Az örökség (Shiina Kaori, Noah Senshi, Gabriel van Chantai)

Magam mellé a föld felé, hegyével a föld felé szegezett karddal rohantam a folyosókon, amiken elágazás már nem volt, a kristályok széles sávban nem akadályozták utamat, nyíl egyenes út volt előttem.
- Nem értelek, Gabriel! – loholt mellettem Kaensho – Mire fel ez az egész?
- Emlékszel, amikor meséltem, gyerekkoromban hogyan tudtam meg, hogy apám fegyvermágus?
- Igen. A kertben vívott valami idegen fickóval.
- Az egyik barátjával. Akkor apám megidézett egy kardot, hatalmas mágikus kör kellett hozzá, sosem láttam még olyat. Olyan volt, mintha nem a másik dimenzióból idézné meg, a föld alól lebegett elő. A kardot Livinasnak hívta, akkor mutatott be neki.
- Mi? Bemutatni a kardnak? Az öreged is hibbant?
- Nem, dehogy. A kard beszél a telihold fénye alatt, ha bajban van a viselője. Nem biztos, hogy megmondja, hogy milyen veszély fenyeget, de máskor sosem szólal meg. Az a kard a család öröksége. A vérrel öröklődik, és az álmomban az a nagydarab fószer azt mondta, hogy az örökségem magához szólít. Érted már?
- Azt mondod a kard hívott ide?
- Nem vagyok benne biztos, de az a fickó már nem egyszer megmentette a bőrömet. Ha meg akarna ölni, vagy ártani akarna nekem már megtette volna, volt rá alkalma. Bízom benne. – ahogy kimondtam az utolsó két szót valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan érzés futott át rajtam régen nem mondtam ki ezeket a szavakat így, együtt.
- Előre figyelmeztetlek, ha meghalsz, megöllek! – erre a mondatra csak elmosolyodtam, nem igazán tudtam lereagálni, hiszen pontosan olyan dolog volt, ami Keanshora nem jellemző, legalábbis nem votl az. Aggódik értem. Futás közben odafordultam, és kacsintottam egyet, amit ő egy ciccentéssel nyugtázott.
A folyosó egyenes szakaszának végére értünk, éles kanyar következett, ahol a járat kiszélesedett. A falra fellépve rúgtam magam irányba, és egy újabb egyenes, ám jóval rövidebb folyosón találtam magam, amin pár méterrel előttem ott állt az imént említett kolosszus. Sötét páncélzata karcolásokkal volt tele, vállán két hatalmas tüskeszerű vért volt, kalapácsa maga mellé téve, nyelét fél kézzel fogta. Ahogy felemelte a fejét arcába hulló haja elsöprődött vonásai elől. Idős, negyvenedik évét bőven maga mögött hagyott férfinak tűnt, haja furcsa módon ősz volt, ugyanígy szakálla is, de a legkülönösebb a szeme volt, ugyanis nem volt fehérje, egy az egyben hamuszürke volt.
- Készen állsz belépni? – dörögte, mielőtt megszólalhattam volna, és a kiszélesedett vájatban álló kétszárnyú díszes fém ajtóra mutatott, és végigmustrált. Szeme olyan volt, mint egy röntgensugár, úgy éreztem átlát rajtam, és nem csak a fizikai állapotomat méri fel, s végül hegek és karcolások torzította arca apró mosolyra állt. – Igen, most már látom, hogy felkészültél. Ne feledd, nem a kardod harcol, hanem te. A szíved és az eszed vihet csak győzelemre.
- Rébuszokban beszél a fickó. Bírom. – jegyezte meg csendesen Kaensho, s közben az óriás tenyerével meglökte az ajtót, az csendesen szélesre tárult, halk puffanással érintette a falat, és egy sötét termet tárt fel előttem.
Kaensho rövid, de fényes lángokat engedett meg magának, és lassan elindultunk az ajtó felé. Amikor a férfi mellé értünk, az köddé vált, mintha ott se lett volna. A terembe belépve csupán pár lépésnyit láttam az egészből, pontosan annyit, amennyi Kaensho hátán lobogó lángocskák tűzköre engedett.
Éreztem, hogy valaki figyel minket, de nem éreztem magam veszélyben. Pár lépést téve megálltunk, és körülnéztünk, de nem láttunk semmit, s mielőtt szóvá tehettem volna, a teremben, körben apró, fényes kristályok fénye csapott fel. Nem olyan fénnyel, ami bántotta volna bárki szemét, kellemes izzó fény volt ez, ami félhomályba borította az egész termet a vak sötétségből. A terem végében pedig ott állt ugyanaz a lány, akit az álmomban láttam, akit idáig követtünk, aki most mégsem ugyanaz, tekintélyt parancsoló sötétkék páncélt visel, szőke haját kontyba fogta hátul, aki most csendesen, nyugodt, de határozott hanggal szólt felém:
- Régóta várok rád, Gabriel. – s mielőtt szólni tudnék, fél kezét meglendítve tucatnyi sötét foltot idéz a földön, amiből füstszerű köd lobban a terem teteje felé. Térdemet rogyasztva magam elé tartom a kardomat, Kaensho felborzolt szőrrel, arasznyi lángokkal a hátán lábait szétterpesztve, dühösen vicsorogva csaholt a lábam mellett.
A füstből lassan meztelen, izmos fekete karok és lábak lettek, amik hasonlóan izmos felsőtesthez kapcsolódtak, s, kerek, mindenféle szőrzetet nélkülöző, izzó vörös szemeknek helyet adó fej rajzolódott ki, és szilárdult meg. Ha lett volna szájuk, és nem világított volna a szemük még egészen emberi lett volna a kinézetük, leszámítva, hogy egyik másik karja helyén nyílegyenes ék alakú penge díszelgett könyöktől lefelé.
- Ha akarsz, most menj ki, Sho!
- És hagyjam meg az egész mókát neked? Francokat! – elmosolyodtam, és ebben a pillanatban a horda is megindult felénk.
Az első, pengés kezét szuronyként előre tartva rohant felém, azt félrecsapva ügyet se vetettem rá, hagytam, hogy elrohanjon mellette, s az őt követő fegyvertelen társának bal karját egy széles ívű csapással amputáltam. Hagytam, hogy a kard lendülete megpördítsen, és az előbbi pengés kezűt derékban szeltem ketté. Körülötte a levegő megremegett, és köddé vált, odébb röppent, és a falba csapódva ismét olyan foltot alkotott, amiből kimászott.
A félkarú démonra függesztve szememet láttam, hogy Kaensho éppen a fogainak mutatja be, amint jobb nyakszirtjén függ egész súlyával. Bal térdére intéztem egy rúgást, ami hangos roppanással jelezte a csonttörést. Ebben a pillanatban ütést éreztem jobb vállamban. Tudtam, hogy jön a következő, így fél testtel elfordulva tértem ki az ütés elől. A démon csuklóját megmarkolva magam felé rántottam, s nyakmagasságban tartva a kardot félig leszeltem a fejét. Vállammal odébb löktem, miközben kikerültem egy újabb pengés kezűt. Mellé lépve behajlított lábának alsó részére tapostam sarkammal, mire az összerogyott, és a térde hátulján állva hárítottam egy újabb felém érkező csapást. A leterített féloldalt fordulva próbálta combomba vágni a pengéjét, de Kaensho időben érkezett. A lábak erdejéből cikázva száguldott elő, és a mögöttem térdelő szörny nyakát elkapva hasra rántotta azt. Leléptem a lábszáráról, és a velem szemben álló felé indítottam ütészáport. Minden ütésemet hárította, majd az egyik csapás elől kitérve puszta kézzel kapta el a kardot, és megpróbálta kitekerni a markomból. Elengedtem, s hátrébb ugorva kölyökkel az egyiket állba csaptam, aki éppen meg akart kerülni.
- Halberd, Daggers! – kiáltottam, s bal kezemre felsorakoztak a bőrtokban a tőrök, balban pedig megjelent a szálfegyver.
A tőröket kilebegtetve a tokból magam elé húztam őket, és a kardomat szorongató felé lőttem mindet, a felém lépőnek pedig olyan erővel vágtam a mellkasába az alabárdot, hogy hanyatt vágódott. Az éppen összeeső felé tartottam a kezem.
- Weapon moving! – kiáltottam, s a kard a kezembe, a tőrök pedig a mögöttem lévő falba vágódtak. A tömeg mögött lángok lobbantak fel, majd sűrű fekete köd jelezte, hogy Kaensho elbánt eggyel. Közelebb léptem az egyikhez, mellmagasságban keresztirányú csapást indítottam, de hárította, a kardom tovább siklott, én pedig megpördültem a sarkamon. Közben az egyik tőrt kinyújtott kezembe parancsoltam, újabb lendületet vettem, a kardom újra a pengéjén csörrent meg, de jobb kézzel gyomorszájába vágtam a tőrt.
