Doheron - Az elnyomott város [Magánküldetés Melanie Ripper, Kyou Heidan, Glen Ordway, Ralf Shaw számára]

Név: Doheron - Az elnyomott város
Szint: D
Jutalom: 50.000 Gyémánt/fő


Melanie Ripper: A céhház mellett vezető utadon meglátod, hogy nem messze egy ló közeledik, s habár nem lehet megmondani pontosan, de nem látszik a nyeregben a gazdája. Amint tovább szemléled, észreveheted, hogy miért nem látszott: A ló másik oldalán lógott, és ebben a pillanatban le is esett onnan. Ahogy odasietsz hozzá, a ló próbálja védeni gazdáját, mindig eléd áll, de ahogy közelebb lépsz, és hozzáérsz, félreáll. Az utas egy idős, feje tetején kopasz, a halántékán fehérlő hajú férfi. Ahogy odaérsz hozzá látod, hogy még szuszog, próbálod kérdezgetni, de nem válaszol, majd nagy sokára kinyitja a szemét, nem beszél, csak átadja a tekercset amit a kezében szorongat.
- Annak, aki segíteni tud. – szól alig hallhatóan, dadogva, majd lecsukja a szemét. Ahogy megérinted a tekercset az felvillan, szétcsomagolódik előtted, és írott szöveg kezd kirajzolódni rajta, mintha akkor írnák.
„Annak kezébe, akinek megvan a képessége arra, hogy segítsen. Kövesd a nyomot Cloverbe, a Dohos Hordó nevű kocsmába…”
Ahogy visszanézel az öregre látod, hogy porrá foszlott, olyan, mintha hatvan kiló föld lenne leborítva eléd. A céhmesteredet meggyőzve elindulsz Cloverbe.

Kyou, Ralf, Glen: Szobátokba hajnalban egy árny kúszik be, tompa koppanást hallotok, ha felébredtek az ágyatok mellett egy alakot láttok, aki azonnal ököllel beszél rá titeket, hogy folytassátok az igazak álmát. Álmotokban egy szimbólum lebeg előttetek, egy hatszög, ami halványzölden világít, a fény pedig folyamatosan lüktet. A hatszög belsejében fura cirádás minta van, a közepén pedig egy lyuk, aminek szélén egy-egy vájat van. Álmotok a szimbólum kettényílásával ér véget. Felriadtok, és meglátjátok a hajnali koppanás forrását, ágyatok fölött a falban egy fekete pengéjű tőrrel keresztüldöfött tekercs áll. Ahogy megérintitek, a tekercs felvillan, és szétcsomagolódik, és írott szöveg kezd kirajzolódni rajta, mintha akkor írnák:
„Annak kezébe, akinek megvan a képessége arra, hogy segítsen. Kövesd a nyomot Cloverbe, a Dohos Hordó nevű kocsmába…”

Postotok addig tartson, hogy megérkeztek Cloverbe, ha akartok, találkozhattok, és össze is ismerkedhettek!
Sorrend nincs, postolási határidő 5 nap.
Jó munkát!

Doheron - Az elnyomott város

Egy éjszakára megszálltam, egy kis falucskában, egy kedves család fogadójában. Vacsora után egyből elmentem lefeküdni, mert nagyon jól laktam, mivel hogy a kaja isteni volt. Az emeleten voltam ezért nagyon szépen lehetett látni az ablakból a csillagokat és a Holdat. Telihold volt, ami megvilágított minden ház tetejét és az utcákat.
Befeküdtem az ágyba, de nem aludtam, mert teliholdkor elég nehezen tudok elaludni, bármennyire is akarnák...egyszerűen nem jön álom a szememre. A fal felé voltam fordulva és azon gondolkodtam, hogy esetleg kellene keressek valami munkát mert eléggé fogytán van a pénzem. Elég sokáig nem aludtam, de amikor már majdnem odaáig jutottam, hogy elalszok egy tompa koppanást hallottam. Kicsit mérges voltam, mert nagyon utálom amikor valaki olyankor ébreszt fel amikor már félig alszok.
~Mi a fene?!?~ - Felálltam mert szét akartam nézni, de egy ököl jött velem szembe. Nos ezzel végűl sikerűlt elaludnom annyira, hogy még almondtam is. Álmomban egy szimbólum lebegett előttem. Egy hatszög volt az, ami halványzölden világított, a fény pedig folyamatosan lüktetett. A hatszög belsejében fura cirádás minta volt, a közepén pedig egy lyuk, aminek szélén egy-egy vájat van. Álmomban végig ezt láttam...azzal ért véget, hogy a szimbólum kettényílt.
Reggel korán mikor felébredtem eléggé ijedten, egyből szétnéztem a szobámban, hogy mi okozhatta azt a tompa koppanást éjszaka. Végűl észrevettem, hogy az ágyam felett a falba van szúrva egy fekete pengéjű tőrrel, egy tekercs. Óvatosan kiszedtem belőle a tőrt, nehogy elszakadjon. Miest hozzáértem a tekercshez az felvillant, és szétcsomagolódot, és írott szöveg kezdett kirajzolódni rajta, mintha akkor írták volna:


Nagyon nem értettem, hogy mi is történik, de ha a levélben az áll, hogy a Dohos Hordóba kell mennem akkor oda megyek, hiszen nem véletlenűl kerűlt a tekercs hozzám. Indulás előtt még megreggeliztem, majd kifizettem a szállást és a kárt amit a tőr okozott a falon.
-Uram..Köszönöm, hogy itt lehettem és azt, hogy ilyen kedvesek voltak hozzám. A szobában viszont történt egy kis probléma. Valaki éjszaka bemászott és egy tőrt döfött az ágyam felé a falba. Lett egy lyuk a falon ezért azt is ki szeretném fizetni.
-Nagyon szívesen fiam és ne feledd, bármikor erre jársz mi szívesen fogadunk. A lyukat majd elintézem és köszönöm, hogy szóltál. - Mondta, majd kezetfogtunk és elindultam.
Egész a kikötőig csak azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az az ember, aki a tőrt beleszúrta a falba...és miért pont engem választott vagy, hogy honnan ismerhet?
A kikötőnél nagy volt a tömeg, hatalmas csomagokkal. Hál' Istennek nekem nem volt nagy csomagom, csak a táskám volt nálam...az is majdnem üres volt. Ahogy szálltam fel a hajóra egy smaragzöld hajú fickó ment előttem akinek kiszúrtam, hogy a zsebéből egy ugyanolyan tekercs lóg ki, mint amilyen az enyém. Nem szóltam hozzá, de egész úton figyeltem. Valahogy úgy éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek abba a bizonyos Dohos Hordó nevű kocsmába kell menjen. Egyre jobban érdekelt az, hogy mi is történhetett vagy esetleg fog történni ott. Már távolról látszott Clover kikötője és a sok ember aki a hajót várta. Még mielőtt leszálltunk a smaragzöld hajú fiú keresésére indultam, hogy köszönjek neki és, hogy megkérdezzem hova tart. Meg is találtam, de ahogy szálltunk le, a nagy tömegben elveszetettem szem elől.
Leszálltam a hajóról és ezután egy vonatra űltünk fel, mert a város 10 kilóméterre volt a kikötőtől. Nem kerestem őt a vonaton, mert úgyis tudtam, hogy találkozni fogunk leszálláskor. Így is volt... leszálláskor egyből kiszúrtam a smaragzöld haját és már azt is láttam, hogy egy lánnyal van.

Álmomban a már megszokott rúnák uralkodnak. Mindegyik fényt ont magából, van, amelyik lilásat, néhány fény zölden, de látok pirosat is. Viszont most nem nyugtatnak, épp ellenkezőleg, mintha figyelmeztetni akarnának. De mire? S ekkor felébredek – koppanást hallottam. De mégis honnan? Van valaki a szobában?
-Ki az?! – Álomittas hangom nem oly fenyegető, mint reméltem. De talán az is elijeszti a betörőt, hogy felébredtem. Nehezen, de kinyitom a szemem, s ekkor egy magas, első ránézésre férfit látok az ágyam mellett. Nehéz megmondani, a nemét, mivel az a kevés fény, ami beszűrődik a szobába, az is mögüle jön, így többnyire egy fekete árnyat látok csak. Mielőtt folytathatnám az éledezést, meglendíti az öklét, s ekkor nem látok mást, mint a hirtelen sötétséget, s a fájdalmat érzem. Aztán már azt sem. Ismét a rúnák között vagyok, azonban valami nagyon fura. Most csak egy szimbólumot látok. Tudom, érzem, hogy ez az az álom, amit át szoktam élni, és mégsem az. A forma pedig elkezd felém úszni a levegőben. Már látom, hogy ez egy hatszög. A szimbólum halványzölden világít, a fény pedig folyamatosan lüktet. A hatszög belsejében fura cirádás minta van, a közepén pedig egy lyuk, aminek szélén egy-egy vájat van. Amikor elkezd kettényílni a szimbólum, a fény is halványodni kezd. Kinyújtom a kezem, nem akarom, hogy eltűnjön, még nézni akarom ezt a bámulatos képet, még soha egy rúna se nyugtatott, de egyben taszított magától. Lenyűgöz az álomkép, még nézni akarom, még…
-Jó reggelt uram. – A cselédlány ébreszt, ez a szemrevaló kis teremtés, akivel már tegnap is szemeztem. Buja pillantásokkal méreget még most is, azonban amikor felpillant az ágyam fölé, kifut az arcából a vér, és félelem ül ki az arcára. Követem pillantását, és meg is látom ijedtsége okát. A fejem felett, a falban egy fekete pengéjű tőrrel keresztüldöfött tekercs áll. Tétován nyúlok felé, s amikor megérintem, a tekercs felvillan, és szétcsomagolódik, és írott szöveg kezd kirajzolódni rajta, mintha akkor írná valami láthatatlan kéz:


-U… uram, ez az egész...
-Nincs semmi baj, valószínűleg csak egy tréfás kedvű úriember így akart felkérést adni. Megesik az ilyen. – Bár a lányt látszólag lenyugtatja, amit mondok, én magam bizonytalan vagyok, és izgatott, na és persze dühös. Valaki feltörte a Lock Seal-t, amit az ajtóra, és az ablakra is tettem. Az volt a kikötés, hogy csak nappal nyíljon mind a kettő – éjszaka ez elég nehezen teljesíthető, reggel viszont gond nélkül bejöhet a személyzet. De a látogatóm egyértelműen este volt itt, méghozzá az éj legsötétebb percében, amikor éjfélt üt a városi óra. Felkelek az ágyból, és elkezdek átöltözni. Nem zavar a lány, sose voltam szégyenlős. A cseléd viszont elpirul, és lesüti a szemét, viszont látom rajta, hogy néha fel-felpillant. Kedvem lenne eljátszadozni vele, de ez a küldetés nem hagy nyugodni. Mikor felvettem a ruháimat, még gyorsan megmosom a hajam – reggel, és este is meg szoktam mosni, hisz csak így tartja meg azt a gyönyörű csillogást, és ápoltságot, ami a névjegyemmé vált az akadémián is.
Ezután visszamegyek a szobába, s nem kis meglepődésemre, a cselédlányt még mindig ott találom.
-Uram… én… nem akarok tolakodó lenni… de nem lenne kedve… - A félénk, nálam 1-2 évvel idősebb cselédben igen nagy hatást kelthettem. Lassan odamegyek hozzá, a szemébe nézek, s ajkam az ő ajkához közelítem. Mikor már alig választ el minket már milliméter, csak ennyit suttogok.
-Ha lezártam ezt a történetet, okvetlenül visszajövök hozzád. – S közben végig a szemébe nézek, látom benne a vágyakozást, a reményt. Valószínűleg soha nem fogok visszajönni. S a lány is hamar elfelejt, hisz annyi vendég jön a fogadóba, előbb-utóbb talált mást, akibe belezúghat. Kicsit sajnálom a dolgot – tényleg kedvem lenne hozzá, s már majdnem megcsókolom, annak ellenére, hogy már megmondtam neki, hogy nem most, de ekkor bevillan az álmomban látott hatszög. Hirtelen nyugtalanító gondolat lesz rajtam úrrá, s elengedem a lányt. Lemegyek a fogadó alsó szintjére, és ki is viharzok egyből. Már kifizettem a szobát, s enni nincs időm, az a kép nem hagy nyugodni. Már majdnem lemondtam a küldetést, de az a rohadt hatszög, az a rohadt szimbólum az, ami visszarántott. Kimegyek a kikötőbe, ahol fel is szállok egy hajóra –szeretem ezt az utazási módot, de a vonatozást nálam semmi sem verheti. Bár, hallottam a Severusokról, a szárnyas kígyókról, és azóta foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lehet annak a hátán ülve utazni. A hajón végig úgy érezem, mintha figyelne valaki. Körbenézve a fedélzeten meg is látok egy másik, fekete hajú alakot, aki mindig felém fordul, amikor úgy látja, hogy nem figyelek arra. Ez több, mint elég ahhoz, hogy leszállásnál megpróbáljam lerázni. A kikötés után el is tűnök a tömegben, s felszállok az első vonatra, ami Clover városába tart. Utam egyből a vonat büféjébe vezet – rossz szokásaim egyike, hogy mindig italozok vonatozás közben. Hajón nem szeretek inni, viszont vonaton… Nem tudom, lehet, hogy ez egy rendellenesség nálam. Veszek is két üveg sört, és egy üveggel a kedvenc boromból, amit elképesztően olcsó áron árulnak. Biztos valami pancsolt kotyvalék. Visszafelé találok egy fülkét, ahol csak egy öregasszony ül. Normálisan az elhagyatott fülkékbe ülök be, azonban most tele a vonat, és azt is csodálom, hogy csak egy néni van bent. Nem sokkal az után, hogy leülök, és megbontom az első söröm, megjelenik egy kislány. A hátán lila hátizsák, amiből… egy plüssnyúl kandikál ki? Végül is, a korához illik az efféle gyerekesség, egy bizonyos szinten aranyosnak is találom. Már épp meg akarom kérdezni, hogy hol hagyta a szüleit, amikor legnagyobb megdöbbenésemre leül mellém, és kizavarja az öreget.
- Hé, te! – Mutat rám rövid idő után, amolyan szemrehányó stílusban, mintha elhagytam volna a kedvenc játékát.
- Láttam, nálad is van olyan tekercs. Nekem is van, valami öreg faszi adta, mielőtt porrá változott. Kár, pedig elszórakozhattam volna vele… - meséli nekem gyerekes ártatlansággal a hangjában, de mégis, ez az elszórakozás nem úgy hangzik, hogy leülteti a kisasztalhoz, és meghívja teázni, ahol a plüssnyuszi a másik vendég.
- Ja, amúgy Melanie Ripper, Blackened Tears, kártya mágus. És te?
-Ralf Shaw, Rúnamágus. Céh nélküli. Viszont eléggé furcsállom ezt a hirtelen támadt barátságot, nem gondolod, hogy kicsit távolságtartóbbnak kellene lenned?
A lány azonban rám se hederít, csak bámul ki az ablakon, és látom rajta, hogy unatkozik. Viszont nem akarom megszólítani, hátha elfelejt, és békén hagy, ráadásul azok után, ahogy látszólag le se tojta a kérdésemet, nem is érdemli meg, hogy szórakoztassam. Én jól elvoltam a sörömmel, amit szép lassan iszogattam, s pont, amikor a bor felbontásán gondolkodom, megérkezünk az állomásra, ahol kiderül, hogy tervem dugába dőlt – a kislány nem felejtett el, sőt, még inkább hozzám nőtt, most már a karomnál fogva rángat magával.
- Nézd, ott az a kettő, amelyiknek még tekercse van! – A pólómat húzza, az én drága pólómat! Mivel félek, hogy kinyújtja, ne adj isten, még el is szakítja a ruhadarabot, a borral a kezemben követem a lányt, s közben azon gondolkodom, hogy ütöttem-e meg nőt. És ha igen, akkor megtenném ezt egy kislánnyal is? De alighogy feltámad ez a gondolatom, már el is vetem, hiszen látom, hogy a többi nő milyen aranyos mosollyal méreget minket, mintha a szerető bátyja lennék a kislánynak.
~Végtére is, aranyos gyerek, aki akár még társként is hasznos lehet. Azt mondta Blackened Tearses, nem? Oda nem vesznek fel akárkit.~

