Noah Varens

Tárgy: Noah Varens Kedd Ápr. 12, 2011 3:30 pm

Farkasszerenád

A mesterem már egy hete magamra hagyott. Egyedül kellett boldogulnom, egy olyan világban, amiről sokat hallottam, és kívülállóként néztem, akár egy színdarabot. Most én is egy lettem a szereplők közül: Ardtól mindent megkaptam, aminek csak hasznát vehettem ehhez a szerephez.
Mindazonáltal, hogy jó vagy gonosz leszek - e, magam sem tudtam. Egyelőre csak az járt a fejemben, hogy pénzt szerezzek, és bizonyíthassam: egyedül is boldogulok. A jó és gonosz hatalmas párharcaitól oly messze voltam, mint innen a csillagok. Csak egy kezdő mágus voltam - semmi más, semmi több.
Utam egy aprócska falu felé vitt: a piros zsindelyes tetők szinte mosolyogtak a szikrázó napfényben, nem sokkal odébb pedig sűrű erdő sötétlett.
- Na, akkor kalandra fel... - motyogtam szinte magamnak.
Ahogy léptem, zsebemben megcsörrent mesterem két ajándéka: Vulpecula, és Taurus kulcsa.
"Legalább az egyiküket meg kell idéznem, hogy tudjam, mire számíthatok tőlük...", gondoltam.
Vulpecula kulcsát szedtem elő: Taurust már nemegyszer láttam, és tudtam, védelmezni fog. De Vulpecula kulcsa új szerzeménye volt mesteremnek: még maga sem használta soha.
Az alaktalan, hófehér ragyogásból aprócska róka vált ki. Vörös kis állat, nagy, kíváncsi, kék szemekkel, hatalmas fülekkel, fekete lábacskákkal. Nagyot pislogtam - majd szinte felsikoltottam.
- De aranyos vagy... gyere ide cukipofa, nem bántalak... - és rögtön az apróság felé nyúltam, ám az ijedten hátrált előlem. Utánamentem - lépteim nyomán felkavarodott a por, és az aprócska állat orrába szállt. A kis róka hatalmasat tüsszentett: és a szájából pici lángcsóva tört elő. Minekutána a kis apróság úgy viselkedett, mint egy rakéta: a tüzecske miatt farolva csúszott vagy egy métert hátrafelé.
- Szóval tüzet is fújsz... - vigyorogtam, és most már óvatosabban közelítettem.
A rókán meglátszott, hogy hátrálni akar, ám ijedt szemekkel, megadóan tűrte, hogy lassan, óvatosan megsimogassam a buksiját. Mikor elvettem a kezem, elégedetlenül morrantott, majd közelebb somfordált és a kezem szaglászta.
Elégedetten mosolyogtam, és a karjaimba vettem a kis jószágot.
- Gyere, nézzük meg, mi van ott... - intettem a fejemmel a falu felé.

Igazából, nem sok reményem lehetett arra nézve, hogy rögtön az első, nevenincs faluban találok bármit is. Ámde a remény hal meg utoljára...
Vulpeculával a karjaimban besétáltam a faluba - és a gyerekek azonnal körém gyűltek, hogy csillogó szemekkel megbámulják az aranyos kis szellemet. Némelyik bátrabb közelebb jött, és megvakargatta a fejét, mások a mancsát vették kezelésbe.
- Mi ez a ricsaj?! - lépett elő egy vénséges vén öregember a házból. Habár szája szigorúan görbült, szeme mosolygott. Az egyik kislányka hozzá szaladt, és izgatottan, kifulladva magyarázta a kis rókát. Az öregember kíváncsian közelebb jött, megsimogatta Vulpecula buksiját, majd engem vett szemügyre.
- Te... mágus vagy, igaz? - kérdezte tőlem.
- Ööööö... eléget máglyán, ha igent mondok? - kérdeztem, emlékezve mesterem balszerencséjére.
- Letagadod, ha én is igennel felelek?
- Simán!
Az öreg elégedetten göcögött.
- Nyugodj meg, ifjú mágus, nem bántalak sem én, sem a falubeliek. Csupán... lenne egy kérésünk hozzád.
Ez az! Micsoda szerencse! Alig hogy megmozdultam, máris egy feladat, amin bizonyíthatok!
- Igazából.... pitiáner ügy, azért nem küldtünk plakátokat....
Lelkesedésem látványosan lohadni kezdett, mindazonáltal már nem akartam elutasítani.
- Miről lenne szó?
- Egy farkas - válaszolta az öreg. - Minden éjszaka megjelenik, és elvisz valakit. Hogy ember vagy állat, neki mindegy, csak hús legyen. Már két gyermeket.... - itt körülnézett a kis apróságokon, és így folytatta. - Na de, utánuk semmit sem találtunk, lehet csak elkóboroltak.... - a kicsik továbbra is ijedten néztek, az öreg pedig megsimogatta a hozzá legközelebb álló fejét. - De legtöbbször az állatainkat támadja. Már a többi farkas is kezd megőrülni tőle... azok is rajtaütnek a falun, ránkszabadulnak az erdőből, és sokszor már napnyugtakor halljuk az éneküket. Erről is az a hatalmas fekete farkas tehet.... kérlek, vadászd le nekünk a farkast, mágus!
Végülis, kezdőnek nem rossz feladat ez...
- Rendben van! - bólintottam rá.
Az öreg megkönnyebbülten sóhajtott, majd az egyik kis szőke lányhoz fordult.
- Menj, Ilja, szólj anyádnak, hogy készítsen még abból a finom pitéből a kisasszonynak.... ha már vállalja ezt a veszélyes feladatot, megérdemel egy kis előleget - kacsintott a kislányra.
A lányka elvigyorodott, és azonnal elszelelt.
Velük együtt vártam meg a napnyugtát - és valóban, még alig érintette a Nap a földet, amikor felhangzott a farkasok éneke.
Vékony, elnyújtott hang kígyózott végig a fák között, felszállt a fák közé. Feleletül az erdő különböző részeiben hangzott fel a többszólamú holdszerenád - egyre több és több farkas csatlakozott a dalhoz.
- Ez a mi dalunk, Vulpecula - mormoltam magamban, majd előszedtem az aprócska jószág kulcsát. A tüzet félik az állatok - Vulpecula segítségével biztosan meg tudom futamítani őket.
Végig a hátamban éreztem az öreg és családjának aggódó pillantásait, ahogy keresztülvágtam a fák között.

