A Vér Arénája [Magánküldetés Orson van der Hobbelheim, Katsu Inozuke, Ralf Shaw, Kyou Heidan, számára]

Név: A Vér Arénája
Szint: D

A felhívásra a céhházakban, és a városokban a városháza előtti hirdetőfalakra kitűzött papírost olvasva figyelhettek fel. A papíron nem áll sok információ, még jutalmat sem említ, mindössze ennyit:

„Segítségre van szükségünk a Vér Arénájában!”

Rövid érdeklődés, esetleg olvasgatás után rá is találtok az ismeretlen helyre, de bármilyen információt találtok róla, mind azt mondja, hogy régen lakatlan a város, ami az aréna köré épült, és az említett építmény még hamarabb lett elhagyatott, mint a város.
Jorn városa nem közelíthető meg vonattal, a legközelebbi város Hargeon, ahol eligazítást kaptok, mi szerint félnapi járóföldre van keletre.
A település maga korántsem hű az információkhoz, már amikor a láthatáron feltűnik kivehető a tucatnyi szekér, és kocsi, szinte a fővárosi nyüzsgést megszégyenítő mozgolódás van Jornban. Az aréna hatalmas, hamarabb meglátjátok, mint magát a várost, de egyelőre temetői csend övezi. A városlakók nem néznek jó szemmel rátok, és rövid időn belül városőrökkel találjátok szembe magatokat. Ellenállhattok, de előbb utóbb kézre kerítenek titeket, és letartóztatnak.

Postotok addig tartson, amíg a bilincs a kezetekre kerül! A város megközelítését rátok bízom, találjátok fel magatokat, nem muszáj egyszerre érkezni, vagy együtt utazni, tegyen mindenki belátása szerint!
Sorrend nincs, postolási határidő 5 nap, jó munkát!

Az Akane Resort tengerpartján sétálgattam, egy elég húzós éjszaka után. A gazdag nő, akinél megszálltam elég élénknek bizonyult az éjszaka. Karikás szemekkel, a másnaposságtól összekuszálódott gondolatokkal sétáltam a homokban. Már elmúlt három óra, a nap viszont még mindig égetően sütött, így visszaindultam a városba. Ahogy itt bóklásztam, megláttam egy fiatal srácot, aki épp a városháza előtti hirdetőfalra tűzött ki egy papírost. Mivel más dolgom nem volt, gondoltam megnézem, milyen feladattal szolgálnak. A papíron nem állt sok információ, még jutalmat sem említett, mindössze ennyit:


-Vér Arénája? Érdekes egy név.- Mondtam, inkább magamnak, majd letéptem a papírt a falról.
-Fiatalember, biztosan el akarja vállalni azt a munkát? – Kérdezte egy idősebb férfi, ránézésre szintén mágus.
-Miért, maga is kinézte magának?
-Oh, dehogy. Viszont tudtommal Jorn városa, ahol az Aréna van elhagyatott, és kietlen. Az Aréna pedig néptelenebb, mint bármi más. Felettébb furcsállom, hogy valaki segítséget kérjen onnan.
-Lehet, hogy egy környéki farmer, akitől a banditák fosztogatnak.
-Megeshet. Mindenesetre, légy óvatos, ifjú Gealdor. – És ezzel elindul, s elnyeli a tömeg, mielőtt megkérdezhetném, hogy honnan tudja, milyen mágus vagyok. Utána erednék, de végül megvonom a vállam, még egyszer ránézek a papírra, majd összegyűröm, és a zsebembe mélyesztem. Rövid kérdezősködés után csak annyit tudok a városról, hogy, mint azt az idegen férfi említette, elhagyatott, kietlen hely. Később megtudom, h a legközelebbi város , ami tömegközlekedéssel megközelíthető, az Hargeon, így fel is ülök az első vonatra, ami ebbe az irányba tart. A vonaton kicsit összeszedem a gondolataimat, megnyugszom, sőt, egyet szundítok is, hisz maga a rázkódás nem tesz túl jót másnapos fejemnek, főleg nem a gyomromnak. Az alvás után viszont jobban érzem magam, a vonat büféjéből veszek is magamnak egy kevéske harapnivalót, és természetesen egy korsónyi vizet. Miután ezeket gyomromba jutattam, már elég jól érzem magam egy üveg sörhöz, amit a saját fülkémben fogyasztok el, az ablakon kifelé bámulva. Hamarosan megérkezem Hargeonba, ahol eligazítást kapok, miszerint Jorn félnapi járóföldre van, innen keletre. Mivel elhanyagolt, és veszélyes helynek vélem, inkább Hargeonban töltöm az éjszakát, egy kis kocsmát is magába foglaló fogadóban. Viszont most keveset iszok, így amikor felkelek, egyből útnak is tudok indulni, a gyors, reggeli tisztálkodási procedúrám után. Jornba közeledve eléggé elképedek, hiszen a leírástól teljesen elütő, elképesztően mozgalmas várost pillantok meg. Merem állítani, nagyobb az élet, mint Akane központjában. Csodálkozva megyek végig a városon, s nem tudom miért, de a városlakók furcsán ellenszenvesek. Mogorva pillantásuk, undorodó grimaszuk már az első pár percben tömény ellenszenvet vált ki belőlem a város iránt. S akkor meglátom az utca túloldaláról felém tartó őröket, akik a városlakókra jellemző tekintettel méregetnek. Fenyegető testtartással, rám szegezett fegyverekkel közelítenek.
~Ennek a fele se tréfa!~ Gondolom, és egyből táncolni kezdenek ujjaim, ahogy elkezdem felrajzolni az egyetlen támadó pecsétemet.
-Amaterasu Magic Seal: Formula 001! –Kiáltom, s szabadjára engedem a lökéshullámot, ami szét is löki az őrök szoros, vonalba rendezett láncolatát. Egy tapasztalatlan, őrökkel szembeszállt mágus valószínűleg megpróbálna átfutni az így keletkezett résen, azonban nekem volt már dolgom városi őrséggel. Tudom, hogy hátul még többen vannak, s valószínűleg már körbevették az utcát, hogy ne juthassak ki. A mágusok ellen, akármilyen jelentéktelenek is, mindig óvatosak. Épp ezért egy ház ablakán ugrok be, amiről sejtem, hogy hátsó, másik utcára nyíló ajtóval rendelkezik.
-Ez a rohadt küldetés! Idehívnak, hogy segítsek, aztán meg akarnak ölni, vagy csak letartóztatni, mindegy! Mégis mi a szent szart csináltam ezekkel? – Miközben így morgok, már át is törtem az ajtón, ami szerencsére tényleg ott volt. Megállás nélkül rohanok tovább, a következő sarkon jobbra fordulva. Mikor átkacskaringóztam a fél városon, betérek egy néptelen házba. Becsukom az ajtót, majd Lock Seallel zárom be, a feltétel, hogy csak túrista nyithatja ki. Lihegve rogyok le az ágyra, mikor halk neszt hallok magam mögül. Az adrenalin, ami épp távozóban volt, ismét felugrik bennem, és tágra nyílt szemekkel pördülök meg.
-Lock Seal, nemde? Okos gondolat, sejtésem szerint csak városon kívüli jöhet be, esetleg céhtárs… Mondja, Ralf, tudja, hogy akár itt és most megölethetném, az Őrség ellen alkalmazott erőszak miatt?
Egy egyenruhát viselő, 30as évei fölött járó férfi ül az asztalnál, és ráérősen kávézgat. Mellette két Városi Őr. Lemondóan sóhajtok, majd előrenyújtom mindkét kezem.
-Ha jól sejtem most jön az a rész, hogy le vagyok tartóztatva. Elvisznek, és bezárnak egy cellába, ahol egy-két napig nem adnak enni, és inni is csak korlátolt mennyiségben. Mikor már hallucinálok a szomjúságtól és éhségtől, akkor jön két őr, akik karon fognak, és kivisznek a nyilvános kivégzőtérhez, ahol az egész város szeme láttára szabadítanak meg egyszerű életemtől. Jól mondom?
-Hahaha, nagyon jó, Mr. Ralf. Viszont nem lesz éhezés, és szomjúság. Az ítéletre még ma sor kerül. Megbilincselni! Adja ki a parancsot a két beosztottjának, akik pattanásig feszült idegekkel lépnek oda hozzám. Alighanem bármilyen cselt alkalmaznék, ők felkészültek rá, így meg se próbálkozom semmivel. Ilyen esetben az ember vagy beletörődik a sorsában, vagy megpróbál megszökni, esetleg poénnal oldja a hangulatot. Én az utóbbit választottam.
-Azért utolsó kívánságom még lehet?
-Mondja csak, Ralf.
-Olyan… 30-40év feltételezett szabadságot kérnék, havi 200.000-300.000 gyémánttal.
Válasz helyett csak a csuklómon csattanó bilincs hangját hallom.

Hosenka felé bandukoltam, miután egy ingyenes hétvégét nyertem ide, az Oshibanai fesztiválon. Nagyon örültem neki, mert hát én nem igazán nyertem még soha semmit ilyen különlegesen. Egy ilyen pihentető hétvégénél, egy üdülővárosban, talán nincs is jobb egy ilyen kalandornak, mint én. Éjfélre mire odaértem hulla fáradt voltam, ezért nem mentem sehova csak egy igényes fogadót kerestem, hogy aludjak egy hatalmasat és a hétvégét csak lányok társaságában töltsem és szórakozzak. Találtam is egy számomra tökéletes fogadót.
-Üdvözlöm uram! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen egy elbűvölő hölgy a recepción.
~Nah ez jól kezdődik.~ - gondoltam, majd elővettem a szelvényt amivel meg tudtam mutatni, hogy az üdülő hétvégét igenis nyertem.
-Én is üdvözlöm, kisasszony! Nos a napokban az Oshibanai fesziválon ingyenes hétvégét nyertem Hosenka-ba. - mondtam büszkén.
-Ááh, igen! Már értesítettek róla. Nos, akkor uram az ön szobája fent van a második emeleten. Bármire szüksége lesz, csak szóljon.
-Ne aggódjon... Az éjszaka nem igazán lesz szükségem semmire, de talán holnap... - mondtam, majd rákacsintottam.
Felmentem a második emeletre és hát szemem, szám nyitva maradt, mikor megláttam a szombámra kiírva, hogy luxuslakosztály. Kinyitom az ajtó és mit látnak szemeim? Két istennő fekszik az ágyamon rám várva.
Noh ha már így állunk, akkor a fáradtság sem akadály...szórakozzunk kicsit. Elég szépen eljátszadozunk az éjszaka, valahogy nem bántam meg azt, hogy megjelentem az Oshibanai fesztiválon. Reggel, vagyis inkább már délbe amikor felkeltem elindultam sétálni kicsit, lányok után bámészkodni. Nos a központban volt egy tábla, amin mágusoknak voltak kitéve küldetések. Hát kicsit csodálkoztam azon, hogy már csak egy darab papír van kitéve. Közelebb mentem és letéptem. Érdekes volt, mert az sem volt kiírva rá, hogy mennyi a jutalom...Nem csoda, hogy senki sem fogadta el. Csak annyi volt rá kiírva, hogy:

„Segítségre van szükségünk a Vér Arénájában!”

Hmm...Vér Arénája. Még annyit sem voltak képesek kiírni rá, hogy az hol is található? Szánalmas egy ember lehetett az aki kitette ezt a küldetést. Azért érdekelt a dolog, de nem annyira, mint ez a csodálatos, felűlmúlhatatlan és kihagyhatatlan hétvége. Addig sehova sem mentem amíg a hétvége le nem telt. Az éjszakát ismét lányokkal töltöttem és mivel most nem voltam annyira fáradt, ezért „valamivel” izgalmasabb volt.
Délután indultam tovább, de előbb még érdeklődtem más turistáktól, hátha valaki tudja, hogy hol található a Vér Arénája. Hát nem igazán hallott róla senki, de végűl találkoztam egy 35 év körüli emberrel aki egész érthetően útba igazított.
-Ööö...Jó napot uram!
-Szerbusz, ifjú mágus. - Honnan tudta ez, hogy én mágus vagyok? De egyszer csak észrevettem a nyakán a Fairy Tail jelét. Így már érthető volt. Biztos akkor is ott volt, amikor az öreg felkért, hogy csatlakozzak.
-He? Nem tudom, honnan tudja, hogy mágus vagyok de kellene egy kis segítség... Nem tudja véletlenűl, hogy hol találom meg a Vér Arénáját? Egy küldetés szól oda, de semmi útbaigazítás nincs leírva a papírra.
-De igen, tudom hol van ez a bizonyos aréna. Jorn városában van, de az a város nem közelíthető meg vonattal csak gyalog. A legközelebbi város ahhoz, Hargeon.
-Rendben, köszönöm uram. - megköszöntem az útbaigazítást majd elindultam.
-Hé! Várjcsak fiú. Most, hogy belegondolok, Jorn városa már évek óta kihalt. Nem tudom, hogy miért kér onnan valaki segítséget. Minden esetre, vigyázz magadra és szerintem készűlj fel minden rosszra. Felettépp furcsálom ezt a dolgot.
-Értettem, vigyázni fogok.
Ezután elindultam a Hosenkai állomásra. Még épp időben értem oda, mert ahhogy odaértem, rá pár percre már indult is a vonat. Az út kicsit döcögős volt, ezért el is aludtam. Arra ébredtem meg, hogy megállt a vonat, mert lepotyogtam a földre. Kimentem a folyosóra és megkérdeztem egy idős hölgytől, hogy hol vagyunk, de ez még nem Hargeon volt. Nos már nem volt kedvem ismét lefeküdni ezért a vonat büfféjét vettem irányba, hogy egyek valamit, mert eléggé éhes lettem.
Este lett mire Hargeonba ért a vonat, ezért már nem indultam el Jorn városába, hanem egy fogadóba töltöttem az éjszakát. Reggel a szobalány ébresztett fel.
-Jó reggelt, uram! - mondta szelíden. Erre felébredtem elég borzos fejjel. Szerintem, úgy nézhettem ki , mint egy félholt.
-Uaaa! - ásítottam egyet - Jó reggelt kisasszony! - a lány elkezdett kuncogni rajtam...nah hát igen, egy félholt emberen van is mit. Gyorsan felöltöztem és elindultam érdeklődni Jorn városáról, hogy merre is kell mennem.
Az utcán egy korombeli sráccal találkoztam, aki pontosan elmagyarázta, hogy Jorn városa fél napnyi járóföldre van a várostól Keletre. Nem volt kedvem megint gyalogolni ezért kerestem egy kocsist aki elvigyen Jornba.
Nem igazán volt jelentkező erre a kérésemre, ezért nem volt mit tenni, gyalog indúltam el. Mentem, mentem, egyszer csak patkó kopogásokra és szekér rázkódásra lettem figyelmes, ami a hátam mögűl jött. Mikor odaért mellém, a szekérről egy öreg úr szólt hozzam.
-Hé, ifjú vándor. - szólt hozzám
-Hö? Hogy én? - mondtam csodálkozva és azon gondolkodtam, hogy mit akar ez tőlem.
-Igen te! Látsz itt mást is? Noh mindegy... jól hallottam, hogy te Jorn városába mész? - ahogy néztem az urat, valahogy nem emlékeztem arra, hogy őt is láttam bent a városban...biztosan valaki elmondta neki.
-Igen oda megyek. Egy küldetés szól oda. - mondtam, majd az öreg csodálkozva nézett rám.
-Küldetés? Ahaa szóval te egy mágus vagy. - mondta - Ha akarod én elviszlek oda...Vagyis nem egészen a városba de közel hozzá, mert épp arra legel az egyik lovam. Nah pattanj fel, ha nem akarsz végig gyalogolni.
-Oké oké...Jövök már. - majd felpattantam a szekérre és elindultunk - Uram, igaz az, hogy Jorn városa már évek óta kihalt? Szóval, hogy már nem lakik ott senki?
-Nos, igen ez igaz. Ezért is néztem olyan csodálkozva, amikor azt mondtad, hogy küldetésed van ott.
Ezután az öreg el mesélte, hogy miért is halt ki Jorn, és azt is mondta, hogy az arénában rabló bandák szoktak tanyázni ezért jobb lesz ha vigyázok, nehogy valami csapda legyen. Mikor már közeledtünk a városhoz megálltunk a szekérrel és leszálltam, ahogy mondta az öreg, ő nem megy közel ahhoz a városhoz mert fél a banditáktól. Továbbmentem, majd mikor már majdnem oda értem láttam, hogy a városban hatalmas tömeg van, talán még nagyobb volt a forgalom, mint Hargeonba, ami egy nagy város. Az volt az érdekes, hogy mindenki akivel addig beszéltem, azt mondta, hogy Jorn városa teljesen kihalt. Hát ahogy én láttam, ez nem így van. Ahogy beértem a városba, az emberek furcsán néztek rám, mintha én lettem volna az aki lemészárolta a fél falut. Azok a nézések egyre jobban idegesítettek, de nem szóltam senkihez és senki nem szólt hozzám. Egyre jobban mentem befele, az aréna fele, de egyszer csak utcai őrök jöttek velem szembe és azok még csúnyábban szúrtak a szemükkel, mint a többi ember. Azért nem futottam el, mert talán az rosszabb lett volna, főleg mikor hátranéztem láttam, hogy a hátamnál is jönnek páran. Ez már egy csöppet sem volt vicces, és nem úgy tűnt, mintha valami játék lenne.
-Hé fiú! Állj meg ott! - szólt az egyik, akin úgy látszott, hogy valamivel magasabb rangja van mint a többi balféknek.
-O-oké. De elmondaná, hogy mégis mi a fene történik itt? Ártottam én maguknak valamivel? Tudja kicsit zavaró ez a sok csúnya nézés. - ezzel odajött és a kezemre csukta a bilincset. -Hééé! Mi a ?? Figyelj már öreg! Rendezzük le ezt egy jó, hideg sör mellett - de meg sem szólalt csak ráncigált tovább a bilinccsel -, hallja?!!?
-Jogod van hallgatni! Nincs is értelme megpróbálj mentegetőzni, mivel még ma meg halsz!
-Hogy mi van? Mondjon már egy rohadt indokot arra, hogy miért is kell én még a mai nap meghaljak!! A légynek sem ártottam. - mondtam, majd megfordult és rámnézett.
-Utolsó kívánság?- mondta, majd egy hülye pofát bevágott. Nah igen, ha ő jópofizik akkor én is.
-És teljesíteni is fogod, hee? - kérdeztem.
-Attól függ....
-Hmm...mielőtt még meghalok, vicces lenne, ha látnám a fejedet a földbe dugva! Tudod te, mint egy strucc. - mondtam gúnyolódva, majd kinyújtottam a nyelvem neki – Nah! Csináld faszi! - ezzel kivette a botomat a kezemből és fejbevágott vele, de a francnak se fájt...
-Anyáddal gúnyolódj, kispajtás! Ezt a botot még megtartom. Nah vigyétek a zárkába!

- Elképesztő! Ki az az ostoba marha, aki legalább körvonalas jutalom nélküli felhívást tesz közzé? - kérdezte csilingelő hangon nevetve egy máguslány a főtéren álló hirdetőoszlop egyik ajánlatára bökve. - Nevetséges! Hogy várnak segítséget, ha azt se tudjuk, egyáltalán az utazási költség megtérül-e?
Magamban egyet értettem a hölgyeménnyel, aki övén ezüstszín kulcsokat viselt, fennen hirdetve a hovatartozását mágikus iskola tekintetében. A beszélgető társa, egy alacsony kis öreg férfi, vaskos látüveggel az orrán kimérten bólintott a felvetésre:
- Nagyon igazad van Bianca. A Vér Arénája Jornban van, oda még eljutni sem könnyű dolog...
Lépés közben megmerevedtem. Jorn? Jól hallottam? Lassan megfordultam és a két beszélgetőhöz sétáltam. Finoman meghajtottam magamat feléjük és mézesmázos hangon kezdtem bele:
- Elnézésüket kérem, elcsíptem véletlenül pár szót a társalgásból. Jól hallottam, hogy Jorn városát említették? - érdeklődtem kedélyesen. Bár mindkettejük arcára kiült a zavart undor arcom látványán, ez már annyira sem volt számomra meglepő, mint hogy egyes kereskedők romlott árut sóznak az emberekre. Szerencsémre azért válaszolni hajlandóak voltak a kellemes modorban feltett kérdésre. - Gondolkodtam már, hogy fel kéne keresnem azt a helyet... Úgy hallottam nyüzsgő, érdekes város.
- Hát nem éppen a legfrissebbek az információi uram - nevetett halkan a látüveges férfi. - Jorn valaha tényleg nyüzsgő hely volt, de egy ideje már teljesen elnéptelenedett. Annyi mindent beszélnek ezzel kapcsolatban, jó magam nem jártam arra sosem. Hallottam olyat is, hogy bányaváros volt, de a bányái kimerültek, olyat is, hogy valamiféle ragály elől menekült mindenki el a környékről, vagy éppen rablók üldözték el őket. Szóval pletykák vannak bőséggel... Jobb ha előre tudja: nyilván a pletykának megfelelő valóságalappal.
Bólogattam az öregember szavaira udvarias lelkesedéssel, de valójában nem igazán érdekelt lakják-e Jornt jelenleg, vagy sem. Ha nem, akkor még jobb. Emlékszem, hogy idős mesterem sokszor mesélt korai éveinek utazásairól. Azt is emlegette, Jorn környékén egészen különleges növények élnek meg. Egészen különlegesek... főleg mert csak azokon él meg a fázispók, melynek mérge több mint értékes a magamfajtának. Több mint értékes... A fázispók képes ösztönösen teleportálni. Nem csak ő, a mérge is. Minden orvgyilkos álma. Ha sikerülne szereznem egy élő párt... Na persze ki tudja, nem zápult-e meg egészen az öreg agya? De mindegy. Nagy kockázat nem volt a dologban... Gondolataimból a csillaglelkű mágusnő szavai hoztak vissza a földre:
- Ha oda akar látogatni, akkor Hargeonba kell utaznia. Onnan már csak egy jó félnapi járás az egész - jegyezte meg.
- Hálásan köszönöm a segítséget szép hölgyem, jó uram - hajtottam meg mindkettejük felé a fejem, majd letéptem a felhívást. - Nos, ha már úgy is arra felé van dolgom, akkor esetleg megnézhetem ezt is magamnak. Talán megéri a vesződséget. Ki tudja? Mindenesetre ígérem átadom a megbízást kiírónak az Ön figyelemre méltóan éles elmével és szabatos alapossággal megfogalmazott kritikai észrevételeit annak szerkesztési nehézségeiről - kacsintottam a nőre, akitől jutalmul jókedvű nevetést kaptam. Még igazad is mondtam... majdnem. Ha a helyi nagykutya keres mágust, nem árt vele jóban lenni, ha egy hírhedetten veszedelmes állat után akarok szaladgálni a mezőin, melyet kiirtásra ítéltek több évszázada. Ha meg kihalt az egész hely, legalább nem szabadul a nyomomba valami kalandvágyó ostoba alak, aki csupán az elesettekre gondolva is odarohanna egy ilyen semmitmondó felvetésre. Elköszöntem és a vasútállomás felé vettem az irányt.