Mielőtt tovább mehettem volna szorítást érezte hátulról, két fekete kéz karolt át a mellkasomnál, hogy mozdítani se bírtam a karjaimat. Előttem és mellettem két másik jelent meg. Én a nőre függesztettem a szemem, aki szigorúan nézett felém, mintha csak egy tanár lenne egy vizsga felügyeleténél. Fél kezét kitartva a kardom remegni kezdett, majd eltűnt, és megjelent az ő kezében, és maga elé szúrta a földbe. Kétségbe estem, nem tudtam gondolkodni, az járt a fejemben, hogy meg fogok halni, itt a vége, szégyent hozok a családomra, és még az örökségemet se voltam képes megidézni.
Már majdnem panaszkodni kezdtem neki, mikor eszembe jutott a kolosszus pár sora. Nem csak a kardom harcol. Megráztam a fejemet, és megfeszítettem a karjaimat. Nem mozdultak, de tehetetlenségem inkább dühített, mint lelombozott. Felugrottam. Vagyis, inkább a lábaimat emeltem fel, az előttem nyakába, a mellettem lévő viszont csapásra emelte penge alkarját. Már becsuktam a szemem, mielőtt lecsap, de melegség csapott meg, kinyitottam a szemem. Kaensho repült át előttem, és torkon ragadta a démont. Bokáimmal megszorítva a démon torkát perdültem meg saját tengelyem körül, mindkét démont a földre kényszerítve. Fejemet hátravágva éreztem, hogy eltörtem az egyik orrát, enyhült a szorítás. Kiszabadítottam magam, fél térdre emelkedve könyökkel eltörtem a földön fekvő torkát. A másik földre kényszerített felém vetette magát, de hanyatt dobva magam kinyújtott lábamon löktem magam mögé. Felálltam, újabb érkezett. Ököllel gyomorszájon vágtam, aztán arcon, s végül torkon, azonnal köddé vált. Kaensho ugrott át előttem keresztbe, s egy öklöt elkapva annak gazdája felett elrántva hanyatt rántotta azt. Páros lábbal ugrottam a mellkasára, és azonnal a földig süppedtem, lévén ellenfelem köddé vált.
A nőre néztem, kinyújtottam a kezem, és a markomba parancsoltam a kardot. Nyolcan maradtak, és amint a kezembe simult a markolat megindultam feléjük.
- Nem azért… - egy hárítás, egy vágás, ködfelhő. – jöttem idáig… - újabb csapás, újabb felhő. – hogy… - három – most… - ugrottam át a negyedik felhőn magasba emelt karddal teli torokból ordítva – MEGHALJAK!
Az ötödik démont homlokától ágyékáig hasítottam ketté, és a földre érkezve gurultam egyet, majd a maradék három felé szegeztem a kardom.
- Gyertek, nem érek rá! – kiáltottam rájuk, Kaensho pedig felvonított.

Rövid időn belül ismét a múzeum előtt találtuk magunka. Kezdett már hiányozni Hope, ezért gyengéden szorítva a mellkasomhoz, vele együtt sétáltunk be az épületbe. A kipakolt alagsorhoz érve Sanzo azonnal hozzánk rohant, szemmel láthatóan nagyon várt már minket.
- Üdvözöllek titeket, már vártam a visszatéréseteket. Meséljetek, megtudtatok valamit?
- Igen, sikeres volt a vallatás. Legalábbis részben – mosolyogtam, majd hosszan ecsetelni kezdtem a történteket.
Végig figyelmesen hallgatott, mikor pedig a térképhez értünk, meglepetten kerekedtek ki a szemei. Kis táskámból egyik kezemmel előhúztam a tárgyat, és átadtam neki, a másikkal pedig ügyeltem rá, nehogy rántotta legyen Hope-ból.
- Még ilyet… - hebegte láthatóan lesokkolva. – Azt hittem, a múzeumnak minden zegzugát ismerem. Soha nem hittem volna, hogy ilyen is van itt. Biztosan igaz?
- Nem tudjuk meg, amíg meg nem nézzük – rántotta meg a vállát Noah, és elindultunk az alagsorba.
Leérve valóban ott találtunk egy kissé régies, poros szőnyeget. Sanzo meglepett arckifejezéssel hajtotta el, és láss csodát: komolyan ott volt egy átjáró.
- Ilyen nincs… - suttogta elképedve.
- Induljon a vadászat – mosolyodtam el, ahogy előre indultam.
- Én is megyek – szólalt meg a férfi, mire meglepetten néztem fel rá.
- Még mit nem – ráztam meg a fejem.
- De nekem kellett volna vigyáznom azokra a kincsekre, amiknek nyoma veszett. Ez az én felelősségem is – erősködött.
- Ha hasznos akar lenni, akkor maradjon és várjon – jegyezte meg Noah, mire bólintottam.
- Mi vagyunk azok, akiket az ereklyék felkutatásával megbíztak. Különben is, önnek nincs mágikus ereje. Nem tudhatjuk, mi vár odabent. Jobb, ha itt marad – mosolyogtam rá megértően, mire csak egy nagyot sóhajtott.
- Rendben… legyen. De kérlek, vigyázzatok magatokra.
- Meglesz, ne aggódjon! – kacsintottam vidáman, majd előrántottam egy zseblámpát a táskámból, Hope pedig helyet cserélt vele, a pulóverekkel kipárnázott helyére.
Nem lenne jó úgy eltaknyolni, hogy szegénykém darabokban végezze. Jobb helye lesz, ha visszatér a táskájába. Átadtam egy lámpát a társamnak, majd, miközben Sanzo temérdek jókívánságot kiabált utánunk, egy-egy intéssel köszöntünk tőle, remélhetőleg rövid időre. Nem szerettem a sötét és szűk helyeket. Itt viszont mind a kettő jelen volt, legnagyobb örömömre…
Nagyot nyeltem, és sietős léptekkel haladtam elől, mihamarabb le akartam tudni ezt az egészet, és kiszabadulni ebből a járatból. A lépteim tompán visszhangoztak a helységbe, a falak pedig nyirkosak és hidegek voltak. A haladást még az is nehezítette, hogy felfelé kellett haladni, így még több erőt kellett felhasználni. Soha nem bírtam a magas helyekre való felsétálást… ~ Na, jó, most már komolyan sok bajom van. Elég a hisztiből. Tessék a feladatra koncentrálni! – korholtam magam.
A lámpa fénye véges volt, én pedig nem tudtam, mikor fognak kialudni. Nagy megkönnyebbülés járta át a testem egy mély sóhaj keretében, mikor végre elkezdett kivilágosodni előttünk az út. A falakon fáklyák gyulladtak ki, maguktól, szépen sorban, hosszan mutatva előttünk az utat.
- Végre fény – jegyezte meg Noah, én pedig csak haladtam tovább előle.
Ahogy így sétáltunk, hirtelen furcsa, suttogó hangokra lettem figyelmes. Csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy sikerült egy ugrással kikerülnöm a falból kitörő árnyéköklöt. A borításon mindenfelé árnyak cikáztak, és több oldalról is támadni kezdtek minket. A támadás túl jól is sikerült, annyira meglepett, hogy képtelen voltam koncentrálni, jobbra-balra kapkodtam a fejem és védekeztem, amelyik irányból csak tudtam. Ennek ellenére nem egy ütés betalált, egy a fejemen, egy pedig a hasamon. Felnézve láttam, hogy már közel a kijárat, halvány fény derengett a járat végén. Fél szememmel láttam, hogy Noah vízmágiához folyamodik, de a folyamatos támadások miatt jobban nem tudtam szemügyre venni, mit ténykedik.
- Crystal Make: Sword! – kiáltottam, ahogy a kard megjelent a kezemben, és az árnyékoknak estem vele.
Kis ideig hadakoztunk ugyan, de hamar rá kellett jönnünk, nem épp gyenge mágiával állunk szemben. Nagyon féltettem Hope-ot, mert a táskám is bekapott egy ütést. Mihamarabb ki akartam jutni innen. Normál esetben nem futamodtam volna meg, de ez most más volt. A tojáskám miatt muszáj volt indulni, veszélyes lett volna itt maradni vele.
Megragadtam Noah pólóját, majd magam után rántva rohanni kezdtem. Az árnyékok villámgyorsan jöttek utánunk, de nem állt szándékomban megfordulni, és újra harcba szállni velük. Mágus sehol sem volt, aki megtámadott volna minket, de sokáig nem volt időm ezen agyalni.
