Az örökség (Shiina Kaori, Noah Senshi, Gabriel van Chantai)

Ahogy ott térdeltem előtte úgy éreztem magam, mintha újra gyerek lennék. Annyira fölényesen magasodott fölém, és szigorú tekintete kicsit sem segített ezen az érzésen. Olyan volt, mintha bűnbánó kisfiú lennék, aki rosszat csinált, és most az anyjától kérne elnézést, és az a büntetést fontolgatná. Pár másodpercig álltunk így csak, és én folyton a fülemet hegyeztem, mikor hallom Noah kiáltását, amiből már előnyt tudok kovácsolni, ha már odaértem. Aztán Synestra felemelte a pallost a feje fölé, megnyílt a hasadék, és eltűnt benne a fegyver.
- Menj, novícius!
Nem igazán tudtam hova tenni azt, ahogy szólított, de nem gondolkodtam, nem akartam. Felpattantam, intettem Kaenshonak, és rohanni kezdtünk a kiáltások irányába.
- Tanítványnak hívott, Gabriel.
- Tudom, ne kérdezd, miért, majd visszajövünk, de előbb Noah.
Érdekes érzés volt, ahogy folyosóról folyosóra, teremről teremre futottunk végig a tárnákon, és a hangok egyre közeledtek, ami azt jelentette, hogy jó irányba tartunk. Nem tévedtünk el, olyan volt, mintha tudtam volna, hogy merre kell menni. A következő terem előtt már egészen élesen hallottam a hangokat, és beérve a folyosóról meg is láttam a célunkat. A folyosó torkában ott feküdt Noah, a mellkasán egy idegen fickó állt, és meggátolta minden próbálkozását az alatta lévőnek a szabadulásra. A terem falához egy kislányt szorított egy másik fickó, és hasonló szándékai voltak az előzőhöz. Volt egy harmadik fickó is, aki egy gömböt szorongatott a kezében a terem másik végében, de vele nem törődtem egyelőre.
- Kaensho, segíts a kislánynak! – kiáltottam, és minden erőmmel futni kezdtem azon a pár méteren, ami köztem és a Noaht szorongató fickó között volt, s megfelelő távolságon belül érve felrúgtam magam az egyik kristálybokorra, onnan tovább ugorva pedig olyan magasságba értem, hogy a fickót mellbe tudtam rúgni. – Hé, szarrágó! – kiáltottam egyidőben azzal, mikor a talpam a mellkasán pukkant. Az hanyatt vágódott, és mielőtt kinyithatta volna a száját betömtem az öklömmel érkezés közben.
- Gabriel! Te mit keresel itt? – szemem sarkából a kislányra néztem, aki Kaensho segítségével kiütötte amásik fickót.
- Az mindegy. – segítettem fel gyorsan. – Mi az, hogy nem bírsz el velük? Olyanok ezek mint a az, amiből a sört iszod.
- Olyan könnyen törnek? Nem igazán. – húzta el a száját.
- Nem, köcsögök. – vigyorodtam rá.
A következő pillanatban Noah oldalra nézett, és vállamnál fogva a földre rántott, felettünk pedig két szikladarab száguldott el. Abba az irányba néztem, ahonnan jött, és a gömbös vigyorgó fickó nézett vissza rám.
- Földmágus… annnnnyira szeretem őket…
- A gömbből nyeri az erejét, azt kell elpusztítani először. – mondta Noah, miközben oldalra gurult, és én követtem a példáját, de a másik irányba, hiszen oda, ahol előbb feküdtünk újabb két hegyes szikladarab fúródott be.
- Bízd csak ide! – álltam fel, és futás közben megnyitottam magam előtt a hasadékot, kikaptam onnan az alabárdot, és cikázva futni kezdtem a fickó felé, miközben ő tűzlabdával dobált folyamatosan, és volt nem egy olyan, amit csak éppen, hogy sikerült kikerülni. Még pár lépés, és helyben vagyunk. Gondoltam, és csapásra emeltem a szálfegyvert, meglendítettem, ám a fickó széles mosolyra húzta a száját.
