Az örökség (Shiina Kaori, Noah Senshi, Gabriel van Chantai)

Amikor kinyitottam a szemem idegen helyen találtam magam, idegen ruházatban. Vagyis, nem igazán idegenben, hanem igazán régiben. Olyan volt, mint az a szakadt pulóver meg nadrág, amit az árvaházban viseltem, mert nem akartam felvenni az újabbakat, hiszen azok már nem kötöttek volna anyámékhoz. Viszont nem voltam már hat éves, és furcsa módon a ruhák pont jók voltak rám.
A hely pedig, nos, sosem láttam még ilyet, még csak álmomban sem. Olyan volt, mint bármelyik hétköznapi barlang, vagy bányajárat, annyi különbséggel, hogy lámpa nélkül is tisztán láttam mindent. Hogy hogyan? Na, ez olyan kérdés, amire én is szeretném tudni a választ, hiszen a falból kiálló sziklák, illetve, inkább kristályok, minden színben pompázó fényei nem voltak elegendőek válasznak.
Kavarogtak a gondolataim a fejemben, és mindegyik azt fürkészte, hogy vajon hogy a fenébe kerültem ide? Pedig esküdni mernék, hogy a Dragon Fang kollégiumában aludtam el. Megsimogattam az egyik kristályt, vagyis, próbáltam volna, hiszen a tapintását egyáltalán nem éreztem.
Mindenesetre a legésszerűbb dolgot tettem, ami eszembe jutott, két ujjamat a számba véve füttyentettem egy nagyot, hogy csak úgy zengett belé az egész tárna, aztán megtoldottam egy kiáltással is:
- Kaensho! – a falak visszhangot vertek erre a szóra is, és hosszú percekig álltam, válaszra várva, ami bármi lehetett, vonítás, kiáltás, vagy egyszerűen léptek hangja. Ám mindez, ahogy várható volt, elmaradt. Egyvalami viszont biztos volt számomra is, hogy ha Kaensho nincs itt, akkor nem magamtól jöttem ide, hiszen ő mindenhova velem jön.
Elindultam hát valami, vagy valaki után kutatni, hátha akad valaki itt is, aki magyarázattal tud szolgálni nekem. Valami nyomnak csak kell lennie, biztosan meg lehet magyarázni azt is valamivel, hogy ide kerültem. Igazából nem voltam túl izgatott, vagy ideges a felől, hogy lesz-e eredménye a keresésemnek, egyszerűen beleszoktam már abba, hogy ha fel is húzom magam, ha nyugtalankodok is, jobb nem lesz. Jobb csak akkor lesz, ha meg tudom őrizni a hidegvéremet.
Újabb és újabb folyosókra tévedtem, ahogy sorra vettem a kanyarokat egymás után, és mind újabbnál újabb járatokba vezettek. Kezdtem azt hinni, hogy rajtam, és a lépteim hangján kívül más nincs is az egész barlangrendszerben. Annyi vígasztalt, hogy a csillogó kristályoknak hála tökéletesen láttam mindent, és nem éreztem sem fáradtságot, sem éhséget. Újabb kanyar következett, és eszembe jutott, hogy valamivel meg kéne jelölnöm az utat, ahol már jártam, nehogy körbe-körbe menjek. Így hát fogtam, és egy rúgással letörtem az egyik földhöz közeli kristály hegyét. Érdekes módon, az a darab, ami letört a többitől elvesztette a fényét, pedig örültem volna, ha haza tudom vinni, csináltatok belőle valami mutatós nyakláncot vagy ékszernek, és oda tudom adni Atsunak, amikor legközelebb találkozunk.
Közben folytattam az utam, és minden kanyarban letörtem egy darabot a kristályokból, és soha nem találtam meg azt, amit már egyszer eltörtem. Újabb kanyar következett, és meglepetésemre rögtön láttam is a folyosó végét, ami nem kanyarban végződött. De az, ami miatt meglepődtem nem a folyosó vége volt. Egy nagyjából velem egy magasságú fiatal szőke nő nézett rám. Haja a vállára omlott, és egyenletesen terült szét az ezüstszín páncélján. Arca ebből a távolságból is szép volt, mintha minden vonását vigyázva festette volna a legjobb festő. Kiabálni akartam neki, hátha tudja, mi folyik itt, de úgy döntöttem, hogy közelebb lépek, és úgy kérdezem meg tőle. Pechemre a legelső lépésem megtétele után újra meg kellett torpannom. Angyalarca elsötétült, kezében mágikus pecsét villant, és egy pallos jelent meg a kezében. Markolatát két kézre fogta, és szó nélkül, minden erőfeszítés látszatának hiányában megiramodott felém.
- Magic Sword! – kiáltottam, és kitartottam magam mellé a kezem, de a várt hatás elmaradt, nem jelent meg a kardom, sőt, a mágikus pecsétem sem villant fel. Meg sem érkezett fordulni a fejemben az, hogy ez miért történt, a nő már most túl közel ért ahhoz, hogy bármivel el tudjam kerülni a csapást. Felemeltem a fejem, becsuktam a szemem, és vártam a halálos csapást. Nem így terveztem el, de a sorsot nem tudom befolyásolni. Összeszorítottam a szemem, homlokom ráncai még össze is rándultak, legalábbis ezt még éreztem, de a csapás elmaradt. Már rég éreznem kellett volna valamit.
Kinyitottam a szemem, és a már ismerős hely tárult elém. Illetve, ismeretlen ismerős, mert már harmadjára járok itt, de még mindig nem tudom hol is vagyok. Hátam mögött páncél csördül, és megfordulok. A hatalmas fickó ül velem szemben egy tőkén, mellette a buzogány, ami körülbelül akkora lehet, mint én vagyok. Most látszik az arca is, de nem tudom kivenni. Vállára hosszú fehér haja, mellkasára ugyanilyen színű szakálla fekszik rá. Kezét a térdére támasztja, mintha valami nagy munka után pihenne, és egész testét ugyanaz a fekete páncél borítja, amit már nem egyszer láthattam rajta.
