolabb került.
- Nem megyünk messzire. – felelte, én pedig még mindig az elsuhanó mezőket figyeltem, ahogy lassan felváltják őket az egyre magasodó hegyek. Nagyjából tíz perc repülés után, elértük a közeli hegyeket, Den pedig rámutatott az egyik kiálló, természetes sziklaplatformra. Pegasus lassított, és óvatosan megközelítette a kijelölt leszálló helyet, aztán néhány utolsó szárnycsapással, földet értünk. Elengedtem a fiút, és miközben lesegített, gyorsan feltérképeztem a környéket. Egy méretes barlang bejárata előtt landoltunk, ami emlékeztetett arra, amiben Gabbal jártunk, még Nindrában. Apró hópihék kezdtek lusta szállingózásba, és máris bántam, hogy reggel nem öltöztem melegebb ruhába.
- Elmondod végre miért jöttünk ide? – fordultam Den felé.
- Nos..
- Den, ugye nem akarsz engem itt kint hagyni, amíg ti feltárjátok ezt a baljós járatot? – vágott közbe Pegasus félősen, de határozottan.
- Nos, hogy őszinte legyek, valami hasonlót terveztem. Tudod, ma már kétszer is megidéztelek, ha harmadjára is meg kellene tennem, teljesen kimerülnének a tartalékaim, szóval.... – mutatott rá a kézenfekvő tényre, de a paripa hajthatatlan volt.. sajnos. Pedig, hogy őszinte legyek nem sok kedvem volt gyalog lemászni ezeken a veszélyes hegyormokon.
- Határozottan tiltakozom! – most már a hangját is megemelte, és jobb mellső lábával dobbantott egyet a sziklára, amin álltunk. - Egyedül maradnék idekint a hidegben, és különben is, ki tudja miféle rémségek mászkálnak itt a magas hegyekben?!
- Ööö... hegyi kecskék?
- Ez nem vicces! Vissza akarok menni! – szemeimet forgatva, nagy sóhajtással fordultam el a vitatkozó párostól, és próbáltam belesni a barlangba, de persze kívülről még semmi sem látszott.
- Jó, jó... – adta fel végül Den, Pegasus pedig azon nyomban köddé vált, a lassan hóviharrá kerekedő égi áldásban.
- Nézzük a dolog jó oldalát, így meg tudom idézni az idegenvezetőnket. – fordult felém ismét a fiú, és vigyorogva lecsatolt egy másik ezüstkulcsot az övéről. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg!
Egy pillanattal később, egy buborék jelent meg a semmiből, majd miután tompa pukkanással eloszlott, egy apró egyszarvú bukkant elő belőle. Olyan volt, mint Pegasus miniatűr mása, csak épp az oldalából eredő szárnyak helyett, egy szarv díszelgett a homlokán. Fehér szőre szinte láthatatlanná tette az egyre sűrűsödő hóban.
- A csillagszellemek különösen érzékenyek a világok közti átjárókra, hisz maguk se ebből a létsíkból származnak. – leguggolt a kis teremtményhez, és végigsimította a hátát. - Mond csak Atsui, te mit tudsz a párhuzamos világokról?
- Nos.. én nem sokat. – feleltem bizonytalanul. – Olvastam már a csillagkulcsok mágiájáról, amiket te is használsz, de nem igen mélyültem el benne. Illetve ismerek fegyvermágust is. De hogy őszinte legyek nem sokat tudok a párhuzamos világokról. – állapítottam meg a tényt. – Miért kérdezed? És miért nem válaszolsz a kérdésemre? Den, kérlek mondd el mi folyik itt!
- Ne aggódj, részletesen elmondok mindent, pont ezért is hoztalak ide. – felállt a kis egyszarvú mellől, és rám nézett. - Abban igazad van, hogy a csillagszellemek lakhelye is egy, a megannyi velünk párhuzamos világ közül, ám azon kívül még számtalan létsík létezik. Mivel már elég rég óta vagyok a céhben, és valamelyest a mágiám is kapcsolódik hozzájuk, a mesterem beszélt nekem ezekről a világokról. Vannak, melyekben béke és harmónia virágzik; vannak, melyekben a fény és sötétség egyensúlya a meghatározó, de olyanok is akadnak, hol a gonosz uralma teljes és tökéletes. Egész világok, melyekben a Nap sose hoz fényt az örök éjszakába, hol az igazi démonok honolnak, kiknek egyetlen céljuk... a pusztítás. – a barlang sötétjét kezdte méregetni, én pedig követtem a tekintetét, és a tárna mély feketeségébe néztem. Vajon mi lehet odabent? És miért nem hajlandó elárulni a részleteket? - Természetesen, ezekbe a világokba is nyithatóak átjárók, mint ahogy mi, csillagmágusok is kapukat vájunk szellemeink lakhelyére, kulcsaink segítségével. Bár, egy ilyen átjáró megnyitása jóval bonyolultabb... viszont, ez a barlang egy sötét titkot rejt magában...
Szavaitól végigfutott a hideg testemen. Az biztos, hogy nagyon hatásos tud lenni a fiú, de vajon miért van szükség erre a körítésre? Ez az egész egyre hátborzongatóbb. Aggodalmaskodás közben bal kezemmel megérintettem csípőmön nyugvó kardomat, és egy mély sóhajtással megpróbáltam magamból kifújni a baljós gondolatokat, mikor Den visszaért mellém néhány vékony faággal a kezében.
- Van nálad gyufa? – kérdezte, én pedig zavartan bólintottam, és kibújtam az egyik karommal a táskám pántjából, hogy magam elé húzhassam. Némi kotorászás után megtaláltam a kis dobozkát, amit pontosan ilyen helyzetekre hordtam magammal. Kivettem, és odaadtam Dennek.
- Köszönöm. Tessék, cserébe megkapod ezt. – mosolyogva levetette a kabátját, és nekem nyújtotta, amit gyorsan magamra is terítettem, a csípős hidegre, és az ehhez képest igencsak hiányos öltözékemre való tekintettel. Ezután Den letépte az ingujjait, amit én mondjuk nem tettem volna meg, és az anyagot rácsavarta a kis ágak végére, majd meggyújtotta. Fáklyánk is van. Tehát tényleg bemegyünk abba a hidegrázós barlangba, nincs menekvés. Szuper.
- Persze, nyilván felmerült benned a kérdés, hogy miképp kapcsolódik ez az egész átjárós téma a céhedhez? – fordult ismét felém. - Tudod, a céhem falán találtam egy megbízást, melytől minden világos lesz majd a számodra. De, mielőtt még kivennéd kabátom belsőzsebéből a szórólapot, válaszolj még egy kérdésemre, kérlek. Szerinted mire van szükség, egy dimenziók közti átjáró megnyitásához?
Elgondolkodtam. Mik ezek a vizsgakérdések. Jobb lenne, ha végre elmondaná inkább miről van szó.
- Nos.. gondolom sok varázserőre. Különleges mágiára, ilyesmi. – más nem jutott eszembe, kérdőn néztem hát rá, hátha végre fény derül az igazságra, aztán a kabátja zsebébe nyúltam, és elővettem a kis papírt, hogy elolvassam..
- Bingó, varázserőre. És ennek a hegynek a közelében, a legnagyobb varázserőforrás... a céhed. – szavai szinte mellbe vágtak. Ránéztem a karomon lévő céhpecsétre, és szinte pánikszerűen nyitottam szét a megbízás papírosát, hogy végre megtudjam, mi készülődik.

Lassan összehajtottam a papírt, és visszatettem a kabát zsebébe.
- Tudod, ez egy tipikus körözési plakát... – magyarázta Den. - Mivel a megbízás szerint, az említett férfi ezt a hegységet kutatja, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az itteni kapu feltárásához van szüksége varázserőre...
- De miféle kapu? A megbízásban nem említ semmilyen kaput, vagy másik dimenziót. – elhallgattam, és újra végiggondoltam az eddigieket. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a céhtársaimra vadászni fognak? Ezt nem hagyhatom. – ösztönösen elindultam a barlang belsejébe, miközben tovább beszéltem. – Ha elintézem a fickót, akkor a megbízás érvényét veszti, és a többiek biztonságban lesznek. Ha kell, meg is ölöm, nem érdekel mi a végső célja. Segítesz nekem? – fordultam vissza Denhez. – Nyugodtan mondhatsz nemet, akkor egyedül intézem el.
- Ha már idáig elkísértelek, nem foglak cserbenhagyni. - mosolygott. - Viszont, azt nem tudom garantálni, hogy a megbízást feladó kutató is itt tartózkodik. Tudod, a cetli szerint, alvilági figurákon keresztül lehet felvenni vele a kapcsolatot... azaz, bárhol lehet. Viszont, két oka is van, amiért be kell mennünk a barlangba. – két ujjával demonstrálta. - Az egyik, mint arra te is rájöttél, abból ered, hogy vadászni fognak a társaidra. Ha valamelyikőjük eltűnne, tudni fogod, merre keressétek őt. – az egyik ujját lehajtotta. - A másik, hogy megérthesd az átjáró és a megbízás közti összefüggést. Mint már mondtam, ez az elfeledett, sötét barlang, egy, még a járatainál is jóval sötétebb titkot hordoz magában. – Közben mellém sétált a barlang feketén tátongó szájához, ahol én a hallottak súlyát próbáltam megtartani lelkem láthatatlan karjaival, és azon merengtem milyen furcsa az élet. Szerencsém van, hogy megismertem ezt a fiút, aki az ellentétes oldalon áll, és valószínűleg soha senki nem fogja megtudni, hogy hány társamat mentette meg. Egy újabb találkozás, ami életre szóló titok marad csupán.. nekem is, és neki is. Vajon csak az én szerencsém volt, vagy az övé is? Ki tudja.. talán egyszer kiderül.
- Az idő miatt nem kell aggódnod, az egyelőre nekünk dolgozik. – zökkentett ki gondolataim forgatagából. - Mivel a mi céhünk falára felakasztott megbízás jelenleg nálad van, így azt tőlünk már senki sem fogja elvállalni. A Balam Szövetség másik két tagját pedig nem úgy ismerem, mint akik foglalkoznának az ilyesféle megbízásokkal... magyarán, a sötét céhek ikonjai nem fognak nekimenni a klánotoknak. Persze, kisebb sötét céhből annyi van, mint a szemét, de nekik időbe telik megszervezniük egy ilyen akciót. És, ha meg is teszik, akkor se frontális támadásokkal fognak próbálkozni... egyenként próbálnak majd elkapni titeket, különösen olyankor, amikor arra a legkevésbé számítanátok... ők már csak ilyenek. Szóval, nem kell aggódnod, van időnk, hogy kifejtsem mi is ez az egész. És ugyan, a barlang lehet ijesztő lesz, de egyet se félj, nálam nincs félelmetesebb dolog a sötétben. – vigyorgott, nyilván oldani akarta a feszültséget.
- Na persze… - mosolyogva leintettem.
- Szóval, bemegyünk?
- Menjünk. – feleltem halkan, de határozottan, s az előttünk szaladó kis egyszarvúját követve, lassan elindultunk a koromsötét járatban, aminek nyirkos falai tompán verték vissza a pislákoló fáklya fényét. A rossz érzések kiéhezett keselyűkként keringtek fejem felett, szinte éreztem sejtelmes szárnycsapásaik rideg fuvallatát a bőrömön, mikor odafordultam Denhez.
- Tudod hova megyünk?
- Nos, elméletileg igen, bár, hogy őszinte legyek, még sosem jártam itt ezelőtt. – fordult felém, miközben továbbkövettük a kis egyszarvút. - Viszont, azt pontosan tudom, hogy mi történt itt sok-sok éve, melynek tényét megpróbálták eltörölni a történelemből... persze, ez csak részben sikerült nekik... De a lényeg, hogy tudni fogom, mikor érkeztünk meg a kívánt helyre.
Gondterhelt sóhajtással nyugtáztam szavait, és egyre sűrűbben néztem vissza, merről jöttünk. Pont mikor a sötét elnyelte a barlang bejáratát, eszembe jutott, hogyan tudnám bebiztosítani a visszautat, hiszen mi van, ha Den kifogy a varázserőből, és visszafelé már nem tudja megidézni Monocerost. Láthatóan ő sem tudja az utat, tehát jobb biztosra menni. Jobb kezemmel megfogtam kardom markolatát, kihúztam a hüvelyéből, és pár pillanatnyi koncentrálás után, sikerült megtöltenem mágiámmal. A pecsétem felizzott rajta, a pengét pedig belepte az aranyszínű homok. Így utólag belegondolva világításnak sem lett volna utolsó. A járat falait rögtön fickándozó, sárga fénynyalábok lepték el, én pedig a jobb oldali falhoz sétáltam, és a kodachi hegyét a sziklába nyomtam. A penge tompa csikorgással, és néhány szikrával adta tudtomra nem tetszését, de nem törődtem vele. Egy fordított S betűt karcoltam a sziklába, aztán visszasiettem társamhoz. A mágiát kioltottam, jobb tartalékolni, de a fegyvert nem tettem el. Akárhányszor útelágazáshoz értünk, megjelöltem annak a járatnak a falát, ahonnan érkeztünk. Ez a tevékenység legalább valamelyest elterelte a figyelmem a lassan rám telepedő szorongásról, amit a hely, fojtogató mibenléte okozott. Rossz érzéseim szüntelen támadták agyamat, s furcsa mágikus energiákat is éreztem zsigereimben. Közeledtünk. Hogy mihez, arról elképzelésem sem volt, de éreztem, hogy már nem vagyunk messze. Nagyjából fél óra, korántsem kellemes séta után, Monoceros vágtába kezdett. Éreztem, és láttam is, hogy megérkeztünk. A járat egy hatalmas, természetes sziklaaulába torkollott, amiben egy terebélyes barlangtó feküdt. Fölötte színes kristályok tobzódtak, amik fénye ezernyi színes szikrát szórt szét a teremben. A látvány egyedülálló volt, mégis borzongató. A vágtázó kis lény azonban nem tudta bevenni a helyiséget, ugyanis ahogy kiért volna a folyosóról, egy láthatatlan falról visszapattant. A becsapódás helyén fekete rúnák tűntek elő a semmiből. Sajnos volt már „szerencsém” ilyesmihez.
- Hihetetlen, megannyi év után még mindig aktív... bár, nem is vártam kevesebbet. – szólt Den, miközben tenyerével végigsimította a mágikus torlaszt. - Ne aggódj pajti, már így is eleget segítettél. – lehajolt, hogy megpaskolja a kis unikornis fejét. - Azt hiszem, csak egy módon juthatunk be... – Lecsatolta övéről az aranykulcsot, mire Monoceros engedelmesen távozott a saját világába.
- Szűz kapuja, nyílj meg! – a kulcsból ragyogva kirobbant mágikus pecsétje, s nyomában azonnal meg is jelent a már korábban is látott rózsaszín hajú, cselédruhás lány. Én pedig elhűltem a látványától. Most esett csak le, hogy ő volt a fekete páncélos lovag is, a kis spirituális utazásom során. Enyhén megráztam fejem, hogy gondalataim visszatérjenek a saját medrükbe, aztán figyeltem mit csinálnak.
- Csodálatos előadást nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. – a lány illedelmesen meghajolt. Előadás? Kapitány? Azt hiszem jobb, ha bele sem gondolok, miről beszél…
- Tudnál segíteni, Virgo?
- Ha nem haladja meg kérésed képességeimet, mi sem természetesebb.
- Az a mágia... fúrj alá egy járatot, hogy átjuthassunk rajta.
- Értettem. – a lány azon nyomban átalakult, és hihetetlen gyorsasággal leásta magát a kemény kőzetbe. Na ilyesmit sem láttam még életemben, bár a kaszinóból voltak halvány emlékeim egy a földből ki-be ugráló cselédlányról, de azt hittem csak az alkohol láttatta velem… ezek szerint mégsem.
- Akkor hát… induljunk. – fordult ismét felém Den, én pedig bólintottam, majd négykézláb átkúsztunk a lány által kivájt üregen. Mikor kibukkantunk a hatalmas teremben, Virgo már végigpásztázta a helyiséget tekintetével.
- Ez a hely... csak úgy áramlik itt a varázsenergia.
- Nem is szabadna másképp lennie... – szólt Den, aztán egy pillanatra találkozott tekintetük.
- Elnézésedet kérem. – újra meghajolt, majd aranyló buborékok formájában, Monoceros után ment. Den megszédült, és némi vért köpött fel, de összeszedte magát, és a csillogó víztükrű tó partjára sétált. Követtem.
- Megérkeztünk…
- Igen. – mondtam, majd néhány másodperc után folytattam. – Jól vagy? Nem kéne pihenned? – természetesen elutasította, hiszen ő a nagy Den Starkiller. Legalábbis igyekezett mindig ezt a látszatot kelteni, de láttam rajta, hogy a varázsereje teljesen elhagyta, teste pedig kimerült a hirtelen veszteségektől. Végül úgy döntöttem egyelőre nem firtatom.
- Mire szolgálnak ezek a kristályok? És egyáltalán mi dolgunk van itt?
- A kristályok egyfajta zárként szolgálnak. Ezeknek a képződményeknek a varázsereje zárja el az itteni átjárót. – vigyorogva kitárta karjait, mintha csak egy színdarab főszereplője lett volna. - Mond csak Atsui, hallottál már Zerefről? A férfiról, ki 400 éve a fekete mágia mesterévé vált, s olyan sötétségbe taszította a világot, amilyet az még sose tapasztalhatott előtte.
~ Zeref? Olvastam már róla, sőt hallottam is sok legendát. Vajon tényleg létezett egyszer egy ilyen gonosz teremtmény? Nehéz elképzelni. Mindenesetre a lelkesedés, amivel Den beszél róla, egyáltalán nem tetszik. Gondolom az ő céhében valami hősként állíthatják be. ~ egy sóhajtással zártam gondolataimat, alig észrevehetően bólintottam, és továbbhallgattam Dent.
- Négy évszázaddal ezelőtt, számtalan démon járta világunkat, melyeket Lord Zeref teremtett. Legtöbbjük ugyan vakon követte teremtőjük akaratát, de olyanok is akadtak, kiknek megvoltak saját ambícióik. Történetünk főszereplője is egy ilyen démon, név szerint Mefisto, az árulás ördöge. Mefisto, hogy hatalmat szerezhessen magának, emberi formában járta a kontinenst, s híveket toborzott maga köré. Mivel az emberiség akkoriban a kétségbeesés peremén állt, mindenbe belekapaszkodott, ami reménnyel kecsegtetett számára. A démon pedig ezt kihasználta, és sok fajtársát megölve, elhitette az emberekkel, hogy az ő oldalukon áll. Fanatikus híveit, kik mit sem tudtak mesterük igazi kilétéről, Mefisto erre a helyre hívatta... itt pedig egy szertartás keretében mindet feláldozta, hogy saját erejét megtöbbszörözhesse. Persze, Lord Zeref nem nézte jól szemmel, hogy egy démona ilyen nagy hatalomra tett szert... épp ezért, legyőzte saját teremtményét, és eme barlang falai közt, egy másik dimenzióba űzte, majd ezekkel a kristályokkal zárta el a világok közti kaput. – megállt egy lélegzetvételnyi szünetre, és ismét felém fordult. - Épp ezért, mivel ezen hegység kutatója adta fel a megbízást, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a céhed mágusainak erejét kiszipolyozva akarja ismét megnyitni a dimenziókaput. És, ha egyszer Mefisto kiszabadul, az jóval veszélyesebb lesz rátok nézve, mint az, hogy kis sötét céhek vadásznak a társaidra... – Arcát hirtelen a tenyerébe temette úgy, hogy jobb szeme előtt széthúzta ujjait. Csillogó vörös szemével meredt maga elé, miközben egy, a korábbinál is eszelősebb hangnemet ütött meg. - Érzed ezt Atsui... Most is itt van... ebben a teremben... és minket figyel...
Elkerekedett szemekkel néztem az áhítattól szinte új erőre kapott fiút, ahogy egyre betegesebb imádattal nézelődik az ujjai közötti résen. Egyáltalán nem tetszett, amit csinált, ki akartam gyorsan zökkenteni valahogy, mielőtt még teljesen meggárgyul. Nyílván a barlang sötét energiája volt rá ilyen hatással. Én is éreztem, de vele szemben, én el tudtam különíteni a normális érzésektől.
- Den? – szólítottam, miközben leguggoltam a víz mellett.
- Hmmmm? – szinte láttam a kezén át az arcán szétterülő vigyort.
- Nézd mi van itt!
- Micsoda?? – kezeit levette arcáról, és gyorsan térdre ereszkedett mellettem. – Hol?
- Itt! – jobb tenyeremet mélyen a tó hideg vizébe merítettem, majd gyorsan kiemeltem, és a benne maradt folyadékot egyenesen Den arcába fröcsköltem, egy kisebb pofonnal megtoldva. Rögtön hátraugrott, már amennyire tudott, és nyögve letörölte az arcáról a hideg cseppeket.
- Ezt meg miért csináltad? – kérdezte sértődötten.
- Azért, hogy magadhoz térj. Teljesen elborult az agyad ettől a helytől. Jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig. – tekintetemmel gyanakvón végigpásztáztam a termet, majd felálltam, felsegítettem Dent, aki úgy tűnt nagyjából magához tért, és újra megszólaltam.
- Tehát? Most mit csinálunk?
- Azt hiszem igazad van, jobb lesz, ha most már elmegyünk innen. Az utat megjelölted idáig, így, ha szükséges bármikor idetalálhattok, és azt is tudod, mi áll a dolgok hátterében. – azzal elindultunk a Virgo által fúrt vájat felé, amikor fura csattogás hangját verték vissza a barlang kőfalai. Megtorpantunk, és hátrafordultunk a hang irányába. Egy világos hajú, meglehetősen lengén öltözött, mondhatni feslett lány üldögélt egy szikla tetején tapsikolva.
- Gratulálok. Szépen összeraktad... bár, egy-két részleted hiányos, de nem rossz. – hangosan kacarászott, s közben leugrott a szikláról, amiről eddig minket figyelt.
- Nocsak, kit köszönhetünk köreinkben. Azt hittük meghaltál. – Den viszonozta a vigyorgást. Csodálkozom, hogy még nem maradt úgy az arca..
- Sokkal inkább újjászülettem. – egyre közelebb tipegett hozzánk.
- Te ismered őt? – néztem rá kérdőn, hátha bemutat.
- Ja... a neve Fabia. Fabia Arnser. Egykori céhtársam... de miután elvállalt egy megbízást, nyoma veszett, és hónapokig nem hallottunk felőle. Mindenki halottnak hitte. De ezek szerint él... és valami undormányra cserélte gyönyörű, és méltán rettegett szimbólumunk. – rábökött a lány karján díszelgő skorpió szimbólumra, én pedig csendben figyeltem a háttérből a feszült beszélgetést.
- Hát feltűnt? Tudod, elegem lett a Grimore Heart légköréből. Épp ezért is hagytam ott az egész hóbelevancot. Jelenleg egy vagyok, a Scorpion Venom két S-osztályú mágusa közül. Ezt a megbízást pedig mi már elvállaltuk... szóval hiába töröd magad.
Még hogy már elvállalták a megbízást. Elvállalták, hogy egyenként levadásszák a társaimat. Azt leshetitek csinibaba..
- S-osztályú? Csak magadat teszed ezzel nevetségessé. Mégcsak a céhed nevét se hallottam ezelőtt sose... lefogadom, hogy a Grimore-ban még a mesteretek se ütné meg a középszintet. És te egy ilyen hulladékért ott hagytál minket... most pedig azon munkálkodsz, hogy kiszabadítsd azt a démont, amit maga Lord Zeref zárt el... szánalmas vagy.
- Cöh... pont ezért is hagytam ott a Grimore-t. Mindig csak "Lord Zeref, Lord Zeref"... az egész céhetek arra tette fel létét, hogy kiszabadítsatok egy őskövületet, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenétek.
- Téves. Azért mentél el, mert nem tudtad elviselni, hogy egy ilyen elit céhben, te senki se vagy... beálltál a söpredék közé... gratulálok, sztár lettél a bolondok közt.
- Azt majd meglátjuk... – jelentette ki széles vigyorral arcán. Örültem, hogy végre történik valami, mert kezdtem unni a sértődött csipkelődésüket arról, hogy melyikük a gonoszabb. Előhúztam a kodachim, és támadó állást vettem fel, pontosan ahogy Gab tanította, Den azonban elém tárta karját.
- Majd én elintézem. Atsu, adj valami fegyvert! - egy pillanatra elgondolkodtam, aztán újra laza alapállást vettem fel.
- Felőlem.. Ha ki akarod nyiratni magad, csak nyugodtan. - vontam meg vállamat, mintha mi sem lenne természetesebb. - Crystal Magic. - motyogtam a varázsigét, mire kezemben egy türkiz fényű kristálykard formálódott. - Tessék. - adtam át Dennek. - Valószínűleg nem fogja sokáig húzni.. - figyelmeztettem, de ezt mindent bizonnyal már nem hallotta, mert bár alig állt a lábán, futni próbált, mondanom sem kell, kevés sikerrel. Ez a fiú semmiből sem tanul? Sóhajtottam egy mélyet, majd visszatettem fegyverem a hüvelyébe. Nyugodtan figyeltem, ahogy Den lihegve megiramodik a lány felé, két kezével a pengébe kapaszkodva, hátha az meg tudja tartani.
- Ex-Quip: Magic Scythe! – egy hatalmas, csillogó kasza robbant a lány kezébe, amit azonnal csapásra emelt. Dennek szerencséje volt, éppen csak sikerült kitérnie előle, viszont kristályfegyverét azonnal porrá zúzta a kasza. Még mindig egy helyben állva néztem, ahogy a fiú a földre rogy, és vért köhög, majd a lány őrült kacajjal odament, és úgy hasba rúgta, hogy csak a következő szikla állította meg Den ernyedt testét. Fenyegető léptekkel indult meg társam felé, miközben vigyorogva lóbálta a kaszáját. Megállt mellette, kacagva lenézett az ájult fiúra, aztán a feje fölé emelte a fegyvert, hogy megadja a kegyelemdöfést. Levettem a táskát a hátamról. ~ Nos talán ennyi elég lesz a fiúnak. Hátha rájön, hogy pusztán a nagy önbizalommal nem lehet csatát nyerni.. ~

