Vizi város (Magánküldetés Gabriel van Chantai Tabuchi Metarikku Adelus Morningway Rane Iceclaw számára)

Kissé hideg reggelre ébredtem. Szokásom szerint lerúgtam éjjel a takarót magamról, egyenesen le a földre, ahova a tojásnak raktam egy kis fészket. Nagyot nyújtózva néztem ki az ablakon, majd gyorsan felöltöztem. Ilyen tavaszi időben muszáj egy kicsit sétálnom! Egy válltáskát vettem magamhoz, amibe belepakoltam a szokásos melegvizes palackkal a tojást, majd elindultam a céh felé. Úgy tűnt, sok embernek volt hasonló ötlete, mint nekem, jónéhány párt számoltam össze a néhány perces út alatt. Na persze, tavasz, dúl a szerelem...
~ Nekem gyerekem van, párom nincs. - mosolyodtam el, és megérintettem Arisa tojását. Valamiért biztos voltam benne, hogy lány lesz a kicsi, és már el is neveztem. Ha meg fiú, akkor... Majd kitalálok valamit.
Kissé átlagos kedvvel léptem be a céhház kapuján, amikor is mellém lépett egyik céhtársam. Talán Adelus a neve? Annyi rémlett róla, hogy nemrég csatlakozott, így nem tudtam róla sokat.
- Szia, a te neved ugye Rane Icelav, a jégvarázsló? - szólított meg.
- Ömm, majdnem. Iceclaw, a többi stimmel! - mosolyodtam el. Próbáltam nem magamnak valónak mutatni, de nem ment teljesen tökéletesen.
- Oh, bocsánat! - kezdett szabadkozni. - Az én nevem Adelus Morningway, és én vagyok itt az újonc. Aki még nem ismeri a szabályokat és renszeresen eltéved az épületben.
- Örvendek! Én is így kezdtem, engem Reigen vezetett körbe. Segíthetek valamiben? - mosolyogtam tovább.
- Hát, azt szeretném megkérdezni, hogy lenne e kedved társulni velem egy küldetésre? Richard mondta, hogy ez a legjobb mód ismerkedni a céhen belül. Szóval, ha nem gond lennek kedved eljönni velem egy küldetésre?
Egy pillanatra elgondolkoztam. Nem tudtam, hogyan válaszoljak. Mostanában nem terveztem küldetésre menni, először ki akartam kelteni a tojást. De ha már megkértek..
- Nos, miért ne? Akár indulhatunk is, a tojás nálam van! - paskoltam meg a válltáskát.
Az állomás felé vezető utat csendben tettük meg, csak akkor jutott eszembe valami, mikor elhelyezkedtünk a bőrülésekben.
- Mondd, Adelus, miről is szól a küldetés?
- Áh igen, jó hogy kérded. - A fickó kotorászni kezdett táskájában. Már épp azon kezdtem gondolkozni, hogy kérek egy szendvicset a büféskocsiból, mikor megtalálta a küldetésfalról levett papírt. - Tessék, itt van. A Vízi várost, Kriliant valami betegség sújtja mostanában. Felkéréseket küldtek ki a céheknek, mert már csak tőlük remélhetnek segítséget. Eddig csak annyit sikerült kideríteni, hogy a víz az oka mindennek. Utánajártam a városnak és minden könyv gyógyító hatásúként jellemzi az ottani vizeket, ezért is aggasztó ami ott történt.
- Értem. - bólintottam, és elgondolkoztam. - Hát, legalább mi nem leszünk fertőzöttek. - idéztem meg jégből egy kulacsot. - A tünetekről van valami leírás?
- Nem sok. - válaszolt, miközben a vonat már messze maga mögött hagyta a várost, és vad vidékeken haladt tovább. - Szürkés bőr, fekete dudorok. Legalább hat betegségre ráillenek ezek a tünetek. Egyedül a hófehér szem az, ami nagyon fura.
- Fehér szem? - lepődtem meg. Egy ilyen betegségről sem hallottam még. - Te utánanéztél a betegségeknek is, mielőtt elindultunk volna? Bevallom, nekem nincs sok orvosi tudásom, csak a csonttörések kezelését ismerem.
- Nekem sincsen sok ismeretem róluk. Csak utánanéztem pár járványnak, de a fehér szem az a tünet, ami megkülönbözteti ezt a többitől. Egyébként lehetne pestis, szürke bőrkor, vagy kövesedés.
A pestist ismertem ezek közül, úgyhogy inkább csukva tartottam a számat. Próbáltam elképzelni egy járvány-verte várost, de nem igazán sikerült. Na majd meglátjuk... Kinéztem az ablakon, és tenyeremmel az államat támasztva elkezdtem a tájat nézni, másik kezemmel pedig a kulacsot fontam körbe, majd újra beszédbe elegyedtünk Adelus-szal. Meséltem neki élményeimről, ami a céhben ért engem, a kis tojásról, meg az általános benyomásaimról. Ezzel el is ment a nap nagy része, de még mindig utaztunk. Hogy ne tudjanak tőlünk lopni, felváltva aludtunk egy keveset, majd reggel azt vettük észre, hogy a dombos tájat már tavak kezdték átvenni, mutatva azt, hogy a leírt Vizi Város közelébe értünk. Megmozgattam tagjaimat, és felkészültünk a leszállásra. Az állomás környéke még viszonylag tisztának volt mondható, de ahogy kiléptünk onnan, döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Az utcán rengeteg ember feküdt, néhányuk mozgott, néhányan csak feküdtek, de mindannyiuk a céhtársam által leírt tünetekben szenvedtek. Elszorult a szívem, de úgy döntöttem, a megbízóhoz kell mennünk, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Ekkor.. Adelus odament az egyik eszméletlen emberhez. Köpenye alól egy kulacsot húzott elő, és inni adott neki. Meglepődtem, de a férfi minden gond nélkül megitta a vizet, és lassan eszméletére tért, de nem volt tudatában annak, hogy mi történik körülötte. Mikor a mágus fel akarta emelni, odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
- Ha őt megmented, akkor a többieket is megmented? Neki segíthetsz, de az utcán marad még néhány száz ember, haldokolva. - szomorúan mondtam ezt, de nem hittem, hogy van más választásunk. - Amit tehetünk, az az, hogy minél gyorsabban megoldjuk azt az ügyet, amivel megbíztak minket, és így vége lesz a járványnak.
- Muszáj segítenünk rajta, nem hagyhatjuk csak így az utcán őket. - tiltakozott. - Legalább valami fogadóba vagy kórházba el kéne vinnünk őket.
- És a következőt, meg a következőt, és a következőt? Ha segítene, már megtették volna. - ráztam meg a fejem. Szavaimra Adelus elbizonytalanodott, végül szó nélkül felkelt, de kulacsát a beteg mellett hagyta. Összeszorítottam a szám, és próbáltam nem nagyon kegyetlennek tűnni. Csak azt akartam tenni, ami szerintem a helyes tett volt...
Fél óra és temérdek beteggel való találkozás után elértünk a papíron leírt házhoz. A szemben levő utcából szintén bekanyarodott két ember, láthatólag nem idevalósiak. Talán ugyanide jönnek? Bizonytalanul integetésre emeltem a karom.

Csak ültünk ott a céhház közepén, illetve, az ebédlő közepén az ebédünk utolsó falatjai fölött, és éppen a tojásom utolsó darabját toltam be az arcomat, amikor a velem szemben ülő Meta tenyerével az állát támasztva oldalra fordult, és elbóbiskolt.
- Mi azs? – szóltam még tele szájjal, és lekövettem a tekintetét.
Ő sóhajtott egyet, és megjegyzést tett a küldetésfal előtt ugráló Kaenshora, és persze a hátán lovagló Tangora. Meta tojása is csak nem rég kelt ki, csak úgy, mint Kaensho, annyi különbséggel, hogy neki egy macskája volt, aki még nem tudott se járni, se beszélni. Na jó, a járás kimerült nála a bukdácsolásban.
- Ja… - nyeltem le a falatot. – Kaensho be van sózva azóta, hogy elmondtam neki, hogy küldetésre indulok, és ezúttal velem jön ő is. Ez lesz az első alkalom, hogy nem tojásként lesz velem. – újra Kaenshora néztem, aki elindult a szájában egy fecnivel, a hátán pedig a macskával felénk. – Hiányozni fog a csend.
- Ez lesz az! Ide megyünk! – ugrott fel a hófehér farkas az asztalra, én pedig oldalra toltam a tányéromat, és elvettem előle a papírt. Átfutottam gyorsan a felső részt, és egyből találtam valamit, ami miatt bele tudtam kötni.
- Ide biztos, hogy nem.
- Nyuszi vagy?
- Nem, D szintű mágus, ez pedig egy A szintű küldetés.
- Szóval nyuszi vagy.
- Vidd vissza!
Egy nyelvöltés kíséretében felkapta a papírt, és elindult vissza a falhoz.
- Egyszer megnyúzom. Menő kis sál lenne belőle. – nevettem, majd oda fordultam Metához. – Elvihetem a tányért? – Ő igent mondott, én pedig kivittem Sebastiannak az edényeket, és újra a küldetésfalhoz mentem, ahol a hiperaktív farkasom hozta a formáját.
- Na, Nyúlriel van Chantai, milyen küldetésre megyünk?
- Megyek. – toldottam meg egy torokköszörüléssel.
- He? Mész? Én is megyek!
- Akkor ez volt az utolsó nyúl, vagy sálat csinálok belőled.
- Jó, jó… - szontyolodott el. – De olyan lohasztó, hogy nem lehet rendes küldetésre menni. Erős akarok lenni, és banditákat, zsarolókat, mágusokat, seregeket megverni! Izgalmas küldetésre akarok menni!
- Honnan tudod, hogy milyen egy küldetés? Nem is voltál még egyen se, lehet, hogy az első is izgalmas lesz.
- Blabla. – motyogott.
Néha egészen feszélyezve éreztem magam, amikor Kaenshoval voltam. Az anyja rám bízta, úgyhogy felelősséget éreztem érte, és ugyanakkor tanítani is akartam, de hát egy tini lány jellemével rendelkezik jelenleg, hova tudnám alakítani? Atsura sokkal jobban hallgatott, amikor nála voltunk. Talán újra meg kéne látogatnom, nem csak az én örömömre, hanem, hátha tudna hatni Sho-ra. Mindegy, egyelőre próbálkozok én a gyerekneveléssel, hátha sikerül, elvégre, csak akkor tuti a bukta, ha nem is próbálom meg.
Ahogy így merengtem, Meta levett a falról egy plakátot, és felém nyújtotta, mondván, hogy ez jó lenne.
- Nos, Kaensho, szerintem nem a te elvárásaidhoz mért küldetés, de ha nem tetszik, itthon is maradhatsz. Egy városban kitört valami furcsa járvány, és mágus segítség kell.
- Abból nem eszel. – fordította el az arcát, és büszkén fújt egyet. – Hmpf. Még szép, hogy megyek!
- Rendben. Meta, elviszem beíratni a küldetést nekünk, rendezed a kaját? A táskát viszem én, ha megvártok a pultnál.
A lány rábólintott, én pedig elindultam regisztráltatni a küldetést. A klán nem régen szerzett üdvöskéjével, Prue-val váltott pár szavam után visszamentem a pulthoz, és felkaptam a táskát.
- A két apróság a tiéd. – nevettem, és elindultunk az állomás felé.
Kicsit felsejlett bennem Mei emléke, illetve, inkább csak az, hogy hiányzott. Régen volt már velünk küldetésen, és régen volt már együtt a Hard Core csapat. Most is csak ketten indulunk. Vajon merre járhat?
Pár óra zötykölődés alatt sikeresen elszundítottam, miután Kaenshot jól leoltottam, hogy ki ne merjen menni a fülkéből, nehogy elvigyék nekem, reméltem, hogy nem is akar. Amikor Meta felébresztett, egy domb alján álltunk a vonattal egy megállóban, ahol gyakorlatilag csak az a megálló volt és semmi más, mégis, Kaensho izgatott kiskutya módjára csóválta a farkát az ablakon kifelé bámulás közben. Miután intettem neki, hogy induljunk, csatlakozott hozzánk, és a hátára kapta Tangot, mire Meta megjegyezte, hogy milyen jól elvannak együtt.
- Remélem is, sőt, szokja a dolgot, mert ha akkora lesz, mint az anyja, akkor engem fog a hátán hordani. – vigyorogtam, de az örömöm hamar elhagyta az arcomat, amint bekerültünk a városfalon belülre. A kívülről vízi vidámparknak tűnő város belül olyan szakadt, lepukkant és koszos volt, hogy nem is csodáltam, hogy felütötte a fejét a járvány. Persze lehet, hogy ez nem kiváltó ok, hanem következmény volt. Ahogy ott elvonultunk az utcákon a sérültek és betegek között néha-néha az útitársaimra sandítottam.
Meta a korábbi küldetésünknél tanúsított visszafogottsággal tűrte a szörnyűségeket, míg Kaensho a tőle szokatlan csendességgel, és egy adag félelemmel a szemében bámulta a hófehér szemű, kidudorodó eres embereket, akik csak ültek az utca szélén, háttal a falnak támaszkodva. Megbotránkoztam azon is, hogy ezeken a többi ember nem segít, sőt, széles ívben kerülték őket, de ettől függetlenül mi is így tettünk, elvégre, lehet, hogy nem önzésből teszik, hanem ragályos a járvány. Ki tudja? „A hősök könnyen halnak”, mondaná az öreg Hitsu.
A plakáton található címet keresve megtaláltuk a megbízónk házát, ahol két másik mágus várt minket, illetve, pont ekkor érkeztek meg, amikor mi is, és úgy tűnt, Meta ismeri is az egyiküket.