A szívem a torkomban dobogott, és olyan hangosan vettem a levegőt, hogy már szinte hörgő hangot hallattam. Az árnyak túl gyorsan közeledtek felénk, ezért elengedtem Noah-t, hogy nyerjek egy kis lendületet, aki eddigre szerencsére felfogta a helyzetet, és követett engem a saját lábán. Legnagyobb aggodalmam továbbra is az volt, hogy vajon megrepedt-e Hope, vagy mi van vele. A fény egyre erősödött, ez pedig újabb erőt adott a tovább rohanásra. Kissé bántotta a szemem, ahogy hirtelen felerősödött, emiatt pedig megbotlottam egy kiálló kődarabban, és előre repültem. Sikítva szánkáztam végig a földön, akárcsak a társam, gondolom ő is elbucskázott valamiben. De ha kissé furcsán is, a lényeg, hogy kiértünk a járatból. Keményen összefejeltem valamivel, és sziszegve simogattam meg a homlokom. Először hátra néztem, de az árnyékok már nem követtek. Lassan visszahúzódtak a járatba. Ezek szerint megmenekültünk…
- Egyben vagy? – kérdezte Noah, ahogy feltápászkodott.
- Aha, megvagyok – pillantottam fel, és végre szemügyre vettem, mi is volt fájdalmam okozója.
Egy hatalmas, csillogó kristály nézett vissza rám. Eltátottam a számat. Magam elé kaptam a táskám, mialatt körbefordultam a barlangban. Káprázatos látványt nyújtott a sok kristály, amely az egész helyet körbeölelte. a mágiám is ez, így nem csoda, hogy első látásra megbabonázott. Imádtam a kristályokat. Mindig Ralph jutott róluk eszembe, az apám…
Hamar ellenőriztem Hope állapotát, és legnagyobb megkönnyebbülésemre semmi baja nem esett. Hála az égnek…
Visszatettem a helyére, ismét a hátamra kapva a táskát, majd még jobban is szemügyre vettem, mivel van dolgunk.

A fekete arctalan lények mozdulatlanul álltak velem szemben, jóval ütéstávolságon kívül, de csapásra emelt fegyverrel, és támadó testtartással, de csak néztek rám. Gyorsan szedtem a levegőt. Nem voltam elfáradva, épp csak kezdtem belemelegedni, de amíg lehet, kifújom magam, ki tudja, mi következik. A nőre nézek a démonok válla felett, de nem olvashattam le róla semmit, hogy mi következik ezután. Aztán minden szó nélkül legyintett egyet, és minden lény köddé vált.
- Ügyes harcos vagy, Gabriel. – töri meg a csendet végre, rezzenéstelen arccal, és midőn folytatja mondanivalóját, lassan elindul felém – Bárki is legyen a mestered, jó munkát végzett. A szíved és az eszed a helyén van, még használni is tudod őket. A családod biztosan büszke lenne rád. Már csak azt kell kiderítenünk, melyikkel választasz csatát… - ismét elhallgatott, és a földet karcoló különleges kinézetű másfél kezes kardjának zaján kívül semmi sem hallatszott. A lélegzetemet is visszafojtottam, tudni akartam, mi az oka annak, hogy ide kellett jönnöm. – A nevem Synestra. A szüleid túl korán meghaltak ahhoz, hogy mesélhettek volna rólam. Pedig izgalmas történet vagyok… Nagyon is.
Olyan közel volt, hogy ha meglendítette volna a kardját már elért volna vele, és ennek tudatában nem engedtem le a védelmemet, de ennek ellenére meglepődtem, amikor felém lendítette a jókora fegyvert. Megpróbáltam hárítani, de teljes testének erejével lendült felém, és egyszerűen hátra tolt úgy, hogy a lábam egy tapodtat sem mozdult, sokkalta inkább csúszott. Mikor megálltunk ámulva bámultam rá, kardunk meg sem moccant, egyetlen mozdulat volt csak, és én máris rettegtem tőle. Nem attól, hogy megöl, nem hittem, hogy megteszi, hanem attól, hogy csalódást okozok neki.
- Táncoljunk… - szólt sejtelmesen, és mintha egy kósza mosoly futott volna át az arcán. – Te vezetsz.
- Kaensho, állj félre, minden rendben. – súgtam oldalra, és a kardommal félrecsaptam a nőét.
- Ó, valóban? – szólt élesen, amikor az oldalra csapott kardja irányába további lendületet vett, és mire a következő támadásom hozzáért volna, már az ő fegyvere is a helyén volt, és hárított, azzal kezdetét vette az ütéssorozat.
Éreztem, minden porcikám azt súgta, hogy hatalmas erő képviselője áll előttem. Ha válla fölött átnéztem olyasmi jelenséget láttam, mint amikor a tűz fölött néznék el, vibrált, remegett a levegő. Arcomra valósággal nyomást gyakorolt minden ütésének szele, hiába hárítottam.
Ütés érkezett, s talán pontosan úgy, hogy hárítani tudjam, de centiket tolt hátra ez is. A következőt kikerültem, és mellmagasságban újabb csapást intéztem felé, ő pedig lovaglóostort meghazudtoló hajlékonysággal dőlt hátra. Nyugodt szemei végig szemembe révedtek, és amint elsiklott felette a penge újra felegyenesedett, de még ez előtt oldalba vágott kardja lapjával. Pontosabban megérintette az oldalamat, de egy pillanatra olyan tompa nyomást éreztem rajta, mintha valaki fél kézzel ránehézkedett volna, aztán a pillanat műve alatt el is oszlott a nyomás.
- Ne légy vakmerő! – szinte suttogta, aztán mellemre tette a tenyerét, és meglendítve jó fél métert dobott rajtam. – Védekezz!
Jobb lábbal kilépett, azon körbefordult, és átlósan felfelé indított támadást, éppen, hogy el tudtam lépni előle, de olyan szele volt, hogy a hajam suhogása szó szerint hangot vert. Újra ez a mozdulat következett, de szinte magától mozduló lábam pontosan leutánozta a mozdulatot, éppen csak fordítva. Ő lentről intézte felfelé a csapást, én fentről lefelé, az ő fegyverével szemben. A következő pillanatban ágyúdörgésszerű hang rázta meg a barlangot, kismillió szikra indult útjának, az én kardom, amit olyannyira szorítottam, egyszerűen elrepült a kezemből, Synestra pengéje pedig centikre suhant el az arcom előtt, egy kósza tincset még a levegőben leszelve. És ez nem volt elég neki, tovább pördült, és nyakmagasságban indította a csapást. Lehajoltam.
- Mögötted! – kiáltott Kaenshon, én pedig vakon hátrarúgtam magam. Amint földet értem magam alatt éreztem a kardomat. Gyorsan a markolatra kulcsoltam jobbomat, oldalra rúgtam magam, és egy bukfencből felálltam. Hátranézve egy derékmagas porfelhőből éppen kirántotta a kardját a rezzenéstelen arcú nő, és azonnal felém indult. – Adj neki, Gabriel! – kiáltott újra Kaensho.
Synestra valósággal a levegőbe emelkedett, és alacsonyan felém suhant, jobb oldalára húzott, csapásra kész fegyverével. Nem térek ki. Gondoltam, és amint csapástávolságba ért, lebuktam, ő pedig egyszerűen elsiklott a fejem felett. Felegyenesedve jobbommal megfogtam egyik bokáját, ő pedig azonnal leszúrta a kardját, másik talpát a földre támasztotta, és a kezemben tartott lába tengelye körül megpördülve megpróbáltam megrúgni. Kezemet a fejem fölé emeltem, így egyszerűen átpördült a fejem felett.
Ahogy áthaladt a fejem felett megpördültem alatta.
- Túl komolyan veszed. – szólt, amint a földre toppant. – Táncolj! Könnyedén! Támadj!
Két kézre fogtam a kardom, és vízszintesen felé csaptam, de ő kiütötte a kezemből a kardot.
- Félkézzel! – nyúlt még a levegőből pörgő fegyverért, az belevágódott a markába, és odadobta nekem. – A másik kéz hátul! – mutatta jobbját ökölbe szorítva, és a háta mögé rejtve.
Ugyanezt tettem, csak a bal kezemmel. Derékmagasságban vágtam újra, ő velem szemben, és amint találkoztak a fegyverek, át is pördült a másik oldalára, ugyanígy tettem én is, és a lendületet kihasználva újabb csapást indítottam. Újra hárított, és újra pördültünk. Újra, és újra, egymás után féltucatnyiszor.
- Figyelj!