- Mit keresel itt? Megint majdnem meghaltam? – tettem fel a már-már komikusnak ható kérdést.
- Eljött az idő, ifjú! – dörögte mély, érces hangján.
- Idő? Mire?
- Hogy mire? Nem érzed, hogy az örökséged magához hív?
- Az örökségem? – eszembe jutott a Livinas. A kard, amit apám az örökségemnek nevezett, a páncéllal együtt. Az egyetlen problémám az volt, hogy egyáltalán nem éreztem semmit azon kívül, hogy nincs mágiám.
- Igen, az örökséged. Keresd, találd meg, s légy rá méltó!
- Mit csináljak? Hol kezdjem? Kit keressek? Hogyan érdemeljem ki?
- Ilum tárnáiban megleled a választ a kérdéseidre… - szólt, s hangja egyre távolabbról hallatszott, a kép mosódni kezdett, és minden olyan volt, mint amikor először sikerült annyit innom, hogy ne legyek magamnál. Aztán… felriadtam, és felültem az ágyamban. A jobb kezemet Kaensho nyalogatta, én pedig zihálva vettem tudomásul, csak álom volt.
- Kaensho?
- Álmodtál. Megint lidércnyomás?
- Hasonló, de ennek jelentése van. – ugrottam ki az ágyból, kinyújtottam a jobb kezemet, és a két dimenzió közül előrántottam a nadrágomat, a pólómat és a csizmámat. Gyorsan magamra kapdostam őket.
- Hova mész?
- A könyvtárba. – nyitottam ki az ajtót, és Kaensho éppen, hogy kiért, mielőtt odazártam volna.
- Mit akarsz? - kérdezte, de ez nem jutott már el a fülemig. A kollégiumból kiérve még ránéztem az előtér órájára… hajnali 4 óra. Kétlem, hogy bárki is lenne a könyvtárban.
Átrohantam az udvaron, be a céhházba, a pultnál jobbra, és újra jobbra, be a könyvtárba. Kaensho hűségesen követett, mint egy megtermett vadászkutya. A hozzám legközelebb eső panelt be is kapcsoltam, s csak remélni tudtam, hogy megtalálom a panelekben azt, amit keresek, és nem kell a hagyományos könyveket bogarásznom, azokkal egy hétig se végzek, és biztos, hogy nem fogok tudni aludni egészen addig, míg meg nem lelem a választ. Ahogy felállt a rendszer a paneleken belevetettem magam az információáradatba, és nem is figyeltem semmire, cikket cikk után olvastam, minden információt igyekeztem összeszedni erről az Ilumról, és, hogy egyáltalán ki lehet ez a nő, de nem találtam sehol semmit. Azt sem vettem észre, hogy közben megvirradt, és nem csak nappal lett, de Prue jött be hozzám, hogy nem kérek-e valamit ebédre. Nem is vettem észre egészen addig, míg Kaensho meg nem pörkölte az alkaromat a lángjaival.
- Mi a… ? Kaensho, mit akarsz? – ripakodtam rá, fel sem tűnt, hogy tudatosan lobbantotta fel a rajzokat az arcán.
- Ne bunkózz már, Prue kérdezett valamit. – csak ekkor vettem észre a szőke lányt.
- Bocs, észre se vettelek. – fordultam vissza a panelhoz, és csak bámultam ki a fejemből.
- Semmi baj. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, akarsz-e valamit ebédre. Fél egy múlt.
- Nem köszi.
- Én kérek! Ananászt! – ujjongott mellettem a kis farkas, amint én újra belemerültem az információáradatba. Ott folytattam, ahol abbahagytam, s közben észre se vettem, hogy kimentek a könyvtárból, és egyedül maradtam. Nem éreztem éhséget, szomjat, de azt igen, hogy a szemeim egyre fáradtabbak, egyre szárazabbak. Folyton törölgettem őket, mert könnyeztek, és éppen pihenőt akartam tartani, amikor megtaláltam…
- Hallowhills. – olvastam hangosan. E mellett a város mellett volt a tárna, amit kerestem, az, amit az öreg mondott álmomban.
- Hogy mi? – kérdezte Kaensho, aki megint csak figyelmemen kívül került oda mellém, és egy darab ananász utóját majszolgatta.
- Kaensho, küldetésre megyünk, menj, szólj Sebastiannak, hogy a szokásos füstölt húst, kenyeret, vizet és bort szedje össze egy hátizsákba, ahogy szokta. Rögtön indulok utánad!
- Na, végre, azt hittem bekattantál. Meg egyébként is rég voltunk valahol, rád fér a friss levegő.
- Futólépés!
Kaensho eltrappolt, én elolvastam még pár cikket, hátha találok valamit a szőke nőről, vagy az ősz kolosszusról, de semmi. Kimentem én is az ebédlőbe, kértem egy kis üveg kávét is Sebastiantól a táskámba, aztán rögtön be is dobtam a két dimenzió közti kis „szatyromba”.
Körülnéztem, hátha van valami ismerős arc, akivel elindulhatok, de végül arra lyukadtam ki, hogy nem akarok elrángatni senkit olyan küldetésre, ami nem is biztos, hogy sikerrel jár. Pláne, hogy egyáltalán nem is küldetés, csak szegény Kaenshonak adtam be ezt. Kapok majd a pofámra, ha eredménytelenül érünk vissza, de ezen nem értem rá gondolkodni, főleg, hogy Kaensho is akart jönni, magára vessen, ha meg sem kérdezi milyen jutalom várható. Kirohantunk az állomásra, és a legelső vonattal elindultunk Hallowhillsbe.