A városba érve már nagyjából biztos voltam benne, hogy nem akarom a környéken a szokásos csodadoktor álcámat használni. Egy kihalt városba tartó orvos több mint furcsa lenne. Egészen más terveim voltak, ehhez azonban megfelelő ruházat kellett. Márpedig az ilyesmiért nem szívesen fizetek. Igaz, általában semmiért se fizetek szívesen, ami másképp is hozzáférhető... Az égre néztem. Kora hajnal, most kezd felkelni a nap. Tökéletes. Elindultam az első utamba eső tavernába, ami kicsit is jobb helynek tűnt. Kivettem egy szobát egy hétre, de eszem ágában sem volt itt időzni. Szinte csak a reggelit költöttem el és már ki is mentem a mosókonyha mögötti udvarra. A folyosón megszabadultam a ruháim nagy részétől, löttyedt hájtömegemet mindössze egy tekintélyes méretű törölközőbe csavartam bele. Jól számoltam, itt pakolták ki száradni a ruhákat. Egy közelben pipázgató háziszolgához fordultam és a birodalmi nemességre jellemző affektáló hangsúlyt megütve kezdtem:
- Máh elnézést, de megszáhadtak máh a rhuháim? - érdeklődtem raccsolva.
- Bocsánat uram - hebegte a szolga, - még nem kelt fel a nap. De fertályóra múlva kisüt s utána hamarosan... ha méltóztatna megreggelizni addig...
- Ahzt hiszehm kifejezettenh kéhtem, hogy reggelhe legyenek készen - morogtam szúrósan, aztán legyintettem: - No deh annyi baj legyehn, elvéghe a csillagok áhását talán csakh nem rhóhatomh felh, ugye? Jó lesz vizesen ish, de fontosh dohgom van. Ahanysújtáshú taláh és hasonhó köpönyegh, kék színű. A helytahtó udvahában van jehenésem. Siess!
A szolga rögvest végigjárta a ruhákat. Legalább háromszor. Persze esély sem volt, hogy ilyesmit talál. Végül zavarodottan visszatért, bejelentve, hogy a ruháim eltűntek, de rögvest utánanéz az emeleten és a szobák közt, biztosan elkeveredtek, stb, stb. Szinte élvezettel hallgattam a zavarát, bár ebből semmit nem engedtem kiülni az arcomra. Helyette látványosan sápadozva (mire nem jó, ha az ember ismeri a hatását a körülötte növögető növények elrágcsálásának) és szívemet markolászva fogadtam:
- Ishtenem.,.. Ishtenem... Mi gesz, ha ezt a helytahtó megtudjah? Nem... Ehkések... Biztosanh ehkések... Ishtenem! Jajh a szívehm... jajh... mennyhi péhnz... ésh a híhnevehm... jahj... De ehzt méhg megkeshülik! Éhn mondohm, Kaspah magiszteh, a kihályi alhkimistha táhsaság taghja! Megfihzetitekh nekhem mind a hathszázezeh gyémántot! Mindh! Ishtenem... pedigh csak egy megfehehő rhuha kéhdése lenneh, de hátokh mégh azt sem lehet hábíznih...
A szolga remegve állt előttem az irdatlan összeg emlegetésére pedig szinte összeomlott. Még az ükunokái is az adósok börtönében nősülnének. Sajnos nem volt valami eszes, kénytelen voltam az utolsó mondatot hozzá szúrni. Utána viszont ment minden mint a karikacsapás. Reszketve ajánlott fel ruhát, majd tekintettel a kedves vendég állapotára maga loholt el vásárolni a méretemben a szabóműhelyek egyikébe. Végül kegyesen megbocsájtottam neki és kibillegtem a tavernából, hátam mögött egy kifizetetlen cehhel, hisz visszatérni már nem szándékoztam, rajtam pedig az öregből kisíbolt ruhával. Nemeshez illőt választott nem mondom. Mindig szerettem, ha valakinek jó ízlése van. Utána már csak egy kellően hangzatos nemesi család tagjának hazudva hiteleztettem magam egy hintót és el is indultam Jorn felé, immár mint elhízott nemesember. Sokkal kevesebb bajjal jár...

A városba érkezve kezdett meglepni a szituáció. Egyrészt amikor a horizonton feltűnt az aréna tekintélyes tömör sziluettje, akkor örvendve pezsdült fel a vérem. Mikor közelebb érve színes sátrak, házak ablakaiból pislákoló fények, nyílt tűzön sülő ökör illata a levegőben és kaotikusan kavargó embertömeg látványa fogadott, akkor leszámoltam a lakatlan környék illúziójával. Amikor a hintóból kiszállva épp hogy csak nem undorral méregettek, az nem volt újdonság, ámbár... a ruházatom most egészen mást indokolt volna... Na mindegy, ezen nem veszek össze senkivel. A kocsis a hintóval úgy fordult meg, hogy féltem nem ránt-e a kerekek alá a lendület. Mi a...? Pedig már éppen készültem a megható mesével a hitellevelek ellenjegyzésével kapcsolatban, de most vagy fel sem merül benne, hogy csaló lehetek... vagy jóval nagyobb a baj a vártnál ebben a porfészekben.
Mikor udvariasan az aréna felől érdeklődtem mogorván és lekezelően bár, de útba igazítottak, ami azért előny volt. A második sarokig, ahol a helyi milicisták őrjáratába ütköztem. Az őket vezető tiszt elém lépett:
- Állj! Maga ismeretlen a városban. Neve? Tartózkodási célja? - vakkantotta felém röviden. Eddigi pályafutásom alatt kénytelen voltam megismerkedni a rendfenntartó szervek felépítésével, sajnos... Így könnyedén azonosítottam a rangjelzését és eszerint kezdtem bele:
- Hadnagy úr, a nevem Orson van der Hobbelheim. Az arénával kapcsolatos problémák megoldására utaztam Jorn gyönyörű városába - feleltem behízelgő hangon. Ezen a környéken még nem ismerhetik a nevemet! A hadnagy nem nagyon hatódott meg:
- Parancsom van minden idegent megmotoztatni aki a városba érkezik és a közbiztonság fenntartása érdekében a fegyvereiket elkobozni. Mozgás emberek!
Nehéz sóhajjal tűrtem a procedúrát. Mást nem nagyon tehettem egyedül fél tucat emberrel szemben. Oldaltarisznyámat külön megmutatták a pribékjei a tisztnek, aki komoran nézett rám:
- Az üvegekben gondolom esetleg ribizlilé van... - fordult felém vitriolos hangsúllyal.
- Nem. Orvos vagyok. Ezek gyógyszerek - feleltem kimért nyugalommal.
- Igazán sajnálom doktor, de ezeket a készítményeket hitelesíttetnem kell, addig őrizetbe vetetem - közölte száraz hangon, mintha egy régi, dohos hordóba hullanának nehéz szavai, olyan volt. Az arca kőmerev, de a szeme olyan... mintha felettébb örülne. Igen. Ez az ember csak egy indokot keresett, semmi mást...
- Mennyi időt vesz igénybe mindez? - kérdeztem látszólagos nyugalommal, de magamban fortyogva. Egészen kivételes módon most semmi károsban nem törtem a fejem és most van képe bevinni a zsandárnak? Pofátlanság! Miközben vaskos csuklóimra kattintotta a bilincset elutasítóan közölte:
- Nem az én hatásköröm. Lódulj!
Rezignáltan megindultam a poroszlók között.

Közös cellába kerültök, amin se ablak, se semmilyen rés nincs, leszámítva a plafonon lévő pár lyukat, ami feltehetőleg fúróval lett kivájva, hogy a rabok azért mégse fulladjanak meg, ezt támasztja alá a lyukak szabályos kör formája. Pár órát töltötök el itt, étlen és szomjan, két őr vigyázza az ajtót, szökésre sok esélyetek nincs, kezetek hátul van összebilincselve, ha mágiát alkalmaznátok, minél több mágikus erőt szabadítotok fel, annál szorosabb lesz a bilincs. Akár össze is ismerkedhettek, hiszen órákat töltötök el itt, mígnem feltárul a cellaajtó, és a vakító fényben nyolc őr tódul be, egy rabra kettő jut, így kísérnek ki titeket, miközben a kilencedik őr az éppen kilépő szemét is beköti.
Tovább folytatva az utatokat a mögöttetek lépdelő két őr taszigálása egyszer csak megszűnik, rövid szünet után lánccsörgés hallatszik, és egy újabb férfi hangja:
- Á, látom megint jó fogás volt, hadnagy! Újabb négy mágus?
- Ez itt azt állítja, hogy doktor, de nem hiszek a kutyának! – löki meg Orsont.
- Értem, így tovább, az aréna lelke örömmel fogadja majd őket!
Hangos csattanás hallatszik, fémes csörgés kíséretében a hadnagy és a másik férfi irányából.
- Idióta, tartsd a szádat, vagy elrendezem, hogy téged is bevezessenek velük együtt a cellába!
- I-igenis, hadnagy úr! – csördül meg újra a fémcsizma, ahogy haptákba vágja magát a férfi.
Bentebb érve leveszik a kendőket, egy sötét folyosón vagytok, ahol a falakra erősített fáklyák fénye pislákol csupán. Az egyik helyen két vaskos ajtó áll egymással szemben, itt megálltok, és a hadnagy szembe fordul veletek, rövid állvakargatás után kiadja a parancsot!
- A dagadtat meg ezt a sápadtat vigyétek jobbra, a két papagájt meg balra, lelépni!
- Uram! – szólal meg minden őr egyszerre, és szétválasztják a bandát. Egy szűk folyosón haladtok tovább, ahol csak egyesével fértek el, a végén egy újabb rács tárul fel, ahova belöknek titeket.
- Ezt vegyétek fel! – ordít az egyik őr, és Orsonnak és Katsunak egy vörös, Kyounak és Ralfnak egy kék szalagot dobnak oda. – Ismerkedjetek össze a sorstársaitokkal, egy óra múlva kezdünk!

Postotok odáig tartson, hogy rátok zárják az ajtót!
Postolási határidő 5 nap, jó munkát!

Bevisznek egy cellába, ahol rajtam kívül már három másik ember is tartózkodik: Egy viszonlag normálisan kinéző srác, egy izompacsírta, és egy hústorony. Vagy inkább háj? Körbenézek a helységben is - se ablak, se másik ajtó, csak azért, hogy a kijutás nehézkesebb legyen. A mennyezeten lukak - aprók, talán egy giliszta kiférne rajtuk. Gondolom ezen nem fogunk kijutni, de ha mégis, akkor minden tiszteletem a miénk. Főleg azé a dagadt csávóé, ott a sarokban. A kezezünk, de legalábbis az enyém, hátul van összebilincselve. Ismerem ezt a fajta, mágusok ellen készült védekezési módszert – már meséltek róla, hogy a börtönben a mágusokra olyan csuklópántokat dobnak, amik a kibocsátott mágia hatására egyre szorosabbak lesznek, s akár csuklóból le is vághatják a fogvatartott kezét, ha túl makacs személyiséggel bír. Mivel látom, hogy többieken is ilyen van, feltételezem, ők is mágusok - vagy az őrök segghülyék, hogy ilyeneket pazarolnak az egyszerű rabokra. De az előző gondolattal jobban szimpatizálok. Eltelik egy kis idő, mióta bent vagyunk, amikor piszkosul elkezdek unatkozni…
- Nem hiszem el, hogy lesitteltek ezek a senkik... Engem! Aki segíteni jött! Hát náluk ilyen a vendégszeretet? - Nézek társaimra- Ráadásul, gondolom ti se bajt okozni jöttetek…
- Mellesleg Ralf Shaw vagyok... Jelenleg céhnélküli, és a rúnamágia a fő szakterületem.
- Én pedig, Kyou Heidan...szintén céh nélküli. – Ránézek a nagydarab izomra, s úgy látom, nincs túl beszédes kedvében. Talán ha bedobok egy poént… de vicceim tárháza üres – úgy néz ki hatással van rám ez a cella.
- Látom nem vagy túl beszédes, Bivaly Benő…. – Mikor erre se reagál, csak egy mogorva pillantással, az utolsó fogolytársamhoz fordulok - Na és te, Husi?
Nos, a nevezett husi szerencsére nem sértődik meg a megszólításon, és udvariasan felel az én, inkább flegma, mint tisztelettudó kérdésemre. Utálnék önmagammal összezárva, egy cellában lenni.
- Dr Orson van der Hobbelheim, orvos és alkimista szolgálatukra. Önökkel ellentétben lényegében nem rendelkezem varázserővel, én a tudományomból élek, amit megtanultam. Fogalmam sincs, miért és meddig tartanak fogva. Az urakat milyen vádak alapján hozták be a darabontok?
- Oh, örvendek a szerencsének, Doktor. Elég jó kis állás lehet - gyógyír a betegnek, méreg az ellenségnek. Gyors, tiszta, és hatásos...
- Na de vádak? Ne röhögtessen, még meg sem érkeztem, már ott lébecolt a fél őrség, akik elég rejtélyesen számították ki, hogy a város másik felében lévő kis lepukkant házba fogok bemenekülni. Ott aztán egy keljfeljancsi közölte, hogy még ma meghalok. Nem szeretem, amikor előre lelövik a poént, meglepetésként sokkal nagyobbat ütött volna a sztori. De aaaah, éhen halok. Hé, Őrség! Kérnék egy... négy adag sült pulykát, mellé négy korsó italt, ennek választását magukra bízom... a költségeket vonják le az erszényemből, amit már úgy is elvettek....
A Kyou nevezetű mosolyogva néz rám.
- Úristen...És ilyenkor is a kaján jár az eszed? Habár, én is kicsit éhes vagyok, szóval ha netalán megkapod a fenséges rendelésed, akkor a felét nekem adhatod. Fizetni majd fogok, nem kell félni.
Orson a fejét csóválja és csevegő hangnemben megjegyzi:
- Nem hinném, hogy az őrség verbális zaklatása jó ötlet Shaw mester - int meg udvariasan. - Jelenleg helyben ők számítanak az erősebb félnek, hogy úgy mondjam. Eléggé kellemetlenné is tehetik a rabságát, tartok tőle. Az Ön által elmondottak mellesleg arra engednek következtetni, hogy bizony esetleg mágikus segítséget is igénybe vettek a letartóztatásához, ami meglehetősen furcsa, ha esetlegesen nincs még vérdíj a fején.
- Ugyan, ezek itt az ajtó előtt csak parasztok, nincs beleszólásuk abba, hogy hogyan bánnak velünk. Mellesleg én is erre a következtetésre jutottam, mint ön, másképp nem várhattak volna abban az átkozott házban. Mellesleg tudtommal semmi bűntényt nem követtem el, hacsak megannyi női szív összetörése távozásom után, nem számít törvénytelennek.
A végtelennek tűnő várakozás után feltárul a cellaajtó, és a vakító fényben nyolc őr tódul be, egy rabra kettő jut, így kísérnek ki minket, miközben a kilencedik őr az éppen kilépő szemét is beköti.
- Jaj de jó, fogócska lesz bekötött szemmel, vagy bújócska? Gyerekkorom óta nem játszottam egyiket sem… esetleg Marco-Polo?
Az őrök – bunkó módon- figyelmen kívül hagyják kérdésem, majd a mögöttem lépdelő két őr lökdösése egyszer csak megszűnik, rövid szünet után lánccsörgés hallatszik, és egy újabb férfi hangja:
-Á, látom megint jó fogás volt, hadnagy! Újabb négy mágus?
- Ez itt azt állítja, hogy doktor, de nem hiszek a kutyának! – löki meg Orsont.
- Értem, így tovább, az aréna lelke örömmel fogadja majd őket!
- Végre valaki, aki örülni fog neki, hogy itt vagyunk! Mikor találkozhatok ezzel az Aréna Lelke úrral?
Már saját magamat is kezdem idegesíteni a folyamatos közbepofázással, ami mostanra elég színvonaltalan lett. Viszont ez az elszólás felkelti az érdeklődésem… Az Aréna lelke… Úgy tűnik, több van itt, mint hittem, s talán ez a legjobb hely a titok kiderítésére, és még a küldetést is itt fogjuk végrehajtani? Hangos csattanás hallatszik, fémes csörgés kíséretében a hadnagy és a másik férfi irányából.
- Idióta, tartsd a szádat, vagy elrendezem, hogy téged is bevezessenek velük együtt a cellába!
- I-igenis, hadnagy úr! – csördül meg újra a fémcsizma, ahogy haptákba vágja magát a férfi.
Bentebb érve leveszik a kendőket, egy sötét folyosón vagytok, ahol a falakra erősített fáklyák fénye pislákol csupán. A hirtelen támadt fény bántja a szemem, de könnyezésem hamar elmúlik, és újra látok. Az egyik helyen két vaskos ajtó áll egymással szemben, itt megállunk, és a hadnagy szembe fordul velünk, majd rövid állvakargatás után kiadja a parancsot:
- A dagadtat meg ezt a sápadtat vigyétek jobbra, a két papagájt meg balra, lelépni!
- Uram! – szólal meg minden őr egyszerre, és szétválasztják a bandát. Persze, nem bírom ki szó nélkül…
-Pa-pa-gáááááj? Biológiából, és madártanból is elégtelen, hadnagy! Vagy esetleg hallott engem Gyurrikaszépmadarazni?
Válaszul az egyik őr gyomorszájon vág, ami már tényleg régóta ért, s magam is csodáltam, hogy még nem ütöttek meg. Egy szűk folyosón haladunk tovább, ahol csak egyesével férünk el, én pedig azon gondolkodom, hogy ha a másik folyosó is ilyen, akkor a jó doktor megszenvedheti az utat. A végén egy újabb rács tárul fel, ahova belöknek minket.
- Ezt vegyétek fel! – ordít az egyik őr, és egy kék szalagot dobnak hozzám.
- Nem kaphatnék egy ugyan ilyet, csak feketében? Bár, ha szebb kékben lenne, akkor azzal is kiegyeznék.
Úgy látom, társamnak se nyeri el a tetszését az ötlet.
– Ismerkedjetek össze a sorstársaitokkal, egy óra múlva kezdünk!
És szó nélkül kimegy, magunkra hagyva újdonsült "sorstársammal". Nade mégis milyen sorsban osztozunk? Hogy sokáig élünk, és gazdagon halunk meg? Ahogy megfordulunk, még több férfit látunk, megviselt, szakadtas ruhában, sokukon megannyi, ellátatlan seb tátong. S ahogy háttal állunk az ajtónak, hallom a zár fémes csattanását, és ekkor villan először át az agyamon a gondolat, hogy ez igenis komoly dolog…

Úgy is történt, ahogy azt a hadnagy úr megígérte. Egy zárkába vittek, ahol eléggé sötét volt, csak lyukak voltak a plafonon, amiken a levegő és a fény jött be. Biztos nem azért teszik ide az embereket, hogy megfuljanak, meg persze egy kis fény is kell. Habár, egy ablaknak jobban örűltem volna, legalább azon meg lehet próbálni kiszökni, nah de kis lyukakon már nem igazán. A zárkában rajtam kívül még két fickó volt – egy fél mázsás fazon és egy izomhegy. Eltelt pár óra, se szó, se beszéd, csak űltünk és vártunk. Majd egyszer csak hallottuk, hogy az ajtón túl valaki megint jön. Kinyílt az ajtó és az őrök egy új fickóval ajándékoztak meg minket. Kezet fogni nem igazán tudtunk - pedig úgy illett volna – mert azok megvoltak kötözve hátúl, valami mágusok ellen kifejlesztett bilinccsel, ami állítólag összehúzódik amikor mágiakibocsátást észlel, így egyre jobban szorítva a rabok kezét. Inkább nem próbálkoztam, mert lehet kéz nélkűl maradtam volna a végén. Bár az eléggé irritált amikor a portól viszketni kezdett a fejem és nem tudtam megvakarni...Telt, múlt az idő, persze beszéd nélkűl, majd egyszer csak az új fiú megszólalt.
- Nem hiszem el, hogy lesitteltek ezek a senkik... Engem! Aki segíteni jött! Hát náluk ilyen a vendégszeretet? - Hát, mondjuk igazat is adtam neki, elvégre egy küldetés teljesítéséért jöttem ide csakúgy, mint a három másik; legalábbis azt hiszem, hogy ők is azért jöttek. - Ráadásul, gondolom ti se bajt okozni jöttetek… - mondta.
- Mellesleg Ralf Shaw vagyok... Jelenleg céhnélküli, és a rúnamágia a fő szakterületem.
- Én pedig, Kyou Heidan...szintén céh nélküli. - Azt, hogy milyen mágiát használok nem mondtam el, mert nem is szoktam. Kiderűl az idővel, ha ki kell. Ralf ezután a másik két cellatársunkhoz fordult, akikről még én sem tudok semmit, pedig hamarabb itt voltam. Mondjuk nem is próbáltam érdeklődni felőlük.
- Látom nem vagy túl beszédes, Bivaly Benő… – Hát bizony Bivaly Benő erre nem mondott semmit, csak csúnyán nézett. Ha jól belegondolok, ha így szólítana valaki én sem tennék másképp. A nagy, termetes fickót pedig már husinak szólította. Nah annak a helyében én már nem csak csúnyán néznék, de ő nem így tett, hanem udvariasan bemutatkozott, a vele tiszteletlen Ralfnak.
- Dr Orson van der Hobbelheim, orvos és alkimista szolgálatukra. Önökkel ellentétben lényegében nem rendelkezem varázserővel, én a tudományomból élek, amit megtanultam. Fogalmam sincs, miért és meddig tartanak fogva. Az urakat milyen vádak alapján hozták be a darabontok? - Szerintem ő kamuzik. Minek fogadott el akkor, egy mágusoknak való küldetést, már ha ezért volt ott.
- Oh, örvendek a szerencsének, Doktor. Elég jó kis állás lehet - gyógyír a betegnek, méreg az ellenségnek. Gyors, tiszta, és hatásos... - Ez a gyermek tényleg egy szószátyár. Már csak azért is kezdett irritálni a bentlét, mert ő ott volt – no de reméltem, hogy lecsillapszik.
- Na de vádak? Ne röhögtessen, még meg sem érkeztem, már ott lébecolt a fél őrség, akik elég rejtélyesen számították ki, hogy a város másik felében lévő kis lepukkant házba fogok bemenekülni. Ott aztán egy keljfeljancsi közölte, hogy még ma meghalok. Nem szeretem, amikor előre lelövik a poént, meglepetésként sokkal nagyobbat ütött volna a sztori. De aaaah, éhen halok. Hé, Őrség! Kérnék egy... négy adag sült pulykát, mellé négy korsó italt, ennek választását magukra bízom... a költségeket vonják le az erszényemből, amit már úgy is elvettek....
Elmosolyodtam, de nem azért mert viccesnek találom, hanem azért mert sajnálom, hogy ennyi ésszel áldotta meg a fentvaló.
- Úristen...És ilyenkor is a kaján jár az eszed? Habár, én is kicsit éhes vagyok, szóval ha netalán megkapod a fenséges rendelésed, akkor a felét nekem adhatod. Fizetni majd fogok, nem kell félni.
- Nem hinném, hogy az őrség verbális zaklatása jó ötlet Shaw mester. Jelenleg helyben ők számítanak az erősebb félnek, hogy úgy mondjam. Eléggé kellemetlenné is tehetik a rabságát, tartok tőle. Az Ön által elmondottak mellesleg arra engednek következtetni, hogy bizony esetleg mágikus segítséget is igénybe vettek a letartóztatásához, ami meglehetősen furcsa, ha esetlegesen nincs még vérdíj a fején.
- Ugyan, ezek itt az ajtó előtt csak parasztok, nincs beleszólásuk abba, hogy hogyan bánnak velünk. Mellesleg én is erre a következtetésre jutottam, mint ön, másképp nem várhattak volna abban az átkozott házban. Mellesleg tudtommal semmi bűntényt nem követtem el, hacsak megannyi női szív összetörése távozásom után, nem számít törvénytelennek.
Orson „elvtárs” csak nézte, hogy milyen nem normális fazonokkal van egybezárva, habár inkább legyünk ilyenek és oldjuk a hangulatot, minthogy csak gebbesszünk a sarokban és várjunk, mint ahogy azt Bivaly Benő tette. Komolyan, már azt vártam, hogy mikor vágja fel az ereit. A várakozás már „kezdett” nagyon de nagyon unalmas lenni, de egyszer csak kinyílt a cellaajtó, és a fényből – ami a nagy sötét után majdnem kiszúrta a szemem – nyolc őr jött elő. Egy rabot ketten kísértek , a kilencedik pedig a szemeinket kötötte be, amikor kiléptünk a cellából.
- Jaj de jó, fogócska lesz bekötött szemmel, vagy bújócska? Gyerekkorom óta nem játszottam egyiket sem… esetleg Marco-Polo? - Ralf barátom megint oldani kezdte a hangulatot, de már-már idegesítő volt a gyerekessége.
Mentünk és mentünk, a folyosón ami nekem elég hosszúnak tűnt főleg, hogy az őrök hátúlról bökdöstek, de egyszer csak megálltunk. Pár pillanatnyi szünet, majd egy lánccsörgés után, egy újabb férfi hangját halgattuk.
-Á, látom megint jó fogás volt, hadnagy! Újabb négy mágus?
- Ez itt azt állítja, hogy doktor, de nem hiszek a kutyának! – gondolom, ezt Orsonra értette. De akkor is...kutya? Azért ez elég csúnya és modortalan megnevezés volt attól a büszke, senkiházi őrtől, akiről kiderűlt, hogy ő a hadnagy.
- Értem, így tovább, az aréna lelke örömmel fogadja majd őket!
- Végre valaki, aki örülni fog neki, hogy itt vagyunk! Mikor találkozhatok ezzel az Aréna Lelke úrral? - mondta Ralf és ezzel ismét adta magát.
Majd egy hangos csattanás hallatszik a hadnagy és a másik férfi irányából.
- Idióta, tartsd a szádat, vagy elrendezem, hogy téged is bevezessenek velük együtt a cellába!
- I-igenis, hadnagy úr! – csördül meg újra a fémcsizma, ahogy haptákba vágja magát a férfi.
Bentebb érve leveszik a kendőket, egy sötét folyosón voltunk, ahol a falakra erősített fáklyák fénye pislákolt csupán. Az egyik helyen két vaskos ajtó áll egymással szemben, itt megálltunk, és a hadnagy szembe fordult velünk, rövid állvakargatás után kiadta a parancsot!
- A dagadtat meg ezt a sápadtat vigyétek jobbra, a két papagájt meg balra, lelépni!
- Uram! – szólal meg minden őr egyszerre, és szétválasztják a bandát.
-Pa-pa-gáááááj? Biológiából, és madártanból is elégtelen, hadnagy! Vagy esetleg hallott engem Gyurrikaszépmadarazni? - erre az egyik őr gyomron vágja Ralfot.
-Halleluja! - mondtam halkan.
Ezután egy hosszú, keskeny folyosón mentünk tovább, ahol csak egyesével lehetett közlekedni. Közben eszembe jutott az is, hogy miért is jutottam én ide. Igen...azért mert nekiláttam egy olyan küldetésnek amiről semmit nem tudtam. Ilyenkor bánom, hogy nem úgy cselekszem, mint mások. Ott kellett volna hagyjam azt a papírt, hadd csüngjön addig a táblán ameddig egy nálam még hülyébb le nem veszi.
A folyosó végén, egy újabb rácsos ajtó nyílik fel, ahova belöknek minket, mint valami kutyákat.
- Ezt vegyétek fel! – mondta ordítva az egyik őr, majd hozzánkvágott egy-egy kék szalagot. Nem tetszett ez nekem, el is húztam a számat.
- Nem kaphatnék egy ugyan ilyet, csak feketében? Bár, ha szebb kékben lenne, akkor azzal is kiegyeznék. - És tessék, ebbe is beleköt. De már nem is idegessített, hanem egyre jobban kezdtem megkedvelni a fazont.
- Ismerkedjetek össze a sorstársaitokkal, egy óra múlva kezdünk!
Majd hátrafordultunk és mit láttunk? Még több férfit, vérben ázva, nyílt sebekkel, szakadt ruhákban. Csak az járt a fejemben, hogy vajon mi is így fogunk kinézni ezután a bizonyos egy óra után? Majd ezután ránkzáródott az ajtó és újra eljött a már felettébb unalmas várakozás.