Sötétség honolt mindenütt, ahogy egyre bentebb haladtam. Igencsak meg kellett erőltetnem a szemem, ha látni akartam bármit is a sötét homályban. Az erdőbe hamarabb érkezett a sötétség, hamarosan pedig a Hold is felbukkant, ahogy egyre beljebb mentem a sűrűben. A legnyugtalanítóbb azonban a zajok hiánya volt: ilyenkor előjönnek a kis éjjeli rágcsálók, apróbb ragadozók, hogy az éj leple alatt éhüket csillapítsák. Neszezést, avarzörgést, állathangokat kellett volna hallanom - de még csak egy árva bagolyhuhogást sem sodort felém a szél, nem láttam leskelődő szempárt a bokrok között. Csak a baljós csend zenélt, enyhe köd terjengett a sötét, égbe nyúló fák között: úgy tetszett, mintha eme sötét monstrumok tartanák a csillagokkal terhes eget.
- Ritka az, hogy a préda maga keresse fel a vadászt - a hang hallatán majdnem szívrohamot kaptam.
Előttem a sötétben magas, izmos alak állt: egyszerű pulóver és sötét nadrág volt rajta, arcvonásait elrejtette előlem a jótékony sötétség. Parázsló szemét azonban még így is láttam - és kirázott tőle a hideg. A Hold ezt a pillanatot választotta arra, hogy felhők mögé húzódjon.
- Ki maga és mit keres itt? - tettem fel a legnyilvánvalóbb kérdéseket, miközben a kezem remegését igyekeztem csillapítani - elenyésző sikerrel.
A különös férfi a levegőbe szimatolt, és látható elégtétellel állapította meg.
- Félsz talán? - majd kis csend után halkan tette hozzá. - Jól teszed...
Mögülem ismét a Holdig szállt a farkasok szerenádja. Az eleddig csöndesen alvó erdő megelevenedett: a fák között csörtetést és lihegést hallottam.
Farkasok. Legalább tucatnyian.
- Maga irányítja őket?? - kérdeztem rá kissé ijedten.
- És ha igen? - vigyorgott komiszan.
Még hogy nagy, fekete farkas!
A férfi közelebb lépett, alakjára fa testes árnyéka borult. Majd eltűnt a szemem elől - hogy közvetlenül a hátam mögött bukkanjon fel. Megdermedtem, mialatt a nyakamba szagolt.
"Ez játszik velem!!!"
A férfi elvigyorodott.
- A nevem Lamahr - felelte korábban feltett kérdésemre, miközben a nyakamba szuszogott. Mozdulni sem mertem - minden pillanatban attól féltem, keresztülharapja a torkomat. - Vagy a naagy, csúúnya, gonosz farkas, ahogy a falubeliek elmesélhették - hangján éreztem, hogy vigyorog a rohadék. - És akárhogy is nézzük, ma éjszaka te vagy Piroska!
Kezét a hátamra tette, és meglökött.
- Szaladj - parancsolta nekem kéjesen - fuss az életedért! Ha hajnalig élsz, életben maradsz... talán... - vigyorgott.
A csörtetés egyre közelebbről hallatszott, hallottam a farkasok halk kaffogását is. Szinte magam előtt láttam, ahogy falkában rohannak felénk, lábaik alatt szétroppannak a vékony gallyak, és ezerfelé repülnek az elszáradt, sárga falevelek.
- Na, mi lesz? - kéjelgett Lamahr.
Először futni akartam, valóban - bárhová, csak el innen, erről a helyről, ettől az embertől. Csakhogy.... nem azért jöttem ide, hogy semmit se tegyek és végignézzem, ahogy pusztít ez a szemét.
Léptem egyet a sötét folyosón a fény és a jó oldal felé...
Számra lassan aljas vigyor kúszott, ahogy elképzeltem, mi lesz itt hamarosan - és előhúztam Vulpecula ezüst kulcsát.
- Nem Piroska vagyok... hanem a Vadász! - mondtam, majd megidéztem Vulpeculát - pont akkor, amikor a farkasok elődugták csatakos pofájukat a fák között.
- Gyújtsd meg őket, szépségem! - mondtam a kis szellemnek, aki harciasan összehúzta a szemét, majd kis tüsszentés után nagyobb lánglabdát köpött egy jobb oldali fára.
Amit sejtettem, bekövetkezett: a farkasok, a tüzet meglátva, azonnal megfutamodtak. Tekintve, hogy a tűz fáról fára terjedt, nem is csoda: nekem is menekülnöm kellett volna.
Csakhogy Lamahr keresztülhúzta számításaimat: ugyanis fejvesztett menekülés helyett farkassá változott. Zakkant és hihetetlenül erős alakváltó mágus volt - átváltozása után pedig első dolga volt, hogy Vulpeculára támadjon.
Aprócska állatkámat váratlanul érte a hatalmas izomtömeg, és a méretes agyarak - Lamahr mélyen az oldalába mart, hatalmas állkapcsával nem okozott gondot, hogy pillanatokon belül kettéroppantsa a szellemet.
Vulpacula kétségbeesetten, magas hangon nyüszített, ahogy a farkas állkapcsa egyre jobban rázáródott, szemével engem keresett....
- NEEEM! - üvöltöttem, bár a lángok ropogásától szinte alig hallatszott a hangom. Mellettem ekkor kidőlt egy fa, iszonyatos recsegéssel maga alá temetve egy másikat.
Villámgyorsan felkaptam egy karnyi vastag ágat, és izomból lesújtottam vele a farkas fejére. A fenevad megszédült, ide - oda tántorgott, és a fejét rázta... és ami a legfőbb, elengedte a kicsi szellemet. Eldobtam a faágat, felkaptam a kis jószágot és rohantam inam szakadtából.
A kis szellem fájdalmasan nyüszögött a karomban, sebéből vér ömlött a karomra. Egyetlen reményem az öreg volt, és a kis falu: talán akad ott egy orvos, aki helyre tudja hozni a sebet.
Mögöttem iszonyatos táncot lejtettek a lángok: bele - beleharaptak a fák törzsébe, a bokrokba, végigfutottak az elszáradt avaron, pusztító útja során halomra dőltek a fák... és reggelre nem maradt más, csak üszkösre mart, elszenesedett facsonkok.
Micsoda paradoxon... pusztítani a jó ügy érdekében...

Mikor végre kiértem az erdőből, épp csak annyit tudtam ellihegni, hogy "Orvost!", és a kezükbe adtam az aprócska lényt. Ekkorra már mindenki a falu főutcáján állt, és végignézték, ahogy a tűz felfalja az erdőt. Valaki kivette a kezemből a rókát, mások engem nézegettek. Talpig kormos és koszos voltam, kikövetkeztették hát, hogy én tehetek a tűzről valamiképpen. Ám hogy hogyan, azt csak az öregnek mondtam el töviről hegyire - ő vette ki a kezemből a vérző állatot, hogy később bekötözve tegye az ölembe.
Még aznap este mindent elmeséltem vén megbízómnak - a Lamahr nevű férfiról, és arról, ami az erdőben történt. Az öreg végig ott pipázott mellettem, és a tűzbe bámult, majd hamuját földre koppantva így szólt.
- Háát... a helyzet mindenesetre megoldódott.... viszont... - itt végigmért engem. - Magácskára ráférne egy alapos fürdés, és a pihenés is - vigyorgott. - A tűz miatt ne aggódjon... vihar közeleg, az majd eloltja. Na, jöjjön... - Azzal karon ragadott, és a háza felé kormányzott, támogatott.
Fürdés után szinte azonnal elnyomott az álom - ám zaklatott lidércnyomás lett az éjszakai pihenőből. Túlpörgött agyam egyre csak az éjszakai jelenetet pörgette le a szemem előtt újra és újra.
Nagyot kiáltva ültem fel az ágyban - és a velem szemben levő hintaszékben egy farkast pillantottam meg.
Engem nézett parázsló szemével, bundája füstölgött és kissé vizes is volt itt - ott. Az ablak tárva - nyitva állt, hallottam odakint az eső szemetelését. Néha a villámok is fénylő táncot jártak a duzzadt fellegekkel borított égen.
- Lamahr - mondtam, mire a farkas bólintott, és átváltozott.
Lamahr kényelmesen elhelyezkedett a hintaszéken, egyik lábfejét a térdére támasztotta.
- Sokkal tartozom neked, Csillaglelkű... - morogta szinte barátságosan. - És hidd el, hálám nem marad el! Nem szeretek adósságban maradni.
- Nem félek tőled! - hazudtam hihetően.
Valójában a szemében tükröződő brutális vadságtól teljesen berezeltem. Tudtam, hogy bármire képes, és nem dobott fel ez a tudat.
Lamahr - t sem szédítette meg a hazugságom: kényelmesen felállt és az ágyra telepedett. Arca szinte ujjnyira volt tőlem, éreztem lehellete melegét.
- Ma éjszaka még játszhattad a Vadászt, Piroska... - kezdte - De hidd el nekem, az élethez kevés, ha csak eljátszod a szerepet. Farkasból nem lesz bárány, és a préda préda marad, ha a fene fenét eszik is... legfeljebb valami más falja fel. De téged... nem engedlek át másnak! - mondta, majd ismét farkassá változott, kiugrott az ablakon, és elnyelte a viharos hajnal.