Félfordulatában, amikor háttal állt nekem szaltót vágott hátra, és közben kinyújtotta a kardját felém. Olyan volt, mint egy nagy, kék körfűrész, aminek agya egy szőke hajzuhatag, de csak egyetlen fordulat volt. Villámgyorsan letérdeltem, és szemmagasságban keresztbe tartottam magam előtt a kardot, bal kezemmel megtámasztottam a lapját, és így az átpördülő nő alá kerültem. Az érkező csapás telibe találta a kardomat, engem pedig jó húsz centire csúsztam hátra, ő maga elegánsan érkezett a földre, bár a lendületnek hála fél térdre. Elismerősen bólintott, majd fél kézzel intett, hogy próbáltam utána.
Tudtam, hogy nem tudom ugyanezt megcsinálni, úgyhogy segítségül hívtam azt, amiben a legjobb voltam. A gyorsaságom. Kardomat az alkarom alá szorítottam, és nekirontottam. Nem túl erős, de annál gyorsabb ütések záporát zúdítottam rá, jobbról és balról felváltva csaptam felé, folyamatosan pörögve, és meg nem állva, egyfolytában váltogatva az ütések irányát. Tudtam, hogy minden ütésemet hárítani fogja, de a feladat végrehajtására nem voltam képes, mutattam hát valamit, amit tudok. Elismerő arckifejezés ült ki az arcára, majd összeszűkült a szeme, szinte résnyire, és egyetlen ütéssel telibe találta a pengémet, újra kicsapva a kezemből, engem pedig eddig hátul tartott kezével mellkason ragadva a földhöz csapott.
- Nem ezt kértem… - szólt rezzenéstelen arccal. – De. Nem volt rossz.
Lihegtem, még mindig nem merültem ki, még harcolni akartam, volt bennem akarat, és mersz, de egy kiáltás kettészelte minden gondolatomat. Noah volt az. Aztán rögtön utána egy ismeretlen női hang, és egyikük sem örömében kiáltozott.
- Noah.
- Ismered?
- Igen, a barátom. – tápászkodtam fel, de csak térdre. – Legnagyobb megbecsülésem az öné, de meg kell értenie, a bajtársam bajban van, el kell mennem, esküszöm, visszatérek, amilyen gyorsan csak tudok. Engedjen el! Nem akarok csalódást okozni, bizonyítani akarok, nem merültem ki, nem félek, nem megfutamodni akarok, de szükség van rám! – esdekeltem, ő pedig a vállamra tette a pallosát fél kezével.

Egy kis ideig csak tátottam a számat, majd újra elindultam előre. Noah követett. Feltett szándékom volt találni itt valamit vagy valakit, akinek köze van a munkánkhoz. Hatalmas volt a csend, egyikünk sem szólalt meg. Velem teljesen felesleges lett volna beszélgetést kezdeményezni, a képződmények mindenről elvonták a figyelmem. Vibráló fényük betöltötte a termeket, melyeken végig haladtunk. Ha őszinte akarok lenni, nem is figyeltem, merre megyek. Csak sétáltam, és bámultam a gyönyörű kristályokra, melyek hol az egész területet betöltötték, hol pedig ritkásabban helyezkedtek el. Nem egynek neki is mentem a nagy bámészkodásban. ~ Bárcsak Ralph is láthatná ezt! Biztosan neki is tetszene – a gondolatra még jobban elmosolyodtam. ~ Ő volt az, aki megtanított engem a mágiára, és aki miatt ilyen szinten megszerettem a kristályokat. Minden egyes tarabban az ő arcát láttam. Fanatikus lennék? Lehet. De az ő „szívét” látom az összesben, az óta a nap óta, hogy azt a kristályból készült szívet nekem adta. A mai napig a párnám alatt őrzöm, és éjjelente gyakran előveszem nézni a csillogó holdfényben. Akkor pont olyan színe van, mint ezeknek.
Kissé megráztam a fejem, hogy újra észhez térjek. Ha tehettem volna, fogtam volna magam és lehuppantam volna helység kellős közepére, aztán csak ültem volna, bámulva az ásványokat. Sajnos az idő nem volt alkalmas rá.
Komolyan képes lettem volna leülni, ha nem hallottam volna meg pár ismeretlen hangot. Azonnal lefékeztem, Noah pedig majdnem nekem jött, csak az utolsó pillanatban fékezett le. Éppen szóvá akarta tenni, mi a fene van már, mikor felemeltem a kezem, jelezve, hogy maradjon csendben.
- Öregem, el sem hiszem, hogy ilyen könnyen megfújtuk a cuccokat! – nevetett fel egy férfi hang.
- Idióta múzeumigazgató, semmit nem ért a védelme! – választolt hasonlóan egy másik.
- Nézzétek ezt a sok király cuccot! Mi már nem csak az üveg mögül nézzük őket – hallottam meg egy harmadik hangot is.
A kristályok takarásában belestem a barlangrészbe, és legnagyobb meglepetésemre négy férfivel találtam szembe magam, és közöttük volt az összes ellopott tárgy is, egy nagy kupacban.
Hátranéztem, Noah pedig bólintott. Megidéztem a kezembe egy kristálykardot, és láthatóan ő is készen volt a támadásra. Harsány csatakiáltással rontottam ki a rejtekhelyemről, ő pedig követett. A férfiak felkapták a helyüket, majd azonnal felénk fordultak. Amelyiknek a leghatározottabb és legkomolyabb volt az arckifejezése, egyszerűen felénk lendítette a kezét, jelezve a társainak, hogy tüntessenek el minket az útból. Ezek szerint ő a főnök…
Habázás nélkül nekünk rontottak. Három az egy ellen kicsit esélytelennek tűnt, de a fémmágiával rendelkező első csapása után megállapítottam, hogy közel sem olyan nagy számok, mint hittem. Fölényes mosollyal lendítettem arrébb a karom, nyugtázva, hogy erősebb vagyok nála. Noah-t egyszerre a másik kettő, egy űz és egy szélmágus támadta. Udvarias, lányra csak egyet küldünk…
Sokáig nem gondolkodtam ilyen semmiségeken. Leguggoltam a földre, majd körbefordulva a tengelyem körül megpróbáltam elkaszálni a lábammal, sikertelenül. Felugrott a magasba, mire én a kezeimre támaszkodva a magasba rúgtam az egyik lábammal, és éppen gyomron találtam. Hátratántorodott pár lépést, majd újra felém indult. Elugrottam a támadása elől, majd a kardom lapjával hátba vágtam. Erről előre esett, ami tökéletesen jött. Noah felé nyújtotta a kezét, és egy jégkardot hajított az irányába. Kitért előle, de mivel elvesztette az egyensúlyát, kihasználva az alkalmat fejét a kristályfalnak nyomtam, jó erősen, majd ahogy előre hanyatlott, a hátára is rácsaptam egyet. Ezzel sikerült eszméletlenné tennünk.
Vigyorogva mutattam fel két ujjam a társamnak, jelezve, hogy egyel kevesebb. A tűzmágus és a szélmágus ezt látva visszaugrott, a főnökük elé, és kérdőn néztek rá. Erőfölényünk egyértelmű volt. Csak egy dologgal nem számolt egyikünk sem.
A negyedik férfi hangosan, fölényesen felnevetett, majd lehajolt, és kezébe vette a kristálygömböt.
~ Francba! – hasított belém azonnal a megérzés, hogy ez most nagyon nem hiányzik.
Megindultam előre, de nem voltam elég gyors. Mormolt valamit, majd a gömb felizzott, ezt látva pedig lefékeztem.
A két ellenfelünk egy pillanatra olyan volt, mintha megborzongott volna. Felemelték a kezüket, mintha azon gondolkodnának, tényleg saját magukat látnák-e, majd összenéztek, és nem épp szimpatikus vigyorra csúszott a szájuk.
- Tiéd a Kislány – bökött felém a fejével a szélmágus. – Ne sajnáld.
- Nyugi, meglesz – vigyorgott, ahogy a tenyerébe csapott, és mielőtt bármit is mondhattam volna, kilőtt felém.
Magam elé emelte a kardom, de legnagyobb döbbenetemre lángoló öklének csapásától reccsent egyet, és kettétörött. Az ütés annyira erős volt, hogy repültem egy jót, neki egyenesen a falnak, csúnya horpadást keltve rajta. Felnyögtem, és éreztem a vér vasas ízét a számban. Borzalmas volt. Hallotta, hogy Noah a nevemet kiáltja, majd fél pillanattal később egy hatalmas durranást. Villámgyorsan az irányába néztem, de csak annyit láttam, hogy a szélmágus a hátán tapos, szinte a földbe verve őt. Mentem volna segíteni, de ellenfelem nem feledkezett meg rólam. Újabb csapást mért a testemre, amitől hátrébb gurultam. A következő elől igyekeztem kitérni, és láttam, hogy társam sem rest, újra talpra áll. Sajnos sokáig nem tudtam szemmel tartani őt, magamra is figyelnem kellett. A következő öklös csapás elől oldalra gurultam, így sikerült kikerülnöm, de a durva rúgást, ami engem ért, már nem.