Betaszigáltak az őrök egy cellába, ahol egyetlen meglehetősen termetes fiatal fiú. Szótlanul foglaltam helyet az egyik üres priccsen, majd körbe nézve nekiálltam szemrevételezni a helységben élő pókok remekműveit a sarkokban, más érdemlegeset úgysem tehettem. A vállas fickó meditálni látszott. Hamarosan gyarapodtunk egy fiatal, kölyökképű, barna hajú sráccal, de ő sem volt beszédes kedvében. Nem bántam, nekem is össze kellett szedni a gondolataimat. Ami negyedik és egyben utolsó társunk érkeztével hihetetlen sebességgel vált lehetetlenné. Utólag vissza gondolva nagyjából 15 másodpercig tűnt úgy, hogy továbbra is béke és nyugalom lesz. Eddig tartott míg teleszívta a srác a tüdejét egy komolyabb tirádához:
- Nem hiszem el, hogy lesitteltek ezek a senkik... Engem! Aki segíteni jött! Hát náluk ilyen a vendégszeretet? Ráadásul, gondolom ti se bajt okozni jöttetek… - fordult aztán ránk is a szeme a makacsul hallgató nehéz vasajtóról. Reménytelen, ezzel mi magunk is tisztában voltunk, de vele ellentétben nem felesleges dühöngésre fordítottuk az energiáinkat. Lassan azért ő is észbe kapott, mit is diktál az illem, s bemutatkozott: - Mellesleg Ralf Shaw vagyok... Jelenleg céhnélküli, és a rúnamágia a fő szakterületem.
Épp levegőt vettem volna hogy viszonozzam az udvariasságot, mikor a másik nyápic már hadarta is:
- Én pedig, Kyou Heidan...szintén céh nélküli - mutatkozott be. Nem említette a mágikus iskoláját, pedig sok értelmét nem láttam, hogy titkolja, még ha ellenséges céhek tagjai lennénk is, ebben a helyzetben össze kéne fognunk, de nem kívántam szóvá tenni. Gondolataimból Ralf szavai rángattak vissza a földre:
- Látom nem vagy túl beszédes, Bivaly Benő… – fordult az atlétikus izomzatú cellatársunkhoz, aki, talán megzavart meditációjára való tekintettel, egy gyűlölettől izzó pillantást küldött csak válaszul, melyet akár egyetértésnek is felfoghatott a fiú. Aztán rám nézett: - Na és te, Husi?
Udvariasnak semmiképpen sem nevezhettem, de ilyeneken régóta nem hatódtam meg, ahogy a kinézetemet is érték már ennél sokkalta erőteljesebb jelzők is. Nyugodtan válaszoltam hát, udvariasan:
- Dr Orson van der Hobbelheim, orvos és alkimista szolgálatukra - kezdtem, nem akartam teljesen pontosítani, nehogy esetleges erkölcsi aggályok fertőzzék meg oly szépen induló "barátságunkat", na meg ki tudja miféle információkhoz juthatunk némi kellemmel és bájjal... - Önökkel ellentétben lényegében nem rendelkezem varázserővel, én a tudományomból élek, amit megtanultam. Fogalmam sincs, miért és meddig tartanak fogva. Az urakat milyen vádak alapján hozták be a darabontok?
- Oh, örvendek a szerencsének, Doktor. Elég jó kis állás lehet - gyógyír a betegnek, méreg az ellenségnek. Gyors, tiszta, és hatásos... - felelte rögvest Ralf, nagyjából átlátva a szitán ezek szerint. - Na de vádak? Ne röhögtessen, még meg sem érkeztem, már ott lébecolt a fél őrség, akik elég rejtélyesen számították ki, hogy a város másik felében lévő kis lepukkant házba fogok bemenekülni. Ott aztán egy keljfeljancsi közölte, hogy még ma meghalok. Nem szeretem, amikor előre lelövik a poént, meglepetésként sokkal nagyobbat ütött volna a sztori. De aaaah, éhen halok. Hé, Őrség! Kérnék egy... négy adag sült pulykát, mellé négy korsó italt, ennek választását magukra bízom... a költségeket vonják le az erszényemből, amit már úgy is elvettek...
Azt hiszem mindhárman őszinte megrökönyödéssel meredtünk rá az izgága pecsét mágusra. Én levegő után kapkodtam, a hallgatag férfi egyszerűen csak lehajtotta a fejét miközben folyamatosan rázta, de azt hiszem Kyou mondta ki mindannyiunk gondolatait a legegyszerűbben:
- Úristen...És ilyenkor is a kaján jár az eszed? - kérdezte, de aztán ő is megengedett magának némi jó kedvet, amit valahogy semmiképpen sem éreztem ide illőnek: - Habár, én is kicsit éhes vagyok, szóval ha netalán megkapod a fenséges rendelésed, akkor a felét nekem adhatod. Fizetni majd fogok, nem kell félni.
Érdekes... Én majdnem mindig éhes vagyok, de jelenleg valahogy egyáltalán nem az ételen jár az eszem. Aggasztó lesz ez, ha tovább folytatja az őrséggel szembeni magatartását. Legalábbis olyan tekintetben, hogy a viselkedése ránk is kihathat. Másképp szólva: összevernek minket is, ha bejönnek. Éppen ezért fordultam csitítólag az önelégülten vigyorgó kis patkányhoz:
- Nem hinném, hogy az őrség verbális zaklatása jó ötlet Shaw mester - őriztem továbbra is az udvariasság álarcát, sőt hízelegve mesternek is szólítottam, hátha hat rá egy kicsit. - Jelenleg helyben ők számítanak az erősebb félnek, hogy úgy mondjam. Eléggé kellemetlenné is tehetik a rabságát, tartok tőle. Az Ön által elmondottak mellesleg arra engednek következtetni, hogy bizony esetleg mágikus segítséget is igénybe vettek a letartóztatásához, ami meglehetősen furcsa, ha esetlegesen nincs még vérdíj a fején - folytattam aztán elgondolkodva a történetén.
- Ugyan, ezek itt az ajtó előtt csak parasztok, nincs beleszólásuk abba, hogy hogyan bánnak velünk. Mellesleg én is erre a következtetésre jutottam, mint ön, másképp nem várhattak volna abban az átkozott házban. Mellesleg tudtommal semmi bűntényt nem követtem el, hacsak megannyi női szív összetörése távozásom után, nem számít törvénytelennek.
Na fiam, te se voltál még börtönben - mormogtam magamban, de már nem volt kedvem folytatni a vitát. Helyette nekidöntöttem a hátam a cella falának, hogy kicsit megpihentessem a kényelmetlen testhelyzetben lassacskán elgémberedő derekamat. A szótlan fickó azonban egyre keményebb tekintettel meredt a srácra, izmai megfeszültek, mikor...
Amikor kinyílt végre az ajtó és bejött egy rajnyi katona. Mindünkre jutottak vagy ketten, ami figyelembe véve a mágikus bilincseket kifejezetten túlzó túlbiztosításnak tűnt. Ralf elsütött még valami viccet, de igazán már oda sem figyeltem rá. Kilépve a szemünket is bekötötték, így hamarosan teljesen lehetetlenné vált a tájékozódás. Ilyen esetekben az időérzék után másodikként az irányérzék adja fel a küzdelmeket. Így ezekkel nem si szándékoztam próbálkozni, helyette az ütemre figyeltem, hogy ne ütközzek senkinek, magamban pedig töprengtem azon mit hozhat még a jövő. Mindaddig míg egy rántással tudtomra nem adták, hogy megállunk.
- Á, látom megint jó fogás volt, hadnagy! Újabb négy mágus? - hallatszik egy enyhén borízű hang.
- Ez itt azt állítja, hogy doktor, de nem hiszek a kutyának! – hangzik kedvenc hadnagyunk válasza.
- Értem, így tovább, az aréna lelke örömmel fogadja majd őket! - nevet öblösen az elsőként megszólaló.
- Végre valaki, aki örülni fog neki, hogy itt vagyunk! Mikor találkozhatok ezzel az Aréna Lelke úrral? - veti közbe Ralf megdöbbentő lelkesedéssel.
Igaz ahogy mi is alig figyelünk már rá, úgy olybá tűnik a fegyveresek is így vannak ezzel. Bár hallatszik egy tompa csattanás, de a fojtott hörgés ami kíséri, nos az egyáltalán nem olyan, mintha a kissé hibbant gealdor mágus ajkairól röppenne fel.
- Idióta, tartsd a szádat, vagy elrendezem, hogy téged is bevezessenek velük együtt a cellába! - ordítozik lelkesen a tiszt.
Boka csattog:
- I-igenis, hadnagy úr! - feleli ijedten a borízű hang tulajdonosa, gyaníthatóan a főporkoláb ebben a nyüves arénában.
Innentől már nem sokat haladunk, mikor újból megállítanak minket és lekerül a szemünkről a kendő. Két nehéz vasajtó, meg egy morfondírozó zsandár tiszt előtt állunk, aki azonban rövidesen döntésre jut személyes dilemmájában:
- A dagadtat meg ezt a sápadtat vigyétek jobbra, a két papagájt meg balra, lelépni!
A darabontok fürgén nekiállnak a parancs szerint két irányba szétterelni minket, melyet egyedül Ralf nem hagy szó nélkül:
- Pa-pa-gáááááj? Biológiából, és madártanból is elégtelen, hadnagy! Vagy esetleg hallott engem Gyurrikaszépmadarazni? - kiabál torka szakadtából, míg a tüdejébe nem szorul a levegő, ahogy megismerkedik az egyik türelmét vesztett városőr alabárdjának boldogabbik végével úgy gyomortájékon. Szerintem a szemét elnézve épp próbálja megjegyezni az inzultust tevő férfi arcát. Én is. Jövök neki egy sörrel...
Hozzánk csapnak egy kék szalagot, cserébe a bilincseket is leveszik. Némi undorral csippentem fel két vastag ujjam közé vértől és verejtéktől bűzlő ruhaanyagot, de aztán egy vállrándítással a karomra húzom. A szótlan férfi nekitámaszkodik az egyik falnak, majd meglepetésemre figyelemre méltat:
- Valóban nem ért semmilyen mágiaformához? - néz rám komoly tekintettel. - Eléggé kellemetlen lenne ha itt meghalna, de ravasznak tűnik és felettébb bölcsnek, ezért gondolom, hogy van még valami a tarsolyában. A nevem Katsu Inozuke! A Fairy Tail mágusa vagyok! - nyújt végül is kezet. - Elnézést ezért a megjegyzésért, de a testalkata miatt azt következtettem le, hogy ön nem egy harcos fajta. Ön inkább ész játékos vagy távolsági harcban nyerő, de semmiképpen se közelharcban. Valószínűleg csapatokra lettünk osztva, azért vannak ezek a szalagok! Szerintem több csapat fog megküzdeni egymással vagy éppenséggel valami ellen! Nem lehet tudni mi vár ránk, de egy biztos... össze kell fognunk, hogy győzzünk! Nincs kedvem itt meghalni és gondolom magának se! Elég a szóból, pihenjük ki magunkat harc előtt!
Kezet rázok a férfival elgondolkodva:
- Nos azért egészen nem kell féltenie Inozuke mester, bár nem egészen fogalmaztam pontosan kissé... hmm... szeleburdi társunk előtt. Valójában tanult tudományomat némileg képes vagyok megtámogatni némi mágikus erővel is. Fairy Tail? Erős név, erős klán, de itt és most ez nem számít, tartok tőle. Csak az mire vagyunk képesek mi magunk. Pihenjen csak nyugodtan én megnézem mire megyek némi érdeklődéssel kényszerű társainktól...
Gyorsan körbe néztem, míg kiválasztottam a foglyok közül azt, akinek a legsúlyosabbak voltak a sebei s a leginkább reménytelen az állapota. Gyors léptekkel hozzá sétáltam, majd mellé térdepeltem:
- Barátom, a nevem Dr. van der Hobbelheim, orvos vagyok - kezdtem megnyugtatóan. - Borzalmas állapotban vagy, ha nem kezelik ezeket a sebeket, nagyon hamar el fog vinni a sebláz.
- A nevem Erudi, elementarista mágus - felelte szörcsögő hangon. - Segítsen, doktor... Kérem. Ilyen állapotban nem fogom... nem fogom túlélni, ha bevisznek... megint...
Gyorsan csináltam néhány tépést az ingéből, s a középre belökött vizes vödörben átmostam. Valamit-valamiért, én is ismertem a vezérelvet. Nekiálltam megtenni az alkuban rám eső részt és lemosni Erudi sebeit, közben halkan kérdeztem:
- Az aréna gondolom csapda, nem valós megbízás barátom. Olybá tűnik számomra, hogy csapatversenyben kell küzdeni a mágusoknak. Mond csak, egy-egy kör meddig tart? Míg valamely csapat minden tagja halott, vagy mások a szabályok? - suttogtam felé.
- Nem, nem csapda, mi... illetve... egy másik csapatból egy ember próbált segítséget kérni... valamilyen mágiával. Mindig négy halálig játszunk... a csapatok mérete változó... van, hogy pont négyen mennek ki... és az utolsót az őrök lövik le... van, hogy nem is ölnek meg senkit... és beterelik az embereket - felelte szaggatottan.
Igen, ez meg is magyarázza a furcsára sikerült megbízó levelet. Érdekes...
- Hogy néz ki az aréna bentről? Kapunk fegyvereket is? Vannak tereptárgyak?
- Mindig máshogy... már hétszer voltam bent, de... sosem volt ugyanolyan. Azokat a felszereléseket visszakapja mindenki... amit elvettek tőle, de... amint kijön az ember vissza kell adni... különben egy szakasz íjásszal kell szembe nézni - adott részben elgondolkodtató, részben megnyugtató választ.
- Gondolom vannak nézők. Hogy akadályozzák meg, hogy a nyilván borsos helyjegyet fizető gazdag nézők egy-egy varázslat hatókörébe kerüljenek? - kérdeztem tovább.
- Vannak... de az aréna maga fedett... valamilyen erőtér vagy mi zárja el a... a mágia kijutását, de... többet nem tudok - zihálta nehézkesen.
- Az egyik őr említette az Aréna Lelkét. Tudod mi az? - tértem át az újabb kérdésre, de a mágus csak félre nézett szótlanul. - Erudi! Ha tudod mi az, mond el. Én is segítek neked és tudok segíteni később is... Mi az az Aréna Lelke?
Erudi makacsul hallgatott, így végül is nagyjából kimosott és bekötött sebekkel otthagytam és átültem Katsu mellé. Halkan mormoltam neki:
- Bármi is az Aréna Lelke, azzal gyakorlatban kell szembesülnünk. Változóan van berendezve az aréna, valamiféle erőtér blokkolja a varázslatok kijutását. Visszakapjuk a harcok idejére a felszerelésünket, de utána vissza leszünk kénytelenek szolgáltatni. Az összecsapások négy halálig tartanak, változó nagyságú csapatok között. Azt kell mondjam... így már közel sem vagyok olyan védtelen, mint azt a két kölyök hiszi - mondtam egy kissé bizakodva Katsunak. - Ellenben azt tudnod kell: ha csak négyen lépünk az arénába, valamit tennünk kell majd, mert mindig négy halál van. Nincsenek győztesek. Az utolsót az őrök lövik le. Mellesleg: ha kell a támogatásom az erődhöz, számíthatsz rám, valahogy ki kell majd jutnunk innen...

Katsu és Orson: Egy óra múlva újra felnyitják a cellátok ajtaját, mindkettőtöket kitessékelik, persze ugyanolyan vendégszeretettel, mint befelé. Rajtatok kívül mást nem visznek ki a csapatotokból.
Heigan és Ralf: Ugyanebben az időben rajtatok kívül egy mágust visznek ki az arénába.

A hosszú folyosó végén egy rácshoz értek, ahol leveszik rólatok a bilincset, majd kinyitva a rácsot azonnal belöknek titeket, belül az ajtó mellett a földön megtaláljátok a felszereléseteket, amit esetleg elvettek, mindent, az utolsó darabig, érintetlenül.
A harctér maga most egy meglehetősen széles, homokos terep, tele dűnével, és a közepén egy apró tóval, az egész harctér felett egy félkör alakú lila burkolat van, közepén egy réssel, ahova az aréna széleitől vezető hatalmas láncokkal lógattak be egy majdnem ember méretű lakrimát. Ahogy elindulnátok, a másik csapatot megkeresni megszólal egy hangosbemondó:
- Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm önöket a mai viadalon, ahol négy új hús mérettetik meg, ritka esemény a mai, hiszen nem két, nem három, hanem mind a négy csapat versenyzői egymás nyakának ugranak! A harc az egyik csapat teljes versenyzőinek teljes megsemmisülésével végződik, és a győztesek közös vacsorában részesülnek magával az aréna tulajával! Fegyvereket vállhoz, mágiát kézbe, éééés kezdődjék!
Felbúgnak a kürtök, a tömeg őrjöngeni kezd, és megindul a harc. Rajtatok, azaz a kék és piros csapaton kívül egy sárga és egy zöld csapat vesz részt, mindegyik három-három fővel.

VE-jük: fejenként 150, akadnak köztük mágusok, mágiájukat rátok bízom, célszerű nem megölni egymást. Jó munkát!