A karom együtt lendült a kaszával. Türkiz pecsétem felizzott, és homokcsomó robbant ki tenyeremből. Egyenesen a lány gyomrába csapódott, pont mielőtt még a kasza hegye elérhette volna Den fejét. Mágikus homokom egészen a pár méterrel mögötte álló szikláig repítette a lányt, aki hangos nyekkenéssel érkezett a padlóra. Meglepve nézett rám, miközben feltápászkodott, nyilván nem számított a támadásra.
- Hadd pihenjen kicsit a fiú.. Most én vagyok az ellenfeled. – szóltam, és elővettem legmegvetőbb hangnememet.
- Mit képzelsz magadról, he? – vinnyogott, miközben elindult felém. – Egyáltalán ki a franc vagy te?
- Ha már így megkérdezted.. – én is elindultam felé. – egy vagyok azok közül, akiket le akartok vadászni.
- Áááá csak nem annak a rózsaszín céhnek vagy a pincsije. A céhed egy vicc!! – most már kiabált, és futásnak eredt, a kaszáját pedig csapásra emelte.
- Igazán? És ezt a viccet ismered? – előhúztam a fegyverem, amiből kirobbant homokom, és a fejem fölé emeltem. Szikrázva csattant a két penge, ahogy elérték egymást. A lendületet kihasználva, oldalra húztam a kardot, amiről így lecsúszott a kasza pengéje, de a lány megfordult a tengelye körül, és fegyvere ismét felém száguldott. Bal kezemre vastag kristály bevonatot idéztem, és megfeszítettem. A fegyver csapása erősebb volt, mint gondoltam, bár a kristály állta a sarat, a karomat enyhén belepréselte az oldalamba. Vibráló fájdalommal tiltakoztak bordáim, de nem foglalkoztam vele. Jobb kezemben a karddal máris a feje felé rontottam, amit ő a kasza nyelével hárított, szabadon hagyva így felső testét. Ezt kihasználva egy jól helyezett rúgással eltaszítottam magamtól.
- Sand Fist!! – méretes ökölformájú homok csapódott a lány hasába, amitől, jó két métert repült ismét hátra. Futásnak eredtem, hogy megtartsam a kezdeményező pozíciót, de a lány máris térdelő állásban volt, és vigyorogva felém hajította a kaszáját. Megpróbáltam oldalra mozdulni, de nem voltam elég gyors, a penge belehasított bal felkaromba. Gyengébbik kezem azonnal lezsibbadt az éles fájdalomtól, de egy gyors pillantással megállapítottam, hogy a seb nem túl mély. Ellenben a vágás elszakította a ruhámat, amitől igencsak bepipultam. Eltettem a kardot, és kitártam jobb karomat.
- Sand Bullet! – homokgolyó záporozott ellenfelemre, aki felismerve a veszélyt, gyorsan beugrott egy szikla mögé. Elindultam lassan a szikla irányába, miközben folyamatosan újabb homokgolyókat idéztem meg, azonban a szikla mögé irányítottam őket, majd megállítottam a levegőben. A lány halk sikollyal jelezte, hogy észrevette varázslatomat, illetve, hogy kelepcébe került. Pánikszerűen idézte kezébe ismét a fegyverét, és a szikla fölött felém hajította. Eltüntettem a golyókat, hogy kitérhessek előle egy gyors ugrással. Gurulva értem földet, de tekintetemmel rögtön a lányt kezdtem keresni. Még éppen láttam, ahogy eltűnik egy szűk kis repedésben. Hátra fordultam, és láttam, hogy a kaszája is semmivé vált.

Mélyet sóhajtottam, aztán odasétáltam a még mindig eszméletlen Denhez. Leültem mellé, és nekidőltem a sziklának, majd letéptem egy kis darabot ruhámból – annak már úgyis mindegy – és bekötöztem a sebet a karomon. Ezután végignéztem társamon is, de rajta nem láttam semmilyen külső sérülést, bár az életenergiája igencsak megcsappant. Megrángattam finoman a vállánál fogva, de nem reagált. Végül a lábamra fektettem a fejét, és betakartam a kabátjával, amit korábban rám ruházott, és vártam, hogy magához térjen. Néha azért szólongattam, és megbökdöstem, hátha hamarabb felébred. Ki akartam menni a barlangból..
Újra óvatosan megrángattam Den vállait, hogy magához térjen, amikor… várjunk csak. Mintha az én vállamat mozgatná valaki. Kinyitottam szemeim. Úgy látszik elaludtam.
- Ideje lenne mennünk. – szólt halkan Den. Sokkal jobb bőrben volt, mint mikor utoljára szemügyre vettem. Bólintottam, és feltápászkodtam.
- A lány elfutott, bár nem mondhatnám, hogy ezen meglepődtem. – mondtam, miközben belebújtam az ismét hozzám került kabátjába, majd felvettem a földről a táskámat. – Na jó kicsit többre számítottam azért egy volt Grimoire Heart tagtól. Talán mégse ti vagytok a legerősebb céh… – kacsintottam Denre, és örömmel nyugtáztam, hogy a csipkelődésem célba talált.
- Amint te is láthattad, a lány vállán nem volt ott ez a jel... – mutatott a karján díszelgő céhpecsétjére. - Valamikor még ott volt, de hulladékká válva eldobta magától. Nem méltó a céhünk nevére. – felnézett, és drámaian bámulni kezdte a sziklás plafont. - Mi vagyunk a legerősebbek. – visszafordult felém, és arcára visszaköltözött az elmaradhatatlan Den-vigyor. - Hogy ezt bebizonyítsam neked, halomra fogom ölni a céhét.
- Na persze.. – nevettem. - Nekem öléssel nem tudsz semmit bizonyítani, úgyhogy azt felejtsd el. – legyintettem, aztán elindultunk, hogy átkússzunk Virgo járatán. Mikor újra a sötétbe torkolló folyosón találtuk magunkat, még egyszer visszanéztem a hatalmas teremben csillogó kristályokra, aztán kifelé vettük az irányt. Ahogy elhalt a kristályok fénye, elővettem a kardom, és aktiváltam a mágiámmal. A pengét ellepő aranyszín homok ismét sárga ragyogásba borította a járatot, felfedve így előttünk az utat.
- Sajnálom a ruhád, de korábban nem jutott eszembe ez a megoldás.. - szabadkoztam a fénylő fegyveremet meglóbálva. Jelöléseimnek hála, hamar kiértünk a szabad levegőre, ahol időközben csúnya hóvihar támadt. Den leakasztotta övéről az egyik ezüst kulcsát.
- Nem lehet, hogy ez még egy kicsit korai? – fogtam le a már lendülő kezét, de azt mondta nem lesz probléma. Sóhajtottam, aztán inkább ráhagytam, és elengedtem a kezét.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – finom ívet írt le a kulccsal a levegőben, felkavarva a hulló hópelyheket, és abban a pillanatban meg is jelent a pompás teremtmény. Azzal a lendülettel félénk panaszkodásba is kezdett, amiért aznap már harmadjára kellett a világunkba jönnie, amin én csak mosolyogtam, aztán felmásztam Den mögé a hátára, és ismét szárnyra kaptunk. A jéghideg menetszél fájdalmasan csípte a bőrömet, alig vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül, és lejjebb ereszkedjünk.

Az út most sem tartott tovább tíz percnél, így hamar az egyik, szeretett céhem környékén fekvő, napsütötte kis utcácskában találtuk magunkat. Pegasus lágy szárnycsapással landolt, mi pedig lepattantunk a hátáról.
- Nos, mivel nehéz lenne megmagyarázni, honnan jutottam ilyen információk birtokába, így, ha már itt vagy, te fogsz nekem segíteni elintézni, hogy senki ne zaklathassa a társaimat. – fordultam mosolyogva a fiúhoz. – Ellenvetés?
- Semmi olyan, amiről tudnék. – felelte vigyorogva…

(Itachi-val közösen kidolgozott munka)
- Bob Mester nevében is mondhatom, hogy Önökkel öröm üzletelni. – nyájaskodtam, majd hagytam, hogy kikísérjen egy biztonsági ember egészen az épület elé. Az ajtó zárult mögöttem, én pedig mély sóhajtással fújtam ki magamból az elmúlt másfél óra gyötrelmes tárgyalásának negatív hatásait. Fejem még mindig zengett Bob Mester hangjától; nem gondoltam, hogy képes kiadni magából ilyen mennydörgést. Miután Firmus barátommal leromboltuk a Szolid Szatént, egy hónapra eltiltott a küldetésektől, és büntetésből szerződéseket kellett szállítgatnom mindenféle üzletekbe, meg wellness létesítményekbe. Így kerültem most Hosenka-ba is. Az eltiltásból még csak egy hét telt el, és semmi kedvem nem volt visszamenni. Valószínűleg a jacuzzikat is nekem kéne kitakarítanom. Újabb szenvedéssel teli sóhajtás, és elindultam a vonatállomás felé. Lógó fejjel róttam a színes kockakövekből kirakott főutcát, amikor szemem sarkából egy kocsmát véltem felfedezni jobbomon. Megálltam, majd némi habozás, és egy vállrándítás után úgy döntöttem bemegyek.

Megfontolt léptekkel közelítettem a pult felé, tekintetem végigjárattam a bent lézengő népen. Csendes kis füstös hely volt, egyszerű berendezéssel, egyszerű emberekkel. Páran megnéztek, valószínűleg nem illettem a képbe eléggé, de a kíváncsiskodó tekinteteket már megszoktam, mióta alkaromon díszelgett a Blue Pegasus pecsétje. Leültem a pulthoz; a balomon senki fia nem ült, elnéztem hát jobbra. Két székkel arrébb egy korombelinek tűnő, fiatal, fekete hajú fiú ült, és sört iszogatott. Pontosabban inkább vedelt, de nem volt időm jobban megfigyelni, mert a csapos máris ott termett előttem.
- Mit hozhatok a szép hölgynek? – arcán a szokásos vigyor..mindegy már megszoktam. Levegőt vettem, hogy leadjam a rendelést, de igazából fogalmam sem volt mit kérjek. Azzal az áhítatos céllal jöttem be, hogy leigyam magam a sárga földig. Borzasztó kedvtelenségem hagytam, hogy idáig fajuljon. ~ Igen. Most aztán annyit iszom, hogy…na szóval sokat. ~ a gondolat ott hibádzott, hogy soha életemben nem ittam még sokat, sőt teljesen tudatában voltam annak, hogy két pohár pezsgő már elveszi az eszemet. ~ Na de majd most megmutatom magamnak, hogy is kell kocsmázni. ~ kihúztam magam, és a csapos nagy megelégedésére végre rendeltem.
- Hozzon egy sört! – adtam ki az útját, és kisvártatva meg is érkezett az aranyló nedű, egy irgalmatlan nagy korsóban. ~ Vajon miből gondolta, hogy én meg tudok inni ennyit? ~ belekortyoltam, visszatettem a pultra, és ismét a fekete hajú fiúra tévedt tekintetem. Szinte hallottam, ahogy állam koppant a fából készült pulton, mikor megláttam, hogy már négy üres korsó van körülötte, de mire végeztem a számolással, már egy újabbal gyarapodott a kongó üvegek száma. Elképedve bámultam a mutatványt, amit sajnos észre is vett. Szüneteltette az ivást és rám nézett; én pedig gyorsan becsuktam számat, de szemeim árulkodtak a döbbenetről…
- Valami baj van, hölgyem? – kérdezte, majd megragadta aktuális korsója fülét, felállt, és ráérősen mellém sétált. Gyorsan végig is mértem, persze csak diszkréten. Laza fekete trikó, piros kabát, a fején pedig egy szintén vörös kendő, de ami leginkább felkeltette érdeklődésemet, az a nyakán díszelgő klánpecsét volt, amit esküdni mertem volna, hogy már láttam valahol.
- A nevem Itachi. Tehetek önért valamit? – önkéntelenül is mosolyra húzódott szám. Ilyen bemutatkozásra egy kocsmában számít legkevésbé az ember.
- Atsui. – biccentettem fejemmel a fiú felé, majd folytattam. – Bocs, hogy megbámultalak. Nem ülsz le? – ajánlottam figyelmébe a mellettem lévő üres széket, amit gyorsan ki is sajátított. – Szóval elnézést, nem akartalak zavarba hozni, már ha egyáltalán zavarba jöttél… csak nem láttam még senkit, aki ilyen tempóban tudná magába önteni az alkoholt. – kortyoltam egyet, és rámosolyogtam.
- Nem történt semmi. Gondolom nem sűrűn jársz ilyen helyekre. – pff ennyire látszik?
- Jól gondolod. Nem erősségem az alkoholfogyasztás. Mondhatni eléggé… kiüt. – újabb kortyot indítottam útjára. – Egyáltalán mi haszna van a sörnek? – kérdeztem értetlenül.
- A sör az ember egyetlen vigasza, reménysége – magyarázta, én pedig érdeklődve hallgattam. - Feltölt, ellazít, és a legutóbbi munkám eléggé megterhelő volt, ennek tudható be a szomjúságom.
- Értem. – megmosolyogtatott a tudományos magyarázat, és a lelkes, de mégis komoly előadásmód. Úgy tűnt ő még nem vette észre a klánpecsétem, ezért egyelőre nem fedtem fel kilétem, amúgy is kíváncsi voltam, hogy vajon miféle embernek gondolhat. Tapasztalatom szerint ugyanis az emberek rögtön másképp viszonyultak hozzám, amint kiderült, hogy mágus vagyok, de szerintem ezzel nem voltam egyedül.
- Nyilván van valami oka, hogy most itt ül. Ha netán szüksége lenne egy mágus segítségére, ajánlom magam figyelmébe.
- Óó.. szóval te mágus vagy? – kérdeztem meglepetten, bal karomat pedig úgy fordítottam, hogy ne láthassa a Blue Pegasus szimbólumát. – Na és tagja vagy valamilyen varázslócéhnek? – érdeklődtem, s kihúztam magam, hogy újabb ízmintát vegyek a kesernyés italból.
Áhítattal figyelte, ahogy lenyeltem a sört, szinte zavarba ejtően méregetett, már kezdtem elpirulni, amikor felkapta a korsóját, és meghúzta… volna, ha nem lett volna üres. Elkeseredve lecsapta a pultra, és intett a csaposnak, hogy jöhet a következő kör… meg az utána következő is. Miután megnyugodott, hogy a rendelése elérte a megfelelő füleket, visszafordult hozzám, és válaszolt.
- A Titan Nose berkein belül munkálkodom.
~ Titan Nose… szóval ezért volt ismerős az a pecsét a nyakán. Arashi is a Titan Nose mágusa volt, ha emlékeim nem csalnak. ~
- Kegyed mivel foglalkozik? Már ha nem sértem meg a kérdéssel. – sejtettem, hogy rögtön visszakérdez. Máris buktassam le magam? Hazudni nem tudok, szóval muszáj lesz… hacsak…
- Te mit gondolsz, mivel foglalkozom? – kérdeztem kíváncsian, miközben érdeklődő tekintetemmel az arcát fürkésztem, ami ismét eltűnt közben az egyik korsóban.
Mikor elegendő mennyiségű sört vitt be szervezetébe, letette a korsót a pultra, felém fordult, és a szemembe fúrta tekintetét.
- A drága ruháiból adódóan arra következtetek, hogy ön nemesi, vagy újgazdag családból származik, és vígan eléldegél az apja pénzéből. - jelentette ki hűvös meggyőződéssel, én pedig teljesen ledöbbentem a következtetésén. - Viszont, ha ez tényleg így van, akkor nem értem mit keresne egy úrilány egy ilyen lepukkadt kocsmában. Már bocsánat. - tette hozzá a kocsmáros felé biccentve.
~ Úgy nézek ki, mint egy gazdag úrilány? Ez soha nem jutott volna eszembe. Elég pökhendinek tarthat.. vajon a viselkedésem alapján? Remélem nem. Bár Bob Mesternek egészen biztosan tetszett volna ez a következtetés. ~ a gondolatra mosolyra húzódott szám, és újra a sörös fiúra néztem.
- Tehát, igazam van? - fordult vissza felém. Egyenes embernek tartottam magam, ezért úgy döntöttem, hogy nem kertelek tovább.
- Nos azzal még én sem egészen vagyok tisztában, hogy mit keresek itt, de az biztos, hogy nem vagyok se gazdag, se úrilány, éppen ellenkezőleg. Bár az igaz, hogy a ruhám elég drága volt. - szerény félmosoly kúszott arcomra, ahogy megtapintottam a drága selymet. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még én is magamra vehetek ilyen drága holmikat. Egy pillanatra elmerengtem, aztán visszaemeltem tekintetem Ita-ra. - Engedd meg, hogy újra bemutatkozzam. A nevem Atsui Orestes, és a Blue Pegasus mágusa vagyok. Ez.. - összecsíptem a ruhám a lábamon. - ez mondhatni a munkaruhám. - mosolyogtam. - Nem akartalak bolonddá tenni, csak kíváncsi voltam mi a véleményed rólam, anélkül, hogy tudnád ki vagyok. Elnézést. Engesztelésül szívesen fizetném neked a következő kört.
Egy pillanatig még engem figyelt, én pedig kíváncsian vártam hogy reagál, aztán végül egy mosoly kíséretében megszólalt.
- Semmi gond, nem történt semmi. Elvégre csak kíváncsi voltál a véleményemre. - megkönnyebbülten sóhajtottam. - Az italt elfogadom, amennyiben kegyed velem iszik. De szerintem még ráérünk bőven azzal az itallal, mert így is nehézkesen csúszik, ahogy látom. - mutatott az előttem várakozó, még mindig teli korsóra.
- Nos, mint említettem nem vagyok valami nagy ivó. - nevettem, a korsót kocogtatva zavaromban, miközben ő intett a csaposnak, aki egy igencsak elázott fickótól jött az újabb rendelésért.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte a tipikus csaposvigyorral arcán.
- Hmm... van citrom leve?
- Van.
- Akkor egy 3/1-es citromos sört kérnék. - adta le a rendelést az értetlenkedő kocsmárosnak, én pedig érdeklődve figyeltem, hogy mi lehet a célja.
- Parancsoljon. - csapta a pultra az újabb korsó italt, Ita fizetett, aztán ismét felém fordult.
- Ezt kóstold meg! - tolta elém a korsót, én pedig fintorogva hajoltam az ital fölé. Nem igazán értettem hogyan segíthet az amúgy is kesernyés sörön a savanyú citromlé. - Csak bátran. Ízleni fog, rajta. Nálunk a nők ezt szokták inni. Magam nem szeretem, mert a citrom elrontja a sör kesernyés ízét. - magyarázta. - Rajta, ne húzd már a szád. - kedves mosollyal arcán noszogatott, én pedig végre elhatároztam magam, a számhoz emeltem a korsót, és belekóstoltam a tartalmába. Pár másodpercig még a számban tartottam a kortyot, és ízlelgettem, aztán lenyeltem. A várt maró hatás elmaradt, valójában az íz kellemes csalódás volt. Elégedetten megnyaltam a szám szélét, persze nem túl feltűnően, és elismerően bólintottam.
- Ez sokkal kedvemre valóbb. - fordultam felé mosolyogva. - Cserélünk? - toltam elé a korábban rendelt sört, amiből még alig hiányzott.
- Szóval Titan Nose. Az Shirotsume-ben van, ugye? - igenlő válasza után folytattam. - Egyszer találkoztam egy Arashi nevű tűzmágussal, aki szintén a Titan Nose-ból jött. Nem ismered véletlen? - néztem rá kérdőn, és a korábbinál sokkal lelkesebben ittam bele az új italomba.
Meglepettségét egy újabb korty sörbe fojtotta, majd megszólalt.
- Hmm... tűzmágus? Minő véletlen, éppen így hívják a társamat. - elmélkedett egy félmosollyal arcán, de mintha nem is nekem mondta volna, csak magában beszélne.
- Szóval találkoztatok. Én viszont rajtad kívül még sosem találkoztam a Blue Pegasus-ból senkivel sem, viszont a mesteretek hírneve elég messzire elér. - vigyorgott. - Tényleg olyan magának való, fura figura? Érted mire gondolok. - kacsintott rám, én pedig elnevettem magam.
- Arashi is ugyanezt mondta. Bár ha így jobban belegondolok, az ismerőseim nagy része, az első kérdései közt Bob Mesterről érdeklődik. - mosolyogva kortyoltam az Itasörbe, majd folytattam. - Nos, a Mester valóban kissé "különc", bár azt hiszem ez a szó nem elég kifejező, ha róla van szó. Az öltözködése és a viselkedése furcsa, de a szíve a helyén van. Az a lényeg, nem igaz? - újra újdonsült ivótársamra emeltem tekintetem, arcom pedig növekvő jókedvemről árulkodott.
- Ki tudja mi igazából a lényeg? - elmerengett egy pillanatra. - Elvégre nem ítélkezhetsz az emberek felett ránézésre. - közben újra ivásra emelte a korsóját, én pedig bólintással egyetértésemet fejeztem ki. ~ Bob Mestert hajlamosak az emberek gyorsan elítélni, pedig nincs benne semmi rossz. Sőt, mint azt a mellékelt ábra mutatja, magam is más benyomást keltek az emberekben, mint amilyen valójában vagyok. Ita is egészen másképp vélekedett rólam, amíg fel nem fedtem kilétem. Végül is az természetes, ha az embereknek van egymásról véleményük pusztán a külsőségek alapján. Azonban belső tulajdonságokkal felruházni valakit a ruhái alapján.. nos az nem helyénvaló. ~ Ita hangja zökkentett ki gondolataimból.
- Azért ha módomban áll, én messzire elkerülöm azt az embert. Sok mindent hallottam már, ami elég okot ad, hogy ne kerüljek a közelébe. - képzelem milyen pletykákat hallhatott. Ha tudná, hogy azokból nagyjából semmi sem igaz... - De inkább váltsunk témát. Sokáig maradsz a városban? Vagy esetleg csak átutazóban?
- Elvileg csak átutazóban vagyok, de hogy őszinte legyek nem sok kedvem van hazamenni.
- Csapos, még egyet a hölgynek. - intett, amint meglátta, hogy sikerült a végére érnem az első korsónak.
- Még egyet? - kérdeztem félénken. - Nem akarok udvariatlan lenni, de lehet sok lesz. - szóltam zavartan, de a csapos mit sem törődve kételyeimmel, elém vágta a teli kupát, majd elviharzott. Magam elé húztam az italt, belekortyoltam, és folytattam.
- Szóval úgy volt, hogy még ma visszaindulok, mert csak egy szerződés miatt jöttem ide a céhünk nevében. De ma már nincs kedvem elindulni. Valószínűleg amint hazaérnék, máris indulhatnék a következő, hasonlóan "izgalmas" megbízásra. Ez a büntetésem, amiért az egyik céhtársammal.. öhm.. véletlen leromboltuk a Mester egyik kedvenc üzletét. - újabb korty alkohol. - Na nem mondom, tényleg a földdel tettük egyenlővé, még a rúnalovagok is kijöttek a céhházba kérdezősködni.- megint emeltem a korsót, aminek tartalma egyre könnyebben gördült le torkomon. - Bob Mesternek sokat kellett miattunk magyarázkodnia, szóval a büntetés jogos, de azért még nem kell neki örülnöm. Ugye? - kérdőn néztem rá, de igazából csak megerősítést vártam, amit meg is kaptam. - Szóval éjszakára keresek itt valami szállást, aztán holnap hazautazom. Na és te? Mintha azt mondtad volna egy küldetésről mész éppen haza. Milyen küldetés volt? És mikor indulsz tovább? Mesélj magadról. - bal karommal a pultra könyököltem, és arcomat Ita felé fordítva, a tenyerembe fektettem. Éreztem, hogy az alattomos kis alkoholmanócskák mocorgásba kezdenek a fejemben. Nem lesz ennek jó vége, ha még többet iszom..
- A küldetés nem volt valami nagy eresztés, viszonylag könnyű pénzszerzési lehetőség volt. Egy ötfős bandát kellett elfognom, akik azzal töltötték a minden napjaikat, hogy a gyanútlan túristákat fosztottak ki, majd jól helyben hagyták őket. Az elfogásukért járó jutalom elég méltányos volt, ahhoz képest, hogy a bandában csak egy mágus volt, és az sem valami nagy eresztés. Amúgy meg a reggeli vonatra váltottam jegyet, szóval még bőven ráérek. - intett az újabb körért, majd egy pillanatig még bámult rám, aztán folytatta. - Nem tudok mesélni magamról semmi érdekeset. Lényegében annyi, hogy a Titan Nose mágusa vagyok, a nagybátyám egy sikeres kocsmát vezet, amihez idő közben hozzácsapódott egy kisebb szálló is az utazók számára. Dióhéjban ennyi. Most mesélj te, miért pont a Blue Pegasushoz csapódtál?
- Nos... igazából nem is tudom. Mielőtt csatlakoztam, nem sokat tudtam a varázslócéhekről. A mesterem mindig szűkszavú volt, ha erről volt szó, pedig a felmenőim közül többen is nagy céhek mágusai voltak. - kortyoltam egyet. - Igazából a véletlen sodort a Blue Pegasusba. Céltalanul vándoroltam... ehh.. illetve ez így nem igaz. Azért vándoroltam, hogy célokat találjak magamnak, aztán egy nap abba a városba vitt az utam, ahol a Pegasus székel. Egy hirtelen ötlet vitt be azokon a kapukon, és nem bántam meg. - mosolyogtam, majd kiittam az utolsó korty sört is.
- Egyébként én sem tudok magamról semmi érdekeset mondani. Egy kis halászfaluban nőttem fel, Hargeon-tól északra. Apám és bátyám halász volt, édesanyám pedig... nos ő mindig azt csinálta, amire lehetőség volt. Az ő testvére tanított nekem mágiát. - egy pillanatra elmerengtem a kedves emléken, talán fájt is visszagondolni, de az alkohol, vagy valami más eltompította a keserű érzéseket, és nagylelkűen meghagyta nekem a boldogság pillanatnyi felvillanását. - Milyen mágus vagy, Itachi? - fordultam vissza a fiúhoz, miközben lopva újra meglestem a nyakán a Titan Nose szimbólumát. Vajon milyen lehet ott az élet? Egy másik céhben, egy másik városban...
- Hmmm... én az elemi mágiákban vagyok jártas. Leginkább a villám elem áll hozzám a legközelebb, de konyítok valamennyit a víz, és jég mágiához is. Tudom kissé érdekesen hangzik, de az alkotó, és a pusztító mágia egész jól kiegészítik egymást. - felelte.
- Három elemet is tudsz használni? Az már valami. - lelkesedtem, miközben ő a következő kör rendelésével foglalatoskodott. - Jómagam is elemi mágiában utazom, de engem a homokhoz fűz különleges kapcsolat. Alapszinten értek a kristálymágiához is. Köszönöm. - rámarkoltam a közben megérkezett korsó fülére, és belekortyoltam.
- Még kezdő vagyok a mágusmesterségben, így ne várj túl sokat személyemtől.
- Ó én is kezdő vagyok. Sokat kell még tanulnom. - mosolyogtam bele az italba, aztán visszafordultam a fiúhoz, és azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Teljesen elsápadt, a szemei makacsul próbáltak lecsukódni, és dülöngélt, mint aki megivott három hordó töményet.
- Jól vagy? Nagyon rosszul festesz. - kezemet a vállára tettem, de ő inkább a csaposhoz fordult.
- Mi a fenét rakott bele? - nyögte, s azzal a lendülettel eszméletlenül lefordult a székről.
- Ita! - elkaptam, hogy ne verje be a fejét, és óvatosan a padlóra eresztettem, majd dühösen kihúztam magam, és a csaposhoz fordultam.
- Tényleg belekevert valamit az italokba? - kiabáltam, de a fickó csak gúnyosan mosolygott rám, mintha csak várta volna, hogy én is kifeküdjek. Indulatosan ráfogtam kodachim markolatára, és már izzítottam is a mágiát, amivel a pengét aktiválhattam volna, de ekkor megmozdultak a bútorok, sőt, mintha az egész kocsma a feje tetejére állt volna. Szédültem, a fejem szét akart robbanni. Ránéztem a kardra, amin felizzott türkizszínű pecsétem. Utoljára ránéztem a férfire a pult mögött, aztán a kép elmosódott, majd elsötétült minden.