~ A kurva életbe, sokkal erősebbek lettek! – gondoltam, ahogy igyekeztem visszafojtani a sikíthatnékot.
- Mi van, máris nem olyan nagy a szád, igaz? – kérdezte a tűzmágus, ahogy megragadta a pólóm a nyakamnál, majd a falhoz csapott.
Kifakadt belőlem egy kisebb sikítás, de aztán összeharaptam a számat, és kezeimet az övére téve igyekeztem lerángatni szorító markát a nyakamról. Kevés sikerrel…
- F… Francba…- sziszegtem elkeseredetten, és igyekeztem megrúgni, sikertelenül.
Még jobban megszorította a nyakam, mire összehúztam a szemeimet egy pillanatra.
- Na, most mihez kezdesz, Kislány? – kérdezte félelmetes, fölényes vigyorral, de határozottan álltam a tekintetét.
- Dögölj meg… - vágtam hozzá, ahogy hallottam Noah ordítását is.
Látni akartam, mi van vele, de az előttem magasodó alak miatt ez nem volt lehetséges. Annyiban biztos voltam, hogy ő sincs jobb helyzetben.
- Még ilyenkor is járatod a szád? Azt hiszem, te igazán nem tudod, mikor kell befogni – jegyezte meg, ahogy még mélyebben belenyomott a falba, a szabad kezét pedig lángra lobbantotta. – Ideje megtanulnod, hogy ne szólj vissza a nagyoknak, és ne avatkozz a dolgukba!
Szemmel láthatóan nem viccelt, nem szakadt volna meg a szíve, ha meg kéne ölnie. Sőt…
~ A rohadt életbe! Nem hiszem el… ezek ellen komolyan nem győzhetünk? Francba már!

Ahogy ott térdeltem előtte úgy éreztem magam, mintha újra gyerek lennék. Annyira fölényesen magasodott fölém, és szigorú tekintete kicsit sem segített ezen az érzésen. Olyan volt, mintha bűnbánó kisfiú lennék, aki rosszat csinált, és most az anyjától kérne elnézést, és az a büntetést fontolgatná. Pár másodpercig álltunk így csak, és én folyton a fülemet hegyeztem, mikor hallom Noah kiáltását, amiből már előnyt tudok kovácsolni, ha már odaértem. Aztán Synestra felemelte a pallost a feje fölé, megnyílt a hasadék, és eltűnt benne a fegyver.
- Menj, novícius!
Nem igazán tudtam hova tenni azt, ahogy szólított, de nem gondolkodtam, nem akartam. Felpattantam, intettem Kaenshonak, és rohanni kezdtünk a kiáltások irányába.
- Tanítványnak hívott, Gabriel.
- Tudom, ne kérdezd, miért, majd visszajövünk, de előbb Noah.
Érdekes érzés volt, ahogy folyosóról folyosóra, teremről teremre futottunk végig a tárnákon, és a hangok egyre közeledtek, ami azt jelentette, hogy jó irányba tartunk. Nem tévedtünk el, olyan volt, mintha tudtam volna, hogy merre kell menni. A következő terem előtt már egészen élesen hallottam a hangokat, és beérve a folyosóról meg is láttam a célunkat. A folyosó torkában ott feküdt Noah, a mellkasán egy idegen fickó állt, és meggátolta minden próbálkozását az alatta lévőnek a szabadulásra. A terem falához egy kislányt szorított egy másik fickó, és hasonló szándékai voltak az előzőhöz. Volt egy harmadik fickó is, aki egy gömböt szorongatott a kezében a terem másik végében, de vele nem törődtem egyelőre.
- Kaensho, segíts a kislánynak! – kiáltottam, és minden erőmmel futni kezdtem azon a pár méteren, ami köztem és a Noaht szorongató fickó között volt, s megfelelő távolságon belül érve felrúgtam magam az egyik kristálybokorra, onnan tovább ugorva pedig olyan magasságba értem, hogy a fickót mellbe tudtam rúgni. – Hé, szarrágó! – kiáltottam egyidőben azzal, mikor a talpam a mellkasán pukkant. Az hanyatt vágódott, és mielőtt kinyithatta volna a száját betömtem az öklömmel érkezés közben.
- Gabriel! Te mit keresel itt? – szemem sarkából a kislányra néztem, aki Kaensho segítségével kiütötte amásik fickót.
- Az mindegy. – segítettem fel gyorsan. – Mi az, hogy nem bírsz el velük? Olyanok ezek mint a az, amiből a sört iszod.
- Olyan könnyen törnek? Nem igazán. – húzta el a száját.
- Nem, köcsögök. – vigyorodtam rá.
A következő pillanatban Noah oldalra nézett, és vállamnál fogva a földre rántott, felettünk pedig két szikladarab száguldott el. Abba az irányba néztem, ahonnan jött, és a gömbös vigyorgó fickó nézett vissza rám.
- Földmágus… annnnnyira szeretem őket…
- A gömbből nyeri az erejét, azt kell elpusztítani először. – mondta Noah, miközben oldalra gurult, és én követtem a példáját, de a másik irányba, hiszen oda, ahol előbb feküdtünk újabb két hegyes szikladarab fúródott be.
- Bízd csak ide! – álltam fel, és futás közben megnyitottam magam előtt a hasadékot, kikaptam onnan az alabárdot, és cikázva futni kezdtem a fickó felé, miközben ő tűzlabdával dobált folyamatosan, és volt nem egy olyan, amit csak éppen, hogy sikerült kikerülni. Még pár lépés, és helyben vagyunk. Gondoltam, és csapásra emeltem a szálfegyvert, meglendítettem, ám a fickó széles mosolyra húzta a száját.
- Rock Mail. – mormolta, és a testét egy pillanat alatt beborította a föld, magába foglalva a kristályt is. A csapásom már nem tudtam megállítani, de nem is volt miért, egyszerűen meg se érezte a fickó. – Water Cannon! – tartotta ki fél kezét, amiből kékes pecsét jelent meg, és egy vaskos vízsugár vágott mellbe, egészen Noah mellé repítve.
- Izmos egy anyaszomorító, az biztos, nem lesz olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem. – álltam fel, és addigra odaértek mellém Kaenshoék is. Felnéztem, és egy tucatnyi tűzlabda száguldott felénk, és mielőtt becsapódtak volna, Noah keze végén lévő vízkígyó kettőt elintézett, egy elé Kaensho ugrott, hátán húszcentis lángokkal, és nem úgy tűnt, mintha meghatotta volna az ellenség tüze.
Még mindig rajta volt a földvért, így meglehetősen nehezen mozgott, és a mágiával is ügyetlenebbül célzott, ezt kellett kihasználnunk, de míg nem tudjuk áttörni a páncélját addig nem érünk vele semmit sem.
- Kislány, milyen mágus vagy? – kérdeztem hamar, miközben arrébb rántottam az újabb fél tucatnyi tűzlabda irányából. – Van valami, amivel távolról tudsz támadni rá?
- Kristály. – felelte durcásan, aztán inkább aggódó tekintettel nézett rám. – Nincs.. Kristály érintés és kristálykard mágiákkal bírok.
- Noah jégmágus, te kristály, ha sikerül a közelébe jutni, hogy megérintsétek, kristályosítani és jegesíteni tudjátok azt a burkot, amit már könnyűszerrel széttörök. Noah, idézz annyi kígyót amennyit még bírsz, és bal oldalról kezdj el közelíteni felé. Keansho, te segíts..
- Cassynek. – vágta rá a lány, mielőtt lekislányozom újra.
- Igen, és kerüljetek jobbról. Számítok rád, azt akarom, hogy minden tűzlabdát elkapj előle! Indulás! – kiáltottam végül, és a kezemben az alabárddal megindultam a fickó felé. Fülemben hallottam, hogy két oldalról ugyanúgy futnak a többiek. Tűzlabdák záporoztak mindegyikünkre, oldalra pillantva Noah ostorként használva a kígyóit a közvetlen találatoktól megvédte magát velük, előttem viszont egy másfél méter magas falat emelt a fickó a semmiből, s lendületemnek hála neki is rohantam.