Vulpecula

Tárgy: Re: Noah Varens Szer. Ápr. 13, 2011 10:33 pm

Nem rossz munka, sőt, egész jó. Kevés hibát találtam, de egyet kiemelnék. Legközelebb a betűméretet nagyobbra tessék állítani, én balga először gondoltam megbirkózok vele, de feladtam Very Happy

. Átmásolhatja bárki wordbe, ez igaz, de hát formaságok... ennyi lenne csak, és mivel minden más oké, így meg is érdemel 300 VE-t!

Tárgy: Re: Noah Varens Kedd Okt. 04, 2011 7:40 pm

Éjszakai vadászat, avagy mennyire lehet hinni egy részeg meséjének I.
Már rengeteg idő eltelt a Lamahr – ral történt kis afférem óta… és bár ígérte, egyszer sem láttam a nyomát, pedig nem egyszer néztem paranoiásan a hátam mögé. Ám sehol nem láttam árnyékban megbújó, loncsos bundát, vagy villogó, vérszomjas szempárt. Így értem el Hargeonba.
A kis fogadó, melyet kinéztem magamnak, a kikötő legforgalmasabb részén állt, éppen a sarkon. A partra lépő turisták és fáradt vándorok, matrózok rögtön tudták, hova kell betérniük, legyen az csupán baráti társaság, szórakozás, kis ivás, vagy vacsora, mindenből a legjobbat nyújtotta a kis vendéglő.
Belül az épület két szintre oszlott: a földszinten matrózok verődtek össze főként, rengeteg kör alakú asztal és szék között szlalomozott két pincérlány, tálcáikon italos korsókat egyensúlyozva törtek utat a tömegben. Tömény cigarettafüst lebegett a levegőben, mint a szellemek, ezek elűzésére az egyik leány ablakot nyitott. A pult mögött a kocsmáros álldogált, hatalmas alakja elriasztotta a rendbontástól még a legrészegebbeket is. Mindenki tudta: ha arra kerül a sor, a megtermett férfi szó nélkül kidobja azokat, akik törni - zúzni mernek a szeme fényében.
Mert a kis fogadó a szeme fénye volt, ehhez kétség sem férhetett. Vigyázott a tisztaságra, saját kezűleg gondoskodott arról, hogy betérő vendégei a legjobbat kapják. Nevezetes szakács hírében állt, bár ezt csak én tudtam róla, hisz már elég sok ideje vendégeskedtem itt.
Másik szintje egy galéria volt, melyre kis csigalépcsőn lehetett feljutni, és korlát gyanánt vastag kötél szolgált, padlóján vörös szőnyeg terült el. Szép kilátás nyílt onnan a lentebbi forgatagra, vagy az ablakokon át a tengerre. Idefent a tehetősebb vendégek számára akadt hely: jómódú kereskedők, átutazók számára adtak itt vacsorát, és időnként még zenével is szolgáltak, melyet a tulaj rőthajú, tizennyolc éves lánya szolgáltatott hárfájával.
És aki most történetesen mellém csüccsent le ebben a pillanatban. Délidő lévén, kevesebb iszogató nyüzsgött odalent, idefent pedig alig néhány ember lézengett ebédre várva, vagy épp jóllakott nyugalommal szemlélődve.
- Hova kalandoztak a gondolataid, Noah - chan? - mosolygott a nő.
Utáltam, ha becéznek, és ezt ő is tudta - azért becézett töretlen nyugalommal.
- Unatkozom - feleltem neki és az asztalra könyököltem.
Shayen - ez volt a neve - szórakozottan pendített meg hárfáján néhány húrt.
- Te sem hallottál semmi érdekeset? - kérdeztem tőle.
Shayen sokkal többet sétálgatott odalent, mint idefent, nem csoda hát, ha a betérő tengerészektől és utasoktól hall valami szépet.
- Ha munkát keresel, abban talán segíthetek! A hajósok meséltek... - nézett rám titokzatosan, majd suttogva folytatta. - Apám titokban akarja tartani, de... regélnek itt egy tengeri démonról, ami sorban elragadja az embereket! Az is lehet, hogy egy csillaglélek... elvégre a mágia útjai kiszámíthatatlanok!
- És miért akarja titokban tartani? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire néhány vendég kérdőn felém fordult. Shayen elégedetlen fintorral kupán vágott a hárfájával, mire könnybe lábadt a szemem.
- Halkabban, megmondtam! És... - itt körbenézett, majd még halkabban tette hozzá - szerinted, milyen eredménye lenne, ha mindenki megtudná? Az is lehet, hogy senki sem jönne többé ide... ezért inkább gazdasági megfontolásból apám titokban tartja az egészet. Bár... a hatás most is érződik... egyre kevesebb a vendég mostanában.
Ebben igazat adtam neki. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettem, a tulaj kíséretében újabb vendég érkezett és már vagy öt perce hallgatózik.
És valóban: valaki már közelebb is lépett hozzánk. Egy lány fekete hajjal, és smaragdszemekkel.
- Öm, ne haragudjatok! Véletlenül meghallottam, miről beszélgettek. Igazán nem akartam hallgatózni, de úgy tűnik, valami gond van. Talán én is tudnék segíteni. Csillagmágus vagyok, a nevem - itt néhány pillanatra elhallgatott, talán hogy kitaláljon magának egy nevet - Leanna Whiteness.
Elmosolyodtam, majd kezet nyújtottam az előttünk álldogáló leánynak.
- Noah Varens, szintén csillagmágus - mutatkoztam be, és mikor kezet fogtunk, lerántottam az asztalunkhoz, egy székre. - Ő pedig itt Shayen - egész Hargeon legnagyobb pletykása!
- Amit mondok, szóról szóra igaz, Noah - chan! - vonta össze a szemöldökét a lány.
- Tudom... de attól még terjeszted! - vigyorogtam, mire vállat vont kecsesen.
- Csak azt adom tovább, amit hallottam. És ami azt illeti - itt új társamra pillantott. - talán te is tudsz segíteni, Lea - chan. Hisz több szem többet lát, nem igaz? - kacsintott. - Az informátorom szerint minden éjjel feltűnik a rém, és elragadja a halászokat, vagy akár későn járkáló embereket is a partról. Ellenben a külsejét még senki sem látta... illetve mégis, de azok már nem tudnak mesélni! - mondta gonosz mosollyal.
- Kitől hallottad te mindezt? Remélem nem az utolsó berúgott matróztól...
- Dehogy! Részeg tengerész szavában hinni annyi, mint egy prostituált érintetlenségében bízni! - Shayen néha úgy beszélt, mint egy nemes hölgy, választékosan, ám ha elunta, olyan közönségesen fejezte ki magát, akár az előbb. - Egy gazdag kereskedő a hírforrás, aki gyakran járt ide... de egy ideje neki is se híre, se hamva!
Hagyta, hogy rágódjunk egy darabig rajta, majd, miközben szórakozottan pengetett meg egy - két húrt lágyan, megjegyezte.
- Ha van még valami kérdésetek, álljatok elő vele! Már így is túl sokáig maradtam, apám gyanút foghat!
- Nekem van! Mit fogunk csinálni estig? Nekem semmi kedvem egész nap itt dögleni. Félreértés ne essék, nem a hellyel van a bajom. Csak szimplán nem vagyok az a fajta, aki sokat tud ülni egyhuzamban az alfelén.
Shayen behunyt szemmel mosolygott.
- Az már nem az én gondom. Nagy a város, biztosan találsz szórakozást! Most pedig au revoir! - mondta, majd kecsesen felállt, és apjához libbent a földszintre.
Shayen sosem szerette az értelmetlen kérdéseket: márpedig, hogy valaki mit csináljon magával, ezek közé tartozott az ő szemszögéből.
- Nem mondta, hogy maradjunk itt! Különben is, számtalan megoldás létezik: vitorlázás, igaz ugyan, hogy nincs hajóm, de kölcsön ladikkal szebb a móka - kacsintottam vigyorogva. - Vagy akár járhatunk is egyet, benézhetünk egy - két helyre... Hargeon kikötőváros, direkt idegeneknek, csodálnám, ha unatkoznánk!
Miközben ezt végigmondtam, felálltam, és Leától kísérve lelépdeltem a csigalépcsőn, közben zavartalanul folytattam a mondókámat.
- Estig akár el is regélhetnéd, hogy lettél csillagmágus, honnan és milyen kulcsaid vannak - már ha nem titok, hazugságra én se vagyok kíváncsi...
- Idebent nincs csillaglélek, Noah kisasszony! - szólt oda öblös hangján a kocsmáros jókedvűen, mialatt elhaladtunk mellette: valószínűleg meghallhatta utolsó szavaimat - A rókád majdnem felgyújtotta a múltkor a helyet!
- De csak majdnem! - szóltam vissza, majd kiléptünk az ajtón. - De ha van más ötleted szabadidőre, hallgatom! - mondtam zavartalanul tovább.
