Meglátni, és megidézni (magánküldetés Gabriel, Rane, Tabu és Mona részére)

-Mi a.... fene történt tegnap?! - kérdeztem magamtól a tükör előtt ülve, miközben újonnan szerzett nyuszifüleket vizslattam.
-Áu! Ezek most... komolyan igaziak? O.o – többszöri próbálkozásra sem sikerült megszabadulnom tőlük. Elég nehéz volt megemészteni, hogy két nyuszifüllel lettem gazdagabb az elmúlt éjjel, és még csak nem is emlékeszem rá, hogy kerültek a fejemre. Jobban szétnézve rájöttem, hogy az a kis szoba ahol vagyok, és az idejutás sem szerepel az emlékeim között. ~Valahogy csak idejöttem... - gondoltam és rá kellett jönnöm, hogy amíg csak itt ülök, nem fog kiderülni semmi. Felkeltem a tükör elől és elindultam az ajtó felé. A hirtelen mozdulatsortól a fejem sajogni kezdett. Egyre jobban érdekelt mi történhetett. Az ajtón kilépve újabb szörnyű dolog történt, mikor ugyanis egy lépcsővel találtam szembe magam. Gyorsan vissza mentem a szobába, és kihoztam a táskám, mert nem akartam kétszer végigmenni a „mumusomon”. Vissza érve a lépcsőhöz,elöntött a hideg veríték, a gyomrom görcsbe rándult, és remegni kezdtek a lábaim. A lejutás nem volt túl egyszerű, pláne a megszűnni nem akaró remegéssel. Többször neki indultam, de nem sikerült legyőznöm a furcsa, közlekedést segítő léceket. Mindenesetre annyi már kiderült, hogy egy motel szerűségben vagyok, valahol az emeleten. Jó kérdés hogy hogy volt rá pénzem, és hogy hogy jutottam fel. Fél óra szenvedés után sikerült lejutnom a lépcsőn. Mikor leértem, kerestem valakit aki tudna nekem segíteni. Nem tartott sokáig ugyanis a pultos röhögőgörcsben tört ki amint meglátott. Próbáltam normális hangnemet, és arckifejezést felvenni, mert abból elég nagy botrány lenne, ha véletlen porig égne az épület.
- Elnézést, nem tudja véletlen hogy hogyan kerültem ide?
- T-t-t-tegnap éjszaka – nevette el magát megint – egy m-m-másik hölggyel érkezett cs-cs-csont részegen. - a nevetés megint kitört belőle. Eléggé elkeserítő, hogy ennyire rossz a helyzet.
- Nem tudja véletlen hol találom azt a lányt, akivel tegnap érkeztem? - kérdeztem, de már alig tudtam uralkodni magamon. Reméltem választ ad a kérdésemre.
- Két utcányira innen van egy kocsma. Ott dolgozik mint pultos. - szerencséjére legyűrte a röhögőgörcsöt így elkerülve sorsát, miszerint néhány tűzlabda a képében landol.
Még utoljára megdobtam egy köszönömmel, és elindultam abba a bizonyos kocsmába. Kilépve az utcára, eszembe jutott a pultos reakciója füleimre, így kezdtem kicsit aggódni. Hál'istennek nem voltak túl sokan az utcán. Ők is mással foglalkoztak, ezért könnyedén végig slisszoltam a macskakövekkel kirakott utcákon. Út közben néhány járókelőt hallgatva az már kiderült, hogy valahol a Hakobehegyek lábánál vagyok. A kocsma épülete nem volt túl nagy. Normálisabb nem is lehetett volna. Kis címer az ajtó fölött, fa épület meg ilyen egyszerű, hétköznapi dolgok. Közelebb léptem az ajtóhoz és erőt véve magamon beléptem.

Arisa és az én erőnléti edzésem remekül haladt. Habár még csak három méteres volt a kislány, már órákat tudott a levegőben tölteni, mintha csak erre született volna. Az utasszállítást ellenben nem bírta annyira, épp ezért próbáltuk kitolni korlátait.
A Severus hátán ültem, közvetlenül szárnyai előtt. Arisának nem okozott gondot tüskéinek visszahúzása - egy képesség, amire néhány hete eszmélt rá -, így az eredeti tervemhez képest jóval kényelmesebb pozícióban utazhattam rajta.
- Felkészültél? - kérdeztem hangosan, hogy túlkiabáljam a menetszelet. Mámorító érzés volt több száz méter magasan szállni, mágia nélkül, csak Arisában bízva.. Aki egy hangos morgással jelezte, igen.