Először nekik kell odaérniük, úgyhogy nem is bántam. Megidéztem a tőröket a bal alkaromra, és kibújva a fal mögül mind a négyet kilőttem a mágus felé. Azok beleálltak a földkéregbe, de nem tettek benne kárt, azonban arra pont elég volt, hogy tudassam vele, még velem sem végzett, és ideje ide is figyelni, mert küldöm az alabárdot is, ami már említésre méltó kárt tett a kéregben; a vállánál lepattant egy öklömnyi darab. Dühében egy minden irányba kiterjedő kőzáport indított, amit én a fal mögött, Noahék viszont csak gyors vetődéssel tudtak kikerülni. Megidéztem a kardomat, és kiugrottam a fal mögül, Kaensho már a fickó mellett járt, felugrott, és a vállába harapott. A mágus fájdalmas ordítást hallatott, másik kezével úgy ütötte le a vállán csüngő farkast, mintha csak a ruhájáról söpörné le a ráhullott piszkot, de ezzel éppen elég időt nyertünk ahhoz, hogy a két mágus két oldalról elérje a földkérget.
Érintésük helyétől villámgyorsan, jégvirágszerű kristályok futottak végig a földburkon, tovább gyorsítottam, másik kezembe visszaparancsoltam az alabárdot, és amint pár lépésen belül értem azt is, és a kardot is meglendítettem. Ahogy a két fegyver belecsapódott a megfagyott, megkristályosodott anyagba, forró kés módjára vágta át a vaj keménységű kérget, és a darabokra hulló kéreg között megjelent a fickó teste, amit egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találtam, és hanyatt löktem. A gömb kiesett a kezéből, és elgurult. Utána vetődtem, és csapásra emeltem a kezem, de a fegyvereim eltűntek.
- Na ne, ilyet nem játszunk! Magic Sword! – kiáltottam, de nem történt semmi. – Halberd! – szintén semmi. – Throwing Daggers! – szintén semmi. – Mi a…?
Kifogyhattam a mágikus erőből? Nem, annyit még nem használtam. Akkor mi? Ez lenne az öröksé-… Az örökség! Felálltam, és magam elé tartottam kezem, tenyeremet a föld felé fordítva.
- Szólítalak, Livinas! Ex-quip; Van Chantai Legacy! – kiáltottam, és a földön hatalmas mágikus kör jelent meg, izzó vörös színben, a közepén egy ordító oroszlánnal, és a szájából pedig egy kard markolata emelkedett ki, aminek végén gömb helyett szintén egy ordító oroszlán feje volt, szájában kék díszkővel. A fegyver félig kiemelkedett a földből, megragadtam, és kirántottam teljesen. Pengéje dühösen felizzott, oldalán megláttam saját tükörképemet. Meglendítettem, és egy villanás kíséretében parányi darabokra vágta az előttem lévő gömböt.
Az ezernyi apró, fénytelen szilánk szétterült a padlón, én pedig megrökönyödve néztem végig a fegyveren.
- Hát ez volt az, ami miatt ide hívott. – mosolyodtam el, ahogy újra szemügyre vettem a fegyvert, aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Megnyitottam a hasadékot, ami ezúttal egy vörös mágikus kör alakjában nyílt meg, aminek a közepén ugyanaz az ordító oroszlán volt. A szájába helyeztem a kardot, és amint eltűnt visszakaptattam a többiekhez.
- Egyben vagy? – nyújtottam a kezem a földön fekvő kislány felé. A szemem sarkából láttam, hogy Noah éppen feltérdel, Kaensho pedig kicsit messzebbről indul felénk.
- Igen… fel tudok állni egyedül is – próbálta feltolni magát a földről, de erőtlenül visszaroskadt – Na jó, vagy mégsem. – mordult egyet, és elfogadta a segítő jobbomat. – Köszi.
Feltápászkodva még segítettem neki megállni, a vállánál és a hasánál tartva a kezeimet, megakadályozandó, hogy elessen, ő pedig a kiütött fickóra nézett.
- Szép volt… nélküled itt haltunk volna meg… utálom az ilyet elismerni, de erős mágus vagy. Tényleg nagyon köszönjük. – sóhajtott látszólag mogorván, de végül csak megeresztett egy mosolyt is.
- Ja, tudod, hogy egy háremben akarok meghalni! – szúrta közben Noah vigyorogva.
- Köszi, de pont ugyanannyit tettem, mint ti. Nektek se ment nélkülem, és nekem se ment volna nélkületek. – mosolyogtam. – Járni tudsz? – emeltem el a kezeimet.
- És én is jól vagyok, köszi… - szúrta közbe élesen Kaensho, ahogy visszaért.
- Persze, valahogy sikerül. Kicsit kimerültem, de összekapom magam. – most már ő is mosolygott, majd Sho felé fordult. –Ne aggódj, rólad se feledkeztem meg. Köszi, mindent, Kaensho. Ügyes voltál te is. – mondta, majd végül megölelte a farkast.
- Gabriel, példát vehetsz róla, van aki elismeri a tehetségem! – szólt vigyorogva, és apró, langyos lángokat gyújtott a hátára.
- Persze, persze, akkor megtartjuk őt is, ugye? Az ananászod fele az övé. – vigyorogtam.
- Hogyisne! Annyira nem ismerem! Lehet, hogy nem is jó arc! – grimaszolt, miközben Cassy elengedte, én pedig felnevettem.
- Egyébként, mit kerestek itt? Hogy kerültetek ide? – kérdeztem.
- Én is éppen ezt akartam kérdezni. Mi kaptunk egy megbízást, miszerint a múzeumból elloptak pár értékes ereklyét – intett egy halom értékesnek tűnő cucc felé. – Egy térkép segítségével jutottunk el ide. Mellesleg meg, nem áll szándékomban elenni előled az ananászt. – vigyorgott Shora.
- Akkor megtartjuk, Gabriel! Velünk jössz? – csóválta a farkát.
- Nem jöhet, Kaensho, ő már egy másik klánhoz tartozik, nézd csak! – mutattam a lány vállára. – A Fairy Tailhez, tudod, a magnoliai klán, ami arról híres, hogy nem hagy ép épületet maga után. – mosolyogtam. – Ami engem illet, hát… mondjuk úgy, hogy kirándulni voltam. – vakartam a tarkóm zavaromban, és, hogy tereljem a témát, a legyőzött ellenfelekre néztem. – Velük mit csináljunk?
- Háziállattá lettem avatva? Ez új – kuncogott, és oda nézett, ahova én fordítottam a tekintetem. – Nos, ez egy nagyon jó kérdés… talán le kéne szállítani őket a rendőrségnek? Ti a Dragon Fang klán tagjai vagytok, ugye? – vizslatta a vállamon lévő tetoválást.
- Úgy ám! – válaszolt helyettem Noah, majd felém fordult. – Gab, hordd őket egy kupacba, és összefagyasztom a kezüket-lábukat. – vigyorgott Noah, én pedig elindultam az egyik felé.
- De csak, mert ki vagy merülve, és jössz egy sörrel, ha hazaértem. – szóltam, és lábánál fogva megragadtam az egyiket, áthúztam a másikhoz, ott megfogtam annak a lábát a másik kezemmel, és a többiekhez húztam őket.
Noah lánchoz hasonló jeget formázott az ébredező ellenfeleink kezein és lábain.
- Nos, én még maradok, van még egy kis dolgom. Azt hiszem nem lesz gondotok ezekkel.
- Rendben. Még egyszer, köszi, amit tettél, és persze neked is, Kaensho. Remélem, találkozunk még. Ha igen, kapsz majd ananászt. – vigyorgott Shora. –Vigyázzatok magatokra!
- Hajaj, vigyázzon, aki belénk köt! – csapta fel a farkát Kaensho, és mordult egyet.
- Szia. Noah, veled meg még úgyis ütközünk, remélhetőleg a sörömmel karöltve. – mosolyogtam, majd hátat fordítva nekik elindultam arra, amerről jöttem.
Amikor Noah és Cassy hallótávolságán kívülre kerültünk Sho felém fordult.
- Mi volt az az akármi, amit megidéztél?
- Az volt az örökségem, a családom kardja. A legelső fegyvermágus kovácsolta. Legalábbis, azt hiszem, de az biztos, hogy ő használta először. Raziel van Chantai.
- Aha. Még egy buggyant. Van még, akiről tudnom kell?
- Emlékszel a szellemekre?
- Igen, hogyne.
- Azt hiszem, az mind az én családom volt. Tudomásom szerint én vagyok az utolsó élő Chantai.
- Szóval ilyen sok buggyant volt?
- Megmondanád, miért buggyant az összes fegyver mágus?
- Mert azok. No de húzzunk bele, Synestra, vagy ki nem fog sokáig várni szerintem! – indult futásnak, és mielőtt reagálhattam volna, már nem tudtam, és inkább futottam utána. Már harmadszor tettük meg ezt az utat, úgyhogy ez már nem volt meglepő, hogy ismertük a járást, azonban a teremben már nem találtuk ott Synestrát, és a kristályok fénye sem volt olyan, hogy beragyogja a termet, csupán egy sarokban izzott egy kisebb bokor, ami mellett valami a porba volt írva, odasiettünk hát.