- Hát... ha nem nagy baj, a múltat inkább hagyjuk, nem egy kellemes élmény visszagondolnom rá. Legyen elég annyi, hogy a mesterem öt éven át átvágott engem, és utána a fejemet akarta. Több információt inkább nem osztanék meg veled, ha nem nagy baj - mondta szomorúan, majd felderült kicsit. - Az előbb az a férfi rókát mondott? Csak nincs meg neked is Vulpecula?
Elvigyorodtam, ahogy kihallottam a hangjából a lelkesedést. Leakasztottam a karikáról a rókácska kulcsát, majd egy elegáns mozdulattal megidéztem. Az aprócska lény kis fényjáték kíséretében materializálódott előttem, és szolgálatra készen nézett körül, kitől is kell megvédenie. Ám amikor nem talált ellenséget, kérdőn nézett rám, és lecsüccsent a földre, tekintete ide - oda járt köztem és Lea között.
- Gyere, picur, mutatkozz be szépen Leannának - vigyorogtam a rókára. - De ha felgyújtod.... - a mondatot félbehagytam, tudtam, hogy figyelmeztetésem felesleges: piromániás, de nem ennyire.
Kíváncsian, és lassan közelebb merészkedett új ismerősömhöz, majd az utolsó néhány centit egy kis ugrással hidalta át, és játékosan cibálni kezdte Lea nadrágjának alját.
- Hát íme, ez a kis apróság lenne Vulpecula - feleltem a lánynak. - Ám vigyázz: kicsi a bors, de sok tüzet fúj, és szeret is pirománkodni! Többek közt egy erdő, és jópár szörny is az ő lelkén szárad... igaz - e, aranyom? - vigyorogtam, majd lehámoztam a kis rókát Lea nadrágjáról, mielőtt összetépi az alját, és a lány fejére raktam - simán elfért ott, ha összegömbölyödött, groteszk téli sapkának is nézhették.
- Ismerkedjetek szépen, lesz időtök estig! - kacsintottam. - Addig is, keressünk szórakozást, mit szólsz? Vitorlázunk egyet? Közben mesélek én, ha már te nem akarsz - mondtam lelkesen, majd a kikötő felé vettem az irányt. - Vagy más ötleted van? - néztem a kinevezett Vulpeculafuvarozóra.
- Nem, de előtte még jár neked egy ajándék. Te is megérdemelsz egy olyan szép sapkát, mint az enyém - értetlenkedve húztam fel egyik szemöldökömet, mire ő hatalmas mosollyal elővett egy kis ezüst kulcsot, melyen a jelet ezer közül is felismertem. - Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
"Csak nincs meg neked is Vulpecula?"
A megjelenő kis jószág némileg különbözött állatkámtól, hiába egy kulcs nyitja a kapujukat - úgy tűnik, talán több van egy fajtából. Elvégre, ha csak egy lenne belőle, akkor az én rókám egyszerűen eltűnt volna Lea fejéről, hogy az ölében landoljon, mint ez a szellem is.
- Ő lenne az én kicsi Vulpecula-m, becenevén Vul. Tudom, nagyon kreatív, nem kell mondani - mondta a lány, majd baleseteket megelőzendő, befogta "Vul" száját. - Szó sem lehet róla, őt nem pörkölöd meg. Noah barát, tessék szépen viselkedni vele! - utasította rendre, majd a fejemre rakta az apróságot. - Tessék, majdnem ikersapkáink vannak! Soha nem hittem volna, hogy egyszer összefutom "Vul-kettő"-vel. De örülök, hogy nem másnál kell látnom. A testi épségedért és a ruhádért felelősséget nem vállalok, előszeretettel pörköli meg az emberek képét, ha üdvözölni akar valamit. A hajadat,... nos, csak remélni merem, hogy nem szedi szét. Akkor irány a part, ugye?
- Pontosan - vigyorom terebélyesedett, ahogy aprócska jószágom meglepett, majd lelkes kis pofáját láttam Vulpecula csóválni kezdte a farkát és végig a fejemen lévőt bámulta. Bár a fejemen terpeszkedő kis lény arcát nem vehettem szemügyre, biztos voltam benne, hogy lelkesedése tükre az én kis jószágoménak.
- Gyere! - mondtam, majd elindultam a kikötő felé.
A kikötőben rengeteg hajó horgonyzott, kisebb halászhajóktól kezdve, viharvert bárkákon át egészen a luxusjachtokig. Vitorláshajók ringatóztak a vízen, kisebbek és nagyok egyaránt - a legkisebb csupán egy - két személyes volt, a legnagyobb pedig egy hatalmas utasszállító, melyről éppen lezúdultak az emberek. Aprócska ladikok bújtak közel a parthoz szégyenlősen, és egy nagyobb hajó horgonyzott távolabb is.
Tanácstalanul sétáltam a stégen, amikor megláttam egy gyönyörű vitorlást. Hófehér volt a hajó, és kékkel ráfestve a "Georgiana" név.
- Tudod, ismerek egy mondást... "lopás és betörés közben viselkedj úgy, mintha minden a tiéd volna és senki sem fog gyanút" - meséltem Leának. - Ezt a mesteremtől tanultam, aki egyszer úgy tört be egy házba, hogy mikor a tulaj nyaralt, hívott egy lakatost fényes nappal, nyissa ki neki az ajtót, mert "véletlenül kizárta magát" - elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak az emlékek. - Így szerzett ő csillagkulcsot... na de, ezt a tudást fogjuk most mi is hasznosítani egy kis kalandtúrához! - kacsintottam, majd felsétáltam a pallón a "Georgiana" fedélzetére.
- Érzel idegent, kicsikém? - néztem a rókára. Igaz, szaglás tekintetében inkább Lupusra bíztam volna magam, de nem óhajtottam magamra felhívni a figyelmet egy vérfarkassal.
A kicsiny róka megnyugodva ücsörgött Lea fején, csupán párszor a levegőbe szimatolt, és ásítással jelezte: a tulaj nincs a hajón.
A kötelekhez léptem, és eloldoztam őket. Néhány dokkmunkás, látva, hogy min ügyködök, szolgálatkészen segített kioldozni a köteleket és kifeszíteni a vitorlákat, majd kedvesen integettek utánunk, miután sietősen leugrottak a hajóról. Felszabadult, kárörvendő kacajom talán az egész város hallotta.
Pár perc múlva Leához fordultam vigyorogva és a fejemre húztam egy kapitányi sapkát.
- Kedves utasom, itt a kapitány beszél! Remélem élvezi a kalandtúrát. Balról Hargeon egészét láthatja, a városét, melynek kikötőjében összefut Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Legalábbis a mesterem ezt állította... fura egy fickó volt. Elvileg a jó oldalhoz tartozott, viszont bebizonyította számomra, hogy nem minden fekete és fehér. Ard ugyanis, hogy megszerezzen valamit, nem riadt vissza a mocskos trükköktől sem. Ő tanított mindenre, amit tudok - és tőle kaptam életem két első kulcsát is... ami azért fura, mert míg el nem tűnt, sohasem engedte, hogy hozzájuk nyúljak! A sóher disznója... de nagyon jó mesterem volt, és ezt nem a mágiatanítás miatt mondom. Nem csak egyszerűen mágiát tanított.. hanem azt is, hogyan éljek vele. Sokan vannak olyanok, akikben van erő és tehetség, mégis kihasználatlanul hagyják... ő viszont még egy lerágott almacsutkát is felhasznál... ha másra nem is, de hozzávágja egy olyan emberhez, akit utál! - nagyot nevettem. - Amúgy nem zavar, hogy ilyen sokat beszélek? - miközben ezt kérdeztem, elfordítottam a kormánykereket, hogy megkerüljük a távolabb álló hajót is.
- Nem, egyáltalán nem baj, hogy ilyen sokat beszélsz - elmosolyodott, majd leült a földre, és vágyakozva nézte a tengert. – Szeretem, ha valaki sokat beszél… bár ha nem baj, én a múltamat nem szívesen fedném fel. Jobban szeretném az egészet elfelejteni úgy, ahogy van, hazugságokra meg nem vagy kíváncsi – kicsit elmélázva folytatta. – Gyönyörű ez a kikötő, kár, hogy nincs időm többször lejönni ide. Elég nehéz elhinnem, hogy valami nagy szörnyeteg vacsorázgat errefelé az emberekből. Túl békésnek tűnik hozzá ez az egész táj. Te elhiszed ezt a mesét? Nekem eléggé nehezemre esik
- Valamilyen szinten biztosan igaz - feleltem elgondolkodva. - Shayen nagy pletykás, de tényleg csak azt adja tovább, ami igaz. Ergo, lehetséges, hogy eltűnnek emberek éjszakánként, ám mivel a pontos okot nem tudják, hozzáköltöttek valamit... vagy csak valaki jót szórakozik az emberek babonaságán, és szörnynek öltözik éjszakánként... - vigyorogtam. - Valami igazság alapja biztosan van.