Már egy ideje fontolgattam, hogy elvállalok egy munkát, amire valamelyik céh társammal fogok elmenni.
Richard jó alaposan kifejtette, hogy a legjobban egy munka alatt lehet megismerni a másikat. A hegyi beszéde közben pedig egy összeszokott csapat, szokásos italait szolgálta fel mellettem.
Ma reggel volt az indulás napja. Minden megszerveztem, összepakoltam a szükséges holmikat, és amennyire tudtam utána olvastam a helynek ahova megyünk, illetve annak, hogy mi várhat minket.
Már csak egy dolog volt hátra. Láttam mikor Rane Iceclaw belép a céh házba. Kékes hajáról azonnal felismertem, és láttam, hogy valamit cipel egy oldaltáskában. Kiittam a teám maradékát és odamentem hozzá.
- Szia, a te neved ugye Rane Icelav, a jégvarázsló? - szólítottam meg. A fene, rosszul mondtam a nevét.
- Ömm, majdnem. Iceclaw, a többi stimmel! – Mosolyodott el. Úgy tánt nem vette a szívére a bakimat. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel.
- Oh, bocsánat. Az én nevem Adelus Morningway, és én vagyok itt az újonc. Aki még nem ismeri a szabályokat és rendszeresen eltéved az épületben. – Mutatkoztam be és gyorsan kezet ráztunk. Megjegyzésem valószínűleg régi emlékeket idézett fel benne, mert így válszolt:
- Örvendek! Én is így kezdtem, engem Reigen vezetett körbe. Segíthetek valamiben?
- Hát, azt szeretném megkérdezni, hogy lenne e kedved társulni velem egy küldetésre? Richard mondta, hogy ez a legjobb mód ismerkedni a céhen belül. Szóval, ha nem gond lennek kedved eljönni velem egy küldetésre?
-Nos, miért ne? Akár indulhatunk is, a tojás nálam van! – paskolta meg a válltáskáját, amiben familliársa tojása lapult.
Csak akkor vettük fel megkezdett ismerkedésünk és beszélgetésünk fonalát, amikor már a vonaton ültünk.
- Mondd, Adelus, miről is szól a küldetés?
- Áh igen, jó hogy kérded. –Belenyúltam a zsebdimenziós táskába, és hosszas kotorászás után végre megleltem a küldetés papírját. Sajnos a reggeli kapkodásban, egyszerűen csak beledobtam.
- Tessék, itt van. A Vízi várost, Kriliant valami betegség sújtja mostanában. Felkéréseket küldtek ki a céheknek, mert már csak tőlük remélhetnek segítséget. Eddig csak annyit sikerült kideríteni, hogy a víz az oka mindennek. Utánajártam a városnak és minden könyv gyógyító hatásúként jellemzi az ottani vizeket, ezért is aggasztó, ami ott történt.
- Értem. - bólintott, - Hát, legalább mi nem leszünk fertőzöttek. –Majd egy kulacsot hozotott étre jégből. Megborzongtam, ahogy megéreztem, a mágia által keltett hideget. - A tünetekről van valami leírás?
- Nem sok. – válaszoltam - Szürkés bőr, fekete dudorok. Legalább hat betegségre ráillenek ezek a tünetek. Egyedül a hófehér szem az, ami nagyon fura.
- Fehér szem? – lepődött meg, akárcsak én mikor először olvastam ezt a küldetéslapon. - Te utánanéztél a betegségeknek is, mielőtt elindultunk volna? Bevallom, nekem nincs sok orvosi tudásom, csak a csonttörések kezelését ismerem.
- Nekem sincsen sok ismeretem róluk. - Válaszoltam az igazságnak megfelelően - Csak utánanéztem pár járványnak, de a fehér szem az a tünet, ami megkülönbözteti ezt a többitől. Egyébként lehetne pestis, szürke bőrkor, vagy kövesedés.Miután megbeszéltük a küldetést másra terelődött a szó. A táj egyre vadabb lett, ahogy elhagytuk a város környékét, közben Rane pedig mesélt a céhbeli életéről, arról hogy milyen kalandokat élt át a Quatro Cerberusban. Elmesélte azt is, hogyan tett szert Arisa tojására. Legalábbis így szerette volna elnevezni, hogyha lány lesz a kikelő familliársa.
Az út során én is meséltem magamról ezt-azt. Főleg akadémiai sztorikat, és anekdotákat. Az este a vonaton ért minket. Számítottunk erre, hisz az ország majdnem legdélebbi részébe utaztunk.
Másnap kipihenten, és kissé elgémberedett tagokkal szálltunk le a vonatról a fülkékben felhangzó figyelmeztetés ellenére. Észrevettem, hogy csak mi voltunk az egyetlen utasok, akik leszálltak a szerelvényről. Annál több volt a felszálló utas, akik különféle papírokkal igyekeztek bizonyítani egességüket. Mind gazdag polgárnak tűnt.
Maga város gyönyörű volt. Az útikönyv rengeteget áradozott csodás látnivalóiról, a híres Kimérás szökőkútról. A sellők utcájáról, amit csak csónakon lehetett bejárni, illetve a rendkívül egyedi hangulatú vízi piacról.
Ám a jelennek köze sem volt az útikönyvekhez. Beteg emberek hevertek a kapualjakban, az utcákon. Mások lassan, zombiszerűen mozogtak, miközben hátborzongató fehér szemükkel minket figyeltek.
Végül nem bírtam tovább, és odamentem az egyikhez, hogy megpróbáljak segíteni rajta. Elővettem kék köpönyegem alól az egyik kulacsomat és megitattam. Lehet, csak képzelődtem, de mintha a friss víz jót tett volna neki. Már azon voltam, hogy felsegítem, és elviszem egy kórházba, amikor Rane a vállamra tette a kezét.
- Ha őt megmented, akkor a többieket is megmented? Neki segíthetsz, de az utcán marad még néhány száz ember, haldokolva. – Mondta szomorú hangon. - Amit tehetünk, az az, hogy minél gyorsabban megoldjuk azt az ügyet, amivel megbíztak minket, és így vége lesz a járványnak.Hallottam amit mondott, és tudtam, hogy ezt kéne tennem, de mégse voltam teljesen meggyőzve.
- Muszáj segítenünk rajta, nem hagyhatjuk csak így az utcán őket. - tiltakoztam. - Legalább valami fogadóba vagy kórházba el kéne vinnünk őket.
- És a következőt, meg a következőt, és a következőt? Ha segítene, már megtették volna. – Rázta meg a fejét. Bármennyire is fájt, el kellett ismernem, hogy képtelen lennék segíteni rajtuk. Az egyetlen esély az, ha felszámoljuk a járvány okát.
Fél órával később megérkeztünk a megbízó házához. A szép fehér épület ott magasodott előttünk. Könnyen lehet, hogy valami városi előjáróé lehet, találgattam magamban.
Hirtelen két alak lépett be a space magic zónájába. Amióta a városba érkeztünk majdnem folyamatosan aktív volt ez a varázslat, mert szinte alig követelt erőfeszítést. Abba az irányba fordultam, ahonnan a jövevényeknek fel kellett bukkanniuk.
Mikor befordultak a sarkon láttam a társamon, hogy neki ismerősnek tűnnek. Az egyikük egy helyes 16-18 körüli platinaszőke lány volt. Vörös szemei láttán pedig eléggé meglepődtem. A mellette lépdelő fekete hajú srác volt kettejük közül az idősebb. Úgy öltözött, mint egy mágus, legalábbis a vörös köpeny eléggé feltűnő volt rajta, de a kivillanó mellvért eléggé elbizonytalanított. Familliársaik pedig melletük sétáltak. Megigazítottam a hegyes kalpagomat, és közben lazítottam a botom szorításán is. A lány elmosolyodott és integetni kezdett:
- Szia, Rane! Örülök, hogy összefutottunk!-
Rane, te ismered őket? – Kérdeztem, megnyugodva, hogy barátokkal futottunk össze ezen a hátborzongató helyen.