- Június 9, Kaperslode bánya. – olvastam fel.
- Ez mi akar lenni? – kérdezte Kaensho.
- Jövő hónap, még három hét. Nindra egyik elhagyott bányája. Valószínűleg oda kell mennem.
- Mennünk. – helyesbített, én elmosolyodtam, és amikor visszanéztem az írásra, éppen elhordta a szél.
- Akkor ott leszünk. Induljunk!
Elindultunk arra, amerről jöttünk, ezennel elkerülve, hogy olyan sokat bolyongjunk, és egyből megtaláltuk a kijáratot, ahol még utoljára visszanéztem, és a kristályokban alakokat láttam. Alakokat, akiket azt hittem, már soha többé nem látok, akiket azt hittem, elveszítek, de ezek szerint, tévedni mégis csak emberi dolog. Izgalommal vegyes kíváncsiság járta át minden tagomat. Korábban volt egy látomásom, amiben apám üzent nekem, és a kardhoz tartozó páncélt említette... Vajon azért hív oda, hogy átadja? Vagy mi lesz?

Minden erőmmel igyekeztem kiszabadulni, de túl erősen szorított. Úgy éreztem, a nyakamat lassan összeroppantja az ujjaival. Rúgkapáltam, amerre éppen találtam, de esélytelennek bizonyult a menekülési kísérlet.
Hirtelen lépések zaját hallottam meg, melyeket a kristályos, kissé visszhangos terem vezetett el hozzám. A járatra nézem, és pillanatokkal később két alak toppant be. Egy fekete hajú férfi, és vele egy fehéres bundájú, vörös mintás farkas. Ismertem ezt a fajtát, a katalógusban olvastam róla, mikor Hope kilétét után kutattam. Azt hiszem, Sulekk a neve.
- Kaensho, segíts a kislánynak! – kiáltotta, majd a társam felé vette az irányt.
~ Kislány…? Hogy a… mindegy, segíteni jött… ez egyszer nem szólom meg.
A Kaensho-nak szólított lény megiramodott, majd egy határozott mozdulattal az engem szorongató férfi combjába harapott. Az felordított, így a szorítása lazult, én pedig lecsaptam a kezét magamról, majd jó erősen hasba rúgtam, amitől hátrarepült.
Hamar feltápászkodott, de nem sokat ért vele. Kaensho a háta mögé került, majd nagy lendülettel ráugrott, hassal a földre taszítva. Kihasználtam az alkalmat, és egy hatalmasat csaptam a férfi tarkójára a kezemmel, amitől pillanatok alatt beájult.
Nagyot sóhajtottam, majd hálásan fordultam megmentőm felé.
- Köszönöm szépen – hálálkodtam, ahogy megsimogattam a fejét, amolyan dicséretképpen. – Cassy-nek hívnak.
- A hálálkodással ráérsz, virágot az öltözőmbe kérem – húzta ki magát nagy büszkén, amin csak mosolyogtam. - Én Kaensho vagyok. Annak a szerencsétlennek a gazdája ott – biccentett a férfi felé, aki éppen akkor hasalt le a fölre, egy támadás elől, Noah-val egyetemben.
- Nem inkább fordítva?
- Nem – felelte határozottan, amin majdnem elnevettem magam.
Aranyos volt, és ha nem lettünk volna éppen egy csata közepén, fogtam volna magam, és agyonölelgettem volna.
Azonban inkább erőt vettem magamon, s a táskámhoz fordultam, előkapva belőle Hope tojását.
- Mi az? – kérdezte Kaensho, ahogy a kis védencem vizsgáltam.
Leszartam, hogy csata volt. Legalábbis ilyen szempontból. nekem első és legfontosabb az ő biztonsága.
- Egy Silvernight tojás. Olyasmi, amiből te is kikeltél, csak másik faj – feleltem, és egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy nem esett semmi baja. – Hál’ Istennek, hogy nem esett baja…
- De azoknak ott mindjárt fog, ha nem sietünk – jegyezte meg a kis farkas, mire a két fiúra néztem.
Mialatt mi beszélgettünk, a dolgok nem álltak meg. A kristálygömbös férfire egy földpajzs tapadt, láthatóan nem a gyenge fajtából, a Gabriel nevezetű új férfi pedig pont visszarepült Noah mellé. Gyorsan megiramodtam Kaensho után, hátha tudok segíteni nekik valamiben. Könnyű volt rájönnöm, hogy én vagyok a leggyengébb jelenleg, de ez nem gátolta meg a tenni akarásom. Nekem is biztos veszik valami hasznom.
- Izmos egy anyaszomorító, az biztos, nem lesz olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem. – állt fel Gabriel éppen akkor, amikor mi is odaértünk.
Felnézve egy tucatnyi tűzlabda száguldott felénk, túlságosan is gyorsan. Gondolkodtam, mivel védhetném ki, de szerencsére rám nem volt szükség. Noah egy vízkígyóval hárította az egyik részt, Kaensho pedig lángokkal a hátán a másikat.
Az ellenfél még mindig viselte a földből készült védelmet, így feltűnt, hogy sokkal pontatlanabbul céloz, és nehezen mozog. Nem gondolkodtam túl sokszor előre, de még nekem is leesett, hogy ha ezt nem használjuk ki, akkor bizony egy nagyon jó esélyt passzolunk el.
Már csak a kisugárzásából úgy éreztem, hogy a megmentőnk lehet a legerősebb köztünk, így pedig a legtapasztaltabb is. Ötlet várva, kérdőn pillantotta fel rá. Nem, mintha nekem nem lett volna semmi tervem, de ilyen helyzetben jobb egy tapasztaltabbra hallgatni.
- Kislány, milyen mágus vagy? – kérdezte a férfi, miközben arrébb rántott újabb féltucatnyi tűzlabda elől. – Van valami, amivel távolról tudsz támadni rá?
~Már megint ez a kislányozás! Nem vagyok kicsi! – jegyeztem meg magamban morogva.
- Kristály. – feleltem kissé durcásan, majd tekintetem inkább aggódóvá vált, ahogy felnéztem rá. – Nincs.. Kristály érintés és kristálykard mágiákkal bírok.
- Noah jégmágus, te kristály, ha sikerül a közelébe jutni, hogy megérintsétek, kristályosítani és jegesíteni tudjátok azt a burkot, amit már könnyűszerrel széttörök. Noah, idézz annyi kígyót amennyit még bírsz, és bal oldalról kezdj el közelíteni felé. Kaensho, te segíts..
- Cassynek. – szóltam bele a mondatába azonnal, mielőtt egy újabb „kislány”-ozás hagyja el a száját.
- Igen, és kerüljetek jobbról. Számítok rád, azt akarom, hogy minden tűzlabdát elkapj előle! Indulás! – kiáltott fel, ahogy kezében a hatalmas alabárddal megindult a kristálygömbös felé.
Mi habozás nélkül indultunk utána, két-két oldalt rohanva. Kaensho végig előttem rohant, így neki hála a további tűzzáporok nem tettek bennem kárt. Fél szemmel láttam, hogy Gabriel belerohan egy kőfalba, de biztos voltam benne, hogy ennyivel nem ütik ki, így újra a feladatra koncentráltam. Pillanatokkal később pár tőr suhant a férfi felé, jelezve, hogy Gabriel ismét talpon van, és beleálltak a vértbe, azonban nagyobb kárt nem tettek benne. Azonban nem fejezte be ennyivel: az alabárdot is küldte, ami már jóval nagyobb nyomot hagyott, mikor kisebb roppanással becsapódott. Egy nagyjából ökölnyi méretű darab vált le a földből a vállánál. Erre aztán rendesen bedühödött. Amerre éppen esett, arrafelé küldte a kőzáport. Ezt a legerősebb tag a fal mögött vészelte át, mi hárman pedig egy-egy gyors félreugrással tudtunk védekezni.
Nyekkenve puffantam a földön, Kaensho pedig megállt előttem, és tettre készen várt, amíg újra összekapartam magam, ha esetleg egy támadást intéznének felénk. Amint nyugtázta, hogy velem nem lesz semmi gond, megiramodott a férfi felé, mintha csak sejtette volna társa következő lépését.
Gabriel egy karddal ugrott ki a fal mögül, mire Kaensho felugrott, és az ellenfél vállába harapott. Én sem haboztam cselekedni, ezt ki kellett használni. A mágus fájdalmasan felordított, majd egy határozott mozdulattal lesöpörte magáról szerencsétlenállatot.