Hirtelen megéreztem mocorogni a fejemen a kis apróságot - aki hirtelen akkorát bucskázott előre, hogy majdnem lepottyant. Még utolsó pillanatban megkapaszkodott a pólómban, és hathatós segítségemmel feltornászta magát a vállamra. A kapitányi sapkát kis nyelvöltéssel elkoboztam a kis csalafintától.
- Én kapitány - mutattam magamra - te meg matróz! - és rá mutattam - Nehogy már szellem irányítsa a csillagmágust! - vigyorogtam a kis állatra csúfolódva, mire durcásan nézett rám.
- Na, majdnem megjártad, te kis kalandor, Noah-t nem olyan könnyű letaszítani a kapitányi posztról – vigyorgott a vállamon ülőre Lea. – Neked pedig lett egy szép új sálad. A sapka mondjuk oda, de szerintem ez is jól áll – kuncogott... én pedig zord vigyorral figyeltem, ahogy egy orv lábacska hirtelen lenyúlik a sapkagombolyagból, és pofozni kezdi az orrát – Hékás!
Vulpecula visszahúzta a lábacskáját, és ártatlanul pislogott.
- Szemtelenségért nem megy a szomszédba... gazdája rókája - vigyorogtam. - És nem azért mesélek a múltamról, hogy téged is megnyílásra biztassalak, hanem mert te úgysem vagy hajlandó beszélni róla, nekem meg folyton jár a szám.
Hirtelen elfordultam a kormánytól, és egy nyugágyat hoztam a lánynak, hogy arra üljön inkább, ne a padlóra.
- Nem tudom, te hogy vagy vele... de én éhes vagyok! - vigyorogtam. - Ne keressük meg a konyhát?
- De, az én gyomrom is jelezte már, hogy ideje lenne az ebédnek - mondta vidáman, majd felpattant alkalmi ülőhelyéről.
Nagy nehezen eltaláltunk a konyhába, mely aprócska méretei ellenére óriási hűtővel rendelkezett, dugig zsúfolva ennivalóval és üdítővel. Lea kinyitotta a fagyasztót, mire abból temérdek jégkocka borult ki, csúszóssá változtatva a talajt.
Az aprócska róka megmozdult a vállamon, majd leugrott és a jégkockákat kezdte pofozni a földön - ám megérezve, mennyire hidegek, kissé elanyátlanodott.
- Találtam szörpöt, nem kérsz valami jeges üdítőt? - kérdezte hirtelen Lea, aki közben felderítette a hűtő egyéb tájait is.
- Ne málnás, ne epres... bármi más jöhet! - vigyorogva figyeltem, ahogy Vulpecula, saját csillagszellemem kíváncsian hajol előre, hogy közelebbről is megszaglászhassa a Lea által szorongatott üveget. Sikeresen előre is bukfencezett és elterült a padlón.
- Kell neked hirtelenkedni... - vigyorogtam a kis állatkára, aki hiábavalóan próbálta talpra küzdeni magát a csúszós padlón. Újra és újra elterült, és sírósan nézett rám, mire megsajnáltam, és feltettem őt a saját vállamra.
- Most már csihadj! - fűztem hozzá.
Eközben elkészült a jeges üdítő, amelyet fel is kaptam az asztalról, majd egy kedves "köszi" felkiáltással le is nyeltem. A jeges folyadék végigsiklott a torkomon, és jólesően lehűtött belülről.
- Na de... most valami kaja is kéne! - csaptam össze a kezem. - Remélem, értesz a főzéshez... mert én nem! - röhintettem. - Közben elmesélhetnéd, csatlakoztál - e egy céhhez, és ha igen, melyikhez! Az nem a múlthoz tartozik, hanem a jelenhez! - kacsintottam rá. - Én szerencsére egyikbe sem mentem... hah, szép is lenne! Néha olyanokat csinálok, hogy egy jó oldali céhmester haját tépné, ámde ha rám jön, szelídebb vagyok, mint egy ma született angyal! Mikor milyen kedvem van... így kényelmesebb, ha egyben sem vagyok.
Közben egy hűtőből előhalászott káposztafejjel szemezgettem, ámde kecskekajával nem sokat tudtam kezdeni. Vulpecula csak megszagolgatta, majd elfintorodott, ezzel saját véleményemet közvetítve. Ledobtam a padlóra a zöldséget, mire Lea szelleme rögtön rávetette magát, hogy cafatokra tépje.
Nem nyögte ki rögtön: előbb csak vigyorogva biztosított róla, hogy tud főzni. Erre megnyugodtam, ám a kérdésemre még mindig nem kaptam választ, úgyhogy még mindig kérdőn néztem rá. Nagyon nehezen jöttek a szavak belőle... de végül jöttek. Legnagyobb csodálkozásomra:
- Én… körülbelül egy éve vagyok egy sötét céh tagja. Azt mondtad… nem érdekelnek a hazugságok, szóval inkább nem füllettetek semmilyen legális céhet. Sok… pofont kaptam az élettől, mondhatni. Igazából… áh… Utcakölyökként nevelkedtem, mióta csak az eszemet tudom. A családomra egyáltalán nem emlékszem. Mikor még kicsi voltam, találkoztam egy lánnyal, Serra-nak hívták. Valójában kicsit emlékeztetsz rá. Nem külsőre, inkább amiatt, hogy ennyire eleven és életvidám vagy. Nagyon… szerettem azt a lányt, az első ember volt az életemben, akit a barátomnak mertem mondani. Olyan volt, mintha a húgom lenne. Egy elég csúnya betegségben halt meg, nagyon fiatalon. Tudta, hogy nagyon szeretem a csillagokat, és a legnagyobb esőben ment Mestert keresni nekem az éjszaka kellős közepén. Alapból gyenge volt a szervezete, és nagyon megfázott… szerintem más baja is volt, de soha nem beszélt róla. Lényeg a lényeg, nem sokra rá meghalt. Ez után kerekedtem fel mestert keresni, s csakhamar találtam is valakit. Serra emlékére akartam csillagmágussá válni. Azonban a férfi, aki befogadott, nem volt tiszta lelkű. Eszközként bánt a szellemeivel… és… hiába volt kedves velem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Soha nem tudtam igazán szeretni vagy megbízni benne. De nem is volt baj. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és hallottam, hogy egy férfivel beszélget… aki arról kérdezősködött, mikor öl már meg végre. Mint az 5 év alatt végig csak a fejemre pályázott. Scorpio-val akart megöletni engem. De ő nem volt képes végezni velem. Annyira féltem, annyira életben akartam maradni, hogy a kést, amivel engem próbált a mesterem megölni, hirtelen lendületből hozzávágtam. Ő mondta azt, hogy belőlem soha nem lehet jó legális mágus, főleg egy ilyen gyilkosság után, és hogy keressek magamnak egy jó sötét céhet. Ezek voltak az utolsó szavai. Meg valami olyasmi, hogy tényleg szeretett engem… de ezt azon után, ami történt, nehezen tudom elhinni neki. Ez után… egy évvel csatlakoztam… a Grimmoire Heart-hez. Te vagy az első, akinek ezt elmondtam… igazából gőzöm sincs, hogy neked is miért. Még a céhemből sem tudja senki, hogy és miért kerültem oda.
Nem szakítottam félbe, csak tovább pakoltam a hűtőben. Amikor végzett. ránéztem.
- A sötét titkok olyanok, akár a szörnyek: ha rájuk vágod az ajtót a lelkedben, addig fognak dörömbölni, míg ki nem ereszted őket. És minél inkább benntartod őket, annál nagyobb lesz a feszültség. Jobban jártál, hogy elmondtad. Tudod... az a baj, hogy ha az ember rávágja az ajtót a fájdalomra, bezárja a szép emlékeket is vele együtt... ám ha kiengeded ami fáj, talán meglátod a sok szépet, ami mögötte rejtőzik... szép emlékek, egyebek - mondtam, majd kikaptam egy almát a hűtőből, és beleharaptam elgondolkodva. - Vagy csak megint hülyeségeket beszélek... sajnálom a húgodat, viszont megtisztel egy kicsit, hogy hozzá hasonlítasz - mosolyogtam Leára. - Ami a céhedet illeti.... nem szokásom pálcát törni mások felett. Nem vagyok se pap, se a mágus tanács pribékje- kacsintottam rá. - Kérsz egy almát?
Mialatt rágtam az almát, elkalandoztam. A mesterem mesélt nekem a klánokról... és a Grimoire Heart különösen tetszett. Léghajón éltek azt hiszem...
- A Grimoire Heart... az amelyik léghajós, igaz? Milyen a világ odafentről? - kérdeztem.
Szánt szándékkal nem kérdeztem sem a klán tagjairól, sem belső ügyeiről... elvégre ezeket nem köteles elárulni nekem, és ha megtenné, lehet, nem hagyhatna életben.