- Rock Mail. – mormolta, és a testét egy pillanat alatt beborította a föld, magába foglalva a kristályt is. A csapásom már nem tudtam megállítani, de nem is volt miért, egyszerűen meg se érezte a fickó. – Water Cannon! – tartotta ki fél kezét, amiből kékes pecsét jelent meg, és egy vaskos vízsugár vágott mellbe, egészen Noah mellé repítve.
- Izmos egy anyaszomorító, az biztos, nem lesz olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem. – álltam fel, és addigra odaértek mellém Kaenshoék is. Felnéztem, és egy tucatnyi tűzlabda száguldott felénk, és mielőtt becsapódtak volna, Noah keze végén lévő vízkígyó kettőt elintézett, egy elé Kaensho ugrott, hátán húszcentis lángokkal, és nem úgy tűnt, mintha meghatotta volna az ellenség tüze.
Még mindig rajta volt a földvért, így meglehetősen nehezen mozgott, és a mágiával is ügyetlenebbül célzott, ezt kellett kihasználnunk, de míg nem tudjuk áttörni a páncélját addig nem érünk vele semmit sem.
- Kislány, milyen mágus vagy? – kérdeztem hamar, miközben arrébb rántottam az újabb fél tucatnyi tűzlabda irányából. – Van valami, amivel távolról tudsz támadni rá?
- Kristály. – felelte durcásan, aztán inkább aggódó tekintettel nézett rám. – Nincs.. Kristály érintés és kristálykard mágiákkal bírok.
- Noah jégmágus, te kristály, ha sikerül a közelébe jutni, hogy megérintsétek, kristályosítani és jegesíteni tudjátok azt a burkot, amit már könnyűszerrel széttörök. Noah, idézz annyi kígyót amennyit még bírsz, és bal oldalról kezdj el közelíteni felé. Keansho, te segíts..
- Cassynek. – vágta rá a lány, mielőtt lekislányozom újra.
- Igen, és kerüljetek jobbról. Számítok rád, azt akarom, hogy minden tűzlabdát elkapj előle! Indulás! – kiáltottam végül, és a kezemben az alabárddal megindultam a fickó felé. Fülemben hallottam, hogy két oldalról ugyanúgy futnak a többiek. Tűzlabdák záporoztak mindegyikünkre, oldalra pillantva Noah ostorként használva a kígyóit a közvetlen találatoktól megvédte magát velük, előttem viszont egy másfél méter magas falat emelt a fickó a semmiből, s lendületemnek hála neki is rohantam.
Először nekik kell odaérniük, úgyhogy nem is bántam. Megidéztem a tőröket a bal alkaromra, és kibújva a fal mögül mind a négyet kilőttem a mágus felé. Azok beleálltak a földkéregbe, de nem tettek benne kárt, azonban arra pont elég volt, hogy tudassam vele, még velem sem végzett, és ideje ide is figyelni, mert küldöm az alabárdot is, ami már említésre méltó kárt tett a kéregben; a vállánál lepattant egy öklömnyi darab. Dühében egy minden irányba kiterjedő kőzáport indított, amit én a fal mögött, Noahék viszont csak gyors vetődéssel tudtak kikerülni. Megidéztem a kardomat, és kiugrottam a fal mögül, Kaensho már a fickó mellett járt, felugrott, és a vállába harapott. A mágus fájdalmas ordítást hallatott, másik kezével úgy ütötte le a vállán csüngő farkast, mintha csak a ruhájáról söpörné le a ráhullott piszkot, de ezzel éppen elég időt nyertünk ahhoz, hogy a két mágus két oldalról elérje a földkérget.
Érintésük helyétől villámgyorsan, jégvirágszerű kristályok futottak végig a földburkon, tovább gyorsítottam, másik kezembe visszaparancsoltam az alabárdot, és amint pár lépésen belül értem azt is, és a kardot is meglendítettem. Ahogy a két fegyver belecsapódott a megfagyott, megkristályosodott anyagba, forró kés módjára vágta át a vaj keménységű kérget, és a darabokra hulló kéreg között megjelent a fickó teste, amit egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találtam, és hanyatt löktem. A gömb kiesett a kezéből, és elgurult. Utána vetődtem, és csapásra emeltem a kezem, de a fegyvereim eltűntek.