Ennek ellenére sikerült Noah-val elég időt nyernünk ahhoz, hogy elérjük a fickót, és egyszerre megérintettük a vértjét. Igyekeztem annyira gyorsan kristályosítani, ahogy csak erőmből kitelt, s mivel Noah is így állt hozzá a dolgokhoz, villámgyorsan végbement a folyamat.
Gabriel közben újra az alabárddal, valamint a karddal a kezében támadt. Egyenesen a kristályosodott védelmet vette célba, és fegyvereinek csapására az azonnal apró darabjaira is törött. Ettől megtántorodtam, és a földre hanyatlottam, majd onnan szemléltem tovább az eseményeket. A fiú egy gyomron rúgással hátrébb küldte az ellenfelet, akinek a kezéből kiesett a gömb, s elgurult. Új társunk az ellenfél után vetődött, majd csapásra emelte a kezét. Ekkor az állam is leesett a helyéről: a fegyverei hirtelen eltűntek. - Na ne, ilyet nem játszunk! Magic Sword! – próbálkozott, de eredménytelen volt. – Halberd! – Ez is. – Throwing Daggers! – S ez is. Nem történt semmi. – Mi a…?
Vajon… kifogyott a mágikus erőből? Ennyit azért nem harcoltunk… bár kit tudja mit csinált az előtt, hogy összefutottunk. Remélem, azért nem lesz baj…
Hirtelen felállt, maga elé tartotta a karját, s tenyerét a föld felé fordította. Kíváncsi voltam, mire készül.
- Szólítalak, Livinas! Ex-quip; Van Chantai Legacy! – kiáltott fel, mire a földön egy hatalmas, vörös mágikus pecsét jelent meg.
Közepén egy ordító oroszlánhoz hasonló minta jelent meg, majd annak a szájából egy kard markolata kezdett el kiemelkedni. Eddig csak az állam esett le, most már a szám is követte. Ilyen fajta fegyvermágiát eddig még soha nem láttam.
Alaposan szemügyre vettem a szép felépítését, legalábbis amennyire időm engedte. Végül Gabriel teljesen kirántotta a fegyvert, majd meglendítette, s egy villanás keretében parányi darabokra vágta az előtte heverő gömböt. Annak apró darabjai széthullottak a földön, ezzel pedig egyértelművé vált: győztünk!
Még valamit mintha mondott volna, csak úgy magának, de nem értettem tisztán. Aztán újra felénk fordult, s miután biztonságban tudta új fegyverét, gyorsan visszatért mellénk.
- Egyben vagy? – nyújtotta felém a kezét segítőkésze.
Szerencsére láttam, hogy Kaensho és Noah szintén összeszedik magukat, így gondoltam, nem én leszek pont az, akinek segíteni kell. Nos… ez nem jött össze.
- Igen… fel tudok állni egyedül is – igyekeztem talpra küzdeni magam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy túl sok mágikus erőt szenvedtem el, és a korábbi ütések helye is csak most kezdett fájni igazán. Ezek után nem is kérdés, hogy visszaroskadtam a földre. Ennyit arról, hogy nem kell segíteni nekem… – Na jó, vagy mégsem. – mordultam fel, ahogy elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Köszi.
Mikor állásba küzdöttem magam, egy kis segítségre szükség volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt. A vállamnál és a hasamnál tartva engem megakadályozta, hogy előre szédüljek, majd a kiütött emberre néztem.
- Szép volt… nélküled itt haltunk volna meg… utálom az ilyet elismerni, de erős mágus vagy. Tényleg nagyon köszönjük. – sóhajtottam, először kissé morcosan, de végül azért hálásan elmosolyodtam.
- Ja, tudod, hogy egy háremben akarok meghalni! – szólt bele Noah vigyorogva.
- Köszi, de pont ugyanannyit tettem, mint ti. Nektek se ment nélkülem, és nekem se ment volna nélkületek. – mosolygott. – Járni tudsz? – kérdezte, amint elemelte a kezeit, én pedig megtaláltam végre a megálláshoz szükséges egyensúlyt.
- És én is jól vagyok, köszi… - vágott a beszélgetésbe élesen, és kissé sértetten Kaensho, ahogy mellénk ért.
- Persze, valahogy sikerül. Kicsit kimerültem, de összekapom magam. – vigyorogtam most már jóval barátságosabban majd a negyedik taghoz fordultam. –Ne aggódj, rólad se feledkeztem meg. Köszi, mindent, Kaensho. Ügyes voltál te is. – mondtam vidáman, ahogy leguggoltam, és hálásan megöleltem.
- Gabriel, példát vehetsz róla, van aki elismeri a tehetségem! – szólt vissza büszkén vigyorogva Kaensho, ahogy apró, langyos lángokat gyújtott a hátára.
- Persze, persze, akkor megtartjuk őt is, ugye? Az ananászod fele az övé.
- Hogyisne! Annyira nem ismerem! Lehet, hogy nem is jó arc! – grimaszolt egy elég látványosan, láthatóan éppen a kedvenc kajája volt a téma.
Miközben elengedtem, és újra kiegyenesedtem, Gabriel elnevette magát.
- Egyébként, mit kerestek itt? Hogy kerültetek ide? – fogott kérdőre minket.
- Én is éppen ezt akartam kérdezni. Mi kaptunk egy megbízást, miszerint a múzeumból elloptak pár értékes ereklyét – böktem a keresett tárgyak felé, amik a gömb kivételével még mindig a kupacban voltak. – Egy térkép segítségével jutottunk el ide. Mellesleg meg, nem áll szándékomban elenni előled az ananászt. – vigyorogtam bíztatóan a farkasra.
- Akkor megtartjuk, Gabriel! Velünk jössz? – csóválta a farkát lelkesen, amitől elnevettem magam.
- Nem jöhet, Kaensho, ő már egy másik klánhoz tartozik, nézd csak! – mutatott a vállamra, amelyen élénk színben virított a klánom jelképe. – A Fairy Tailhez, tudod, a magnoliai klán, ami arról híres, hogy nem hagy ép épületet maga után. – mosolygott, én pedig ismét csak elkönyveltem, hogy a céhünk felettébb híres. De valamiért nem is tudok meglepődni rajta. – Ami engem illet, hát… mondjuk úgy, hogy kirándulni voltam. – vakarta zavartan a tarkóját, nekem pedig azonnal leesett, hogy nem olyan téma, amit az orrunkra akar kötni, így nem is erőltettem. Terelés képpen a levert társaság irányába pillantott. – Velük mit csináljunk?
- Háziállattá lettem avatva? Ez új – kuncogtam továbbra is, majd egy fokkal komolyabban követtem a tekintetét. – Nos, ez egy nagyon jó kérdés… talán le kéne szállítani őket a rendőrségnek? Ti a Dragon Fang klán tagjai vagytok, ugye? – fixíroztam most én a karján lévő tetoválást.
- Úgy ám! – felelte helyette nagy lelkesen Noah. – Gab, hordd őket egy kupacba, és összefagyasztom a kezüket-lábukat. – vigyorgott, mire a fiú elindult feléjük.
- De csak, mert ki vagy merülve, és jössz egy sörrel, ha hazaértem.
Nem telt nagy erőfeszítésekbe egy halomba összeszednie a tehetetlen alakokat, amint pedig végzett vele, Noah lánchoz hasonló jéggel látta el a lassan felébredni látszó társaságot.
- Nos, én még maradok, van még egy kis dolgom. Azt hiszem nem lesz gondotok ezekkel.
- Rendben. Még egyszer, köszi, amit tettél, és persze neked is, Kaensho. Remélem, találkozunk még. Ha igen, kapsz majd ananászt. – vigyorogtam lankadatlan jókedvvel a kis állatra, és a gazdájával együtt már most kedveltem őket. –Vigyázzatok magatokra!
- Hajaj, vigyázzon, aki belénk köt! – vett fel egy határozott és agresszív pózt Kaensho, s láthatóan próbált minél félelmetesebbnek tűnni.
- Szia. Noah, veled meg még úgyis ütközünk, remélhetőleg a sörömmel karöltve. – mosolyogta, majd hátat fordítva nekünk visszaindult a járat felé, arra, ahonnan jöttek.
Mi is hasonlóan cselekedtünk. Noah kényelmesen húzva maga után az alakokat indult meg előre, én pedig kezemben az ereklyékkel hátulról követtem, szemmel tartva a három jómadarat. Beléptünk az alagútba, s csak remélni tudtam, hogy az árnyak nem térnek vissza. Nem hiányzott, hogy ilyen állapotban megtámadjanak minket. Hope eddig is örülhettem, hogy megúszta a harcot csúnya repedés nélkül. Nem kéne pont most változnia a helyzetnek.