Tárgy: Re: Noah Varens Kedd Okt. 04, 2011 8:02 pm

Éjszakai vadászat, avagy mennyire lehet hinni egy részeg meséjének II.

- Hallod, te lány… nagyon megleptél – megkönnyebbülten mosolygott és elfogadta az almát. – Mondhatni minden reakcióra számítottam, csak erre nem. De örülök, hogy így gondolod. Kevés ember van, akit a barátomnak mondhatok, de te lassan kezdesz közéjük tartozni. Hogy milyen a világ odafentről? Fantasztikus. Nincs is jobb annál, mint mikor éjszaka a léghajó tetőterén órákig bámulhatom a csillagokat. Bár az biztos, hogy tériszonyosoknak nem ajánlanám. Persze ennek a repülésnek megvannak az árnyoldalai is. Ez ugyan engem nem érint, hiszen oda-vissza tudok közlekedni Aqulia-val. De a többieknek, akiknek nincs szállításra alkalmas mágiájuk, kicsit neccesebb a dolog. A másik a céh megtalálása, de ezt inkább nem részletezném. Nem hiányzik, hogy valaki amiatt, hogy elmondtam neked, a fejedre pályázzon, ha esetleg kiderülne. A társaság kicsit neccesebb… bizonyos szempontból az is egy árnyoldal tudd lenni. Képzeld, van egy hegyomlás méretű disznó is, állandóan csak zabál, miatta kell naponta frissíteni az élelmiszer raktárt. Bár én személy szerint, ha vezet egy olyan listát, hogy „Akiket ki akarok nyírni”, akkor én azon benne vagyok a top 5-ben. De hát istenem… megesik, hogy ha elhalad mellettem valaki – pláne ha ő – véletlenül kicsúzik elé a lábam, mikor a lépcsőn szeretne lejönni… Van egy elmebeteg lángmániás is, tőle kicsit tartok. Állandóan ordibál velem, és ha meglát, kilencven százalékban rám sóz valami feladatot. Utálom. Igazából el szoktam gondolkodni, mennyire vagyok én normális, ha az erőfölény és a lobbanékony természete ellenére képes vagyok még vele is kekeckedni… remélem azért nem járom meg. Volt már, hogy pont a miatt a kis ördögfióka miatt a céh legerősebb mágusai akartak kinyírni engem. Veszélyes helyzet volt, de megúsztam. Egy szó, mint száz, egy léghajón sem unalmas soha az élet, talán éppen ezért is szeretem. Na és most, mit szeretnél, mit süssek/főzzek?
A nagy szóáradat után fura volt a hirtelen váltás, ámde kivágtam egy választ: még ha nem is azt, amit várt.
- Főtt gangladanglát kirántott asztalfiókkal - vigyorogtam.
Szolgálatkészen ment volna a hozzávalókért, mikor is leesett neki, mekkora marhaságot mondtam.
- Bocsi... de muszáj volt. Rád bízom a menüt... mindegy, mi lesz, csak a káposztát kerüld, mert azt a tengerbe hajítom - adtam meg az információt, majd vártam, mit hoz ki belőle.
- Kirántott asztalfiók? Az finom. Melyiket kéred? - kuncogott, majd kivett egy kis húst a hűtőből és profi módjára sütni kezdte, úgy dobálva a húsdarabokat, akár a palacsintát.
- Egyébként, szabad kérdeznem, milyen kulcsaid vannak? Nem akarom elvenni őket, és nem fogok senkit rád uszítani, szimplán kíváncsi vagyok. Meg, hogy milyen a kapcsolatod velük. Érdekel, hogy csak én vagyok-e olyan fanatikus rajongó, amilyen. Közben ez is mindjárt kész. Van nálam egy kis csoki, nem tudom, szereted-e?
- Akkor menjünk sorban - somolyogtam. - A kulcsaim... Taurus, és mivel csillagmágus vagy, biztosan tudod, mivel megy az agyamra.... Serpens, Sagitta, Vulpecula, Lupus és Caelum. Egyelőre ők a csapat - mosolyogtam. - És jól elvagyok velük, annak ellenére, hogy Sagitta rigorózus becsületérzetét nehezen tudom a szolgálatomba állítani. Hogy fanatikus rajongó vagyok - e... nem. Társaimként kezelem őket, akikhez bármikor fordulhatok segítségért és támogatásért, ennyi. Ha kell, megidézem őket és velük együtt harcolok. A csoki viszont jöhet, ugyanis imádom - kis mosolyom a mondat végére hatalmas vigyorrá változott.
- Hűha, jó sok kulcsod van! Biztos sok idő volt, amíg összeszedted őket. Nekem még csak négy kulcsom van, Vulpecula, Leo Minor, Aqulia és Scorpion. Én kissé elvetemültebb vagyok nálad. Mivel a céhben nem sok mindenkivel van jó viszonyom, ezért néha kissé magányosnak érzem magam. Ilyenkor szeretem csak úgy megidézni egy kis időre Vul-t vagy Lem-et, hogy ne legyek annyira egyedül. Vul mindig bajba sodor, akárcsak lem, Aqulia atyáskodik fölöttem, Scorpion-hoz pedig még nem vagyok elég erős. De már nem kell sok! Nagyon szeretem őket, mivel eddig az évek alatt, nos hát... mondhatni ők voltak az egyetlenek, akik soha nem csaptak be. Korábban a mesterem Scorpion-nal akart megöletni engem, de ő nem akart eleget tenni ennek a parancsnak, mivel már akkor barátok voltunk. Az óta úgy érzem, sokkal jövök neki. Én is társként tekintek rájuk, bár néha már túlságosan is felzaklat, ha valami bajuk esik. Sajnos kezdő vagyok még. Még meg kell tanulnom, mikor kell hagynom őket harcolni, és mikor kell tényleg féltenem a barátaim. Na, már megint túl sokat jár a szám – mondta, majd tányérokat és evőeszközöket varázsolt elő az egyik kis komódból. – Tessék, jó étvágyat. Nem sok, de egyelőre talán elég. Ja, és – a zsebébe nyúlt, majd egy tábla csokoládét vett elő. Nagy papírzörgéssel bontotta ki és osztotta ketté.. – Tessék. Nasinak megteszi. Igazán kíváncsi vagyok már, mi lehet ez a titokzatos lény – mondta, majd ő is lehuppant a kis asztalhoz.
- Neked is jó étvágyat. És kösz a csokit - mondtam, majd óvatosan megkóstoltam a húst. El kellett ismernem, szószátyár kollégám tényleg tud sütni - főzni.
- Ügyes szakács vagy - dicsértem meg. - Amúgy visszatérve a kulcstémára... én is részben a magány miatt örülök, hogy mellettem vannak. Tekintve, hogy nem vagyok céhtag, egyetlen állandó társam sincs, ezért örülök, hogy mellettem vannak. Még akkor is ha némelyikük néha az agyamra megy... mint egyes perverz bikák teszik... Vulpecula mindig felvidít, na meg olykor balhéba kever, Lupus nem beszél, de hű társ, Serpens csak szimplán szadista.... khm... nem kellene olyannak lennie, de hát az előző gazdája nem kímélte.... Sagitta előző tulaja meg egy magát szuperhősnek képzelő kisfiú volt, és hát a balgasága ragadósnak bizonyult... - vigyorogtam.
Hirtelen Vulpecula a vállamról az asztalra ugrott, és érdeklődve szaglászta az ételt. Tetszhetett neki, mert az egyik mancsával kipiszkálta a tányéromból az egyik húst, és kíváncsian beleharapott. Felvont szemöldökkel figyeltem.
- Vulpi... - a kisróka rám figyelt. - A szeretetemnek van határa, a te szemtelenségednek meg nincs... ebből az következik, hogy ha még egyszer lenyúlod a kajám, bajba kerülsz.
A kis szellem ártatlanul pislogott rám, majd tovább falta a kaját, amit becsületesen ellopott.
Hát igen, kis mosolyom nemigen tette hihetővé a szidást... de hát, sosem voltam szigorú fajta.