- Hol a fenében vagyunk? Mi történt? - hallottam valahonnan távolról Ita hangját. - Atsui jól vagy? - a nevemre felemeltem zúgó fejem, s a rángatásra nagyjából magamhoz is tértem.
- Megvagyok. - nyögtem halkan, bár még magamat sem győztem meg állításom igazáról. Körbenéztem, de csak egyszerű kőfalakat láttam magam körül. Végignéztem magamon is, és cseppet sem lepett meg, hogy testemet kötélbörtönbe zárták, azt szinte az ébredés pillanatában érzékeltem, hogy nem tudok mozogni. ~ A kardom!! ~ hasított belém a felismerés, és tekintetemet azonnal a csípőmre szegeztem, de fegyveremnek hűlt helyét találtam. Mélyet sóhajtottam, és csalódottan konstatáltam, hogy mágiámnak is nyoma veszett. Hátranéztem a vállam fölött.
- Ita? Te jól vagy?
- Velem minden rendben, azon kívül, hogy hasogat a fejem.
- Az enyém is. - sóhajtottam. - Nem tudom használni a varázserőm.
- Valószínűleg a kötél elzárja a mágiánkat. Ha valahogy hozzáférnék a zsebemben pihenő késeimhez... de ez most esélytelen... - mozgolódni kezdtem, hátha ki tudom húzni kezeimet a béklyóból, de az makacsul ellenállt.
- Ááhh.. Túl szoros a kötél. Van ötleted, hol lehetünk?
- Fogalmam sincs, talán egy lepukkadt raktárépületben, vagy egy régóta használaton kívüli házban. Mindenesetre remélem hamarosan megismerjük vendéglátónkat. – bólintottam, aztán mindketten továbbrángattuk a kötelet, de az csak nem akart engedni. Néhány perc elkeseredett próbálkozás után, az ajtó felől valami neszt hallottam, majd csörömpölést, és végül kattant a zár, hogy az ajtó fémes nyikorgással kitárulhasson.

Egy középmagas, bár kissé túltáplált férfi lépett be a szobába, nyomában két jó erőben lévő martalóccal, akik fapofával követték. A ruházatuk átlagos volt, sem nem túl szakadt, se nem túl kirívó, és egyiknek sem volt fegyvere. Se egy kard, se egy kés, se egy pisztoly, vagy bármi átlagosnak mondható fegyver, ami számomra azt jelentette, hogy mágusokkal van dolgunk. Ha pedig igazam van, még nagyobb pácban vagyunk, mint eddig gondoltam.
- Khm. – köszörülte meg a torkát a dagi, de ahhoz, hogy ezt láthassam, majdhogynem ki kellett tekerni a nyakam. Valószínűleg észlelte, hogy nem kap elég figyelmet, ugyanis csettintett a bal kezével, majd felém legyintett. Erre az egyik kutyája odajött, és szétkötötte úgy a köteleket, hogy a székemet el tudja fordítani. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megrúgjam, ahol csak érem, de sajnos a lábamat is a székhez kötözték, így csak tehetetlenül tűrtem, ahogy befordítja a székemet Ita mellé.
- Óó így mindjárt jobb. – elégedetten járatta rajtunk tekintetét.
- Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem ingerülten, fejem pedig zúgott saját hangomtól, pedig nem is kiabáltam.
- Itt most csak én beszélek, kislány! Világos? – megpróbáltam felkelni, hogy behúzhassak neki egyet, de a kötél nem engedett, meg a marcona kétajtós szekrény sem, aki ráadásul egy elegáns mozdulattal beragasztotta a számat, így a továbbiakban csak a szúrós tekintetemmel tudtam kifejezni nem tetszésemet.
- Ne erőlködjenek, amíg a kötél magukon van, nem férnek hozzá a mágiájukhoz. – remek, micsoda pompás hír. Vajon mond valami újat is, vagy tovább cukkol minket a nyilvánvaló tényekkel? – Eredetileg csak a Titan Nose-os idiótáért mentünk, de így két legyet ütünk egy csapásra. Szép nap ez a mai, nem igaz? És hogy a kérdésére is válaszoljak, ellopjuk a varázserejüket, illetve mindenüket, amit pénzzé lehet tenni, ami az önök számára a sajnálatos halált jelenti. – úgy nevetgélt, mintha az év viccét mondta volna el, pedig én egyáltalán nem találtam mulatságosnak.
- A belsőszerveink, és a mágiánk ki kristályosítása megéri? Ha vadászni fognak rátok a barátaink, csúnya véget fogtok érni. Márpedig vadászni fognak, és ha megtalálnak, abban nem lesz köszönet. A szervkereskedelem nem hoz annyit, amennyiből fel tudnátok bérelni egy egész céhet a védelmetekre. – vágta rá fenyegetően Itachi, de a férfira ennél nehezebb volt ráhozni a frászt.
- Ostoba kis pondró! – vetette oda válaszul. - Már csak a fejeden lévő vérdíjból többet kaszálunk, mint a testetekből, de ha már a kezünkben vagytok, akkor annyi pénzt sajtolunk ki, amennyit csak tudunk - ismét öblös kacagásba kezdett, ami fészkelődésre sarkallt. Ha most meglenne a mágiám…
- Vérdíj van a fejemen? – csodálkozott társam.
- Hehe, a céhed összes tagjának fején vérdíj van - mosolygott büszkén.
- Ki tűzte ki a vérdíjakat?
- A Cyclops Eye sokat fizet a fejetekért. Nagyon szeretnék, ha nem lennétek. – gúnyos vigyorral arcán Ita mellé sétált, belemarkolt a hajába, és erősen hátra húzta a fejét.
- Elvághatnám a torkotokat itt és most, de sajnos a mágiátok miatt élve van szükségem mind kettőtökre. Pedig úgy hallgatnám a halálhörgéseteket. – és már megint az ördögi kacaj..
Mikor ismét kapott levegőt, intett a két gorillájának, azok pedig szó nélkül, székestül felkaptak minket, és átvittek egy másik szobába, aminek közepén egy cseppet sem bizalom gerjesztő műtőasztal állt.
- Mindjárt megkezdjük a folyamatot, egy pillanatig se aggódjatok. Higgyetek nekem, roppant fájdalmas lesz, de nem fogtok belehalni. Élve szedjük ki a szerveiteket.
Nyílt a vasajtó, és két műtőruhás férfi lépett be, meg sem álltak a fém műtőasztalig, ami mellett egy gurulós szekrényen, kupacban álltak a szikék, ollók, és egyéb orvosi szerszámok. Megragadtak két ampullát, és betöltöttek két injekciót. Az egész olyan szürreális volt, hogy szinte mosolyogni volt kedvem, ha nincs beragasztva a szám, talán csak Ita hangja tartott volna vissza.
- Mit akarnak azokkal?!?!?!
- Nyugalom, csak egy kis altató. Végig fogják aludni az egészet. – felelte az egyik műtős, de hangja egyáltalán nem nyugtatott meg, és úgy láttam nem csak engem nem. Ita arcára kiült mit gondol, azonban a tömzsi főnök elégedetlensége már meglepett.
- Mégis mi a fenét képzelnek? Altatásról szó sem lehet. Hallani akarom, ahogy visítanak fájdalmukban.
- Ha eszméletüknél maradnak, belehalnak. A szívüknek még dobognia kell, mikor kioperáljuk őket, mert egy halott szívért senki nem fizet. - azt hiszem ez volt az a pont, amikor úrrá lett rajtam a pánik. Most fogtam csak fel, hogy nemsokára meghalunk mind a ketten, és nem tehetek ellene semmit. Magabiztosságomnak hűlt helye volt, varázserőm nélkül egy senki voltam. Ez a tény jobban megrémített, mint maga az elkerülhetetlen halál, főleg, hogy még csak eszembe sem jutott soha, hogy mit csinálnék, ha elveszteném a mágiámat. Hirtelen remegni kezdtem, és könnybe lábadt a szemem, teljesen kétségbeestem. A dagadék sértődötten kiviharzott, az egyik férfi pedig beadta az altatót. A szúrással járó fájdalmat hamar elnyomta a jótékony érzéketlenség, és egy pillanattal később már álomba is merültem.

Mikor magamhoz tértem, ismét a raktárszobában voltam, Ita-t pedig velem szembe ültették. Szemhéjaimon mintha mázsás súlyok lettek volna, csak pillanatokra tudtam felemelni őket, így homályos látásom is csak időszakos volt.
- Ro... ro..rohadékok! – próbálkozott társam a beszéddel, de ő is hasonló állapotban volt, mint én. Egy pillantás erejéig sikerült elkapnom bocsánatkérő tekintetét, aztán ismét átadtam magam a sötétségnek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor újra magamhoz tértem, nekem úgy tűnt, mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem. Most azonban éberebb voltam, az altató hatása tompult, így viszont érzékeim is feltámadtak. A végletekig kimerültnek éreztem magam, mintha nem csak a varázserőmet szívták volna el, hanem az életerőmet is. Itachi már nem volt a szobában, egyedül voltam, és a felismerés úgy fúródott bordáim közé, mint egy kard rideg acél pengéje.
- Itaaa!!! – kiáltottam amennyire csak erőm engedte, bár tudtam, hogy semmire nem megyek vele. A fiú talán már nem is él, a név, amit kiabálok már csak egy kőbe vésett felirat, és nemsokára én is indulok utána. Utolsó csepp erőmmel még sírni kezdtem, és egyre furcsább gondolatok kavarogtak fejemben. Csak annyit reméltem, hogy legalább a testünket megtalálják, és a hamvaimat Sakane tengerparti szikláiról a örökmozgó tengerbe szórják.. De hisz soha nem hagytam meg, hogy hova temessenek, ha meghalok, ilyesmi még csak eszembe sem jutott.
Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és két rúnalovag rontott be börtönömbe. Kellett néhány perc, mire felfogtam, mi történik körülöttem. Az egyik lovag megvizsgált, aztán többen is bejöttek, eloldoztak, és egy hordágyra fektettek.
- Itachi.. itt van valahol, keressék meg.. – rebegtem, de szavaim összefolytak.
- Nyugodjon meg, bevisszük a kórházba mindkettőjüket. – felelte egy nyugodt hang, aztán újabb injekciót kaptam, amitől ismét álomba merültem..
Távoli, de egyre csak közeledő hangok érték el fülemet, ahogy lassan magamhoz tértem, és hátrahagytam álomtalan eszméletlenségem. Az egyik hangot felismertem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak fokozatosan tudtam, hogy ne bántsa a fény. Végül egy óriási nyújtózkodással visszatértem a való világba, és fejem a hangok irányába fordítottam.
- Jó reggelt! – fordult felém egy fehérruhás nő, feltehetőleg egy nővérke, majd felállt a szomszéd ágyról, és az enyém szélére ült. - Hoztam önnek teát, és némi gyógyszert, örülnék, ha maga nem makacskodna, és elfogyasztaná ezeket.
- Jó reggelt! – toltam magam feljebb az ágyban, hogy ülő helyzetbe kerüljek. – A teát megköszönöm, - átvettem két kézzel a bögrét. – de a gyógyszert nem veszem be.
- De hát ez orvosság, hölgyem. Ettől jobban érzi majd magát. – magyarázkodott a nővérke.
- Elhiszem, de nem veszek be semmit, amiről nem tudom, hogy micsoda.. – kortyoltam egyet.
- De kérem, ez egy kórház, én csak Önöknek akarok jót.
- Sajnálom, akkor sem fogadom el. Talán rosszul neveltek. – mosolyogtam a bögrébe, lehetőleg úgy, hogy a nő ne lássa, ahogy arcomra kiül a gyermeteg gúny, ami nem is tudom, honnan jött.
- Ez felháborító. Most azonnal szólok a főorvosnak. – nem volt elég nagy az a bögre. Azzal elviharzott, én pedig gyorsan a tea végére értem, és Itachi-hoz fordultam. Testem elég jól volt, nem sajgott sehol, csak egy kicsit fáradtnak éreztem magam, de a korábbi állapotomhoz képest, még így is szinte kicsattantam az életerőtől.
- Örülök, hogy jobban vagy. Sajnálom, hogy bajba sodortalak. – suttogta alig hallhatóan, hangját lelkiismeret furdalás tompította. - Remélem meg tudsz bocsátani.
- Ugyan, nincs miért. Nem hibáztatlak, örülök, hogy nem esett bajod neked sem. – válaszul egy biztató mosolyt is küldtem neki, hátha feloldozhatom vele.
- Kérhetnék egy szívességet? – bólintottam. - Ha nem túlságosan megterhelő feladat, oda tudnád adni azt a laposüveget az éjjeli szekrényről?
- Persze. – nyújtóztam a flaska után, majd ahogy sikerült elkapnom, kimásztam az ágyból, és odasétáltam vele Itához.
- Hálás köszönet. – mondta lelkesen, ahogy átvette az üveget, majd megszabadítva a kupaktól, függőlegesen a feje tetejére állítva, önteni kezdte a tartalmát a szájába. A kocsmában tapasztaltak után már egyáltalán nem lepett meg a tempó, csak mosolyogtam rajta, aztán visszakullogtam az ágyamra, és visszaültem úgy, hogy lábaimat az oldalán lógattam.
- Hogy érzed magad? – fordult felém ismét, amint visszaillesztette a kupakot a flaskára.
Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó kinyílt, és egy orvos lépett be, nyomában az imént elviharzott nővérkével.
- Hmm... Látom mind a ketten felébredtek. Hölgyem, maga akár már ma hazamehet, a csodálatos felgyógyulására való tekintettel. – fordult felém, majd Itára nézett. - Maga viszont még egy ideig itt marad, mivel a sebe még nem gyógyult meg teljesen, és veszélyes lenne így mászkálnia. – fejezte be mondandóját, majd azzal a lendülettel ki is ment, csak hogy érezzük a törődést.
- Úgy látszik te már ma haza mehetsz. Ennek örülök.
- Ez valóban jó hír. Bár szívem szerint inkább megvárnám, amíg te is felépülsz. – mosolyogtam. - De így is napok óta vissza kellett volna érnem a céhbe, félek Bob Mester már utánam küldött egy egész hadsereget. – kuncogtam. – Mellesleg.. mi volt ez az egész? Miért van a fejeden vérdíj?
- Úgy látszik a Cyclops Eye ott akar beleköpni a levesünkbe, ahol tud. Mihamarabb értesítenem kell ezekről a mestert, és a többieket is. – felelte komoran, majd mikor újra rám nézett, már ismét mosolygott. - Emiatt nem kell aggódnod, csak egy apró kellemetlenség, amit a céhem el tud rendezni egyedül is.
- Értem. Azért ha szükséged van segítségre, keress meg. Erről a kis „incidensről” pedig feltétlenül beszámolok a Mesternek.
- Ahogy gondolod, de ez személyes ügye a céhemnek, amit nekünk kell lerendeznünk. A mestered nyilván tud a két céh ellentétéről. – sóhajtott. - De ha nem haragszol meg, én most lefeküdnék, pihennem kell. Ha nem lennél itt, mire felébredek, akkor örülök, hogy megismerhettelek, és biztonságos hazautat kívánok. – alighogy a mondat végére ért, máris szuszogva álomba szenderült, én pedig mosolyogva betakargattam, aztán ráérősen átöltöztem. Közben azon járt az agyam, vajon miféle céh lehet ez a Cyclops Eye. Még sosem hallottam róla azelőtt, de befolyásosak lehetnek, ha egy ilyen akciót összehoztak. Vajon az összes Titan Nose tagot figyelik? Itt tartottam gondolataimban, amikor észrevettem, hogy az elmélkedés közepette, teljesen megálltam a fejlődésben.