Katsu egy szó nélkül veszi tudomásul a szavaimat, remélhetem csupán, hogy kellően higgadt ember ahhoz, hogy ésszerűen döntsön majd a csata során is odabenn. Sok időt nem is kapunk a merengésre, ez is tény. Igen hamar nehéz nyikordulással tárul fel az cellaajtó, nedves, gombáktól futtatott talajon cuppannak a strázsák léptei, ahogy a halálra szántak közé lépnek. Komor kéjtől csillogó szemeik söpörnek végig rajtunk, majd az egyik megnyalja száraz ajkait és állával felénk bök:
- Hé! Új husik! Mozgás! - recsegi.
Felkászálódunk és utána indulunk a dohszagú folyosók kanyargó járataiban, nedves szag kúszik az orrunkba, rothadó, nehéz miazma. Vajh a pallérok kik valaha faragták ezeket tudták, hogy halálra ítéltek masíroznak majd itt, reménytelenül, vagy épp dölyfös magabízás talmi páncéljába öltözve? S számít ez valamit, ma már?
Egy nehéz faajtó előtt állunk meg. Társam már harci lázban égő szemekkel veszi át a felszerelését, én megkönnyebbülve. Van még pár percünk, úgy tűnik, nyilván egyszerre akarják majd a "nagyérdemű" elé küldeni a harcoló feleket, hisz a hatás is fontos. A figyelmem az ajtóra fordítottam. A bilincseiktől megszabadult bajnokok utolsó üzeneteit amit a nehéz faalkotmányba karcoltak. Nem feltétlenül bölcs meglátásokra, vagy éppen egy élet alatt kiművelt tudás kikristályosodott gyémántjaira kell gondolni, miket az utókornak akartak hagyni. A legtöbbje egy név csupán, néhány gyalázkodó szó, vagy éppen egy régi bosszú utolsó momentuma, mely a kor s a halál sötét szakadékába hullott rég, együtt porladt el hordozóival együtt. Beteljesülve vagy éppen csak kihűlt, hidegen? Nem tudni. S nem is számít... Vaskos ujjaim kíváncsian simítottak végig a véseteken, mik szinte korüzenetként de egyúttal sötét jóslatként is állhattak előttünk. Nem sok volt ugyanis, ami hasonlított volna egymásra, egy azon kéz többször is lehetőséget kapott volna itt... Egy Lorando nevű alak négyszer karcolta be a nevét. Többször senki... Nem túl fényes kilátások... Na de nem sok kedvem volt magamat egy férfihoz hasonlítani, aki talán évtizede, talán évszázada halott már. Lorando nyugodjon csak békében, de itt és most különb férfiak várnak bebocsájtásra. Szeretettel simogattam meg a válltáskámat, melyben olyasmik lapultak, melyek jókor használva megfordíthatják akár egész háborúk kimenetelét is.
Hamarosan szétnyílt a nehéz ajtó s beléphettünk az arénába. Megdöbbentőek voltak a méretei. Homok borította az egészet minden felé, közepén aprócska oázis, nyilván az esetleges vízmágusok számára egy kis muníció gyanánt. A mágikus védőburok nem lepett meg, de a hatalmas lakrima... Gigantikus... Talán sosem láttam még ekkorát. Hmm... Biztos, hogy sosem láttam még csak hasonló méretűt sem. Vagy ez táplálja az energiamezőt... vagy ez az Aréna Lelke! Hmm...
Velünk szemben felállt a többi csapat is, karszalag színek szerint. Kékek, sárgák és zöldek. A kék csapatban örömmel ismertem fel Kyout és Ralfot. Talán egyszerűbb lesz szót érteni velük, mintha idegenekkel kéne. Rajtunk kívül minden csapatnak 3-3 tagja volt, mi Katsuval ketten alkottuk a vörös különítményt.
- Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm önöket a mai viadalon, ahol négy új hús mérettetik meg, ritka esemény a mai, hiszen nem két, nem három, hanem mind a négy csapat versenyzői egymás nyakának ugranak! A harc az egyik csapat teljes versenyzőinek teljes megsemmisülésével végződik, és a győztesek közös vacsorában részesülnek magával az aréna tulajával! Fegyvereket vállhoz, mágiát kézbe, éééés kezdődjék! - harsogta fentről egy hang, mire a reményeim szerte foszlottak a gyors egyezkedésre, mikor Katsu egy megvadult bölény lendületével, félig démoni alakot öltve robogott előre Ralf irányába. Tőlem telhető sebességgel a nyomába indultam, mikor észrevettem, hogy Kyou hangosan kiált valamit és a semmiből pisztolyt húz elő... Azonnal felé rohantam, oldalra tárva a karjaim. Elég is volt, hogy azonnal ne lőjön rám. Villámgyorsan ráüvöltöttem:
- Várj! - ordítottam, majd pár lépésre tőle lefékeztem a lendületemet. Felvont szemöldökkel nézett rám, mire biccentve folytattam: - Halálcsapda. Ki kell jutnunk innen, nem egymást lemészárolni. Neked van esélyed, nekünk nincs. Távol maradnak majd tőled a harcosok, garantálom. Lődd le onnan azt a túlméretes mágikus kacatot! Vagy a burkot tartja fenn, s akkor szedhetünk túszokat, vagy az maga az Aréna Lelke, mindenképpen jobban járunk, mint egy vérengzéssel... Mozgás!
Azzal sarkon fordultam, hogy megnézzem, hogy állunk. Majdnem keresztül estem egy alabárdon. Hmm... Valaki vagy megidézte a fegyvert és elhagyta, vagy pedig normális esetben is magával hurcolja, mindez nem számít igazán. Lehajoltam és felkaptam, jobb ha nálam van. Nem egy bonyolult eszköz.
Katsu rohama kiütötte a sárgák földmágusát és a zöldek fegyveresét. Ralfot kajtatta az arénában körbe-körbe, ahogy néztem a kékek segíteni igyekvő mágusa se fog jobban járni. Ezzel nem is foglalkoztam tovább.
Az egyik sárga varázsló egyszerre két zölddel bonyolódott párviadalba, az arckifejezésük alapján legalább annyira nem szívleli a két zöld szalagos, mint Katsu mester Ralf barátunkat... A túlerő előbb-utóbb felőrli majd, de a két mágus is ki fog merülni, nem számítanak.
De akkor... Van még egy sárga! - döbbentem rá. Nem is kellett sokat keresnem, egy barna hajú, talán ha tizenöt év körüli lányka futott felém, a rémülettől és elszánástól tágra nyílt szemekkel. Fiatalka még, de ha részt vesz ezeken a viadalokon, akkor vannak képességei. És ez nem jelent jót... A félelme pedig megőrjíti. Nem fog hallgatni az okos szóra. Nos akkor ideje cselekedni...
A jobbommal egy üvegcsét szorítok meg a táskámban finoman, majd egy határozott mozdulattal a lány arcába vágom. A vékony falú üveg azonnal felreped, összetörik, jó pár üvegszilánk fúródik a máguslány bőrébe. A szilánkokon át pedig valami más is bekerül oda. Valami lassú, kegyetlen és végzetes... Azok a vércseppek már sosem fognak elapadni, a lány elvérzik, még ha győz is, akkor is csak döntetlen lesz a csatánk eredménye - húzódtak vaskos ajkaim gonosz mosolyra. Persze azt érdemes meg is élni... Márpedig a kislány egy ezüstös kulcsot rántott elő azonnal az övtáskájából és ijedtségől s fájdalomtól vékony hangon kiabálta:
- Eridanus kapuja nyílj ki!
Azonnal feltárult egy kékes örvény melyen át egy sötét szmokingba öltözött, elegáns férfi lépett át az aréna homokjába. Illetve pillanatok alatt sarába, azt mondhatnám... Ugyanis hiába a szarvasbőr kesztyű, az elegáns monokli, a legfinomabb damaszt öltöny, a bivalybőr cipő, a figurából mindenhonnan ömlött a víz. Még a hangja is bugyborékolóvá vált az ajkai mögül folyamatosan zúduló víztől. Maga a máguslány erőtlenül rogyott össze, de ez már nem is számított, a bajnoka megérkezett. Elegánsan megemelte a cilinderét a gazdája felé, majd a belső zsebéből előrántott lazacszerűséget mint vívótőrt szegezte felém, miközben vizenyős hangon szörcsögte:
- Uram! Még a legközelebbi barátaim is, legyenek bár kalózok, vagy matrózok, mióta csak ismerem őket nem emeltek kezet védtelen fiatal lányokra! - intette meg megrovóan, miközben én jobbra-balra kaszáltam az alabárddal, hogy távol tartsam az elegáns vízembert. - Persze ehhez hozzá tartozik az is, hogy nem ismertem őket, mielőtt vízbe fúltak - ismerte el, majd támadott.
Az alabárdom jóval hosszabb mint a lazachullája, így szerencsére sikerült nagyjából távol tartanom magamtól, de sajnos sokkal fürgébb is a fickó. Hihetetlen ügyességgel ugrálta el a súlyos fegyver csapásait, majd rapírként megpörgetve a jobb sorsra érdemes tengeri jószágot a farkánál hirtelen betört a fegyverem sugarán belülre és úgy vágott arcon, hogy menten megláttam a csillagos eget. Szerencsére az alabárd nyelével viszonoztam is, így ő is hátra tántorgott, majd elzuhant a homokba. Azonnal fel is pattant:
- Egyszer fenn, egyszer lenn - jegyezte meg. - Persze azóta mifelénk nem mondják ezt, mióta a bálna is elhitte s megszületett a lepényhal...
Újra támadásba lendült, amit már tényleg egyre nehézkesebben védtem, folyamatosan szorultam hátrafelé. Alighanem rosszul jártam volna, ha a mérgem be nem végzi pusztító munkáját a gazdáján. A lányka ajkait kínos nyögések hagyták el, mágikus ereje elapadt, s Eridanus visszatért a csillagok közé. Két marokra fogtam a fegyveremet és előre rohantam. Nem tartozom azok közé, kik élvezik saját kegyetlenségüket, s soká nézik áldozatuk tehetetlen vergődését. Szerintem ez ostobaság. A kegyetlenség egy eszköz, amit fel kell használni, ha úgy hozza a szükség, de nem cél. Akinek már ez az életcélja és öröme, az nem gonosz, vagy nem sötét. Az csak egy szerencsétlen elmebeteg, nem félelmet vagy tiszteletet, hanem szánalmat érdemel. Másrészt veszélyes is. A kínok gyakran olyan rejtett erőt szabadítanak fel, amire senki sem számít. Ezen elvek szerint cselekedtem most is. Az alabárd feje meglendült s a kislány barna fürtös fejecskéje messzire repült el, a torzóból még azért bőven fröcskölt szanaszét a vére. Egy pár pillanatig meredten néztem a levágott fejet, de úgy nézett ki, valóban ennyi volt, nekromanciához nem értett a máguska, hogy meglepetést okozzon. Felpillantottam. A két zöld is kivégezte a maga emberét, így a sárgák csapata elfogyott. Már csak az a kérdés, mit alkot Kyou. Felé kaptam a szemem...

Amikor bezárják a cellánkat, gondolkodni kezdek – nem szoktam túl gyakran, de attól függetlenül elismerem a fontosságát – és ha újdonsült „társaim” szólni akarnak hozzám, csak megrázom a fejem válaszként.
~Bivaly Benő biztos mérges rám, Husi viszont ha haragszik is, elég visszafogott, és megfontolt ahhoz, hogy még ne menjen nekem. Az, hogy külön cellába visznek minket, nem jelent semmi jót – talán csak el akarnak választani minket, hogy külön-külön gyengébbek legyünk, és ezért vitték az alkimistát, a csapat leggyengébb harcosát a legerősebbel együtt. De akkor miért nem egyenként szednek szét minket? Azzal lelkileg is megtörnének minket, és még könnyebb dolguk lenne. Nem, ez a csapatszerű felállás a szalagokkal biztos jelent valamit. Ha belegondolok, ez egy aréna – az arénában megküzdenek az emberek, a nézők szórakoztatására…~
Ekkor fejtem meg a rejtvényt, amit számomra köd fedett. ~Harcolnunk kell, méghozzá egymás ellen! Hát ezért vannak ilyen jól felszerelve mágusok ellen, ezért fogtak el minket! Vagy maga a felkérés is csapda volt, ami meglehetősen valószínű, vagy egy megkeseredett helyi lakos – talán valaki, aki megszökött az arénából – kéri, hogy megállítsuk ezt az őrületet. De ez most lényegtelen, inkább fel kell készülnünk a harcra. Nem vagyok egy tipikus harcos alkat, a mágiám se erre korlátozódott.~
- Kyou! Könyörgöm, mondd azt, hogy harci mágus vagy… - Nézek a „társamra”, aki valószínűleg, mivel csapattárs, jól fog jönni odakint. Persze, ha egy réti mágus nulla erővel, akkor nem számíthatok rá. Mielőtt hallanám a fiú válaszát, kinyílik az ajtó, és kivisznek minket, meg egy másik mágust – megtépázott ruházata, és vértől vöröslő bőre alapján túlélt már legalább egy menetet – és az is elég durva vesszőfutás lehetett. A hosszú folyosó, amin végigvezetnek minket megszűnik, és egy teremben vagyunk, ahol ott van minden cuccunk – esetemben csak a pénzem, amivel sokkra nem megyek, de mégis meg kell próbáljam.
- Hé, mit szólnál, ha megtripláznám a fizetésed? Mindössze annyi a dolgod, hogy egy jó tippet adsz a túlélésre. Még az se kell, hogy kiengedj – azt úgyse teheted meg – nade egy aprócska tipp, egy kicsi segítség, ugyan kinek nem ér meg párezer gyémántot?
Súgom oda az engem taszigáló őrnek. Az válaszul gonosz vigyorra húzza a száját, és büdöslő pofával csak ennyit böfög a képembe: „Élj túl!” és ezzel elveszi a pénzem.
- Öcsi, emlékeztess rá, hogy kivágjam a nyelved, egyenként húzzam ki a fogaid, és a saját beleiddel fojtsalak meg, ha kijutottam ebből a rohadt arénából!
Sziszegem válaszul. Belépek az aréna küzdőterére, felszegett fejjel, mint a győztes hadvezér a több hónapos hadjáratból hazatérve. Terpeszben megállok, csípőre teszem a kezem, és morcosan nézek mindenkire – hátha ez a kis blöff elég a túléléshez, és ezt látva engem a végére hagynak – legalábbis nyerek pár percet gondolkodni, és felkészülni. A kör alapú terület tele van homokkal, ami vakítóan hat ebben a fényességben a hosszú ideig sötétben töltött szemeimnek. Középen van egy apró tó, ami a kékes árnyalat helyett rózsaszín – valószínűleg nem speciális víz, amit direkt a mi kedvünkért kevertek össze egy kis fürdősóval- a tér felett pedig egy félkör alakú lila burok, középen egy majdnem velem egyméretű lakrimával .
~Ez meg mi a ráknak kell ide?~ Azonban maga a feladvány túl nehéz, és nekem nincs időm megállni ezen gondolkodni – most a lét a tét. Eszem ágában nincs mozdulni, a megtépázott csóka viszont felordít, és futni kezd az ellen felé…
~Vajon tényleg ellenség? Csak azért, mert azt mondja pár pénzes őrült, és beterelnek minket ide, tényleg úgy kellene viselkednünk, mint az állatok? A túlélés érdekében koszban, piszokban küzdve addig, amíg a kimerültségtől össze nem esünk, nem törődve azzal, hogy mennyi életet ontunk ki? Hát ennyi lenne a lét – egy apró pillanat, a harc okozta extázisban kimúló véges fogalom? És én is ezért éltem eddig, hogy itt pusztuljak, miközben a dagadt felsőosztály fröcsögve ordítozik kedvenceiért, akikre megannyi pénzt tettek fel, s akik hazaérve a zsíros sült mellett röhögve beszélik ki társaim múló életének utolsó pillanatait? Kinevetik a szerencsétlent, aki az utolsó pillanatokig ordít, sír, és sikoltozik, a földön fetreng, sebeibe homokot dörzsölve, s ezzel még tovább növelve a kínt? ~
Filozófiai eszmefuttatásom közben megszólal egy hangosbemondó, erre azonban nem is figyelek teljesen, egy mondat azonban megragadja a figyelmem.”A győztesek közös vacsorában részesülnek magával az aréna tulajával! „ Ez esetben túl kell élnem ezt az egészet, aztán este kicsinálhatom azt a rohadt ripacsot, aki az egészről tehet. Épp folytatnám az előző eszmefuttatást a létről, az életről, és a világmindenségről, azonban mások nem értékelik ezt a próbálkozásom – név szerint Benőke fut nekem egy adrenalinnal teli csatakiáltás közben – azonban ez már nem ő, még annál is rondább, ahogy eddig kinézett. Közben – talán hogy bemutassa, mit fog velem csinálni – játszi könnyedséggel szed szét egy másik mágust, majd ismét rám koncentrál. Nos, megpróbálok hasonlóan férfiasan viselkedni, azonban a tervem dugába dől, amikor a bömbölés helyett sikítok, a felé rohamozás helyett pedig az ellenkező irányba kezdek rohanni. A szemem sarkából látom, h Bb-t többen is megpróbálják kiiktatni, magamban szorítok is nekik, de sajnos minden terv dugába dől – elmormolok egy szitkozódást, és futok tovább – még jó, hogy az egykori állóképességem valamennyire megmaradt, bár az utóbbi időben, mióta mágiát gyakorlok elhanyagoltam a testem edzését. Nos, már épp örülnék, hogy körbe-körbe futkározva talán túlélem a harcot, amikor Benőke hirtelen csalni kezd, és elém teleportál. Megrökönyödni sincs időm, mert addigra már lendül az ökle, ami kíméletlenül találja el hasfalam. Veszettül fáj a dolog, nem sorolnám a top 10 kellemes élményeim közé. Amikor teljesen kiszorul belőlem a levegő, és sípolni kezd a tüdőm – ez kb. 2 másodperccel a gyomorszájamra mért negatív g után lehet – hirtelen a tarkómra is ütést mérnek. Nos, ekkor döntök úgy, hogy nem szenvedek, és lacafacázok tovább, hanem most az egyszer élni hagyom az összes rohadékot az arénában – inkább elegánsan, és kimérten elájulok.

Az ajtó bezárúlt, és ezzel újra eljött a már felettébb unalmas várakozás. Álni igazából nem volt kedvem, de amikor láttam, hogy a padok és még a föld is tiszta vér, úgy döntöttem, hogy inkább mégis csak állok. Nem szólt hozzánk senki, mi sem szóltunk senkihez, csak álltunk és vártunk. Ralfon látszott, hogy valamin nagyon gondolkodik, de nem akartam megzavarni ebben. ~Lehet, hogy valami jó stratégián töri az agyát...Nem igazán szeretném ezt mondani, de ahhoz képest, hogy mekkora egy idegesítő fazon sokszor, eléggé bölcsnek néz ki.~ ezekkel a gondolatokkal figyeltem Ralfot. Egyszer csak az a koncentrálós kép eltűnik arcáról és rám néz, majd így szól:
- Kyou! Könyörgöm, mondd azt, hogy harci mágus vagy…- de még mielőtt válaszoltam az ajtó felnyílt és három őr jött be. Ralfot vitte ki az egyik előre, azután odajött hozzám is egy és kiráncigált, majd mikor visszapillantottam, láttam, hogy még egy fickó jön. Eléggé harcképtelennek tűnt a fazon. Csupa vér volt, ruhái szakadtak, arcán sebek. Ő már biztosan túlélt néhány harcot itt az arénában. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy mégsem lehet olyan harcképtelen a fickó. A hosszú folyosó végén egy terembe értünk, ahol az elkobozott cuccaink voltak.
- Fogja mindenki a sajátját és álljon az ajtóhoz. - szólt az őr, amelyik Ralfot vezette. Ralfnak csak pénze volt. Láttam, hogy odahajol az őrhöz és sugott neki valamit. Nem hallottam, hogy mit, és azt sem amit az őr válaszolt neki vissza, de arra a válaszra Ralf elég pipa lett és mérgesen ránézett az őrre.
- Öcsi, emlékeztess rá, hogy kivágjam a nyelved, egyenként húzzam ki a fogaid, és a saját beleiddel fojtsalak meg, ha kijutottam ebből a rohadt arénából! - ezzel felnyílt az ajtó, majd „szépen” kitessékeltek minket. Ahogy kiléptünk nem láttunk szinte semmit az első pár pillanatban, mert a talaj homok volt a fény pedig erős volt, ezért a sötétség után ez a fény elég irritáló volt. Mikor már kicsit kezdett kitisztulni a kép, láttam, hogy az aréna közepén egy rózsaszín árnyalatú vízzel tele tavacska volt. Felnéztem, és mit láttam? Egy hatalmas, már-már ember méretű lakrimát csüngeni az aréna tetejét beborító védőburokról. Ezután szétnéztem, és láttam, hogy az aréna jelenlegi harcosai négy csapatba vannak osztva. Mind más-más színű szalagot viselt: kék, piros, zöld és sárga. Jelen esetben mi voltunk a kékek, és ahogy láttam Orsonék a pirosak. Furcsa volt, mert minden csapat három tagú volt, kivéve az övéké. Ők csak ketten voltak. ~Várjunk csak...Orson azt mondta, hogy nem is mágus. Talán ilyen erős ez a Bivaly Benő?~ -ezekkel a gondolatokkal fogtam magam és űltem le, majd miest leűltem, a hangosbemondóból hallatszott a következő:
- Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm önöket a mai viadalon, ahol négy új hús mérettetik meg, ritka esemény a mai, hiszen nem két, nem három, hanem mind a négy csapat versenyzői egymás nyakának ugranak! A harc az egyik csapat teljes versenyzőinek teljes megsemmisülésével végződik, és a győztesek közös vacsorában részesülnek magával az aréna tulajával! Fegyvereket vállhoz, mágiát kézbe, éééés kezdődjék!
A fickó aki velünk volt gyorsan előre szaladt, mint valami hős és ordított. Ralf lábai földbe gyökereztek és eléggé kétségbeesett pofát vágott.
- Hé Ralf! Megint min töröd az agyad? - most már nem tudtam megállni, hogy ne szóljak neki. Hát reagálni nem reagált, szerintem meg se hallotta amit mondtam. Nem volt mit tennem, felálltam, a botomat a hátamra akasztottam, úgy mint szoktam, előre tártam a két karom:
-Ölt-vált: Mágikus Pisztoly! - majd a két pisztoly megjelent a kezemben. Oldalra néztem, és megpillantottam Orsont aki széttárt karokkal rámkiabált:
- Várj! - nem tudtam mit akar, de nem lőttem... a pisztolyt azért rajta tartottam. Nem voltunk mi még olyan jó barátok, hogy megbízzak benne. Két lépésre tőlem lefékezett és folytatta: - Halálcsapda. Ki kell jutnunk innen, nem egymást lemészárolni. Neked van esélyed, nekünk nincs. Távol maradnak majd tőled a harcosok, garantálom. Lődd le onnan azt a túlméretes mágikus kacatot! Vagy a burkot tartja fenn, s akkor szedhetünk túszokat, vagy az maga az Aréna Lelke, mindenképpen jobban járunk, mint egy vérengzéssel... Mozgás! - ezzel megfordult és elindult. Követtem, majd megállt mert egy alabárdot talált a földön. Felkapta és tovább ment. Szétnéztem és láttam, hogy Bivaly Benőnek eléggé démoni alakja van...kezdtem félni. Már majdnem mindenkit letepert az arénában, épp Ralf után rohangált. Nem foglalkoztam vele, inkább tovább követtem Orsont, aki egy nagyot fékezett én meg nekimentem, de szerintem meg sem érezte. Előrenéztem, hogy lássam miért is álltunk meg. Egy elég vad kis lány rohant felénk, de Orson nem tétovázott, táskájába nyúlt, egy üveget elővéve. Ezt az üveget nekidobta egyenesen a lány arcának. Gondoltam, hogy méreg van benne. A lány arca csupa vér lett az üvegszilánkok miatt, és látszott is, hogy már torzúlni kezdett. Biztosan a méreg miatt. A lány nagyot kiáltott:
- Eridanus kapuja nyílj ki! - egy csillaglélek jelent meg előttünk, akivel Orson törődött. Én inkább csak figyeltem a hátunkat, nehogy lesből jött támadás érjen. Miest hátranéztem és Ralfékra néztem, Bivaly Benő egy hatalmasat ütött a gyomrába.
-Úúú basszus, ez még nekem is fájt! - mondtam a nagy semmibe. Már sajnáltam Ralfot de bíztam benne, hogy minden rendbe lesz vele és inkább foglalkoztam azzal, amit én kell tegyek. Orson elintézte a csillaglelket, majd hátranézett. Ekkor feltartottam a két kezem a lakrima fele és egy nagyot ordítva és persze minden erőmet beleadva, szétlőttem azt. Hatalmasat robbant. Az aréna megtelt füsttel...

Ahogy vége szakad a küzdelemnek a tömeg elhalkul, és ahogy a lelátóra néztek, egy öltönyös, cilinderes férfi ragadja magához a hangosbemondót:
- Hölgyeim és uraim... a győztesek! - üvölti, mire a tömeg újra felmorajlik. - Harcosok, tegyétek le a fegyvereiteket, az őrök hamarosan visszavisznek a celláitokba. Szedjétek össze elhullott végtagjaitokat, és legyetek a legjobb formátokban, hiszen a mi mindenható Urunk elé járultok vacsorára!
Ahogy leteszitek a fegyvereket a fejenkénti két-két őr bevonul az arénába, és minden rabot a kiindulási helyére visznek vissza. Ahogy lemegy a nap, felnyílnak a cellaajtók, és fogvatartóitok kitessékelnek titeket, de már nem bilincsben. Szűk folyosókon kísérnek titeket, míg végül egy hatalmas csarnokba érkeztek, amiből öt folyos nyílik, illetve egy lépcső felfelé. Gépzúgás üti meg a fületeket, lépések zaját hozza a visszhang, míg nem az egyik folyosón megjelenik egy hatalmas alak.
- Innen átveszem őket. - szól gépies hangon.
Szavára elillan minden őr egy pillanat alatt, ő pedig int felétek.
- Kövessetek! - majd elindul felfelé a lépcsőn. Felnézve egy elég hosszú lépcsősort láthattok, és sorban fordultok be a lépcsőszakaszok végén, mígnem az óriás az egyik ismeretlen rabot arcon vágja, és az ájultan esik össze.
- Sajnálom. - mondja, majd letérdelve a falnak támasztja a rabot, majd suttogó, bizalmas hangvételre vált. - Hank vagyok, szintén mágus, én küldtem értetek. A társatoknak nincs baja, de kellett valami indok, hogy megálljunk, míg beszélek veletek.
Hank elmondja nektek, hogy az aréna nem rég, csak két és fél hónapja működik újra, akkor került ide egy férfi, akit ma "Az Úr"-ként emleget mindenki. Egykor Hank is gladiátor volt, de egy harcban súlyosan megsérült, és valamiért megkegyelmeztek neki, félig gépet csináltak belőle, így túl tudta élni, egyébként archív mágus. Az aréna gazdája több erős mágust gyűjtött maga köré azzal az ígérettel, hogy az aréna lelkét felhasználva erősebbé tudja tenni mindannyiukat. Megtudjátok, hogy a lakrima, amit Heidan megpróbált elpusztítani nem semmisült meg, hiszen nem is tud. Minden kilehelt lélek ebbe távozik, és örök időkre rab marad. Minden egyes mágia ami a kűzdőtéren belül, a búra alatt keletkezik ezt a lakrimát erősíti.
Nem tudtok soká beszélgetni, hiszen egy őrjárat éppen felfelé vonul a lépcsőn.
- Mi a gond, Hank?
- Semmi. Csak az egyikük elájult.
- Melyik az? Hagyd csak, visszavisszük a helyére. - fogják meg az ismeretlent a hónaljánál, és elkezdik lefelé húzni a lépcsőn.
- Mi pedig induljunk, Urunk már vár minket. - fordul felétek a félig gép óriás. - Még valami. Ugye nem hiszitek, hogy hagyományos vacsorára jöttetek? Vigyázzatok magatokra, az ajtónál leszek, visszafelé is én viszlek titeket.
Amikor benyit az ajtón egy rácsokkal kettéválasztott csarnokba léptek, ahol Hank azonnal bezárja mögöttetek az ajtót. A csarnok másik végében csupa előkelő ember áll sorba, illetve ül egy hosszú asztalnál, ami roskadásig van rakva minden földi jóval. A cilinderes férfi lép elő újra, ezúttal hangosbemondó nélkül.
- Uraim, erre tessék! - nyitja ki a rácson az ajtót, és hellyel kínál benneteket. - Jó étvágyat!
Vacsora közben mindenki kérdezget titeket, a neveteket, a céheteket, azt, hogy vannak-e még ott olyanok, akik szívesen jönnének segíteni, csupán egyetlen fickó marad tétlen, kaján vigyorral az arcán, az asztalfőn ülve.