Éppen végeztünk az evéssel, amikor hatalmasat rándult a hajó, és megbillent. Valami nekünk ütközött, ugyanis a hajó hangos recsegéssel tiltakozott. Kifutottunk a fedélzetre.
Egy másik hajót pillantottunk meg, amelynek orrdísze szörnyet formázott. Kormányosa részeg lehetett, ugyanis nem látta meg a hajónkat, és sikeresen belénk ütközött.
A fedélzeten hangos röhögés kelt, ahogy megláttak minket. A hajó kapitánya - szakállas, borzas, alaposan lesérült fickó, maga is ápolatlan - közelebb jött, majd öblös hangon átkiabált.
- Ejj, ejj... hát mit keres erre két ilyen csinos kislány? Ez már a mi területünk, hölgyeim!
- Nincs ráírva a nevetek! - flegmáztam. - És még ha rá lenne, se érdekelne... nyomorékok! - mondtam halkabban.
A kapitány azonban csak röhögött.
- Ezt mindenki tudja Hargeonban... aki a Tenger Fenevadjainak a területére merészkedik, az megüti a bokáját! Nem ti lesztek az elsők, akik így járnak!
- Szóval ti vittétek el az embereket...?
A kapitány még hangosabban nevetett.
- Ki más? - kacsintott rám a vizibriganti, mire Vulpecula, aki még mindig a vállamon ücsörgött, rámorgott. Teljesítménye inkább aranyos volt, mint fenyegető, a kapitány ki is nevette.
- Cuki kiskutyáitok vannak, kicsikéim, de nem fognak megvédeni!
Majdnem elröhögtem magam, amikor végignéztem a fa alkalmatosságon, amelyen jöttek, és belegondoltam a szellemeink erejébe....
- Mit szól, kollegina... mutassunk nekik pár trükköt a "kutyáinkkal"? - kérdeztem Leát, bár a válaszában biztos voltam.
- Ez csak természetes – vigyorgott, miközben az aprócska jószág négy lábra állt a fején. – Vul, ugye tudod a dolgod?
Nem csak a saját szelleme tudta a dolgát, hanem az enyém is. Kettejük áldásos tűzfújása nyomán a fából készült hajó lángra kapott és a tűz éhesen vetette rá magát előbb a hajó testére, majd az árbocokra, a vitorlákra...
A kalózok fejvesztve ugrálta a vízbe, hogy aztán a mi hajónkra kapaszkodjanak fel, mások azonban megpróbálkoztak a lehetetlennel: eloltani a lángokat szeretett hajójukon. Ők előbb vagy utóbb a hullámsíré lesznek...
Ám a figyelmemet a fedélzetre mászó négy legény kötötte le inkább. Azok vérszomjasan vigyorogtak ránk.
- A hajó a miénk, hölgyeim! - a férfi egy nunchakuval adott nyomatékot szavainak.
- Majd ha fagy, uraim! - vágtam vissza. - Vulpecula... pacsit!
Nemrégen szoktattam rá kicsiny szellememet a parancsszavakra. Ám az alapból ártalmatlan parancsok egy tűzokádó róka esetében igencsak veszélyesekké válnak...
Vulpecula villám gyorsaságával kezdett az egyik rám rohanó fickó felé futni, majd lendületből az arcába ugrott - korábban felvett iramával sikerült ledöntenie a férfit a lábáról, majd ügyesen átugrott a feje felett. Ergo, a férfi a pacsit az arcába kapta, és nem éppen fájdalommentesen...
Míg a másik férfi a földön fetrengett édes kábulatban, a másik eldöntötte, hogy inkább engem iktat ki, mint a kis állat megidézőjét. Reménykedett benne, hogy ha engem kiüt, eltűnik az apróság is. Időközben felébredt imént kiütött társa is, és ő is felém indult rogyadozó léptekkel.
Hát azt lesheti!
- Vulpi... fekszik!
Ez az aprócska, szemtelen szellem szemszögéből a következőt jelentette: nekifutásból magasra ugrott, majd széttárt lábacskákkal, érkezett nem sokkal a férfiak mögé... a padlóra, amit közben meggyújtott maga alatt, majd arra érkezve lazán betörte néhány méter sugarú körben maga alatt. A két kretén arra eszmélt, hogy lábuk alól eltűnik a talaj, majd elnyelte őket az elszenesedett padló.
Csak egyikük maradt eszméletén, ám ennek a fején landoltam, alaposan beleverve a padlóba, majd felnyaláboltam hős kis rókámat és a vállamra tettem. Hirtelen egy kéz bukkant elő a semmiből, és a számra szorult. Vulpi harciasan megfordult, és sikerült eleresztenie egy kisebb tűzlabdát, mielőtt valaki acélrúddal leütötte volna a vállamról. Szegény rókám kis nyikkanással landolt a földön, majd eltűnt. Könyökömmel a rókám bántalmazóinak bordái közé vágtam, majd kisiklottam a szorongató kezekből.
Egy tucatnyi férfival néztem farkasszemet, közöttük a kalózok vezérével is.
- Esélyed sincs, kislány… már a kutyád sincs itt, hogy megvédjen!
- Most nem is akarom ellenetek küldeni, te tapló! És ő róka, nem kutya! – vágtam vissza.
A kalózok vigyora vérszomjas vicsorra változott. A kalózvezér ellenben röhögött.
- És hogyan akarod megvédeni magad, he, kicsikém?
- Van más segítségem is! És ha már ennyire kutyát akarsz… - vigyorogtam. – Farkas kapuja, tárulj! Lupus!
Vérfarkasom megjelent – a kalózok pedig előbb döbbenten meredtek rá, majd őrült sikollyal menekültek. A kalózkapitány még tartotta magát, ám hiába kiabált emberei után, azok egymás után másztak fel a fedélzetre, és ugrottak vízbe. Egyedül maradt.
Utazását Lupus oldotta meg: egyszerűen vízbe hajította a nyomorultat, majd rám nézett rosszallóan. Tekintetén láttam: nem tetszett neki, hogy ilyen piszlicsáré ügy miatt hívtam.
- Tudom, tudom… de azért köszönöm – mondtam neki, mire biccentett megadóan.
- Nem vagyok kutya! - mondta egy hang, majd a szellemem eltűnt.
Jó időbe beletelt, mire rájöttem: Lupus beszélt hozzám, holott ezt eddig lehetetlennek tartottam.
Ismét kis tűzokádó kedvencemet hívtam, majd kötelet kerestem, megkötöztem a két ájultat, majd a fedélzetre másztam, hogy megnézzem, Lea végzett - e már. Reménykedtem benne, hogy nem dobja ki a két idiótát, aki neki jutott... ám ha mégis, az se gond. Fejemben egy terv kezdett kovácsolódni, miként is úszhatnám meg a hajólopást nyereségesen...