Kényelmes és puha ágy, fáradságot elűző alvás és szép emlékek az álmok mezejéről. Vagyis így kezdődött az az éjszaka is, amikor Glen végre lefeküdt és álomra hajtotta a szemét. Jól is kezdődött, semmi fennakadás. Ugyanaz a rémálom mind mindig, vagyis inkább mindig új, de lényegében mindig valami olyant mond el, melyre a rúnamágus egyáltalán nem is volt kíváncsi, mégis újra a birtokába jutott valahogy. De az állóm végre valahogy más volt, bár akkor azt még Glen sem sejtette, hogy mennyire.
Egy kőszirten állt, éppen az alatt elterülő hatalmas erdőséget nézte, annak sötét vonalait, melyek olyan magasról egyé olvadtak. Ott állt, ahogyan valami gondolkozott, de hogy mind, az legyen egy másik alkalomkor elmondva, nem ide tartozik, mivel minden megváltozott. Az előtte a levegő furcsa kavargása közepette egy furcsa szinbólum jelent meg. Egy hatszög alakú, lebegő ékszer, vagy talizmán, vagy éppen egy köve vésett ősi ereklye, ki tudja, Glen még hasonlót sem látott addig a pillanatig. Halványzölden világított és egyre erőteljesebben lüktetett. Azonban a férfi figyelmét nem ez, hanem a hatszög belsejében lévő furcsa szimbólumok kötötték le, mely egy egy fekete lyuk köré volt írva, mely teljesen tökéletesen a hatszög közepén foglalt helyett. Bár az írást valami megakasztotta, két kis vájat, mely egymással szemben volt elhelyezve, mintha kulcslyukak helye lett volna. A keze lassan megemelkedett, és lassan hozzáért a középen lévő fekete lyukhoz. Nem érzett semmi különöset, ahogyan megérintette, azonban nagyon is történt valami. A hatszög elkezdett szétnyílni, ahogyan a tájat és Glen körül mindent elborított a sötétség és a férfi felriadt az álmából.
Teljesen úszott az izzadságban, a teste libabőrös volt és valahogyan egy pillanatig nagyon is rossz előérzete volt. Nem mondott semmit, nem gondolt semmit, csak tisztán érezte, ahogyan az az érzés lassan elmúlik és végre felsóhajthat.
- Micsoda rémálom!- ült fel az ágyon és az éjjeliszekrényen lévő szem kötött felhelyezte a bal eszmére. Nem szerette, ha azt a régi emléket nézegeti akárki, bár hogy minek az emléke lehet, azt bizony ő maga sem tudta. Felállt, ahogyan éppen a mellék helységbe tartott, mikor meglátta végre a falban a kést, mely átszúrta a tekercset. Arca komor volt, ahogyan hozzáért a tekercshez, mely azonnal kibontódott és a falra írta a szöveget, melyet magában rejtett. - „Annak kezébe, akinek megvan a képessége arra, hogy segítsen. Kövesd a nyomot Cloverbe, a Dohos Hordó nevű kocsmába…” - olvasta el a szöveget, mely lassan egyszerűen szertefoszlott. - Hát ez érdekes. Az nem egy állom, hanem egy látomás lett volna, melyet valaki rám bocsájtott. Hajaj...- csóválta meg a fejét- … ez nem jól kezdődik. -mosolyodott el.

- Hova mész?- hallott percekkel, vagy inkább negyed, nem, inkább fél, vagy háromnegyed? Mindegy, lényeg, hogy sokkal később egy ismerős női hangot. Megfordult, ahogyan Lili-vel nézve farka szemet, néma percekig méregették egymást. A múltkori esett után, egy kicsit megromlott a viszonyuk és talán Lili haragudott is Glen-re, hogy olyan könnyedén feláldozta volna magát, de kezdett megbékélni, bár még mindig nem volt olyan közvetlen a fiúval mind régen.
- Egy kis dolgom van. Néhány nap is leszek, ne aggódj. -mosolygott ráta lányra, akinek az arca, még mindig nagyon komor volt.
- Csak nem megint...- kezdett bele, ahogyan Glen megfordult és intett a lánynak, hogy ne is folytassa, nem érdemes végig mondania.
- Nem! Ez más. Nem velem kapcsolatos. Egy egyszerű munka csupán...- mutatta magasba a tekercset, ahogyan Lili még hosszú percekig nézte őt, és nem mondta ki, amit akart. ~ Csak szólj és újra ott leszek, hogy segítsek neked!~

Azonban sok mágussal, aki a hajon utazott vagy a vonaton, vagy éppen a kikötőben álldogált, vagy vegyük a vasútállomást, a vonaton a ülőhelyeket, a hajón a kabinokat, mind a kettőn a sétálni való folyósokat, Glen semmit sem vett észre abból, hogy rajta kívül másoknál is ilyen tekercs lenne. Bár megkel hagyni, hogy ő maga nem nagyon mutogatta sehol, talán ha kétszer vette ellő, de ez is elég volt ahhoz, hogy valakik kiszúrják. Bár ostobáké a szerencse, hogy ezek után, akaratlanul is, mindig a látómezejükön kívülre tudott kerülni. Na nem szándékosan, csak egyszerűen Glen így szokott gondolkodni. Ide-oda sétálgatva próbálta felidézni amit az álmában látott, elemezni, visszaemlékezni azokra a jelekre, mely a hatszögben látott, a két kulcslyukra, melyet látott, már ha azok voltak. És a hajón ez még nem is volt gond, de a vonatra annyira lefáradt, hogy elaludt és balszerencséjére éppen a mellette lévő kislány, őt nézte kifestőnek.

De minden rosszra, jön valami jó. A kislány anyukája, egy elragadó és önálló nő volt, aki volt kedves nem csak felébreszteni a rúnamágust, de meg is tisztítani az arcát, ahogyan ezzel a tettével, Glen kissé elűzhette a gondolatait a másik témáról és végre egy beszélgetőpartnerre találva űzhette el az időt. Balszerencséjére a nő nem ott szállt le mind ő. De sebaj, a hely és emlékek, melyek ehhez a városhoz kötötték őt, kárpótolták mindenért.
- Meg kellene látogatnom Hana sírját! - nézett körül az állomáson, ahogyan elindult kifelé. ~ Szóval a Dohos Hordó mi? Nem voltam még ott, de a nevéből ítélve nem lehet rossz hely?~ sétált kifelé, miközben újra kezdtek apró kis jelek megjelenni az agyában, az emlékek, a miértekre való kíváncsiság. Teljesen kezdték megőrjíteni őt és kezdet rájönni, hogy ennél kíváncsibb már nem is lehetne. Azonban vele szemben, egy furcsa páros jelent meg. Egy magas zöld hajú fiú és mellette egy apró kislány, egy plüssnyuszival a kezében. Megállt, ahogyan nézte őket és érezte, hogy valami átsiklott. ~A vonaton és a hajón is ott voltak...~ gondolta ahogyan elmosolyodott és belépett eléjük, mikor odaértek elé. Nem bántóan és zavart keltően, bár ez őrájuk nézve, nem éppen barátságos belépés lehetett.
- Aranyos kislány! -paskolta meg Melanie feje búbját, mintha csak egy kisgyerek lenne, nem több. - Biztos büszkék a szüleitek...-mosolygott, ahogyan a a vele egykorú férfi arcát nézte mosolyogva. - Ha jobbra mentek majd, pontosan a város központba, ott tudomásom szerint vannak játékboltok is. - Nézett le Melanie-ra, ahogyan levette a fejéről a kezét és elindult. ~Mégsem mágusok lennének?~ Gondolta, ahogyan mégis megjegyezte, hátha telibe találja, hogy ők is oda tartanak ahova ő, ha pedig nem, akkor adott egy jó tanácsot nekik. - De ha szálast akarok, Dohos Hordó elég jó kis hely. -nézett vissza rájuk. - Nincs is olyan messze...

Melanie kendővillantásának hála, nem csak egyedül száltok le a vonatról. Rajtatok kívül négy katona érkezik az állomásra, és ahogy az eligazítást adó férfit elhagyjátok, azonnal elétek is keverednek. Csak Melanie-t akarják, mivel sötét céhes, választhattok, segítetek-e neki lerázni üldözőit, vagy átadjátok nekik, egyedül nem bír el velük.
Ha ellenálltok célszerű nem megölni a katonákat, ha nem akartok további bonyodalmakban keveredni, de akárhogy is véditek a lányt, megérkezik az erősítés, és a város közepén lévő kaszárnyába viszik. Veletek nem foglalkoznak, szabadon elmehettek.

Melanie: Akárhogy is igyekeznek a fiúk, elvisznek. Ha pedig egyből átadnak, akkor is a zárkába kerülsz. A cuccodat a celláddal szemben, alig másfél méterre lévő padon tartják, egy meglehetősen lusta őr mellett, a cella kulcsát az övére akasztva „őrzi”, és a rács mellett egy elhízott, gazdájára természetében hasonlító kutya fekszik.

Többiek: Melanie nélkül haladtok tovább az utasítás szerint, s meg is találjátok a kocsmát, a csapos kedvessége és segítőkészsége attól függ, hogyan alkalmazkodtatok a helyzethez a katonákkal szemben. Értelem szerűen bűnözőkőket, tettestársakat elzavarja a kocsmából. Akárhogy is, nyomot nem találtok, de kifelé menet mindhárman megszédültök. Egy villanás alkalmával ismét bevillan a tegnap esti szimbólum, de hiányosan. Olyan, mintha egy nagy újságpapírra lenne felrajzolva, ami négy egyenlő négyzetre van felosztva, és a jobb alsó rész hiányzik, majd számok villannak fel a részeken, az üres helyen egy 4-es villog.

Nem kell sokat gondolkodnotok, hogy rájöjjetek, szükségetek van a negyedik tekercsre, ha tovább akartok haladni. A fogdába bejutni nem nagy kunszt, de célszerű éjszaka csinálni. Melanie cellája az alagsorban van, ha körbejárjátok az épületet meg is találhatjátok az ablakát. Melanie elmondhatja nektek, hogy kerültök le hozzá, vagy ti láthatjátok el eszközökkel, amivel segíthet a szöktetés alkalmával.
A földszinten négy őr van, hogy csendesen elintézitek, esetleg kijátszátok őket a ti döntésetek, de frontális támadás esetén menekülnötök kell vissza a kocsmába. A cella elé érve újabb döntés elé kerültök, kiszabadítjátok Melanie-t is, vagy egyedül a tekercset viszitek el az asztalról.


Döntéseitek a küldetés további részét is befolyásolják, bármit tesztek, egyikőtök sem kerül ki a szálból, cselekedjetek belátásotok szerint, beszéljetek össze!
Postotok addig tartson, hogy Melanie-val, vagy nélküle visszaértek a kocsma elé!
Postolási határidő 5 nap, jó munkát!