A Hankel való beszélgetést kéretik párbeszédes módon megoldani, jó munkát!

Miután elsötétül a világ, egy tárgyalóteremben találom magam. Három bíró magasodik felém, mind komoran néznek rám. Egy ideig tanácskoznak, méregetnek, miközben én végigpillantok önmagamon – elegáns öltöny, bársony nyakkendő, igazi kis szívtipró lehetek, kár, hogy nincs sehol egy tükör. A tanácskozás véget ér, mire a középen ülő bíró csettint egyet. Leomlik a terem, ők pedig belesüllyednek a földre a trónusukkal együtt, s ahogy körbenézek, máshol találom magam. Egy mezőn állok, és körülöttem végtelen búzamezők. Ám ismét változik a kép, jobboldalt egy épület emelkedik, először egy egyszerű téglás házként néz ki, majd az egyik oldalfal visszahúzódik, felemelkedik egy bárpult, a háttérben pedig piák kezdenek megjelenni. Egyből odarohanok, s a csapos, aki idő közben materializálódott, mosolyogva néz rám. Fiatal csávó, fekete ingben, fekete hajjal, és épp egy poharat törölget. Ahogy odaérek előkapja a kedvenc whisky-m, és jégbe hűtött pohárba önti ki, majd felém nyújtja. Örömmel kezdem el kortyolgatni, szépen lassan, hisz a whiskyzés igazi rituálé. Szépen lassan kell inni, minden cseppjét kiélvezni, mintha a legfinomabb, százéves bort forgatná a szájában az ember fia. Épp azon gondolkodom, hogy már csak két dolog hiányzik, amikor észre is veszem a bárpulton az egyiket – nem, nem a csinos hölgyet, hanem a doboz cigarettát. Elégedetten gyújtok rá, és épp meg szeretném kérdezni a csapost, hogy ugyan mit keres egy rohadtnagy mezőn, és ha erre válaszolt, akkor elmondhatná, hogy ÉN mit csinálok itt, amikor a hátam mögé mutat, még mindig vigyorogva. Ahogy odanézek, egy gyönyörű nőt látok meg közeledni. Az eddigi szélcsend megszűnik, és a lenge, lágy szellő hátraborzolja a haját, mintha szeretők lágy keze simogatná az arcát. Ringó csípője magával ragad, s nem tudom felfogni, hogy a nő gyönyörű – de annyira, hogy egészben vizslatni se tudom. Agyam képtelen befogadni az egész látványt, mindig csak egy apró részletre tudok koncentrálni – fej – láb – mell – szem – száj – haj – térd – vádli – boka… Mikor már kezdek megőrülni, odaér hozzám. Szó nélkül kiveszi a kezemből az italt, belekortyol, miközben végig a szembe néz, majd odahajol hozzám, és a fülembe súg.
- Még nem jött el az idő… - Hangja lágy, és dallamos, magában hordozza a misztikumot, a szenvedélyt, és mindazt, amit szeretek egy nőben, ám ekkor egy hirtelen mozdulattal rám önti a whiskyt.

Ugyan abba a helységben ébredek, ahonnan bevonultunk az arénába, az apró különbség csupán annyi, hogy Kyou épp vizet locsol a pofámba, ami meglehetősen kellemetlen érzés. Az álomtól, vagy látomástól kába fejjel ülök fel, gépiesen vállon veregetem a srácot, s feltápászkodok. Elég hülye ötlet, ahogy félig álló helyzetbe kerülök rándul egyet a szoba – hogy dögölne meg az, aki ilyenkor csinál földrengést – és visszaesek a földre.
- Lassan, Ralf! – Hallom Kyou nevető hangját, s ekkor rájövök, hogy csak én szédültem meg – máskülönben nem forognának ezek a rohadt falak, vagy ha még is, nem csak rám lennének ilyen hatással. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kiadom a tegnapi vacsorám – na jó, nem is annyira megkönnyebbült, és nem is annyira sóhaj, mindenesetre ezek után jobban érzem magam.
- Túléltük! – Nézek a mágusra, s a nap többi részét a falnak dőlve töltöm, s az egyik cellatársunknak hála jeget szorítok a tarkómra, ahol Bb kíméletlenül talált el. Egy idő után nyílik a cellaajtó – a fémes csikorgástól összeszorított szemmel, és fogakkal tápászkodok fel. Az őrök a korábbi módon, ám immár bilincsek nélkül visznek minket ki. Ahogy végigmegyünk a szúk alagútszerű folyosón egy kereszteződéshez érünk, itt több oldaljárat nyílik, nameg egy lépcső felfelé.
- Stairway to heaven, he? – Nézek az engem kísérő őrre, aki csak értetlenül bámul vissza. Megvonom a vállam, és lemondóan elfordítom tőle a fejem – reménytelen fickó. Kicsit még várakozunk, miközben a többi folyosóról meghozzák a csapat többi felét – gondolom szintén túlélők. Örülök, amikor meglátom Husit, ám Benőke is követi őt, ami kissé lohasztja a mosolyom. Ezután ismét fémes hangot hallhatunk – komolyan, már kezdi megszokni a fejem, és csak veszettül lüktetve fáj, a korábbi kínzó, széthasadással fenyegető érzés után – és ekkor megjelenik egy hatalmas – de tényleg, hatalmas – alak, aki még Husinál és Bivalynál is nagyobb.
- Innen átveszem őket. - szól gépies hangon. ~Mik vagyunk mi, áruk?~ Azonban cseszettül érzem magam, így inkább megtartom magamnak a hozzászólásom.
- Kövessetek! – ezek után felfelé indul a lépcsőn. Hát, igaz, hogy az őreink eltűntek, de úgyse jutnánk ki, úgyhogy lemondó sóhajjal elsőként indulok meg a nyomában. A lépések hangja alapján a többiek is követnek minket, mi pedig haladunk a menny felé…
*PAFF* Olyan hirtelen történik minden, hogy csak a hangot hallom, majd látom, hogy Mosógép szépen arcon csapta a jégmágust, aki enyhítette fájdalmaim. Hát, ezek után tényleg unszimpatikussá válik a csávó, és épp készülök szitok-oltás áradatot zúdítani rá, amikor felénk néz.
- Sajnálom. – mondja a gépies hangján, amiből képtelen vagyok kiérezni, hogy komolyan gondolja, vagy csak meg akar nyugtatni minket. Ezek után a falnak támasztja Havast, és suttogó, bizalmas hangvételre vált, már amennyire erre képes a hangja.
- Hank vagyok, szintén mágus, én küldtem értetek. A társatoknak nincs baja, de kellett valami indok, hogy megálljunk, míg beszélek veletek.
- Ácsi, és erre nem volt jobb mód, mint kiütni ezt a szerencsétlent? Tapasztalatból mondom, ha felébred azt fogja kívánni, hogy bár kicsinálta volna az az ütés… Bár, az erősségét tekintve, elég nagy rá az esély, hogy nem kel fel többé.
- Ralf, hagyd… - Szólal meg valamelyik társam, s Mosógép is bocsánatkérően néz rám.
- Nem volt más mód, sürget az időnk. Sok mindent kell elmondanom, kérlek maradjatok csöndben, és hallgassatok végig. Az Aréna nem rég nyílt meg, talán két-három hónapja, amikor idejött egy fickó, akit mindenki Úrként ismer.
- És ez az Úr mindenkit rettegésben tart, illetve pénzel, ezáltal biztosítva a hely működését. A városlakók nem nézik jó szemmel, de befogják a rettegéstől, jól sejtem? – Hát persze, hogy nem bírom ki belepofázás nélkül. Bár, társaim már megszokhatták, én meg annál is inkább. Ez a hely túl unszimpatikus ahhoz, hogy bárkiben is szimpátiát akarjak kelteni. Ugyan, mind elárulnának az első pillanatban, amikor választhatnak maguk, vagy közöttem. És én is így tennék, ezek után kiben akarnék megbízni? Hank bólint, majd folytatja a történetet.
- Pontosan. Egyébként én is gladiátor voltam, mint ti, azonban kegyelmet, és amnesztiát kaptam. Az őrök közé emeltek, ahol a mostani, félig gép, félig ember mivoltomban…
- Nem vagy te félig ember, Hankie-boy. Nem, te annál sokkal alantasabb vagy, az evolúció legalja, ha azok után amin átmentél, segíted ezt a mocskos szemétládát!
- Ralf, erre nem érünk rá. Ez a bizonyos alak bebástyázta magát erős mágusokkal, akik minden apró mozdulatát áhítattal figyelik. A lakrima, amit megpróbáltatok elpusztítani az ok, amiért ez az egész működik. ~Honna tudja a nevem? És miért nem reagál a sértéseimre?!~
Igen, próbáltatok megsemmisíteni, ugyanis a lakrimának semmi baja – nem is lehet baja! Minden halott lelket magába szív, és magában is tart, s minden mágiát, amit az arénában, a búra alatt használnak szintén elszív, s minden egyes alkalommal erősödik. Az erős mágusok ezért védik az Urat, aki megígérte nekik, hogy a lakrimával erősebbé teszi őket. Ralf… Én mindezt azért csinálom…
Látom rajta, hogy folytatná, azonban lépéseket hallunk, s hamarosan egy őrjárat érkezik hozzánk.
- Mi a gond, Hank?
- Semmi. Csak az egyikük elájult. – Magamba fojtom a morgást, nem lenne jó, ha most fecsegni kezdenék.
- Melyik az? Hagyd csak, visszavisszük a helyére. – Ezzel megfogják Havast, és elkezdik lehúzni a lépcsőn.
- Mi pedig induljunk, Urunk már vár minket. – fordul felénk Mosógép, és elindul tovább, miközben jártatja a száját. - Még valami. Ugye nem hiszitek, hogy hagyományos vacsorára jöttetek? Vigyázzatok magatokra, az ajtónál leszek, visszafelé is én viszlek titeket.
Kopp…Kopp…Kopp… bár előttünk a hónaljánál fogva húzták, utólag fogást cseréltek, és a lábánál kezdték lehúzni az ájult mágust… Feje minden lépcsőfokon koppan, s mire leérnek, valószínűleg betörik a koponyáját. Elmormolok egy néma áldást Havas lelki üdvéért, és hogy oda jusson, ahol én az ájuláskor jártam, majd felszegem a fejem, és folytatom az utat. Bár rövid ideig ismertem a srácot, a barátom lett azzal, hogy segített. Meg fogom bosszulni, ha addig élek is…
Egy idő után ajtóhoz érünk, amin benyitva egy teljesen más világban találjuk magunkat. Az ajtó egyből bezárul mögöttünk, de ez nem érdekel, hisz csak arra koncentrálok hogy megtaláljam azt a szemétládát, aki mindenről tehet… Egy csarnokban vagyunk, a plafon toronymagasan helyezkedik el, ezért nem is halljuk a másik végben ülő emberek zsivaját. Az asztal, amit körbeülnek rakodásig van pakolva kajával, ami meg is ragadja a figyelmem. Ekkor előlép egy fura, cilinderes csávó, akit a hangja alapján beazonosítok – ő volt a hangosbemondó a mérkőzésnél, s akkor is ki lehetett hallani a hangján, hogy élvezi a munkáját. ~Nos, sajnálom, de neked is meg kell halnod, Kalapos.~
- Uraim, erre tessék! - nyitja ki a rácson az ajtót, és hellyel kínál benneteket. - Jó étvágyat!
~ Jobban tennéd ha te is ennél, ugyanis ez lesz számodra az utolsó…~
A vacsora meglehetősen finom, azonban zavarnak a kérdezősködések.
- Kik vagytok? Honnan jöttetek? Van céhetek? Jönnének még mások, akik szívesen harcolnának?
Ilyen, és ehhez fogható kérdésekkel bombáznak minket, engem ez azonban nem érdekel. Vakon eszek, a tekintetem végig az asztalfőn ülő genyán pihen. Késztetést érzek, hogy letöröljem az arcáról azt a kaján vigyort, amivel folyamatosan figyel minket, de visszafogom magam. Azonban egy idő után nem bírom tovább, és hangosan, hogy mindenképp meghalja, szólok hozzá.
- Mondja, Uram - ejtem gúnyos éllel, megnyomva a szót- önnek mekkora elégedettséget okoz mások szenvedése? A lába közt lévő húsdarab húzogatásához szükséges, hogy mágusok az életüket adják? A fétise a halál, a kín megfigyelése? Vagy csupán nyereségért csinálja?
- Nyugodj már le, hallod? Tudom, hogy jogos a fellázadásod, de ne feledd el, hogy hol vagy.
Lassan Kyoura fordítom a tekintetem, és megvillantom azt a gyilkos pillantásom, amit nem szoktam csak úgy osztogatni, mint egy névjegykártyát.
Miközben beszélek súlyos csend telepszik az asztalra, a rohadék azonban még mindig vigyorog. Flegmán leemelem róla a tekintetem, és a kezemben lévő csirkecombról lehúzom a bőrt, majd ismét ránézek.
Vagy mindez csak azért van, mert megkeseredett az élettől, nem bírja elviselni, hogy még mindig él, de már nem ember, nem állat, de nem is valami emberfeletti, hanem az evolúció legalja. Rothadó hús, aki már nem akar élni, de meghalni se tud, ezért másokkal ugyan azt érezteti, amit ön is érez, hogy inkább kívánják a halált, mint az életet, ahogy maga, és ezután elégtétellel nézhesse, ahogy véget vetnek önön életüknek.Talán egy roncs, egy groteszk báb, valaki sokkal hatalmasabb kezében? Vagy a sablonos mindent a pénzért típus… Mennyi lehet az aréna bevétele? Mennyit ér egy élet… Kérem válaszoljon… Mennyit ér az Én életem, Uram?
Talán túl messzire mentem, de nem érdekel. Elégedetten visszadobom a combot a tányérra, hátradőlök, majd a többiekkel nem törődve rágyujtok, s közben folyamatosan bámulom a rohadt szemétládát, figyelve a rekacióját...
- Nem velem van. Nem is ismerem... - Szólal meg a kedves alkímista. Hah, merő gúnnyal, éa megvetéssel nézek rá, majd kiköpök felé. A szaftos, zamatos nyálam az egyik még megkezdetlen pulykán landol, félúton Husi és köztem.
Ekkor Kyou megint feláll. ~Ennyire túlteng benne az energia? Miért nem maradnak csöndben, és hagynak beszélni ezzel a szemétládával?~
- Orson! Ez nem volt szép magától! Mi az, hogy nem ismeri? Magát egy művelt és tisztelettudó embernek ismertem meg! Hogy van képe letagadni, egy úgymond társát. - majd rámnéz, és parancsolni próbál– Te pedig ha lehet, máskor ne köpdöss a kajára! Képzeld, pont most akartam azt a drága pulykát megkezdeni.
- Pont leszarom, hogy mit akarsz elfogyasztani. Egy ilyen szemét álltal felkínált kaja pont arra elég, hogy életben tartson, nem fogom élvezettel enni csak azért, mert finom. Ha viszont te okvetlenül enni akarsz, akkor körbevágod, illetve lehúzod a bőrét. És most jobb lesz, ha csöndben maradsz, különben téged is felteszlek arra a listára, amin ez a szemétláda már elfoglalta az első helyet. - Sziszegem nyugodtságot erőltetve a hangomba, de mégis fenyegetően hangzanak szavaim. Pont úgy, ahogy azt szeretem, azonban Kyou számomra ennyi, hacsak nem akar még egyszer beszólni. Mert akkor nekimegyek, mint Katsu tette velem.
- Bocsásson meg nagyúr az ifjonc szavaiért - kezdi nyalni vendéglátónk seggét. - A vére még fiatal és heves, a fejét erős ütés s zamatos bor egyaránt érte. Sértő hangneme nyilvánvalóan fel sem érhet egy olyan hatalmassághoz mint Ön, kegyelmes jó Uram. Mindazonáltal had világítsak rá, hogy valóban él bennünk némi értetlenség a viadalra való "nevezésünk" körülményei kapcsán, ha szabadna megjegyeznem. Rengeteg a szabadúszó zsoldos, harcos, aki gyémántért mindent elvállal, s hogy a fizetségért ne jelentkezzenek, annak ezer módja van elérni, csak szóljon kegyelmed ha ilyesmire van szüksége, állok rendelkezésére... Így valóban furcsának tűnik nagyuram, hogy íly módon toborozzon embereket. Elvégre egy céhes mágust előbb vagy utóbb például biztosan keresni kezdenek a társai. Kérjük ossza meg velünk bölcsessége mélységeit, kegyelmes Nagyúr...
- Én pedig kérem, forduljon meg - láthatja, hogy nagydarab fickó, megerőltető lehet a seggnyalás ilyen körülmények között. Kérem, ha megfordul, és bepucsít, biztos lesz más is az asztalnál, aki szívesen kilefetyelné a királyi ürülékét, mint a drágalátós Orvos. Nah meg nekem is könyebb, ha nem a drága faasztalon kell elnyomnom a cigarettám. Tudja, ez talán közös bennünk - én is tisztelem az antikot. Viszont közülünk az egyik alak az életet is tiszteli, és csak akkor öl, ha szükséges. Oh, és mielőbb félreértene, önt szükséges lesz megölni, nameg azt a kalapos idiótát, aki betessékelt minket. Esetleg a két őr, aki az ájult társunkat vitte vissza... ők is húzhatnának sorszámot, velük is eltársalognék
Kivillantom gúnyos mosolyom, majd magam mögé dobom a szűrőig szívott csikket, s továbbra is a rohadék szemébe nézek. S bár nem tudok olvasni a tekintetéből, az enyémből határozottan tükröződik a gyűlölet

Hatalmasat dördült Kyou kezében a mágikus fegyver, a golyó halálos röppályára állt, megbabonázott tekintettel követtük az útját, míg bele nem csapódott a lakrimába, ami ezer színes darabra robbant. Örömmel mordultam fel, tenyerem megszorult az alabárd nyelén, felkészültem minden eshetőségre... Igaz arra nem, hogy a színes forgatag elülése után ugyanolyan épségben látom azt a gigantikus dögöt ott, mint előtte. Csupán az azt védő mágikus háló robbant ilyen szép színes fényekkel, amíg semlegesítette a lövést. Az isten verje meg! Lehetőleg az összes! - szorultak össze dühösen a fogaim nehézkes csikorgással. Újabb lövésre esélyünk sem lett volna, a feszültséget csupán az elesett kislány holttestének meggyalázásával vezettem le, dühödten vágtam a gerincébe az alabárdot és rúgtam el a fenébe a lenyesett fejét, mely pattogva szállt az aréna homokjában arrébb. A rám fröccsenő maradék vérrel nem foglalkoztam. Nem tehettünk semmit a dühöngésen kívül, lévén egy szakasz számszeríjász célzott ránk. Fejenként. Tök mindegy mekkora varázsló vagy, ezzel nincs mit csinálni... A düh meg ugyan nem old meg semmit, de legalább oldja a feszültséget...
A lelátón egy öltönyös, cilinderes úriember tűnik fel, aki magához ragadva a mikrofont azonnal a közönség hergelésébe fog:
- Hölgyeim és uraim... a győztesek! - üvölti, mire az addig áhítattal elnémult tömeg újra felmorajlik. - Harcosok, tegyétek le a fegyvereiteket, az őrök hamarosan visszavisznek a celláitokba. Szedjétek össze elhullott végtagjaitokat, és legyetek a legjobb formátokban, hiszen a mi mindenható Urunk elé járultok vacsorára!
Más lehetőségünk nem lévén visszaszolgáltatom a tarisznyámat és mellérakom az alabárdot is, magamban csendesen fohászkodva, hogy legközelebb is megtarthassam a kézre álló, egyszerű fegyvert, hátha besorolják a cuccaim közé. Végül is a remény hal meg utoljára... nem ismerjük a helyi szabályokat... hátha... Na jó, hagyjunk fel a hiú reményekkel, itt semmi sem úgy alakul, hogy nekünk kedvezzen, nem pont most fog ez megváltozni - morgok magamban keserűen, némileg már kezdek fásult is lenni. Alig várom, hogy kijussak erről a helyről. Megüli a lelkemet ez a sok felesleges erőszak. Főleg, hogy muszáj vagyok részt venni benne. Nem ezért tanultam én! Nem vagyok gladiátor! Ami azt illeti, még csak erőszakos alak sem. Én ennél finomabb lélek vagyok! Kinek jut eszébe pont engem egy ilyen mészárszékre cibálni, ez őrültség! Kyou, vagy Katsu... Nem mondom, ők biztosan élvezik az ilyen harci cselekményeket. De én? Mi a fenét keresek én itt?! Nagy hiba volt letépni a jelentkezési lapot. Nagyon nagy hiba...
Önsajnálatom édes mocsarából ütemes szuszogás térít magamhoz. Döbbenten fordulok a hang irányába miközben szíven üt a tudat, hogy már megint a cellánkban vagyunk. Nem is emlékszem a visszaútra, annyira lefoglalt az ideg. A szuszogás pedig a fekete mágus irányából jön. Inozuke nemes egyszerűséggel elaludt a csata után! Mint aki jól végezte a dolgát és most pihen, regenerálódik az újabb csata előtt... hát ez... hát ez... lehet valaki ennyire tudatos harcos? Meg ami azt illeti... Lehet valaki ennyire halvérű? Eszembe sem jutna most pihenni, aludni! Ezer ördög, mégis miből van ez az alak?! Én bezzeg képtelen vagyok pihenni, dühödten sikálom le magamról annak a nyomorult kis ribancnak a vérét, majd lerogyok a fal mellett és idegesen a kezeim tördelve és halkan motyogva egyoldalú magánbeszélgetést folytatok az örökkévalókkal. Nem... Nem imádkozom...