- Na ne, ilyet nem játszunk! Magic Sword! – kiáltottam, de nem történt semmi. – Halberd! – szintén semmi. – Throwing Daggers! – szintén semmi. – Mi a…?
Kifogyhattam a mágikus erőből? Nem, annyit még nem használtam. Akkor mi? Ez lenne az öröksé-… Az örökség! Felálltam, és magam elé tartottam kezem, tenyeremet a föld felé fordítva.
- Szólítalak, Livinas! Ex-quip; Van Chantai Legacy! – kiáltottam, és a földön hatalmas mágikus kör jelent meg, izzó vörös színben, a közepén egy ordító oroszlánnal, és a szájából pedig egy kard markolata emelkedett ki, aminek végén gömb helyett szintén egy ordító oroszlán feje volt, szájában kék díszkővel. A fegyver félig kiemelkedett a földből, megragadtam, és kirántottam teljesen. Pengéje dühösen felizzott, oldalán megláttam saját tükörképemet. Meglendítettem, és egy villanás kíséretében parányi darabokra vágta az előttem lévő gömböt.
Az ezernyi apró, fénytelen szilánk szétterült a padlón, én pedig megrökönyödve néztem végig a fegyveren.
- Hát ez volt az, ami miatt ide hívott. – mosolyodtam el, ahogy újra szemügyre vettem a fegyvert, aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Megnyitottam a hasadékot, ami ezúttal egy vörös mágikus kör alakjában nyílt meg, aminek a közepén ugyanaz az ordító oroszlán volt. A szájába helyeztem a kardot, és amint eltűnt visszakaptattam a többiekhez.
- Egyben vagy? – nyújtottam a kezem a földön fekvő kislány felé. A szemem sarkából láttam, hogy Noah éppen feltérdel, Kaensho pedig kicsit messzebbről indul felénk.
- Igen… fel tudok állni egyedül is – próbálta feltolni magát a földről, de erőtlenül visszaroskadt – Na jó, vagy mégsem. – mordult egyet, és elfogadta a segítő jobbomat. – Köszi.
Feltápászkodva még segítettem neki megállni, a vállánál és a hasánál tartva a kezeimet, megakadályozandó, hogy elessen, ő pedig a kiütött fickóra nézett.
- Szép volt… nélküled itt haltunk volna meg… utálom az ilyet elismerni, de erős mágus vagy. Tényleg nagyon köszönjük. – sóhajtott látszólag mogorván, de végül csak megeresztett egy mosolyt is.
- Ja, tudod, hogy egy háremben akarok meghalni! – szúrta közben Noah vigyorogva.
- Köszi, de pont ugyanannyit tettem, mint ti. Nektek se ment nélkülem, és nekem se ment volna nélkületek. – mosolyogtam. – Járni tudsz? – emeltem el a kezeimet.
- És én is jól vagyok, köszi… - szúrta közbe élesen Kaensho, ahogy visszaért.
- Persze, valahogy sikerül. Kicsit kimerültem, de összekapom magam. – most már ő is mosolygott, majd Sho felé fordult. –Ne aggódj, rólad se feledkeztem meg. Köszi, mindent, Kaensho. Ügyes voltál te is. – mondta, majd végül megölelte a farkast.
- Gabriel, példát vehetsz róla, van aki elismeri a tehetségem! – szólt vigyorogva, és apró, langyos lángokat gyújtott a hátára.
- Persze, persze, akkor megtartjuk őt is, ugye? Az ananászod fele az övé. – vigyorogtam.
- Hogyisne! Annyira nem ismerem! Lehet, hogy nem is jó arc! – grimaszolt, miközben Cassy elengedte, én pedig felnevettem.
- Egyébként, mit kerestek itt? Hogy kerültetek ide? – kérdeztem.
- Én is éppen ezt akartam kérdezni. Mi kaptunk egy megbízást, miszerint a múzeumból elloptak pár értékes ereklyét – intett egy halom értékesnek tűnő cucc felé. – Egy térkép segítségével jutottunk el ide. Mellesleg meg, nem áll szándékomban elenni előled az ananászt. – vigyorgott Shora.
- Akkor megtartjuk, Gabriel! Velünk jössz? – csóválta a farkát.