Végül összeszedtem a cuccaimat, utoljára megnéztem magamnak a fiút, aztán elhagytam a kórházat, és hazafelé vettem az utat. Kíváncsi leszek, mit tud a Mester erről az egészről..

/Gabriel-lel közösen kidolgozott munka/

Visszatérés Nindrába
I. Fejezet

Rossz álom ébresztett kegyetlenül, ráadásul hajnalok hajnalán. Zihálva ültem az ágyamban, és a homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket töröltem le jobb kézfejemmel.
- Minden rendben? – mászott az ölembe Koko, ijedt szemeivel az arcomat fürkészte.
- Jól vagyok… - sóhajtottam nyűgösen. – Csak rosszat álmodtam.
- Elmeséled?
- Nem szeretném. – csalódott tekintetére folytattam. – Majd talán később.
- Okéé.
Fáradt mozdulatokkal lehajtogattam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Nem éreztem jól magam, tele voltam negatív érzésekkel, és fáradtnak éreztem magam… borzasztóan fáradtnak. De vajon mitől? Legalább egy hete, hogy hazatértem az utolsó küldetésemről Oak Town-ból, és azóta csak lustálkodtam. Még a céhházba is csak a szépségszalonba mentem be… a masszőrlánynak isteni keze van… Végül egy vállrándítással pontot tettem aggodalmaim végére, és kimentem apró konyhámba, hogy feltöltsem magam egy kis reggelivel, amikor kopogtak az ajtón. Ki lehet az ilyen korán? Csak nem Keiko néni a friss reggelire való kaláccsal?
Csillogó, reménnyel teli, éhes szemekkel nyitottam ajtót, de nem a szomszéd idős néni volt az, hanem..
- Liz? Mit keresel te itt ilyenkor?
- Jó reggelt Atsu. – nézett rám kissé megilletődötten, amire rögtön észbe kaptam.
- Jó reggelt! Ne haragudj, még nagyon kómás vagyok. Gyere be! – arrébb álltam, hogy elférjen, aztán becsuktam mögötte az ajtót.
- Szia Liz!
- Szia Koko! Te nem tűnsz álmosnak. – cirógatta meg mosolyogva a kis vakarcs buckóját.
- A látszat csal… - ásított amaz, majd amint leült Liz, az ölébe fészkelte magát.
- Kérsz egy teát?
- Elfogadom. – szerencsére a víz már majdnem forrt, így csak még egy bögrét kellett előkészítenem.
- Ugye nincs semmi gond? – kérdeztem, miközben már a teafüvet tömködtem a kis merülőbe, amit aztán a bögrébe eresztettem, majd leforráztam a bugyogó vízzel.
- Dehogy. Egy levelet hozott a futár ma hajnalban a céhházba. Sürgősséggel adták fel, és neked címezték.
- Nekem? – nyújtottam felé meglepetten a gőzölgő teát.
- Köszönöm. Igen, neked. Tessék. – azzal átnyújtott egy sima, fehér borítékot, azonban ahogy jobban megnéztem a bélyeget, egy pillanatra megálltam a fejlődésben.
- Jól vagy, Atsu? – ezek szerint el is sápadtam.
- Igen… Ez a levél Nindrából jött… még hozzá a polgármestertől.
- Ohh.. – Liznek sokat meséltem az ott történtekről, nem csoda, hogy az ő szemei is kikerekedtek.
Letettem bögrémet, és sietősen feltéptem a borítékot, amiből egy viszonylag rövid levélke bukkant elő. Kiszedtem, és hangosan olvasni kezdtem.


- Aláírás, dátum, és ennyi.
- Mész? – kérdezte Liz, majd kortyolt a forró italba. Egy pillanatnyi szünet után válaszoltam csak.
- Igen. Segítségre van szükségük. Talán köze lehet a talizmánhoz.
- De azt elpusztítottátok, nem?
- Elvileg igen… de sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy megtudnék valamit erről. – emeltem bal kézfejemet szemmagasságba, hogy megnézhessem a ráégett mágikus jelet.
- Egyedül mész? Vagy.. vele? – kérdezte bátortalanul, de azért egy apró, sokat sejtető mosoly, pimaszul az arcára kúszott. Leeresztettem karom, és jobb tenyeremmel ösztönösen megdörzsöltem a szimbólumot.
- Egyedül. Hallhattad, hogy nincs időm Gab után szaladgálni. Meg tudom oldani.
- Te tudod.. – vonta meg a vállát, de várta mit válaszolok.
- Ha ezt elintéztem, talán meglátogatom Erában. – mosolyodtam el végül én is.


Az állomás felé menet Koko folyamatos kérdezősködése foglalta le gondolataimat, de amint felszálltam a füstölgő szerelvényre, és a kis vakarcs elaludt, a száguldó táj monotonitása rám borította az emlékeket. Vajon milyen elátkozott hely lehet Nindra, hogy folyton történik ott valami. Lehet, hogy ez az egész még mindig a Talizmán „műve”? Hirtelen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy megsemmisítettük. Hiszen, ha visszagondolok, csak a nagy fényességre emlékszem, és a robbanásra, aztán elájultam, de azt egyikünk sem látta, hogy a nyaklánc valóban szétrobbant volna. Eltűnt, vagy nem is tűnt el? Emlékeim egyre inkább egy tó zavaros vizére hasonlítottak, amibe egy pillanattal korábban hajítottak egy óriási követ. Úgy éreztem, fogalmam sincs mi is történt akkor a szentélyben, és hirtelen azt kívántam, bárcsak Gab is ott lenne, hogy megoszthassam vele az aggályaim. Vajon ő mire emlékszik az egészből? Ekkor vettem észre, hogy megállás nélkül a bal kézfejemen lévő kör alakú szimbólumot dörzsölgetem. Viszketett, de ezt a folyamatos piszkálásnak tudtam be.
A nagy gondolkodás egy idő után, békés alvásba csapott át. Álomtalan szundikálásom hangos kiabálásra szakadt meg.
- Mindenki feküdjön a földre, és pakolja ki az értékeit!! – egy erős férfihang volt az, aztán a hozzá tartozó erős férfikéz megragadta a bal vállamat, és egy mozdulattal kirántott kényelmes székemről, amire ráadásul helyjegyet váltottam.
- Mit akar tőlem? – kérdeztem nyugodt hangon, miközben lábammal betoltam az ülés alá, a továbbra is zavartalanul alvó Koko-t.
- Fogd be a szád csinibaba, és kapard elő az értékeidet!
- Nincs értékem.
- Akkor majd keresünk. – csorgatta nyálát a földre. Igen, az ilyesmi mindig érzékenyen érintett..
- Hé! Mi a franc ez? Mi a szar ez?!! – óbégatott, miközben kényelmes, egyenletes tempóban süllyedt mágikus futóhomokomban.
- Ez varázslat, te majom. – feleltem, miközben négykézlábra álltam.
- Meg ne mozdulj, hallod??!! – hangjában immár tisztán hallható volt a pánik, ami nekem furcsamód tetszett.
- Sand Fist! – öklömmel a levegőbe csaptam, a férfi gyomrába pedig egy méretes homokököl simult. Egy köpés, egy hörgés, aztán a jótékony sötétség. Kivettem a fegyvert a kezéből, a golyókat kiszórtam az ablakon, aztán utánuk hajítottam a pisztolyt is.
- Nyugodjanak meg, semmi ok pánikra. – próbáltam az embereket higgadtságra ösztönözni, de a siker nem tűnt teljesnek. Sóhajtottam egyet, Kokot pedig bepakoltam a táskámba, amit a vállamra kanyarítottam, aztán elindultam a kocsi végébe, hogy megkeressem a társait, amikor egy fegyverdördülés hasított a levegőbe. Tettem egy lépést a hang irányába, de aztán valami ismeretlen okból kifolyólag, mégis a vonat másik vége felé vettem az irányt.

Előhúztam kardom, és megtöltöttem mágiámmal, majd közelebb léptem az ajtóhoz, és egy gyors mozdulattal elhúztam. A kezemen feszülő szimbólum kellemesen felizzott. Szemem még nem azonosította a fekete hajú fiút, de én rögtön tudtam kivel hozott össze ismét a jószerencsém.
- Atsui, mit keresel te itt? Nem esett bajod?
- Gabriel!– első meglepetésemben egy pillanatra a szavam is elállt. – Öö.. igen jól vagyok, semmi bajom. – tértem magamhoz. – Valami banditák vannak a vonaton. Ha jól sejtem te is találkoztál már velük. – fogtam meg az egyik tőrt a levegőben, hogy aztán az arcom elé húzva, közelebbről is megszemlélhessem.
- Egyet elintéztem én, gondolom, akivel találkoztál, azt meg te. Maradtak hárman, a tiéd mágus volt?
- Nem. Lehet, hogy vannak köztük mágusok is?
- Az enyémet... mondjuk úgy, kivallattam. – kicsit elhúzta a száját, mintha szégyellné magát. - Öten vannak, egy mágus. Két gyalog kihúzva, maradt kettő meg egy ló.
- Értem. Hallottam egy lövést a vonat elejéből, remélem nem sérült meg senki. Egyedül utazol? – kérdeztem kissé szégyellősen, amikor újabb lövések dördültek. Azonnal a vonat eleje felé vettük az irányt.
- Velem van egy jó barátom, Don, a klán egyik legerősebb mágusa, nem hiszem, hogy neki baja esett volna, de a civilek... nem úgy ismerem, hogy összetöri magát, hogy mindenkit épen kihozzon. – húzta el ismét a száját.
- Kiváló mentor.. – mosolyogtam, miközben elhagytuk a vagont, amiben néhány perccel korábban még nyugodtan zötykölődtem. Az ajtóhoz érve Gab félretolta az odatámasztott ülésdarabot, aztán kiléptünk a két kocsi közötti részre. Alattunk csak a száguldó sín volt, semmi más, kicsit bele is szédültem, ahogy lenéztem.
- Felmászok a tetőre, körülnézek. Maradj itt, visszajövök.
- Rendben. – feleltem, és visszaléptem az ajtóba, hogy meg tudjak kapaszkodni, miközben Gab artistákat megszégyenítő bátorsággal mászott fel a létrán a vagon tetejére. Vakmerősége kissé leizzasztott, már elő is készítettem mágiámat, hogy ki tudjam segíteni, ha szükség lesz rá, ám aggodalmam feleslegesnek bizonyult… egyelőre.
- Hárman vannak a vagon másik végében. Don megrekedt, egy nőt túszul ejtettek. Milyen gyorsan tudsz egy akkora kristálypajzsot teremteni, ami felfogja a golyókat? Pár másodpercről lenne szó. Meg tudod csinálni?
- Nem probléma. – mosolyogtam a fiúra. – Mikor menjek be?
- Majd valamilyen zajt csapok, ha a helyemen vagyok. Fogalmam sincs mit, majd improvizálok. – azzal megfordult, és elkúszott a vagon másik vége felé, én pedig kristályhidacskát idéztem magam elé, majd átmentem a másik ajtóhoz. Sóhajtottam egy mélyet, előkészítettem a mágiámat, aztán feszülten vártam, hogy Gab “improvizáljon”.
Nem kellett sokáig várnom, és egy tőr csapódott be a mögöttem lévő vagon ajtaja fölé. Ösztönösen megragadtam a kilincset, és megpróbáltam benyitni, de az ajtó persze nem nyílt. Egy pillanat is elég volt, hogy rájöjjek mekkora idióta vagyok.
- Sand Magic! – óriási robajjal döntötte be mágikus homokom az ajtót, kezeim pedig azonnal magam elé tartottam, és kristályfalat idéztem közém, és a banditák közé, akiket a portól egyelőre nem is láttam. Néhány másodperc múlva már kopogtak a golyók a csillogó türkizfalon, de kárt nem tudtak benne tenni. Gab sem váratott magára, ugyanis a golyózápor hamar abbamaradt, így megszüntettem a varázslatot, hogy lássam mi történik. Társam éppen begyűjtötte a fegyvereket, a túsz is biztonságba került, gondoltam végleg kivonom őket a forgalomból.
- Crystal Magic! – a három fickó kezein és lábain kristálytömbök jelentek meg, majd a kocsi oldalához repültek, és szorosan odabilincseltem őket a falhoz. Gab elindult a hátsó vagonok felé.
- Előszedem a másik két jómadaradat is, addig ismerkedjetek össze. – fordult felém. –Don, ő Atsui Orestes, akiről már meséltem neked, vele intéztük el azt a problémát Nindrában. Atsu, ő Don Howard, akiről még egy szót se szóltam. – vigyorgott, majd el is tűnt az ajtó mögött, amit betörtem. Értetlenül egymásra néztünk a férfival.
- Szia, Atsui vagyok. – nyújtottam felé a kezem. Kissé esetlennek éreztem magam a marcona külsejű férfival szemben, bár meglehetősen hasonlítottak egymásra Gabriel-el.
- Helló – viszonozta volna a kézfogást, ha nem lett volna tele a keze egy méretes puskával. – Öhm… elnézést.. – a varázslat megszűnt, a fegyver visszatért a helyére, aztán megszorította a kezem, de úgy, hogy magamban már hallottam csontjaim ropogását. – Don Howard.
Egyik lábáról a másikra állt, furcsamód most pont, hogy rám hasonlított. Nem az a beszédes ember, semmi kétség…
- Gab sokat mesélt rólad.. – szólalt meg végül.
- Igen, hallottam.
- Ühüm.
- Rólad viszont nem hallottam még.
- Jahh.. – egy furcsa mosolyt engedett felém.
Újabb kínos csend következett, amikor Gab végre visszatért a vagonba, hóna alatt a maradék két rosszfiúval. Hátamon mocorgást éreztem, ami azt jelentette, Koko talán magához tért.
- Jé, ki ez a kis fickó, Atsu? Be se mutatsz? – kérdezte, miközben a két eszméletlen testet a sarokba hajította.
- Ohh.. de igen, persze. Koko mássz elő! – hívtam a kis koalát, aki szokásos rohamtempójában átmászott a karomra.
- Mi a fene történt már megint? – dörzsölgette álmos gombszemeit a kis szőrpamacs.
- Apró zűr, csak a szokásos. – mosolyogtam. – Koko, ő itt Gabriel van Chantai, egy… barátom. – hadartam. - Gab, ez itt Koko, a város közelében találtam rá nem olyan régen. Hasonló tojásból kelt ki, mint Kaensho.
- Oh, és már beszélni is tud! Szevasz pajtás! – lelkesen odatartotta neki az öklét, de Koko csak bambán bámulta a felé tartott kezet, aztán vizsgálgatni kezdte.
- Felétek így szokás köszönni? – kérdezte unottan, én pedig majdnem hátradőltem szégyenemben.
- Hát bele szoktak öklözni a másik öklébe. De ha nem, hát nem. – mosolygott, és megdörgölte a buciját.
- Na és hol van Kaensho? Úgy hiányzott, biztos sokat nőtt, amióta utoljára találkoztunk. – lelkesedtem, és a fejemet forgatva kerestem a kis farkast.
- Kaensho… - elkomorodott. – Nos, Kaensho elszökött. Azt mondta, olyanokat akar látni, akik olyanok, mint ő. A fajtáját ment felkeresni a hegyekbe.
- Elszökött? – hitetlenkedtem. – Nem értem… heves természetű, de olyan jól megvoltatok. Akkor őt mentek megkeresni?
- Eredetileg az volt a terv, hogy Don küldetésében segítünk, valami démon bújkál és tizedeli az embereket a Nindra mögötti hegyekben. Talán köze lehet a talizmánhoz, de nem tudom. De most, hogy Kaensho elszökött, nekem lesz további elintéznivalóm is. Mindenesetre a démon prioritást élvez. Bár szívem szerint nem így cselekednék, de most elsősorban az embereket kell megvédeni. Ki tudja, mikor ugrik neki Chantai-nak?
- Értem. Akkor azt hiszem ugyanazért jöttünk. – elővettem a polgármester levelét, és megmutattam a fiúnak. – Tehát egy démon a felelős a sok eltűnésért? Ha ez igaz, elkapjuk, aztán megkeressük Shot, amilyen gyorsan csak lehet. Biztos vagyok benne, hogy már megbánta, hogy elhagyott. – mosolyogtam biztatóan, hátha sikerül kicsit megnyugtatnom.
- Nos, akkor Nindra újra kettőnkre szorul? Hányszor fognak még visszahívni? –nyújtotta vissza a papírt mosolyogva.
- Nem tudom, de remélem legközelebb nem Nindrában találkozunk. – szavaimat vonatfütty zárta. – Megérkeztünk. – állapítottam meg az egyértelműt.
- Bocsánat, ha megzavarom a gerlepárt, de van itt egy rakás tetű, akiket le kéne dobálni majd a vonatról, szíveskednétek majd segíteni benne talán? – kérdezte vigyorogva Don. ~ Az előbb mintha nem lett volna ilyen nagyarcú, amikor ketten maradtunk… ~

Miután a szerelvény megállt, és kieresztette a fáradt gőzt, lehurcoltuk a vonatrablókat, majd átadtuk őket a helyi hatóságnak.
- Én megyek, és beszélek a polgármesterrel.
- Egy óra múlva találkozunk a falu északi végében, Gabriel és én ott várunk majd, ha megfelel.
- Rendben. – bólintottam, majd szétváltunk. Rögvest a polgármesteri hivatal felé vettem az irányt, és szerencsére nem is kellett sokat gyalogolnom, mivel Nindra igen kicsi falu volt. Örömmel láttam, hogy szinte teljesen újraépítették a kis település megrongált házait. A főtér szökőkútjában újra gyermekek pancsoltak, az utcákon labdáztak, a felnőttek pedig munkából igyekeztek otthonaikba, egyszóval visszatértek a rendes kerékvágásba.
- Az lesz a hivatal. – tájékoztattam Kokot, egy tornyos épület felé bökve, amikor egy kis kéz belekapaszkodott a ruhámba.
- Atsu, tényleg te vagy? – kérdezte a vékony hang, ami magára vonzotta tekintetem.
- Aayla? – a szőke kislány látványa szinte villámcsapásként hasított belém. – Hogy vagy te kis angyal? – leguggoltam, hogy arcunk egy magasságban legyen.
- Jól vagyok. Apu is jól van. – megelőlegezte következő kérdésem.
- Ennek örülök. – kis kezével megbirizgálta a nyakamban lógó sárkánymedált.
- Ugye mondtam, hogy még szükséged lesz rá. – kacsintott.
- Igen, és milyen igazad volt. – mosolyogtam.
- Az eltűnt emberek miatt jöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, éppen a polgármesterhez tartok.
- Akkor szólok a többieknek, hogy már minden rendben. – azzal nevetgélve visszaszaladt kis barátaihoz.
- Reméljük a legjobbakat. – motyogtam magamnak, miközben megdörzsöltem a kezemen lévő szimbólumot, majd bementem a hivatal épületébe.
A recepción azonnal bebocsátottak a polgármester irodájába, aki szinte szaladt, hogy köszönthessen.
- Üdvözlöm kisasszony, nagyon hálás vagyok, hogy eljött, ráadásul ilyen gyorsan..
- Jó napot! Ugyan, hisz ez a dolgom. – hárítottam. – Tud nekem mondani valamit, ami segíthet?
- Sajnos nem. Leírtam a levélbe mindent, amit tudok.
- Értem. Akkor ne húzzuk az időt feleslegesen. Néhány barátom is a segítségemre lesz, ne aggódjon, megoldjuk a problémát. – hivataloskodtam.
- Igazán köszönöm. Nem is tartom fel. Esetleg szüksége van valamire?
- Nem, köszönöm. Amint tudok, jelentkezem. – azzal kisétáltam az irodából, és észak felé vettem az irányt.

Hamar kiértem a falu határába, ahova néhány perc múlva Gab és Don is befutott.
- Akkor indulhatunk?
- Pár dolog előtte. – szólt Don. – Te, és Gab együtt mentek, kettéválunk, hogy gyorsabban haladjunk, és bármilyen kombinációban lennénk, szétválasztva aránytalan lenne, hiszen mindkettőtöknél akár együttvéve is erősebb vagyok, mindennemű hencegés nélkül. – felvillant mágikus pecsétje, és egy pisztolyt húzott elő a semmiből. – Ez egy jelzőpisztoly, ha valamit találtok, azonnal lőjétek a levegőbe, és ha jót akartok fogjátok be a fületeket. – mosolygott, és átadta Gab-nek a fegyvert, aki el is tette azt köpenye rejtekébe.
- Köszönjük. Neked így rendben van, Atsu? – fordult felém.
- Természetesen. – vágtam rá, mikor Gab is megnyitotta átjáróját, és egy gyönyörű, földig érő, szürkésfehér bundakabátot húzott elő, és felém nyújtotta.
- Ez a tiéd. Próbáld fel, ha nem tetszik, még visszamehetünk gyorsan.
- Ez gyönyörű. – belenyomtam arcomba a finom szőrmét, majd ledobtam a táskám, és gyorsan belebújtam. Nem csak gyönyörű volt, de hasznos is, máris nem dideregtem. – Köszönöm. – mosolyogtam Gab-ra, mire Koko hangosan felsóhajtott, Don pedig mintha a szemét forgatta volna, bár ezt nem láttam, csak a szemem sarkából.
- Örülök, hogy tetszik.
- Indulhatnánk végre? Érdekel az a démonbigyó. – szólt unottan kis koalám.
- Megyünk már, nyugi. – intettem le, majd a hátamra kaptam táskám, és bólintottam, hogy készen állok. Azzal Don nyomában megindultunk a hegyi ösvényen.

/ A történet közvetlen Vin céhbekerülése után játszódik, a familiárist még nem találta meg Atsu. /

Fellis
I. fejezet

- Hmm hmmm.. – elmélyülve böngésztem a küldetésfalra tűzött megbízásokat, és azon morfondíroztam, hogy melyik lenne ideális Vin első küldetésének. Válasszak egy egyszerűbbet, ami nem igényel különösebb erőfeszítést, de legalább láthatja hogyan is működik a rendszer? Beavatás szempontjából nyilván ez lenne helytálló, ellenben borzasztó unalmasak az ilyen munkák. Keveset fizet, és az esetek többségében, még mágiát sem kell használni. Egy szóval: unalmas. Nem éri meg. Nem akarom, hogy az első küldetésén unatkozzon. Inkább valami izgalmasabb kéne, ami feltüzeli, és ösztönzi, hogy később is szívesen vállaljon munkát. Ez itt érdekesen hangzik:

Figyelem!
Mágusok segítségére van szükségünk. Öt fiatal kutató expedícióra indult egy szigetre, amit két napja földrengés rázott meg. Azóta a kutatók eltűntek, a sziget felől pedig furcsa fényeket figyeltek meg. Számítunk a mielőbbi segítségre.
Dr. Annie Tagger-t keressék a Hargeon-i kikötőben!