Az úton sikerült elaludnom, de rábíztam Kaenshora, hogy ha megérkezünk, ébresszen fel, rábízom, hogy hogyan. A cuccainkat úgysem lopják el, mert a táskát csak én tudom elővenni a dimenziók közti szakadékból. Aztán, meg is történt az, amitől féltem, nem kellett volna rábíznom, hogy hogyan ébreszt fel, mert egy harapás jelezte a kezem fején, hogy megérkeztünk a városba. Gyorsan leszálltunk a vonatról, és mielőtt elindultunk volna valami nyomot keresni, elővettem az üveg kávémat, és egy jókora kortyot húztam le belőle, remélve, hogy ébren tart egy ideig…

- Aaah... - sóhajtoztam fejemet az asztalra fektetve kezemben egy félig üres üveggel. - Annyira u-nal-maaaas!
- Kaori, hisz csak egy hete tértél vissza... - veregetett hátba Pandaman barátom, akinek már vöröslött az orra a sok egymás után legurított fröccstől.
- Igen, de most valamiért úgy érzem mennem kell... Nem tudok a seggemen maradni és folyton csak hülyeségeken agyalok...
- Nocsak... - vigyorodott el a vén pandafejű - Csak nem szerelmes itt valaki?
- U... ugyan már, Pandaman... Nekem ilyesmire nincs időm...
- Akkor talán erre szakíthatnál egy keveset. - lépett oda Richard egy papirossal és újratöltötte Panda poharát, aki ezt egy hangos böfögéssel köszönte meg.
- Ugyan már... Mindig a kezembe adod a megbízatásokat, nem kéne ennyire kinyalnod a seggem... - mondtam, majd ahogy ráeszméltem arra, hogy mit is mondtam, gyorsan rácsaptam a számra. - Ehem... Nem kellene elkényeztetned.
Richard kacagását elfojtva tette le elém a papirost, míg mellettem Pandaman annyira eszeveszetten röhögött, hogy ledőlt a székről.
- Kössz szépen. - mondtam neki haragosan egy megvető pillantás keretében, majd belekezdtem a felhívás áttekintésébe. - Hallowhills? - dünnyögtem magamban...
- Unalmas. - tápászkodott fel ivócimborám. - Annyira nyugis hely, hogy az már undorító, és az emberek is nyálasan kedvesek.
- Talán nekem épp arra lenne szükségem! - pattantam fel és elfordultam Pandamantól.
- Kao-chaan bocsáss meg! - nyúlt felém Pandaman de egy ütéssel leterítettem.
- Richard légyszi majd kapard össze... Én indulok Hallowhillsbe. Ex-quip. - ejtettem ki a varázsszót és pár pillanat alatt egyszerű ruhámat egy vastagabb utazó-kimonóra váltottam. - Halihó.

~ Hangos!!! Már egy hete csak Pandamannal lógok, nem csoda, hogy ennyire fáj a fejem... ~ gondoltam, ahogy az állomáson vártam a vonat indulását. A nyüzsgés és zsibongás zaja keveredett a vonatok zúgásával és úgy hasogatott a fejem, hogy szinte szétrobbant.
- Áh, csak induljon már ez a rohadt vonat! - suttogtam magam elé idegesen. Nemsokára megindult a szerelvény és a városból kiérve már teljes sebességgel zakatolt. A vonatzakatolás és a fejfájás kombója szép lassan álomba ringatott, s így egy megállóval később, Hallowhils külvárosában sikerült leszállnom. A helyiek kedvesen útbaigazítottak, így egy órás séta után végre sikerült rátalálnom a nevezetes múzeumra. Kissé bátortalanul álltam a hatalmas bejárat előtt.
- Rég nem láttalak ShiKa. - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.
- N... Noah? - fordultam meg meglepetten. Vér tódult az arcomba, éreztem, hogy hogy ha nem nyugszom le, nagyon elpirulok. Azonnal kitisztult a fejem, felfrissültem és örömmel vártam a küldetést, ami ránk várt.
- Már megérte eljönnöm erre a küldire. - folytatta Noah az üdvözlést és szorosan átölelt. Éreztem, ahogy a mellem a testének feszül, az ölelése pedig... csodálatos volt, a szívem szinte ugrándozott az örömtől. Erősen magamhoz szorítottam izmos testét, de csak gyengéden, szeretetteljesen, hogy ki ne szorítsam belőle a szuszt.
- Jó újra látni. - mosolyogtam rá, mikor elengedtük egymást. Majd egy rövid fecsegés során konkretizálódott, hogy újra együtt fogjuk végigcsinálni a küldetésünket. Az épületbe lépve egy mosolygós recepciós hölgy fogadott minket, aki az igazgató irodájához kísért bennünket. A nő pár hangos koppintással jelezte főnökének, hogy megérkeztünk. Már közel sem éreztem magam feszültnek, sőt meglepően nyugodt voltam, de kíváncsian vártam, hogy mik lesznek a feladatunk részletei...

Nem kellett sokáig várnunk és máris egy férfi hang invitált miket be.Az ajtón belépve, egy kellemes légkörű iroda és egy elég jó kiállású, a harmincas évei körül járható fickó fogadott minket, majd miután bemutatkozott nekünk, helyek kínálta, amit el is fogadtunk. Megbízónk leült velünk szembe, egy nagy íróasztal mögé és egy pár pillanatig hallgatott, míg összeszedte a gondolatait. Első ránézésre, nem mondtam volna meg senki, hogy gondterhelt lenne, egyedül szemei árulkodtak nyugtalanságról. Cassyvel kíváncsian vártunk, míg végül belekezdett.
- Köszönöm, hogy eljöttek.
Nem is húznám az időt, gyorsan vázolom a helyzetet. Mint azt a nevemből
már sejthetik, családi kötelék fűz ehhez a múzeumhoz. Édesapám, Kenji
Nakamoto volt Hallowhills polgármestere, és ő alapította a múzeumot,
hogy az ereklyéket biztonságban megőrizhessük az utókornak. A halála
után két nappal betörtek a múzeumba, és eltulajdonítottak néhány értékes
darabot. ~ Az durva lehetett... nem elég, hogy meghalt az apja, szerencsétlent utána még kis is fosztják... szép kis pech sorozat. ~ Futott át agyamon, de eközben Cassy egyből a lényegre tért.