- Sziaa! Az én nevem Tabuchi Metarikku. - integetett nekem, közvetlen közelről. - Gondolom Rane céhtársa vagy. Én és Gabriel - mutatott a mellette lévő fiúra - a Dragon Fangből jöttünk. Benned kit tisztelhetek?
- Az én nevem Adelus Monringway, és valóban Rane céhtársa vagyok. – válaszoltam egy elegáns meghajlás és egy visszafogott mosoly kíséretében - örülök, hogy találkoztunk, és ti is segítetek a küldetésben.
Rane a Gabriel nevű fiúhoz fordult, és bemutatkozott neki.
- Rane Iceclaw a Quattro Cerberusból, jégmágus. Örvendek.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus – vállszolt ő is higgadtan. Az egész bemutatkozás olyan kimérten zajlott le mintha mind középkorú nemesek lennék egy fogadáson. Egyedül Tabuchi nevű lány volt tele energiával négyünk közül.
A rövid ismerkedés után indultunk volna a megbízó házába. Amikor kitárult az ajtó, és egy vékony, inas öregember rohant ki elénk, fehér orvosi köpönyegben, ritkás szürkés haja összevissza meredezett miközben felénk rohant.
- Az alkímia mestereinek lombikjaira, végre, hogy ideértek. Már azt hittem senki, se fogadja el a felkérésemet. Köszönöm, köszönöm, hős mágusok, hogy segítetek szegény Krilianon, kérlek, fáradjatok beljebb – azzal, lendületes mozdulatokkal beinvitált felvezetett minket egyszerűen berendezett lakásába, aminek az egyik szobája egy rendelő volt.
- Honnan tudta, hogy mi vagyunk, akiket hívott? – Szórta közbe Gabriel a kérdést miközben szépen helyet foglatunk egy alacsony asztal körül a nappaliban.
- Onnan, hogy hosszú idő óta maguk a legegészségesebb emberek, akiket látok. Oh, még be se mutatkoztam a nevem Dr. Misuza – Sorban kezet rázott mindnyájunkkal és közben mi is bemutatkoztunk neki. Az orvos elegánsan padlóra söpörte, ami az asztalon volt, és teát szolgált fel nekünk, amihez a vizet jókora hordóból vette. – Kérem, igyanak, ez a víz biztonságos
- Nos – köszörültem meg a torkom és felemeltem a csészét. – akkor talán elmesélhetné, hogy mi is folyik a városban. Mitől vannak ezek a szörnyű megbetegedések.
- Természetesen, körülbelül két hónappal ezelőtt jelentek meg az első jelek. Az emberek eleinte csak fáradékonyak, fehérek és gyengék voltak. – Kezdett bele az események ismertetésébe, miközben megtörölgette a szemüvegét. - Eleinte szimpla járványnak tűnt. Több hét is eltelt mire újabb látható tünetek jelentek. Ezeket már bizonyára ti is láttátok az utcákon heverő szerencsétleneken. – Mind szomorúan bólintottunk. Tabuchi közben az ölébe vette a familiásrást és simogatni kezde, de mindketten élénken figyeltek.
Gabirel kedvence a csodaszép fehér farkas, is ott ült gazdája mellett és hallgatta, ahogy az orvos szomorúan folytatta a történetet.
- Mostanra viszont már a folyamat felgyorsult, napokon belül súlyossá válik a betegség, és akár 4 nap alatt is bele lehet halni – Csóválta a fejét gondterhelten.
- Ez a valami leterheli a szervezett, majd mikor már kifárad, elkezdi roncsolni a sejteket, végső stádium felé a pupillában eltünteti a pigmenteket, és fokozatosan beépül a szervezetbe. A legvégén elszíneződik a vér, jó formán ki irtja a vörösvérsejteket, emiatt az emberek nem kapnak oxigént, és megfulladnak. Bár vannak, akik szomjan hallnak mielőtt megfertőzésének vagy kor súlyosan kiütközik rajtuk, mert nem isznak vizet. Azok, akik elég gazdagok és gyorsak voltak, már elhagyták a várost. – Fejezte be a város sorsának elmesélést Misuza.
A doktor szavai gondolkodóba ejtettek, és láttam, hogy Rane is lázasan töri a fejét.
- Mondja doktor úr, akkortájt mikor a betegség elkezdődött történt e valami furcsaság a városban? Akárcsak helybéli pletyka szinten. – Érdeklődött a céhtársam. A megbízónk meglepett fejet vágott.
- Nem, semmi ilyesmi nem hallottam. Sokfélét mondogattak a hozzám jövő betegek ennek a rémálomnak az elején, de hát mi lehetne furcsább egy járvány kitörésénél? – tárta és a kezeit Mishuza és újra belekortyolt a teájába.
Mind kérdőn néztünk Ranera, aki csak megvona a vállát.
- Arra gondoltam, hátha volt valami furcsa jelenség, amit láttak csak nem tudták, hogy mi is az.
- Ez nem is rossz ötlet – szúrta közbe a szőke lány egy mosoly kíséretében. Fegyver mágus társa egyszerre bólintott farkas familliársával. – Egy ilyen nyomon elindulhattunk volna.
- Legjobb lenne, ha forrásnál kezdnék a nyomozást – szólalt meg a doktort és a teáscsészéjét félretéve elővett egy térképet, ami a várost ábrázolta. Nekem meglehetősen gyatra munkának tűnt. A készítője nem tűnt túl igényesnek és kapásból észrevettem pár hibát benne.
- Itt a város térképe. Látjátok, a város forrása ennek a dombnak a tetején van, az egész város eme gazdag és pompázatos kincs köré épült.
- Bizonyára valamilyen legenda is kapcsolódik a forráshoz nem Misuza-san? – Kérdezte Rane.
- Igen, igen fiatalúr. A legenda szerint ezt a forrást egy vízsárkány hozta létre, még jóval az emberek előtt. Idejött és leásott a föld alá ahol és alatti fészket épített, ahol kiköltötte a tojásait. A legenda úgy tarja, hogy a domb mélyén a mai napig ott van az elhagyott fészek. És néha a vízben érdekes ásványt lehet találni, amit tojáshéjnak nevez itt mindenki. Szerintük azok a tojások megkövesedett maradványai.
- Ez érdekes mese volt, de kissé letértünk a tárgytól – szólt közbe Gabriel, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést.
- De olyan szép történet volt. Sárkány is szerepelt benne – monda csillogó szemekkel Tabuchi a familliársát dédelgetve.
- Egyetértek Gabriellel – szólaltam meg. Egészen eddig a betegségen tűnődtem, és bizony volt pár kérdésem a kórral kapcsolatban, amire nem kaptam választ a doktor beszámolójából.
- Doktor úr, kérem, mondja el talált kapcsolódást más betegségekhez? Még indulás előtt körbe olvastam, és volt pár kór, amire ráillik a tünetek egy része.
- Sajnos soha eddig nem találkoztam ilyen tünetekkel – sajnálkozott kissé kétségbeesett hangon Misuza – és hiába hasonlóak a tünetek ez a járvány nem betegség, hanem méreg eredménye – Jelentette be drámai hangon. - ugyanis ez a bizonyos anyagnak, amit izoláltam a betegek véréből nincsen semmilyen élet funkciója, mint a baktériumoknak vagy a vírusoknak. Sajnos még tüneti kezelést sem tudtam kitalálni, pár naponta új gyógyszerrel próbálok meg segíteni a szerencsétleneken, de hiába. A vírus, túl gyorsan alkalmazkodik mindenhez. Most is egy új módszeren dolgozok immár három napja.
- Ezúttal biztos sikerrel jár – próbálta bíztatni Tabuchi, ám a doktor csak kimerülten mosolygott egyet. – Most már mi is itt vagyunk.
- Ha már a forrásnál kell elkezdenünk a kutatást, él a közelben valaki, aki a forrás közelében dolgozik, és még életben lehet? – Tettem fel a kérdést. Úgy véltem nem szabad Rane első kérdést teljesen figyelmen kívül hagyni, csupán más emberhez kell fordulni, aki közelebb él és dolgozik a vízforráshoz. A doktor elrévedő fejet vágott miközben gondolkodott.
- Nos, minden lakos érintkezik, így vagy úgy a forrással. Vannak, akik a helyi nevezetességek közelében dolgoznak. Mások árut, utasokat szállítanak a csónakjaikkal. Öt napja jártam a helyi vízpark tulajának feleségnél. Szegény asszony haldoklott, de a férje Egon még életben lehet. Talán ő tud válaszolni magunkak, ha az óta nem lett súlyosabb az állapota.
- Ha a víz a fertőző, valószínűleg a pára és a permet is az, esetleg tudna adni valamit, amivel védhetnénk magunkat... és a familiárisokat valamilyen szinten? - Kérdezte Gabriel aggóddó arcal. A kérése teljesen helytálló volt, és ez látszott az orvos arcán is. - Mondjuk orvosi maszkot, vagy hasonlót. Egy doktornak biztosan akad.
- hát akadni akad, de nem tudom mennyiben segít elkerülni nektek a fertőződést. A legjobb, ha csak olyan vizet isztok, teljesen tiszta. De várjatok egy pillanatot. - Azzal átment a másik szobába és hat orvosi maszkkal tért vissza.
- Kicsit lekezeltem őket az egyik gyógyszeremmel. Nem képes volt képes megállítani a mérget, de talán segít, hogy belégzés útján ne mérgeződjetek meg.
- Köszönjük a segítségét és, hogy válaszolt a kérdéseinkre. – Felálltam jelezve hogy ideje indulunk.
A többiek követték a példámat, és már az ajtónál jártunk, amikor váratlanul a minket kikísérő Misuzához fordultam.
- Ó még valami. Mondja doktor úr, mióta van ön a városban? – Megbízónk most először tűnt kissé zavartnak és megvakarta kissé kopaszodó fejét. Óvatosan válaszolt nekem:
- Hát, már egy ideje itt dolgozom, miért kérdi?
- Csak azért, mert, eddig ön a legegészségesebb ember, akivel mi itt találkoztunk. Ha kezdettől itt van miért nem kapta még el a kórt?
- Nem tudom –válaszolt kissé túl gyorsan – sietniük kell a vízforráshoz, és még jobban kell igyekezniük, ha meg akarják találni Egont! – azzal szépen kiterelt minket a nyomasztó utcára.
Egy ideig még a ház előtt ácsorogtunk majd nekivágtunk az utcáknak, hogy elérjük a város híres vízforrását. Az utcák tele voltak beteg emberekkel, mi pedig nem álltunk meg segíteni rajtuk. Jól emlékeztem arra amit Rane mondott, ám alig bírtam megállni, hogy ne próbáljak meg valahogy segíteni rajtuk. Hogy eltereljem a gondolataimat inkább a doktorral lefolytatott beszélgetést-részleteit elemezgettem magamban. Csak akkor szólaltam meg mikor már ott voltunk a város közepén, és egyben legmagasabb pontján, a kincset érő forrásnál, ami most a halál kútjává változott.
- Nektek mi a véleményetek az Öregről, és erről a helyzetről? – Kérdeztem a többiektől, amint megálltunk, hogy kifújjuk magunkat a domb tetején.
- A helyzetről nem tudok mit mondani, nem értek a betegségekhez, sem a vegyszerekhez. - Válaszolt a fegyvermágus, miközben a környéket fürkésztük a város legfőbb vízforrását, illetve a viziparkot keresve. - Az öreg pedig gyanús, felettébb izgatott lett, amikor rákérdeztél, hogy miért nem lett beteg. Lehet, hogy csak szerencsés, de a gyanakvás még nem ölt meg senkit.

- Az egyiküket. - szólt Meta, és megvártuk, míg közelebb ér a szemben haladó két mágus, aztán a lányra jellemző hiperaktívitással kezdte a bemutatkozást a számára is új tag felé. - Sziaa! Az én nevem Tabuchi Metarikku. Gondolom Rane céhtársa vagy. Én és Gabriel - mutatott rám - a Dragon Fangből jöttünk. Benned kit tisztelhetek?
- Az én nevem Adelus Morningway, és valóban Rane céhtársa vagyok. - hajolt meg ő is, és egy mosollyal toldotta meg. Ez a fajta viselkedés önkéntelenül is arra engedett következtetni, hogy nemesi családból származik, azok közt volt szokás a hasonló üdvözlés, vagy akár a kézcsók is. Magamban elmosolyodtam, ahogy a családom jutott eszembe, aztán gyorsan visszatértem a jelenbe.
- Rane Iceclaw a Quatro Cerberusból, jégmágus. Örvendek. - nyújtotta a kezét, én pedig határozottan megragadtam.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus. - kicsit megszorítottam a kezét, de ő meg se rezzent rá. Még az öreg Hitsu mondta, hogy a határozott emberek nem riadnak vissza egy markánsabb kézfogástól sem, ő pedig rezdülés nélkül állta, úgyhogy ezt mindenképp jó előjelnek tekintettem mindkettejük jelenlétét. Kaensho átszökkent a vállamra, jelezve, hogy ő is itt van, és létezik, úgyhogy a vállamra mutattam, és bemutattam őt is. - Ő pedig Kaensho, az örökké izgő mozgó pokolfajzat. - mosolyogtam, mire ő megharapta a fülem, válaszul pedig egy fricskálást kapott az övére.
Ahogy mind a négyen, illetve, hatan elindultunk volna a megbízónk háza felé, egy fickó rohant felénk onnan:
- Az alkímia mestereinek lombikjaira, végre, hogy ideértek. Már azt hittem senki se fogadja el a felkérésemet. Köszönöm, köszönöm, hős mágusok, hogy segítetek szegény Krilianon, kérlek, fáradjatok beljebb! - terelt be minket az egyszerű lakásba. Az ajtón beérkezve az az ismerős, rendelőszag csapta meg az orromat, ami a kórházakban jellemző volt. Oldalra fordulva láttam, hogy az egyik szoba rendelőnek van kialakítva, úgyhogy ez mindent meg is magyarázott. Illetve, majdnem mindent.
- Honnan tudta, hogy mi vagyunk, akiket hívott? - szóltam, miközben leültünk, Sho pedig a kanapé karfájára telepedett. Meg is lepődtem, amiért hirtelen ilyen visszafogott lett, úgy ült ott árgus szemekkel figyelve, mint valami szobor, vagy legalábbis betanított őrkutya.
- Onnan, hogy hosszú idő óta maguk a legegészségesebb emberek, akiket látok. Oh, még be se mutatkoztam, a nevem Dr Misuza. - ugrott fel a székéből, és gyorsan kezet fogott mindenkiével. Túl gyorsan ahhoz, hogy a Rane-nél bevetett erőpróbát meg tudtam volna eszközölni. Aztán egy váratlan mozdulattal padlóra söpört mindent, ami az asztalon volt, és teát tett elénk. A vizet pedig egy jókora hordóból vette. - Kérem, igyanak, ez a víz biztonságos.
- Nos. - kezdte Adelus, és én már el is döntöttem magamban, hogy inkább figyelem az eseményeket szokásom szerint, hiszen van rajtam kívül olyan, aki kézhez meri ragadni a kezdeményezést, csak akkor szólok közbe, ha muszáj. - akkor talán elmesélhetné, hogy mi is folyik avárosban. Mitől vannak ezek a szőrnyű megbetegedések.
- Természetesen, körülbelül két hónappal ezelőtt jelentek meg az első jelek. Az emberek eleinte csak fáradékonyak, fehérek és gyengék voltak. – Vágott bele a történetbe a doki, majd levette a szemüvegét, és megtörülgette. - Eleinte szimpla járványnak tűnt. Több hét is eltelt mire újabb látható tünetek jelentek. Ezeket már bizonyára ti is láttátok az utcákon heverő szerencsétleneken. - egy biccentéssel helyeseltünk, aztán a doki folytatta.
- Mostanra viszont már a folyamat felgyorsult, napokon belül súlyossá válik a betegség, és akár 4 nap alatt is bele lehet halni. Ez a valami leterheli a szervezett, majd mikor már kifárad, elkezdi roncsolni a sejteket, végső stádium felé a pupillában eltünteti a pigmenteket, és fokozatosan beépül a szervezetbe. A legvégén elszíneződik a vér, jó formán ki irtja a vörösvérsejteket, emiatt az emberek nem kapnak oxigént, és megfulladnak. Bár vannak, akik szomjan hallnak mielőtt megfertőzésének vagy kor súlyosan kiütközik rajtuk, mert nem isznak vizet. Azok, akik elég gazdagok és gyorsak voltak, már elhagyták a várost. - tiszta sor, tehát vizet nem iszunk, esetleg kérünk innen, a dokitól, vagy Rane-t, mint vízmágust befoglyuk élő lajtoskocsinak. A két Quatro Cerberusos feltűnően törték a fejüket valamin, egyszercsak Rane-ből bukott ki a kérdés:
- Mondja, doktor úr, akkortájt, mikor a betegség elkezdődött, történt valami furcsaság a városban? Akárcsak helybeli pletyka szinten.
- Nem, semmi ilyesmit nem hallottam. Sokfélét mondogattak a hozzám jövő betegek ennek a rémálomnak az elején, de hát mi lehetne furcsább egy járvány kitörésénél? - vonta meg a vállát széttárt karokkal a fickó, majd újra lenyelt pár kortyot a teából.
- Arra gondoltam, hátha volt valami furcsa jelenség, amit láttak, csak nem tudták, hogy mi az. - folytatta Rane.
- Ez nem is rossz ötlet. - szólalt meg a mellettem ülő szőkeség, és el kellett ismernem, tényleg nem volt az. Bólintottam egyet, és a szemem sarkából láttam, ahogy Kaensho is így tett. Mi lett vele? Talán az orvos jelenléte, vagy ez a furcsa szag? Még Atsunál sem volt ilyen kezesbárány.
- Legjobb lenne, ha a forrásnál kezdenék a nyomozást. - szólt a doki, aztán félretette a csészét, és egy térképpel a kezében került elénk. Nem volt túl részletes, de reméltem, a célnak azért csak megfelel. - Itt a város térképe. Látjátok, a város forrása ennek a dombnak a tetején van, az egész város eme gazdag és pompázatos kincs köré épült.
- Bizonyára valamilyen legenda is kapcsolódik a forráshoz, nem, Misuza-san? - szólt a jégmágus.
- Igen, igen fiatalúr. A legenda szerint ezt a forrást egy vízsárkány hozta létre, még jóval az emberek előtt. Idejött és leásott a föld alá ahol és alatti fészket épített, ahol kiköltötte a tojásait. A legenda úgy tarja, hogy a domb mélyén a mai napig ott van az elhagyott fészek. És néha a vízben érdekes ásványt lehet találni, amit tojáshéjnak nevez itt mindenki. Szerintük azok a tojások megkövesedett maradványai.
- Ez érdekes mese volt, de kissé eltértünk a tárgytól - mondtam, és éreztem, hogy kicsit én is ünneprontó lettem, de nem hiszem, hogy a legenda segíthetne megoldani a rejtélyt. Ennek ellenére Kaensho olyan szemekkel nézett rám, hogy ha szemmel ölni lehetne most azonnal keresztülszúrt volna.
- De olyan szép történet volt. Sárkány is szerepelt benne. - szólt Meta, tőle is vártam volna a hasonló tekintetet, de a sárkány említése annyira felcsigázta, hogy a csillogó szemeibe nem fért volna egy szemernyi megvetés sem.
- Egyetértek Gabriellel. - szólt Adelus, megtörve a hallgatását. ~Na végre, valaki.~
- Doktor úr, kérem, mondja el talált kapcsolódást más betegségekhez? Még indulás előtt körbe olvastam, és volt pár kór, amire ráillik a tünetek egy része.
- Sajnos soha eddig nem találkoztam ilyen tünetekkel – válaszolt elkeseredve a doki – és hiába hasonlóak a tünetek ez a járvány nem betegség, hanem méreg eredménye, ugyanis ez a bizonyos anyagnak, amit izoláltam a betegek véréből nincsen semmilyen élet funkciója, mint a baktériumoknak vagy a vírusoknak. Sajnos még tüneti kezelést sem tudtam kitalálni, pár naponta új gyógyszerrel próbálok meg segíteni a szerencsétleneken, de hiába. A vírus, túl gyorsan alkalmazkodik mindenhez. Most is egy új módszeren dolgozok immár három napja.
- Ezúttal biztos sikerrel jár. - bíztattta Meta, tőle megszokott módon, a doki pedig egy mosollyal nyugtázta. - Most már mi is itt vagyunk.
Igen, itt. Viszont részemről nem tudom, hogy tudnék segíteni egy ilyen problémában. Ha valami démon, vagy hasonló okozza a fertőzést, azt adják ide, és keresztülvágom, de gyógyítani nem tudok. A vágásokat meg tudom tisztítani, össze tudom varrni, vagy sütni, a töréseket sínbe tudom tenni, de ezen kívül betegségekhez nem értek. Mindenesetre annyi biztos, hogy ha a víz mérgező, akkor valószínűleg az is, ami a vízből lesz. Jobb lesz észben tartani.
- Ha már a forrásnál kell elkezdenünk a kutatást, él a közelben valaki, aki a forrás közelében dolgozik, és még életben lehet? - kérdezett tovább Adelus.
- Nos, minden lakos érintkezik, így vagy úgy a forrással. Vannak, akik a helyi nevezetességek közelében dolgoznak. Mások árut, utasokat szállítanak a csónakjaikkal. Öt napja jártam a helyi vízpark tulajának feleségnél. Szegény asszony haldoklott, de a férje Egon még életben lehet. Talán ő tud válaszolni magunkak, ha az óta nem lett súlyosabb az állapota.
- Ha a víz a fertőző, valószínűleg a pára és a permet is az, esetleg tudna adni valamit, amivel védhetnénk magunkat... és a familiárisokat valamilyen szinten? - Kérdeztem az előző gondolatomat mostmár gyakorlati szintre emelve, és a doki is helyt adott a kérésnek, legalábbis az arcán ezt láttam. - Mondjuk orvosi maszkot, vagy hasonlót. Egy doktornak biztosan akad.
- Hát, akadni akad, de nem tudom, hogy mennyiben segít elkerülni nektek a fertőzést. A legjobb, ha csak olyan vizet isztok, ami teljesen tiszta. De várjatok egy pillanatot. - szólt, és átment a rendelőbe, aztán rövid kotozás után hat maszkkal tért vissza. Kettő kisebb volt a többinél, és ahogy szétosztotta, folytatta mondókáját: - Kicsit lekezeltem őket az egyik gyógyszeremmel. Nem volt képes megállítani a mérget, de talán segít, hogy belégzés útján ne mérgeződjetek meg. - a nyakamba akasztottam az enyémet, aztán Sho-ra néztem. A gyógyszer nem volt túl jó szagú, de a semminél többet ért.
- Te se maradsz ki. - szóltam, és megpróbáltam ráadni, de ő elrántotta a fejét.
- Nincs az az ananász! - mondta makacsul.
- Doki, - fordultam a fickóhoz. - Megtenné, hogy felteszi az első vonatra, ami Erába indul? - mutattam Sho-ra, aztán, mielőtt Misuza szólhatott volna, Sho beadta a derekát, ahogy gondoltam.
- Oké, oké, nyertél...
- Köszönjük a segítséget, és, hogy válaszolt a kérdeseinkre. - állt fel Adelus, mi pedig követtük a példáját. Sho pedig a lábam mellé ugrott a karfáról. Meglepődtem, hogy most nem akarja, hogy valaki vigye, amikor Adelus megfordult az ajtóban. - Ó, még valami. Mondja, doktor úr, mióta van ön a városban? - a kérdés jogos volt, a fickó pedig, akaratlanul is kissé zavarttá vált, és kopaszodó fejét vakarta.
- Hát, már egy ideje itt dolgozom, miért kérdi? - szólt óvatoskodva.
- Csak azért, mert eddig ön a legegészségesebb ember, akivel mi itt találkoztunk. Ha kezdettől itt van miért nem kapta még el a kórt? - a kérdés jogos, és helyénvaló, mintha én tettem volna fel. A gyanakvás mindig elfér az idegenek felé, itt se árt.
- Nem tudom. - vágta rá a fickó. - sietniük kell a vízforráshoz, és még jobban kell igyekezniük, ha meg akarják találni Egont! - terelt ki minket hirtelen a házból. Ha nem lett volna igaza abban, hogy a sietnünk kell az említett férfihez, elkaptam volna a grabancát és elkezdtem volna vallatni, hogy mire fel ez a viselkedés, de így inkább békénhagytam. Mire ezt végiggondoltam a többiek elindultak, én pedig felraktam az arcomra a nyakamban lógó maszkot. Újra nekivágtunk a nyomasztó utcáknak, ahol a temérdek ember fetrengett, hol holtan, hol félholtan, vagy csak az ítéletre várva. Kaensho a lábamnál oldalra bámulva mozgott, a betegeket fixírozva, de közben folyamatosan felém húzódott, többször is nekiütközve a lábam szárának. Ilyenkor mindig lenéztem, de inkább nem szóltam neki érte. Érthető volt, hogy fél, valamilyen szinten én is féltem, sőt, féltettem őt, de elvállaltuk a munkát, és nem állt szándékomban visszautasítani azzal a kijelentéssel, hogy félek. Sőt, az igazat megvallva az ijesztett meg inkább, hogy egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy megálljak egyik-másikon segíteni, de betudtam annak, hogy ez a szükséges rosz egy nagyobb jó érdekében. Legalábbis, reméltem. Ahogy a főtérre értünk, Adelus felénk fordult:
- Nektek mi a véleményetek az Öregről, és erről a helyzetről?
- A helyzetről nem tudok mit mondani, nem értek a betegségekhez, sem a vegyszerekhez. - Mondtam, miközben körbefordulva a viziparkot kerestük. - Az öreg pedig gyanús, felettébb izgatott lett, amikor rákérdeztél, hogy miért nem lett beteg. Lehet, hogy csak szerencsés, de a gyanakvás még nem ölt meg senkit.