- Tökéletes! – azzal letéptem a papírt, és a pulthoz mentem vele.
- Ezt elviszem, Liz! – lóbáltam meg a kezemben a papirost, majd a pultra könyököltem. – Illetve elvisszük.
- Ááá Vin első küldetése? – kérdezte mosolyogva, miközben felírta magának, amit kellett.
- Igen. Remélem tetszeni fog neki.
- Izgalmasnak ígérkezik. – visszanyújtotta a cetlit.
- Talán. – feleltem, miközben elvettem a megbízást. - De az is lehet, hogy csak egy csapat eltévedt diákkal van dolgunk. Majd kiderül. A lényeg, hogy rejtélyes. A rejtély pedig mindig izgalmat ígér, nem igaz? – kacsintottam a szőke lányra, amit ő egy nevetős bólintással nyugtázott, aztán a lépcső felé emelte tekintetét. Én is odafordultam. Vin éppen lelépett az utolsó lépcsőfokról, és mosolygósan elindult irányunkba. Fekete bakancsot, sötét színű nadrágot, világos pólót, és egy kényelmes kabátot viselt, no meg persze elmaradhatatlan sálját a nyaka köré tekerve. Oldalán most jól kitömött tarisznyája lógott, amit egyelőre a kezében szorongatott.
- Készen állsz? – kérdeztem vigyorogva a mellém lépő fiút.
- Teljes mértékben. Már találtál is munkát? – kérdezte lelkesen, én pedig bólogatva átnyújtottam neki a papírt. A szemeit figyeltem, ahogy azok a szöveget követték, és egyre jobban csillogtak, ahogy a végére ért.
- Izgalmasan hangzik.
- Reméljük az is lesz. – vettem vissza a papírt, majd összehajtva a táskámba csúsztattam. - Akkor indulhatunk?
- Persze. Minden nálam van, ami kellhet. – megpaskolta a púpozódó tarisznyát, aztán a pántját átemelte a feje fölött, és a vállára fektette. Én is két vállra vettem a hasznos motyókat tartalmazó táskámat, így már indulhattunk is.
- Viszlááát! Aztán vigyázzatok magatokraaa! – kiáltott utánunk Liz integetve, mi pedig rögtön a vonatállomás felé vettük az irányt.
Kellemes nap volt; lágy szellő könnyítette a kissé párás levegőt, a nap pedig tompa forrósággal próbált áttörni a fehér felhőtakarón. Eső lóbálta felettünk a lábát, de ez nem tudta kedvünket szegni. Vin szinte végig furcsa mosollyal arcán lépdelt, alig ismertem rá. Alapvetően csendes fiú volt, de most mintha kicserélték volna. Túláradó lelkesedés fonta körbe auráját, ami rám is átragadt, így a pár órás vonatút is csak egy vidám villanásnak tűnt.
Miután lekászálódtunk a vonatról, lelkesen belevetettük magunkat a peronon sodródó tömegbe, aztán az én irányításommal elindultunk a kikötő felé. Vin csodálkozva forgatta a fejét, én pedig mosolyogva magyaráztam neki, milyen kalandokba keveredtem eddig a kikötővárosban. Fél óra gyaloglás után ki is értünk a kikötőt alkotó kőrengetegbe. A látvány sokadjára is egyedülálló volt, Vin is megtorpant, és lenyűgözve pásztázta végig a partot, míg tekintete meg nem állapodott a hullámzó kék csodán.
- Eddig csak képeken láttam a tengert. – szólt megbabonázva.
- És? Hogy tetszik?
- Sokkal szebb, mint ahogy elképzeltem. – Elmosolyodtam.
- Azokban az épületekben irodák vannak, ha minden igaz. Szerintem ott lesz az emberünk. – intettem, hogy kövessen, s elindultam a kis téglás építmények felé. Az időjárás itt sem ígért túl sok jót. Esővel fenyegető, habos, egyre szürkülő felhőtornyok gyülekeztek az égen, a szél pedig felélénkült, ami egy esetleges vihart is kilátásba helyezett.
Rövid kérdezősködés után rá is leltünk a keresett iroda ajtajára, amire rágravírozták a megbízó nevét. Vin bekopogott.
- Ki az? – csendült egy morcos női hang az ajtó túloldaláról.
- Mágusok vagyunk, a hirdetésre jelentkeznénk. – feleltem emelt hangon, majd egy lélegzetvételnyi szünet után kitárult az ajtó.
- Végre hogy itt vannak. Már nagyon vártam Önöket. Kérem jöjjenek beljebb. – kitárta egyik karját a szoba közepe felé, mi pedig belépdeltünk. Tipikus iroda volt, egyszerű berendezéssel, középpontban egy papírokkal és könyvekkel teli íróasztallal.
- Annie Tagger vagyok. – elkaptam felém nyújtott kezét, és megráztam.
- Az én nevem Atsui Orestes, Ő pedig a társam, Vin Kelsier. – böktem a fejemmel a mellettem álló Vinre.
- Örvendek.
- Részemről a megtiszteltetés. – Vinnel is kezet ráztak, aztán a nő sietősen visszalépett az asztala mögé, összecsapott néhány papírt, kapkodva betömködte egy barna hátizsákba, majd a hátára kapta azt, és egy szempillantás alatt az ajtónál termett, amin épphogy csak beléptünk.
- Kérem, kövessenek!
- Elmondaná, hogy egyáltalán mit kell tudnunk a megbízásról? – kérdeztem értetlenül, miközben Annie már kitárta a kikötőre néző ajtót, és integetett, hogy menjünk már ki.
- Sajnálom, de erre most nincs időnk. Azonnal hajóra kell szállnunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a szigetet. Így is túl sok időt vesztegettem el. Lassan három napja eltűntek az expedíció résztvevői. Jöjjenek kérem! Út közben mindent elmondok, amit tudok, ígérem. – összenéztünk Vinnel, és némán megegyeztünk, majd kimentünk az irodából.
- Ön is velünk tart? – kérdezte Vin.
- Igen. Tudom, hogy veszélyes lehet, de szükségük van rám. Nálam van a térkép, és a korábbi kutatások jegyzőkönyvei is. – lépteit úgy megszaporázta, hogy majdhogynem futnom kellett, hogy tartani tudjam a tempót. Persze ez Vinnek nem okozott problémát, hiszen alapvetően hosszabb lábakkal rendelkezett, mint én.
- Erre! – intett, s befordult az egyik kődokkra, ahol sorban álltak a kikötött, lehorgonyzott hajók. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy megállapítsam, a kikötőben mindenki felkészült a viharra… Kivéve persze minket, akik éppen vízre akarnak szállni. Aggodalmaskodásom ismét erőt vett rajtam, ugyanis nem kevés vihart volt szerencsém a partról megfigyelni, és a tengeren csak rosszabb a helyzet.
- Mondja csak hölgyem…
- Hívjanak csak Annie-nek. Tegeződhetünk. – vágott a szavamba.
- Rendben. Tehát, Annie… nem gondolod, hogy veszélyes ilyen időben kihajózni? Nagyon csúnya viharfelhők gyülekeznek itt, még a halászok is letették a hálót. – mutattam körbe a tucatnyi halászhajóra.
- Tudom, hogy veszélyes, de megőrülök, ha nem teszek semmit. – olyan hirtelen állt meg a rohanásban, hogy egyenesen Vin hátába fejeltem a lendülettől. Felénk fordult. – Még csak gyerekek, és ki tudja mi történt velük. Ez az első ásatás, amire egyedül mehettek. Olyan lelkesek voltak. Érzem, hogy valami nagy baj van. Kérlek segítsetek. Nem tudok tovább várni, senki más nem jelentkezett eddig. Kérlek. – szemeibe könnycseppek futottak, mi pedig csendben bólintottunk, majd a nyomába eredtünk, ahogy újra rohanni kezdett. Valószínűleg könyörgés nélkül is segítettünk volna, bár a vihar még mindig nagyon aggasztott. Ha meghalunk a tengeren, azzal nem segítünk senkinek. Ugyanakkor milyen emberek vagyunk, ha meg sem próbáljuk… Dilemmám megtartottam magamnak, és továbbkövettem a nőt, aki ismét megállt, ezúttal azonban egy kisebb hajóhoz fordult, és nekilátott eloldozni a rögzítő köteleket.
- Szálljatok fel! – ha az olyan egyszerű lenne. Növekvő hullámok ringatták egyre erősebben a hajót, ami nem könnyítette meg a feladat végrehajtását, de végül sikerült feljutnunk a fedélzetre. Annie eloldozta az utolsó kötelet is, aztán néhány ügyes mozdulattal máris a hajón találta magát. Kioldoztuk a vitorlákat, megbízónk pedig felpattant a kapitányi hídra, és rászorított a kormánykerékre. Nemsokára már a nyílt tengeren szeltük a habokat. A vitorlák feszültek, a hullámok pedig nem akartak megszűnni nőni, kisvártatva úgy dobálták a hajót, mint játszadozó utcagyerekek a lopott almát. Ahogy eleredt az eső, és villámok kezdték döngetni az eget, lassan a halálfélelem lett rajtam úrrá.
- Vin!
- Igen?!
- Fogd a táskám, és menj le vele a fedélközbe!
- Rendben. – azzal elszaladt, majd eltűnt a lépcsőn, én pedig segítettem Annie-nek a hajó irányításában.
- Mennyi idő alatt érjük el a szigetet?! – kérdeztem komoly hangon, azonban a süvítő széltől, és dühösen morajló tengertől szinte kiabálnom kellett.
- Ha tudjuk tartani a tempót, akkor egy óra alatt partközelbe érhetünk!
~ Egy óra? Itt tíz perc múlva elszabadul a pokol.. ~ a gondolatokat kisöpörtem elmémből, és minden erőmmel a feladatra koncentráltam. Felhúztam, majd újra kibontottam a vitorlákat, és néha Annie-hez rohantam, amikor úgy tűnt nem tudja megtartani a kormányt. Nem telhetett el több háromnegyed óránál - bár ezt nem tudhattam biztosan, mivel időérzékem teljesen összekuszálódott -, amikor úgy döntöttem előremegyek, hátha feltűnt már a horizonton a sziget. Bukdácsolva igyekeztem előre a hajó orrába, de mielőtt még odaérhettem volna, megbotlottam egy elém csúszott kötélkupacban. Sikerült a kezeimmel megtámasztanom magam, így nem estem orra, ám ekkor Annie hangja ütötte meg a fülem:
- Vigyázz Atsui!! – torkaszakadtából ordított, én pedig remegve felnéztem, és rögtön meg is láttam miért figyelmeztetett. Egy óriáshullám készült becsapódni a fedélzetre. Vártam, hogy lepörögjön előttem az életem, de az az átkozott nem jött, hogy elterelje a figyelmem a halálomról, hiába hallottam annyi embertől, mégsem történt meg. Végül én is úgy végzem, ahogyan apám, és bátyám. A tenger magába szippant, és én nem tehetek semmit ellene. Behunytam a szemem, és vártam, hogy vége legyen.
Iszonyatos erővel csapódott be a víztömeg, éreztem, ahogy elemel a víz a padlóról. Neki sodródtam valaminek, talán az árbocnak, sajgott minden porcikám, ami azt jelentette, hogy még élek. Vártam még egy kicsit, amíg a víz kifolyt alólam, aztán mertem csak kinyitni a szemem. Kicsit reszkettem, és a hátamat is bevertem, de ezen kívül nem találtam magamon semmi sérülést.
- Megvagy még?! – kiáltotta előre Annie, még mindig a kormánykerékkel viaskodva.
- Élek! – feleltem, s intettem kezemmel, hogy lássa, tényleg működőképes vagyok.. egyelőre. Makacsul megindultam a hajó orra felé, csak hogy mindenki lássa, engem nem tart vissza egy gigahullám, majd mikor odaértem, mindkét kezemmel rászorítottam a korlátra. Néha engedtem csak el, hogy letöröljem a hajamból az arcomba csurgó vizet, és közben igyekeztem átlátni a háborgó tengeren.
Egy ideig nem láttam semmit, csak a hegyként kiemelkedő vizet, aztán az egyik hullám tetejére érve, megpillantottam valamit. Egy sötét foltot, ami lassan formát öntött, és sötétzöld színt kapott a villámok fényében.
- Ott a sziget, Annie! Már látom! – kiáltottam hátra teli torokból. Választ nem kaptam, így hát óvatosan elindultam a kapitányi híd felé, ügyelve arra, hogy mindig legyen mibe kapaszkodnom.
- Nemsokára partot érünk. – közöltem a csodás hírt, ahogy a kormányon csüngő nő mellé értem.
- Látom. Tudtam, hogy megcsináljuk. Ügyes tengerész vagy, hol tanultál ilyesmit?
- Halász családban nőttem fel. – mosolyogtam.
- Így már mindent értek.
- Eddig is csak a szerencsénknek köszönhettük, hogy túléltük, de ha beérünk az öbölbe, onnantól lesz csak igazán veszélyes. A hullámok ott kiszámíthatatlanok, nagy rá az esély, hogy nekicsapódunk a sziklafalnak. – osztottam meg aggályaimat.
- Tudom. De ha idáig eljutottunk, most már semmi nem állhatja utunkat. – közölte elszántan, miközben továbbra is a kormányt szorította. Nem tudtam eldönteni, hogy magabiztosságát elvakult optimizmusa, vagy mindent legyőző, gyerekek iránti aggodalma táplálta-e, de úgy döntöttem nem is érdekel. Mosoly kúszott arcomra, miközben erőt merítettem Annie dacából, majd gyorsan leszaladtam a fedélközbe, ahol Vin faarccal koncentrálva kapaszkodott, és a táskámra vigyázott. Először volt életében tengeren, és az égiek nem kímélték.
- Jól vagy, Vin? – kérdeztem.
- Én igen, de te nem nézel ki túl jól… már ha nem sértelek meg. – valószínűleg ronggyá ázott ruháim, és kék-zöld foltokban pompázó végtagjaim mondatták ezt vele.
- Áh… ez semmiség. – legyintettem. – Lehetne sokkal rosszabb is. – igen, mondjuk, ha már nem élnék…
- Ha te mondod…
- Gyere a fedélzetre. – kikaptam a táskámat a kezéből, és elindultam felfelé a nyekergő lépcsőn. – Mindjárt partot érünk.
- Nos ez felettébb jó hír. – szökdécselt utánam.
- Kapaszkodj Vin! – harsogtam túl a tenger robaját, és saját tanácsomat megfogadva, óvatos léptekkel, ismét Annie-hez küzdöttem magamat. A hídról felmértem az előttünk elterülő partot, amitől már csak egy öbölnyi, őrjöngő tengervíz választott el.
- Készen állsz tengerész? – kiabálta nekem mosolyogva Annie.
- Van más választásom? – kérdeztem inkább csak magamtól, aztán Vin-hez fordultam. – Te maradj itt, és el ne engedd a korlátot! – a fiú csak bólintott, és rászorított a fára mindkét kezével, én pedig az árbochoz rohantam, és kibontottam az összes vitorlát. A szél ragadozó módjára azonnal beléjük markolt, és szinte repíteni kezdte a kis hajót a part felé. A széljárás szerencsénkre nekünk kedvezett, de nem tudhattuk mikor gondolja meg magát, ezért minél előbb partot kellett érnünk. A hullámok elszántan dobáltak minket, mindent bevetettek, hogy meghiúsítsák terveinket, de Annie derekasan birkózott a kormánykerékkel, és sikerült is megzaboláznia. Vágtában szeltük a habokat, míg végül elképesztő tempóban, elértük a partot. A hajó teste fájdalmas nyöszörgéssel vágott bele a homokba, és meg sem állt az első sor pálmafáig, amik most épp olyan ádáz harcot vívtak a széllel, mint mi a nyílt tengeren. A hirtelen fékezéstől elhasaltam a fedélzet ütött-kopott deszkáin. Feltápászkodtam, és leengedtem az óriási vásznakat, nehogy felboruljon a hajó.
- Csodás munka! – lépett mellém boldogan, én nem kevésbé megkönnyebbülten Annie. Én sóhajtottam egy mélyet, és Vinnel is váltottam egy „jól vagy?”-pillantást. Óvatosan lekászálódtunk a vitorlásról, és néhány cölöpöt vertünk a homokba, hogy kikössük a tenger bátor harcosát, aztán beljebb igyekeztünk, a fák oltalmába. Annie nevetve egy fának támasztotta hátát, majd összerogyott a tövében. Vinnel egyetértően melléheveredtünk, hogy fújjunk egyet.
- És most merre tovább? – kérdeztem, Annie pedig kicsatolta a táskáját, és egy térképet vett elő.
- Itt vagyunk most. – bökött a térképen lévő sziget szélére. – Ha minden igaz, itt kell lennie egy ösvénynek, ami elvisz a sziget belsejébe, ahol a kutatók az elveszett várost, Fellis-t akarták feltárni.
- Elveszett város? – kérdezte meglepve Vin, de szemében izgalom csillant, és be kell valljam, a halál közeli élmény ellenére, most én is valami bizsergést éreztem a gyomromban.
- Induljunk! – pattant fel Annie. – Út közben elmesélem, amit tudok.


Fél órája gyalogoltunk a kitaposott ösvényen, minél beljebb haladtunk a szigeten, annál erősebben éreztük annak mágikus rezdüléseit. Volt ott valami… valami, amit varázslat hozott létre, de legalábbis átjárta a mágia, ebben egészen biztos voltam.
- Tehát mit is keresünk? – kérdeztem az előttem haladó Anniet.
- Fellis városát keressük. – felelte. – A kutatók szerint egykor gyönyörű város volt, virágzó kereskedelemmel, és felvilágosult lakókkal, akik kutatták és használták is a mágiatudomány legkülönösebb ágait is, azonban mint az lenni szokott, a város hatalmát sokan irigyelték, ezért szinte állandó harcokat kellett vívniuk a fennmaradásért. Végül 150 évvel ezelőtt, egy évtizedes háború végén alul maradtak, de hogy a támadók ne pusztíthassák el, Fellist eltüntették az emberek szeme elől. Állítólag valamiféle erős varázslattal láthatatlanná tették, és valójában még mindig ugyanott áll a város, ahol egykor felépítették. Ezt az elméletet jött alátámasztani egy fiatal egyetemistákból álló kutatócsoport. Az én vezetésemmel jöttünk volna, de nekem akadt még dolgom, így végül a gyerekek előrejöttek, én pedig egy nappal később követtem volna őket. Azonban épp amikor indultam volna, földrengés rázta meg a környéket, aminek epicentruma a Saino-sziget volt. Bár a vihar miatt most nem látszott, de azóta furcsa fényeket figyeltünk meg a sziget felől. Nem mertem egyedül elindulni, ezért is küldtem el a felhívást.
- Értem. – bólintottam, és átgondoltam amit mondott.
- Lehetséges, hogy a tanulók találtak valamit, esetleg felébresztettek valamit, és ez a valami idézhette elő a földrengést? – kérdezte Vin, és látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik.
- Én is ettől tartok. – felelte Annie. – Ha találtak valamit, annak történelmi jelentősége van, de egyben veszélyes is, hiszen fogalmunk sincs mi rejtőzhet itt. Remélem nem esett bajuk.. – sóhajtott. – A térkép szerint mindjárt elérjük a város egykori főkapuját. – mutatott előre az ösvényen, ahol azonban még semmit sem lehetett látni. A vihar közben enyhülni látszott, bár a zuhogó esőtől eddig is megvédtek minket az egzotikus fák sűrű lombkoronái, már közel sem dörgött és villámlott annyit az ég, talán a szél is csillapodott, bár ebben nem voltam biztos, a dzsungel közepén ugyanis ebből nem sokat éreztünk.
- Megjöttünk. – szólt Annie, amint kiértünk egy nagyobbacska tisztásra, amit körülölelt a rengeteg. – Itt nincs semmi.. – rázta a fejét csalódottan.
- De igen van. – furcsa, mágikus rezgéseket éreztem a levegőben. Nem tudtam volna megmagyarázni mi ez pontosan, de tisztán éreztem, hogy van ott valami.
- Én is érzem. – erősített meg Vin.
- Mit éreztek pontosan?
- Mágiát. De hogy milyet, és miért érezzük, arról fogalmam sincs. – lassan elindultam a tisztás túloldala felé, és minden egyes lépés után erősebben éreztem azt a furcsa vibrációt. Már nem is a levegőben, hanem a zsigereimben lüktetett. Cipőm átázott a nyirkos fűtől, hajamból lassan újra csordogálni kezdett a víz, majdnem átértem, amikor nekimentem valaminek. Sziszegve megdörgöltem a homlokom, és hunyorogva néztem magam elé… nem láttam semmit, valaminek mégis nekiütköztem.
- Mi a .. ? – kezemet kinyújtottam előre, és legnagyobb megrökönyödésemre, egy falat tapogattam ki. Éreztem a repedéseket, a kövek közti kitöltő anyagot. Éreztem, de nem láttam. Rátapasztottam tenyeremet, és oldalra tettem pár lépést úgy, hogy kezemet nem vettem el a láthatatlan falról. Néhány lépés után, a kövek elfogytak, éreztem, hogy tovább tudnék nyúlni.
- Azt hiszem megtaláltam. – szóltam hátra az engem figyelő Annie-nek, és Vin-nek, akik nyomban mellém szegődtek. Annie is kitapogatta a lehetséges bejáratot, aztán szemöldökét összehúzta, fejét előrebiccentette, és egy határozott lépést tett előre, majd… egyszerűen eltűnt. Vin-nel egymásra néztünk, aztán némán megegyeztünk, és mi is kiléptünk előre.