- Hogy történt a rablás és mikor vették észre, hogy kirabolták? - Nangzott el a kérdés, mire megbízónk szinte azonnal válaszolt.
- Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Mindent átvizsgáltunk, de sehol nem volt nyoma sem, erőszakos behatolásnak. Egyik nap záráskor, még minden rendben volt, aztán másnap, mikor nyitottunk eltűnt néhány relikvia. Ebből gondoljuk, hogy valamikor éjjel történhetett az egész. De ha gondolják, megmutatom a helyet és út közben minden kérdésükre válaszolok. - Fejezte be, mire Cassyvel egymásra néztünk, majd bólintottunk egyet. MEgbízónk felállt az asztaltól és elindult az ajtó felé, majd azon kilépve elindult a folyosón, mi pedig követtük.
- És nem voltak őrök, vagy valami, ami megóvná a műtárgyakat? - Folytattam a kérdezősködést ezúttal én.
- Természetesen van egy biztonsági őrünk, de ő nem emlékszik semmire. A helyi hatóságok többször is kikérdezték, de semmi. ~ Egy biztonsági őr? Nem lehetett túl nehéz elaltatni, vagy leütni és betörni... ~ Kezdtem el találgatni, de tudtam, hogy valószínűleg van más is és igazam lett..
- Ezen kívül, az egyik részlegben mágikus riasztórendszer is működik, épp azon a részlegen, ahonnan a műtárgyak eltűntek, de nem jeleztek semmit. Azóta le lettek tesztelve és mind működik... - Ezt hallva, már kicsit érdekesebben hangzott a dolog és egyre kíváncsibb lettem az egészre.
- És van esetleg gyanúsított? - Kérdezett rá Cassy, ahogy elindultunk lefelé egy lépcsőn az alaksorba.
- Sajnos nincs. Sosem voltak ellenségeink és ebben a városban sosem volt panasz a közbiztonságra... épp ezért nem éreztük indokoltnak több biztonsági ember alkalmazását sem. - Magyarázta, majd végül megtorpant egy nagyobb terem előtt.
- Megérkeztünk. Innen lopták el a műtárgyakat. - Mutatott a terem felé, ahol több üres vitrin is volt, de mégis... látszólag mind sértetlen volt.
- Esetleg mi is beszélhetnénk a biztonsági őrrel? - Kérdeztem, ahogy Cassyvl lassan beljebb léptünk a terembe, hogy jobban körül tudjunk nézni.
- Természetesen, azonban ő jelenleg otthon tartózkodik. ~ Ez így érdekes lesz... talán jobb lesz, ha eddig nem említem a kelyhet, míg meg nem találjuk a többi műtárgyat is...~

Alaposa átvizsgáltuk a helyet, padlótól a plafonig, de semmit nem találtunk. Még csak egy aprócska repedés, agy karcolás sem volt a vitrineken és ötletem sem volt, mi történhetett. Kedvem lett volna nekiesni némelyik vitrinnek, hogy törhetetlenek e, vagy mivan, de volt egy olyan érzésem, ha ezt tenném, arról a papi tudomást szerezne és... nem akarok belegondolni.
- Ez nagyon durva… tényleg sehol semmi… - Jelentette ki végül Cassy, miután mindketten beleuntunk az eredménytelen kutakodásba.
- Milyen ereklyék hiányoznak? - Kérdeztem megbízónktól, már csak azért is, hogy megbizonyosodjak, valóban itt volt e az a dolog, ami miatt igazából itt vagyok.
- Néhány aranyozott kupa,
drágakövekkel kirakott dísztárgyak, két festmény, egy különleges, fekete
főnixmintás gyűrű, és a múzeum két legszigorúbban őrzött darabja, egy
kard, és egy kristálygömb. ~A gyűrű...~
- Utóbbi kettő miért olyan fontos? - Kérdezte Cassy, miközben még tovább vizsgálgatta a vitrineket.
- A kard valamikor nagyon régen
egy harcos nőé volt, és a legenda szerint megfelelő kezekben elképesztő
mágikus erővel bír, a gömb pedig felerősíti az elemi mágiát. Sok mágus
vére hullott azért, hogy végül biztonságba helyezzék itt a múzeumban. És
most… Elképzelésünk sincs, hogy hogyan juthattak be ide. Arról pedig, hogy, hogy lopták el az ereklyéket ne is beszéljünk. ~ Ezek szerint az apja nem mondott neki semmit a gyűrűről és a rendről... vagy csak nem akarja idegen mágusok orrára kötni. De ha valaki azt a kardot és a gömböket használja... és rájön, mire képes a gyűrű... jobb bele sem gondolni. ~ Gondolkodtam el, miután befejezte a mondandóját.
- Értem… akkor tényleg nem valami hétköznapi dolgokról van szó. - Jegyezte meg közben Cassy.
- Szeretném megmutatni nektek, hogyan működik a biztonsági rendszer. Megpróbálna esetleg valamelyikőtök nekimenni? - Hallatszott az ajánlat, mire azonnal felcsillantak a szemeim, de Cassy mint valami lacrima nyuszi elkezdett pattogni és nem lehetett lelőni.
– Ha pusztításról van szó, a Fairy Tail-nél nincs jobb! - Csapott az öklébe, én pedig kicsit elkuncogtam ezen a kijelentésén, de inkább ráhagytam a dolgot. Megbízónk mellé léptem és a falnak dőlve figyeltem, ahogy a lány próbálkozik, mert előre sejtettem, mi lesz a vége.
- Rendben. Mágiával is nekimehetsz, ha akarsz.
- Alap, ezt mondani sem kellett volna! Crystal Make: Sword!- Hangzott el a mágia neve és ahogy megjelent a kard, Cassy azonnal nekiesett a legközelebbi vitrinnek, amin egy kis karcolás sem esett a támadástól, azonban a terem riasztója azonnal megszólalt. Láttam, hogy Cassy, kezeivel a fülén kiabál valamit, de egy szavát sem értettem.