Mikor egy kicsit közelebb értek, egyiküket már fel is ismertem. Ugyan estélyi nélkül kicsit furcsa volt, de elmosolyodtam az integetésre.
- Szia, Rane! Örülök, hogy összefutottunk!
- Szia, Tabu! - köszöntem vissza, mikor mellénk értek, egyszersmint zavarba jöttem attól, hogy a lány még mindig integetett. - Úgy tűnik, már megint rossz körülmények között találkozunk..
- Sziaa! Az én nevem Tabuchi Metarikku. Gondolom Rane céhtársa vagy. Én és Gabriel a Dragon Fangből jöttünk. Benned kit tisztelhetek? - mutatkozott be a mágus Adelusnak is.
- Az én nevem Adelus Morningway, és valóban Rane céhtársa vagyok. - szavait egy enyhe meghajlással kísérte, én pedig Gabrielhez fordultam, előrenyújtva a kezem.
- Rane Iceclaw a Quatro Cerberusból, jégmágus. Örvendek.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus. - fogta meg a kezem, és erősen megszorította. A legtöbb fegyvermágus fizikailag jóval erősebb, mint az elemi mágusok, ezért számítottam erre, és hasonló erővel viszonoztam a kézfogást. - Ő pedig Kaensho, az örökké izgő mozgó pokolfajzat. - mutatott rá a vállára felszökő farkasra, aki cserébe vigyorogva a fülébe harapott. Magamban elgondolkoztam, hogy vajon Arisa is ugyanilyen lesz-e? Remélem, hogy azért kissé kezesebben fog viselkedni. Kezem öntudatlanul is a táskára tévedt, ellenőrizve, hogy megvan még a tojás. Eközben megszemléltem a szőke lány cicáját is. Mikor utoljára találkoztunk, akkor még csak tojás volt Tabu elmondása szerint, de most már egy apró, totyogó, szárnyas macska volt. Már hallottam az Exceedekről, de még soha nem találkoztam velük.
Épp elindultunk volna a ház ajtajához, mikor kinyílt az ajtaja, és egy fickó jött ki onnan.
- Az alkímia mestereinek lombikjaira, végre, hogy ideértek. Már azt hittem senki se fogadja el a felkérésemet. Köszönöm, köszönöm, hős mágusok, hogy segítetek szegény Krilianon, kérlek, fáradjatok beljebb! - Egy pillanatra meglepődtem a szóhasználaton, de végül betudtam annak, hogy messzire kerültünk otthonról. Mikor bementünk a kis házba, Gabriel feltett egy kérdést, miután kényelembe helyezkedtünk a nappali kanapéján.
- Honnan tudta, hogy mi vagyunk, akiket hívott?
- Onnan, hogy hosszú idő óta maguk a legegészségesebb emberek, akiket látok. Oh, még be se mutatkoztam, a nevem Dr Misuza.
~ Lehet benne valami... Szóval emiatt van itt olyan szag, mint a rendelőkben szokott lenni!- gondoltam, majd gyorsan kezet fogtam a körbejáró orvossal. Elég idegesnek tűnt, amin nem csodálkoztam, ha már mindenki megbetegedett a városban. Arra már felhúztam a szemöldökömet, amikor az előttünk álló asztal tetejéről lesöpört mindent, és teát szolgált fel nekünk.
- Kérem, igyanak, ez a víz biztonságos. - mondta. A hordóra pillantva reménykedtem, hogy igaza van.
- Nos. Akkor talán elmesélhetné, hogy mi is folyik a városban. Mitől vannak ezek a szörnyű megbetegedések? - kérdezte Adelus.
- Természetesen, körülbelül két hónappal ezelőtt jelentek meg az első jelek. Az emberek eleinte csak fáradékonyak, fehérek és gyengék voltak. – Vágott bele a történetbe a doki, majd levette a szemüvegét, és megtörülgette. - Eleinte szimpla járványnak tűnt. Több hét is eltelt mire újabb látható tünetek jelentek. Ezeket már bizonyára ti is láttátok az utcákon heverő szerencsétleneken. - elkomorodva bólintottam, és próbáltam megjegyezni a hallottakat.
- Mostanra viszont már a folyamat felgyorsult, napokon belül súlyossá válik a betegség, és akár 4 nap alatt is bele lehet halni. Ez a valami leterheli a szervezett, majd mikor már kifárad, elkezdi roncsolni a sejteket, végső stádium felé a pupillában eltünteti a pigmenteket, és fokozatosan beépül a szervezetbe. A legvégén elszíneződik a vér, jó formán ki irtja a vörösvérsejteket, emiatt az emberek nem kapnak oxigént, és megfulladnak. Bár vannak, akik szomjan hallnak mielőtt megfertőzésének vagy kor súlyosan kiütközik rajtuk, mert nem isznak vizet. Azok, akik elég gazdagok és gyorsak voltak, már elhagyták a várost.
~ Ezen vajon miért lepődök meg?.... Bár, én még gyalog is elmentem volna innen. - gondoltam, majd kibuggyant belőlem egy kérdés.
- Mondja, doktor úr, akkortájt, mikor a betegség elkezdődött, történt valami furcsaság a városban? Akárcsak helybeli pletyka szinten.
- Nem, semmi ilyesmit nem hallottam. Sokfélét mondogattak a hozzám jövő betegek ennek a rémálomnak az elején, de hát mi lehetne furcsább egy járvány kitörésénél? - kérdésemre csak megvonta a vállát az orvos, és újabbat kortyolt a teából.
- Arra gondoltam, hátha volt valami furcsa jelenség, amit láttak, csak nem tudták, hogy mi az. - válaszoltam, majd én is nyeltem a teából.
- Ez nem is rossz ötlet. - szólalt meg az idáig a macsekkal játszó Tabu.
- Legjobb lenne, ha a forrásnál kezdenék a nyomozást. - mondta a doki, és egy vázlatos térképet terített az asztalra. - Itt a város térképe. Látjátok, a város forrása ennek a dombnak a tetején van, az egész város eme gazdag és pompázatos kincs köré épült.
- Bizonyára valamilyen legenda is kapcsolódik a forráshoz, nem, Misuza-san? - tettem fel egy újabb kérdést.
- Igen, igen fiatalúr. A legenda szerint ezt a forrást egy vízsárkány hozta létre, még jóval az emberek előtt. Idejött és leásott a föld alá ahol és alatti fészket épített, ahol kiköltötte a tojásait. A legenda úgy tarja, hogy a domb mélyén a mai napig ott van az elhagyott fészek. És néha a vízben érdekes ásványt lehet találni, amit tojáshéjnak nevez itt mindenki. Szerintük azok a tojások megkövesedett maradványai.
- Ez érdekes mese volt, de kissé eltértünk a tárgytól. - vetette fel Gabriel, én félig igazat adtam neki. Reméltem, hogy van valamilyen utalás benne arra, hogy ki fog törni egy járvány, de tévedtem.
- De olyan szép történet volt. Sárkány is szerepelt benne. - szólt Meta. Kissé meglepődve néztem rá, de végül leesett, hogy sárkányölő volta miatt tetszett neki ennyire a "mese".
- Egyetértek Gabriellel. - szólt Adelus, megtörve a hallgatását.
- Doktor úr, kérem, mondja el talált kapcsolódást más betegségekhez? Még indulás előtt körbe olvastam, és volt pár kór, amire ráillik a tünetek egy része. - Adelus szavaira a doktor elkeseredetten válaszolt.
- Sajnos soha eddig nem találkoztam ilyen tünetekkel, és hiába hasonlóak a tünetek ez a járvány nem betegség, hanem méreg eredménye, ugyanis ez a bizonyos anyagnak, amit izoláltam a betegek véréből nincsen semmilyen élet funkciója, mint a baktériumoknak vagy a vírusoknak. Sajnos még tüneti kezelést sem tudtam kitalálni, pár naponta új gyógyszerrel próbálok meg segíteni a szerencsétleneken, de hiába. A vírus, túl gyorsan alkalmazkodik mindenhez. Most is egy új módszeren dolgozok immár három napja.
- Ezúttal biztos sikerrel jár. - biztatta Tabu, amit az orvos egy mosollyal köszönt meg. - Most már mi is itt vagyunk.
~ Legalábbis megpróbáljuk megtalálni, hogy mi okozta az egészet, és ha valaki felelős érte, kiverjük belőle az ellenszert. - néztem sötéten magam elé.
- Ha már a forrásnál kell elkezdenünk a kutatást, él a közelben valaki, aki a forrás közelében dolgozik, és még életben lehet? - kérdezett tovább Adelus.
- Nos, minden lakos érintkezik, így vagy úgy a forrással. Vannak, akik a helyi nevezetességek közelében dolgoznak. Mások árut, utasokat szállítanak a csónakjaikkal. Öt napja jártam a helyi vízpark tulajának feleségnél. Szegény asszony haldoklott, de a férje Egon még életben lehet. Talán ő tud válaszolni magunkak, ha az óta nem lett súlyosabb az állapota.
- Ha a víz a fertőző, valószínűleg a pára és a permet is az, esetleg tudna adni valamit, amivel védhetnénk magunkat... és a familiárisokat valamilyen szinten? Mondjuk orvosi maszkot, vagy hasonlót. Egy doktornak biztosan akad. - kérdezte a fegyvermágus. Jó ötletnek tűnt, és csak abban reménykedtem, hogy a tojásnak nem lesz semmi baja. Néhány réteg ruha alatt csak nem fog vízzel érintkezni... Na meg a kígyók szervezete egészen más, mint az embereké, és még nem láttam beteg állatot.
- Hát, akadni akad, de nem tudom, hogy mennyiben segít elkerülni nektek a fertőzést. A legjobb, ha csak olyan vizet isztok, ami teljesen tiszta. De várjatok egy pillanatot. - pattant fel a székről az orvos, bement a rendelőbe, majd kisvártatva néhány maszkkal tért vissza: - Kicsit lekezeltem őket az egyik gyógyszeremmel. Nem volt képes megállítani a mérget, de talán segít, hogy belégzés útján ne mérgeződjetek meg. - Megnyugodva vettem az arcom elé az egyik maszkot. Kicsit klór- és másfajta gyógyszerszaga volt, de nem igazán zavart. Majd egy pillanatra elgondolkoztam. Ha a vízpára mérgező lehet... Akkor víz közelében nem idézhetek jeget, ivóvíznek. Az eszembe véstem az információt.
- Köszönjük a segítséget, és, hogy válaszolt a kérdeseinkre. - állt fel Adelus, mi pedig követtük a példáját. Már épp kifelé tartottunk, mikor céhtársam visszafordult az ajtóból. - Ó, még valami. Mondja, doktor úr, mióta van ön a városban?
- Hát, már egy ideje itt dolgozom, miért kérdi? - válaszolt. Ez még nem lett volna furcsa, de elég idegesnek tűnt, és a fejét vakarva válaszolt.
- Csak azért, mert eddig ön a legegészségesebb ember, akivel mi itt találkoztunk. Ha kezdettől itt van miért nem kapta még el a kórt? - nézett rá a térmágus. Én első tippre a külön vízre gondoltam volna, de a doktor viselkedése rácáfolt a mentegetésre.
- Nem tudom. - vágta rá. - Sietniük kell a vízforráshoz, és még jobban kell igyekezniük, ha meg akarják találni Egont!
Kételyeim kezdtek támadni a doktorral kapcsolatban, de végül elindultunk Egon felé, és elismerő pillantást vetettem Adelusra. Próbáltam kizárni a tekintetemből az utcán fekvő betegeket, de nem igazán sikerült figyelmen kívül hagyni őket. A helyzet az egész városban ugyanolyan volt, úgy tűnt, a betegek minden utcában ott voltak. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért nem tudták őket elhozni innen.
- Nektek mi a véleményetek az Öregről, és erről a helyzetről?
- A helyzetről nem tudok mit mondani, nem értek a betegségekhez, sem a vegyszerekhez. Az öreg pedig gyanús, felettébb izgatott lett, amikor rákérdeztél, hogy miért nem lett beteg. Lehet, hogy csak szerencsés, de a gyanakvás még nem ölt meg senkit. - foglalta össze gondolataimat a fegyvermágus.
- Nagyjából ugyanazt gondolom, mint Gabriel. Ha találunk még egészséges embereket, akkor a doki tisztázva van. Viszont... Ha a forrás közelében vagyunk, és valami történik, nem használhatok mágiát, legalábbis támadásra biztosan nem. - mondtam sóhajtva. - A jégmágia a levegőben található vizet is felhasználja az idézéshez. Ami lehet, hogy mérgező. A szétpattanó jégszilánkok megsebezhetnek valakit, és nem tudom, hogy a hideg megöli-e a vírust. Remélem, hogy fölöslegesen vagyok óvatos, de nem akarok kockáztatni. - Forrón reméltem, hogy igazam van a túlzott óvatossággal kapcsolatban, de jobb, ha nem csinálok semmit, mintha megölöm őket vagy magamat.