A tisztás szempillantás alatt eltűnt, a masszív kőfalak láthatóvá váltak, kockaköveken álltam, faházak tűntek elő, amiket kis utcák választottak el egymástól. Szinte alig hittem a szememnek, meg is dörzsöltem őket, hátha csak hallucinálok, de a semmiből ott termett város csak nem tűnt el. Társaim hasonló ámulattal figyelték a varázslatot.
- Fellis. – szólt halkan Annie. – Hát megtaláltuk. Tényleg létezik. – szemeiben az első meglepettséget, már az izgalom és a kíváncsiság fénye váltotta fel. Én hasonlóképp éreztem. Most kezdtem csak felfogni, hogy valami olyasmibe csöppentünk, amire a legkevésbé sem számítottam. Ugyanakkor nem feledkezhettünk meg miért is jöttünk ide. Akármilyen csodába botlottunk is, ez a hely számos veszélyt rejthet magában, és még azt sem tudtuk, merre keressük a diákokat. Vin egy gyors szökkenéssel kipróbálta, hogy vissza tudunk-e térni a saját világunkba, aztán elindultunk a legszélesebb úton. Minden szép és nyugodt volt, a házak egyszerű bája meglepett kissé. Az alapján, amit Annie mesélt a városról, valami sokkal fényűzőbbet képzeltem el.
- Vajon mekkora lehet? – nézelődött Vin.
- Reméljük nem túl nagy, különben sosem találjuk meg a gyerekeket. – nem akartam vészmadárkodni, de jobbnak éreztem, ha minden eshetőségre felkészülünk.
- Nos a korabeli feljegyzések szerint meglehetősen nagy kiterjedésű a város. Fellis-t gondos tervezés után, tudatosan építették fel. Ha felülről nézzük, akkor egy tökéletes kör alakot ad ki a külső védőfal, és ezt a kört követik az épületek is. Most lehetünk az Alsóvárosban, itt lakott a munkásréteg. A házak egyszerűek, és nem túl nagyok, de a mi szemünkkel nézve még ezek is pompásak, látszik, hogy ebben a társadalomban a szegények is tehetősek voltak. – Annie-nek igaza volt, itt a ranglétra legalján lévő családok is olyan házakban élhettek, amiről az én családom álmodni sem mert volna, ezen kívül volt az épületekben valami magasztosság. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy ez miben mutatkozott meg… egyszerűen a zsigereimben éreztem a felsőbbrendűséget. Hirtelen olyan kicsinek és szerencsétlennek láttam magam, ahogy visszagondoltam a rozoga fakunyhóra, amiben felnőttem.
Továbbsétáltunk a kör közepe fele futó széles, kőkockás úton. Minél beljebb értünk, az épületek annál impozánsabbak voltak. A legfeltűnőbb mégis az volt, hogy minden tiszta volt. Az utcák, a házak falai, a nagy kiterjedésű, csillogó ablakfelületek, még a tarka, cserépbe zárt virágok is olyan gondozottak voltak, mintha egy napra sem hagyták volna magukra őket.
- Csak nekem tűnik úgy, hogy ez a város nem meríti ki a lakatlanság fogalmát? – kérdezte környezetét gyanúsan méregetve Vin.
- Én is pont ezen gondolkodtam. Tehát a várost eltüntették mágiával, mielőtt még elbukott volna. De mi lett a lakókkal? – kérdeztem elvarázsolt vezetőnkre sandítva.
- Erről nincsenek feljegyzések, ahogy a városról sem azután, hogy eltűnt a világ szeme elől.
- Értem. Na és… - megtorpantunk mindhárman. Egy fénylő gömb úszott be elénk, és fejmagasságban lebegve megállt előttünk. A közepén valami sárga foltot láttam, ami körül fehér fényben izzott egy üveggömb, legalábbis feltételeztem, hogy üvegből vagy valamiféle kristályból van. Kirántottam a kardomat, és aktiváltam a pengét. Nem szándékoztam támadni, de azért felkészültem.
- Rajtam nem hat a varázslatod mágus. – kellemesen csengő női hang szólt a gömbből. Ekkor vettem észre, hogy Vin tenyere a lény felé néz, valószínűleg megpróbálta magához vonzani. Annie arcán egyetlen érzelmet láttam, a tiszta áhítatot, úgy bámulta a fénylő gömböt, mintha káprázna a szeme.
- Kik vagytok, és miért jöttetek ide? – kérdezte a lény. Nekem sikerült először a döbbenetet legyőzve, szavakat képeznem.
- Mágusok vagyunk. Egy diákcsoportot keresünk, akik három napja eltűntek itt. – rebegtem furcsa, vékony hangon.
- A nevem Kaíszé, Fellis királynője vagyok. A gyerekek, akiket kerestek, biztonságban vannak. Kövessetek kérlek. – azzal megfordult, és továbblibegett arra, amerre mi is tartottunk...

(Gabriellel közösen kidolgozott munka, előzmény itt)

Visszatérés Nindrába
II. Fejezet

3 nappal később…

- Vajon Don messze jár? Az is lehet, hogy itt van a közelben... furcsa érzés így bolyongani egy erdőben, nem? - kérdeztem, miközben tenyereimet egymásnak dörzsöltem, hogy beindítsam bennük a vérkeringést. Szerencsére Koko a kabátom alá rejtett táskámban szunyókált, így legalább fárasztó kérdezősködését nem kellett elviselnünk.
- Lehet, de nagyobb a valószínűsége, hogy a hegygerinc másik oldalán megy. Egyébként, alapjában véve el lehet viselni, én kifejezetten szerettem sétálni az erdőben, már ha nem volt hóvihar. De akkor nem az járt a fejemben, hogy mikor ugrik a torkomnak valami bestia. – mosolyodott el. - De így, igazad van, nyomasztó érzés.
- Én nem érzem magam biztonságban az erdőben, olyan mintha körbezárnának a fák… de valószínűleg csak azért, mert a tengerparton nőttem fel, ahol mindig láttam a horizontot. – vontam meg a vállam. – El sem tudom képzelni, milyen lehet itt dolgozni.
- És akkor még nem is jártál a van Chantai birtok végében lévő erdőben. Sokáig ott volt az egyetlen ösvény kifelé a faluból, egy völgybe vezet, az, amelyikről letértünk, mikor a szentélyt találtuk. Most már annyira elvadult a táj, hogy lóval is nehéz becsalinkázni, nem, hogy szekérrel vagy kocsival. Az itteni emberek pedig szívósak, elvégre a hideg edzi őket. Egy ilyen favágó talán még engem is leteperne fizikai erőben, nem is értem, hogy gyilkolják őket úgy, hogy még csak sérülést se tudnak ejteni a támadókon.
- Hmm… - elgondolkodtam egy pillanatra az előző nap látott munkás maradványain. – Valóban ijesztő. Az a férfi… talán a családja még mindig hazavárja, de már csak a csontjait temethetik el. Ilyesmire tényleg csak egy démon lehet képes. – ráztam a fejem.
- Vagy ember. De ahogy a fickó szénné volt égetve, hogy csak a puszta csontjai maradjanak meg, körülötte pedig még a tizenöt centis hó is eltűnjön… Az vagy tűzmágia, vagy valamilyen sav, másra nem tudok tippelni. Viszont azok a hatalmas, zavaros nyomok, amikből igazából semmit nem lehetett kivenni, annyi volt egymás hegyén hátán, arra engednek következtetni, hogy nem ember volt.
- Vagy nem egyedül volt… - tettem hozzá rosszkedvűen. A bizonytalanság még a fák közelségénél is jobban zavart, és az sem segített, hogy fogalmunk sem volt, meddig kell még keresgélnünk.
- Valami baj van? – megállt, és felém fordult.
- Nem is tudom… zavar ez a bizonytalanság… végül is három napja bolyongunk a hegyekben, és fogalmunk sincs mit keresünk. Félek vadászból könnyen prédává válhatunk. És… Sho miatt is aggódom. – szegtem le a fejem. – Talán túl sokat aggodalmaskodom… - mosolyodtam végül el, majd újra a szemébe néztem.
- Biztos vagyok benne, hogy nincs baja. – viszonozta a mosolyt, de a szemében láttam, hogy csak engem akar megnyugtatni. Egy pillanatig csak bámultuk egymást, aztán közelebb lépett, és átkarolt. Jól esett a közelsége, jobban, mint bármilyen jó szándék vezérelte hazugság, amit mondhattunk volna egymásnak. Mikor elengedtük egymást, újra elmosolyodott. - Ugye tudod, hogy neked kéne ezt mondani, de, nyugodj meg, minden rendben lesz!
- Igazad van, sajnálom. – talán ok nélkül, de kicsit elszégyelltem magam. – Keressük meg azt a démont… bármi legyen is az.
- Megtaláljuk. – megfogta a kezemet, és továbbindultunk. – Annak a faháznak a közelben kell lennie, ma este nem alszunk a sátorban! – azzal húzni kezdett maga után, mintha pontosan tudná merre tartunk. Végül is ő ismerte a környéket, inkább rábíztam magam, és jól tettem, ugyanis néhány fát megkerülve, fel is tűnt egy magas háztető. – Ott lesz, megtaláltuk! – mutatott a lassan kirajzolódó házikóra.
- Látom. – vigyorogtam. – Nem mondom, jó lesz kicsit leülni… mondjuk egy székre, vagy ilyesmi. – jobb kedvre derített a ház látványa, máris barátságosabbnak tűnt a rengeteg. Nagyobb kövekből kirakott talapzata volt, amire farönkökből építettek falakat, már szinte láttam is magam előtt a takaros belsőt, amikor Gab lelassított.
- Na ne… - most már én is éreztem az égett szagot, a látvány pedig letaglózott. A kis kunyhó teljesen kiégett, csak az az egyetlen fal maradt állva, ami felénk nézett, azt is talán csak a kedvező fuvallatok tartották a helyén. Beljebb merészkedtünk a romok közé. Az elszenesedett rönkök könnyedén szétporladtak lábaink alatt, még szinte érezni lehetett a belőlük áradó hőt, de nem csak azt. Furcsa szag csapta meg orromat. Kihúztam kezem az övéből, és bemásztam az egyik nagyobb romkupachoz. Letaszítottam néhány falécet, amik alól egy koponya bukkant elő.
- Gab! – sikkantottam, és kapkodva leszedtem a többi lécet is. Újabb csontváz, de ennek még fegyvere sem volt. Valószínűleg pihenés közben érte a támadás.
- Az öreg Morty. – szólt elkeseredve, miközben a koponyát a kezébe vette, és a fogsorára mutatott. – Chantai-ból költöztek Nindrába, fiatal korában volt egy összetűzése egy kocsmában, és a teljes első fogsorát kiütötték felülről, nézd a fém fogakat. Szegény ördög… - egy pillanatra megállt, talán az emlékeibe révedt, aztán megrázta a fejét, és újra megszólalt. - Húzzuk ki, és temessük el… - azzal gyorsan leszedtük a maradék lécet is a csontvázról, majd Gab megfogta azt a válla tájékán, hogy megemelje, de persze már nem voltak szövetek, amik összetarthatták volna. – Kristállyal, vagy valamivel, egyben tudod tartani, míg eltemetjük? – némán bólintottam, majd leguggoltam, és kezemet a lábszárcsontjára helyeztem. Érintésemre a kristály vékony fonalként futott szét a maradványokon, kisebb gömböket képezve az ízületek helyén, így összetartva az egymástól elszakadt csontokat.
- Megnézem, a ház hátánál hátha van valami ásóféleség. – mondta, majd kiment, én pedig körbenéztem, hogy maradt-e valami használható a kunyhóból. Az egyik fal teljesen ép volt, leszámítva pár fekete koromfoltot, és egy tartóoszlop is megúszta a pusztulást, így a tető egy része is megmaradt, de még így is teljesen nyitott volt a házikó. - Ezt én elrendezem, a ház mögött van még némi fa, kérlek hozd előre, nem lesz túl kényelmes, de ma úgy néz ki itt kell éjszakáznunk.
- Rendben. – feleltem kurtán, majd elkezdtem kidobálni a használhatatlan léceket, és a törmeléket.
- Koko! Kéne egy kis segítség. – kis koalám álmosan előbújt a bundám alól, ahol eddig rejtőzött, és kérdőn rám meresztette gombszemeit. – Próbáld meg kicsit megtisztítani ezt a sarkot a törmeléktől, mindegy hova dobod, csak ne itt legyen. Az épen maradt léceket pedig gyűjtsd össze, oké? – csendben bólintott, és nekikezdett a feladatnak, ami kissé meglepett, általában nem fűlött a foga a munkához. Kimentem és elkezdtem behordani a fahasábokat. Szerencsére a kandalló is megmaradt, Koko, pedig ott kezdte a takarítást, így rögtön odapakoltam a kupacokat. Mire végeztem, a padló nagyjából üres volt, néhány láda pedig a sarokban egymás mellé volt tolva, mellettük egy rakás léc sorakozott egymás hegyén-hátán. – Hűha.. ügyes vagy Koko.
- Tudom. – vonta meg a vállát. Elmosolyodtam, majd a táskámból elővettem pár szál gyufát, és tüzet gyújtottam a kandallóban, amikor Gab érkezett vissza a romokon átmászva.
- Hogy haladsz? – kérdezte meghúzva magán a bundáját.
- Jól. Behordtam a tüzelőt, azokon a ládákon elalhatunk ma éjjel.. – mutattam a sarokba. – azokat a léceket pedig használhatjuk tetőnek, vagy ilyesmi.
- Nagyszerű. – mondta, majd szó nélkül a kandalló elé húzta a ládákat, a léceket pedig a falnak döntötte, így kizárva kissé a cseppet sem szívderítő külvilágot, aztán leheveredett a tűztől távolabbi ládákra, párna gyanánt pedig elővette a táskáját. - Tiétek a tűzhöz közeli hely. –elővettem én is a táskámat, hogy fejem alá gyömöszöljem, majd ledőltem Gab mellé. Koko bebújt a szőrme alá, a fiú pedig hozzám bújt, aztán átkarolt hátulról. Egy ideig még bámultam a lángokat, és élveztem Gab ölelését és a meleg levegő simogatását arcomon, aztán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami végigsimította a lábamat. Álmosan, és nem kevésbé nyűgösen nyögtem egyet, és mocorogtam egy kicsit, amikor valami az arcomba fújtatott. Lassan kinyitottam a szemem, aztán az adrenalintól felélénkülve, ugrottam egyet hátra, félig magam alá gyűrve az ott heverő Gab-ot. Óriási farkas állt a ládák mellett, pofáját olyan közel tolta arcomhoz, hogy elhasznált levegőjét lélegeztem be. A bal szeme helyén egy csúnya seb tátongott, és halk, de velős morgással vicsorgott. Fekete bundáját világoskék minták törték meg homlokán, ami kísértetiesen hasonlított a Kaensho szőrén lévőkre. Mit is mondott Gab? Sho azért szökött el, hogy megkeresse a fajtáját.. remélem ő találta meg őket előbb.. Megpróbáltam lehiggadni, a félelem ugyanis tapasztalataim szerint csak erőszakot szül, főleg, ha egy vadállattal hozza össze a sors az embert. Gab is felébredt, majd miután kikecmergett alólam, lassan bemászott közém, és a farkas közé. Az egy pillanatig csak méregetett még minket, aztán a fejével egyszerűen ládástól kisöpört minket a kunyhó megmaradt részéből, ahol egyenesen egy másik fenevad elé gurultunk. A finom meleg után csontig hatolt a hideg, éjszakai levegő, és a hó érintése is olyan volt, mintha száz tűt szúrtak volna a bőrömbe.
- Utolsó szó, mielőtt cafatokra téplek titeket?! – lépett közelebb a nagy fekete. Talán ő lehetett a falkavezér, legalábbis a mérete egyértelműen erre engedett következtetni. A másik fehér volt, akár Kaensho, még a szimbólumai is ugyanolyan vörösek voltak.
- Miért tennéd? – kiáltotta vissza Gab, sikeresen megőrizve magabiztosságát… vagy annak látszatát, aztán közelebb húzódott hozzám, és védelmezőn takart engem testével. - Bármi legyen is, ne használj mágiát. – súgta, ezúttal hozzám intézve szavait.
- Ha akarnék sem tudnék. – feleltem. – Valószínűleg szénné égetne, mielőtt megmozdulnék. Lángfarkasok, ugye? – bólintott.
- Ne játszd a hülyét, ember! – engedte szabadjára dühét a nagy fekete, és nem csak a dühét.. Világoskék mintái fellobbantak, és már felénk is csapott az égető lángcsóva. Nem gondolkodtam, csak ugrottam egyet pánikszerűen, így sikerült kitérnem a lángok elől. Gyorsan felkaptam a fejem, és tekintetemmel megkerestem Gabot, akinek szintén sikerült elugrania, csak a másik irányba. - Már kettőt is megöltetek a fajtámból, és ma ez a vénember engem is megtámadott! – tehát ezért olyan friss a seb, csak nemrég végeztek az öreggel.
- Nem ártottunk a fajtádnak semmit, sőt! Megmentettem közületek egyet, nem is oly régen! – kontrázott Gab.
- Hazug! - tombolt, és ránk vetette magát, de mielőtt még elért volna minket, a nagy fehér bundájú útját állta. - Mit merészelsz?
- Apám, Vindisha is azt mesélte, hogy egy ember segített neki! Lehet pont ő az! – Vindisha?
- Hogy védhette meg pont ez? Nézz rá, fegyvertelen mind a kettő, biztos, hogy nem ő az!
- Ki az a Vindisha? – szólt közbe Gab.
- Hallgass, féreg! – jött a válasz. Szóval van köztük egy farkas, akit egy ember mentett meg? Nem valószínű, hogy túl sokan mondhatnák el ezt magukról, és tekintve, hogy Sho milyen céllal vágott neki a vadonnak, talán épp ő az, akiről beszélnek. Gondolataimat az ismét felcsapó lángok szakították meg.
- Várj! A segítségetekre van szükségünk. A barátunkat keressük, mi Kaenshonak nevezzük. – karomat védekezőn az arcom elé tartottam, mintha az bármit is érne a perzselő lángok ellen, és ugrásra készen vártam a reakcióját. A várt hatás elmaradt, a lángok lassan visszahúzódtak a hátán futó rajzokba.
- Vigyetek minket magatokkal! – szólt Gab. - Ott ugyanúgy megölhettek minket, mint itt. Ha kell, a szemedet is el tudom látni, ha így hagyjuk, könnyen elfertőződhet, és-
- Sss – csitította a fehér, majd visszafordult az apja felé, aki még bosszúsan fújtatott párat, aztán szétterpesztett lábait közelebb rakta egymáshoz, úgy tűnt lenyugodott.. valamennyire.
- Rendben van, magunkkal visszük őket, Enorah, de a te felelősségedre. És te hozod magaddal a hátadon őket! – azzal hátat fordított nekünk, néhány lépés után elrugaszkodott a földtől, és a levegőbe emelkedett.
- Köszönjük. – szóltam, amint visszafordult hozzánk a fehér.
- Vindisha a húgom. Sokat mesélt rólatok, nekem úgy tűnt nagyon megszeretett titeket. Gyertek! – azzal hasra vágta magát, én még visszaszaladtam a táskáinkért, aztán felmásztam a már Enorah hátán ülő Gab mögé, a holminkat odaadtam neki, hogy tegye el, majd hátulról átölelve erősen belekapaszkodtam.
- Ha egy mód van rá, ezt ne említsd neki, ha nem szükséges. – szólt Gab, miközben megnyitotta a dimenzióhasadékot. Amint felkészültünk az útra, a farkas tett néhány lépést futva, aztán elrúgta magát a földtől, és már repültünk is a fák fölött. A levegő itt még jegesebb volt, arcomat ösztönösen befúrtam Gab hátába. A holdfényben éppen csak láthattuk a fák csúcsait, aztán egy hegyoldal mentén repültünk tovább, amíg fel nem tűnt egy sziklaszirt, amire éppen leszállt a fekete teremtmény.
- Fogolyként viszlek oda titeket, úgyhogy nem tudjátok sem a nevemet, sem pedig, hogy megvédtelek titeket. Vindishához viszlek titeket, ne nézzetek senkire, különösen ne a hímekre. Az ő felelősségük a falka védelme. Blaze szeme elé meg egyáltalán ne kerüljetek, ha nem muszáj.
- Rendben. – bólintott Gab, Enorah pedig lendületet vett, és leereszkedett a szirtre. Szabályosan ledobott minket a hátáról, aztán gyorsan a barlangba sietett. Követtük. Még mindig fagyos volt a levegő, de a barlang legalább megóvott minket a széltől. Hosszú kőfolyóson haladtunk egyre beljebb a hegy gyomrába, amit néhány méterenként odúszerű vájatok szakítottak meg, szinte kivétel nélkül egy vagy több félreismerhetetlen szuszogás szűrődött belőlük, volt ahol vékonyka nyüszögés, vagy vakkantás is hallatszott. Néhány fekete bundással is összefutottunk. Leszegett fejjel, némán sétáltunk el mellettük, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán ránk néztek-e, de nem is érdekelt. Közel voltunk már. Annyira, hogy Enorah egy pillanattal később lekanyarodott az egyik vájatba, majd megállt.
- Vindisha, vendégeid vannak.
A sarokban egy terjedelmes méretű hófehér szőrcsomó hevert, aminek most megmoccant az egyik része… a kisebbik része, és morgolódva felemelte a fejét.
- A-Atsu, G-Gabriel? – Sho volt az. Értetlenül, meglepetten pislogott ránk, Gab pedig szó nélkül odarohant hozzá, letérdelt, átfogta a nyakát, és magához ölelte.
- Meg ne merd próbálni újra… - lassan én is odasétáltam, és leereszkedtem melléjük.
- Szia Kaensho. – mosolyogtam rá, és végigsimítottam a buksiját.

(Gabriellel közösen kidolgozott munka)