- Szerintem most már mindent láttunk – Mondtam, ahogy kikapcsolták a riasztót és kicsit megpróbáltam megtisztítani a még mindig csengő hallójárataimat. – Megadná nekünk a korábban említett őr címét?
- Természetesen – írta fel ezzel a címet egy apróbb papírdarabra. – Ez volna az. - Nyújtotta felénk a papírt, amit Cassy kis is kapott a kezéből, majd miután megköszöntük az útbaigazítást és a bemutatót, megindultunk az őr házához, aki valóban, alig pár perc sétára lakott a múzeumtól. Ahogy megérkeztünk a ház elé, megálltunk az ajtó előtt, amin végül bekopogtam és csak vártuk, hogy valaki ajtót nyisson.

Szerencsére nem kellett sokat várakoznunk és egy idősebb... olyan negyvenes éveiben járó, ritkás hajú ember nyitott nekünk ajtót. Először döbbenten nézett ránk, de miután Cassy bemutatott engem és magát is, valamint elmondta miért is jöttünk a hapi egyből beinvitált minket. Elég takaros kis háza volt... bár az enyémhez képest minden annak tűnhet. Igazából én soha nem akarok rendetlenséget csinálni, csak úgy lesz. A takarítás meg olyan nálam, mint a csajoknál a menstruáció... havonta max. egyszer van, de akkor 3 napig tart. Aztán két nap és megint kupi... állj >.> Vissza a meséhez. Szóval, miután beinvitált minket a házba, hellyel kínált minket, mi pedig azt elfogadva, le is huppantunk a kanapéra. Ezután limonádéval kínált minket, amit el is fogadtunk, majd amíg mi azt kortyolgattuk Cassyvel, addig az öreg elkezdett beszélni. Ezt a részt nem nevezném épp a beszélgetés csúcspontjának, főleg, hogy gyakorlatilag fél órán át csak arról beszélt, hogy mennyire el van kenődve a rablás miatt, meg hogy vele még sosem történt ilyen. Azt sem értette, hogyan történhetett meg ez az egész, mikor ő mindig akkora odaadással végezte a munkáját stb. Végül, mikor már kicsit elszundítottam, persze nem észrevehetően >.< Cassy könyöke fúródott az oldalamba jelezve, hogy a fickó végre abbahagyta az önsajnálatot és rátérhetünk végre a kérdésekre.
- Mire emlékszik az estéből? - Tért rá Cassy a lényegre, amíg én kitöröltem az álmot a szememből.
- Minden csendes volt, ahogy az lenni szokott. Éppen a szokásos körömet jártam, ám mikor az alaksorba értem, a műkincsek már nem voltak ott. Azonnal körbenéztem és az utcára is kimentem, de sehol nem láttam semmit. Ezután azonnal hívtam a rendőrséget és persze az igazgató urat. - Mesélte el, mi is történt.
- Nem látott véletlenül valami szokatlant? Nem csak aznap, hanem azon a héten mondjuk.
- Semmi gyanúsat. Minden olyan volt, mint általában.
- ÉS nem látott esetleg gyanús embereket? Vagy mondjuk csak olyanokat akik nem helybéliek?
- Ismeretleneket és gyanús alakokat nem láttam, viszont... - Itt egy kicsit megakadt, mire felkaptam a fejem.
- Viszont?
- Billy Kitano, az elhunyt polgármester Kenji Nakamoto riválisa többször is arra járkált. A fickó sosem heverte ki, hogy Nakamoto nyerte a választásokat, pedig anno együtt építették a múzeumot. Először úgy gondoltam, csak nosztalgiázni jön oda folyton, de így jobban bele gondolva, talán ő tudhat valamit. - Fejezte be végül, mire Cassyvel összenéztünk. Mivel már mindent megtudtunk, ami érdekelt minket, el is indultunk kifelé, ám mivel eléggé el voltunk merülve a gondolatainkban, majdnem elfelejtettük a legfontosabbat, ami szerencsére még eszébe jutott társamnak.
- Ó... lenne még valami. - Fordult vissza Cassy, ahogy kiléptünk az ajtón.
- NEm tudja véletlenül, merre lakik ez a Billy Kitano..?

Ahogy elemelem, a számtól a kávésüveget szinte érzem, ahogy a forró kávé lecsurog a torkomon egészen a gyomromba. Ezek szerint a hasadék nem csak tárolóeszközként funkcionál, de még termoszt se kell vennem, hogy a kávémat melegen tartsam. Bár, amikor a kardot elő szoktam húzni, meglehetősen hideg szokott lenni, fene tudja. Lényeg, hogy ez a kávé most éppen olyan jó, amilyennek lennie kell, és ezt nyugtázva meghúztam még egyszer az üveget, mielőtt rácsavartam a kupakot.
- Egyszer megdöglesz attól a szartól. – indult el lábam mellől Kaensho a város felé.
- Valamibe muszáj belehalni. – tettem el a flaskát oda, ahonnan elővettem, és elindultam utána.
- A te dolgod. Pontosan, mit is keresünk?
- Ilum tárnáit, a városhoz közel kell lennie, ha látsz valami intelligensebbnek kinéző lakót szólj, kérdezzük meg!
- Ezt díjazom benned.
- Mármint?
- Hogy lehet, hogy hülye vagy, de nem szégyellsz segítséget kérni. – fordult felém, és kinyújtotta a nyelvét.
- Ja, persze, nem is tudom kit kellett nem is olyan régen még beszélni is tanítani! No meg járni!
- Az más, kicsi voltam.
- Mert most mi vagy?
Válaszul ugrott egyet a nadrágom szára felé, elcsípte a végét, és megrántotta. Értettem, hogy neki elég volt a csipkelődésből, és ő is befejezi. Attól, hogy olyan a jelleme mint egy kamasz lánynak, talán mégis az érettebb kamaszok közé kéne sorolni.