Ahogy a kis ördögfióka húz maga után, hirtelen bevág elénk az egyik tag, akiről azt állítja, hogy szintén birtokol egy tekercset.
- Aranyos kislány! - paskolja meg Melanie feje búbját, mintha csak egy kisgyerek lenne, nem több. - Biztos büszkék a szüleitek...- mosolyog, ahogyan az egyre elkomoruló arcomat nézi. - Ha jobbra mentek majd, pontosan a városközpontba, ott tudomásom szerint vannak játékboltok is. - Néz le Melanie-ra, ahogyan leveszi a fejéről a kezét és elindul. Mikor épp utána szólnék, megfordul, és kimondja azt a mondatot, ami minden gyanúmat igazolja - De ha szálast akarok, Dohos Hordó elég jó kis hely. Nincs is olyan messze… - látom, hogy folytatná, de Melanie ekkor elengedi a pólómat, és dühösen, gyilkos szemekkel méregeti a tagot.
- Nem vagyok kislány, te féreg! – Ekkor előkap a hátizsákjából egy pakli kártyát ~ tényleg, ez a gyerek kártyamágus, ráadásul Blackened Tearses! ~
- Vigyázz! – Kiálltok az idegenre, s félelmeim nem alaptalanok – drága utazótársam el akarja venni az életét. Ujjaim táncolni kezdenek, ahogy elkezdem megrajzolni támadó varázslatom – egyáltalán nem halálos, de a lökéshullámtól talán lehiggad a vérengző csöppség.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001! – Számításaim helytelenek – bár a lökéshullám tényleg új gondolatokat ad áldozatának, azok nem nyugodt, bárányfelhős gondolatok, hanem egész egyszerűen négy szó – Öld meg őt is! Mikor vicsorogva felém fordul, meglátom, hogy jönnek a városi katonák, nem épp baráti ölelésre tárt karokkal.
- Melanie, most ne velem foglalkozz! Úgy látom közös ellenségünk van. – Utalok az őrségre. Akármennyire is elkattant a kiscsaj agya, nem akarom kiszolgáltatni az őröknek, így beküldök egy lökéshullámot a tömegbe. Időközben a másik két mágus is beszáll a harcba – szívesen megkérdezném a nevüket, de erre nincs idő. Viszont akármennyire is küzdünk, a második hullámban érkező erősítés legyőz minket. Nem akarok ártatlan áldozatokat, így arra megyek, hogy csak elkábítsam az őröket – a lökéshullámokkal addig-addig terelgetem őket, amíg falhoz, vagy más, erős testhez érnek, aminek nekilökve őket elkábulnak – s ahogy látom, újdonsült társaim se a halálra mennek – kivéve az elmebeteg kislányt, aki gond nélkül végez az összes őrrel, akit csak lát. Viszont, mint mondtam, a túlerővel nem bírunk el – leeresztem a kezem, s várom, hogy ítélkezzenek – és látom, hogy Melanien kívül a többiek is így tesznek.
- Veletek nincs bajunk, idegenek. S láttuk, hogy csak a lányt védtétek, de az őrség ellen alkalmazott erőszak akkor is főbenjáró bűn! Viszont most az egyszer kivételt teszek. Takarodjatok innen, de a gyerek velünk jön!
- Megy ám, méghozzá a szélviharos tundrára havat lapátolni, de nem veletek a börtönbe! – Kiálltom vissza a – kétségkívül - legmagasabb rangú tisztnek. Erre az összes őr támadó pozíciót vesz fel, a tiszt azonban csak int.
- Menjetek, amíg szépen mondom! – Épp vissza akarnék szólni, hogy inkább ő menjen innen amíg szép vagyok, és nőies, amikor hátulról megfogják a vállam, és szelíden húznak rajta egyet – egyik újdonsült társam az, így próbál lenyugtatni. Lerázom magamról a kezét, és megfordulok – szó nélkül indulok el a Dohos Hordó felé – elég felkapott hely lehet, mert több helyen is ki van táblázva, hogy merre található. Miközben lépkedek az úton, nem nézek hátra, de hallom, hogy a többiek is velem tartanak. Nem tudom, hogy beszélgetnek-e, de nem is érdekel. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam, hogy elvigyék, és egyben dühös vagyok magamra, amiért ennyire érdekel a kiscsaj. ~Végtére is, ki ő? Mi közöm lenne hozzá? Csak egy idegen, aki bemutatkozott a vonaton…~ De akármennyire is próbálom meggyőzni magam, valamiért minden érvet elvetek. ~Lehet, hogy kötődöm hozzá? ~
Végül elérünk a kocsmához, ahol azonban megállok az ajtóban.
- Derítsétek ki ami érdekes, és hozzatok nekem egy italt. Kifizetem, de most nem akarok bemenni. Mondjuk úgy, hogy őrködöm. – Ezek az első szavaim a társaimhoz, amióta elvitték a kiscsajt. Ahogy az ajtónál támaszkodok, a járókelőket hallgatom, s megtudok néhány dolgot – hol van a legjobb állateledel bolt, hol a legfrissebb a zöldség, de azt is meghallom, hogy merre van a börtön. Nem tudom, hogy bent mi történik, de amikor nyílik a kocsmaajtó, hirtelen megszédülök. Egy villanás alkalmával ismét bevillan a tegnap esti szimbólum, de hiányosan. Olyan, mintha egy nagy újságpapírra lenne felrajzolva, ami négy egyenlő négyzetre van felosztva, és a jobb alsó rész hiányzik, majd számok villannak fel a részeken, az üres helyen egy 4-es villog. Ránézek a többiekre, és látom rajtuk, hogy hasonló vízióban volt részük. És az se kerüli el a figyelmem, hogy nem hoztak semmit inni. A borom üvege eltört, amikor harcoltunk az őrökkel, s most igazán díjaztam volna egy italt. Mindenesetre pár cigarettát elfüstöltem a nagy várakozás közepette.
- Ha a végére akarunk járni a dolognak, kelleni fog a kicsi. Nélküle nem tudjuk megcsinálni.
- Vagy csak a tekercs kell – Ellenkezik az egyikük, de elhessegetem a dolgot.
- Mindannyiunk tekercse kell, igaz? Ha nem hozzuk ki, csak a tekercsét, én elégetem az enyémet, vagy elzárom egy olyan helyre, ahonnan soha nem hozzátok ki. Értek egy-két záróvarázslathoz. Most pedig indulás! Történetesen tudom, hogy merre van a börtön.
Elindulunk a börtön felé, és azon gondolkodom, hogy hogyan hozzuk ki a lányt. Erre az egész út alatt nem sikerül rájönnöm, odaérve azonban, mikor megtaláljuk a kislány ablakát, megoldódik a probléma – Melanie, aki azóta megnyugodott – olvastam valahol, hogy a hisztiző, duzzogó gyereknek jót tesz, ha bezárjuk valahova, és magára hagyjuk – elmagyarázza, mi a legkönnyebb mód a kijuttatására. Rövid tanácskozás után elfogadjuk az ötletet, és a botos mágussal elindulunk, hogy kihozzuk a lányt – a másik srác ott marad az ablaknál, és őrt áll, Melanien keresztül értest minket, ha mozgolódást lát. A kiszabadítás könnyen megy – a földszinten a társam egyesével kiüti az őröket, bár egyet nekem kell elintéznem, mert majdnem észreveszi. Az Amaterasut használva a falhoz vágom, majd ájultan rogy össze, én pedig pár percig hallgatózom, hátha túl nagy zajt keltettünk. Szerencsére mniden rendben és haladhatunk tovább - a lusta őrhöz pedig könnyen odalopakodunk, s hátulról befogva orrát és száját addig tartjuk, amíg a légszomjtól el nem ájul – megölni viszont nem öljük meg. Az öreg, dagadt kutya jócskán benne lehet a korban, mert meg se hall minket. Amikor a kutya felnéz, rámosolygok, s a gazdája asztaláról felkapok egy csontot.
-Szeretnéd, blöki? Na, kell neked?
A mágus közben kiszabadítja Melaniet, s a csontot bedobva az üres cellába, a kutya is bekerül oda. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve behúzom az őr ernyedt testét, majd Magic Seallel bezárom a cella ajtaját.
-Ezaz, most már csak az nyithatja ki, aki nem az őrség tagja. Nah gyerünk, irány vissza a fogadóba.
Visszautunkon semmi rendellenességet nem tapasztalunk, az utcák csendesek, s halk akciónknak hála az őrség sem lohol a nyakunkban.

Ahogy megérkeztünk Clover városába a vonattal, leszálltam és egy mélyet szippantottam, a Cloveri levegőből. Nagyon kellemes volt. Ezután szétnéztem, hogy megkeressem a zöld hajú fickót, akinél az a tekercs volt.
Kicsit nehezen, de végűl csak kiszúrtam a zöld haját, annak ellenére is, hogy hatalmas volt a tömeg az állomáson. Mikor közeleb mentem hozzá láttam, hogy egy kislány áll mellette és csak ráncigálja a srác pólóját. Nem hallottam, hogy miről beszélnek de azt láttam, hogy valamire vagy valakire nagyon mutogat a kiscsaj. Ezután egy másik, ezüsthajú srác bevágott eléjük és láttam, hogy a kislány fejét paskolja.
Nem mentem közelebb, nem akartam bezavarni a konverszációjukba, inkább leűltem egy padra és onnan figyeltem őket. Ment, ment a vitázás köztük, majd láttam, hogy a kislány a táskájába nyúl és egy pakli kártyát vett elő. ~Hmm...Kártya mágus talán? Mondjuk biztos az, mert csak nem fog a tömeg közepén kártyázni...biztos a két srác felbosszantotta~ - gondoltam, majd tovább figyeltem őket és egyszer csak észrevettem, hogy a zöld hajú fickó is elkezdett a kezével játszadozni - ~Már pedig ez pecsétmágia.~ - majd egy lökéshullámot irányított a lány felé...biztos meg akarta állítani.
Nem telt bele két perc sem és hangos trappolást lehetett hallani a város felől. Őrök voltak, akik nagyon úgy tűnt, hogy a három jómadarat akarja lenyugtatni, esetleg elvonszolni őket kihallgatásra.
Nem voltak annyira kevesen....és a zöld hajú fickó még egy lökéshullámot is irányított feléjük. ~Nah itt asszem baj lesz...jobb lesz ha közbe avatkozok, ha bővebb infókat akarok tudni erről tekercses ügyről.~- E gondolatok után felálltam, majd a srác és a kislány elé ugrodtam. Midő véletlen az ezüstös hajú fickó is pont akkor ugrodt oda. A fiú a hátamnál nagyon elcsodálkozott és biztos voltam benne, hogy kérdezni akar valamit, de erre nem igazán volt idő mert az őrök már rohantak is felénk. Elég jól elbántunk velük, még a mágiámat sem kellett használjam, viszont mikor ezeket lecsaptuk, mint a taxiórát, a második adag katona is megjött akik már nem csak, hogy erősebbnek néztek ki de még jóval többen is voltak. Harcoltunk, harcoltunk ameddig tudtunk, persze nem halálra ment, ezért is nem használtam a mágiámat. Mivel lőfegyvereket használok, nagy lett volna az esélye annak, hogy életeket is elveszek, de mivel nem ez volt a célom ezért maradtam az én jó öreg botomnál.
A másik két fickó sem úgy nézett ki, mint aki ölni akar, de a kiscsajszi már...hát egy pár őrt elég szépen elküldött a másvilágra. Meg is álltunk mindhárman, csak ő harcolt tovább. Majd a nagy seregből előbújt, egy -minden bizonnyal- erősebb és magasabb rangú katona.
- Veletek nincs bajunk, idegenek. S láttuk, hogy csak a lányt védtétek, de az őrség ellen alkalmazott erőszak akkor is főbenjáró bűn! Viszont most az egyszer kivételt teszek. Takarodjatok innen, de a gyerek velünk jön!
- Megy ám, méghozzá a szélviharos tundrára havat lapátolni, de nem veletek a börtönbe! - mondta a zöld hajú srác , erre az összes katon felvette a támadó pózt és látszott, hogy nekünk akarnak jönni, de a nagy rangú katona előről megállította őket. Most már meg voltam győződve arról, hogy ő a góré itt.
- Menjetek, amíg szépen mondom! - erre láttam, hogy zöldikénk megint szájalni akar ezért fogtam hátúlról a vállát és kicsit hátrahúztam, hogy nyugodjon le. Ezzel kihúzta a vállát a kezem alól, megfordult és elindult. Arra gondoltam, hogy a Dohos Hordó felé veszi az irányát, ezért utána eredtem, majd hátranéztem és láttam, hogy az ezüsthajú fickó is követ minket, a katonák pedig elfogták a kiscsajt és elvitték. Tényleg a Dohos Hordó felé mentünk, mert rengeteg tábla ki volt téve az utcákon, hogy merre is van, és mi épp arra tartottunk. Mikor odaértünk a kocsma elé, zöldike megáll az ajtóban és ahelyett, hogy bemutatkozon szépen, követelőzni kezdett.
- Derítsétek ki ami érdekes, és hozzatok nekem egy italt. Kifizetem, de most nem akarok bemenni. Mondjuk úgy, hogy őrködöm. - hát ebből nekem az jött le, hogy ez a fickó egy faragatlan alkoholista, mert már a harc közben is láttam, hogy a táskájából bor folyik, no de bementünk a kocsmába, hogy tudjunk meg valamit erről a tekercses dologról. Az ezüstös hajú fickó nevére azért rákérdeztem bent, hogy legalább az egyikőjük nevét hadd tudjam már. Rendesen bemutatkozott, a neve Glen Ordway, és a Quatro Cerberus céh tagja.
Hát a kocsmába nem igazán időztünk el, mert nem is volt rá lehetőség. Ahogy közeledtünk a pult fele, a kocsmáros ránkmordult.
-El innen, idegenek! Aki a város nyugalmát megzavarja, annak itt keresnivalója nincs! Kifelé, most! - hát szép kis fogadtatásban volt részünk, és még zölldikének italt sem tudtunk venni....nem mintha vettem volna, de azért mégis – ez nem volt szép a kocsmárostól.
Kifelémenet ismét bevillant a tegnap esti szimbólum, de hiányosan. Olyan volt, mintha egy nagy újságpapírra lett volna felrajzolva, ami négy egyenlő négyzetre volt felosztva, és a jobb alsó rész hiányzott, majd számok villanntak fel a részeken, az üres helyen egy 4-es villogot.
- Ha a végére akarunk járni a dolognak, kelleni fog a kicsi. Nélküle nem tudjuk megcsinálni. - mondta a zöld hajú srác, aki még most sem volt olyan illedelmes, hogy bemutatkozzon.
- Vagy csak a tekercs kell. – Ellenkezett Glen, de a másik ezt ellenezte.
- Mindannyiunk tekercse kell, igaz? Ha nem hozzuk ki, csak a tekercsét, én elégetem az enyémet, vagy elzárom egy olyan helyre, ahonnan soha nem hozzátok ki. Értek egy-két záróvarázslathoz. Most pedig indulás! Történetesen tudom, hogy merre van a börtön. - mondta zöldike és elindult előre, mintha ő lenne a kapitány.
Az úton végig az járt a fejembe, hogy ha a tekercsben az áll, hogy a Dohos Hordóba kell menjünk, akkor mégis miért lettünk onnan kizavarva. Zöld hajú társunkon is látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét, de nem hittemm, hogy ezen mert akkor megosztotta volna velünk is. Odaértünk a börtönhöz, és elkezdtünk észrevétlenűl körbe járni az épületet, hátha megtaláljuk a kislány celláját. Meg is találtuk, a lány eléggé le volt nyugodva – hát igen, úgy látszik a bezártság pozitívan hatott rá. Egy gyors megbeszélés, terv átgondolás után én és a zöld hajú srác – kinek haja még sötétben is világított... már épp akartam kérdezni, hogy netalán bekente foszforral, vagy mégis mitől virít annyira – elindultunk kiszabadítani a kiscsajt, kinek megtudtam, hogy a neve Melanie amikor zöldike megszólította; Glen pedig ottmaradt őrködni az ablaknál. Nem volt valami akciódús mentőakció – négy őr állt a folyosón amiből hármat egyesével lecsaptam, a negyediket viszont a drága jó társam kellett falhozcsapjon az Amaterasuval – az őr a falhoz csapódás után úgy folyt le a falról, mint valami folyadék -, mert majdnem észrevett mikor a másik hármat elintéztem. Az utolsó őr a cella mellett henyélt, mellette egy kutyával. Odasopánkodtunk az őr hátához, majd befogtuk az orrát, száját, hogy csak ájuljon el – megölni nem akartuk, hisz ő sem ártott nekünk. A kutya viszont érdekes volt, de szerintem inkább csak öreg, mert meg sem hallott minket. De eb uraság egyszer csak felnézett, majd villanyhaj rámosolygot, az asztalról levett egy csontot. Eljátszadozott vele, miközben én a kiscsajt szabadítottam ki a kulccsal, amit az őr övéről szedtem le és azon filóztam, hogy ez a fickó hol lehetett mikor az észt osztották. Majd mikor Melanie kijött a cellából a csontot bedobta és még az őrt is behúzta a cellába - ~Nah igen, én megmondtam, hogy ez nem százas...~
-Ezaz, most már csak az nyithatja ki, aki nem az őrség tagja. Nah gyerünk, irány vissza a fogadóba. - mondta, majd Melanie fogta a cuccait és elindultunk kifele csendesen.
Visszafele menet nem találkoztunk senkivel, az utcák üresek és csendesek voltak, egyedűl egy hely volt zajos...maga a kocsma. Mikor odaértünk elé, kicsit hiányoltam az addig tartó út csendességét – ezt úgy értem, hogy még Melanie sem mukkant meg, ami szerintem elég nagy dolog, mert amennyit láttam belőle az állomáson elég zajos kis lurkónak ismertem meg.