Néhány héliumos lufit engedtem föl, mielőtt felszálltunk volna.
- Ice Make: Claws! - jelentek meg a kezemen karmaim, miközben talpra álltam a kígyó hátán. Vastag, acélkemény pikkelyeinek hála nem érezte a cipőmön levő tüskéket, amelyek akár a fába is beleálltak volna. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és élveztem az arcomba csapó, hűvös szelet, majd figyelmemet a színes célpontokra irányítottam.
A hirtelen irányváltás így is meglepett, de megtartottam egyensúlyomat. A mutatványt saját mozgásom, Arisa mozgása és az egyenetlen felület tette nehezebbé, ahogy a kígyó izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek szárnycsapkodásának ütemére. Elszálltunk az első két, piros lufi mellett. A Severus a neki kényelmesebbet vette célra, én pedig választására reagálva a fejmagasságban lebegő gömb felé suhintottam. Egyszerre hallatszott a két durranás, ahogy lecsaptunk a két lufira. Majd az azutániakra.
Csak akkor siklottunk le a földre, mikor az összes célpontot hidegvérrel kivégeztük.
Arisa kissé fújtatva terült el a földön, és mohón a céh egyik vizeshordója felé vetette magát néhány lélegzetvétel után. Mikor végzett, mellé léptem, és megsimogattam nyakát.
- Ügyes voltál. - néztem fel rá boldog és büszke mosollyal. - Mit szólnál, ha elmennénk ma valamerre egy nyugisabb küldetésre? Lehetőleg jó messze innen. - Az emberek még mindig nem szokták meg Arisa látványát, szinte nem is mehettem ki az utcára anélkül, hogy valaki ki ne hívta volna az egyik céhtársamat, hogy megölje a "szörnyet". Habár mindig tisztázódott a félreértés, már nekem is volt kedvem munkára menni. Arisa egyetértően bólintott, és leheveredett a földre.
Az ebédlőben a szokásos élet folyt, amibe szokásom szerint próbáltam minél kevésbé bevonódni. A küldetésfal felé vettem az irányt, és a munkákat kezdtem szemlélni. Valami egyszerűt és könnyűt..
- Szervező a Mágusok Szépségversenyére, exkluzív fotós ugyanoda... Csak akkor kiírják a nevem a képekhez. Cassy megölne.. - morogtam magamban, majd megakadt a szemem egy másik papíron.



Letéptem a falról, és újra a gyakorlótérhez siettem. Szerencsére a felhívásra mellékeltek egy térképet is, így be tudtam azonosítani, nagyjából merre van Nindra. Végre nem kellett térképeket bújnom... És alig néhány órányi repülésre van innen, úgyhogy Arisa is bírni fogja a távot néhány pihenővel. Étel összekészítve, habár csak az enyém - Arisát már nem tudtam teljesen ellátni, annyira megnőtt, így szinte önfenntartóvá vált evés ügyében. Az első pihenő alkalmával Arisa újra a levegőbe vetette magát, és tíz percre eltűnt szemem elől, majd egy kecskével tért vissza fogai között.
- Jó étvágyat. - mosolyodtam el fekve, kezeimmel a tarkómon. Azon töprengtem, hogy ki kéne költöznöm a városból. Arisa egy idő múlva nem fog elférni a házamban, már most is kicsi volt a hely.
Végül, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de megérkeztünk Nindrába. Arisa többé-kevésbé kipihent volt, hála a gyakori pihenőknek, de még érződött rajta, hogy nem elég erős a hosszas repüléshez. A falu közepén értünk földet, nem kis riadalmat okozva a falu népének. Szinte azonnal megjelent a szokásos, vasvillás-fáklyás csőcselék, akik mostanában mindenhol megtalálhatóak voltak körülöttem.
- Izé.. Jónapot, Rane Iceclaw vagyok, és Ilya Bernhardt-ot keresem, nem a bajt.
- Ajánlom is, hogy tüntesse el ezt a.. valamit innen! - mutatott feldühödve az egyik vasvillás, bajszos férfi Arisára. A tekintetem olyan jeges lett, mint mágiám. Halványkék aura jelent meg körülöttem, lábam alatt megfagytak a kavicsok, lassan terjeszkedő jégkörben álltam. A férfi önkéntelenül is hátrált egy lépést, és gyorsan elhadarta az előbb kért útbaigazítást, mire sarkon fordultam. Nem értettem, miért kell ennyire elutasítónak lenniük az embereknek Arisával..
A házat megtalálva, a kislány körbement felderíteni és szaglászni. Én bekopogtam, és néhány perc elteltével türelmetlenné váltam, hiszen nem nyílt az ajtó. Figyelmemet azonban más kötötte le.