Nagyjából ezzel telhetett el néhány óra, a cellában nem nagyon működik az időérzékem, lévén a napot nem nagyon látom. Aztán megérkezett értünk a díszőrség, hogy a nemes és nemzetes nagyúr asztalához citáljon, hogy a varjak veszekedjenek a belein annak is! Dühös és elkeseredett voltam, semmi sem akart sikerülni ebben az ügyben. Veszett fejsze nyele az egész! - kezdtem magamban morfondírozni, míg elindultunk Katsuval az őrség nyomában. Először ez a felhívás, óh a nagy kaland! Én hülye! Kellett nekem idejönni, csak mert a mesteremtől hallottam róla... Bah! A föld alatt porlik az öreg, jobb lett volna békében hagynom ott ahol van. Aztán a katonák, akik iderángattak... Nem értem. Kövér, elpuhult nemesembernek látszom, ebben biztos vagyok. Akkor hogy jut eszükbe ilyen... ilyen... áh! A lakrima szétlövése és a közönségből a túszszedés jó ötletnek tűnt, de odafenn megint elpártoltak tőlem... Most már csak ki akartam jutni innen. Elegem van! Rettenetesen elegem van! Nem ilyen jellegű munkákra akarok én leszerződni! A jövőben megválogatom, hová megyek, már persze ha egyáltalán lesz valamilyen jövőm ebben a csőcselékben. Egyszerűen ez az egész munka... pfúj! Undorító! Mélységesen méltatlan hozzám. Én nem...
- Innen átveszem őket - szól közbe ropogós géphangon valaki a gondolataimba. Egy megtermett férfi az, akinek a testrészei jó mennyiségét fémalkatrészekkel pótolták, talán különösen súlyos sérülések elszenvedése után. - Kövessetek! – recsegi, majd felfelé indul a lépcsőn. A minket kísérő darabontok lendületes tisztelgést kivágva tűnnek el valamerre, eszerint a félig gépesített férfi komoly tiszteletnek vagy rangnak örvend, noha a rövid katonai zubbonyán nem hord rangjelzést, bár ez mondjuk nem kizáró tényező. Az egész kis csapat a nyomába ered, pedig itt vannak már mind a "győztesek". Gondolom az, hogy erre a félholt szörnyszülöttre bízzák egyedül egy csapat gladiátor-mágus őrizetét mindenkinek beszédes lehet a képességeiről, mert senki sem kezd el vitázni vele vagy lázongani. Ezért is meglepő, mikor az egyik lépcsőfordulóban minden átmenet nélkül állcsúcson vágja Ralfék csapattársát, aki most nézem, hogy túlélte Katsu őrjöngését. Ez alapján nagy túlélő lehet, de ez az istentelen erejű csapás még őt is azonnal a padlóra küldi. Az izgága kölyök izmai pattanásig feszülnek én érdektelenül bámulom a jelenetet. Egyáltalán nem érdekel, az óriás kibelezi-e a kölyköt, vagy esetleg valami csoda folytán az győz, majd a küzdelem végeredményéhez idomulok. Valahogy kezdek fásult lenni. Ez a nyilvánvalóan nem nekem való arénaharc egy kissé kezdi megviselni az elmémet - elemzem magamat. De sokat nem tehetek ellene. Mélységes unalommal várom a fejleményeket, de a kakaskodás elmarad, mert a drabális fickó gyorsan, szinte hadarva szólal meg gerinckaristoló, gépies hangján:
- Sajnálom. Hank vagyok, szintén mágus, én küldtem értetek. A társatoknak nincs baja, de kellett valami indok, hogy megálljunk, míg beszélek veletek - kezd bele sebesen.
- Ácsi, és erre nem volt jobb mód, mint kiütni ezt a szerencsétlent? - acsarog a meglepően vehemens pecsétmágus "barátunk". Hogy ezt miért nem tudta végleg kibelezni Katsu? Én bezzeg nem végeztem félmunkát... - Tapasztalatból mondom, ha felébred azt fogja kívánni, hogy bár kicsinálta volna az az ütés… Bár, az erősségét tekintve, elég nagy rá az esély, hogy nem kel fel többé.
- Ralf, hagyd… - csóválja a fejét Kyou, aki határozottan higgadtabb és értelmesebb mint szeleburdi haverja.
- Nem volt más mód, sürget az időnk - rázza a fejét a nagydarab. - Sok mindent kell elmondanom, kérlek maradjatok csöndben, és hallgassatok végig. Az Aréna nem rég nyílt meg, talán két-három hónapja, amikor idejött egy fickó, akit mindenki Úrként ismer...
- És ez az Úr mindenkit rettegésben tart, illetve pénzel, ezáltal biztosítva a hely működését. A városlakók nem nézik jó szemmel, de befogják a rettegéstől, jól sejtem? – szúrja közbe Ralf a mindenkinek nyilvánvaló igazságot. Ránézésre még büszke is a fene nagy eszére. Ha esze lenne, akkor önmérséklete is és esetleg most néhány véraláfutással és monoklival kevesebb lenne a képén... Hank bólint a szavaira:
- Pontosan. Egyébként én is gladiátor voltam, mint ti, azonban kegyelmet, és amnesztiát kaptam. Az őrök közé emeltek, ahol a mostani, félig gép, félig ember mivoltomban…
- Nem vagy te félig ember, Hankie-boy - fröcsögi az a túlméretes pondró. - Nem, te annál sokkal alantasabb vagy, az evolúció legalja, ha azok után amin átmentél, segíted ezt a mocskos szemétládát!
Neki vetem a hátam a falnak a szemem forgatva... Azzal kezdte a behemót, hogy kevés az időnk, ez meg ilyen lényegtelen ostobaságokon rágódik? Ki a jó francot érdekelnek? Ha jól megfizetnek... tulajdonképpen ha egyszerűen csak kiengednek, már akkor szívesen felcsapok itt seborvosnak, őrnek, de ha kell még kínzómesternek is gondolkodás nélkül! A poklok minden bugyrára, hogy lehet valaki ennyire korlátolt?!
- Ralf, erre nem érünk rá - mondja ki lényegében a gondolataim Hank is. - Ez a bizonyos alak bebástyázta magát erős mágusokkal, akik minden apró mozdulatát áhítattal figyelik. A lakrima, amit megpróbáltatok elpusztítani az ok, amiért ez az egész működik. Igen, próbáltatok megsemmisíteni, ugyanis a lakrimának semmi baja – nem is lehet baja! Minden halott lelket magába szív, és magában is tart, s minden mágiát, amit az arénában, a búra alatt használnak szintén elszív, s minden egyes alkalommal erősödik. Az erős mágusok ezért védik az Urat, aki megígérte nekik, hogy a lakrimával erősebbé teszi őket. Ralf… Én mindezt azért csinálom…
Valószínűleg lényeges további információkról maradunk le a takonypóc miatt, mikor Hank kénytelen elhallgatni, mert csizmás lábak dobogása hallatszik, s hamarosan feltűnik a lépcsőfordulóban egy őrjárat. A katonákat vezető tíznagy a kísérőnkhöz lép:
- Mi a gond, Hank?
- Semmi. Csak az egyikük elájult – feleli tiszteletre méltó hidegvérrel a férfi.
- Melyik az? Hagyd csak, visszavisszük a helyére – legyint az őrparancsnok, s már meg is ragadják a lepofozott rongykupacot, s elrángatják valamerre. Nem nagyon figyelek, jelen állapotában a férfi képtelen bármire is, tehát a szememben értéktelen.
- Mi pedig induljunk, Urunk már vár minket – fordul felénk fordul felénk hangosan a gépstrázsa visszatérve eredeti szerepéhez, csak biztonságos távolságban teszi hozzá még halkan: - Még valami. Ugye nem hiszitek, hogy hagyományos vacsorára jöttetek Vigyázzatok magatokra, az ajtónál leszek, visszafelé is én viszlek titeket.
Innentől kezdve alig pár lépésbe telik, míg rácsozott ajtóhoz érünk, melynek túloldalán az arénában már látott cilinderes, kifinomultan öltözött férfi áll s tekint ránk, azonnal szélesen de álszentül elmosolyodva:
- Uraim, erre tessék! - nyitja ki az ajtót némi babrálás árán, majd rögvest hellyel kínál bennünket: - Jó étvágyat!
Hatalmas, csarnokszerű fogadóteremben vagyunk így első ránézésre, ahol egyetlen, döbbenetesen hosszú asztal ural minden látványt, mely roskadozik egy oly lakoma összetevőitől, ami királyoknak is becsületére válna. Körötte népes vendégsereg, az étkezés mellett bőven folyó borral locsolják kiszáradt torkukat és ettől megoldott nyelvvel adomáznak vígan. Az asztalfőn foglal helyet a házigazda, de az én szemszögemből nem látok rá jól, a háta mögött elhelyezett lámpa fénye sokat takar az arcából, csupán farkasmosolyát látom, illetve hogy nem nyúl az ételhez. Nem úgy tűnik, hogy beszédes típus, de kétségtelenül roppantul élvezi a lakomát.
Jómagam idősödő nemesember mellett foglalok helyet, kinek ruhái gazdagságról, még mindig erőteljes izmai hányattatott, küzdelmes életről, csillogó szeme pedig némi perverzitásról mesél. A tányéromra bőven pakolt sült marhahús fogyasztása közben azonnal barátságosan fordul felém:
- Áh, igen! Láttam ma az arénában jó uram! Szemet gyönyörködtető küzdelem volt! Legyőzni egy csillagmágust... nos, ez már valami! - lapogatja a vállamat kedélyesen. - Hajh, fiatal koromban, magam is sok cudar dolgot átéltem, úgy bíz ám! De ejnye... Bocsásson meg jó uram, még be sem mutatkoztam! Corsario con Conte-Corcorran gróf!
- Részemről a szerencse - ráztam meg a kezét, elvégre egy kedélyes öregember még akár hasznos információ forrás is lehet a későbbiekben, nem érdemes durva modorral elriasztani. - Doktor Orson van der Hobbelheim, mágus.
- Dottore! - kiáltja, hogy belerezdülnek a poharak előttünk. - Egy művelt kultúrember! Micsoda szerencse! Mondja csak: mely céh képviseletében utazott a bajnokságra, ha nem titkolja? Ne aggódjék, az Úr nem tesz s nem enged itt különbséget törvényes s árnycéhek között, szabadon beszélhet, ha esetleg úgy is lenne...
- Higgye el, megmondanám, ha már elköteleztem volna magam - felelem barátságos hangnemben. - Egy ilyen remek tárgyaló partnernek semmiképpen sem hazudnék. De egyelőre még a magam erejéből boldogulok.
Az öreg lelkesedését nem lehetett letörni ennek hallatán sem, vidáman kiabált tovább, feltehetően erősen nagyot hall:
- Derék, derék! A legjobb tanítómester a vándorlás, magam már csak tudom! S utazásai során nem találkozott esetleg olyan mágusokkal, kik szívesen kipróbálnák magukat s képességeiket az itteni bajnokságon? Itt mindig van igény jól képzett, ügyes varázstudókra...
- A világ mondhatni tele van pénzéhes zsoldosokkal con Conte-Corcorran uram, akik az élet iskolájában nevelkedtek, azt hiszem nem fog szűkölködni az aréna később sem... De mondja csak, mit tud arról a hatalmas lakrimáról, mint bennfentes, ha meg szabad kérdeznem? Sosem láttam hasonló méretűt... - kérdeztem finoman.
- Bah! - legyintett az öreg gróf. - Azt talán csak az Úr tudná elmagyarázni igazán, ő a aki igazán ismeri. Viszont én láttam már hasonló méretű lakrimát még ifjú koromban. Mondja dottore, járt már Magnóliában? - kérdezte, majd tagadó fejrázásomra belekezdett: - Még ifjú apród voltam, mikor négy lovag kísérőjeként indultunk az égtagadó hírében álló boszorkánynő, Valia kastélyának megvívására, s akkor...
- El nem mond újra!!! - dörrent közbe az egyik mulatozó aranyifjú. - Már vagy kilencszer hallottam, de még a boszorkány neve is minduntalan változik, hát még a sárkányok száma amik a várat védik! Lakrimáról meg eddig nem is szóltál...
- Miféle modor ez? - lilult viszonylag gyorsan con Conte-Corcorran gróf feje. - Mire tanított téged a jó apád?! Hol marad az idősebbek iránti tisztelet?!
- Apám arra tanított, hogy ne hallgassam vénasszonyok hazug karattyolását - felelte nagyképűen a kapatos fiatalember.
- Hazugnak mersz nevezni?! Ez vért kíván! - hörögte a nemes, s minden bizonnyal ölre is mennek, ha nem ebben a pillanatban koccan hevesen a tányérra az eddig gondolataiba mélyedő Ralf csirkecombjának lerágott csontja. A hirtelen csendben az asztalfőn ülő Úrhoz fordult jeges, hangsúlytalan hangon:
- Mondja, Uram - érdekes, hogy a hideg, érzelemmentes szavak köz mennyi csöpögő gúny fér bele egyetlen rövidke megszólításba... - önnek mekkora elégedettséget okoz mások szenvedése? A lába közt lévő húsdarab húzogatásához szükséges, hogy mágusok az életüket adják? A fétise a halál, a kín megfigyelése? Vagy csupán nyereségért csinálja?
Nehéz, fojtós csend telepszik pár pillanatra az asztalra, de a vendéglátónkról úgy pattannak le a szavak, mint páncélburokról a nyílvesszők. Ül tovább, és mosolyog, mint egy... mint egy zombi... vagy egy fabábú... Lendületesen bokán rúgom az asztal alatt a kölyköt. Visszarúg, de ezen felül más eredményt nem érek el. Maga a gúny és kihívás minden mozdulata ahogy a tányérjára néz s csendben, de jól hallhatóan folytatja:
- Vagy mindez csak azért van, mert megkeseredett az élettől, nem bírja elviselni, hogy még mindig él, de már nem ember, nem állat, de nem is valami emberfeletti, hanem az evolúció legalja. Rothadó hús, aki már nem akar élni, de meghalni se tud, ezért másokkal ugyan azt érezteti, amit ön is érez, hogy inkább kívánják a halált, mint az életet, ahogy maga, és ezután elégtétellel nézhesse, ahogy véget vetnek önön életüknek.Talán egy roncs, egy groteszk báb, valaki sokkal hatalmasabb kezében? Vagy a sablonos mindent a pénzért típus… Mennyi lehet az aréna bevétele? Mennyit ér egy élet… Kérem válaszoljon… Mennyit ér az Én életem, Uram?
Újra a továbbra is kifejezéstelenül vigyorgó férfira bámul. A hirtelen csendben halkan megszólalok:
- Nem velem van. Nem is ismerem...
Érzem Katsu és Kyou döbbenetét is a kínos csendben, így menteni próbálván a menthetőt újfent megszólalok, átlépve a tényen, hogy Ralf néhány hónapos csecsemőket megszégyenítő intellektust csillogtatva köp az asztal közepére:
- Bocsásson meg nagyúr az ifjonc szavaiért - kezdem behízelgően. - A vére még fiatal és heves, a fejét erős ütés s zamatos bor egyaránt érte. Sértő hangneme nyilvánvalóan fel sem érhet egy olyan hatalmassághoz mint Ön, kegyelmes jó Uram. Mindazonáltal had világítsak rá, hogy valóban él bennünk némi értetlenség a viadalra való "nevezésünk" körülményei kapcsán, ha szabadna megjegyeznem. Rengeteg a szabadúszó zsoldos, harcos, aki gyémántért mindent elvállal, s hogy a fizetségért ne jelentkezzenek, annak ezer módja van elérni, csak szóljon kegyelmed ha ilyesmire van szüksége, állok rendelkezésére - mosolyodtam el, majd visszatértem a gondolatmenetbe: - Így valóban furcsának tűnik nagyuram, hogy íly módon toborozzon embereket. Elvégre egy céhes mágust előbb vagy utóbb például biztosan keresni kezdenek a társai - biccentettem Katsu felé. - Kérjük ossza meg velünk bölcsessége mélységeit, kegyelmes Nagyúr...
Legbelül azonban a mereven vigyorgó férfi láttán feltámadt bennem a gyanú, hogy az "Úr" valóban nem más, mint egy báb. Akarat és saját érzelmek nélkül... Talán Ralf ez egyszer fején találta a szöget... De kinek a kezében? Legvalószínűbbnek az a gigantikus lakrima tetszett. Rátalál egy ősi, hatalmas erejű ereklyére, de megbirkózni képtelen az erejével s a rabjává válik, beletébolyodik a rászakadó hatalomra. Kis stílű embereknél nem ritka, márpedig a belterjes házasságokban szaporodó nemesség ritkán hoz létre valóban erős porontyot... De mi van ha nem a lakrima? Valaki akkor innen. A szobából. Messzire biztosan nem hagyja a kirakatbábuját, amit céltáblának hagy maga helyett. Vagy éppen Hank. Szép a meséje, de ellenőrizhetetlen. Okos húzás lenne. Idecsábítani a mágusokat, kirakni egy fickót lényegében a mellén célkereszttel és "Ide lőjetek!" táblával, miközben ő, akit mindenki kedvel minden lehetséges lázongásról értesülhet. Talán bizony sok volt a rászabaduló erő, s míg megtanult vele bánni kisebb-nagyobb balesetek történtek, azért van gépesítve? Mindegyik reálisnak tetszett, de feszült figyelemmel fordultam a vendéglátónk felé, hátha leszűrök valamilyen következtetést a válaszából, ha hajlandó végre kinyitni a száját...
- Én pedig kérem, forduljon meg - láthatja, hogy nagydarab fickó, megerőltető lehet a seggnyalás ilyen körülmények között. Kérem, ha megfordul, és bepucsít, biztos lesz más is az asztalnál, aki szívesen kilefetyelné a királyi ürülékét, mint a drágalátós Orvos. Nah meg nekem is könyebb, ha nem a drága faasztalon kell elnyomnom a cigarettám. Tudja, ez talán közös bennünk - én is tisztelem az antikot. Viszont közülünk az egyik alak az életet is tiszteli, és csak akkor öl, ha szükséges. Oh, és mielőbb félreértene, önt szükséges lesz megölni, nameg azt a kalapos idiótát, aki betessékelt minket. Esetleg a két őr, aki az ájult társunkat vitte vissza... ők is húzhatnának sorszámot, velük is eltársalognék... - dühöng szolidan a korlátolt szellemi képességű fiatalember, akire csak bágyadtan rávetem a tekintetem különböző áfiumok és bürökfőzetek hatásait látja már rajta, ha csak egyszer is lehetőségem lesz rá. Nem, nem a szavai miatt, régen nem foglalkozom olyan világi hívságokkal mint önérzet, meg becsület. De ha megölet, a pokolban is megtalálom a módját, hogy ezzel-azzal tudjam növelni a szenvedését. Ellenben szó nélkül hagyom, a vigyori talán bőven elég intelligens ha már ezt az egész helyet össze tudta hozni, hogy tisztában legyen azzal, mennyire kell komolyan venni egy ilyen senkiházi, nevenincs csavargó vándorpatkány szavait. Pont annyira, mint az egércincogást....