Visszatérés Nindrába
III. Fejezet

- Mit kerestek itt? – kérdezte még mindig a meglepettségtől kitágult szemekkel Kaensho.
- Hosszú sztori, majd Atsu elmondja. – engedte el végül a kis farkast Gab, majd felegyenesedett. - Enorah, hol van Blaze? Beszélnem kell vele.
- Blaze-el, miért? – nem csak Enorah lepődött meg, én magam sem tartottam jó ötletnek, de szükségünk volt a segítségükre, és persze a bizalmukra is… leginkább Sho bizalmára.
- Nem az emberek azok, akikre vadásznotok kell. – felelte, majd felém fordult. - Maradj itt, én megpróbálok elslisszolni Blaze-hez.
- Biztos, hogy egyedül akarsz maradni vele? Elég bizalmatlan. - csóváltam a fejem aggodalmasan.
- Igen. Gondolom, ő Kaensho apja, ha Enorah apjának szólította, ő pedig a nővére. Mindenképp a szemébe kell néznem, bizonyítanom, ahhoz, hogy elvihessem Sho-t. – az említett még mindig zavartan pislogott, tekintete tele volt bizonytalansággal, és talán félelemmel. - Már, ha velünk akar jönni. – tette hozzá halkan, de Sho nem szólt semmit.
- Nem tudnál eljutni oda lebukás nélkül. Elviszlek. – szólt közbe Enorah. - Mássz a hátamra, és takard be magad a bundáddal, így talán kevésbé leszel feltűnő. – Gab mágikus színezőjével fehérre festette bundáját, majd felmászott Enorah hátára.
- Légy óvatos. - intettem utánuk. A fiú némán bólintott, majd a fejére húzta a bundát, és hozzásimult a farkas hátához, amennyire csak tudott. Amint eltűntek a folyosón, visszafordultam Shohoz, és leguggoltam mellé.
- Miért szöktél el, Sho? – kérdeztem halk, nyugodt hangon.
- Gabriellel próbáltunk kutakodni. Könyvtárakban, a mesterektől kérdezgettünk, de semmi olyan információval nem tudtak szolgálni, ami nekem elég lett volna. Tudni akartam, hogy nem vagyok egyedül, amint Gabriel elmondta, hogyan talált rám, elindultam ide, és pár napja megtaláltam őket. – felelte komoran.
- Értem. – bólintottam, de a tekintetét hiába kerestem, nem tudtam elkapni. – De miért egyedül jöttél? – folytattam a kérdezősködést továbbra is kedves, megértő hangon. A makacs kölyök helyett, akit megismertem, most egy teljesen összezavarodott, bizonytalan gyermek állt előttem, aki próbálta megtalálni a helyét, csakhogy önfejűségében a rossz utat választotta a kereséshez. – Miért nem kértél Gabrieltől segítséget?
- Folyton cívódtunk. Sok bajt csináltam, Sebastian, a céh pultosa és szakácsa, csomó büntetőmunkát rótt rá, aztán összebarátkozott Donnal és Prue-val... Azt hittem, csak jobb lesz, ha lelépek, nem fogok hiányozni... – sütötte le szemét még jobban. Úgy érezte egyedül volt, és senkinek nincs rá szüksége. Hát persze… Minden érző, gondolkodó lényt utolér néhanapján ez az érzést, gyerekként pedig pont a legsebezhetőbb korszakában volt a kis farkas, végül is egyáltalán nem volt meglepő, amit tett. Kezemet a buksijára tettem, és lassan elkezdtem simogatni a fejét.
- Nos úgy látszik tévedtél... – mosolyogtam rá biztatóan. - … mert nekünk egészen biztosan hiányoztál, mint látod, egy napot sem bírtunk ki nélküled. – végre felemelte a fejét, és rám nézett csillogó barna szemeivel. – Ne gondold, hogy egyedül vagy Sho, mert Gabriel mindig ott lesz melletted… és én is. Legközelebb, ha nyomja valami a lelked, inkább mond el, és együtt megoldjuk. Rendben? – tekintete megenyhült, és előre biccentette a fejét, én pedig mind a két kezemmel beletúrtam a nyakán lévő bundába, és átöleltem. Ekkor valami mocorgást éreztem a hátamon.
- Ez meg mi? – kérdezte Koko érdeklődve a vállam mögül kikukucskálva.
- Ő itt Kaensho, Gab barátja. – mutattam rá, miután elengedtem. – Sho, ő itt Koko. Emlékszel még arra a mezőre, ahol Gab tanította nekem a kardforgatást? – érdeklődőn bólintott. – Nos valahol ott találtam rá. Ő is tojásból kelt ki, akárcsak te.
- Szia Koko. – köszönt neki barátságosan, felülkerekedve végre búskomorságán.
- Szia. – intett vissza Koko, meglepően kedvesen. Lehet csak az emberekkel olyan mufurc?
- Kik ezek, Vindisha? – jött egy vékony hang a szőrkupacból, ezúttal azonban egy kisebb fekete folt kezdett el mocorogni, majd felült egy Sho-nál valamivel kisebb lángfarkas kölyök, és álmosan meresztgette ránk kíváncsi szemeit. Vörös rajzai ugyanolyan kecsesek voltak, mint Shoé, csak átlagosnál hosszabb szemfogai tették különlegessé. Még akkor is kibukkantak, amikor becsukta a száját.
- Ők a barátaim, Atsu és Koko. – felelte magabiztosan, majd felénk fordult. – Ez itt az öcsém, Lasair. Illetve igazából nem az öcsém, de én annak tekintem, Blaze befogadta a családba, miután a szüleit és a testvérét megölték. – de vajon ki ölhette meg őket? – A bátyja lett volna Enorah párja… - folytatta lehorgasztott orral, a kis kölyök pedig zavartan toporgott szavai hallatán.
- Értem. Szia Lasair. – nem bízott bennem, de nem is vártam el. – Segítünk megtalálni azt a szörnyet, aki bántott téged, megígé… – ekkor a visszatérő Enorah lépett be a vájatba. Kérdőn néztem rá.
- Blaze párbajra fogja hívni.
- Párbajra? Miféle párbajra? – kérdeztem.
- Ez a szokás. Bármit is mond majd neki, csak akkor nyerhet magának bizalmat, ha bizonyít egy párbajban.
- Vigyél oda engem is, kérlek. – bólintott én pedig odasiettem, és felmásztam a hátára. Futólépésben haladt az időközben vaksötétbe burkolózott barlangban, de nem csak ő. Kaensho és Lasair is követtek minket, mi pedig több másik farkas után loholtunk. Mire elértük az azúrkék lángokkal enyhén megvilágított terem száját, már kisebbfajta tömeg gyűlt ott össze. Ahogy megállt Enorah, lecsusszantam a hátáról, és megpróbáltam előrébb jutni, hogy lássam mi történik. Néhányan, akik észrevettek, szúrós tekintettel méregettek, egyik másik farkas rám is vicsorgott, de nem foglalkoztam velük. Sho a jobbomra szegődött, Enorah pedig a baloldalon igyekezett megelőzni, hogy széttépjenek értetlen fajtársai. Végül két termetes hím állta utamat, de lábujjhegyre állva, Sho hátára támaszkodtam, így éppen hogy, de beláthattam a terembe.
Az óriási fekete farkas éppen a barlang falának szorította Gabrielt két mellső lábával. A szívverésem őrült mód felgyorsult, kapálózva próbáltam magasabbra jutni, hogy jobban lássam mi történik, de Sho kénytelen volt megmozdulni, én pedig így megbotlottam, és ügyetlenül a térdeimre estem. Megpróbáltam feltápászkodni, de nem volt rá szükség, a harc kimenetele ugyanis egyik pillanatról a másikra megfordult. Lejjebb húzódtam, és az előttem álló farkasok lábai között lestem a földön fekvő Blaze-t, és a nyakára nehezedő Gabot.
- Blaze, elismered-e, hogy legyőztelek? – A farkas még vergődött, és morgott egy rövid ideig, aztán egy gyors mozdulattal Gab homlokának vágta a fejét. A fiú elengedte, és megtántorodva lemászott róla. Most vette csak észre, hogy mennyien figyelik párosukat. - A szemedet el kéne látni. Ki kéne mosni, mert elfertőződik, és súlyosabb bajod lesz. – fordult vissza Blaze felé.
- Legyőztél, Gabriel, de ne hidd, hogy engedelmeskedni fogok neked. – szólt mély, tekintélyt parancsoló hangján a farkas, miután újra négy lábra emelkedett.
- Ha a seb nem lett volna ilyen érzékeny, én lettem volna két vállra fektetve. – felelte a fiú, de közben újra a tömeg felé fordult, mintha szavait inkább nekik címezné. Nyilván Blaze tekintélyét próbálta megőrizni, elvégre a szemük láttára győzte le vezetőjüket.
- Így van. – szólt magabiztosan. - És most, halljam, ha van még mondanivalód! – úgy láttam Gab nem sérült meg, így valamivel nyugodtabban, újra felegyenesedtem.
- Egy másik fegyvermágus ugyanebből a céhből, mint én, ide jött a hegyek közé. Most is kint van, és keresi azt, amit ti. Ugyanis nem ember gyilkolta meg a farkasokat, Blaze. Egy démon bujkál a hegyek közt, és ugyanígy vagy talán még nagyobb hévvel ritkítja az embereket. Ugyanazon az oldalon állunk, Blaze. Most pedig, engedd, hogy kitisztítsuk a sebed, a barátunk bármikor jelezhet, hogy megtalálta a démont, már negyedik napja rójuk a hegyeket utána.
- Legyen. – azzal lehasalt a kőre, Gab pedig elővette a táskáját a hasadékból, és kikapott belőle egy flaskát, meg némi kötszert.
- Atsu, lennél szíves? – emelte meg a hangját, én pedig megpróbáltam kilépni a tömegből, de az előttem állók makacsul közelebb léptek egymáshoz, hogy ne férhessek ki. - És a többiek, lennének szívesek beengedni? – tette hozzá, mire a farkasok vonakodva bár, de végül utamra engedtek. Gyors léptekkel ott termettem mellettük, és letérdeltem a hideg kőre. Sho, Enorah, és Lasair is követtek. Gab fogott egy köteg gézt, és átitatta a whiskyvel, majd óvatosan kitisztogatta a sebet, és annak környékét. Blaze rezzenéstelenül tűrte a műveletet, pedig biztos nagy fájdalmai voltak. Igazi vezér volt, ehhez kétség sem férhetett. Miután végzett, egy másik köteget a sebre helyeztem, és a kötszerrel többször áttekertem az álla alatt, és a füle mögött, hogy ne tudjon mozgolódni, majd egy csomóval rögzítettem a kötést.
- Kész. De át kell majd kötözni naponta többször. – szóltam a fehér anyaggombócot bámulva. Nem tudtam, hogy felvehetem-e vele a szemkontaktust, így inkább nem kockáztattam.
- Köszönöm. – szólt, ügyelve, hogy csak mi hallhassuk. Biztos voltam benne, hogy komolyan gondolja, de a falka előtt a tekintélye volt az első.
- Meg szeretném kérdezni, hogy számíthatunk-e a te, és a falkád segítségére?
- A démon ellen? – kérdezte, miközben felállt, és kihúzta magát. Ekkor azonban egy hangos dörrenés a barlang szélén tátongó lyukra szögezte tekintetünket. A völgy fölött színes fénykavalkád úszkált a fagyos levegőben. Ez volt a jel. Don megtalálta a démont.
- Enorah, hozd őket! Őrzők, utánam! – dörrent ezúttal Blaze hangja, szavai megtalálták gazdájukat, mindenki azonnal tudta, mit kell tennie. Enorah rogyasztott, mi pedig felmásztunk a hátára. Sho Gab ölébe pattant, Lasair pedig kissé sután bár, de szintén ugráshoz készült, idősebb nővére azonban finoman eltolta fejével.
- Kicsi vagy még. – mosolygott a csalódott ki töpszlire, aztán fürgén a hímek után eredt.

Ahogy elhagytuk a barlangot, és kiértünk a tornácra, előrehajoltam, és újra Gab köré fontam karjaimat.
- Koko kapaszkodj, és ne mássz elő! – szóltam hátra a vállam felett, mire a koala kis mancsaival erősen ráfogott a ruhámra a szőrme alatt, én pedig Gab vállához nyomtam az arcomat úgy, hogy épp csak kilássak fölötte. – Remélem Don kitart, amíg oda nem érünk. – szóltam, miközben a csapat már a levegőt hasította a völgy felett.
- Biztos vagyok benne. – felelte Gab valószínűleg magát is nyugtatva.
Néhány perc repülés után egy nagyobb, hóval takart tisztás fölé értünk. Odalent a föld kettéhasadt, és egy hatalmas, szürkés-fekete lény csapkodott legalább fél tucat, a törzséből kinőtt, hosszú csáppal, méghozzá egy másik, kisebb alak felé, aki körülötte rohangálva lövöldözött rá. Don volt az, lábai körül tűzpamacsokkal, és úgy tűnt igyekszik folyamatosan mozgásban lenni, a szörny ugyanis méretei ellenére elég gyorsnak, és mozgékonynak tűnt, legalábbis a magasból, csápjai pedig elég messzire elértek. A farkasok egy szélest kört leírva ereszkedni kezdtek, majd a démontól a lehető legtávolabb értek földet, a tisztás túloldalán.
Azonnal leugrottunk Enorah hátáról, Gab pedig előhúzta a kardját, és megiramodott Don és a lény felé.
- Koko! – kis szőrpamacsom feje rögtön felbukkant a bunda alól. – Menj, és mássz fel egy fára, ha lehet minél magasabbra. Ne gyere le, amíg azt nem mondom, világos? – némán bólintott, és elinalt a hóban a legközelebbi facsoportig. Ledobtam magamról a bundát, és előhúztam a kardom, amiből rögtön kirobbant a homok. Blaze eligazította a falkáját, aztán ők is szétszóródtak, így szinte teljesen körbevettük a démont. Lentről nézve még sokkal nagyobb volt, hirtelen kétségeim is támadtak a képességeink elégségességéről. Mindannyiunkra jutott egy csáp, amiket meglepő módon, külön-külön is tökéletesen tudott koordinálni a lény. Közelebb szaladtam, hátha elérem a testét, de egy csáp máris felém csapott. Előreugrottam, és egy bukfenccel átgurultam alatta. Ahogy felálltam, még elértem a kodachi végével, és egy kisebb vágást ejtettem rajta. A randa dög felém fordította gusztustalan fejét, és csupafog szájából egy köpetet lövellt rám, de nem talált el. Éppen a lábam mellé érkezett a lötty, ahol füstölő lukat vájt a térdig érő hóba. Tehát jobb, ha ezeket kikerülöm… Persze, ha az olyan egyszerű lenne.. Újabb köpetek érkeztek, de most egyszerre három. Kiugrottam oldalra, és irányt változtattam, jobb mégis távol maradni tőle. Egy savköpetet azonban nem vettem időben észre. Félrehajoltam, és magam elé tartottam a kardot. Óriási mázlim volt, ugyanis a pengét érte csak el a sav. Hátráltam, és aggódva vettem szemügyre szeretett fegyverem, biztos voltam benne, hogy ezután a kis baki után dobhatom a kukába, legnagyobb meglepetésemre azonban a pengét fedő homok magába szívta a gyilkos anyagot, majd a megsemmisült szemcsék helyére újak szöktek, így kijavítva a hibát.
- Nem semmi.. – bólogattam elismerően, majd megszüntettem a varázslatot, és visszacsúsztattam a kodachit a hüvelyébe, aztán kitártam karjaim, és erőt gyűjtöttem. – Sand Blade! – karjaimat egymást keresztezve előre csaptam többször egymás után. Éles homokpengék száguldottak, csúnya vágásokat ejtve a feldühödött szörnyetegen, a műveletet azonban hamar meg kellett szakítanom, Gab ugyanis az egyik csápba kapaszkodva repkedett a szörny feje felett, és nem akartam még véletlenül sem eltalálni. Egy pillanattal később már karddal a kezében repült a dög fője felé, de két csáp vészes gyorsasággal közeledett felé, ha azok eltalálják, biztos, hogy otthagyja a fogát.
- Vigyázz! – kiáltottam, de szerencsére Blaze elkapta a köpenyénél fogva, és elvitte a veszélyzónából. Újra kirántottam a kardom, és megrohamoztam a démon masszív testét. Don folyamatosan tűz alatt tartotta, miközben az erdőbe hátrált, és ott manőverezett, persze a lénynek nem állták útját a fák, sorra döntötte ki őket a csápjaival. Közben a magasban repkedő farkasok igyekeztek egy pontra összpontosítani, méghozzá az egyik csáp tövére. Igen, ha megfosztjuk a csápjaitól, mozgásképtelenné tehetjük. Megcéloztam azt a csápot, és rárontottam, igyekeztem kiszámíthatatlanul, cikk-cakkban futni, meglepő módon egészen simán el is értem a dög törzsét. Bal kezemet előlendítettem, és homokgolyók záporával tépáztam meg vastag bőrét, majd elrugaszkodtam a földtől, és az ugrás lendületét, meg testsúlyomat használva, bemélyesztettem a pengét a húsába. Dühösen megrázta magát, és őrült vonaglásba kezdett, kénytelen voltam kijjebb rohanni.
- Úgy látszik, mi, emberek itt csak mellékszereplők leszünk. – Gab termett mellettem szinte a semmiből. Egy ideje nem figyeltem mit csinált, de talán összehangoltan hatékonyabbak leszünk. Eltette a kardját, kitárta karjait, és összpontosított. Egy villanásnyi szünet után, tőrök, és kardok kezdtek felénk záporozni, itt-ott átszúrva, megvágva a lény tagjait, majd elkapta az egyik kard markolatát, a tőröket pedig rázúdította a csápokra, amiket aztán támaszként használt, és felrohant az egyik csáp tövéhez, hogy átvágja, de a lény bőre túl ellenálló volt. Összehangolt támadás, mi? Don rásegített néhány nagy kaliberű lövedékkel, így már majdnem sikerült átvágnia a végtagot, de ekkor a dög odafordult, és köpni készült. Gyorsan kirohantam a csápok sűrűjéből, és egy nagyobb homokcsomót a démon arcába vágtam, hogy magamra tereljem a figyelmét. Sikerült. Most engem figyelt, és ismét köpni akart, de egy újabb homokbombával betömtem a száját. Mély, reszelős bömbölő hangot hallatott. Odapillantottam Gabra, akinek sikerült levágni az egyik csápot. Kiköhögte a dög a homokot, és esőként kezdte rám zúdítani a savat. Eldobtam a kodachit, és két kezemet magam elé tartva vastag kristálytömböt idéztem magam fölé, hogy felfogja a maró anyagot, de ekkor észrevettem, hogy egy másik csáppal egyenesen felém csap. A sav folyamatosan ömlött rám, nem tudtam elmozdulni. Kétségbeestem, hamar rájöttem, hogy itt valami nagyon csúnya dolog fog történni.
Ekkor hirtelen valami vagy valaki nekem ugrott oldalról, és a földhöz taszított. Gab volt az. Testét pihekönnyű labdaként ütötte el a csáp fölülem, rongybabaként szállt be a még álló fák közé.
- Gab!! – ordítottam, miközben tehetetlenül földet ért a hóban, és nem mozdult többé. Egy pillanatra megálltam a fejlődésben, aztán a szimbólum gyengén felizzott a kézfejemen. Tehát még van benne élet. – Te rohadék… - összeszorított fogaim közt préseltem ki a szavakat, aztán megfogtam a kodachi markolatát, és feltápászkodtam. A szörny immár ismét Donra, és a farkasokra koncentrált szerencsére, mert a kristálypajzsnak már rég hűlt helye volt. Az idő mintha lelassult volna, ahogy felegyenesedtem, és körülnéztem. Kaensho hangja ütötte meg a fülemet, nem értettem mit kiabált, de mire megtaláltam tekintetemmel, már leugrott Enorah hátáról, és egyenesen a szörny feje felé zuhant. Egy csáp ismét mozdult, de Blaze elkapta azt a levegőben. Az idő visszatért eredeti medrébe, én pedig gondolkodás nélkül felmásztam a másik csápra, majd onnan átugrottam arra, amelyiket Blaze szorította. Fogai mélyen belevájtak a húsba, én is ezt tettem hát, csak én a fegyveremmel. Felerősítettem a pengébe áramló mágiát, és teljes erőmből belevágtam a nyúlványba. Újra és újra belecsaptam az egyre csak táguló sebbe, míg az meg nem adta magát, és sikerült átvágnom az utolsó szövetet is. Blaze elengedte a csápot, ami élettelenül zuhant a földre velem együtt. Felpattantam, fújtam egyet, és megkerestem Shot, aki még mindig a szörny fején csüngött, és éppen egy lángcsóvát fújt annak képébe közvetlen közelről. A démon megrázta magát, de Blaze időben elkapta a lányát a levegőben, és a földre fuvarozta, majd mind a ketten rávetették magukat egy újabb csápra, és módszeresen tépni kezdték a húsát. Közben Enorah indított újabb támadást a szörny feje felé, aki egy pillanatra megtorpant, igaz, két csáp mínuszban már nem is volt olyan mozgékony, mint előtte. Ez az, most összezavartuk.
- Don! – fordultam hátra a férfihoz, de ő tudta mi a dolga. Már egyhelyben állt, és összpontosított, kezében mesterlövészpuska dördült kétszer egymás után, a golyók pedig egyenesen a lény szemeibe fúródtak. Az felordított, és megvadultan kezdett vergődni egy helyben. Távolabb szaladtam tőle, Blaze is elrángatta Shot, Don pedig újratöltött, ezúttal azonban egy nagyobb fegyvert tartott a kezében. Habozás nélkül tüzelt kétszer a lény törzsébe, végül egy utolsót a fejébe. A lövedékek hatalmas robbanással csapódtak be, darabokra szaggatva a démon megmaradt testét. Megszüntettem a mágiámat, és eltettem a kardot, intettem Shonak, hogy menjen el Kokoért, aztán azonnal Gabhoz rohantam.

Eszméletlenül feküdt a hóban, de éreztem, hogy még él. Letérdeltem mellé, lesöpörtem arcáról a havat, és megfogtam a kezét. Közben a többiek is megérkeztek, Koko pedig beslisszolt a bundám védelmébe.
- Gab...Gab...Ébredj! – szólongattam fölé hajolva.
- M-mi? – mozdult meg végre. – Atsu. – hirtelen felkönyökölt, átkarolta a nyakamat, és megcsókolt, aztán magával húzott a hóba. Megkönnyebbülten engedtem át magam a rám törő érzelmek garmadájának, aztán egy pillanatnak tűnő perc után, amikor elengedtük egymást, feltérdeltem, és segítettem Gabnak is felülni.
- Azt hittem ennyi volt. Mi történt?
- Csak elvesztetted az eszméleted, nyugi. - mosolyogtam. - A démont már elintézte Sho... na jó egy kicsit segítettünk neki. – kacsintottam a farkasra.
- Sho! Tényleg. Láttalak, ahogy tüzet fújsz, az tényleg te voltál, vagy akkor már nem voltam magamnál?
- Én voltam. – felelte büszkén, lelkesen Sho, szemébe visszatért a régi fény.
- Azta! És miért nem mondtad? Óriási vagy!
- Nem akarta, hogy rosszul érezd magad, amiért ő az erősebb. - húztam el a számat viccesen.
- Viccelsz? Büszke vagyok rád! - újra átkarolt, és magához húzott, de most már nem csak engem, hanem Shot is. - Nem esett baja senkinek sem ugye? Csak én voltam a golyófogó?
- Mindenki más tud vigyázni a seggére, haver. – Lépett közelebb Don, majd megragadta Gab vállát, és szabályosan talpra rántotta. - De majd, talán még megéljük, hogy a tiédet se rúgják szét lépten-nyomon. – vigyorgott, Gab pedig belebokszolt a vállába, ám a jókedv hamar elillant, amint a farkasok körbevettek minket. Blaze előrelépett, Sho pedig megállt vele szemben.
- Apám elm -
- Elmehetsz... Kaensho. – szakította félbe Blaze. - De tudd, mindig lesz helyed köztünk. – szavai most másképp csengtek, sokkal kedvesebb volt, mint azelőtt, de tekintélyéből még így sem vesztett.
- Vissza fogok járni. – bólogatott hálásan Kaensho, miközben Gab mellélépett.
- Nem áll szándékomban kinevelni a büszkeségét belőle. A büszkeséget, amit az anyjától, és az apjától örökölt. Gondját fogjuk viselni, ígérem. – sandított rám, én pedig elmosolyodtam, és alig láthatóan biccentettem neki.
- Nos, akkor mehetünk, azt hiszem. - lépett elő Enorah. - Felszállás! – a szokásos módon rogyasztott, mi pedig Shoval, és Gabbal együtt felmásztunk a hátára.
- Hé, velem mi lesz? – méltatlankodott a nap hőse, mire az egyik hím kelletlenül odasétált, és fejével szinte felhajította a hátára a férfit. - Öö, oké.
Út közben újra átöleltem Gabot, de most már sokkal felszabadultabban. Arcomat a hátára fektettem, és a tájat kémlelve elvesztem a kavargó érzések közt, amikről már azt sem tudtam megállapítani, hogy melyikünkhöz tartoztak.
Viszonylag hamar elértük Nindra határát, ahol meredeken lefelé ívelt tovább utunk, míg földet nem értünk. Enorah a földre lapult, hogy lemászhassunk a hátáról, Dont pedig csak ledobta a hím, majd megfordult és már ott se volt.
- Ne törődjetek vele, Zartan mindig ilyen. - mosolyodott el Enorah. - Örülök, hogy ilyen emberekhez került a húgom. Vigyázzatok rá! - szólt, aztán Sho felé fordult. - Te pedig rájuk. Kaensho. – még biccentett felénk egy utolsót, aztán ő is felröppent.

Egymásra néztünk Gabbal, aztán kézen fogva elindultunk a vonatállomás felé. Útközben szétváltunk, nekem ugyanis még jelentést kellett tennem a polgármesternél, úgyhogy a többiek addig megvehették a jegyeket. Nem időztem sokáig, a polgármester azonnal, soron kívül fogadott. Beszámoltam neki a démonról, de a lángfarkasokat nem említettem, jobb ha nem zaklatják őket. A fizetséget visszautasítottam, egyébként is volt némi lelkiismeret furdalásom a legutóbbi mészárlás után, nem éreztem volna jól magam, ha ismét mélyen belenyúlok a város kasszájába. Megköszöntem a bizalmat, aztán elindultam a többiek után. Szerencsére pont elcsíptünk egy járatot, ami épp akkor futott be, amikor megérkeztem a peronra.
- Csak utánad. – mutatott Gab udvariasan a vagon ajtajára, de Sho és Don megelőztek, versengő gyerekek módjára ugrottak fel a lépcsőn. Gab rám mosolygott, én pedig nevetve megráztam a fejem, aztán mi is felszálltunk, és elindultunk hazafelé..