- Szia, Rane! – hallottam egy ismerős hangot, de a hozzá kapcsolódó kép nem volt ismerős. – Én vagyok az, Tabu. Kicsit megváltoztam, tudom. De nézd, hogy megnőtt Tango! – hadart tovább, mielőtt felfoghattam volna, hogy kivel is találkoztam. – Küldetésre jöttél?
Lassan-lassan rádöbbentem, ki is ő.
- Szia, Tabu, Tango! - fénylett fel az én arcomon is egy vigyor, ahogy ránéztem a macskát a kezében tartó lányra. - Látom, Krillian óta tényleg megnőtt. Ahogy Arisa is. - éreztem meg, ahogy a kígyó visszaért az épület másik oldaláról. A sárkányölő beleszippantott a levegőbe, majd Arisa felé fordult. Szemei kikerekedtek, és egy pillanatra megfagyott. Mint ahogy mindenki..
- Ő lenne... az akkori... tojás, he? - nézett rá meglepődve, ahogy elmúlt az első döbbenet.
- Ő bizony. - néztem büszkén a pikkelyes szépségre, aki érdeklődve szemlélte Tabut, majd visszatért oldalamhoz. - Most meg arra várok, hogy a néni ajtót nyisson...

- Hova indulsz? – szólított meg egy ismerős, csilingelő hang, amint a kollégium előterében meghúztam a táskám szíját, és ellenőriztem, hogy mindent betettem-e, ami kellhet. A kérdésre elmosolyodtam, és lenéztem, a lábam mellett ülő farkasra, megsimítottam a fejét.
- Chantaiba. – hazudtam, és végigtapogattam a zsebeket. Pénz, étel, ital, kötszer, kova és fenőkövek, a kötél, a síp, a színvarázs… Minden megvolt, a bunda pedig már a hasadékban. Felegyenesedtem, és kitartottam magam elé a kezemet tenyérrel lefelé. Egy pillanatra becsuktam a szemem, aztán végignéztem, ahogy derék magasságban kirajzolódik az immáron teljes pecsétem, és a táskát az ordító oroszlán száján keresztül a köztes világba süllyesztettem, aztán odafordultam Pruehoz. – Már régen voltam fent, Hitsu mester küldött egy levelet, hogy látogassuk meg.
- Sokáig maradsz? – érdeklődött, és közelebb lépett.
- Ameddig kell. Don?
- Küldetésen, ma estére vagy holnap délelőtt érkezik vissza.
- Vigyázz magadra addig, utána pedig rá is! - tártam ki a karom, Prue közelebb lépett, megöleltem, és eltolva magamtól megfordultam, és elindultam az ajtó felé.
- Ti is egymásra! – szólt utánunk, mire én csak felemeltem a kezem, és némán kisétáltam az ajtón.
- Míg mellettem van, nem esik baja! Szia! – köszönt vissza Sho aztán elindultunk kifelé az állomásra.
Amint befutott a szerelvény elindultam megvenni a jegyeket.
- Utolsó kocsi utolsó fülke. – szóltam mosolyogva Shonak, mire ő durcásan visszahőkölt.
- Óvodásnak nézel? Tudom! – szökkent föl ültéből, és két lépéssel később már fel is ugrott a vonatra.
Június kilencedike volt. Három héttel ez előtt találkoztam halottnak vélt szüleimmel, és a mesterükkel, Synestrával. Boldogsággal vegyes izgalom járta át a szívemet, hiszen az Ő mesterük hivatott magához. Jegyekkel a kezemben tértem vissza Kaenshohoz a hátsó kocsiban. Ahogy már megszokhattuk, ez a fülke mindig üres volt, hála a törött ablaknak, és hála a Fiorei vasútnak, hogy nem képesek megjavítani, így mindig van helyünk. Magam mögött behúztam az üvegajtót, aztán leültem az ülésre, és feltettem a lábamat a velem szemben lévőre.
- Mintha a kocsmában lennél. – jegyezte meg Sho.
- Ott könyökölni szoktam, anyu. – böktem vissza, mire ő csak vágott egy grimaszt, elterpeszkedett az ülésen, hogy senki más ne tudjon leülni, aztán lustán ásított egyet. – Egyébként, hogyhogy ilyen jóban vagy Prueval? Mióta?
- Mert veszélytelen. Donnal együtt vannak, nem?
- De, együtt, de hogy érted, hogy veszélytelen? – húztam fel a szemöldökömet.