- Nem jöhet, Kaensho, ő már egy másik klánhoz tartozik, nézd csak! – mutattam a lány vállára. – A Fairy Tailhez, tudod, a magnoliai klán, ami arról híres, hogy nem hagy ép épületet maga után. – mosolyogtam. – Ami engem illet, hát… mondjuk úgy, hogy kirándulni voltam. – vakartam a tarkóm zavaromban, és, hogy tereljem a témát, a legyőzött ellenfelekre néztem. – Velük mit csináljunk?
- Háziállattá lettem avatva? Ez új – kuncogott, és oda nézett, ahova én fordítottam a tekintetem. – Nos, ez egy nagyon jó kérdés… talán le kéne szállítani őket a rendőrségnek? Ti a Dragon Fang klán tagjai vagytok, ugye? – vizslatta a vállamon lévő tetoválást.
- Úgy ám! – válaszolt helyettem Noah, majd felém fordult. – Gab, hordd őket egy kupacba, és összefagyasztom a kezüket-lábukat. – vigyorgott Noah, én pedig elindultam az egyik felé.
- De csak, mert ki vagy merülve, és jössz egy sörrel, ha hazaértem. – szóltam, és lábánál fogva megragadtam az egyiket, áthúztam a másikhoz, ott megfogtam annak a lábát a másik kezemmel, és a többiekhez húztam őket.
Noah lánchoz hasonló jeget formázott az ébredező ellenfeleink kezein és lábain.
- Nos, én még maradok, van még egy kis dolgom. Azt hiszem nem lesz gondotok ezekkel.
- Rendben. Még egyszer, köszi, amit tettél, és persze neked is, Kaensho. Remélem, találkozunk még. Ha igen, kapsz majd ananászt. – vigyorgott Shora. –Vigyázzatok magatokra!
- Hajaj, vigyázzon, aki belénk köt! – csapta fel a farkát Kaensho, és mordult egyet.
- Szia. Noah, veled meg még úgyis ütközünk, remélhetőleg a sörömmel karöltve. – mosolyogtam, majd hátat fordítva nekik elindultam arra, amerről jöttem.
Amikor Noah és Cassy hallótávolságán kívülre kerültünk Sho felém fordult.
- Mi volt az az akármi, amit megidéztél?
- Az volt az örökségem, a családom kardja. A legelső fegyvermágus kovácsolta. Legalábbis, azt hiszem, de az biztos, hogy ő használta először. Raziel van Chantai.
- Aha. Még egy buggyant. Van még, akiről tudnom kell?
- Emlékszel a szellemekre?
- Igen, hogyne.
- Azt hiszem, az mind az én családom volt. Tudomásom szerint én vagyok az utolsó élő Chantai.
- Szóval ilyen sok buggyant volt?
- Megmondanád, miért buggyant az összes fegyver mágus?
- Mert azok. No de húzzunk bele, Synestra, vagy ki nem fog sokáig várni szerintem! – indult futásnak, és mielőtt reagálhattam volna, már nem tudtam, és inkább futottam utána. Már harmadszor tettük meg ezt az utat, úgyhogy ez már nem volt meglepő, hogy ismertük a járást, azonban a teremben már nem találtuk ott Synestrát, és a kristályok fénye sem volt olyan, hogy beragyogja a termet, csupán egy sarokban izzott egy kisebb bokor, ami mellett valami a porba volt írva, odasiettünk hát.
- Június 9, Kaperslode bánya. – olvastam fel.
- Ez mi akar lenni? – kérdezte Kaensho.
- Jövő hónap, még három hét. Nindra egyik elhagyott bányája. Valószínűleg oda kell mennem.
- Mennünk. – helyesbített, én elmosolyodtam, és amikor visszanéztem az írásra, éppen elhordta a szél.
- Akkor ott leszünk. Induljunk!
Elindultunk arra, amerről jöttünk, ezennel elkerülve, hogy olyan sokat bolyongjunk, és egyből megtaláltuk a kijáratot, ahol még utoljára visszanéztem, és a kristályokban alakokat láttam. Alakokat, akiket azt hittem, már soha többé nem látok, akiket azt hittem, elveszítek, de ezek szerint, tévedni mégis csak emberi dolog. Izgalommal vegyes kíváncsiság járta át minden tagomat. Korábban volt egy látomásom, amiben apám üzent nekem, és a kardhoz tartozó páncélt említette... Vajon azért hív oda, hogy átadja? Vagy mi lesz?