Az út a szivattyúrendszerhez még azt a kevés örömet is kivette belőlem, amit a csapat összeállása okozott. Egyre rosszabb bőrben levő emberek feküdtek az utcán, és a szagból arra is ítéltem, hogy közülük néhányan már soha többé nem lesznek szomjasak. A maszk mögött nem látszott, de egyre jobban összeszorult a szám, és az oldalamon lógó késhez nyúltam, a tokra tettem kezem, és hüvelykujjammal ki-be tologattam.
Skrííí. Skrííí.
A lépéseink zaja mellett a csikorgó fém hangja volt az egyetlen hang, ami kísért minket. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy egy szellemvárosba keveredtünk, és hogy az emberek már túl vannak minden reményen.
A térkép alapján még pár utca volt a szivattyúig, mikor megállítottam a kis csapatot.
- Egy pillanat. Igyatok, amennyit szeretnétek, és utána kérném a kulacsokat.
Jó példával járva elöl, nagyot kortyoltam a tojás mellett hordozott kulacsból, és ugyanazzal a mozdulattal meg is töltöttem jéggel.
- Miért? - kérdezte Adelus kissé döbbenten. - Nem az lenne a jobb ha tartalékolnánk a vizet?
- Egyelőre még újra tudom tölteni a kulacsokat, de a szivattyúhoz közel már nem akarok kockáztatni. Úgyhogy amit most megisztok, az gyakorlatilag "plusz" víz. - Ade erre szintén inni kezdett.
Apró pecsétek tűntek fel a tenyeremben, majd két, ökölnyi jégdarab jelent meg a kezeimben. Ezeket Metának és Gabrielnek nyújtottam át. Ha kérik, megeszik-isszák, ha nem, hát nem. Majd gyorsan idéztem egy kis jeget Ade kulacsába is, és folytattuk utunkat a szivattyúállomás felé.
A főtéren egy kutat vettünk észre, mellette egy ráccsal lezárt lépcsősor vezetett a mélybe. A térkép szerint itt kellett elindulnunk lefelé. A fémrács problémáját sárkányölő barátunk oldotta meg, egy kis nasizás keretében, de a darabokat nem nyelte le, hanem csak félreköpte. El is indultunk, de a lépcső sokkal hosszabb volt, mint számítottam rá. Legalább háromszor kellett a válltáskát megigazítanom a tojással, mikor kényelmetlen kezdett lenni a szíj. Meglepő módon még a mélyben is volt elég fény, így nem kellett mesterséges fényt gyújtani. Vajon gondoltak rá a többiek?...
Egyre párásabbnak tűnt a levegő, és magamban megköszöntem Gabrielnek, hogy gondolt a maszkokra. Ahogy egyre nagyobb lett a páratartalom, úgy hallottam egyre jobban a pára okát. Az utolsó lépcsőfordulónál befordulva meglepődve álltam meg.
Egy kisebb tavat pillantottunk meg, aminek átmérője nagyjából négy méter lehetett, Közepén látszott, ahogy egy forrás bugyogott fel a mélyből. A fent látott kút kőburkolata a tóban végződött, de nem csak ez mutatta az emberi jelenlétet. Egy szivattyú is vezetett a tóba, és jónéhány szerszámot is láttam elszórva a tó partján, mintha valamilyen munkát végeztek volna. Itt csaptam a homlokomra. Társaim kérdő tekintetére ki is mondtam a gondolatomat:
- Azt elfelejtettem megkérdezni Misuzutól, hogy mostanában találtak-e új forrást.
Gyorsan szétszéledtünk, és nyomokat kezdtünk keresni. A barlangban elég gyorsan ment a keresés, hiszen mindent beláttunk. Húsz perc alatt már mindent átnéztünk, kivéve a tó alját, hiszen nem meglepő módon egyikünk sem akart arra vállalkozni, hogy ott nézzen körül. Az újabb terepátfésülés közben egyszer csak elfogyott a türelmem, és egy kavicson vezettem le a felgyülemlett feszültséget.
~ Repül a kicsi kő, ki tudja, hol áll meg.... - néztem a röppályát, majd elfehéredve láttam, hogy Gabriel kisállata mögött alig fél méterre ér földet. Kaensho összerezzenve ugrott egyet, egyenesen a mellette fekvő kőfalnak. Ijedten kiáltottam fel, ahogy nem visszapattant vagy felkenődött, hanem eltűnt benne. A hangra mindenki felém fordult, én pedig futva indultam meg az incidens helyszínére. A kisfarkas még nem került elő, de nem is hallottam semmilyen hangot, úgyhogy én is átrohantam a kövön.
Egy lépcső előtt álltam, de ez meredeken felfelé vezetett, ellentétben az előzővel. Az illúzió a fényt is kizárta a folyosóról, de ezt ellensúlyozták a fáklyák a falakon.
- Ez egy illúziófal. - hallottam a falon át Adelus hangját, amit nem bírtam nevetés nélkül megállni, így kihagytam a mondat többi részét. Néhány pillanat múlva a többiek is átértek az illúzión.
Kaensho egy pillanat alatt felugrott Gabriel vállára.
- Mire várunk? Irány felfelé! - szólt bátran a kisfarkas, az én nevetésem pedig kiújult. A szúrós tekintetre nem figyeltem, és ismét gondolkozni kezdtem, hogy Arisa vajon milyen lesz?
Tíz percen keresztül lépcsőztünk... Vagy inkább másztunk? A lépcső ennyi erővel akár függőleges is lehetett volna, de végül egy csapóajtó alá értünk.