Épphogy elindult. Eszébe sem jutott, hogy a kislány is mágus, na jó megfordult a fejében, de azt már nem nézte volna ki belőle, hogy ilyen agresszív is lesz, sőt ilyen nyílt helyen nekitámad, nem puszta kézzel, hanem mágiával. De a zöld hajú srác már más téma, belőle kinézte, hogy képes lenne ilyenre, amikor a kis méregzsák fején volt a keze és belenézett Ralf szemeibe, azokba a komor kis szemekbe, tudta, hogy ő képes lenne ilyenre.
Éppen ezért igencsak meglepődött amikor hallotta a Melanie hangját. És ezen meglepetés ereje kiült az arcára is, ahogyan megfordult, de Ralf és Melanie is tisztán látta, hogy amikor a kislány kezében megjelentek a kártyák, Glen arca is meglepődött és mosolygós lett, ahogyan az addig zsebre tett kezét a magasabb emelve készült volna valamire, de ez már nem történt meg. A levegő megmozdult a lány mögött, ahogyan végre a mosoly is lefagyott a rúnamágus arcáról. A levegőben feltűnő varázspecsét, meglepte Glent, ahogyan a lökéshullám pontosan telibe kapta a kislányt. ~Formula 001 ? Hol hallottam ezt már?~ nézett értetlenül előre, ahogyan a varázslat, nem máshová, mind a karjaiba száműzte a kislányt, akinek a táskájából kiesett a kis fekete tekercse is.
Melanie-nak szerencséje volt, Glen-nek hála, megakadt a levegőben, ahogyan egy pillanatig meglepődött érzés volt a férfi karjaiban lenni, fel is nézett rá.
- Nahát, ez nem túl közeli ismeretség egy kislány számára? -kérdezte tőle nevetve és mosolyogva, ahogyan elengedte kártyamágus vállait, akinek az arca egy pillanat alatt változott olyanná, mind aki ha eddig nem volt abban biztos, hogy ölni akar, teljes mértékben átlendült azon a holdponton. Felkapta a földről a tekercset, ahogyan mérgesen nézett vissza Ralf-ra, akinek a figyelmeztetése magára vonta, nem csak Melanie-nak a figyelmét, hanem Glen-nek és egy addig ismeretlen negyedik mágusnak is.

Pedig Glen-nek semmi kedve nem volt harcolni, összetűzésbe kerülni a rend őreivel, de amikor a megérkező örök, nem csak a kislány tekintették furcsa mód ellenségnek, hanem a mellette lévő két férfi-t is, az már elég indok volt a a számára, hogy nem Melanie kedvéért kezdjen harcolni, hanem a saját védelmében. Belépett a zöld hajú férfi és a kislány elé, hogy békésen oldja meg a helyzetet, hiszen azt hitte, hogy az örök csak a rendbontás miatt sietnek oda. De ekkor megjelent ellőtte egy másik férfi, aki az első őrt könnyedén hatástalanította is, de a mellett elzúgó társa, már a rúnamágusra várt. A felé suhintó nagyobb lándzsa elöl ügyesen ugrott hátra, majd ügyesen lépett be az azt forgató őr elé, ezzel hidalva át a lándzsa elleni távolsági harcot. Ökölbe szorított keze meglendült, ahogyan a férfi arcába sújtott, aki groteszk arcot vágva zuhant hátra.
- Mekkora nyűg... kapta el a férfi lándzsáját, ahogyan maga elé tartva egy pillanatig megtorpanásra kényszerített pár őrt. - … de nem fogom hagyni, hogy egy ártatlan kislányt bántsatok.- arca komor volt, ahogyan a férfiak egy pillanattal később már az „ártatlan” kislány újabb áldozataivá is váltak, ahogyan Glen homlokán egy enyhe izzadság csepp jelent meg. - Még hogy ártatlan...- nevetett, ahogyan körbenézett Ralf és Melanie u is elég durván, mágiával harcolt az egyre több és tapasztaltabb katona ellen, míg Glen csak a botot használta, Kyou pedig az ökleit és éppen ami a kezébe kerül. De a túlerő lassan győzött. Glen eldobta a lándzsát, ahogyan felemelte maga elé kezét a megadás jelenként. - Megadom magam biztosurak...- mosolygott.
De a csetepaté még nem ért véget, bár a fizikai harc helyett a szavak csatája jött el. A megjelenő örök vezetője nyíltan jelezte, hogy a katonák célja, nem a három mágus elkapása volt, nem is a rend fenntartása, hanem Melanie, a sötét máguslány letartoztatása. ~Értem...~ nézett le a a kislányra ~... ki gondolta volna.~ jegyezte meg csak magának, ahogyan egyedül Ralf ellenezte ezt a döntést. És annyira felidegesítette az öröket, hogy azok a végén még őket is a börtönbe küldték volna, amikor is az addig ismeretlen, bár mindenki ismeretlen volt mindenkinek, mert nevek eddig nem hangzottak el, lépett közbe. ~Megúsztam a börtönt!~ fújt egy nagyot és leengedte a kezeit, majd mire észbe kapott mind a kettő ismeretlen bajtárs elindult az ellenkező irányba. Még egy pillantást vetett a az örök gyűrűjében sétáló kislányra. ~Vajon ha kiderülne a múltam, rám is ez a sors várna?~ nézte a lányt, komor tekintettel, majd elindult a kis csapat után. ~A kislánynál volt egy ugyanilyen tekercs! Szóval náluk is lenne? Ez érdekes!~ Az út pedig a Dohos Hordó felé lejtett.

- Derítsétek ki ami érdekes, és hozzatok nekem egy italt. Kifizetem, de most nem akarok bemenni. Mondjuk úgy, hogy őrködöm – érte őket útól, mikor végre megálltak az épület ellőt.
- No lám...- nézett a férfira- … milyen morcosak vagyunk. Nem tudom, hogy ki engedte, hogy elvigyék őt.- rántotta meg a vállait- De ha leakarod magad inni csak tessék. A gyengék mindig italba fojtják a szomorúságukat.- lépett be az épültbe.
Kisebb tömegem kellett végig verekednie magát, egyenese az útig, bár nem azért amit Ralf mondott, hanem mert szobára volt szüksége. Épphogy odaért, mikor megérezte a vállán az apró szorítást. Megfordult és Kyou-val nézett farkasszemet.
- A nevem Kyou Heidan! Örvendek! -mutatkozott be végre valaki a csapatból.
- Glen Ordway a Quatro Cerberus-ból.- mutatkozott be ő is. Majd immáron új „barátjával” lépett oda a pulthoz. Azonban még mielőtt akármit is mondhatott volna, a pultos szó szerint jelezte neki, félreértetlenül és kihívóan, már-már sértőn, hogy nekik ott, nincs semmi keresnivalójuk. - Hallatod? -kérdezte Kyou-tól, ahogyan mosolyogva a pultoshoz. - Ezek az idegenek mi? -nevetett.
- Te is takarodj! -utasította immáron Glent is.
- De én ide valódi vagyok. Nem látott már? -kérdezte tőle kérdően.- Annak idején a polgármester lányával jártam. -nevetett, ahogyan a férfi dührohamot kapott és a kezébe kapta az egyik közeli bárdot.
- Oh tényleg...szóval te vagy az az ezüst hajú kis démon! - dobta utána a bárdot ahogyan Glen már utat törve a tömegen keresztül sikeresen éve jutott ki az épületből. A bárd a mögötte becsukódó ajtót találta csak el.
- Hu... ez közel volt! -liheget, mikor bevillant az előző napi álom egy kisebb része, de valami megváltozott. Az álom szerint már hiányos volt valami, de hogy a kislány, vagy csak a nála lévő tekercs a hiányzó darab azt nem tudta.
- Ha a végére akarunk járni a dolognak, kelleni fog a kicsi. Nélküle nem tudjuk megcsinálni. - tért azonnal a lényegre Ralf.
Vagy csak a tekercs kell. - jegyezte meg Glen, ahogyan kiegyenesedett. - Végül is, nem tudjuk, hogy miért vannak ilyen „rémálmaink” és vajon négy személyre, vagy csak a nálunk lévő tekercsekre van szükség, míg mi csak a küldöncök vagyunk!- fejtette ki a érvelését, melyre Ralf elég keményen reagált. – Szóval ennyire fontos neked ez a kislány? -kérdezte tőle- Akkor az lenne a legjobb ha megölnélek itt helyben, hogy megakadályozunk ebben a tervedben? -nézett a férfi komoran, majd elmosolyodott- Csak vicceltem! -emelte fel a kezeit- A férfiú büszkeségemet sem hagyja nyugodni, hogy egy olyan kislány börtönben sínylődjön.

Irány a börtön, felderíteni a terepet, megtalálni, mind kiderült a neve, Melanie-t, majd behatolva megszöktetni és elrejtőzni, mindezt a lehető legnagyobb titokban. Nem semmi kis terv és elég rövid idő alatt, vagy csak útközben improvizált és mindent menet közben talált ki. Akárhogy is, Glen hatolt be, de nem a két férfi kedvéért.
- Menjetek! Én majd őrt állók. Ha pedig bejutottatok és elértétek a lányt, ő biztosan tudni fogja, hogy valami történt-e idekint. -jegyezte meg, bár igazából nem azért akart őrt állni, mert ehhez volt kedve, hanem mert ha így kint marad, csak tettestárs, nem elkövető. Előre gondol a jövőre. - Tudod, nagy gondot okoztál nekünk, de van nálad valami, amire szükségünk van és ez az erő elég volt ahhoz, hogy szövetkezzünk is. -mondta csendben a felette lévő cellában lévő Melanie-nak. - Csak remélem, hogy nem bánom meg.- mosolygott a sötétségben. - Tudod mit! Ha végeztünk, veszek neked egy macit abban a játékboltban jó! -nézett fel a lányra.
A terv sikerült, Melanie kiszabadult és a parancsnak megfelelően az új cél , az a régi kocsma lett, ahol már voltak de most már négyen jelentek meg és ez talán mindent megváltoztatott.

Ahogy visszaértek a kocsma elé, és közeledni kezdetek az ajtóhoz váratlanul mind megdermedtek, egyszerűen lépni sem tudtok, a levegőben lévő lábaitok a levegőben lebeg, mintha egy láthatatlan betontömbre tettétek volna. A kocsma ajtaja becsapódik, a tekercsek kiröppennek a zsebeitekből, és a két ajtóra tapadnak, kirajzolódik rajtuk a pecsét, ami álmaitokban megjelent, és megmozdultok, de nem saját akaratotokból. Egyszerre értek hozzá a pecséthez, és egy hatalmas vakító villanás ölel körbe titeket. Amint ez elmúlik, egy középkori városban találjátok magatokat.
Napnyugtai félhomály van, az utcák tele vannak emberekkel, olyan, mintha mindenki csak egy nyugis hétköznapot élne át, de ahogy a horizontra vándorol a tekintetetek, látjátok, hogy minden irányból füst száll fel az ég felé, és a szél csatazajt hoz magával, de a városlakók közül egyik sem törődik vele. Ahogy elkezdenétek érdeklődni, akkor veszitek észre, hogy egyiknek sincs szája, olyan, mintha a két ajkat összeforrasztották volna, még az ajkak is hiányoznak, és csak hümmögve dünnyögnek, a tekintetük is üres.
Mielőtt egy megrémülni lenne időtök, egy szürke, fantom szerű lény úszik el felettetek, és pár házzal odébb földet is ér, ezzel egy időben suttogást hallotok a fejetekben:
- Gyorsan… utána…! Most…!

Ha utána indultok a jövevény, kérdés nélkül megtámad titeket.
Kinézete hasonlít egy emberére, de egy az egyben fekete az alak, mozgása vontatott, de meglehetősen gyors, a test néha-néha betorzul, mintha csak egy rosszul beállított TV-t néznétek, és ilyenkor furcsa sistergés szerű hangot hallat.
VE: 950 Minden második szintű nekromanta mágiát ismer, halálakor kettéválik, és mindkét alak 425 VE-vel rendelkezik, csak akkor hal meg, ha ezt a kettőt is sikerül hidegre tenni, a harcot tessék ügyesen megcsinálni, dolgozzatok össze!
Jó munkát!