Minden erőmmel igyekeztem kiszabadulni, de túl erősen szorított. Úgy éreztem, a nyakamat lassan összeroppantja az ujjaival. Rúgkapáltam, amerre éppen találtam, de esélytelennek bizonyult a menekülési kísérlet.
Hirtelen lépések zaját hallottam meg, melyeket a kristályos, kissé visszhangos terem vezetett el hozzám. A járatra nézem, és pillanatokkal később két alak toppant be. Egy fekete hajú férfi, és vele egy fehéres bundájú, vörös mintás farkas. Ismertem ezt a fajtát, a katalógusban olvastam róla, mikor Hope kilétét után kutattam. Azt hiszem, Sulekk a neve.
- Kaensho, segíts a kislánynak! – kiáltotta, majd a társam felé vette az irányt.
~ Kislány…? Hogy a… mindegy, segíteni jött… ez egyszer nem szólom meg.
A Kaensho-nak szólított lény megiramodott, majd egy határozott mozdulattal az engem szorongató férfi combjába harapott. Az felordított, így a szorítása lazult, én pedig lecsaptam a kezét magamról, majd jó erősen hasba rúgtam, amitől hátrarepült.
Hamar feltápászkodott, de nem sokat ért vele. Kaensho a háta mögé került, majd nagy lendülettel ráugrott, hassal a földre taszítva. Kihasználtam az alkalmat, és egy hatalmasat csaptam a férfi tarkójára a kezemmel, amitől pillanatok alatt beájult.
Nagyot sóhajtottam, majd hálásan fordultam megmentőm felé.
- Köszönöm szépen – hálálkodtam, ahogy megsimogattam a fejét, amolyan dicséretképpen. – Cassy-nek hívnak.
- A hálálkodással ráérsz, virágot az öltözőmbe kérem – húzta ki magát nagy büszkén, amin csak mosolyogtam. - Én Kaensho vagyok. Annak a szerencsétlennek a gazdája ott – biccentett a férfi felé, aki éppen akkor hasalt le a fölre, egy támadás elől, Noah-val egyetemben.
- Nem inkább fordítva?
- Nem – felelte határozottan, amin majdnem elnevettem magam.
Aranyos volt, és ha nem lettünk volna éppen egy csata közepén, fogtam volna magam, és agyonölelgettem volna.
Azonban inkább erőt vettem magamon, s a táskámhoz fordultam, előkapva belőle Hope tojását.
- Mi az? – kérdezte Kaensho, ahogy a kis védencem vizsgáltam.
Leszartam, hogy csata volt. Legalábbis ilyen szempontból. nekem első és legfontosabb az ő biztonsága.
- Egy Silvernight tojás. Olyasmi, amiből te is kikeltél, csak másik faj – feleltem, és egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy nem esett semmi baja. – Hál’ Istennek, hogy nem esett baja…
- De azoknak ott mindjárt fog, ha nem sietünk – jegyezte meg a kis farkas, mire a két fiúra néztem.
Mialatt mi beszélgettünk, a dolgok nem álltak meg. A kristálygömbös férfire egy földpajzs tapadt, láthatóan nem a gyenge fajtából, a Gabriel nevezetű új férfi pedig pont visszarepült Noah mellé. Gyorsan megiramodtam Kaensho után, hátha tudok segíteni nekik valamiben. Könnyű volt rájönnöm, hogy én vagyok a leggyengébb jelenleg, de ez nem gátolta meg a tenni akarásom. Nekem is biztos veszik valami hasznom.
- Izmos egy anyaszomorító, az biztos, nem lesz olyan könnyű, ahogy én azt elterveztem. – állt fel Gabriel éppen akkor, amikor mi is odaértünk.
Felnézve egy tucatnyi tűzlabda száguldott felénk, túlságosan is gyorsan. Gondolkodtam, mivel védhetném ki, de szerencsére rám nem volt szükség. Noah egy vízkígyóval hárította az egyik részt, Kaensho pedig lángokkal a hátán a másikat.