A füsttől nem lehetett látni semmit. Igaz, hogy Orson arra gondolt, hogy túszokat ejtünk, de ez nekem nagyon nem ment. Túl sok energiát használtam el a lövéshez, teljesen kimerűltem ezért ott helyben elájúltam. Mikor felébredtem ismét a cellában találtam magamat. Szétnéztem... Ralf kidölve, biztosan Bivaly uraság ütése hosszú időre kifektette.
- Hey, dobjon meg már valaki egy kis vízzel! Szomjan halok itt a végén, és szerintem ezt maguk sem szeretnék, mert még szükség lehet rám! - semmi reakció – Hahóó!! Pattanjon már valaki azzal a vízzel, a rohadt életbe is! - majd az egyik őr oda áll az ajtó elé és pofánvág egy palackkal. - Aztahétszentségét még neki! Csak jussak ki innen és úgy szétverem azt a mocskos búrádat, hogy anyád nem ismer majd rád! - majd kibontottam a palackot és egy nagyot kortyoltam. A víz jó hideg volt, ezért felfrissített egy kicsit. Láttam, hogy Ralf mocorogni kezdett ezért fellocsoltam egy kis vízzel, hogy ébredjen fel. Fel is ébredt, de eléggé kómás állapotban volt. Próbált felállni de nem igazá sikerűlt neki. Eléggé vicces volt, amikor már majdnem fentvolt, megszédűlt és segreesett.
- Lassan Ralf! - szóltam rá nevetve.
- Túléltük! - mondta, majd nekidűlt a falnak és kb. abban a pozicióban töltötte a nap hátralevő részét. A cellatársunk, aki jégmágus volt hűtötte Ralf tarkóját ahol elég nagy ütés érte. Pár óra múlva az ajtó felnyílte és őrök jöttek be. Ezúttal bilincs nélkűl. Ismét azon a szűk folyosón mentünk át ahol jöttünk. A végén egy elágazás volt és egy lépcső felfelé. Itt az elágazásban megálltunk.
- Hey, mire várunk? - kérdeztem az őrt aki kísért engem. De válaszolnia sem kellett, mert ekkor felbukkant Orson és Bivaly uraság. A lépcsőn lejött egy hatalmas fickó, félig robot testtel. Furcsa egy látvány volt.
-Innen átveszem őket. - ezzel a többi őr elment. - Kövessetek. - majd mi elkezdtük követni ezt a fickót. Erős lehetett, mert csak úgy nem hinném, hogy elvállalt volna öt erős mágus kíséretét. Ahogy mentünk felfele, a robotfickó hirtelen megfordult és leütötte a jégmágust, aki Ralf sebeit hűsítette. Ralf már majdnem nekiment a fazonnak.
-Sajnálom. - mondta a robotember, majd felemelte a jégmágust, a falnak támasztotta, majd felénk fordult. - Hank vagyok, szintén mágus, én küldtem értetek. A társatoknak nincs baja, de kellett indok, hogy megálljunk, míg beszélek veletek.
- Ácsi, és erre nem volt jobb mód, mint kiütni ezt a szerencsétlent? Tapasztalatból mondom, ha felébred azt fogja kívánni, hogy bár kicsinálta volna az az ütés… Bár, az erősségét tekintve, elég nagy rá az esély, hogy nem kel fel többé. - szólt fel Ralf dühösen, de jogosan.
- Ralf, hagyd... - azért a biztonság kedvéért megpróbáltam leállítani.
- Nem volt más mód, sürget az időnk. Sok mindent kell elmondanom, kérlek maradjatok csöndben, és hallgassatok végig. Az Aréna nem rég nyílt meg, talán két-három hónapja, amikor idejött egy fickó, akit mindenki Úrként ismer. - magyarázta Hank, vagyis próbálta csak mert Ralf persze belepofázott.
- És ez az Úr mindenkit rettegésben tart, illetve pénzel, ezáltal biztosítva a hely működését. A városlakók nem nézik jó szemmel, de befogják a rettegéstől, jól sejtem?
- Pontosan. Egyébként én is gladiátor voltam, mint ti, azonban kegyelmet, és amnesztiát kaptam. Az őrök közé emeltek, ahol a mostani, félig gép, félig ember mivoltomban…
- Nem vagy te félig ember, Hankie-boy. Nem, te annál sokkal alantasabb vagy, az evolúció legalja, ha azok után amin átmentél, segíted ezt a mocskos szemétládát!
- Ralf, erre nem érünk rá. Ez a bizonyos alak bebástyázta magát erős mágusokkal, akik minden apró mozdulatát áhítattal figyelik. A lakrima, amit megpróbáltatok elpusztítani az ok, amiért ez az egész működik.
-Hogy érted az, hogy „megpróbáltátok”? Azt mondod, hogy a teljes energiámat elpazaroltam a semmire?
-Igen, próbáltatok megsemmisíteni, ugyanis a lakrimának semmi baja – nem is lehet baja! Minden halott lelket magába szív, és magában is tart, s minden mágiát, amit az arénában, a búra alatt használnak szintén elszív, s minden egyes alkalommal erősödik. Az erős mágusok ezért védik az Urat, aki megígérte nekik, hogy a lakrimával erősebbé teszi őket. Ralf… Én mindezt azért csinálom… - ezzel megakadt, mert lépések hallatszottak.
- Mi a gond, Hank?
- Semmi. Csak az egyikük elájult.
- Melyik az? Hagyd csak, visszavisszük a helyére.
- Mi pedig induljunk, Urunk már vár minket. - ezzel elindultunk majd gyorsan befejezte amit akart mondani jelenleg mert már majdnem az ajtónál voltunk - Még valami. Ugye nem hiszitek, hogy hagyományos vacsorára jöttetek? Vigyázzatok magatokra, az ajtónál leszek, visszafelé is én viszlek titeket. - majd odaértünk az ajtóhoz, és beléptünk. Előttünk egy cilinderes fickó jelent meg.
- Uraim, erre tessék! Jó étvágyat! - a hangjáról felismertem, hogy ő az aki az arénában beszélt a hangosbemondóba.
Előttünk egy nagy asztal volt, már-már királyi tálalással, körülötte nemesek, grófok és más nagykutyák. Egy körülbelül negyven év körüli fickó mellé űltem, majd habozás nélkűl nekiláttam a kajának. Nehogy már, napok óta nem ettem rendes kaját.
- Üdvözlöm, Kyou-san! - szólt hozzám a mellettem lévő fickó, majd teleszájjal odafordultam hozzá – A nevem Lucas Redheart. - mikor ezt meghallottam, lenyeltem egyszerre az egész ételt ami a számba volt.
- R..R..Redheart? - és a sokkoló kép még mindig az arcomon volt.
- Igen, Redheart. Tudom, hogy ismered a lányomat. A könyvéből tudom, amit írt a Fairy Tail-ről. Tudod a végén volt az az üzenet hozzád. Ugye te vagy az a Kyou?
- I..Igen én vagyok az. - a legjobban az aggasztott, hogy vajon mit keres itt Nancy apja. Igaz, Nancy semmit nem mesélt a családjáról.
- Nos mesélj, honnan ismered a lányomat?
- Hát, az úgy volt, hogy Magnolia-ban találkoztam vele, amikor ő odaköltözött. Új volt még, ezért én vezettem körbe ott. A Fairy Tail-hez is én vezettem el őt. - nem igazán tetszettek azok az arckifejezések amiket a fickó bevágott - Jah igen! Nem tudja, hogy Nancy hol van most?
- De igen. Még mindig Magnoliaban van tudomásom szerintem, ha jól tudom felvették a Fairy Tail-hez. Nem tudok igazán sokat róla. A lányom elhagyott engem.
- Miért hagyta el magát? - kérdeztem csodálkozva.
- Ezért... - és mutatott a többi emberre. - A piszkos ügyeimért. - Így már értettem, hogy Nancy miért is nem mesélt a családjáról. - Nah, de egyél csak...gondolom nem ettél már jó ideje. - úgy tettem ahogy mondta, fogtam magam és nekiláttam tömni magam, amíg egyszer csak Ralf ebben megszakított.
- Mondja, Uram...önnek mekkora elégedettséget okoz mások szenvedése? A lába közt lévő húsdarab húzogatásához szükséges, hogy mágusok az életüket adják? A fétise a halál, a kín megfigyelése? Vagy csupán nyereségért csinálja? - az asztal körűl mindenki csak hallgatott, miközben Ralf beszélt. Az asztalfőn ülő fazon csak vigyorgott. Nem akartam, hogy baj legyen, ezért felálltam és megpróbáltam leállítani Ralfot.
- Nyugodj már le, hallod? Tudom, hogy jogos a fellázadásod, de ne feledd el, hogy hol vagy.
Ralf rámnézett, egy gyilkos tekintettel...Látszott rajta, hogy nagyon dühös. Ilyennek még nem láttam, szóval inkább leültem és hallgattam. Ezután ő visszafordult vigyori urasághoz és folytatta a mondanivalóját.
-Vagy mindez csak azért van, mert megkeseredett az élettől, nem bírja elviselni, hogy még mindig él, de már nem ember, nem állat, de nem is valami emberfeletti, hanem az evolúció legalja. Rothadó hús, aki már nem akar élni, de meghalni se tud, ezért másokkal ugyan azt érezteti, amit ön is érez, hogy inkább kívánják a halált, mint az életet, ahogy maga, és ezután elégtétellel nézhesse, ahogy véget vetnek önön életüknek.Talán egy roncs, egy groteszk báb, valaki sokkal hatalmasabb kezében? Vagy a sablonos mindent a pénzért típus… Mennyi lehet az aréna bevétele? Mennyit ér egy élet… Kérem válaszoljon… Mennyit ér az Én életem, Uram?
- Nem velem van. Nem is ismerem... - szólt be Orson. Ez nem tetszett nekem, de Ralfnak se, és ezt ki is mutatta azzal, hogy gúnyosan felé köpött. A nyála, egy még megkezdetlen zamatos pulykán landolt. Nah ez már kicsit nekem is sok volt. Felálltam, majd dühösen ránéztem Orsonra és nekiálltam.
- Orson! Ez nem volt szép magától! Mi az, hogy nem ismeri? Magát egy művelt és tisztelettudó embernek ismertem meg! Hogy van képe letagadni, egy úgymond társát. - majd ránéztem Ralfra és fenyítően rászóltam – Te pedig ha lehet, máskor ne köpdöss a kajára! Képzeld, pont most akartam azt a drága pulykát megkezdeni.
- Pont leszarom, hogy mit akarsz elfogyasztani. Egy ilyen szemét álltal felkínált kaja pont arra elég, hogy életben tartson, nem fogom élvezettel enni csak azért, mert finom. Ha viszont te okvetlenül enni akarsz, akkor körbevágod, illetve lehúzod a bőrét. És most jobb lesz, ha csöndben maradsz, különben téged is felteszlek arra a listára, amin ez a szemétláda már elfoglalta az első helyet. - ezután Orsonra néztem, aki kicsit megbánó arccal nézett rám, de ezután ismét az asztalfőn ülő fickóhoz szólt.
- Bocsásson meg nagyúr az ifjonc szavaiért … A vére még fiatal és heves, a fejét erős ütés s zamatos bor egyaránt érte. Sértő hangneme nyilvánvalóan fel sem érhet egy olyan hatalmassághoz mint Ön, kegyelmes jó Uram. Mindazonáltal had világítsak rá, hogy valóban él bennünk némi értetlenség a viadalra való "nevezésünk" körülményei kapcsán, ha szabadna megjegyeznem. Rengeteg a szabadúszó zsoldos, harcos, aki gyémántért mindent elvállal, s hogy a fizetségért ne jelentkezzenek, annak ezer módja van elérni, csak szóljon kegyelmed ha ilyesmire van szüksége, állok rendelkezésére... Így valóban furcsának tűnik nagyuram, hogy íly módon toborozzon embereket. Elvégre egy céhes mágust előbb vagy utóbb például biztosan keresni kezdenek a társai. Kérjük ossza meg velünk bölcsessége mélységeit, kegyelmes Nagyúr...
- Én pedig kérem, forduljon meg - láthatja, hogy nagydarab fickó, megerőltető lehet a seggnyalás ilyen körülmények között. Kérem, ha megfordul, és bepucsít, biztos lesz más is az asztalnál, aki szívesen kilefetyelné a királyi ürülékét, mint a drágalátós Orvos. Nah meg nekem is könyebb, ha nem a drága faasztalon kell elnyomnom a cigarettám. Tudja, ez talán közös bennünk - én is tisztelem az antikot. Viszont közülünk az egyik alak az életet is tiszteli, és csak akkor öl, ha szükséges. Oh, és mielőbb félreértene, önt szükséges lesz megölni, nameg azt a kalapos idiótát, aki betessékelt minket. Esetleg a két őr, aki az ájult társunkat vitte vissza... ők is húzhatnának sorszámot, velük is eltársalognék.- ezzel Ralf befejezte mondanivalóját, majd bevillantott egy gúnyos mosolyt és a háta mögé dobta a cigarettacsikket és továbbra is szúrták egymást a tekintetükkel. Én is még álltam dühösen és vártam, hogy végre szólaljon már meg az a szemét, ne csak vigyorogjon.

Katsu sérülése miatt még mindig nem tud írni, ezért haladunk a történettel, amikor visszatér, egy hosszabb posttal pótolja a köröket amiből addig kimaradt.

A kis közjátékotok után az asztalfőn ülő fickó gondosan kiönt magának egy pohár bort, belekortyol, sötét haját a füle mögé simítja, majd int a kalapos fickónak, akit már láthattatok mint kommentár. A fickó odahajol fülével a főnöke szájához, pár pillanatig vár, amíg az beszél, majd mosolyogva bólint egyet. Megköszörüli a torkát, és széles vigyorral az arcán felétek fordul.
- Urunk kérdést intéz felétek, harcosok! Megtetszettetek neki, ezért választási lehetőséget ad nektek, hogy befolyásolhassátok rongyos életetek alakulását! Beléphettek az őrségébe, havi százezer gyémánt zsolddal, koszttal és kvártéllyal. Vagyis, ezt akarta ajánlani, míg a tiszteletreméltő Ralf meg nem sértette. Így hát, a második választási lehetőség él csupán. Egy csapatba rakunk titeket, és visszamentek a cellába, holnap reggel nyolckor megkezdődik az utolsó harcotok! - kacag fel a végén, majd mielőtt felugrálhatnátok, ellenvéleményeteket megosztani az asztalfőn ülő férfi csöndesen fölemeli kezét, ami körül élénkzöld fény izzik, majd felétek int.
A sarokból négy bilincs röppen fel, mindegyik közül ugyanaz a halványzöld fény izzik, és villámgyorsan rákattan a csuklóitokra, nem számít elől, vagy hátul sikerül-e összefogni azokat.
- Nagyszerű volt, Uram. - nyáladzik a férfi fülébe a kommentár, majd az ajtó felé fordulva felemeli a hangját: - HANK! Viheted őket!
Az ajtó szinte azonnal feltárul, és a félig gép kolosszus int felétek. Ahogy elindultok lefelé a lépcsőn Hank érdeklődik, hogy ment a dolog, majd mondandótok végére, mire majdnem a lépcső aljára értek megfordul.
- Szóval egy csapatba tesznek titeket? Jól megsérthetted az Urat - magam se tette volna jobban. - mondja halvány mosollyal az arcán. - Elismert titeket mint ellenfél, vagy csak gyorsan meg akar szabadulni tőletek. A nap folyamán további foglyok érkeztek, köztük mágusok. A holnapi meccsen az egyedüli ellenség ti lesztek, valószínűleg. - mondta, és elgondolkodott, maga elé révedt, és végül ismét elmosolyodott. - Tartsatok ki ameddig bírtok, próbálok sietni, igyekezzetek nem megölni senkit, minden kézre szükség lesz, és ne pazaroljátok az erőtöket, remélem jól megvacsoráztatok, és pihenjétek ki magatokat, holnap így, vagy úgy, de az utolsó meccs játszódik le az arénában. Az eddigi legnagyobb.

Másnap a szokásos kíséret is kicsit másabb volt, amikor az arénába kísértek titeket, már a bilincset se zárták be, csak összehajtották, hogy ne essen le. A felszereléseteket mind megkapjátok, sőt, kicsit többet is, az őrök a zsebetekbe dugnak kisebb nagyobb gömböket, és mielőtt belépnétek az egyik őr felétek súg.
- Hank ajándéka. Robbanólakrimák és füstbombák. - mosolyodik el, mire mögötte az egyik fickó felemeli a hangját.
- Árulá- mondatát nem ő harapta el, hanem a nyakát átszelő penge. A holttest hangos csattanással esik össze, amit csak ti hallotok a közönség üdvrivalgása miatt, majd az előző fickó felétek fordul.
- Sok szerencsét! - majd int az embereinek, és futólépésben elindulnak visszafelé.
Az aréna most a tegnapihoz hasonló homokos talaj azzal a különbséggel, hogy a közepén nincs meg az oázis, és telis tele van sziklákkal, házromokhoz hasonló kőfalakkal, leégett és kiborult fákkal.
A meccs elkezdődik a szokásos felkent bevezetővel, és már javában tart a harc, amikor fejetek felett hangos koppanás hallatszik, odapillantva a lakrima tetején pillanthattok meg egy vaskos lánc végén egy csáklyát, s a lánc másik végén Hank fém karja van.


Postotok addig tartson, míg felismeritek Hanket, Katsu karakterét ne használjátok, csak ha szükséges, vagy tudjátok, hogy jól ki tudjátok játszani, hagyjatok teret neki.

A vita lecsillapodásával köztünk lassan a tekintetek az asztalfő felé fordultak. A nemes kihúzta magát, arcán a kifejezéstelen, megfejthetetlen és roppant idegesítő vigyorral kecses, légies mozdulattal intette közelebb a cilinderes idiótát. Valamit súgott neki, mire a férfi szeme vadul, élvezettel csillant fel, ahogy kihúzta magát és megköszörülte a torkát felénk fordulva:
- Urunk kérdést intéz felétek, harcosok! Megtetszettetek neki, ezért választási lehetőséget ad nektek, hogy befolyásolhassátok rongyos életetek alakulását! Beléphettek az őrségébe, havi százezer gyémánt zsolddal, koszttal és kvártéllyal. Vagyis, ezt akarta ajánlani, míg a tiszteletreméltó Ralf meg nem sértette. Így hát, a második választási lehetőség él csupán. Egy csapatba rakunk titeket, és visszamentek a cellába, holnap reggel nyolckor megkezdődik az utolsó harcotok! - közölte érzékelhető és jól látható élvezettel a hangjában, a végére tébolyodott, gerincet karistoló nevetésbe fulladó hanggal. Én tiltakozni akartam volna, némileg kifejtve az ellenérveinket, vagy legalábbis megígérve, hogy Ralfot apró darabokra szedjük közös erővel, vagy bármi, de... Semmi ilyesmire nem volt időnk. A házigazda intett és zöldes, beteg fény lobbant a keze körül. Elvégre a mágiánk a lelkünk lenyomata, nem? Érthetőbb nem is lett volna ez a beteges fény... Éreztem a csuklóimra csattanó bilincseket, valahogy meg is nyugodtam hirtelen. Belenyugodtam a helyzetbe, hisz úgysem tehetek mást. Belenyugodtam, de nem feladtam! Attól még messze vagyunk. Jéghidegen mérlegeltem a cilinderes szavait:
- Nagyszerű volt, Uram - sikoltozta megjátszott extázisban, nem volt elég jó, hogy hihető legyen, de annyira elég, hogy a végén, ha sikerül kitalálnunk valamit, akkor darabokra vagdossuk. Az ajtó felé üvöltött: - HANK! Viheted őket!
Az ajtó feltárult, mi pedig nekiindultunk szótlanul, mást úgysem tehettünk. Ahogy az ajtó bezárult és elindultunk lefelé megkérdezte mechanikus kísérőnk, hogy hogy ment a dolog. Ralf gyorsan pergő nyelvvel kezdte a maga szemszögéből vázolni a tényeket, elég pontos volt mindenesetre, hogy ne szóljak közbe, a részletezések nem érdekeltek. A lépcső aljába érve megálltunk, Hank vigyorogva veregette meg a gealdor vállát:
- Szóval egy csapatba tesznek titeket? Jól megsérthetted az Urat - magam se tette volna jobban! Elismert titeket mint ellenfél, vagy csak gyorsan meg akar szabadulni tőletek... A nap folyamán további foglyok érkeztek, köztük mágusok is. A holnapi meccsen az egyedüli ellenség ti lesztek, valószínűleg... - vázolta nekünk elgondolkodva, majd kis idő múltán felkapta a fejét, az arcán halovány, valahogy mégis eszelős mosoly jelent meg. - Tartsatok ki ameddig bírtok, próbálok sietni, igyekezzetek nem megölni senkit, minden kézre szükség lesz, és ne pazaroljátok az erőtöket, remélem jól megvacsoráztatok, és pihenjétek ki magatokat, holnap így, vagy úgy, de az utolsó meccs játszódik le az arénában. Az eddigi legnagyobb, azt én garantálom!
Halovány remény ébredt talán mindnyájunkban, bár voltak kétségeim, egyre jóval nagyobb mértékben, mint a Hankbe helyezett bizalom. Nem szoktam megbízni senkiben. Főleg nem olyasvalakiben, akit alig pár órája ismerek...

Visszatértünk a szállásnak titulált leprafészekbe. Kyou csendesen, saját gondolataival elfoglalva ült le a fal szélébe, nekitámasztva a hátát. Ralf nem különösebben idegesen sétálgatott, szerintem egyszerűen mozgáshiánya van. Enyhén szólva is hiperaktívnak tűnt a fiú, de ami a nagyobb baj, teljesen hülyének is. Lassan ráemeltem a szememet és halkan, de erős hangon, lassan, vontatottan megszólaltam:
- Fiatal barátom, volt már esetleg, aki felhívta rá a figyelmét, hogy az elmebeli képességei a nullához konvergálnak? - érdeklődtem.
- Kedves Orvos, közölték már önnel, hogy módfelett naiv, és bedől minden hazug intrikának? - vágott vissza lazán a falnak dőlve és rágyújtva.
- Nem vagyok olyan ostoba, mint hiszi - ráztam meg a fejemet enyhe mosollyal, miközben elkezdtem módszeres lassúsággal megtömni a pipámat. - A maga módszere jól láthatóan nem volt célravezető, csak feldühítette azt az eszementet. Lehet, hogy maga szerint dicséretre méltó az ami a szívén, az a száján hozzáállás, de eléggé élhetetlen magatartás is. Ha visszafogta volna magát kikerülve innen az őrségben jóval szabadabban mozoghatnánk, ráadásul mind magunknak, mind rabtársainknak nagyobb segítségére lehettünk volna. Hány élettel akar még játszadozni a fennkölt érzelmessége miatt? - érdeklődtem némi gúnnyal a szavaimban, rágyújtva a pipámra. Nem igazán érdekeltek az emberi életek a sajátomon kívül, de ez tűnt célravezetőnek a fiú kapcsán, ha felkeltem a lelkiismeret furdalását.
- Nos, ha nem elégedett a társasággal, kérem keresse fel a portán a szálloda munkatársát, és jelentkezzen át másik szobába... Akár tetszik önnek, akár nem, össze vagyunk zárva, és amit én teszek, az kihat önökre is. Én pedig nem fogok megváltozni. Voltam már húzósabb helyzetben is, és mint látja, itt vagyok. Túlélőnek születni kell, és ha ön nem annak született, akkor kettőnk közül csak egyikőnk hagyja el ezt a helyet. Élve. A másikat egy kis fekete zacsiban viszik el, ha marad belőle egyáltalán valami - felelte az enyémhez hasonló gúnnyal, de legalább őszintén.
Bólogattam a szavai egy részére egyetértően:
- Ezt nem kétlem, elég ideje járom már az élet iskoláját, magam is megéltem ezt-azt. Ellenben ez nem tudás, nem adottság, ez puszta szerencse amit maga képvisel, ha ép elmével és ésszel nem segít rá, nem fogja megérni a harmincadik születésnapját sem - csóváltam a fejem. - De ez mindegy. Engem nem érdekelnek különösebben a rabtársaink, legalábbis míg az én életemre is megy a játék. Maga jól láthatóan megmutatta, hogy semmit sem foglalkozik azzal mi lesz mások sorsa. Már csak egy kérdés maradt... A holnapi viadalon egymást segítve, vagy egymástól elkülönülve küzdünk-e? Nem éppen egy csapatember, ez igaz, de ettől függetlenül elég érettnek tartom magam az együttműködésre. De ha ugyanezen mentalitással megy a halálba holnap, ne várja, hogy kövessem, előre szólok - vetettem oda ridegen.
- Tudja, tudom mi a csapattárs fogalma, és tudom, hogy mi a sorstársé - vetette ellene meglepően finom gúnnyal. - Tudom, hogy a szerencsém nyolc embernek is elég lenne egy életre - s bízom abban, hogy ezt a jó szokását meg is tartja, mellém szegődve, de ne higgye, hogy csak a szerencsémre hagyatkozva éltem el idáig. Megtapasztaltam már, milyen elveszíteni azokat, akik a legfontosabbak az ember számára - nem érdekel az élet, és a halál. s nem érdekel a fájdalom, a szenvedést. Azért élek, mert valaki, vagy valami így akarja - s azért fogok meghalni, mert ez a dolog úgy dönt, hogy vége. Engem ez a mentalitás vezérel az utamon. De hiszek abban is, hogy ha nem teszem meg, amit akar, hanem ellenszegülök az akaratának, akkor elfordul tőlem, és a sorsomra hagy. Oh, ne higgye, hogy vallásról beszélek. Viszont hiszek egy nagyobb hatalomban, nevezheti Szerencsének, Istennek, a Nagy Bölcs Sajtnak, a név nem számít. Ez a fensőbb akarat úgy döntött, hogy holnap megküzdünk ellenfeleinkkel, és ezt együtt tesszük. Hát ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? A maguk oldalán fogok harcolni. Az esélyek növelése nem árt, még 100%-on sem, ha van hova növelni.
Érdeklődve mérlegeltem magamban a szavakat míg képes voltam helyükre tenni és megfogalmazni magamban, mit is jelentenek mindezek. Némi elismeréssel és örömmel bólintottam, ő talán közeledésnek vélte, de igaza volt annyiban, hogy valós volt az örömöm. Ismertem és szerettem ezt az embertípust. Egyszerű, ostoba, befolyásolható.
- Ha kitelt az időnk, el kell mennünk, rejtőzzünk bár a föld mélyének legalsóbb tárnáiba is. A harcosok mentalitása - mormoltam magam elé. - Sokakat vitt messzire, olyan messzire, amit nem érhettek volna el ép számítások szerint. Érdekes életelv ez is. Megnyugtató válasz. Holnap, mielőtt bevisznek minket az arénába, adok magának a tartalékaimból néhány üvegcsét. Nem okoz halált a szer, de akit eltalál vele, elegendő az üvegszilánkokon maradó méreganyag, hogy ne akarjon elállni a vérzés. Használja bölcsen, hogy rásegítsen a Sors munkájára - tanácsoltam nyugodtan szívva a pipámat.
- Köszönöm - bólintott valódi hálával és viszonozott elismeréssel a hangjában. - S most, ha gondolja, kitervelhetnénk akár egy stratégiát is. Bár kedvelem az improvizálást, sőt, akár egy hobbimnak is mondhatjuk, úgy érzem, hogy holnap ez nem lesz elég - s ha elég is lenne, maga inkább stratégának tűnik, mint esztelenül harcoló közkatonának, aki elszakadt a szakaszától.
Tűnődve megvakartam tekintélyes, rengő tokámat, az itt-ott sercenő magányos szőrszálak a körmeim alatt emlékeztettek rá, hogy még nem csak mérgekből áll a testem. Legalábbis még nem... Felvázoltam a saját gondolataimat:
- Mivel az aréna terepe állandóan változik, így nehéz egy konkrét haditervet készíteni, főképp, hogy Hank tervével nem vagyunk tisztában - kezdtem óvatosan. - Ráadásul nem vagyok egy gyakorlott harcos. Mindenesetre szerintem minden attól függ milyen helyszínt mintáz meg a porond majd holnap. Ha van valami jól védhető pont azt kéne megcéloznunk minél hamarabb, ahol a lehető legtovább kitarthatunk. Ha nincs, akkor pedig marad a jó öreg egymásnak vetett háttal dolog... De szóljon a harchoz nagyobb affinitású barátunk... - fordítottam a szemeim a látszólag aludni, vagy meditálni tűnő, szótlan fegyveresre.
- Nos szerintem az lenne a legjobb ötlet, ha felvázolnánk két tervet is. Egyet sík terepre, egyet pedig olyanra ahol talán menedék is lesz - felelte nyugodtan az ifjú, amiben feltétlen igazat adtam neki. Ralf sanda vigyorral szólt közbe:
- Ötlet : A egység, azaz Orson : Emberi pajzs. B egység, azaz Kyou, támadási alakzat. C egység, azaz Ralf : Bujj a testes mögé hadművelet - kuncogott. Kyou felnevetett, én magam is elmosolyodtam, legalább oldja a hangulatot a fiú és rosszat tenne az együttműködésnek, ha most megpróbálnám tökön térdelni. A fegyveres végül még mindig vigyorogva bólintott:
- Rendben, ez akkor a te felvetésed. Orson, jól gondolom, hogy neked ehhez képest más elképzeléseid vannak? - nevetett.
- Tartok tőle - mosolyogtam. - Nos... a sík terepen nincsenek valódi túlélési esélyeink, legfeljebb, ha Hank nagyon sebesen intézi a dolgát. Addig azt tudnám mondani, hogy a klasszikus hármast állítsuk fel, lassan forogva, hogy megzavarjuk az ellenfeleket. Kis szerencsével megtarthatom az előzőleg zsákmányolt alabárdot, hosszú nyele és Heidan mester távfegyvere adhat minimális időt... Védhető terepen már más a helyzet. Lehetőleg lefoglalni minden elérési útvonalat, szűk területeket ahol egyszerre egy, maximum két ellenféllel kell szembe nézni. Segíthetnek itt a mérgeim is, jól eldobva nagy területet lefedhetnek szétrepülő szilánkjai. Végül nem utolsó szempont az ez adta természetes fedezék sem. Lehetőleg olyan helyen kell, ahol közel vagyunk egymáshoz és kisegíthetjük a másikat, ha egy adott pontra koncentrálnák az erőiket az áttöréshez. Legalábbis az én véleményem szerint. Heidan mester?
- Várjatok csak! - szólt közbe sietősen Ralf. - Viccet félretéve, ha homokos marad a terep, a mágiámmal talán tudok alakítani magunknak egy sáncot. Az Amaterasu nem a legerősebb támadó mágia, viszont a léggömb detonációjával áshatok magunknak egy kisebb fedezéket, és ha elég mélyen homokos a terep, akkor a felszórt homok által egyik oldalról védettek leszünk - dobta fel a meglepetésemre egész jól hangzó ötletet.
- Mindkét ötlet jó - biccentett a csatatereken szerzettek bölcsességével Kyou. - Az tény ha lesznek rejtekhelyek együtt kell maradnunk, viszont arra is vigyáznunk kell, hogy egyetlen támadás ne okozzon kárt mindhármunkban - mondta nekem, majd Ralf felé fordult: - Arra viszont vigyáznunk kell, hogy azt a felgyülemlett homokot nehogy valaki ránk zúdítsa.
- Ettől kevésbé tartok, bár megfontolandó - biccentettem elismerően. - De azt hiszem ellenfeleink célja mielőbbi elpusztításunk lesz. A homoksánc lelassítja a haladásukat, de ha van természetes fedezék, nem kell aggódnunk a ránk zúdulástól, feltehetően nem fog annyit felhalmozni egyetlen varázslat, ami veszélyes lenne így ránk nézve. Sík terepen már más a helyzet sajnos...
- Nincs ennek tovább értelme - vágta el a vitát Kyou. - Az alapokkal mindenki tisztában van, a többit pedig úgyis a terep határozza meg. Próbáljatok minél többet pihenni, holnap szükségünk lesz az erőnkre.
Azt hiszem Ralf is, én is igazat adtunk neki, így hamarosan nyugovóra tértünk. Nyugtalan, zaklatott álmaim voltak, de a test fáradtsága győzött a lélek félelme felett...