- Kinéztem a kis szösziből, hogy lecsap rád, azért voltam vele olyan, amilyen. Mellesleg mindig is bírtam, de valahogy távol kellett tartanom tőled.
- Tőlem? – meglepettségem egyre jobban kiült az arcomra. – Te… Azt ne mondd, hogy féltékeny vo-
- Idióta. Én? Féltékeny? Rá? Hmpf! Tudod mit, Gabriel? Te csak maradj a kaszabolásnál, meg a tervszövögetésnél, szabadidődben meg fókuszálj Atsura, és nem lesz baj, vágod?
Csak most esett le. Sho minden fiatal, csinos nővel azért ilyen goromba, mert fél, hogy nem Atsuval jövök össze... Ez magyarázat arra is, hogy Metával meg Cassyvel miért volt olyan jóban, és miért volt velük olyan közvetlen. Őket is „veszélytelennek” ítélte meg, hiszen túl fiatalok voltak, ráadásul Metának ott volt Axel.
- Azért, te se vagy egy százas szög. – vigyorodtam el, és összefontam magam előtt a karjaimat. – Mióta dolgozol kerítőnőként? Jól fizetnek? És miért nem én kapom meg a fizetésedet? Megegyeztünk, hogy míg az én kenyeremet eszed, addig az én zsebemet húzza a pénztárca.
- És te mióta dolgozol pékként, hogy a te kenyered eszem? Hallgass inkább, azzal többet érsz! – befordult az ülés háttámlája felé, aztán míg meg nem érkeztünk Nindrába meg sem szólalt.
- Tudod, kicsit zavar, hogy hazudnunk kell arról, hogy hova jövünk. – jegyeztem meg, amint leszálltunk a megállón, és elindultunk az északra vezető úton. – Nem szokásom, főleg nem olyannak, akik a barátaim.
- Tudom. De amíg Synestra nem engedi, hogy elmondjuk másnak a titkát, addig nem tehetjük meg. Annyi eszed meg nem volt, hogy megkérdezd, szabad-e, úgyhogy hallgatunk, mint a sír.
Bólintottam, s közben elővettem a bundát a hasadékból, magamra kanyarítottam, és elindultunk felfelé az úton.
- Tudod, hogy hol van a bánya? – kérdezte Sho, amint elhagytuk a várost.
- Mhm. – bólintottam. – Arrafelé van egy fensík, ahol egy szentélyt találtunk Atsuval, amikor az élőholtaktól szabadítottuk meg a várost. – mutattam bal oldalra.
- Micsoda? Atsu is járt már itt?
- Aham. Tavaly karácsonykor. Chantaiba indultam, és megszálltam a város fogadójába, Atsuval közös szobát vettünk ki, mert az volt az utolsó szoba. Aztán az éjszaka folyamán meggyilkoltak valakit, és később kiderült, hogy egy sötét mágus akar zombisereget zúdítani a városra. Kicsináltuk a fickót, és elpusztítottuk az amulettet, akkor kaptuk ezt a tetoválást. – mutattam neki a jobb kezem fejét.
- Ez mi?
- Nem tudom, de azóta valami miatt megérezzük egymás közelségét, és néha még egymás érzéseit is, ha közel vagyunk a másikhoz. Majd Synestrát is megkérdezem. Szóval, ha egyenesen mész tovább, kétnapi járóföldre van Chantai, keresztül az ikerhegyeken, és azok között húzódó hídon. Arrafelé találtalak téged, egy tojásban.
- Igen, ezt már hallottam. – szólt lehangoltan, én pedig vettem a célzást, folytattam a mutogatást, ezúttal jobbra.
- Kicsit odébb lesz széles út jobbra, legalábbis, valamikor az volt, de már nagyon régóta nem használják őket. Már nagyapám idejében sem működtek a bányák Nindra környékén, Chantaiból hoztak le minden ércet, amire a városnak szüksége volt, de jobbára Chantai csak készárut forgalmazott. Na, mindegy. Szóval, arra van négy bánya. A gazdáikról nevezték el őket. Razershar, Thowill, Kaperslode és Moutin. Az utóbbi gyerekkoromban omlott be. Kaperslode volt a legnagyobb mind közül, sokak szerint még a tárnákon kívül is vannak járatok, de nem találta meg soha senki őket. Úgy hiszem, ezeket a járatokat keressük mi is.
Ez után vagy háromnegyed óráig gyalogoltunk, és már jócskán beértünk a fenyves takarásába, és megdöbbenésemre alig ismertem fel a jobbra vezető ösvényt. Elvadult, mióta nem használják, csupán annyival vált ki az erdő többi részétől, hogy a leágazás közvetlen szélénél ott állt a tábla alja, ami egykor azt adta az ember tudtára, hogy a bányák erre találhatóak.