Az ellenfél még mindig viselte a földből készült védelmet, így feltűnt, hogy sokkal pontatlanabbul céloz, és nehezen mozog. Nem gondolkodtam túl sokszor előre, de még nekem is leesett, hogy ha ezt nem használjuk ki, akkor bizony egy nagyon jó esélyt passzolunk el.
Már csak a kisugárzásából úgy éreztem, hogy a megmentőnk lehet a legerősebb köztünk, így pedig a legtapasztaltabb is. Ötlet várva, kérdőn pillantotta fel rá. Nem, mintha nekem nem lett volna semmi tervem, de ilyen helyzetben jobb egy tapasztaltabbra hallgatni.
- Kislány, milyen mágus vagy? – kérdezte a férfi, miközben arrébb rántott újabb féltucatnyi tűzlabda elől. – Van valami, amivel távolról tudsz támadni rá?
~Már megint ez a kislányozás! Nem vagyok kicsi! – jegyeztem meg magamban morogva.
- Kristály. – feleltem kissé durcásan, majd tekintetem inkább aggódóvá vált, ahogy felnéztem rá. – Nincs.. Kristály érintés és kristálykard mágiákkal bírok.
- Noah jégmágus, te kristály, ha sikerül a közelébe jutni, hogy megérintsétek, kristályosítani és jegesíteni tudjátok azt a burkot, amit már könnyűszerrel széttörök. Noah, idézz annyi kígyót amennyit még bírsz, és bal oldalról kezdj el közelíteni felé. Kaensho, te segíts..
- Cassynek. – szóltam bele a mondatába azonnal, mielőtt egy újabb „kislány”-ozás hagyja el a száját.
- Igen, és kerüljetek jobbról. Számítok rád, azt akarom, hogy minden tűzlabdát elkapj előle! Indulás! – kiáltott fel, ahogy kezében a hatalmas alabárddal megindult a kristálygömbös felé.
Mi habozás nélkül indultunk utána, két-két oldalt rohanva. Kaensho végig előttem rohant, így neki hála a további tűzzáporok nem tettek bennem kárt. Fél szemmel láttam, hogy Gabriel belerohan egy kőfalba, de biztos voltam benne, hogy ennyivel nem ütik ki, így újra a feladatra koncentráltam. Pillanatokkal később pár tőr suhant a férfi felé, jelezve, hogy Gabriel ismét talpon van, és beleálltak a vértbe, azonban nagyobb kárt nem tettek benne. Azonban nem fejezte be ennyivel: az alabárdot is küldte, ami már jóval nagyobb nyomot hagyott, mikor kisebb roppanással becsapódott. Egy nagyjából ökölnyi méretű darab vált le a földből a vállánál. Erre aztán rendesen bedühödött. Amerre éppen esett, arrafelé küldte a kőzáport. Ezt a legerősebb tag a fal mögött vészelte át, mi hárman pedig egy-egy gyors félreugrással tudtunk védekezni.
Nyekkenve puffantam a földön, Kaensho pedig megállt előttem, és tettre készen várt, amíg újra összekapartam magam, ha esetleg egy támadást intéznének felénk. Amint nyugtázta, hogy velem nem lesz semmi gond, megiramodott a férfi felé, mintha csak sejtette volna társa következő lépését.
Gabriel egy karddal ugrott ki a fal mögül, mire Kaensho felugrott, és az ellenfél vállába harapott. Én sem haboztam cselekedni, ezt ki kellett használni. A mágus fájdalmasan felordított, majd egy határozott mozdulattal lesöpörte magáról szerencsétlenállatot.
Ennek ellenére sikerült Noah-val elég időt nyernünk ahhoz, hogy elérjük a fickót, és egyszerre megérintettük a vértjét. Igyekeztem annyira gyorsan kristályosítani, ahogy csak erőmből kitelt, s mivel Noah is így állt hozzá a dolgokhoz, villámgyorsan végbement a folyamat.