A kocsma felé közeledve eldöntöm, hogy első dolgom lesz inni egy hideg sört, és elszívni egy cigarettát, s boldogan indulok a kocsma ajtaja felé, amikor megdermed a lábam a levegőben, mintha satuba fogták volna – annyi különbséggel, hogy nem érzem, amint bármi szorítaná. A nyitott ajtó hirtelen becsapódik, pedig a levegőmozgás a nullával egyenlő, s azt is érzem, hogy a tekercs megmozdul a zsebemben, s csúszni kezd kifelé. Odakapnék, azonban a kezemet se tudom mozgatni, s ekkor tudatosul bennem, hogy a szemem az egyetlen, ami helyzetváltoztatásra képes. A tekercsek közben – mivel a többieké is előkúsztak – az ajtóra tapadnak, ahol kialakul a pecsét, amit álmomban láttam. Hirtelen mozogni kezd a testem, bár én szívesen maradnék az előző helyemen, már nem csábít annyira a kocsma – s látom, hogy a többiek is velem együtt mozdulnak. Megérintem a tekercsem, a bal felső sarokban lévőt, s ekkor egy könnyfakasztó, szembántó, de mindemellett istentelenül világos fény közepében találom magam, ám mielőtt kiégne a retinám, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlik a jelenség, és egy romos, gótikus stílusban felépült kis városban találjuk magunkat –leginkább a közelben lévő templom boltíve alapján határolom be a stílust. Bár a városhoz jobban illene az esti sötétség, még csak a nap megy le – amit furcsa, hiszen éjszaka volt a városban, ahonnan jöttünk – jöttünk? Ránézek társaimra, s látom, hogy mint itt vannak velem együtt, azonban őket is megviselte az utazás.
- Tetszik a szitu, ha tudnám irányítani ezt a fényutazós izét, akk tök sokat spórolnék azzal, hogy nem kell semmilyen utazásért fizetni.
Vetem oda társaimnak, s nézek a körülöttünk lévő emberekre, akiken nem látszódik, hogy bármit is furcsállnának a megjelenésünkön – ami elég szokatlan, tekintve, hogy egy rohadt fénysávban, vagy gömbben, v tudom is én miben utaztunk végig.
- Halljátok ezt? – Kérdezi valaki, s mikor fülelni kezdek, fémes csörgést, és csattanásokat hallok – kétségkívül csatazaj. Azonban nem hallani a mágiára oly jellegzetes hangokat – ez alatt azt értem, hogy egy-egy komoly ütközetben legalább fél tucat elemi mágus szokott harcolni. A távolban füstöt is látok, nem is értem hogy kerülte el a figyelmem, a városlakók viszont mintha nem is hallanák, vagy nem törődnének a dologgal.
- Nézzétek a szájukat! – S valóban, egyiknek sincs konkrét szája, sőt, még rés sincs az arcukon, az orrlukakon kívül. Ekkor mozgást látok a szemem sarkából, s felkapva a fejem egy szürke, az általam elképzelt, sötét, esti városba pontosan beillő, groteszk lényt látok úszni… Úszni a levegőben! Sajnos nem gyönyörködhetek benne, mert pár méterrel odébb leszáll a földre – elég érdekes paradoxon, hogy az úszó lény leszáll, ha az általános úszást vesszők, amiből kiemelkedni szoktak az emberek, és állatok. Kiszállni a vízből, leszállni a levegőből. Mielőtt komolyabban beleásnám magam a gondolkodásba, egy hangot hallok, ami egyik társaméhoz se hasonlót. Egyszerre szól mindenhonnan, és sehonnan, ami megrémít kissé.
„- Gyorsan… utána…! Most…!”
~Utána? Azok után, hogy nem csak félelmetesnek, de erősnek is kinéz, ráadásul olyan képességei vannak, amiket még sose tapasztaltam, menjek utána? Hát persze, drága hang, amit csak akarsz. Azt a faszt! Előbb táborozok itt le, és sütök szalonnát, minthogy azt a valamit kövessem. Tényleg, mi van ha mentalista is a lény, és ő akarja, hogy menjünk? Aztán felfal valami elhagyatott kis sikátorban.~
- Ti is hallottátok? – Hmm, szóval Mel is hallotta a hangot. Ahogy ránézek a többiekre, látom, hogy ők is mind hallották.
- Hát, én azt mondom, ne kövessük. Nem tudhatjuk, hogy ki szólt hozzánk – lehetett az a lény is akár. Sőt, valószínű, hogy ő az, és így akar elkapni minket. Láttátok, ahogy a levegőben úszott? Nem repült, nem lebegett, ez szabályos úszás volt… Még sose láttam ilyen mágiát. Miből gondoljuk, hogy gyengébb, mint mi együtt? Sőt, miből gondoljuk, hogy egyedül van? Én nem fogok utánamenni.
- Mit okoskodsz Ralf? Nem hiszem, hogy bárki is kinevezett volna vezetőnek. Ha viszont a többiek sem mennek, semmi értelme elválni, inkább maradok én is. – Replikázik a kiscsaj.
- Aranyom, mikor mondtam, hogy én vagyok a vezető? Javaslatot tettem, amit vagy elfogadtok, vagy nem. Mindenesetre, én itt várok, ha utánamentek. – Ezzel lefekszem a földre az út közepén, rágyújtok egy cigarettára.
- Jó jó...nem kell veszekedni skacok! Mel, igaz, hogy Ralf szeret vezéreset játszani, de tudod, csak az a vezér, akire hallgatnak is. Nem gyávaságból, de én is itt maradok. Glen? Te, hogy döntesz? – Szól bele Kyou is a társalgásba. Tulajdonképpen, Glen véleménye lényegtelen, hisz úgyis leszavaztuk.
Ahogy gondoltam, a városlakók szinte észre se vesznek. Komolyan azon gondolkodom, hogy bedobom a szalonnasütéses ötletem – lehet, hogy visszhangja lenne, de kezdek kajás lenni. Miközben elnyomom a cigimet, és hanyattfekszem, kezemet a fejem alá téve, a szemem sarkából látom, hogy a többiek is letelepednek.
- Gondolom, senkinél se kaja, se pia. – Jegyzem meg az eget bámulva.
- Nálam van. De miért adjak kaját és piát, egy olyan embernek aki még be se mutatkozott?
- Mert megnyerő külseje van, és normális körülmények között jó a dumája, de most éhes. Ráadásul megkért.
- Mutatkozz be szépen Ralf, különben nem kapsz kaját, hallottad. Amúgy meg nekem is elmondtad a neved, szegény ember most miért ne tudhatná meg? Amúgy meg én Melanie Ripper vagyok, kártya mágus, Blackened Tears. Megtudhatnánk a te neved is?
- Szegény? Szegény ember szíve fáj, mert nem lehet oly vidám... – kezdek énekelni, de a tekintetek alapján jobb lenne abbahagyni. Inkább bemutatkozok.
- Ralf Shaw. És most kaját… légy szíves – nézek kérlelően Kyoura, azzal a fél mosollyal, amivel megannyi női szívet puhítottam már meg. Imádom ezt a tekintetet, bár a nőkön kívül nem vettem észre, hogy hatása lenne, viszont a nők látnak benne valami gyermeki ártatlanságot a tapasztalattal vegyítve, a szememben meglátják a törődést, azonban a mosolytól úgy érzik, hogy mégis én dominálok. Meg egyébb dolgok, ezt egy nőből szedtem ki anno, de azóta elfelejtettem egy-két dolgot. Odadob nekem egy adagot, majd Melhez fordul.
-Kyou Heidan, és csak, mert te is szépen elmondtad, fegyver mágus vagyok, de nem mindig használom a mágiát, csak ha nagyon muszáj.

A hely már ismerős volt, még ha az ember nem is éppen boldog emlékekkel távozott onnan. A kis csapat, mely szinte a semmiből termet össze, még nem igazán kovácsolódhatott össze, bár erre szokták mondani, ha van egy jó kovács, akkor akármi létrehozhat a megfelelő anyagokból. A csapat megvolt, már csak egy vezető kelet az élére.
Glen halad leghátul és nem igazán mondott semmit sem. A lány nevét már tudta, Kyou-ét is, egyedül a zöld hajú férfi nevét nem sikerült kiderítenie, de az amit eddig látott, ők ketten nagyon hasonlítottak, ami a mágiájukat illeti, azonban mind emberi lények, olyanok lehettek mind a víz és az olaj. Már csak az a kérdés, hogy ki a víz és az olaj. Glen kezei a zsebében voltak, ahogyan néha hátra-hátra nézett, hogy nem követi-e valaki őket. ~Csak az örök későn vegyék észre, mit tettek4 Bár... most, hogy belegondolok, és csak tettestárs vagyok, így ha lebukunk, akkor is esetleg egy enyhébb büntetésben részesítenek majd. De... nem akarok börtönbe menni! Egy olyan ártatlan emberrel mind én, seperc alatt végeznének!~ kesergett magában, de hamar elterelte egy sokkal fontosabb jelenet a figyelmét.
Egy másodperc alatt bénult le, ahogyan moccanni sem tudott. Szerencséjére a lábba a földön volt, így örülhet annak, hogy nem úgy járt, mind az új csapatársa, akinek a levegőben maradt azon testrésze, melyen jár. ~Egy varázsképlet?~ próbált körülnézni, de semmilyen nem mozdult. Csak a szemét tudta mozgatni. ~Milyen egy idióta csapda... de miért nem aktiválódott, mikor először itt voltunk? Azóta helyezték...NEM!~ érezte, ahogyan a tekercs megmozdult a zsebében ~A tekercsek! Azokra reagálódott! De most mi lesz?~ nézett ellőre, révén, másfelé nem igazán tudott.
Az álom, vagy inkább jelenés, melyet látott akkor maga ellőt, újra feltűnt, de ezúttal nem máshol mind ellőttük. A tekercsek az ajtóra tapadtak, ahogyan kirajzolódik a jelek és újra tudtak mozogni, még ha nem is a saját akaratuk miatt. A jel szó szerint magához vonzotta őket, ahogyan a vakító fény teljesen elnyelte a csapat összes tagját. ~ Szóval mi lesz most? Ez érdekesen alakul!~

A vakító fény eltűnt, bár Glen még egy kis ideig elégé homályosan látott. Nem tudta időben becsukni a szemét és az egyetlen használható szeme ez miatt minden látott, vagy inkább egy ideig alig látott. A földön ült, ahogyan körülnézett. A középkori vár utcái, különösen néztek ki, de annál is különösebbek voltak az embere, akik békésének sétálgattak az utcán.
- Tetszik a szitu, ha tudnám irányítani ezt a fényutazós izét, akk tök sokat spórolnék azzal, hogy nem kell semmilyen utazásért fizetni. - hallotta Show hangját.
A fiatal rúnamágus lassan felállt a földről, ahogyan az éppen mellette haladó, öregasszony vállát megragadva próbált volna valamilyen információhoz jutni, de amikor meglátta, hogy kivel, vagy mivel áll szemben, azonnal elengedte. Megrémült az üres tekintettől, az eltűnt szájtól. Pont olyan volt, mind akinek megtiltották, hogy beszéljen. Csak ekkor kapott észbe. Végre máshogy nézett körül, ahogyan a város széléről felszálló füst mellett a csatazaj jó halható hangját is hallotta. És ez csak a kezdett volt.
- Nézzétek a szájukat!- mondta Melanie, ahogyan felettük elúszott valami és az azt követő ismeretlen hang, mely utasította őket. Nagyon rossz előérzete támadt, de nem csak neki.
- Ti is hallottátok? - hallotta Melanie hangját, ahogyan Glen a szörnyet nézte még, ahogyan elúszott a házak között.
- Hát, én azt mondom, ne kövessük. Nem tudhatjuk, hogy ki szólt hozzánk – lehetett az a lény is akár. Sőt, valószínű, hogy ő az, és így akar elkapni minket. Láttátok, ahogy a levegőben úszott? Nem repült, nem lebegett, ez szabályos úszás volt… Még sose láttam ilyen mágiát. Miből gondoljuk, hogy gyengébb, mint mi együtt? Sőt, miből gondoljuk, hogy egyedül van? Én nem fogok utánamenni.
- Mit okoskodsz Ralf? Nem hiszem, hogy bárki is kinevezett volna vezetőnek. Ha viszont a többiek sem mennek, semmi értelme elválni, inkább maradok én is. – panaszkodik Melanie is, de egyben bele is egyezik a fiú tervébe.
- Aranyom, mikor mondtam, hogy én vagyok a vezető? Javaslatot tettem, amit vagy elfogadtok, vagy nem. Mindenesetre, én itt várok, ha utánamentek. –Feküdt le a földre és gyújtott rá egy cigire a zöld hajú mágus.
- Jó jó...nem kell veszekedni skacok! Mel, igaz, hogy Ralf szeret vezéreset játszani, de tudod, csak az a vezér, akire hallgatnak is. Nem gyávaságból, de én is itt maradok.- Kyou pedig mindig a közép utat választotta, mind eddig is.- Glen? Te, hogy döntesz? - nézett rá a fegyvermágus, ahogyan Glen felsóhajtott.
- Hát igaz, nem tudjuk hol vagyunk, kivel állunk szemben és mit is kellene csinálnunk, de azzal nem oldunk meg semmit, ha itt üldögélünk! -csóválta meg a fejét. - Mindegyikünket felkerestek, egy céllal bíztak meg és feltétel nélkül idejöttünk! Nem most kellene leülni és várni! - hangja komor volt és ezúttal nem mosolygott- De úgy látom, hogy egyesek inkább tétlenül szeretnének ülni! - fordult meg. - És nem azért jöttem ide, hogy üljek, hanem kiderítsem, ki akarta, hogy itt legyünk! - indult el sétálva a lény után, ahogyan maga mögött hagyta a „társait”.