Az út a város egykor híres gyógyvizű forrásához egyik lett a legrosszabb élményeimnek, amiket valaha átéltem. Errefelé több beteg ember, volt, mint a város felé. Sőt nem csak betegek, hanem halottak is. Igyekeztem nem gondolni erre, de eléggé megviselt a dolog. Eddig egyedül a nagyapámat láttam holtan, de ő is a ravatalon feküdt, nagyon annak lennie kell. Olyan békés volt, mintha csak aludna.
De itt. Itt egy rémálom vált valóssággá.
Örültem, hogy Gabrielnek eszébe jutottak a maszkok. Sokat segítettek, hogy elnyomják az utcán terjengő borzalmas szagokat. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Miért nem tett még semmit a Király? Tettem fel magamnak újra és újra ezeket a kérdéseket.
Mégis kinek állt érdekében egy teljes várost megmérgezni? A válasz eléggé egyszerűnek tűnt elsőre: valamelyik sötét céhnek. De még akkor is ott a ,,miért?” kérdése. Nagyon reméltem, hogy a nyomozásunk során nem csak a gyógymódot találjuk meg, hanem a tettes is sikerül elkapnunk.
- Egy pillanat. Igyatok, amennyit szeretnétek, és utána kérném a kulacsokat. – törte meg a csapatot vezető Rane és gyorsan kiitta saját kulcsát.
- Miért – bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés. Annyira elmerültem a külvilág kizárásában, és sötét gondolataimban, hogy alig voltam tisztában azzal mi is történik körülöttünk.
- Egyelőre még újra tudom tölteni a kulacsokat, de a szivattyúhoz közel már nem akarok kockáztatni. Úgyhogy amit most megisztok, az gyakorlatilag "plusz" víz. – Magyarázta. A többiek, gyorsan megértették a dolgot, és megittuk a magunkkal hozott vizet, amit Rane mágiájával gyorsan pótolt. Mint Mondta, itt még biztonságos a vízpárából jeget csinálnia.
A város főtere egészen más volt, mint más városokban. Innen hiányzott a katedrális, a piac, a városháza, iskola, és a szokásos épületek. Helyette egy hatalmas kút terpeszkedett a főtéren, ami mellé a nagy pumpáló rendszer építette ki, hogy a mélyen lévő vizet felhozzák és a várost áthálózó csatornarendszerbe jutassák.
Mindnyájan észrevettük a kút oldala mellett lévő kis lépcsőt, és úgy döntöttük körülnézzünk lent is, ahonnan a víz származik. Köröbelül negyed óra alatt értünk le a kürtő aljába, aminek fala mentén egyenletesen kanyargott lefelé a lépcső. Úgy tűnt rúnákkal érték el, hogy a vas ne rozsdásodjon az egyre növekvő párában.
Lent egy óriási földalatti tavat találtunk. Ám mindenütt a helyiek beavatkozása látszott.
Egy óriási cső lógott a zubogó forrásba, hogy felszívja az értékes vizet. Úgy véltem, hogy régen a forrás a felszínen volt, ám a víz szintje lecsökkent és ezért építették ki a krillianiak ezt a vízmozgató rendszert.
Hallottam, hogy Rane mondott valamit, de a víz zubogása elnyomta a hangját. Úgy döntöttük szétválunk és mindenki más-más részét nézi át ennek a lenti barlangtónak. Természetesen a vízbe egyikünk se kívánkozott lemenni.
Sok szerszámot találtam a saját részemen, egy részük már el is kezdett rozsdásodni. Éreztem egy kisebb szobát is a Space Magiknek köszönhetően, de mikor benéztem láttam, hogy csak különféle csöveket és más szivattyú alkatrészeket tárolnak benne. Épp a szerszámok között kutakodtam, amikor meglepett kiáltást hallottam a tó túlsó feléről. Onnan, ahol Rane kutakodott. Ijedtemben rémülten ugrottam egyet. Biztos voltam benne, hogy megtámadtak minket, és harcra készen rohantam ki a kis szobából.
Láttam, hogy Gabriel, és Tabuchi értetlenül néznek egy fal szakaszt. Céhtársam és Gabriel fehér farkasa viszont eltűnt. Futva rohantam feléjük, és Sapce Magicnek, hála rájöttem mivel is állunk szemben.
- Ez egy illúziófal – Jelentettem ki magabiztosan. Ám a elég volt ránéznem a két aggódó Dragon Fangos varázslóra, hogy gyorsan pontosabb helyzet leírást adjak. – Mindketten a túloldalon vannak, biztonságban. Lehet, hogy a szememet be tudja csapni a szemfényvesztés, de a térérzékelésemet nem. - Gyorsan átmentem én is a hamis kőfalon, és egy lépcső tövében találtam magamat. Rane és a familliárs annak a tövében ácsorgott. Amint a fegyvermágus srác is átért Kensho azonnal a nyakába ugrott.
- Mire várunk? Irány felfelé – adta ki az utasítást. Mind egymásra néztünk, de senki se mozdult azonnal.
- Megyek előre. Képes vagyok egy rövid távolságon belül érzékelni a teret, ha csapda vagy ilyesmi lesz, előttünk én tudni fogok róla. – Mondtam és szavaimat aláhózva megindultam előre a meredek lépcsőn. Elég sokáig mentük felfelé a pokolian meredek lépcsőn. Út közben nem éreztem semmit, az út végét a csapóajtóval pedig előbb vettük észre, minthogy az érzékelő mágiám hatósugarába került volna.
- Egy két percet kérek tőletek – suttogtam társaimnak. – Megpróbálom kielemezni mi vár ránk a túloldalon.

A térképből végül kibogarásztuk, hogy merre is kell elindulnunk ahhoz, hogy a szivattyútelephez kerüljünk, és közelebbről megvizsgáljuk, hátha megtaláljuk az okot, ami miatt elszabadult a betegség a városban. Őszintén hittem benne, hogy meg is tudjuk oldani a rejtélyt, de valami azt súgta, hogy koránt sem lesz ilyen könnyű dolgunk, sőt, idegenkezűséget sejtettem benne. Ha nem is a dokiét, de valaki biztosan benne van, egy teljesen ismeretlen vírus csak így egyről a kettőre nem szabadul el csak úgy, semmi előzmény nélkül.
Az út alatt Kaensho továbbra is folytatta a „dörgölőzést”. Mi lehet vele?
Gyaloglás közben a Rane nevű mágus megállt, és hátra fordult hozzánk:
- Egy pillanat. Igyatok, amennyit szeretnétek, és utána kérném a kulacsokat. – szólt.
- Miért? – kérdezte Adelus helyettem. – Nem az lenne a jobb, ha tartalékolnánk a vizet? – szólt jogosan.
- Egyelőre még újra tudom tölteni a kulacsokat, de a szivattyúhoz közel már nem akarok kockáztatni. Úgyhogy amit most megisztok, az gyakorlatilag "plusz" víz.
Az egyetlen problémám az volt ezzel, hogy nem volt kulacsom, és csak lesandítottam a farkasomra, aki ugyanezt tette, csak felfelé. Meg sem kellett szólalnunk, hogy tudjuk a tekintet okát.
- Nem szokásom ilyen felszerelést hurcolni külön. Meta hord magával bort, abból eddig jutott nekem is. – vontam meg a vállamat, aztán Rane szó nélkül egy-egy ökölnyi jégdarabot idézett meg a kezébe, és átnyújtotta nekünk. – Köszönöm. – fogtam meg a köpenyem ujjával, hogy ne érezzem a hideget, és kettépattintottam. Leguggoltam, és az egyiket a fél tenyerembe téve tartottam Kaensho elé, míg a másik darabot egybe bekaptam, és szépen lassan elropogtattam. Átkozottul hideg volt, néha meg is ragadt nyelvemen, de gyorsan mozdítottam rajta egyet, és ez után folyamatosan mozgattam, hogy nehogy meg tudjon tapadni.
A kis farkas nem volt ilyen szerencsés, az első nyalásával odaragadt a nyelve, és nem tudta elhúzni.
- Avu, a ne-vem! – önkéntelenül is széles mosolyra húztam a számat, ahogy megpróbálta elrángatni a jégdarabtól pici rózsaszín nyelvét. – Géb-iel! Ne öhög-é- me- leha-apom a a-cot!
- Jó, jó, persze… lehelgesd inkább, hogy elengedje a jég! – szóltam, és én is két kézbe fogtam a darabot, hogy mihamarabb felengedjen. Kisvártatva, és pár sor kötekedés meg nevetés után sikerült is elengednie, aztán vadul nekiállt elrágcsálni, elnyalogatni a megmaradt darabot. – Elég volt? – kérdeztem.
- Egen. – nyalta körbe a szája szélét, én meg visszaigazítottam neki a maszkot. – De ananásznak jobban örültem volna.
- Hát, jelenleg fogyóban van. – szóltam, és felegyenesedtem, aztán lassacskán elindultunk. Tovább. A kötekedős kisfarkas a lábam mellett sétált tovább, valamivel távolabb merészkedett néha, de nem vitte túlzásba a vakmerőséget. Remélem, idővel kinövi majd a hasonlót, ha nem lennék mágus, és így lenne mellettem, valószínűleg akkor is hasonló látványban lenne része néha, de most még fiatal, és érthető a dolog.
Célunkhoz érve egy kutat találtunk, amit valami féle fedőlappal takartak be, és várható volt, hogy a vasgyúró, illetve, vasgyomrú vaszabáló sárkányölő hölgy fog a pályafutásának véget vetni. Kaensho hatalmasra guvadt szemekkel bámulta, ahogy a kis szőkeség darabokra tépi a vaslapot, aztán elindultunk lefelé a lépcsőn. Mielőtt az első lépcsőfokot bevettem volna, a farkas megállt a lépcső peremén.
- Ezt meg hogy? Hogy csináltad? Mutasd a fogad! Nem törtek ki? Épek? – bombázta a kérdéseket, de amint vállig elmerültem a lépcsők miatt, oldalra fordítottam a fejem, és odaszóltam neki:
- Még sokat kell tanulnod a mágiáról, töpszli. Na, gyere inkább! – paskoltam meg a vállamat, mire ő odaszökkent. – És még nekem is. De, egyébként, ha tudni akarod, Meta egy démont zárt magába, ami folyton csikizi a hasát belülről, és csak akkor hagyja abba, ha valamilyen fémet tol le neki, amin elrágódhat. Komolyan. – mosolyodtam el, azzal elindultunk lefelé a véget nem érőnek mutatkozó lépcső aljára. Elég sok lépcsőfokot léptünk, mire elértünk az alját, ott pedig érdekes módon volt elég fény ahhoz, hogy ne vakláljunk.
Ahogy a lábam ismét a borba vetődött, Sho rögtön le is ugrott, és nyomozókutyaként kezdett körbeszaglászni.
- Fésüljük át a terepet! – szólt gyerekhez illő izgalommal, és a porba dugta az orrát, szippantott egyet, és magasra emelte a fejét, összeszorította a szemeit, és a megszokott reakció játszódott le, mégpedig, tüsszentett egy méretéhez illőt, ámbár egész szép tűzfoszlányt fújt maga elé.
- Rendben, Dr. Kaensholmes. – gúnyolódtam, de hallgattam rá, ahogyan a többiek is, habár, nem azért, mert ő utasított, hanem, mert ez volt az ésszerű. Viszont, nagyjából húszpercnyi kutakodás után nem találtunk semmit, pár eldobált szerszám, és egy rozsdás gép jelenlétét leszámítva, és Rane tehetetlenségében arrébb rúgott egy követ a fal felé, és ahogy lekövettem tekintetemmel a röppályáját, egyenesen Sho felé tartott. Hirtelen megijedtem, hogy eltalálja, de a kis farkast se kellett félteni, amint meghallotta a neszt, odébb ugrott… egyenesen a falba… illetve, át rajta. Merthogy nem volt se puff, se semmilyen hang, Kaensho egyszerűen átrepült a sziklán. Ez viszont, újabb kérdést vetett fel. Adelus és én elsőként léptünk át az illúziósziklán, és elsőként láttuk meg a porban fetrengő Kaenshot.
- Hé, jégmáguskám, szólhatnál, ha hasonlót tervezel! – kiabált Kaensho vissza.
- Ez egy illúzófal! – kiáltott át Adelus is, és elmosolyodtam, odaátról pedig Rane nevetése hallatszott.
Lassan megérkezett mindenki Kaenshohoz, és sajnálattal fedeztük fel, hogy az illúzió a fényt kis kizárja az alagútból, amiben egy újabb lépcső indult meg felfelé. Viszont, a fényhiányt kárpótolta a falakon meredező fáklyák fénye, no meg Kaensho rajzainak halvány foszforeszkálása a sötétben.
- Mire várunk? Irány felfelé! – ugrott vissza a helyére a töpszli, mindenkit nevetésre késztetett, ő maga pedig szúrós szemmel mért végig mindenkit. Én még küzdöttem egy kicsit a reflexxel, de én se bírtam sokáig cérnával, amit egy újabb fülbe harapással jutalmazott. Kicsit se fájt, csak csípett, ahogy szokott, jelezve, hogy nem tetszik neki a dolog.
- Igenis parancsnok! – tisztelegtem neki nevetve, aztán elindultunk felfelé, a lépcső tetején pedig egy csapóajtót találtunk, amin túlra próbált nyúlni Adelus a képességével.
- Egy két percet kérek tőletek. Megpróbálom kielemezni mi vár ránk a túloldalon.