Gabriel közben újra az alabárddal, valamint a karddal a kezében támadt. Egyenesen a kristályosodott védelmet vette célba, és fegyvereinek csapására az azonnal apró darabjaira is törött. Ettől megtántorodtam, és a földre hanyatlottam, majd onnan szemléltem tovább az eseményeket. A fiú egy gyomron rúgással hátrébb küldte az ellenfelet, akinek a kezéből kiesett a gömb, s elgurult. Új társunk az ellenfél után vetődött, majd csapásra emelte a kezét. Ekkor az állam is leesett a helyéről: a fegyverei hirtelen eltűntek. - Na ne, ilyet nem játszunk! Magic Sword! – próbálkozott, de eredménytelen volt. – Halberd! – Ez is. – Throwing Daggers! – S ez is. Nem történt semmi. – Mi a…?
Vajon… kifogyott a mágikus erőből? Ennyit azért nem harcoltunk… bár kit tudja mit csinált az előtt, hogy összefutottunk. Remélem, azért nem lesz baj…
Hirtelen felállt, maga elé tartotta a karját, s tenyerét a föld felé fordította. Kíváncsi voltam, mire készül.
- Szólítalak, Livinas! Ex-quip; Van Chantai Legacy! – kiáltott fel, mire a földön egy hatalmas, vörös mágikus pecsét jelent meg.
Közepén egy ordító oroszlánhoz hasonló minta jelent meg, majd annak a szájából egy kard markolata kezdett el kiemelkedni. Eddig csak az állam esett le, most már a szám is követte. Ilyen fajta fegyvermágiát eddig még soha nem láttam.
Alaposan szemügyre vettem a szép felépítését, legalábbis amennyire időm engedte. Végül Gabriel teljesen kirántotta a fegyvert, majd meglendítette, s egy villanás keretében parányi darabokra vágta az előtte heverő gömböt. Annak apró darabjai széthullottak a földön, ezzel pedig egyértelművé vált: győztünk!
Még valamit mintha mondott volna, csak úgy magának, de nem értettem tisztán. Aztán újra felénk fordult, s miután biztonságban tudta új fegyverét, gyorsan visszatért mellénk.
- Egyben vagy? – nyújtotta felém a kezét segítőkésze.
Szerencsére láttam, hogy Kaensho és Noah szintén összeszedik magukat, így gondoltam, nem én leszek pont az, akinek segíteni kell. Nos… ez nem jött össze.
- Igen… fel tudok állni egyedül is – igyekeztem talpra küzdeni magam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy túl sok mágikus erőt szenvedtem el, és a korábbi ütések helye is csak most kezdett fájni igazán. Ezek után nem is kérdés, hogy visszaroskadtam a földre. Ennyit arról, hogy nem kell segíteni nekem… – Na jó, vagy mégsem. – mordultam fel, ahogy elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Köszi.
Mikor állásba küzdöttem magam, egy kis segítségre szükség volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt. A vállamnál és a hasamnál tartva engem megakadályozta, hogy előre szédüljek, majd a kiütött emberre néztem.
- Szép volt… nélküled itt haltunk volna meg… utálom az ilyet elismerni, de erős mágus vagy. Tényleg nagyon köszönjük. – sóhajtottam, először kissé morcosan, de végül azért hálásan elmosolyodtam.
- Ja, tudod, hogy egy háremben akarok meghalni! – szólt bele Noah vigyorogva.
- Köszi, de pont ugyanannyit tettem, mint ti. Nektek se ment nélkülem, és nekem se ment volna nélkületek. – mosolygott. – Járni tudsz? – kérdezte, amint elemelte a kezeit, én pedig megtaláltam végre a megálláshoz szükséges egyensúlyt.
- És én is jól vagyok, köszi… - vágott a beszélgetésbe élesen, és kissé sértetten Kaensho, ahogy mellénk ért.
- Persze, valahogy sikerül. Kicsit kimerültem, de összekapom magam. – vigyorogtam most már jóval barátságosabban majd a negyedik taghoz fordultam. –Ne aggódj, rólad se feledkeztem meg. Köszi, mindent, Kaensho. Ügyes voltál te is. – mondtam vidáman, ahogy leguggoltam, és hálásan megöleltem.