Tovább sétálva az utcán egy idős, szemüveges, talárba öltözött fickót találtunk egy múzeum mellett, ami mellett egy ismerős motor parkolt.
- Ez nem Noah-é? – bökött felé Kaensho az orrával, mire én csak némán bólintottam, miközben leintettem az öreget.
- Elnézést, jó reggelt! Gabriel van Chantai vagyok, fegyvermágus, a Dragon Fang klánból, Ilum tárnáit keresem, sosem jártam még itt, útba tudna igazítani?
- Jó reggelt, fiatalúr. Mit is mondott? Dragon Fang? Az egyik társa éppen a múzeumban van. – mutat a válla fölött egy ujjával befelé.
- Tudom, de nem őt keresem, másik küldetésen vagyok.
Az öreg bólint, majd megigazítja a szemüvegét, és elkezd mesélni, hogy hova menjek, merre tartsak, de a huszadik elnyújtott mondatnál megunja, és inkább bemegy egy darabka papírért, amire nagyjából érthető módon lekarcolta azt, amit egyébként elmondott volna. Miután megköszöntem tovább álltam, és kis idő múlva el is értünk a város határáig.
- Legalább eligazodsz azon a papíron, vagy ahhoz is segítség kell?
- Hát, nem egy vízrajzi, domborzati térkép az biztos, de nem fog beletörni a bicskám.
Ahogy követtük a leírtakat először a finom kővel felszórt útról egy alig használt, poros útra tévedtünk, ami rövidesen egy kanyargós, keskeny hegyi útra váltott át, ahol már nem tudtunk egymás mellett menni, ráadásul kezdett hideg is lenni, úgyhogy összehúztam magam előtt a köpenyt, Kaensho pedig apró lángokra cserélte bundája egy részét. Ő ment elől, végig szimatolva, hol a földre, hol a levegőbe szippantva haladt előre, amikor egyszer csak megtorpant.
- Mi az, Sho?
- Egy illat, ami eddig nem volt itt.
- Ember?
- Nem, nem élőlény. Olyan, mint amikor két követ csapdosnak egymáshoz, hogy szikrát hányjon.
- Engedj előre! – lépek ki az ösvény szélére, ő pedig kihúzódik a másik oldalra, hogy megkerülhessem, én pedig tenyerembe szólítom a kardomat.
Pár lépést tudtam tenni csak, amikor szinte megremegett alattunk a föld, legalábbis, a morajlás beillett volna annak, de volt annyi szerencsénk, hogy nem az volt, hiszen biztos, hogy leszakadtunk volna a vékony hegyi úton. Ellenben voltunk olyan szerencsétlenek, hogy a földrengés helyett egy jó két, két és fél méter magas kőmonstrum másszon elénk a falból.
- Asszem megvan, hogy mit éreztél, Sho. – szóltam, majd szétpattintottam a köpenyemet magam előtt, és magam elé tartottam a kardot.
- Én meg asszem ebbe már beletörik a bicskád. Szó szerint is. – kezdett el futni az óriás felé cikk-cakkban olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Az hangos kiáltást hallatott, és kiemelte a falból a fegyverét is, ami egy majdnem ember méretű dorong volt. Felém lendítette, én pedig hárításra emeltem a kardot, már-már reflexszerűen.
A következő pillanatban megindult felém a súlyos bunkó, és csak egy pillanattal előbb ugrott felém Kaensho, és ez volt a szerencsém.
- Idióta! Ha az eltalál, kilapít! Ki akarod vasaltatni magad?! – üvölt az arcomba, miután felborított, és ezzel elkerültük a csapást. – Szedd össze magad, vagy én harapom el a torkod!
- Vigyázz! – kiáltottam, őt a fal felé dobtam, én pedig a perem felé gurultam, sajnos túl hosszan, és egy pillanattal később már a perem szélén csüngtem két kezemmel .
- Gabriel! – hallottam a kiáltást a bunkó becsapódása után.
- Nyugi, megvagyok, tereld el a figyelmét, míg én felkapaszkodok!
- Szerencsétlen! – fújt egyet Sho, majd vad csaholásba váltott át. Hiába próbáltam felhúzni magamat a peremen nem volt jó a fogás, a lábamat pedig nem tudtam megtámasztani, így hát elkezdtem kúszni az egyik irányba, remélve, hogy lesz valami. Eközben a másodpercek perceknek tűntek, és egyre jobban aggódtam, hogy Kaensho bánja az én bénaságomat, s végül feladtam a kapaszkodó keresését, és inkább csinálok egyet, így döntöttem.
- Throwing Daggers! – kiáltottam, majd a bal karomon megjelenő négy tőr egyikét kiemeltem jobb kézzel, és térdmagasságban a sziklafal felé tartottam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd belelőttem a kőfalba, nem törődve azzal, hogy mi történik vele, elvégre úgyis akkor idézek másikat, amikor akarok. A falba állított, markolatig betemetett tőrre ráállva felrúgtam magam a peremen, újra magamhoz rántottam a kardot, és elindultam a háttal álló kolosszus felé.
Kaensho újra és újra megrohanta a monstrumot, üvöltött, csaholt, vonított közben, mintha csak egy medveölőt látnék harcolni a prédájával, s habár fogaival sokra nem ment, próbálta kidönteni az egyensúlyából az ellenségünket, kevés sikerrel, és szinte csak arra volt elég, hogy elfáradjon, és mikor támadás közelbe értünk pont felettem szökkent el.
- A nyakát! Valamiért nagyon védi, az lehet a gyenge pontja! – lihegte mögülem, majd hallottam, hogy újra rohanni kezd, s két pislantás múlva már el is húzott mellettem. Közben a kőóriás megfordult.