A körülöttünk lévő térre próbáltam koncentrálni. Társaim mind csöndben voltak, még a familliársaikat is sikerült elhallgatatni. Egy szobát éreztem magam felett. Olyan nagy volt, hogy csak egy kis részletét tudtam befogni. Ám sok nagy méretű tárgy volt benne elhelyezve. Túl egyszerűek voltak ahhoz, hogy bútorok legyenek, ráadásul nem is úgy voltak elrendezve. Egy raktár döbbentem rá.
4 ember álldogált felettünk körben állva, pár lépésnyi távolságra egymástól. Épp szólni akartam, amikor fentről hangok szűrődtek le hozzánk. Pisszeni se mertünk, nehogy meghalljanak minket.
- …. és itt vannak a mágusok is. – mondja egy fiatalos hang, amitől a hideg futkosott a hátamon. Egyszerre tűnt barátságosnak, és veszélyesnek.
- Ezt meg honnan veszed? – Kérdezte valaki. Sajna a válasz elejét nem igazán hallottam jól, és úgy tűnt a többiek se. Egyedül a vége szivárgott le hozzánk.
- …. és az egyik kémem jelentette, hogy a dokihoz idegenek érkeztek.
- Fenébe! – káromkodja el magát. – Hogy haladunk?
- Elegem van a várakozásból! – csattan fel a férfi – a fél várost kinyuvasztottad már! A hullákkal szart se érek!
- De én igen! – szól közbe vihogva az első hang. Szóval jól sejtettem, hogy van velük egy nekromanta.
- Nem tudok mit csinálni, de az emberek alig isznak már vizet, rá kéne, venni valahogy őket igyanak és akkor 12 órán belül ….
Egy kisebb csend áll be.
- Most meg miért nézel rám?
- Indulj!
- Miért pont én?
- Ez előbb még itt ugrándoztál a sok hullának, most ki is …
Egy mély sóhaj hallatszott, majd valaki elindult. Éreztem a mozgását, és mind hallottuk a padló nyikorgását.
- Én visszamegyek, ne hogy feltűnjön valakinek, hogy itt vagyunk. Te pedig fejezd …. – A beszédet elnyomták a lábak dobogása, és a padló nyikorgása. Éreztem, ahogy a négy ember távozik a raktárszobából egy ajtón át, kilépve a mágiám hatósugarából.
Társaim kérdően néztek rám, ám én is majdnem olyan tanácstalan voltam, mint ők. Halkan megköszörültem a torkomat.
- Most valami nagyon fontosnak voltunk fültanúi. Felettünk egy raktár épület egyik helyisége van, az előbb négyen tanácskoztak, és nekem nagyon úgy tűnt, mintha valamelyik sötét céhtől jöttek volna. Egyértelmű, hogy ők felelősek a történtekért. Már nincsenek fent. A legjobb lesz, ha gyorsan szétnézünk. Könnyen lehet, hogy találunk valami nyomot. Sikeresen kinyitottuk az ajtót, és felmentünk a raktárba. A szoba egyszerű volt, és látszott rajta, hogy meglehetősen elhanyagolták. A falakon, sok helyen jött le a tapéta, és a padlóra is ráfért volna egy alapos söprés. Mindenütt ládák, és dobozok voltak, illetve több kanna víz. Fogadni mertem volna, hogy ez a víz nincs megmérgezve.
- Keresek egy ablakot és megnézem, hol vagyunk. Addig ti óvatosan nézzetek meg pár dobozt. – Javasoltam, és a legközebbi ablakhoz mentem, ám bosszúsan láttam, hogy az be van deszkázva. Az egész épületet át kéne vizsgálni, hogy megtaláljuk a kijáratot. Mennyire tudtam körbejártam a helyiséget hátha érzek még valamit a közelben. Közben én is megnéztem egy két dobozt és a fenti beszélgetésen rágódtam, keresgélés közben pedig csak különféle porokat, és köveket találtam. Nos, az ellenségeink között van egy nekromanta. Ha a többieket nem is őt jó eséllyel megtalálhatjuk a temetőben, vagy a hullaházban. Érezem, ahogy a karom libabőrős lesz a gondolatra. Meg aztán ilyen helyeken örültség szembeszállni egy halottmozgatóval. Ráadásul úgy tűnik élő emberekre is szükségük van. De miért?
- Azt hiszem, ezek talán a méreg alapanyagai lehetnek. Elképzelhető hogy megtaláltuk az ellenség egyik rejtekhelyét. – Morfondíroztam félhangosan – Van valakinek valami ötlete hogyan tovább? – Tettem fel a kérdést.

A lépcsőn hagytam, hogy hátulra kerüljek, és inkább lefelé figyeltem, gyakran néztem hátra, miközben a vállamon gubbasztó apróság szikrányi fénye derengett lefelé. Bármikor készen voltam előrántani a kardomat, és, hogyha hátulról próbálnak minket betámadni, megvédjem a csapatot. Persze, az, hogy a tudatosan kerültem a sor hátuljára nem csak e miatt volt. Kaensho nem tudtam, hogy mikor fog újra megszólalni, vagy mikor kapja el újra a szófosás, ami nem kis kockázat volt, tekintve, hogy milyen szószátyár, és ki tudja, hogy mit találunk felül? Ha lebukunk, akkor nem csak az életünkkel fizethetünk, hanem a küldetés sikertelenségével együtt egy egész város süllyed a reménytelenségbe…
Lényeg a lényeg, hogy rövidesen felértünk a lépcső tetejéről, és míg Adelust, mint térmágust a lépcső végén talált csapóajtóhoz engedték, én leültem a lépcsőre a sor végén. Kaensho leugrott velem szemben ugyanarra a lépcsőfokra, és úgy ült fel, mintha valami díszkutya lenne. Meg sem mozdult, és ez nem kis meglepetést váltott ki belőlem.
- Mi lett veled? – suttogtam, ő pedig körülnézett, négykézlábra ereszkedett, és odasompolygott.
- Próbálok komoly lenni, figyelni, hogy miket csináltok, elvégre, én is a csapat tagja akarok lenni, mágussá akarok válni én is!
Elmosolyodtam a válaszán, és rövidesen lépések tompa zaja szűrődött le hozzánk is. Mindenki a falhoz lapult, és fülelt, Adelus megfeszítetten koncentrált a csapóajtó mögötti térre, én pedig Kaenshora kacsintottam.
- Akkor vissza a helyedre, mi vigyázunk a többiekre. – szóltam, ő pedig bólintott, és visszakúszott a helyére, és újra felvette a szobor funkciót. Büszkeséggel töltött el, hogy ilyen fiatal, és megpróbál felnőni a feladathoz.
A lábnyomok pedig beszélgetés zaját is hozták magukkal:
-... és itt vannak a mágusok is. – kezdte az egyik
- Ezt meg honnan veszed? – jött rá egy másik hang válasza
- …. és az egyik kémem jelentette, hogy a dokihoz idegenek érkeztek.
- Fenébe! – káromkodja el magát – hogy haladunk?
- Jól már majdnem tökéletes… - felel egy újabb ismeretlen hang.
- Elegem van a várakozásból! – csattant fel az előbb szóló – a fél várost kinyuvasztottad már! A hullákkal szart se érek!
- De én igen! – szól közbe vihogva az első hang.
- Nem tudok mit csinálni, de az emberek alig isznak már vizet, rá kéne venni valahogy őket igyanak és akkor 12 órán belül ….
Egy kisebb csend áll be.
- Most meg miért nézel rám?
- Indulj!
- Miért pont én?
- Ez előbb még itt ugrándoztál a sok hullának, most ki is …
Egy mély sóhaj hallatszik, majd valaki elindul.
- Én visszamegyek, ne hogy feltűnjön valakinek, hogy itt vagyunk. Te pedig fejezd… - indultak el újra a léptek, és egyre távolabb vitték a hangokat, egészen addig, míg egy tompa puffanás után biztosra vehettük, hogy elhagyták a helységet.
Az egész beszélgetés alatt egyetlen dolog volt, ami teret engedett a fejemben. Az, hogy igazunk volt, nem magától alakult ki a vírus, vagy mi ez, hanem akarat is van benne.
- Most valami nagyon fontosnak voltunk fültanúi. Felettünk egy raktár épület egyik helyisége van, az előbb négyen tanácskoztak, és nekem nagyon úgy tűnt, mintha valamelyik sötét céhtől jöttek volna. Egyértelmű, hogy ők felelősek a történtekért. Már nincsenek fent. A legjobb lesz, ha gyorsan szétnézünk. Könnyen lehet, hogy találunk valami nyomot. – szólt Adelus, és egyet kellett értenem vele.
- Menjünk fel, nézzünk körül! – javasoltam, majd felegyenesedve megpaskoltam a vállamat, jelezve Kaenshonak, hogy hol a helye. Az elől lévő két srác felemelte az ajtót, és mi szépen kisoroltunk rajta. Odafent tanástalanul néztünk egymásra, aztán közös megegyezés alapján elindultunk felderíteni a helyet.
Leginkább egy raktárépületre hasonlított, még a hangulata is, tekintve, hogy mindenen vastagon állt a por, és újból megigazítottam Kaensho orrán a maszkot, nehogy ismét tüsszentsen egyet, és lángra kapjon valami. Még az is lehet, hogy puskapor van a hordókban, nem tudni, míg nem néztük meg. Adelus javaslatára elkezdtünk körbenézni a dobozokban, ládákban, hordókban, és Kaensho, jelenleg megtompult szaglására támaszkodva próbáltam megállapítani, hogy mi van az egyes dobozokban, de a többségről nem tudtunk semmit, vagy csak egyszerű, használhatatlan dolgok voltak. A legnagyobb meglepetés az ivóvíz megtalálása volt.
- Ez víz. – szimatoltam a maszkomat kissé félre húzva.
- Jó, de iható? – kérdezte a Sho.
- Azt hiszem.
- Honnan tudod?
- Nincs szaga. A tiszta víznek se színe, se szaga, se íze nincs.
- Nézd csak az agytrösztöt…
- Csitt.
- Azt hiszem, ezek talán a méreg alapanyagai lehetnek. Elképzelhető, hogy megtaláltuk az ellenség egyik rejtekhelyét. – morgott Adelus, majd hozzánk fordult: - Van valakinek valami ötlete, hogyan tovább?
- Ami azt illeti, több is. Minden arra utal, hogy vissza fognak ide térni, úgyhogy akár várhatnánk is rájuk. Adelus, te a mágiáddal az ajtónál állva meg tudod mondani, hogy mikor közelednek, és amint benyitnak, elkaphatjuk őket akár harc nélkül is. Ezzel a gond az, hogy ki tudja, mikor jönnek vissza? Addigra az egész város kipusztulhat. A másik ötlet az, hogy a doki minden bizonnyal többet tud mondani ezekről az anyagokról, ha viszünk mintát, talán még az ellenszert is ki tudja kísérletezni.

Másodikként érdeklődve vártam, hogy mit fog Adelus csinálni. Úgy látszott, semmit sem csinál, legalábbis olyat, aminek eredménye van. Bár, ki tudja? A térmágiáról tudtam, hogy hatásos, de csöndes. Mikor a térmágus már egy-két perce koncentrált befelé, leültem a földre, törökülésben, táskámat a tojással az övembe téve. Gabrielnek előbb jutott eszébe ez a nagyszerű ötlet, ő a lépcsőre helyezkedett el, és halkan sustorgott a familiárisával.
Kicsit összerezzentem, ahogy léptek zaja szűrődött le hozzánk. Adelus méginkább koncentrálni kezdett, mi pedig próbáltunk eggyé válni a fallal, már ami a hangokat illeti. Nehezítette a dolgot az, hogy valaki fönt rálépett a csapóajtóra. Feltehetőleg a takarítóbrigád is megbetegedett, és a lépés rezgései miatt bőven porzott a fa. Egyenesen rám. A kínok kínját álltam ki, ahogy a tüsszögéssel küzdöttem.
-... és itt vannak a mágusok is.
- Ezt meg honnan veszed?
- …. és az egyik kémem jelentette, hogy a dokihoz idegenek érkeztek.
- Fenébe! Hogy haladunk?
- Jól már majdnem tökéletes… - szállt be egy harmadik hang is a beszélgetésbe.
- Elegem van a várakozásból! A fél várost kinyuvasztottad már! A hullákkal szart se érek!
- De én igen! – vihogott fel valaki
- Nem tudok mit csinálni, de az emberek alig isznak már vizet, rá kéne venni valahogy őket igyanak és akkor 12 órán belül ….
Hatásszünet. Nekem már a könnyem folyt az elfojtott ingertől.
- Most meg miért nézel rám?
- Indulj!
- Miért pont én?
- Ez előbb még itt ugrándoztál a sok hullának, most ki is …
- Én visszamegyek, ne hogy feltűnjön valakinek, hogy itt vagyunk. Te pedig fejezd… - lassan elhalkultak a léptek, és egy ajtócsapódás után végre nyugodtan tüsszenthettem.
- Pardon.. - szabadkoztam a szúrósan engem néző embereknek.
- Most valami nagyon fontosnak voltunk fültanúi. Felettünk egy raktár épület egyik helyisége van, az előbb négyen tanácskoztak, és nekem nagyon úgy tűnt, mintha valamelyik sötét céhtől jöttek volna. Egyértelmű, hogy ők felelősek a történtekért. Már nincsenek fent. A legjobb lesz, ha gyorsan szétnézünk. Könnyen lehet, hogy találunk valami nyomot. - foglalta össze céhtársam a történteket.
Többet nem bírtam én sem kihámozni a hallottakból, úgyhogy a tettek mezejére léptünk. A csapóajtó könnyen nyílt, és gyorsan felkapaszkodtunk, majd felhúztuk társainkat is.
Egy raktárépületben találtuk magunkat. A por itt is mindent befedett, de most, hogy nem voltunk leleplezhetőek, elmúlt minden ingerem a tüsszögésre. Egy raktárféleségben találtuk magunkat, jópár dobozzal, kannával és egyéb dolgokkal megrakva. Ahogy lent is, itt is szétválva kezdtünk keresni. Legnagyobb meglepetésemre egy felfeszített dobozban köveket és port találtam. Vagyis, semmi hasznosat.
- Ez víz. – hallottam magam mögül Gabriel hangját.
- Jó, de iható? – kérdezte a familiárisa.
- Azt hiszem.
- Honnan tudod?
- Nincs szaga. A tiszta víznek se színe, se szaga, se íze nincs.
- Nézd csak az agytrösztöt…
- Csitt.
- Azt hiszem, ezek talán a méreg alapanyagai lehetnek. Elképzelhető, hogy megtaláltuk az ellenség egyik rejtekhelyét. – morgott a térmágus, majd hozzánk fordult: - Van valakinek valami ötlete, hogyan tovább?
- Ami azt illeti, több is. Minden arra utal, hogy vissza fognak ide térni, úgyhogy akár várhatnánk is rájuk. Adelus, te a mágiáddal az ajtónál állva meg tudod mondani, hogy mikor közelednek, és amint benyitnak, elkaphatjuk őket akár harc nélkül is. Ezzel a gond az, hogy ki tudja, mikor jönnek vissza? Addigra az egész város kipusztulhat. A másik ötlet az, hogy a doki minden bizonnyal többet tud mondani ezekről az anyagokról, ha viszünk mintát, talán még az ellenszert is ki tudja kísérletezni.
- Vagy utánuk is mehetnénk – vetettem fel. – Ha én akarnék egy várost megmérgezni, holtbiztos, hogy magamnak legyártottam volna az ellenszert, hátha valami baj történik. Ha őket megtaláljuk, szerintem van rá esély, hogy azonnal meg is oldhatjuk az ügyet. Na meg ők sem tudják tovább mérgezni a vizet.