- Gabriel, példát vehetsz róla, van aki elismeri a tehetségem! – szólt vissza büszkén vigyorogva Kaensho, ahogy apró, langyos lángokat gyújtott a hátára.
- Persze, persze, akkor megtartjuk őt is, ugye? Az ananászod fele az övé.
- Hogyisne! Annyira nem ismerem! Lehet, hogy nem is jó arc! – grimaszolt egy elég látványosan, láthatóan éppen a kedvenc kajája volt a téma.
Miközben elengedtem, és újra kiegyenesedtem, Gabriel elnevette magát.
- Egyébként, mit kerestek itt? Hogy kerültetek ide? – fogott kérdőre minket.
- Én is éppen ezt akartam kérdezni. Mi kaptunk egy megbízást, miszerint a múzeumból elloptak pár értékes ereklyét – böktem a keresett tárgyak felé, amik a gömb kivételével még mindig a kupacban voltak. – Egy térkép segítségével jutottunk el ide. Mellesleg meg, nem áll szándékomban elenni előled az ananászt. – vigyorogtam bíztatóan a farkasra.
- Akkor megtartjuk, Gabriel! Velünk jössz? – csóválta a farkát lelkesen, amitől elnevettem magam.
- Nem jöhet, Kaensho, ő már egy másik klánhoz tartozik, nézd csak! – mutatott a vállamra, amelyen élénk színben virított a klánom jelképe. – A Fairy Tailhez, tudod, a magnoliai klán, ami arról híres, hogy nem hagy ép épületet maga után. – mosolygott, én pedig ismét csak elkönyveltem, hogy a céhünk felettébb híres. De valamiért nem is tudok meglepődni rajta. – Ami engem illet, hát… mondjuk úgy, hogy kirándulni voltam. – vakarta zavartan a tarkóját, nekem pedig azonnal leesett, hogy nem olyan téma, amit az orrunkra akar kötni, így nem is erőltettem. Terelés képpen a levert társaság irányába pillantott. – Velük mit csináljunk?
- Háziállattá lettem avatva? Ez új – kuncogtam továbbra is, majd egy fokkal komolyabban követtem a tekintetét. – Nos, ez egy nagyon jó kérdés… talán le kéne szállítani őket a rendőrségnek? Ti a Dragon Fang klán tagjai vagytok, ugye? – fixíroztam most én a karján lévő tetoválást.
- Úgy ám! – felelte helyette nagy lelkesen Noah. – Gab, hordd őket egy kupacba, és összefagyasztom a kezüket-lábukat. – vigyorgott, mire a fiú elindult feléjük.
- De csak, mert ki vagy merülve, és jössz egy sörrel, ha hazaértem.
Nem telt nagy erőfeszítésekbe egy halomba összeszednie a tehetetlen alakokat, amint pedig végzett vele, Noah lánchoz hasonló jéggel látta el a lassan felébredni látszó társaságot.
- Nos, én még maradok, van még egy kis dolgom. Azt hiszem nem lesz gondotok ezekkel.
- Rendben. Még egyszer, köszi, amit tettél, és persze neked is, Kaensho. Remélem, találkozunk még. Ha igen, kapsz majd ananászt. – vigyorogtam lankadatlan jókedvvel a kis állatra, és a gazdájával együtt már most kedveltem őket. –Vigyázzatok magatokra!
- Hajaj, vigyázzon, aki belénk köt! – vett fel egy határozott és agresszív pózt Kaensho, s láthatóan próbált minél félelmetesebbnek tűnni.
- Szia. Noah, veled meg még úgyis ütközünk, remélhetőleg a sörömmel karöltve. – mosolyogta, majd hátat fordítva nekünk visszaindult a járat felé, arra, ahonnan jöttek.
Mi is hasonlóan cselekedtünk. Noah kényelmesen húzva maga után az alakokat indult meg előre, én pedig kezemben az ereklyékkel hátulról követtem, szemmel tartva a három jómadarat. Beléptünk az alagútba, s csak remélni tudtam, hogy az árnyak nem térnek vissza. Nem hiányzott, hogy ilyen állapotban megtámadjanak minket. Hope eddig is örülhettem, hogy megúszta a harcot csúnya repedés nélkül. Nem kéne pont most változnia a helyzetnek.