Nem kellet sok minden, hogy utolérje őt. Végig sétált a házak között, ahogyan lassan kiért a piacra. Ott volt a szörny aki látott és akinek a követésére parancsot kapott. Furcsa volt ránézni, ahogyan a sötét árny elkezdett szétesni, mintha csak egy kivetülés lenne.
- Helló! Hol vagyunk?! Boldogok lennék ha megmondanád, mert elégé zajos ez az hely és baljóslatú! Én békés vagyok és.. .- beszélt az emberhez, mert akárhogy is nézett ki, emberi kinézett volt. De nem sokáig, hiszen a lény előrenyújtotta a kezét, ahogyan a föld megremegett előtte és egy csontvázdárda úszott ki belőle, egészen a kezébe. - .. gondolom nem leszel békés barát! -húzta ki a kezeit a zsebéből.
A lény előre nyújtotta a dárdát, mintha egy kíhívást intézne a fiú ellen, de nem ezt tette. A tér meghasadt ellőtte, ahogyan három csontváz lépett ki belőle.(Rise Of Dead /Halottak Ébredése/ ) A csontjaikon még volt egy kis hús, ahogyan a kezeiket a testük mellett vonszolták, de legalább nem volt nekik fegyverük. Nem kellet nekik semmilyen szó, ahogyan eltünt mögölük a hasasdék, ordítva, és a csontjaik zörgése közepette rontottak Glen-re.
- Milyen kellemetlen! -írta maga elé a fél srégen a WIND szót, ahogyan a légnyomás megváltozott és a betűk körül összpontosult és egy pillanattal később elindult, magával sodorva a három csontvázharcost. Darabjaira hullottak, de az ellenfele meg sem rezzent. - Na mi lesz?! - nézett a szörnyre Glen, ahogyan a keze újra megemelkedett, de ezúttal a FIRE szó jelent meg ellőtte, melyet felírt a levegőbe. - Ezt kapd ki... - mosolygott, ahogyan a tűzlabda elindult az ellenfele felé, ahogyan dárdát ezúttal megpörgette a kezében. A földön heverő csontok megremegtek, ahogyan egy másodperc alatt álltak össze egy fallá a férfi ellőt, amely teljesen felfogta a tüzet, megakadályozva az ellenfélt a sérülések szerzésétől. - … vagy ne! -a fiatal rúnamágus arca pedig komor volt. - Akkor nincs mit tenni!
Elkezdett rohanni a férfi felé, ahogyan a csontok meg sem mozdultak előle, de nem az volt Glen terve, hogy a férfival ökölharcot vívjon, főleg, hogy ott volt a kezében a csont. ~Távolsági harcban nem győzhettem le! Közelről kell eltalálnom egy támadással!~ határozta el, ahogyan a csontfal megmozdult és egy csontvázzá állt össze, ahogyan éppen a két mágus között volt. ~Itt a lehetőség !~ torpant meg, miközben a csontváz leugrott arról az állványról, ahol volt.
FIRE! Írta maga elé a szavakat, de nem azért, mert a tűz olyan erős lenne egy ilyen szörny ellen. A tűz nem védte őt, de nem is ez volt a célja, hanem hogy eltakarja a másik szót, melyet mögé írt. WIND! ~A tűzet felerősíti a szél ha megfelelő erővel használóm! Egy tüzes szélörvény pedig ha minden jól megy eléri őt is ilyen távolságból! ~ ez volt a haditerve abban a a pillanatban, ahogyan a Széllöket belekapott a tűzbe.
Egy pillanatra még a társai is láthatták, ahogyan egy tűzoszlop világítja be a város egy rgy részét. Egy pillanatra, nem több időre és tudták, hogy ez mágia. A tűzoszlop elérte szörnyet, a lükés ereje újra darabjaira törte őt, miközben a közelsége miatt, a férfi is tűzbe borult, az állvánnyal együtt. ~Megcsináltam!~ remegett meg Glen lábba, nem volt felkészülve egy ilyen harcra. De nagyon is nagyot tévedett. A tűzoszlop utáni füstből egy csontostor vágódott ki, miközben precíz mozdulattal tekeredett a fiú nyakára és hatalmas erővel rántotta magához. Glen megvetette a lábát, ahogyan fájdalmat érzet a mellkasában. Egy dárda szúrását érezte a vállában, ahogyan a jobb keze használhatatlanul zuhant a félre. A férfi ott volt ellőtte, ahogyan a törmelék között is.
- Ketten voltatok? -nézett értetlenül, ahogyan a dárda kivágódott és újra lecsapott a fiú hasára, felhasítva a ruháját és ledöntve a rúnamágust. - Ez nem ér! -feküdt a földön, ahogyan mind a ketten ott voltak ellőtt, nézték őt. - Nem kellet volna egyedül eljönnöm!

Nos, egyre jobban közeledtünk a kocsma fele reménykedve, hogy nem csapnak ki megint. Ahogy a kocsma ajtajához értünk, az egész testem megdermedt, lépni semi tudtam, majd azon vettem észre magam, hogy lebegek. Ahogy láttam a többiek is így voltak, de lehet, hogy csak egy illúzió volt. A kocsma ajtaja hirtelen becsapódott, majd éreztem, hogy a tekercs kezd kicsúszni a zsebemből. Megdermedt testemmel viszont nem tudtam elkapni. Nem csak az én tekercsem, hanem mind a négyünké amikor kicsúszott zsebeinkből az ajtóra tapadt, majd az a furcsa pecsét rajzolódott ki rajtuk. A testem hirtelen megmozdult, de nem azért mert én így akartam...csak úgy magától. Ahogy láttam mindenki ugyan úgy mozog, mint én...egyre jobban közeledtünk a tekercsekhez, majd hozzájuk is értünk. Ahogy hozzáértünk egy hatalmas villanás vett körül minket, már-már vakító volt, de hirtelen el is múlt. Ahogy ez elmúlt egy régi, középkori városban találtuk magunkat. Furcsa volt az, hogy még olyan idő volt, mintha épp most ment volna le a nap, de igazából mi éjszaka értünk a kocsmához. ~Időutazás, vagy mi ez?~ - szét sem kellett nézni a városban emberekért, mert a forgalom az hatalmas volt.
- Tetszik a szitu, ha tudnám irányítani ezt a fényutazós izét, akk tök sokat spórolnék azzal, hogy nem kell semmilyen utazásért fizetni. - szólalt meg Ralf.
- Nézzétek a szájukat! - mondta Melanie, majd néztem én is őket, és tényleg nem volt szájuk. Furcsa, hogy nem vettem észre, elvégre is én vagyok Sasszem Kyou. Nézegettem össze-vissza, egyszer csak egy gusztustalan szörnyt láttam úszkálni a levegőben...de kérem szépen...levegőben úszkálni? Majd pár házzal arréb ez a szörny leszállást végzett, ezzel egy időben egy hangot hallottam.
- Ti is hallottátok? - szólalt meg Glen, de már én is épp kérdezni akartam, mert valami nagyon furcsa zajt hallottam. Felnéztem az égre és látszott, hogy az földről füst száll fel, a zaj pedig annak az irányából jön.
- Gyorsan… utána…! Most…! - ezt nem a társaim egyike mondta, mert a hang egyáltalán nem hasonlított egyikőjükére sem. Társaimra nézve, ők is biztos hallották, mert kicsit réműlt arcuk volt.
- Hát, én azt mondom, ne kövessük. Nem tudhatjuk, hogy ki szólt hozzánk – lehetett az a lény is akár. Sőt, valószínű, hogy ő az, és így akar elkapni minket. Láttátok, ahogy a levegőben úszott? Nem repült, nem lebegett, ez szabályos úszás volt… Még sose láttam ilyen mágiát. Miből gondoljuk, hogy gyengébb, mint mi együtt? Sőt, miből gondoljuk, hogy egyedül van? Én nem fogok utánamenni.
- Mit okoskodsz Ralf? Nem hiszem, hogy bárki is kinevezett volna vezetőnek. Ha viszont a többiek sem mennek, semmi értelme elválni, inkább maradok én is. – támadt fel a kiscsaj.
- Aranyom, mikor mondtam, hogy én vagyok a vezető? Javaslatot tettem, amit vagy elfogadtok, vagy nem. Mindenesetre, én itt várok, ha utánamentek. - ezzel Ralf fogta magát és lefeküdt, de ezzel elkésett mert én már rég megtettem.
- Jó jó...nem kell veszekedni skacok! Mel, igaz, hogy Ralf szeret vezéreset játszani, de tudod, csak az a vezér, akire hallgatnak is. Nem gyávaságból, de én is itt maradok. - szóltam bele én is a veszekedésbe, majd Glen felé néztem. - Glen? Te, hogy döntesz? - ő erre a kérdésre egy nagyot sóhajtott.
- Hát igaz, nem tudjuk hol vagyunk, kivel állunk szemben és mit is kellene csinálnunk, de azzal nem oldunk meg semmit, ha itt üldögélünk! Mindegyikünket felkerestek, egy céllal bíztak meg és feltétel nélkül idejöttünk! Nem most kellene leülni és várni! De úgy látom, hogy egyesek inkább tétlenül szeretnének ülni! És nem azért jöttem ide, hogy üljek, hanem kiderítsem, ki akarta, hogy itt legyünk! - ezzel Glen fogta magát és elindult a szörny után.
- Gondolom, senkinél se kaja, se pia. - törte meg a csendet Ralf egy kis idő után.
- Nálam van. De miért adjak kaját és piát, egy olyan embernek aki még be se mutatkozott?
- Mert megnyerő külseje van, és normális körülmények között jó a dumája, de most éhes. Ráadásul megkért.
- Mutatkozz be szépen Ralf, különben nem kapsz kaját, hallottad. Amúgy meg nekem is elmondtad a neved, szegény ember most miért ne tudhatná meg? Amúgy meg én Melanie Ripper vagyok, kártya mágus, Blackened Tears. Megtudhatnánk a te neved is? - mondta Melanie.
- Szegény? Szegény ember szíve fáj, mert nem lehet oly vidám... - kezdett el Ralf énekelni, de bevágtam egy hülye pofát és abbahagyta. - Ralf Shaw. És most kaját… légy szíves. - sajnáltam már szegény embert, és nem akartam, hogy itt éhenhaljon, mert már eléggé „megbarátkoztam” vele. Nem titkolom, hiányozna a fickó. Odadobtam neki egy szép nagy szenyát, majd Melaniehoz fordultam.
-Kyou Heidan, és csak, mert te is szépen elmondtad, fegyver mágus vagyok, de nem mindig használom a mágiát, csak ha nagyon muszáj.

A fene egye meg! Már megint nincsen elég pénzem... az estét megint tölthetem kint. -mondtam, miközben a szokásos plédemet terítettem le az egyik erdő szélén. Sajnos már városokban sem fogok tudni aludni a földön, hiszen eddig mindenhonnan elzavartak. Az álmok visszavittek a régi szép időkben, mikor még szerettem mosolyogni és beszélgetni. És ara is, hogy az árulás változtatott meg így engem. Az események álombeli átélését egy árnyék szakította meg, és egy koppanás hajnalok hajnalán még a sötétben. Egy alakot láttam meg, és a kardomhoz akartam nyúlni, de előtte a férfi arra intett hogy aludjak vissza, különben baj lesz. Én nem is tétováztam sokat, biztosan valami erdészféle volt, és csak véletlen keltett fel. Az álmom nem folytatódott... teljesen más volt. Egy hatszög, ami halványzöld színben pislákolt előttem, és olyan volt... mintha a fény lüktetett volna folyamatosan. A hatszög belsejében volt egy furcsa minta, és közepén egy lyuk. Aztán, egyszer csak az a valami szétnyílt, és én pedig felriadtam. Ahogy körbenéztem már pirkadt, és észleltem a tegnapi koppanásnak az okozóját is. A kardom mellett volt egy tőr, amin egy tekercset lehetett látni.
- Mi lehet ez? -kérdeztem magamtól, és ahogyan a tekercshez értem, megvillant, és kinyitotta magát. Szöveget is fedeztem fel benne, ami ez volt:
„Annak kezébe, akinek megvan a képessége arra, hogy segítsen. Kövesd a nyomot Cloverbe, a Dohos Hordó nevű kocsmába…”
Na most mit csináljak? Elmenjek vagy ne? Ezen tanakodva eszembe jutott, hogyha ez nekem jött, akkor lesz biztos valamelyik sötét céhből is valaki, és majd így tudok csatlakozni. Összefogtam a cuccomat, majd elindultam vissza a városba. Pontosan Kunugiban voltam, ahol sikeresen felszegődtem az egyik vonatra. A bliccelésben már nagyon jó vagyok, hiszen ha nincs kedvem gyalogolni így oldom meg a dolgokat. Néhány órán belül el is jutottam volna Cloverbe, ha nem dobnak le a vonatról. Így gyalog kellett tovább mennem, és mikor odaértem már esteledett. Csak azt a kocsmát kellett megkeresni, és célhoz értem. Egyátalán beengednek? Végülis ha nem, itt a kard. Majd megoldom valahogy. Ahogyan odaértem, láttam, hogy kiszállnak hasonló tekercsek emberek kezeiből mint az enyém, és egy kapuféleség nyílik meg. Ahogy ők átmentek rajta, én is utánuk csúsztam. Egy nagy villanást láttam, majd ahogyan ez megtört egy középkori városra figyeltem fel. Ha jobban körbenéztem, füstöt észleltem szinte minden felől, egy csata lehetett talán? De az emberek úgy viselkedtek, mintha semmi sem történt volna, és tették a dolgukat. Ha jól meg figyeltem az embereket... mintha nem lett volna ajkuk, így persze normálisan beszélni sem tudtak. A szemükben sem volt látható élet, félzombi fejük volt pontosabban.

Glen & Natali: Nati,egy félreeső sikátorban találod magad, mindenféle kacat között, pár méterrel odébb látszik egy utca, ahol emberek járnak-kelnek, de amint elindulnál, felülről egy ugyanolyan fantom támad meg, amivel Glen harcolt. Nincs választásod, harcolnod kell vele, s éppen, amikor már föléd kerekedne, felülről egy lángcsóva kapja telibe, és egy pillanattal később egy fiatal fiú ugrik le melléd az egyik ház tetejéről, kezében egy tőrrel, és a falhoz szegezi a lángokban vonagló fantomot.
Félrövid szőke haja néhol arcába lóg, feje tetején furcsa szemüveg található, arca komoly, ruházata szakadt, főleg bőrből készült darabok jellemzik, bal kezén viszont egy furcsa, fényben izzó kesztyűt visel. Amint felsegít, kérdést szegez feléd:
- A többiek merre vannak?
Mielőtt válaszolhatnál, visszhangzó üvöltést hallotok a város egy nem túl távoli pontjáról, megfogja a kezed, és arra felé rohantok.
Az utcára kiérve ugyanaz a látvány fogad téged is, mint ami a többieket, a járókelők még azt se vennék zokon, ha fellökdösnétek őket, nem is veszik észre, hogy ott rohantok. A kezedet akkor engedi csak el, amikor az egyik sikátorban meglátjátok Glent, egy másik fantommal harcolni.
Az ismeretlen srác a kesztyűjén megnyom egy gombot, és vakító sárga fénnyel Glen mellett terem, fél kézzel elrántja a gyilkos csapás elől Glent, a másik kezével elkapja a fantom korbácsát, kirántja kezéből. Újra megnyom egy gombot a kesztyűjén, és egy lángcsóva keretében elbúcsúsztatja az élettől.