VÉGE

/Gabriel-lel közösen írt munka./

Fáradtan, mégis lelkesen nyújtóztattam ki a hosszú vonatút alatt elgémberedett tagjaimat, miközben a szerelvény lassan begurult Nindra állomására. Koko lustán durmolt a táskámban, és ez egyszer örültem is neki, hogy egész úton csendben volt, így nyugodtan tudtam gondolkodni a bácsikámnál töltött néhány nap történésein, viszont annak is örültem, hogy végre megérkeztünk, és a gondokat elengedhettem egy kis időre. Leengedtem a karjaimat, és megérintettem a kézfejemre égett szimbólumot, ami kellemes melegséggel árasztotta el testem, Gab tehát már az állomáson várhatott rám. Egyre nagyobb távolságról éreztem a jelenlétét, meg is akartam tudakolni tőle, hogy ez kölcsönös-e.
Fájdalmas csikorgással feszült neki a fém a fémnek, és a szerelvény végre megállt.
- Koko ébredj! – bökdöstem meg a táskámat. – Megérkeztünk. – mosolyogtam, a szőrmók pedig lustán, de meglepően fürgén, előmászott, és leugrott a földre. Túl nagy volt már ahhoz, hogy a karomon csimpaszkodjon, és úgy tűnt szereti is az önállóságot, főleg mióta a tulajdonába került az a pár cipő, amivel simán tudta tartani velem a tempót. A mozdony nagyot prüszkölt, az ajtók pedig kinyíltak.
A peronon nagy volt a nyüzsgölődés, de a szimbólumnak hála, nem kellett gondolkodnom, hogy merre induljak. Kikerültem néhány kereskedőt, egy csoport gyereket, meg pár hegymászónak tűnő fiatalt, és az állomás melletti utcában meg is láttam őket, amint felénk közelednek, először persze Shot. Irtózatos tempóban növekedett, egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy vajon megáll-e egyszer a fejlődésben. A farkas felgyorsított, amint kiszúrt, és őrült tempóban kezdett felénk rohanni. Megilletődve álltam meg, és kikerekedett szemekkel néztem, ahogy félresöpör mindenkit, aki az útjába kerül.
- Szia Atsuuu! – fékezett hirtelen, ahogy elém ért, nagy megkönnyebbülésemre.
- Szia Sho.. Ehhh elnézést… - intettem zavartan egy rémülten elszaladó férfi után, akinek csak most sikerült kimásznia a hatalmas, fehér lábak közül. Óriási fejével hozzám dörgölőzött, aztán, miközben én nagy nehezen visszanyertem az egyensúlyomat, köszöntötte a mellettem ácsorgó Kokot is, aki rögtön felmászott Sho hátára.
- Hát te már megint nőttél, ami azt illeti nem is keveset.. – simítottam végig a nyakát nevetve, miközben Gab is odaért hozzánk. A vérem szinte felpezsdült, ahogy a szimbólum őrült erővel felizzott, a fiú pedig határozottan átkarolta a derekam, felemelt, megpördített, és megcsókolt. Karjaimat a nyaka köré fontam, és viszonoztam a csókot, aztán a vállára fektettem fejemet, miközben letett, de még nem engedtük el egymást.
- Nem hittem, hogy egyszer ezt mondom Nindrában, de… jó újra itt lenni. – mosolyogtam rá, miközben szétváltunk.
- Nos, üdvözlöm a hölgyet újra itt, ahol csontvázak, élőholtak, fekete mágusok és vámpírok tesznek róla, hogy az ember ne unatkozzon! – nevette el magát. - Hogy telt az utad?
- Hosszan és unalmasan, de Koko végigaludta, így… nyugodtan. – csatlakoztam a nevetéshez.
- Hahhaha… Látom már bevetted a mai humor tablettádat.. – gúnyolódott a kis vakarcs.
- Te meg az antihumor tablettádat, ha jól sejtem.. – replikáztam. – Ti mikor érkeztetek? – fordultam vissza Gabhoz.
- Még hajnalban felébresztett, hogy induljunk, aztán itt aludt nekem támaszkodva az egyik ház tövében, utána meg panaszkodott, hogy nem vagyok elég „puha”. - válaszolt kapkodva Sho, miközben fejével meglökte Gab vállát.
- Tehetek én róla? Nem tudtam, hogy melyik vonattal jössz, és nem akartam, hogy te várj. - vonta meg a vállát mosolyogva. - És egyébként tényleg lehetnél egy kicsivel puhább.
- Bla, bla, indulhatunk? – önkéntelenül is vigyorogtam a csipkelődésükön. Hiányoztak…
- Mehetünk, persze. – bólintottam, majd megfogtam Gab kezét, és hagytam, hogy mutassák az utat.

- Tudod, akár repülhetünk is, Sho már elég na.. – szólalt meg Gab, de Sho belefojtotta a szót.
- Látod? Folyton engem ajánlgat!
- Legalább egy kis hasznod legyen már! – vigyorgott.
- Mert tényleg, semmi hasznom nincs ezen kívül… - szólt keserűen, de látszott, hogy csak rájátszik, aztán hirtelen megállt, és vidáman folytatta. - szálljatok fel! – lehasalt a földre, én pedig Gab segítségével felmásztam a nyakához, éppen Koko mögé, majd miután Gab is elhelyezkedett mögöttem, Sho felállt, és néhány lépéssel neki rugaszkodott. Belekapaszkodtam a szőrébe, Gab pedig átkarolt hátulról, és egy pillanattal később már a levegőben is voltunk. Az idő kellemes volt, de minél magasabbra értünk, a szél annál csípősebb lett. Gab közelebb húzódott, én pedig igyekeztem magam minél jobban bevackolni a karjai közé.
- Ott a szentély, ahol ott hagytuk a virágot, amit csináltál, emlékszel? – mutatott le az erdőségből kiálló kisebb sziklás részre. Hogy is felejthetném… Sok rossz dolog történt azon a napon, de ezek az emlékek lassan elhalványodtak, és átadták helyüket a szép pillanatoknak. - Ha ezt az utat követnénk egyenesen Chantai-ba jutnánk, de már jó ideje nem használja senki, túl veszélyes.
Rövid szünetet tartott, majd ahogy elértük a fölénk tornyosuló hegyeket, folytatta.
- Az a két hegy előttünk az Iker-hegyek, közöttük vonul a híd, amit az erdő elkerülése miatt épített Chantai lakossága, hogy ne kelljen használni az erdei utat, alattunk pedig nemsokára négy bányát láthatsz, az egyikbe tartunk. – a táj lélegzetelállító volt fentről, a levegő szinte ropogott, nagyon jól éreztem magam, még a hűvös menetszél sem zavart, inkább felfrissített. Vajon miért biztonságosabb a hegyekben kanyargó út, mint az erdőn átvágó? Gondoltam, miközben a lélekvesztő hidat nézegettem. Sho tett még egy széles kört a völgy felett, a hegyek ívét követve, még a híd mellett is elhúzott, aztán lassan ereszkedni kezdett, majd lassított a tempón, és az egyik bánya mellett, puhán landolt.
- Megérkeztünk, Kaperslode bánya, köszönjük, hogy minket választottak! – szólt vidáman, Gab pedig lepattant róla, majd lesegített engem is. Koko elhasalt Sho széles vállai között, és a fehér bundában lazsálva figyelt.
- Mehettünk volna az erdőben is… Az legalább tele van kajával.. – jelentette közömbösen.
- Te mindig csak a hasadra gondolsz, Koko… - mosolyogtam.
- Tényleg, jut eszembe. Ezt figyeld, Sho! – pattant fel a farkas hátán, majd kikapott egy magot az erszényéből, és a földre hajította. Mancsát a mag felé tartva koncentrált, mire az nőni kezdett. Vékony zöld száracska bukkant elő, majd apró levelek, és ahogy egyre nagyobb lett, lassan előbukkantak a vastagodó száron a kis gumók. Mintha egy gyorsított felvételt láttam volna, a gumók is növekedni kezdtek, és néhány másodperccel később már egy ananászbokor állt előttünk, rajta négy kifejlett gyümölccsel, nem is kicsikkel. – Tessék! – húzta vissza a kezét Koko lelkesen.
- Köszönöm! - kurjantott Sho, majd rávetette magát a gyümölcsre. Az egyiket szinte egybe kapta be, a vastag héj sem okozott neki problémát, kapkodva ropogtatta, miközben fehér mellénye lassan halvány sárga színt kapott a lecsurgó lének köszönhetően. Egy újabb harapás után felénk fordult, és teli szájjal szólt. - Menjhete’ csa’! Majd megyün’ mi ish!
- Rendben. – vonta meg a vállát Gab, aztán megfogta a kezemet, és elindultunk a barlangba. - A lángjaidat oltsd ki, amikor bejöttök, ki tudja, nem járunk-e úgy, mint a múltkor… - szólt vissza, de a válasz kimerült a hangos csámcsogásban.

A hely borzasztó elhagyatott volt, mindenütt csillék, szerszámok, még ruhák is hevertek a földön, de látszott, hogy nem tegnap ürült ki a bánya, itt évek óta egy lélek sem járt. Ahogy beljebb értünk, a fény egyre nehezebben tört utat magának, nagyon kellett figyelnem, hogy hova lépek, aztán Gab egy szűkebb járatba vezetett, ahol már szinte semmit nem lehetett látni. Sehol sem találtam fáklyákat, persze, hogy a leghasznosabb dolgokat elvitték magukkal… Előhúztam a kodachit, és aktiváltam a mágiámmal. Az aranyszínű fény tompán bár, de kellő mértékben bevilágította előttünk az utat, így tovább tudtunk haladni Sho-ék nélkül is.
- Tudod, kicsit aggódok. Everoth szinte biztos, hogy az első perctől bratyizni fog veled, de Synestra túl kimért és óvatos ehhez…
- Szerintem feleslegesen aggódsz, előbb-utóbb úgyis meggyőzőm, hogy bízhat bennem. – mosolyogtam.
- Remélem, igazad van. – mosolyodott el ő is. - Amikor utoljára jártunk itt Shoval, volt itt egy kis bányató, amiben egy ilyen… hogy is mondjam. Hosszú nyakú, uszonyos szörny volt. Tönkre vágta a köpenyem, de meg van láncolva, fogalmam sincs, hogy került ide, ki tette ide, de nem kéne bántanunk, megvárjuk Shot, és átrepülünk a tó felett, vagy van más ötleted?
- Nos repülni szeretek, ellenben szörnyekkel úszkálni egy hideg bányatóban egyáltalán nem, úgyhogy nekem megfelel így. – közöltem jókedvűen.
Nemsokára egy meredeken lefelé ívelő lépcsőhöz értünk. Gab elengedte a kezemet, és előrement, de csak annyira, hogy a fény még elérjen elé. A lépcsősor aljára érve, egy meglehetősen nagy kiterjedésű természet alkotta aulába értünk, amit teljes mértékben kitöltött egy barlangi tó, pont ahogy Gab elmondta. A kis partszakaszon, ahol álltunk, néhány törött, vagy épp csak korhadt csónak hevert a szikla tövében.
- Akkor most várunk. Bár nem hinném, hogy sokáig tartott Shonak elpusztítani azt a pár ananászt. – kuncogtam, miközben a tó felszínét vizslattam a szörny után kutatva. - Vajon ki tud ugrani a vízből?
- Nem tudom, a másik partig nem tudott követni minket, itt pedig amikor csónakra szálltunk még színét se láttuk. Lehet, csak a tó közepén tud mozogni, addig ér el a lánca… Kíváncsi vagyok, hogy került ide. Ez a tó túl kicsi ahhoz, hogy egy ekkora lény nyugisan éljen önállóan, szerintem valaki eteti, vagy a tó jóval mélyebb, mint amilyennek látszik. – bólintottam, aztán csevegésre lettem figyelmes. Hátra fordultam a lépcső felé, amin éppen leért a lángcsóvákkal díszített hátú Sho, és Koko, aki valószínűleg épp beavatta őt a növénymágia rejtelmeibe.
- Jó, hogy jöttök, kéne egy fuvar. – kacsintottam Shora, aki elfintorodott, ahogy észrevette a tavat.
- Inkább bedobnám Gabrielt a vízbe, hogy azt a nevetséges köpenyt a másik után küldjük. Na, gyertek! - hasalt le újra, mi pedig felmásztunk ismét a hátára. A tó közepe felett haladva egy nagy árnyékot láttam meg a víz alatt. Gyorsan mozgott, de nem bukkant fel, valószínűleg nem vett minket észre. Könnyedén landoltunk a túlsó parton, ahonnan egy újabb járatba vezetett tovább utunk. Sho kioltotta lángjait, így ismét a kodachi fényére hagyatkoztunk. Jó néhány kőkupacon, és torlaszon átmásztunk, mire elértünk egy a falban tátongó repedéshez. Gab bemászott a lyukon, én pedig követtem. Egy kisebb helyiségbe értünk, ami feltűnően elütött a bánya többi részétől. Tompa fénnyel vibráló kristálycsokrok álltak ki a sziklából, a kardomra már nem is volt szükség. Kioltottam a bele áramló mágiát, és visszacsúsztattam a hüvelyébe.
- Mi ez a hely? – forgattam a fejem egyik kristályról a másikra.
- Innen… hogy is mondjam? Teleportáltunk át oda, ahova most is készülünk. Gyere a sarokba. – vezetett oda kézen fogva. - Egy kicsit lehet, hogy kellemetlen lesz. - húzta el a száját, ahogy felállt a sima felületű, padlóba süllyesztett kristálytömbre, én pedig érdeklődve mellé álltam. Sho is odakucorodott a még mindig a hátán lebzselő Kokoval, aztán hirtelen valami óriási erő kapta el a testem. Úgy éreztem darabokra szakadok. Nem fájt, de nagyon kellemetlen, és kifejezetten gyomorforgató volt. Valószínűleg csak egy pillanat telhetett el, mire testem újra összeállt egy darabbá, bár nekem sokkal többnek tűnt. A környezet megváltozott, már nem a kristálybarlangban voltunk, hanem egy… pincében?
- Sosem fogom megszokni. - rázta meg magát kelletlenül Sho, miközben lelépett a tömbről. Én nem kockáztattam meg rögtön a mozgást, bár nem voltam szédülős, most kellett néhány pillanat, amíg az agyam is megállt a mozgásban.
- Hát.. ez.. fura volt.. – dünnyögtem, aztán vettem egy mély levegőt, és én is leléptem a kristályról.
- Megyünk még egy kört? – kérdezte lelkesen Koko, de csak leintettem.
- Gabriel? – dörrent meg egy mély férfihang, aztán lépések zaja hallatszott. Everoth volt az, megismertem. - Nocsak, ki a vendégünk? – toppant mellénk vidáman. Egyszerű ruházatot, köpenyt, és egy fém csizmát viselt, amivel óriási zajt csapott a kristálypadlón való csörtetésével. Szájából pipa lógott, amit most kénytelen volt egyik kezével megtartani, nehogy a vigyorgás miatt leessen. Bőre érdes és szürke volt, a szeme pedig teljesen fekete, ráadásul nagyjából kétszer olyan magas volt, mint én. Igyekeztem leplezni a megütközést, amit a látványa váltott ki belőlem, nem tudom mennyire sikerült. Mindenesetre a hidegvérem velem marad, így inkább elvonatkoztattam démoni megjelenésétől, és az ahhoz abszolút nem passzoló kisugárzására koncentráltam.
- Nos, Atsu, ő itt Everoth, az egyik mesterem, és az, akiről már meséltem pár dolgot, tudod, a levéltár előtt. Everoth, ő itt Atsui Orestes, a
- A lonthised! - vágott a szavába.
- Hogy mim? - húzta fel a szemöldökét Gab, és én is kérdőn néztem a férfira.
- A barátnőd, a csajod, a nőd! – hadarta könnyedén, majd közelebb lépett, felém nyújtotta óriási kezét, és fejet hajtott. Viszonoztam a gesztust, így elkapta a kézfejem, és megcsókolta. - Üdvözletem!
- Részemről a szerencse. – mosolyogtam. Valahogy elsőre szimpatikus volt nekem, pedig még nem sok mindent mondott róla Gab.
- Synestra hol van? – kérdezte a fiú, miközben beljebb lépett, és körbenézett.
- Nos, hát ő nem fog ennyire örülni… Ismered. - húzta el a száját Everoth, aztán a szóban forgó nő is feltűnt, ugyanarról jött, ahonnan egy perccel korábban Everoth is kilépett. Megfagytam. Könnyed, sötétkék ruhája alja a földet verdeste léptei nyomán, szőke haját rendezett kontyban viselte, elegáns testtartásával felsőbbrendűségét hangsúlyozta, súlyos tekintetét pedig az enyémbe fúrta. Egy pillanatra megrovón Gabrielre pillantott, aztán újra engem kezdett méregetni. A szívverésem felgyorsult. Furcsa érzés kerített hatalmába; nem félelem volt, de valami nagyon hasonló.
- Atsui Orestes, tudom. – szólt ridegen, miközben újra végigmért. - Synestra. – nyújtotta felém kezét. Nem tudtam megmozdulni. Az az arc, az a tekintet, azok a mozdulatok… nem lehet más, csak egy..
- Egy archai.. – motyogtam megrökönyödve.
- Micsoda? Te tu-
- Honnan tudsz rólunk? - emelte fel a kezét Synestra, hogy elhallgattassa Gabot.
- Khm.. – köszörülte meg Everoth a torkát. – Talán gyertek, és üljetek le. – egy kerek faasztalhoz vezetett minket, de Synestra és én nem vettük le egymásról a szemünket. Nem tudtam mit gondoljak róla. A fajtája agresszív és kegyetlen, ami viszont teljesen ellentmond a Gab által mesélteknek. Leültünk, Synestra ügyelt rá, hogy velem szemben foglaljon helyet.
- Tehát? – szólalt meg türelmetlenül. – Ismered a fajtámat?
- Mondjuk. Nem te vagy az első, akit látok..
- Hazudsz! – csapott az asztalra indulatosan. - Senki nem élhet túl egy találkozást egy archai-jal - kiáltott, miközben felugrott a székről.
- Engem ne merészelj még egyszer hazugnak nevezni! – rátapintott a gyengémre. Kirántottam a kardom, és én is felpattantam az asztaltól, hátralökve a székemet.
- Egy magadfajtának semmi esélye nem lenne ellenünk harcban. – hunyorgott, mintha belém akarna látni.
- Harcra nem is került sor, ugyanis az archai, akit én láttam, már rég halott volt. – feleltem közönyösen, a várt hatás pedig nem maradt el.
- Mi? – a harag most döbbenetre váltott arcán. - Az lehetetlen.
- Szóval megint hazudok? – egymásnak feszült a tekintetünk, szinte éreztem, ahogy vibrál köztünk a levegő.
- Oké, akkor most mindenki nyugodjon meg. – szólalt meg Everoth nyugodt hangon, majd lejjebb tolta fegyvert tartó kezemet. – Üljünk le, és meséld el szépen, miről van szó pontosan. – egy pillanatig még nem mozdultunk, aztán mégis hátrébb húzódtunk, én pedig eltettem a fegyvert, és leültem. – Synestra.. – Everoth unszolására vett egy mély levegőt, és végül ő is leült, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. – Nos? – fordult felém az óriás, én pedig belekezdtem a magyarázatba.
- A bácsikámnál láttam egy fajtársadat, néhány nappal ezelőtt. Ő ölte meg, de már évekkel korábban. – Synestra megint sóhajtott egyet, majd kioktató hangnemben szólt.
- Mint mondtam, az lehetetlen. A halál beállta után, az archaiok teste..
- Apró fénygömbök formájában elpárolog? – vágtam a szavába. - Igen hallottam róla.. Akira egy jégtömbbe zárta a testet, de azt nem tudta megmondani, hogy miért. – a nő most először emelte le rólam a tekintetét. Úgy tűnt elgondolkodott.
- Mi dolga volt neki egy archai-jal? – kérdezte egy szusszanásnyi szünet után.
- A felesége fénymágus volt, de egy betegség miatt korán meghalt. A halálos ágyán látni vélt egy angyalt, és azt mondogatta, hogy belőle is angyal lesz. Aztán az utolsó pillanatban Akirának is megjelent a teremtmény. Egy archai volt. A bácsikámnak pedig rögeszméjévé vált, hogy a felesége továbbél egy másik testben, ezért kutatni kezdett a fajtád után. Tizenkét év alatt szinte mindent megtudott rólatok, amit ember csak tudhat, a feljegyzéseit pedig egy titkos barlangban rejtegette, de az archai, aki a feleségét figyelte, megtalálta azt. Megpróbálta megölni, de úgy tűnik nem volt elég erős… vagy csak nem volt felkészülve Akira tudására. – újra várnom kellett a válaszára.
- A bácsikád figyelemre méltó hatalmú mágus lehet… de sajnos csak az idejét vesztegette. – gyanakvón figyeltem. - A felesége abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor kilehelte a lelkét. Az emberek porhüvelyéből építjük fel a testünket, de a halott lelke semmilyen módon nem él tovább bennünk. Angyalok… - rázta a fejét. – Bárcsak azok lennénk.. – hátradőltem a széken. Csalódott voltam. Tudtam, hogy Akira talán beleroppan, ha ezt megtudja, de azt is tudtam, hogy el kell neki mondanom. Vagy talán nem is nekem kéne elmondanom..
- Nézzétek. – szólalt meg Gab az asztal fölé hajolva, tekintetét köztem és Synestra között járatva. - Azért hoztam el magammal Atsuit, mert be akartam nektek mutatni, hiszen szerves része lesz az életemnek ugyanúgy, ahogyan ti is.
- Hát, azért remélem nem ugyanúgy. – kacsintott rá Everoth, de a fiú most nem volt vevő a poénkodására.
- Teljes mértékben megbízhattok benne, ugyanúgy, mint bennem. A belém és családomba fektetett bizalmatokra merek esküdni, hogy nem jelent fenyegetést rátok nézve. Nem szeretném, ha fújnátok egymásra. - Synestra levegőt vett, hogy közbeszóljon, de most Gab intette le őt. - Engedd meg, hogy befejezzem, kérlek!
A nő bólintott, majd összefűzte karjait a mellkasa előtt, és hátradőlt a széken. Csak a szemem sarkából láttam, inkább Gabrielt figyeltem. Jól esett, hogy kiállt mellettem, hirtelen minden haragom elszállt.
- Nem kérem, hogy szeressétek egymást, nem is kérhetem, de mindketten meglátjátok majd, hogy a másik nem rossz ember, illetve archai. Szóval, számíthatok-e arra, hogy együttműködtök, vagy arra, hogy amint egyedül hagyunk benneteket, csendben elvágjátok a másik torkát? – újra egymásra néztünk Synestrával. Én szólaltam meg elsőnek.
- Nos.. Nincsenek előítéleteim; az alapján, amit Gab mesélt, nincs okom rosszat feltételezni rólad. Remélem egyszer sikerül elnyernem a bizalmad. Addig is – kinyújtottam felé a kezem. – örülök, hogy végre találkoztunk, és megígérem, hogy nem fogok csalódást okozni. – szóltam higgadtan, és vártam, mit reagál.
- Remélem is. - állt fel Synestra. - De ha mégi-
- Nem fog. – vágott közbe Gab egy szúrós pillantás kíséretében.
- Nos, akkor örvendek a találkozásnak. – fogta meg végül kezemet…