- Halberd! – kiáltottam, majd amint a kezemben éreztem az alabárdot a földre vetettem magam, és lábbal előrefelé átcsúsztam a lába között, ahol előttem Sho húzott át. Persze ő már újra megkerülte, és a szikrafalra szökkenve a lény mellkasa felé vetődött. Újra talpra ugorva az alabárddal a lény lábszárára mértem csapást, ami kissé megrogyott, és a csapást egy páros lábbal bevitt rúgással pótoltam meg, ami térdre kényszerítette, így Kaensho mellkasra mért ugrása egyenesen az arcába ment volna, ha ő nem húzza maga elé a kezét. Itt a tökéletes alkalom, a fél térdére felugorva a nyakszirtjébe vágtam az alabárdot, és egy pillanat alatt összeborult, mint egy régi ház, ami már leszolgálta, amit kiszabtak rá.
- Egyben vagy, Sho? – tettem el a fegyverem.
- Ja, te?
- Soha jobban. Köszönöm, tartozom neked.
- Majd hozzáírom a többihez. Menjünk tovább!
Némán bólintok, összehúzom magam előtt a köpenyt újra, és már indulnék is, amikor megjelenik előttünk a fickó az álmomban. Állig fekete páncélban, hosszú ősz hajjal, és szakállal, mielőtt szóhoz jutnék ő szólít meg.
- Bármilyen harcot megnyerhetsz, ha itt – mutat a halántékára – minden a helyén van. Az erő mindig másodlagos. Soha ne hidd, hogy te vagy az erősebb, és soha ne gondolj arra, hogy gyengébb vagy. A józan elme ereje minden izmot legyőz. A mágiád a fejedben van, nem máshol, ezt ne feledd.
- Hé vá’ – szólítanám meg, de amint befejezte, semmivé vált. – Álmodom? – lehelem magam elé.
- Gabriel, ez ki volt? – lép közelebb Keansho.
- Ismerem. De mégsem. Láttam már többször is, de nem tudom ki ő. Jobbára csak álmomban, vagy amikor majdnem meghaltam. Ő hívott Ilum tárnáiba.
- Kezd ez az egész nagyon fura lenni nekem. – lobbantotta lángra ismét a bundája egy részét. – Induljunk, járjunk a végére!
- Mhm. – bólintottam, és engedtem, hogy Sho menjen előre újból. Jó hosszúra nyúlt a sétánk, és közben megtörtént az is, amitől legjobban féltem. Ahogy egyre feljebb értünk egyre hidegebb lett, és végül elértünk az örök hó és jég birodalmába, ahol éppen egy csöppet sem barátságos hóvihar van ereje teljében.
Néha már az előttem lámpásként járó farkast sem láttam a hótól, amit az arcomba hordott a szél, és megrekedt a szemöldökömön, s igazándiból az sem volt már célszerű, hogy ő menjen előre, hiszen inkább fülét farkát behúzta, hogy ne érje a szél, nem érzett már semmit. Igyekeztünk minél gyorsabban lépkedni, már amennyire a szél engedte, és hosszas gyaloglásunk meghozta a gyümölcsét, a távolban egy barlang szája sötétlett.
- Ott nem fog érni minket a vihar! – kiáltott Kaensho, és rohanni kezdett, a lábaim pedig automatikusan követték a tempóját. Egyszer-egyszer megcsúsztunk bár, de szerencsésen, épen egészségesen megérkeztünk a barlangba, ahol bár nem volt teljes a szélcsönd, de már nem volt annyira hideg. Az egyetlen zavaró csak a szél monoton zúgása volt.
- Menjünk bentebb. –indultam el, s ahogy bentebb lépkedtem villámként hasított belém a felismerés. Itt jártam álmomban. Ahová néztem, minden falból kristályok meredtek ki, apróbb nagyobb fényt árasztva magukból, és egy fikarcnyi fény nélkül beragyogták az egész folyosót.
- Nem érzek semmit. – szipogott körbe Sho gyorsan. – Merre menjünk?
Szó nélkül elindultam az egyik irányba, igazándiból nem tudtam, hogy merre, és azt sem, hogy minek, csak azt, hogy mennem kell, és éreztem belül, hogy valami vonz befelé, még ha nem is tudom miért, és micsoda.
Újabb és újabb folyosók tárultak elénk, ahogy egyre beljebb haladtunk, és a szél egyre halkabban susogott mögöttünk, lassacskán a saját csizmám kopogásán kívül csak Kaensho puha léptei vertek visszhangot. Egy barlangi tóhoz érve a következő folyosót kerestem, és majdhogynem meghűlt bennem a vér, amikor a legelső kristály hegye le volt törve, és ott volt hagyva a tő mellett. Odarohantam, és felkaptam.
- Mi az, mit találtál? – jött közelebb Sho, amint én féltérden tartottam a kezemben a kristályt.
- Álmomban már jártam itt. Eltévedtem, és úgy próbáltam tájékozódni, hogy ahol jártam, ott letörtem egy-egy kő végét. És nézd, itt van az egyik.
- Tűnjünk innen, de gyorsan, borsódzik a hátam ettől az egésztől!
- Nekem is. – álltam fel, és elejtettem a szilánkot. – De nem lehet. – elindultam a folyosón tovább.
Kaensho végig ott loholt mögöttem, még beszélt is valamit, de nem értettem. Nem értettem, mert nem figyeltem, annyira magához húzott a kíváncsiság érzése, hogy nem bírtam szabadulni tőle. Annyira ismerősnek hatott az egész barlang, hogy az félelmetes volt, főleg, hogy soha nem jártam még itt, de mégis otthon éreztem magam. Egyszer csak húzást éreztem a lábam szárán, lenéztem, és Kaensho húzott visszafelé a fogaival.
- Állj meg, van itt valaki! Érzem a szagát! – ismét elém vágott, és szaporább léptekkel folytattuk utunkat, újabb és újabb kanyarokat vettünk be, és az egyik után megpillantottuk az álmom következő valódi pontját, mégpedig a lányt, aki az életemre tört. Kaensho lábai gyökeret vertek, szétterpesztette előttem mind a négyet, és morgott felé. Egy részem késztetést érzett arra, hogy kardot rántsak, nehogy megtámadjon, de elnyomtam.