A csapóajtóhoz érve, ahogy Adelus elkezd koncentrálni, elhelyezkedünk a lépcsőn. Rane előttem, Gab mögöttem, így két tűz közöt. Kezeim között ott pihen Tango, aki kivételesen nem alszik, hanem nagyra nyílt szemekkel pislog körbe. Néha nagyokat ásít, vagyis gondolom azt csinálja, mivel mindig elmozdítja valahogy a maszkot az arcán.
Hamarosan fenn léptek zaja hallatszik, és beszélni kezdenek.
-... és itt vannak a mágusok is.
- Ezt meg honnan veszed?
- …. és az egyik kémem jelentette, hogy a dokihoz idegenek érkeztek.
- Fenébe! Hogy haladunk?
- Jól már majdnem tökéletes… - hallok egy harmadik hangot is. Csodás... Kész gang bandával van dolgunk.
- Elegem van a várakozásból! A fél várost kinyuvasztottad már! A hullákkal szart se érek!
- De én igen! – most pedig vihogás hallatszik. Nekromanta lenne, hogy ennyit érnek neki a hullák?
- Nem tudok mit csinálni, de az emberek alig isznak már vizet, rá kéne venni valahogy őket igyanak és akkor 12 órán belül ….
A beszéd természetesen most abbamarad, a legizgalmasabb résznél. Kíváncsi vagyok most már, hogy kik ezek, mit akarnak, mit terveznek, stb. Hideg ráz már az ilyen küldetésektől.
- Most meg miért nézel rám?
- Indulj!
- Miért pont én?
- Ez előbb még itt ugrándoztál a sok hullának, most ki is …
- Én visszamegyek, ne hogy feltűnjön valakinek, hogy itt vagyunk. Te pedig fejezd… - újra abbamarad a beszéd, léptek zaja elhalkul, távolódnak. Ajtó nyikorgás, majd becsapódás, és szinte ezzel egy időben a mellettem ülő jégmágus hatalmasat tüsszent. De ha most emiatt lebukunk...
De nem bukunk le, hála istennek.
- Pardon.. - kér elnézést Rane, én pedig csak biccentek egyet. Hátrányunk nem származott eme akcióból, csak az, hogy most hirtelen a kis macskám is eltüsszentette magát. Megígazítom rajta a maszkot, na meg magamon is, mert azért még hasznos lehet.
- Most valami nagyon fontosnak voltunk fültanúi. Felettünk egy raktár épület egyik helyisége van, az előbb négyen tanácskoztak, és nekem nagyon úgy tűnt, mintha valamelyik sötét céhtől jöttek volna. Egyértelmű, hogy ők felelősek a történtekért. Már nincsenek fent. A legjobb lesz, ha gyorsan szétnézünk. Könnyen lehet, hogy találunk valami nyomot.
Újra csak biccentek egyet, majd elindulunk felfele. Könnyen, zökkenőmentesen feljutunk. Minden poros, meg amúgy sincs a hely a legjobb állapotban, valami raktár lehet. Szétválunk, és keresni kezdünk. A leghasznosabb dolog, amit én találok, az egy szerszámos láda, amit már megevett a rozsda. Én már azt is el tudom képzelni, hogy erről kaparták le a mérget. Vállat vonok, és eldobom a ládát, mire Gab felhívja a figyelmünket arra, hogy itt van víz. Ezután a megszokott csipkelődés jön Kaensho oldaláról, amit Gab egyszerűen megold, majd hamarosan Adelus, Gab és Rane feltevéseit hallgathatom. Csak csöndben bólogatok, biccentek, és hümmögök. Nem tudom mi van velem, a végén még kiderült, hogy holmi trauma tört felszínre az előző küldetés miatt.
- Én Rane ötletével értek egyet. - szólok a végén, nagy szemekkel, és unott arckifejezéssel.

- Így nem jutunk előre.. – vakartam meg a fejem. – Mi lenne, ha ti ketten – néztem Tabura és Gabrielre – elmennétek a dokiért? Lehet, hogy védelemre lesz szüksége, amíg kikeveri az ellenszert. Mi pedig Adelus-szal a mágusok után mehetnénk. A térmágiája segíthet a keresésben.
- Nem kéne akkor egy erősebb és egy gyengébb mágust összerakni, hogy kiegyenlítettek legyenek a csoportok? – kérdezte Gabriel.
- Háááát…. Ha az egyik csapat összetalálkozik az előzőekkel, akkor jobb, ha minél erősebbek. Ha ti találkoztok velük, akkor harcolhattok, ha mi, akkor futhatunk. Ha kiegyenlítettek, akkor bárki találkozik velük, futnunk kell. – érveltem.
- És mit csinálunk velük, ha megtaláljuk őket? – kérdezte Ade.
- Követjük őket, mi mást? – néztem értetlenül a térmágusra. – Ha valamelyik leszakad tőlük, szerintem le tudjuk verni, ha meg nem, akkor futunk.
Nem láttam az arcokon azt a meggyőződést, hogy én vagyok Fiore legbriliánsabb elméje, de elfogadták a tervet.
- Hát legyen, Rane - egyezett bele Ade a tervbe. - Itt már cselekedni kell. Tervezéssel már nem sokra megyünk. Jobb lenne ha együtt maradnánk, de akkor meg a doktor nem értesül erről a helyről. Ha pedig nem megyünk utána, lehet, hogy már nem lesz több esélyünk. Akkor még mindig az a terv hogy ti ketten mentek a dokiért? - bökött Adelus Tabura és Gabra, mire ők bólintottak
Mind a négyen a kijárat felé indultunk. Búcsút intettünk egymásnak, és páronként elindultunk az ellenkező irányba. Személy szerint csendben baktattam céhtársam mögött, aki koncentrálva próbálta a nyomokat követni. Néhány perc múlva aggódni kezdtem amiatt, hogy egyáltalán jó irányba megyünk-e. Adelus egyre több ideig téblábolt az utcasarkoknál, és egyre bizonytalanabbul választotta ki az utat.
- Mennyire vagy biztos magadban? – kérdeztem meg végül.
- Rane! Látod azt a lámpaoszlopot ott ahol a csatorna kezdődik? Kb addig ér el az érzékelő mágiám. 10 méter. minden irányba. Nem valami sok. Egyelőre. Ám szerencsére jól tudok tájékozódni, szóval eltévedni nem fogunk. És kisebb az esélye, hogy meglepnek.
Elnéztem a lámpaoszlopig. Ennek már szinte neki tudok támaszkodni!
- Áhh, értem. Ez esetben menjünk valamerre!
A következő saroknál viszont a földbe gyökerezett a lábam. Egy-két halottat idáig is láttunk, de ennyit még nem. Egy rakáson feküdt több tíz ember, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, egy szökőkútban. Abban már nem volt víz, de nem kellett túl nagy orvosi képzettség ahhoz, hogy észrevegyem, vízbe fulladtak, a „szokásos” tünetek produkálása mellett – fekete bőr, felakadt szemek.
- Hozzájuk ne nyúlj. – szóltam azonnal, amint megláttam őket. – Ennél jobb alkalom nincs is arra, hogy megmérgezzük magunkat.
- Eszem ágában sincs hozzájuk érni. - hördült fel Adelus, a botjára támaszkodva. Látszott rajta, hogy sokkolta a látvány. - Ez valami borzalmas. Rane, el kell kapnunk ezeket a sötét céhes rohadékokat, akik ezt művelték. Mégpedig azelőtt hogy összeszedik az élő embereket akiket a raktárban emlegettek
- Ezért fizetni fognak, abban biztos lehetsz. – mondtam halkan, ahogy egy-egy gyolcsot tekertem a kezeimre, hogy minden bőrfelületet befedjenek. Végre rájöttem, hogyan tudok harcolni anélkül, hogy én is megbetegednék.


//Tudtommal mi ketten vagyunk az aktív játékosok Ade-vel, ezért váltunk kétfelé, és így csak a ránk eső szálról tudunk. Amennyiben valaki visszatért/visszatér út közben, az szóljon, és PÜ-ben megbeszélhetjük az átalakítást //

- Így nem jutunk előre. – vakarta meg a fejét Rane és elgondolkodva és két Dragon Fangos mágusra nézett. – Mi lenne, ha ti ketten elmennétek a dokiért? Lehet, hogy védelemre lesz szüksége, amíg kikeveri az ellenszert. Mi pedig Adelus-szal a mágusok után mehetnénk. A térmágiája segíthet a keresésben.
Hogy miben segíthet a mágiám? Azt hittem rosszul hallok. Azt hittem elmagyaráztam, hogy elmagyaráztam Ranenak hogy milyen korlátolt az érzékelésem hatósugara.
- Nem kéne akkor egy erősebb és egy gyengébb mágust összerakni, hogy kiegyenlítettek legyenek a csoportok? – kérdezte Gabriel, mellette Sho nevű familliársa is helyeslően bólogatott, és morgott valamit amit valószínűleg csak a gazdája értett.
- Háááát…. Ha az egyik csapat összetalálkozik az előzőekkel, akkor jobb, ha minél erősebbek. Ha ti találkoztok velük, akkor harcolhattok, ha mi, akkor futhatunk. Ha kiegyenlítettek, akkor bárki találkozik velük, futnunk kell. – Évelt a céhtársam. Ebben bizony igaza volt. Csak négyen lett volna esélyünk ellenük. Itt most a két Dragon Fangos képviselt igazi harci erőt.
- És mit csinálunk velük, ha megtaláljuk őket? – kérdeztem a többiektől.
- Követjük őket, mi mást? – nézett rám értetlenül Rane, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna. – Ha valamelyik leszakad tőlük, szerintem le tudjuk verni, ha meg nem, akkor futunk.
Nem igazán tetszett ez a terv, sok volt benne a szerencsére épülő elem. Vakon fejest ugrani az ismeretlenbe nem az én műfajom. Láttam, hogy némileg Gabriel és Tabu is osztja az aggályaimat, ám végül minden rosszérzésem ellenére így szóltam:
- Hát legyen, Rane. Itt már cselekedni kell. Tervezéssel már nem sokra megyünk. Jobb lenne, ha együtt maradnánk, de akkor meg a doktor nem értesül erről a helyről. Ha pedig nem megyünk utána, lehet, hogy már nem lesz több esélyünk. Akkor még mindig az a terv, hogy ti ketten mentek a dokiért? - böktem Tabura és Gabra, mire ők bólintottak.
A rövid megbeszélés után mind a négyen a kijárat felé indultunk. Búcsút intettünk egymásnak, és páronként elindultunk az ellenkező irányba. Fogalmam sem volt merre kéne keresni őket. Az utcán sok volt a szemét, a vízben pedig mindenféle undok dolog lebegett. Magam elé idéztem a város térképét, és a legjobb közlekedés errefelé a gondolákon történő csónakázás volt. Az utcákon és a csatornák felett átívelő hidakon gyalog közlekedve sokkal lassabb eljutni a áros más pontjaira. Mit is mondott a fickó? Hogy élő emberekre van szüksége? Nos, ha így áll a helyzet akkor csak egy helyre mehettek: a kórházba. Magamban gyorsan betájoltam merre is vagyunk és hol a kórház. Majd elindultam az irányába. Több értelme volt ezt a megérzést követni, mint nyomokat keresni az utcán, úgy hogy nem értek hozzá.
- Mennyire vagy biztos magadban? – szólított meg egy idő után Rane. Mielőtt válaszoltam volna megigazítottam az arcomon lévő védőmaszkot.
- Rane! Látod, azt a lámpaoszlopot ott ahol a csatorna kezdődik? Kérdeztem tőle, és megmutattam melyikre is gondolok. Ő csak bólintott egyet válaszul. - Kb. addig ér el az érzékelő mágiám. 10 méter. minden irányba. Nem valami sok. Egyelőre. Ám szerencsére jól tudok tájékozódni, szóval eltévedni nem fogunk. És kisebb az esélye, hogy meglepnek.
- Áhh, értem. Ez esetben menjünk valamerre!
Pár utcát haladtunk, csak amikor egy döbbenetes látvány tárult a szemünk elé, a város egyik kútjánál. A kútban egy rakáson feküdt több holttest, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. Borzalmas és megrendítő látvány volt. Biztos voltam benne, hogy ez munka sok éjszakán át fog majd kísérteni az álmaimban. A kútban fekvő halottak valószínűleg mind megfulladtak, a bőrük pedig fekete volt, jelezve, hogy a betegség végső stádiumában jártak már. Próbáltam elhessegetni lelki szemeim elől a látványt hogy nem megfulladtak, hanem szomjan haltak, amikor a kút alján lévő kevés mérgezett vízért tülekedtek.
- Hozzájuk ne nyúlj. – Kiáltott fel váratlanul Rane, alaposan rám ijesztve. – Ennél jobb alkalom nincs is arra, hogy megmérgezzük magunkat.
- Eszem ágában sincs hozzájuk érni. – hördültem fel, kénytelen voltam megállni és a botomra támaszkodva megvárni, míg elmúlik a hányingerem. - Ez valami borzalmas Rane, el kell kapnunk ezeket a sötét céhes rohadékokat, akik ezt művelték. Mégpedig azelőtt hogy összeszedik az élő embereket, akiket a raktárban emlegettek
- Ezért fizetni fognak, abban biztos lehetsz. – mondta halkan, miközben valami szövetet tekert a kezeire. Úgy sejtettem így próbál védekezni a kór ellen. Lehet nekem is követnem kéne a példáját. - A kórház felé megyünk – közöltem vele az úti célunkat. – élő emberek kellenek nekik, és ott találhatnak a legtöbbet egy helyen.