Kyou & Ralf: Ahogy békésen eszegettek, beszélgettek az égen egy hasonló sötét alak úszik el, ezúttal távolabb csapódik be, de nem sokkal később egy aranyszín alak is követi. Nem sokkal később meglátjátok Natiékat. Akár el is indulhattok segíteni nekik, amikor váratlanul az utatokat állja két égből pottyant sötét vendég. Jellemzőjük ugyanaz, mint eddig. Felveszitek velük a harcot, és már kibontakoznátok mögületek kiáltás hallatszik:
- Hasra!
Mögöttetek ugyanaz a szőke fiú áll, akit Natival láttatok, ám bal keze fején egy hatalmas, enyhén áttetsző nyílszerű dolog feszül vízszintesene. A fiú erőltetett grimasz kíséretében elengedi az áttetsző ideget, és egy három méter széles, félkör ívű aranysárga energiahullámot lő el felettetek, ami szanaszét szaggatja a fantomokat, de érdekes módon a civileket nem bántja.
- Gyertek! - szólít meg titeket, és felemeli a legközelebbi csatornafedlapot.

Postotok addig tartson, míg leértek a csatornába, Glen megsérült, segítsetek neki!

Minden veszni látszott. Bár a fegyver még nem sújtót le, de már érezte, ahogyan a húsába mar, érezte azt a tompa,. enyhe kis fájdalmat, melynek a helyébe lép majd az az elviselhetetlen fájdalom, mely a véget vettiti elő. Hogy ennek a harcnak nem lesz más győztese csak ezek. Vagy inkább ez a szörny, mely túltett Glen-nen is. A szemei lassan lecsukódtak és csak várta a békítő halált, mely véget vett mindennek, a saját magáéban, egyre eluralkodó kétségbeesésnek, a múltja, illetve annak visszajövetelének, a vágynak, hogy megismerje, ki is valójában. Persze voltak dolgok, melyeket nem akart elveszíteni. A barátait, de talán legjobban azt a lányt, aki a Qutro Cerberus-hoz, Való csatlakozása után, a lehető legtöbbet próbált segíteni neki és a legtöbbet törődött vele. Lilli-t.
Érzett magán valamin, de hogy nem az ő halálos csapása volt, azt egyből érezte. Valami oldalra rántotta őt, és még a behunyt szemein keresztül is látta azt a villanást, mely új reményt adott neki. A halálos csapás nem érte el, nem halt meg. Glen a földön feküdt és az eddigi sérülései fájtak ugyan, de mégis kinyitotta a szemét és bizony a nem a szörnyet látta. Egy magas, talán vele egy magas, de kicsi talán fiatalabb, vagy éppen egykorú, szőke srácot. Háttal állt neki akkor, még. Az arcát nem látta, de nem ijedt meg. Az aki képes voltközé és közzé szörny közé állni, az rossz ember biztosan nem lehet, vagyis bár ez a szó relatíve de Glen-nek egyenlőre nem akar ártani, vagyis barát.
A fiú lassan megfordult, ahogyan barátságosan a kezét nyújtotta és megpróbálta felsegíteni a fiút, de ez nem ment egykönnyen. A fájdalom újra belenyilallt a hasába, ahogyan nem lett volna képes egyedül mozogni. Sőt még segítséggel sem igen. De ekkor egy újabb segítség érkezett. Egy lány támasztotta meg hátulról, az éppen megbicsakló Glen-t.
- Megvagy! - mosolygott rá a lány, Natali Lilie .
- Köszönöm. - vett egy mély levegőt, ahogyan kissé inogva és görnyedve, de végre függőleges állapotba került. - De kik vagytok? -kérdezte tőlük, de lényegében rosszul gondolta, hogy a lány és a férfi együtt van.
Lilie beumatkozott neki, ahogyan Glen a másik szőke hajú férfira, támaszkodott és kissé zavart arcán és mosolyán, jól látszott a lány számára, hogy elégé félreértette a dolgot. Na nem arról van szó, hogy azt hitte, hogy több van a kettőjük között, hanem lényegében azt, hogy Lilie. is erről a világról származik.
- Engem Glen-nek hívnak. -mutatkozott be ő is- Szóval te is hasonlóan kerültél ide, mind mi? -kérdezte tőle- Pedig csak négyünknek kellene itt lennie...- nézett a lányra, miközben végig hallgatta a lány kis történetét, hogy a hogyan is került ide, eközben pedig Glen-nek, nagyon is rossz érzése támadt. -[color=yellow] Értem, de... - nézett a mellette álló és őt támogató férfira. … mi négyen voltunk és ... - közölte. - És ha hozzászámítjuk, hogy te is itt vagy és ilyen otthonosan mozogsz ebben a környezetében, felvetődik a kérdés, te ki is is vagy? -nézett a férfira, aki csak barátságosan elmosolyodott.
- Majd később elmondom. - nézett oldalra, pont abba az irányba, ahonnét Glen is jött. - Indulunk kellene, találkozni a társaiddal. - az arca azonban hirtelen megváltozott, ahogyan sietve adta át a terhét Lilie--nek - Baj van! Előre megyek. -rohant el, ahogyan Glen, majdnem elesett, ha a lány nem segített volna neki.
- Menjünk mi is. Nem tetszik nekem ez a hely. -nézett Lilie-re - Tudom, hogy hol vannak a többiek. -indult el, ahogyan úgy tűnt, mintha ő húzná magával a lányt és nem ő segítene neki a mozgásban. De alig tettek meg, pár utcát, Glen jelezte neki, hogy álljanak meg. - Várj egy kicsit...- ragadta meg a felsőjét, ahogyan egy határozott mozdulattal letépte magáról és a hasa köré tekerte, erősen, mert a vérzés, mely újra előjött ,erősen átáztatta a hasi tájékát. - El kell majd látni a sérülésemet, de ráérünk arra még. Sokkal fontosabb, hogy a csapat együtt legyen. Utáni ráérünk kigondolni valami tervet és miérteket a kérdéseinkre. Bár a ficko, biztosan többet tud annál, mind amit eddig elmondott. - de innentől nem akart a lányra támaszkodni, még ha a járása bizonytalan és lassú is volt, úgy érezte, hogy a férfiúi büszkeségét így mégis meg kell őriznie.
Későn értek óda. Az ismeretlen férfi, már végzett néhány szörnnyel, ezzel megmentve a csapat többi részét, akik egy kicsit merültek csak ki és nem szeretek semmi olyan sérülést, melyet ő nem mondhatott el magának. Csak inteni volt ideje, de mindenfajta kérdést megelőzött az ismeretlen.
- Gyertek! - csak ennyit mondott, ahogyan érdekes módon, mintha felismerte volna Kyou, Glen segítségére sietett.
- Köszönöm – mosolygott kissé erőltetetten. Egyre jobban fájt a sebbe és nem akarta, hogy a társaink hátrányt jelentsen, de az volt. Ezen nincs mit szépíteni. Alig néhány utcát sétáltak odébb, ahogyan Glen nem akart arról beszélni ezeken a sötét utcákon, hogy mi történt vele és a szerencséjére a többiek sem nagyon kérdezték. A történtek után, szavak nélkül is jól tudták, hogy mi történhetett. Ű
A szőke hajú férfi, végül egy csatorna lap fedelét félrehúzva, megmutatta nekik, hogy hova halad tovább útjuk.
- Remek! - húzta el a száját, hiszen egy sebnek a legjobb az a fertőzött környezet mely odalent várni fogja. Ösztönösen megszorította kissé a sebét a hasán, ahogyan egyedül mászott le, ebben nem kellett segíteni neki, még ha lassú és óvatos is volt közben. - Most merre tovább? -kérdezte a férfitól, ahogyan leért. Valahogy kezdett neki nem tetszeni a történet, és válaszokat akart, méghozzá, gyorsan.

Ahogy jobban körbenéztem egy sikátorban találtam meg magamat. Rettentően sok kacat volt, az emberek pedig az utcán sétálgattak. Ahogy elindultam a népesség között, egy marhanagy valami jött felém. ~ ez rám fog támadni, muszáj lesz harcolnom... ~ a szörny éppen rám támadni készült, mikor előhúztam a kardomat, és felé irányítottam. -Howling!- üvöltöttem, majd abban a pillanatban le is csaptam a nagy izére.
- E-ez meg mi a fene? -néztem rá a szörnyre, akinek szinte semmi baja nem lett egyetlen támadásomtól sem. Ezek után már csak menekülni volt időm, és a kardommal hárítani a csapásait, és megjegyezném a kard nem nagyon akarta elvágni az ellenség kezét. Menekülésem közben, az egyik járókelőbe megbotlottam, és elestem.
- NEEEEE! -üvöltöttem fel, mikor láthatólag végső csapásra készült a fantom. Védekezni sem nagyon tudtam már, a csuklóim elzsibbadtak az elmúlt egy percben. Ekkor hirtelen, egy nagy lángcsóva fejbe találta a szörnyet! Egy fiú, pedig az egyik ház tetejéről mellém ugrott, majd a falhoz szorította a fenevadat, és egy tőrt szegezett neki. A srác igazi szőke herceg feelenges volt... tiszta gány. Szőke fél hosszú haj, jókor betoppanás, bőrből készült kissé szakadt valószínűleg harcban megviselt ruha. Egyedül az izzó kesztyű, és a szemüveg nem illett bele a dologba. Mondjuk nem mintha rossz lenne hogy megmentett,de miért pont egy ilyen nyálas képű? Ahogy végzett a fantommal fel s segített. Mondom én! Full szőke herceget akart játszani!
- A többiek merre vannak? -kérdezte sietve. Nem tudtam válaszolni, de hála istennek nem is kellett, mert valami sikítást hallottunk, és mind a ketten arra néztünk. A fiú megfogta a kezemet... várjunk csak, pontosan hogy a tökömbe gondolta, hogy fogdoshatja az én kezemet? Gyorsan önállósítani akartam magamat, ami nem nagyon sikerült. Ha már így alakult tök mindegy, de azért meg kellene köszönni, hogy megmentett.
- Köszönöm, hogy megmentettél. -ennyi járt neki, még ha kis nyálas fejű is, mert nélküle talán ott, nem is tudom hol halok meg.
Ő erre csak bólintott, mi pedig futottunk tovább. Az egyik fiú éppen harcolt egy ugyanolyan izével mint én. Ha jól emlékszem, ő is azon az átjárón került ide. A szőke pasi elengedte végre a kezemet, ami eleve igencsak fájt a védekezés miatt. A földi fiú éppen az egyensúlyából látszott kiesni, és nem akartam hogy megöljék, mivel ő tűnik itt a legértelmesebbnek eddig, így odafutottam, és segítettem neki megtalálni az egyensúlyt.
- Megvagy! -mondtam majd kissé elmosolyodtam.
- Köszönöm. -nagy levegőt vett majd folytatta- De kik vagytok?
- Én Natali Lilie vagyok. Ugyanúgy kerültem ide, ahogyan ti is, csak éppen kicsit odébb sikerült partra vetődnöm. Nálam is volt egy olyan tekercs, és gondoltam csak utána nézek. -a srác érdekesen nézett rám, biztosan valami mást hitt.
- Engem Glen-nek hívnak. -mutatkozott be a másik tekercses -Szóval te is hasonlóan kerültél ide, mind mi? -kérdezte tőlem, én pedig bólintottam- Pedig csak négyünknek kellene itt lennie...
Értem, de... - nézett a szőke paskóra. … mi négyen voltunk és ... ha hozzászámítjuk, hogy te is itt vagy és ilyen otthonosan mozogsz ebben a környezetében, felvetődik a kérdés, te ki is is vagy? -ez tényleg jó kérdésnek tűnt... ki a fene ez a szőke srác?
- Majd később elmondom. Indulnunk kellene találkozni a társaiddal.
A fiú gyorsan át adta nekem Glent, akit ha jól láttam szépen hason sebesített a szörynike.
- Baj van, előre megyek. -mondta, majd azzal elrohant.
- Nem tetszik ez a hely, menjünk mi is. Tudom hol vannak a többiek.-Glennel mi is indulni kezdtünk, de már jóval lassabban, mert látszott rajta, hogy nincs teljesen jól... sőt, vérzett mint az állat! Nem mentünk messzire, mikor Glen megállt. -Várj egy kicsit...-mondta, majd felsőjét levette, és a vérző seb köré tekerte. Ezzel nem fogja sokáig húzni. Ha arra kerül a sor, muszáj lesz nekem is tenni valamit.
El kell majd látni a sérülésemet, de ráérünk arra még. Sokkal fontosabb, hogy a csapat együtt legyen. Utáni ráérünk kigondolni valami tervet és miérteket a kérdéseinkre. Bár a ficko, biztosan többet tud annál, mind amit eddig elmondott. -mondta, majd lassan tovább haladt. Nem volt kedvem beszélni, így csak bólogattam. Glen megfogta magát, és próbált rendesen felállni, és egyedül segítség nélkül menni. Remélem nem fog összeesni itt nekem, mert nem tudom hogy kaparok fel egyedül egy ekkora embert. Ekkor már a többiek közelébe értünk. Ott a szőkeség már legyúrt egy-két olyan rasnya fantomot, és intett nekünk.
- Gyertek!
Egy barna hajú fiú sietett oda, hogy segítsen Glennek, aki pedig kissé mosolyogva ennyit mondott: Köszönöm. A fiú valahonnan ismerős volt... persze! Hiszen ő Kyou! A Hakobe hegyen láttam először. Majd köszönök neki egy csendesebb pillanatban.
Glen egyre rosszabbul volt, nemsokára meg kell állnunk és segíteni neki, különben nem bírja sokáig. A fiú egy csatornába vezetett minket, ami nem tűnt túl jó ötletnek egy sebesülttel. -Remek. Most merre tovább?- kérdezte Glen, miközben a hasán lévősebet szorította.