Kora hajnalban keltett minket az őrség egyik tagjának borízű hangja. Felcsatolták a bilincset a kezemre... várjunk csak! Nem csatolta rá, csak becsukta, hogy ne essen le. A társaim felé villant a szemem, igen, az ő csuklójukon is csálén állt a karperec. Nem valószínű, hogy mindegyik őr részeg, vagy zöldfülű legyen. Hmm... Hank megkezdte a működését? Érdekes...
A már jól ismert útvonalon át mentünk a zegzugos folyosókon, míg meg nem érkeztünk a vésetekkel tarkított nagy faajtóhoz. Ott várt minket szokás szerint a felszerelésünk, örömömre az alabárd is oda volt támasztva, így habozás nélkül felkaptam azt is. Az őrök nagy bajuszú tíznagya hozzánk lépett és a csomagokba plusz eszközöket, füstbombákat, robbanó lakrimákat tömködött.
- Hank üdvözletét küldi - vigyorgott ránk a bajusza alól. Az egyik darabont viszont olybá tűnik nem lehetett beavatva, mert idegesen vonta kérdőre az altisztet:
- Mit művel tíznagy?! Hiszen ez árul...
A hangja gurgulázva fulladt a saját vérébe a bajszos tisztes kardjának villanásával szinkronban. Rosszallóan csóválta meg a fejét a férfi:
- Mindig is ostoba volt...
- Köszönjük tizedes, nem felejtjük el neked - biccentett Kyou, magamban rábólintottam a szavaira, így van, ha rajtam múlik, akkor gyors halála lesz ennek a féregnek, ennyit megérdemel, ez igaz. A kapu feltárult s mi beléptünk az arénába.
A cilinderes férfi megint üvöltözött valamit, de a legkevésbé sem érdekelt. Felmértem a terepet, ahogy a többiek is. Homokos táj, középen nincs ott a tó, de van rengeteg megégett, kiforgatott fatörzsek, házak kőmaradványai, mint egy erdei falu, amelyen tűzvihar söpört végig. Kyou az egyik olyan kiégett házra mutatott, amelynek még állt a teteje is, ha erősen omladozófalai is voltak, de csak három átjárási lehetőség, az egyik előtt nem messze széles fatörzs, ami lelassíthatja a támadókat.
- Oda! Gyorsan! Az a legjobb pont! - sürgetett minket remek taktikai érzékkel. Ketten villámgyorsan felrohantak és nehézkesen kocogtam a nyomukban, mire felértem, addigra Ralf varázslata már az egyik bejárat elé erős homokgátat teremtett. Visszatartani nem tudná az ostromlókat, de elég lehet arra, hogy ne is próbálkozzanak arról az oldalról, hiszen kétségbeejtően lelassulnának, védtelen célpontok lennének addig is. Beérve gyorsan kinyitottam az oldaltáskám és kiosztottam pár méreggel teli üvegcsét a társaimnak, amit előkészítettek a földön maguk mellé a lakrimák és füstbombák mellé. Az egyik szűk nyíláshoz álltam az alabárddal a kezemben, Kyou a szélesebb nyíláshoz lépett, a legerősebb mágia birtokosaként neki kellett fedezni azt az oldalt. Ralf egyszerre fedezte a homokgát oldalát és képezte a tartalékot számunkra.
Hamarosan megkezdődött a roham. A vártnak megfelelően a ránk engedett rabszolgaviadorok előrohantak a túloldalról, a vártnak megfelelően a homokgát oldalát nem tesztelték, felesleges lett volna. Helyette a mi oldalunkon kísérleteztek. Elhajítottam két füstbombát, a maró, kénes füstben megzavarodott támadók botladoztak, találomra szurkáltam feléjük az alabárddal. Párszor ért valami puhát és vöröslött a feje az biztos. Sűrűn ropogott a fegyver Kyou kezében is. Eldobtam egy robbanó lakrimát egy közelgő csapat felé, akiket félig betemetett a felkavarodó homok és földhöz vágott a légnyomás, hogy percekig csak ténferegtek, vagy éppen felkelni sem tudtak. Két támadóhoz vérmérget vágtam hozzá, aztán közelre hajított füstbombával védtem magam a rohamozó bandától. Legtöbben idézett fegyverekkel jöttek, kétszer viszont a máladozó falakban kellett bíznom a felém hajított tűzgolyók okán, szerencsére a kövezet még állta a sarat. Közben Ralf is beszállt a mókába, lévén egy szélmágusnak sikerült utat törni a homokgáton keresztül, így kénytelen volt méreggel, lakrimával, füstbombákkal és pecsétmágiával felvenni a harcot.
A túlerő egyre nyomasztóbb lett, hogy egyáltalán élek, azt csak a hosszú szálfegyvernek köszönhetem talán, amelynek lapjával többeket is leütöttem, az elállíthatatlannak tűnő vérzés is jellemző volt a mérgek miatt, az én oldalamon ez egy idő után némi könnyebbséget jelentett, az emberek félnek a mérgektől, alattomos hatásuktól, inkább visszavonultak, csak szórványosan támadtak, a súlypont most Kyou fedezékére helyeződött át, döbbenetesen sűrű, tömött sorokban támadtak, nehéz lehetett betartani Hank kérését, hogy minél kevesebbet öljünk. Főleg pisztollyal. Füstben úszott már szinte minden a romhalmaz körül, eszerint Ralf sikeresen terítette le az ellenfelek szélmágusát, ami azért komoly előny. De azért előkerülhetne végre Hank! Lélegzetvételnyi szünethez jutottam, szinte mindenki Kyou fedezékére rohant rá. Féltek a méregtől, mi? - gondoltam gúnyosan, aztán ahogy az arra hömpölygő embertömegre néztem észbe kaptam és ötletem tett követte. Gyorsan két méreggel telt üvegcsét kötöztem egy lakrimára, aztán Ralfra kiáltottam:
- Segítsd ki Kyout!
A fiatal varázsló most nem vitázott, azonnal a véráztatta barikádféleséghez ugrott és valamiféle lökést produkáló varázslattal támadta az ellenfeleket. Kyou karját megragadva a lakrimára mutattam:
- Amint az íve tetején jár lődd szét! Ez az egyetlen esélyünk! - sziszegtem. A fegyveres határozottan bólintott én meg a tömeg fölé dobtam az eszközt. A srác fél szemét összehúzva követte ívét majd kapásból lőtt. A lakrima detonált, a löket összeroppantotta a fiolákat és szilánkjaikat szanaszét dobta a sűrűn álló embertömegre. Önmagában nem túl veszélyes ilyen minimális mennyiségben, de a pszichikai hatása megvolt. Azonnal a "Méreg!" és "Istenek segítsetek!" kiáltások töltötték be az arénát. A sorok összekavarodtak, egymásba zuhantak, ahogy ezerfelé próbáltak futni a méregszilánkok elől. Időbe telik majd míg rendbe szedik a soraikat. Ösztönösen felnéztem arra a rothadt óriáslakrimára ott a fejünk felett. Még nem zabáltad tele magadat te mocskos rothadék?! Még nem elég, mi?! Telhetetlen dög! Már minden mindegy. A következő roham el fog söpörni minket... Mindnyájan sebesültek vagyunk, nem tarthatunk ki örökké...
Mintha a gondolataimra lenne válasz, a lakrima tetejére egy csáklya vágódott oda. Ellenvégén majd karvastag kötélzet, mely fémesen csillogó marokban vész el. Kellett két három másodperc míg felismertem benne Hanket. Nem, nem a karja csillogásáról, a jellegzetes fémszínekről. Arról az eszelősen villogó tekintetről, amit nem is láthattam, csupán a bensőmben éreztem visszarezegni.

A kis közjátékotok után az asztalfőn ülő fickó gondosan kiöntött magának egy pohár bort, belekortyolt, sötét haját a füle mögé simította, majd intett a kalapos fickónak, akit már láthattunk, mint kommentár. A fickó odahajolt fülével a főnöke szájához, pár pillanatig várt, amíg az beszélt, majd mosolyogva bólintott egyet. Megköszörülte a torkát, és széles vigyorral az arcán, felénk fordul.
- Urunk kérdést intéz felétek, harcosok! Megtetszettetek neki, ezért választási lehetőséget ad nektek, hogy befolyásolhassátok rongyos életetek alakulását! Beléphettek az őrségébe, havi százezer gyémánt zsolddal, koszttal és kvártéllyal. Vagyis, ezt akarta ajánlani, míg a tiszteletreméltó Ralf meg nem sértette. Így hát, a második választási lehetőség él csupán. Egy csapatba rakunk titeket, és visszamentek a cellába, holnap reggel nyolckor megkezdődik az utolsó harcotok! – majd egy nagyot kacagott azzal az undorító képével, ezután pedig tekintetem az asztalfőn ülő féregre szegeződött, aki lassan felemelte a kezét, amit valami élénkzöld fény vett körül és felénk intett. Pillanatok alatt, még csak reagálni sem tudtunk, már azon vettük észre magunkat, hogy ugyan olyan zöld fénnyel beborított bilincsek kerültek a kezünkre.
- Nagyszerű volt, Uram. – mondta nevetve ismét a másik pacák, majd az ajtó felé nézett és kiáltott egyet - HANK! Viheted őket! – az ajtó egyből ki is nyílt, és ott állt Hank, aki már várt minket. Ahogy mentünk le a lépcsőn halkan érdeklődni kezdett. Elmondtuk neki, hogy mi is történt, majd egy összegző kérdést szegezett felénk.
- Szóval egy csapatba tesznek titeket? Jól megsérthetted az Urat - magam se tettem volna jobban. - mondta halvány mosollyal az arcán - Elismert titeket, mint ellenfél, vagy csak gyorsan meg akar szabadulni tőletek. A nap folyamán további foglyok érkeztek, köztük mágusok. A holnapi meccsen az egyedüli ellenség ti lesztek, valószínűleg. - mondta, és elgondolkodott, maga elé révedt, és végül ismét elmosolyodott. - Tartsatok ki ameddig bírtok, próbálok sietni, igyekezzetek nem megölni senkit, minden kézre szükség lesz, és ne pazaroljátok az erőtöket, remélem jól megvacsoráztatok, és pihenjétek ki magatokat, holnap így, vagy úgy, de az utolsó meccs játszódik le az arénában. Az eddigi legnagyobb.
Mikor a cellánkba értünk úgy tettem, mint ahogy azt Hank mondta – pihenni kezdtem. Lefeküdtem, behunytam szemeimet mert nem úgy tűnt, mintha bárkinek is kedve volna beszélgetni. Elvégre is a vacsorán mindhárman kicsit összekaptunk egymással. Nah de ahogy becsuktam szemeimet, nem telt bele fél perc sem, a másik két jószág ismét elkezdte egymást piszkálni. Nem nagyon érdekelt, hogy miről beszélnek, így hát mély gondolkodásba kezdtem, és próbáltam valami normális tervet kitalálni a harccal kapcsolatban. Jó pár percig vitatkozott a másik két úriember, de a végén már úgy tűnt, hogy szent a béke vagy valami ilyesmi. Ralf egyik megjegyzésére lettem figyelmes.
- S most, ha gondolja, kitervelhetnénk akár egy stratégiát is. Bár kedvelem az improvizálást, sőt, akár egy hobbimnak is mondhatjuk, úgy érzem, hogy holnap ez nem lesz elég - s ha elég is lenne, maga inkább stratégának tűnik, mint esztelenül harcoló közkatonának, aki elszakadt a szakaszától.
- Mivel az aréna terepe állandóan változik, így nehéz egy konkrét haditervet készíteni, főképp, hogy Hank tervével nem vagyunk tisztában. Ráadásul nem vagyok egy gyakorlott harcos. Mindenesetre szerintem minden attól függ, milyen helyszínt mintáz meg a porond majd holnap. Ha van valami jól védhető pont azt kéne megcéloznunk minél hamarabb, ahol a lehető legtovább kitarthatunk. Ha nincs, akkor pedig marad a jó öreg egymásnak vetett háttal dolog... De szóljon a harchoz nagyobb affinitású barátunk… - erre már én is felkaptam a fejemet, mert átfutott az agyamon, hogy csakis rólam lehet szó, elvégre csak hárman vagyunk a cellában.
- Nos szerintem az lenne a legjobb ötlet, ha felvázolnánk két tervet is. Egyet sík terepre, egyet pedig olyanra ahol talán menedék is lesz. – nem tudom miért de miután ezt kimondtam, Ralf arcán egy sunyi mosoly jelent meg, majd megszólalt.
- Ötlet : A egység, azaz Orson : Emberi pajzs. B egység, azaz Kyou, támadási alakzat. C egység, azaz Ralf : Bújj a testes mögé hadművelet. – és igen, ismét előjött az igazi Ralf. Komolyan mondom, már hiányzott. El is nevettem magam.
- Rendben, ez akkor a te felvetésed. Orson, jól gondolom, hogy neked ehhez képest más elképzeléseid vannak? – mondtam, de Ralf beszólásán még mindig fel-fel nevettem.
- Tartok tőle. Nos... a sík terepen nincsenek valódi túlélési esélyeink, legfeljebb, ha Hank nagyon sebesen intézi a dolgát. Addig azt tudnám mondani, hogy a klasszikus hármast állítsuk fel, lassan forogva, hogy megzavarjuk az ellenfeleket. Kis szerencsével megtarthatom az előzőleg zsákmányolt alabárdot, hosszú nyele és Heidan mester távfegyvere adhat minimális időt... Védhető terepen már más a helyzet. Lehetőleg lefoglalni minden elérési útvonalat, szűk területeket ahol egyszerre egy, maximum két ellenféllel kell szembe nézni. Segíthetnek itt a mérgeim is, jól eldobva nagy területet lefedhetnek szétrepülő szilánkjai. Végül nem utolsó szempont az ez adta természetes fedezék sem. Lehetőleg olyan helyen kell, ahol közel vagyunk egymáshoz és kisegíthetjük a másikat, ha egy adott pontra koncentrálnák az erőiket az áttöréshez. Legalábbis az én véleményem szerint. Heidan mester? – de mielőtt bármit is mondtam volna, Ralf közbeszólt, ezúttal reméltem, hogy valami értelmeset mond és hála Istennek tényleg érdekes dolgot vetett fel.
- Várjatok csak! Viccet félretéve, ha homokos marad a terep, a mágiámmal talán tudok alakítani magunknak egy sáncot. Az Amaterasu nem a legerősebb támadó mágia, viszont a léggömb detonációjával áshatok magunknak egy kisebb fedezéket, és ha elég mélyen homokos a terep, akkor a felszórt homok által egyik oldalról védettek leszünk.
- Mindkét ötlet jó . Az tény ha lesznek rejtekhelyek együtt kell maradnunk, viszont arra is vigyáznunk kell, hogy egyetlen támadás ne okozzon kárt mindhármunkban – mondtam Orsonnak, majd Ralf felé fordultam - Arra viszont vigyáznunk kell, hogy azt a felgyülemlett homokot nehogy valaki ránk zúdítsa.
- Ettől kevésbé tartok, bár megfontolandó – mondta Orson elgondolkodva. - De azt hiszem ellenfeleink célja mielőbbi elpusztításunk lesz. A homoksánc lelassítja a haladásukat, de ha van természetes fedezék, nem kell aggódnunk a ránk zúdulástól, feltehetően nem fog annyit felhalmozni egyetlen varázslat, ami veszélyes lenne így ránk nézve. Sík terepen már más a helyzet sajnos...
- Nincs ennek tovább értelme – mondtam sóhajtva - Az alapokkal mindenki tisztában van, a többit pedig úgyis a terep határozza meg. Próbáljatok minél többet pihenni, holnap szükségünk lesz az erőnkre.
Ezután mindenki átváltott csendes üzemmódba. Két társam nem tudom, hogy mit csinált mit nem de én pillanatok alatt elaludtam. Van ilyen, hogy hamar elalszok.
Reggel az egyik rohadt őr ordítására ébredtem meg, akinek legszívesebben félkómásan vertem volna ki az aranyfogát.
- Ébresztő, ti rohadékok. – majd a bilincseket ismét ránk rakták és ismét azon az unalmas folyosóhálózaton vezettek át, mint korábban. Ismét abba a terembe értünk ahol a cuccainkat tárolták. Felkaptam a botomat és a táskámat, melynek éreztem, hogy a megszokott súlya van ezért nem vádoltam meg őket lopással.
- Hank üdvözletét küldi – vigyorog ránk a kevésbé irritáló pofájú őr és egy kis ajándékot nyújt át. Az egyik őr azonban kérdően nézet rá.
- Mit művel tíznagy?! Hiszen ez árul...
A bajszos tiszt a probléma megoldásaként elvágta az őr torkát.
- Mindig is ostoba volt... – jegyezte meg a kardját törölgetve.
- Köszönjük tizedes, nem felejtjük el neked. – mondtam, majd a kapu felnyílt mi pedig kiszaladtunk. És tádám, pont az amit kívántunk. Tele menedékkel. Csomó házikó rom, fák és hasonló helyek. Egy pár másodperces terepátvizsgálás után felfedeztem a legjobb helyet a pályán.
- Oda! Gyorsan! Az a legjobb pont! – mondtam, majd elkezdtünk arra szaladni. Egy nagyobb ház volt az, több ajtóval. Néhány ajtó elé Ralf sikeresen gátakat tudott építeni homokból, a többi ajtót, az ablakokat és más pontot ahol be lehet jönni én és Orson védtük. Az is igaz, hogy Orson és az ő bárdja nem voltak túl sikeresek a harcban, no de mit várjunk egy dokitól. Én elég jól védtem a terepet a pisztolyaimtól. Voltak akik nem is mertek a látóhatáromba bevonulni, de a keményebb fickóknak már volt elég vér a pucájukban – igaz mind hiába, mert szét lett lőve a seggük.
Ralf egyik homokgátján az egyik szélmágus viszont áthatolt de Ralf és az ő becses Amaterasuja sikeresen elküldte a fickót alukálni. Tovább nem is figyeltem rá, mert az általam fedezett részen egyre többen próbáltak behatolni. Egy méregfiola repült el mellettem, hátranéztem, Ralf volt az. ~ Ez igen. Szép dobás.~ - gondoltam, majd ezután valaki megfogta a karomat. Csak Orson volt az.
- Amint az íve tetején jár lődd szét! Ez az egyetlen esélyünk! – mondta, majd én egy bólintással elkezdtem bemérni azt a pontot, ahova lőnöm kellett. Orson egy csomó méregfiolát dobott a lakrima felé, mely a múltkori hatalmas robbanáshoz hasonlóan szétrobbantotta a fiolákat. A méreggel beborított szilánkok az ellenfelek bőrét beborították. Hatalmas sebeket látszólag nem ejtettek, de az összes ellenség kétségbeesett és elszaladt. Ekkor megérkezett Hank…

A gépkar meglendül, és az aréna felett négy lánccal kifeszített lakrima megmozdul. Elsőre recsegő, ropogó hang veri fel a hirtelen támadt csendet, még a támadóitok is a lelátón álló félig gép őrparancsnokot fürkészik a szemükkel. Hank újra megrántja a csáklyát, ami, ha közelebbről meglátjátok nem is csáklya, hanem a saját gép keze csuklótól lefelé, a lánc pedig az alkarjában végződik. Két tartólánc megadja magát, és az emberméretű lakrima a homokban landol, kisebb nagyobb károkat elszenvedve bár, de nagyjából egyben van, Hank pedig visszahúzza a kezét. A tömeg döbbent csendbe burkolózik.
- Te arcátlan! - ordít a másik oldalról a kalapos fickó. - Hogy merészelsz ilyen merényletet elkövetni Urunk ellen? Magyarázatot követelek, Hank!
- Az embereknek elege van a zsarnokságodból, Rothen! - felel amaz. - Ez volt az utolsó mérkőzés az arénádban!
A nézőtér másik oldalán tucatnyi mágikus pecsét villan fel, a tömeg sikítva kezd menekülni, a felfordulásban egy "Megölni!" kiáltást lehet kiszűrni, és mielőtt a mágikus pecsétek kiköpték volna pusztító erejüket Hank mellett egy tucat íj feszült meg, és nyilzáport intézett a tribünre. Nézelődni nincs időtök, az egyik oldalon felcsattan a rács az arénában, és ugyanaz az őr int felétek, aki beengedett.
- Egyben vagytok? - mér végig titeket, de nem várja meg a választ, egy-egy erszényt nyújt át mindenkinek. - Időzített lakrimabombák kövessetek! - azzal futásnak ered, és közben kiabál hátra: - Az alagsorban az aréna négy pontján kell lerakni őket, húsz percre vannak beállítva, mindenkinek jut egy, a negyediket én viszem. A táskában van egy kristály, ami izzani kezd, ha közeledtek, minél közelebb vagytok annál nagyobb fénnyel.. Azok a láncok, amik tartoták a lakrimát nem csak tartották azt, hanem elszívták a felesleges energiát, és a függelék alatt egy-egy tárolóba gyűjtötte össze azt.
Egy vastag fém ajtóhoz értek, az őr kulcsával felnyitja azt, majd kitárva egy őrrel találjátok szembe magatokat, akit a kísérőtök nemes egyszerűséggel leszúr, és tovább rohantok egy hosszú csigalépcsőn lefelé.
Odalent négy irányba vezet egy-egy folyosó.
- Szét kell válnunk. Az odavezető út nem bonyolult, de pár csapda el van helyezve rajtuk. Míg odafelé mentek nem valószínű, de miközben visszafelé jösztök szinte biztos, hogy már aktiválva lesznek. Siessetek vissza ide, Hank és a többiek feltartják a csürhét, de segítenünk kell elintézni azt zsarnokot! - azzal futni kezd az egyik irányba.

Postotok addig tartson, míg elhelyezitek a bombát, és visszaértek a lépcső alján lévő terembe!