- Így szórakozzanak velünk! - hallottam meg magam mögött Lea hangját. – Királyok voltunk, nem? Látom, te is szépen helyben hagytad őket. Meg is lepődtem volna, ha egy ilyen töltelék banda bármi kárt tesz benned. És most, mihez kezdjünk velük? Van ötleted?
Gonosz vigyor kúszott a számra.
- Csak elgondolkodtam rajta, hogyan úszhatnánk meg az egészet. Elvégre, lássuk be, könnyen lehet, hogy várni fognak ránk a kikötőben - vigyorogtam sejtelmesen, és a hajót a kikötő felé irányítottam.
A parton két férfi vitatkozott: az egyik, díszes ruházatából ítélve, Hargeon első embere lehetett, a másik pedig a hajó igazi gazdája. Nagy hangon szóltam ki a partra, majd kikötöttünk és lazán a férfi elé sétáltam, aki vörös fejjel, mérgesen meredt ránk.
- Mégis...
- Uram! A hajóját kalózok rabolták el! Ugyanazok, akik az embereket vitték el késő éjszakánként! De nekünk sikerült megállítanunk őket, szerencsére. Fellopakodtunk a hajóra és kint a vizen megállítottuk őket.
A két férfi megütközve néztek ránk, miközben eléjük vittük a foglyokat. Eztán a hajó tulajdonosa szemügyre vette a hajóját, és olyan hisztirohamot kapott a dúlás láttán, amit a kis rókám a fedélzeten csinált, hogy hisztis picsa se tudna különbet produkálni.
- A...hajóm! Az én gyönyörű Georgiana-m! Tönkretették!
Hát igen, ezt nem tudtam letagadni...
- Viszont mindenképpen tartozunk a két hős hölgynek, nem gondolja? - köszörülte meg a torkát a polgármester.
- Na de...
- Csak semmi de! A két hölgy megmentette a kikötőnket a kalózbandától, és visszahozta a maga hajóját is! Jutalmat érdemelnek ezért!
Magamban nagyot nevettem, de kívülről sikerült ártatlanul csodálkozó kifejezést vágnom.
A polgármester végül nagy erszényben adta át a jutalmunkat, majd hátat fordítottunk neki és hisztiző társának, és magunk mögött hagytuk a kikötőt.
Elégedetten dobálgattam a súlyos erszényt, majd Leára vigyorogtam.
- Na, így lesz valakiből tökéletes balek! Nem igaz, kicsikém? - mondtam, és megsimogattam Vulpecula buksiját, aki morogva dörgölte a fejét a kezemhez. - És most merre tovább? - néztem kérdőleg Leannára.
- Sajnos azt hiszem, nekem mennem kell. A Mester bármikor magához hívathat, nem szereti a hirtelen kiruccanásokat. Az pedig nem hiányzik, hogy a nyakamba küldjön valakit – halvány mosolyt villantott fel, majd a zsebébe nyúlt. – Öm… izé… vagyis… én… - csak hebegett, majd felém nyújtotta a kezét. – Tessék… ezt… szeretném neked adni. Nem… nem muszáj viselned. Csak szeretném, ha elfogadnád. Régóta te vagy az első ember… akiről azt merem mondani, hogy a barátom. Kérlek, fogadd el. A… barátságom jeléül szeretném neked adni. Tudom, hülye szokás de… Minden csillagszellememnek adtam már valamit… ők az én legjobb barátaim. Aqulia-nak és Scorpio-nak ugyanilyen kendőt, Vul-on pedig láttad a nyakörvet, Leo Minornak is olyan van. Szeretném… ha elfogadnád. Csak azoknak adok ilyet, akikben igazán megbízok. Remélem, találkozunk még, Noah. Igazán jól éreztem magam, végre valakinek ki tudtam önteni a lelkem, tanácsokat kaptam… köszönöm. De tényleg. Nem is tudod, milyen sokat segítettél.
Elmosolyodtam, és a vörös kendőre néztem, amit a kezében tartott, majd beleborzoltam a hajába.
- Fogadj el még egy utolsó tanácsot: bármit is teszel, sose mondd rá, hogy hülye szokás. Tedd azt, amiben hiszel, és higyj abban, amit teszel, mert minden más csak erő - és időpocsékolás. Szerintem nem hülye szokás, ha megajándékozod a barátaidat - mondtam, és elvettem tőle a vörös kendőt, amit azonnal a bal csuklómra tekertem. - Szívesen segítettem, és remélem, találkozunk még, Leanna.
- Rendben, megfogadom minden tanácsod - biccentett vigyorogva. – A mihamarabbi viszont látásra, reményeim szerint nem éppen egy harc kellős közepén! Még egyszer örök hálám. Szia!
Nehéz szívvel néztem végig, ahogy vidám mosollyal megidézi Aquilát, és a hátára pattan. Búcsút intettem, majd a madár néhány szárnycsapással a levegőbe emelkedett, tett néhány kört a levegőben, majd meglódult az egyik irányba.
Eltüntettem Vulpeculát, majd én is útnak indultam. Tényleg szerettem volna összefutni Leával - csak abban reménykedtem, hogy nem egy csatatéren következik be, egymás ellen, utolsó vérig.

Tárgy: Re: Noah Varens Hétf. Okt. 24, 2011 11:46 am

A második post gyanítom a folytatása a kalandnak, de hangsúlyozom, csak egy ketté szedett kalandért nem fogok VE-t adni! Vagy írj a második postnak is rendes címet és az elsőnek a végét zárd le legalább fejezetszerűen, így két kalandot tudok ellenőrizni, vagy írd oda hogy a második post csak az elsőnek a folytatása, és csak így egyben egy kalandnak megfelelő VE-t kapsz!

Tárgy: Re: Noah Varens Kedd Dec. 06, 2011 2:53 pm

A játékvezető a sípjába fúj, hogy megállítsa a játékot, s kezeivel jelez, hogy csere következik. És a pályára ekkor a tízes mezt viselő játékos lép, aki nem más, mint a jóképű Loki!!!
Megjöttem szépségem, s ahogy észrevettem javítva lettek a korábban felrótt hibák. Sokkal tovább nem is akarom húzni az időt, szóval kapsz tőlem 600 VE-t!

» Két Noah elfér egy tengerparton... (Noah Varens és Noah Senshi találkozása)
» Noah Varens
» Noah Varens
» Mei és Noah
» Noah Senshi