Ahogy a csatornában a szennyvíz melletti keskeny kiszögellésen haladtok a titeket vezető srác fél karját előre tartva valósággal fáklyaként funkcionál, s közben mesél:
- Most már beszélhetünk, de sietnünk kell, a társatokat mielőbb el kell látni, tartsátok a lépést!- tekintete meg se rezzen, végig maga elé pásztázik, és válla fölött szól hozzátok. - Nate vagyok, egy olyan világ szülötte, ahol nincs mágia, ellenben fejlett a technológia. Itt az emberek rég békében éltek, a város tudósai már olyan magaslatokba törtek, amiket a szomszédos ország megirigyelt, és támadást indított. Az apám és pár tudós egy időcsapdát vont a város köré, visszarepítve az egész helyet évszázadokkal a múltba, de valami elromlott, nem lett volna szabad az idővel babrálni. A város ott van a múltban, és mégsincs, ott van a jelenünkben, és mégsincs. A lakók többsége létezik is, meg nem is. Az időcsapda tényleg csapda volt...
Rövid időre elhallgat, egy keskeny részen átugrik a szennyvíz felett, és hátra szól, hogy nektek is ezt kell tenni. Miután átjutottatok még mindig nem szól, míg egy vastag, vákumzáras ajtóhoz nem értek, ahol a segítségeteket kéri a kinyitáshoz.
Belépve egy hatalmas terem tárul elétek, amit be se láttok arról a helyről, ahol álltok. Olyan, mint egy börtön belseje. Három szint belseje, körben korlát, és a falakon rengeteg szoba van, néhol raktárnak kinéző helyek, ahol emberek osztják a többieknek a csomagolt ételt, htalmas a zsibaj, majd a fiú ismét felétek fordul.
- Gyertek, apám már vár minket.
Hosszú séta vár rátok, míg végül egy újabb vákumzáras ajtóhoz értek, felnyitva egy orvosi rendelőhöz hasonló helyre érkeztek, és egy köpenyes, kopasz, szakállas fickó lép hozzátok:
- Üdvözletem, a fiamat Kayt már ismeritek, a nevem Lou. Mit tudtok eddig?
Miközben meséltek hellyel kínál benneteket, int két aszisztensének, aki ellátja Glent, és mesétek befejeztével ő kezd beszélni:
- Doheron kiszakadt térből és időből egyaránt a mi világunkban. A ti világotok és a mienk közé kerültünk, és nem tudunk ellene tenni semmit, nem tudunk kijutni a városfalon kívülre. De ti igen. A csapda működött volna, már használtuk, de a ti világotokból valami bezavart. Valami, ami felett nincs hatalmunk, és az embereket sorban átváltoztatta valami... mássá. Úgy hiszem találkoztatok már a fantomokkal. A ti világotokból jönnek, nem ölnek meg, elviszik a lelked és olyanná tesznek téged, mint a megannyi városlakót. Van egy gépem, amivel ki tudlak juttatni titeket a városfalon túlra, hogy ott elpusztítsátok a fantomok forását. Elnézést, de csak akkor engedhetlek el titeket, ha elvégzitek. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki a segítőkész fajtából származik, de muszáj lesz segítenetek. - köpenye alól pisztolyt húz elő, és rátok fogja. -Kérlek titeket, ne ellenkezzetek, egyetlen lövéssel egy házat is le tudok bontani.

Postotok addig tartson, míg válaszoltok a kérésre. Miután elfogadtátok a feltételeket Kay egy szobába vezet titeket, ahol ki tudjátok pihenni magatokat, enni és inni kaptok.

A két fiú segített Glen-nek, aki csupán egy mosollyal tudta ezt meghálálni, egyenlőre nem többel, csak ennyivel. Bár a a csatornába lemászni még képes volt egyedül, de a ruhája már teljesen átázott a hasán és csupán egy tiszta vörös kis duzzanatnak nézett ki, ahogyan a meggyöngült kötésnek hála, kicsit lecsúszott és a mozgásnak hála teljesen összegyűjtött. Mégis a sebet egyenlőre még tartotta és elfedte, elegét téve a feladatának.
A kezét a falnak támasztva egyedül sétált, hiszen a vékony kis betoncsík többet nem nagyon engedhetett meg nekik. Glen amolyan középcsatár volt abban a pillanatban. Hátulról Ralf, elölről Kyu kísérte, felkészülve, hogy az abban már falfehér Glen segítségére tudjanak sietni. Bár azt még maga Glen sem tudta, hogy a két fiú miért teszi ezt, bár ő sem tudta, hogy mi hajtotta, hogy megszöktessék azt a lányt a börtönből. De a jelenlegi helyzet nézve, ők is úgy lehettek ezzel a helyzettel, mind ő maga. Inkább egy saját világukból származó személy legyen mellettük, mind egy ebből a világból való ismeretlen. Abban a pillanatban, Glen szerint, csupán ez az egyetlen egy dolog volt, ami összetartotta a csapatott.
- Most már beszélhetünk, de sietnünk kell, a társatokat mielőbb el kell látni, tartsátok a lépést!- szólalt meg hirtelen a vezetőjük, akinek mind az életüket köszönhették. Valamilyen furcsa mágiát használhatót, vagyis ez szűrte le Glen, ő abban a szent pillanatban elnézve a korábban látatokat egyfajta fénymágiára tippelt, de ő sem sejtette, hogy milyen távol is áll a valóságtól. - Nate vagyok, egy olyan világ szülötte, ahol nincs mágia, ellenben fejlett a technológia. Itt az emberek rég békében éltek, a város tudósai már olyan magaslatokba törtek, amiket a szomszédos ország megirigyelt, és támadást indított. Az apám és pár tudós egy időcsapdát vont a város köré, visszarepítve az egész helyet évszázadokkal a múltba, de valami elromlott, nem lett volna szabad az idővel babrálni. A város ott van a múltban, és mégsincs, ott van a jelenünkben, és mégsincs. A lakók többsége létezik is, meg nem is. Az időcsapda tényleg csapda volt... - rövid időre elhallgat, egy keskeny részen átugorva a szennyvíz felett , visszanézett a csapatra és jelezte nekik, hogy ők is tegyék ezt.
Először Melanie, majd az új lány Natalie és csak utána természetesen Kyuo jött és majdnem a legvégén Glen, révén, nem volt elég hely ahhoz, hogy helyet cseréljenek. A táv nem volt valami nagy, de nem is olyan kicsi, inkább nevezzük úgy, hogy ha Glen érezte volna hasi tájékát és tudott volnamozognii, nem lett volna olyan fájdalmas arca az ugrás előkészületekor, mind volt.
- Ha idáig eljutottam, csak menni fog...- vigyorgott hátra magabiztosan Ralf-nak, de ő nagyon is nem volt az. Érezte, hogy már a határán van az állóképessége. A teste elnehezült, a légzése fájdalmas és akadozó volt. A seb ugyan már nem vérzett, de az elvesztett vérmennyiség és a mozgás nem éppen jó párosítást alkotott.
- Te tudod! -hallotta Ralf hangját, aki ezeket a szavakat, úgy mondta, ki mintha nem is érdekelné, hogy mi történik majd és lehet, hogy ez is történt, hogy ezt gondolta magában.
Felkészült az ugrásra, ahogyan csak néhány lépést tett az ugrás ellőt és megtette. Tudta, hogy nem volt visszaút, de nem is volt sok választása. A levegőben úszott, ahogyan a fájdalom belenyilallt a testébe. Tisztán érezte újra, ahogyan a bőr, a hús elválik egymástól az ugrásnak hála és újra vér kezd fakadni a sebből.
Földet ért, de épphogy. A lábai megbicsaklottak, nem bírták el azt a súlyt, mely addig meg sem kottyant nekik. És ez abban a helyzetben a lehető legrosszabb eshetőség volt. Glen teste épphogy talajt ért, majd váratlanul elkezdett hátradőlni. Hiába álltak a lábai stabilan, a helyzet már menthetetlen lett volna, ha egyedül van. Tisztán látta, ahogyan Kyou utána nyúl. A tenyere lassan szétnyílik, ahogyan átlát az ujjai közül és látja a fiú arcát, ahogyan még időben igyekszik megfogni őt. Méghozzá sikeresen. Megragadta Glen kezét, ahogyan a dőlés abbamaradt és a fiú keze elég volt ahhoz, hogy a helyzet végre javuló tendenciád mutasson.
- Köszi...- mosolygott rá megkönnyebbültem, ahogyan visszahúzta őt a fegyvermágus. Pillanatokkal később pedig már mindenki átért a túloldalra.- Bocsánat, hogy ilyen sok gondot okozok...- kért bocsánatot mindenkitől, hogy jelen pillanatban, a csapat legnagyobb kolonca ő maga.
-Áá dehogy, semmi baj. Igazából mi is hibások vagyunk, mert nem mentünk veled. - félte Kyou barátságosan.
- Azért mégse hagyhattunk ott - nézek Glen-re a cigaretta füstje mögül Ralf is - Ráadásul ki tudja, lehet kelleni fog még a teleportálós tekercs cucc, aztán ha te nem vagy, lehet nem aktivizálódik, és itt ragadunk az isten háta mögött. - mondta ki nyíltan, hogy miért a segíti a rúnamágust.

De Nate-nek nem volt kedve várni és megvárni a beszélgetés végét. Elindult újra és a kis csapat követte őt, mígnem egy vákuum záros ajtó nem tárult a szemük elé. Itt egy kicsit kitágult a helység, jobban elfértek végre egymás mellett és békésebb és nem annyira nyirkos volt a környezett sem.
- Szükségem lenne egy kis segítségre...- mondta a fú, és mivel ilyen munkát lányokra nem lehet hagyni és Glen jelen pillanatban alkalmatlan volt az ilyen feladatokhoz, csak is két ember végezhette el a munkát.
- Nekem meg tiszta ruhákra, egy kiados fürdésre, borra, békességre, és pénzre... meg egy nőre... - mormolom az orrom alatt.
Belépve egy hatalmas terem tárul Glen elé, amit be se láttok arról a helyről, ahol állt. Olyan, mint egy börtön belseje. Három szint csupán, körben korlátokkal karöltöt folyósok, és a falakon rengeteg szoba ajtaja volt látható. Néhol raktárnak kinéző helyek, ahol emberek osztják a többieknek a csomagolt ételt. De mindenhol ugyanaz, hatalmas a zsibaj mindenfele.
- Gyertek, apám már vár minket. - mondta a megmentőjük. ÉS a kisebb séta után és egy újabb ajtó túloldalán, végre elérték azt a helyett, azt a személyt, aki miatt idekerültek. Vagyis nagyon is remélte, hogy őmiatta kerültek ide.
- Üdvözletem, a fiamat Kayt már ismeritek, a nevem Lou. Mit tudtok eddig? - nézett rájuk és szólalt meg kedvesen egy köpenyes és kopasz alak.
Glen fájdalmasan ült le, ahogyan a férfi azonnal meglátta a fiú sérüléseit és intve egy nővérnek és egy fiatalabb férfinak, azonnal kezelésbe is vették őt. Bár így csak fél fülel tudott hallgatózni, lényegében csak azt hallotta, hogy a többiek hogyan is mesélik el, mi történt eddig velük, ahogyan a másik fülét az őneki segíteni akarókra kellett szegeznie, hiszen az állandó kérdéseik miatt, rákényszerítették a rúnamágust, hogy egyszerre két helyre keljen figyelnie.
- Doheron kiszakadt térből és időből egyaránt a mi világunkban. A ti világotok és a mienk közé kerültünk, és nem tudunk ellene tenni semmit, nem tudunk kijutni a városfalon kívülre. De ti igen. - fejezték be Glen segítségnyújtását, bekötözött sebe kicsit még sajgott, de ez elviselhető fájdalmat okozott neki. A nővér, közben egy kabátot is hozott neki, nehogy megfázzon, révén a sajátja, immáron csak nadrág volt, semmi több. - A csapda működött volna, már használtuk, de a ti világotokból valami bezavart. Valami, ami felett nincs hatalmunk, és az embereket sorban átváltoztatta valami... mássá. Úgy hiszem találkoztatok már a fantomokkal. A ti világotokból jönnek, nem ölnek meg, elviszik a lelked és olyanná tesznek téged, mint a megannyi városlakót. Van egy gépem, amivel ki tudlak juttatni titeket a városfalon túlra, hogy ott elpusztítsátok a fantomok forrását. Elnézést, de csak akkor engedhetlek el titeket, ha elvégzitek. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki a segítőkész fajtából származik, de muszáj lesz segítenetek. - köpenye alól pisztolyt húz elő, és rájuk fogta -Kérlek titeket, ne ellenkezzetek, egyetlen lövéssel egy házat is le tudok bontani.
- Én meg egy kiadós fingással érem el ugyan ezt a hatást. - nézek a férfira a félelem legapróbb jele nélkül Ralf.
- Mit is mondhatnék!- állt fel hirtelen Glen, ahogyan a fegyver rá szegeződött. - Ha valóban ez igaz, akkor ez ostobaság lenne a részéről, hiszen ez az egész kóceráj a fejünkre esne...- mosolyodott el- Máskülönben a mi mágiánkat se becsülje le...de ne aggódjon...- tartotta fel maga elé mindkét kezét, hogy nyugalom, ne izguljon. - Azok az izék majdnem megöltek, sőt maguk mentettek még immáron két ízben is. És bár nem vagyok a barátuk, a helyzetet nézve az ellenségem ellensége a szövetségesem...- vigyorgott elégedetten. - Nekem nincs kifogásom, hogy törlesszem a tartózásom...
- Én viszont nem tartozom semmivel. Segítek, de annak ára van. - mondta az öregnek Ralf.
- Akkor menjetek... Kay majd elkísér titeket a pihenőre. Kaptok ételt és italt és kipihenhetitek magatokat...- mondta az öreg és ez igaz is volt.
Mondhatni külön kis helységet kaptak és elég ételt és italt ahhoz, hogy feltöltség magukat minőségibb eledellel. Glen az egyik kisebb ágyra telepedett le, ahogyan csak némán üldögélt egy helyben és nem szólalt meg. Gondolkozott, méghozzá azon, hogy miért is éppen ők öten?