A szőke lány páncél nélkül volt, lenge öltözékben, ami néhol mutatta a vonalait, de főként takart. Háttal állt nekem, és amint meghallotta Kaensho morgását, futni kezdett. Egyetlen pillanatot se kellett gondolkodnom, azonnal utánaeredtem.
- Gabriel! Hova mész? – kiáltott utána Sho.
- Nem tudom, gyere!
Újabb embert próbáló hajsza vette kezdetét, tüdőm szakadtában rohantam, de a lány olyan volt, mintha alig lenne súlya. Mezítláb futott végig a folyosókon, gyakorlott tájékozódási képességgel, vagy csak ügyesen titkolta, hogy merre kell menni. Hiába igyekeztünk utána a labirintusnak ígérkező folyosórendszerben, ő egyre távolabb került. Rohanás közben a folyosók végén lévő kristályokat megmarkolva könnyítettem a befordulásomat, de nem tehettem róla, nem bírtam az iramot, még Kaensho is megakadt egy hármas elágazásban.
Fújtam párat, míg ő szinte a földet túrva körbeszaladt párszor, és végül felemelte a fejét:
- Erre! – kiáltott, és rohanni kezdtünk újra, ezúttal a lány mindennemű látványa nélkül, már a fordulókban sem tűnt fel, és már ott tartottam, hogy feladom, amikor Kaensho is megállt. Melléérve térdemre támaszkodva, lehajolva lihegtem neki.
- Mi az?
- Eltűnt. A szaga is. Nyom nélkül. – nézett fel Kaensho, én kimeredt szemekkel néztem rá.
- Azt, mégis hogy?
- N-nem tudom, Gabriel, de.. de inkább ezt nézd! – bökött előre az orrával, én pedig felemeltem a tekintem.
- Micsodát?
Eddig megszoktam már, hogy a falakból kisebb nagyobb kristályok állnak ki, de ahogy felnéztem, olyan érzésem volt, mintha egy egészen más földre kerültem volna. Mindent ugyanaz a furcsa ékkő borított, és ahogy közelebb lépdeltünk, egyre élesebben vakított a fény. Tudtam, hogy ide kellett jönnöm, de nem tudtam, hogy miért. Körül akartam nézni, de egyre erősödött a fény, míg végül a könnyem is kicsordult, muszáj voltam pislogni párat, de nem segített, kezemet a szemem elé emelve próbáltam csillapítani a csillogást, ami egyszer csak abba maradt, és leengedtem a kezem.
- Gabriel… mintha az apádat látnám ennyi idősen.- ismerős hang csengett a fülembe. Nem Kaenshoé, nem Prue-é, valakié, aki sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, és sokkal régebben hallottam utoljára.
A föld ezerszer erősebben kezdett húzni, mint eddig valaha, a térdem meggyengült, és végül elfogyott a maradék erőm is, tompa koppanás jelezte, hogy térdre estem. Érintést éreztem az arcomon, meredten bámultam magam elé, felfelé, az arcra, ami ott állt előttem, de nem akartam elhinni.
- G-Gabriel, mi ez a hely? – csengett Kaensho hangja valahonnan távolról. – És kik ők?
Ők? Hogy-hogy ők? Oldalra hajoltam, és ekkor láttam csak, hogy az egész terem tele van emberekkel. Minden erőmet összeszedve emelkedtem fel, hogy egy magasságba kerüljek azzal az arccal, amit eddig bámultam, ő pedig oldalra húzódott.
- Az én fiam. – dördült meg a férfi hangja, ami tiszteletet parancsolóan vert visszhangot a teremben.
- Micsoda? – kerekedett el Kaensho szeme.
- S-sho. Haza.. Hazajöttem. – gördült végig egy könnycsepp az arcomon, ami ellen mindeddig kűzdöttem. – Ők itt, a szüleim. – még mindig küzdöttem a szavakkal. Lassan kellett beszélnem, mert féltem, hogy elrontom őket, hogy rosszakat mondok. – Victoria, és Nataniel van Chantai.
- És ők?
- Az egész családod, Gabriel. Meghallottad az örökséged hívását, és válaszoltál rá. Büszke vagyok rád.
- Mind azok vagyunk.
Végignéztem a tömegen. Büszkeség töltött el, egyszerre éreztem magam bivalyerősnek, és harmat gyengének. Néhol ismerős arcokba is botlottam, mint Baliel nagyapámra, vagy az ő anyjára, Ithurielre, akikről láttam festményeket odahaza, Chantaiban, de többnyire ismeretlenek maradtak. Egyet tudtam, hogy hajdanán bennük is ugyanaz a vér folyt, mint bennem, ezért vagyok itt. Amikor túltettem magam azon, hogy gyakorlatilag halott embereket látok, egyetlen gondolat ugrott be.
- Nem ilyennek emlékszem rátok.
- Fiatalabbak vagyunk, úgy hiszed, igaz? – mosolyodott el apám, mire én csak némán bólintottam. – Én is átestem ezen, amikor először kerültem ide. Ez a csarnok az emlékek csarnoka. Mindenkit ereje teljében őriz meg. De nincs több időnk, fiam.
- Mennetek kell?
- Nem. Neked kell. –mutat a csarnok másik végébe, ahol folytatódik a folyosó, és a tömeg kettévált, jelezve, hogy szabad utunk van. – Indulj!
Némán a kezembe idéztem a kardomat, és magam mellé feszítettem összehúztam a szemöldököm, és felszívtam magam. Nem tudtam mi vár még rám, de eszembe jutott az öreg tanácsa. Minden fejben dől el. Elszállt minden, ami a gyengeséghez kötött, és elindultam a csarnok vége felé. Lépteim egyre gyorsultak, mígnem a végére már rohantam, és mellettem sorban váltak semmivé az emberek, illetve, a szellemeik.
- Gabriel, hova rohansz? – kiáltott utánam Kaensho.
- Ahová már rég kellett volna…