- Te mész előre. – szólt Kaensho, és meglóbálta vastag szőrű farkát. – Eltakarom a nyomainkat.
Bólintottam, és elindultam a fák között. Pár lépéssel később megnéztem, pontosan mire is céloz Sho. Ahogy haladtunk, Kaensho a hóra terítette a farkát, és minden lépésnél ide-oda mozdította azt, így a hótakaró tetején lévő porhavat a nyomaink mélyedésébe söpörte, így azok szinte teljesen eltűntek. Jó fél óra gyaloglás után pedig feltűnt a hegyoldalban nagy á-t mondó három bánya szája.
- A második lesz a mienk. – szóltam halkan, és kissé megszaporázva a lépeinket indultunk felé.

- És, ha megkérdezhetem, mikor jártál ebben a bányában utoljára? - kérdezte Kaensho, ahogy egyre erősödő lángokkal a hátán belépkedett előttem a bánya torkán, én pedig szorosan mögötte sétáltam.
- Mondtam én valaha, hogy voltam bent? - vigyorodtam el. - Soha. A másikban már igen, még bandita koromban, elkapott minket egy hóvihar hazafelé jövet a zsákmánnyal, és behúzódtunk, de ott is az első harminc-negyven métert ismerem.
- És lusták voltatok már akkor is egy kicsit errébb jönni.
- Igen, mert tényleg nem mindegy, hogy melyik elhagyatott bányába húzódik be az ember egy hóvihar elől.
- Mi van, ha ebben egy jeti él?
- A hegyi jeti az Noah, nem emlékszel? – vigyorodtam el, nem régiben véget ért kalandunkra utalva.
- Furcsa egy lány volt, meg kell hagyni, de bírtam. – megállt, és fújt egy nagyobb lángcsóvát. Az előre kivetődő oszlop jó húsz méterre előre megvilágította a járatot, ami pár lépésen belül kettéágazódott. – Merre tovább?
Balra egy keskenyebb járat vezetett, szén és fa halmokkal, és egy csomó, szebb napokat látott csillével. A denevérek a falon csak hab volt a tortán, bár igazából nem zavartak volna, a lángtól úgyis félnek.
- Balra túl szűk a folyosó. Ha harcra kerül a sor, nem tudunk szabadon mozogni, és mindkettőnknek ez az erőssége, amitől megfosztatnánk, ha ezt választanánk. Semmiképpen nem mennék arra.
- Synestrához jöttünk, nem? Miért akarnál te harcolni?
- A múltkor is hozzá mentünk, és rögtön a hegyoldalban egy böhömnagy kőrakás támadott meg minket.
- Jogos. Akkor jobbra. – indult el szép lassan baktatni az említett irányba.
A törmelék ezen a járaton sem volt kevés, de a mozgásban kevésbé akadályozott volna minket, mint a másik irányban. A denevérek helyett itt lépten-nyomon patkányokba botlottunk, amik vagy meglapultak a sarokban, vagy menekülni kezdtek Sho lángjai láttán. Végig idézésre készen tartottam a kezem, hátha valami a falból készül ránk támadni, mint a múltkor, s bár ezen elméletem alaptalannak bizonyult mindezidáig, nem árt résen lenni. Hosszú, kanyargós folyosón haladtunk végig, négy-öt másodpercenként hátrapillantgatva, hang nélkül, fülelve haladtunk, míg nem a járat kiszélesedett valamelyest, és egy régi lépcsőhöz nem értünk.
- Ennél lentebb? – kérdezte Sho, és a lépcső széléhez lépett. – Wolfbite! – szólt, és egy újabb lángcsóvát küldött elénk. A megvilágított terepen a lépcsőnek nem is látszott a vége.
- Mhm. –bólintottam, és elindultunk a lépcsőn.

Néhány percet még várakoztatott minket az öregasszony. Persze, biztos öltözött, vagy rendet rakott, vagy nem tudom, mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek... De igazán várhatta volna, hogy jelentkeznek a segítségére a mágusok, ilyen pénzjutalom mellett. És utálok várakozni. Kezemet újra kopogásra emeltem, mikor egy idős hölgy nyitott ajtót. Ráncai és orra a gleccsereket idézte, súlyából pedig mind a ketten kiteltünk volna Tabuval. Hát, egyikünk se volt túl nagydarab, az biztos.
- Szép jó napot. Rane Iceclaw vagyok, és ha jól tudom, Ön Ilya Bernhardt. - próbáltam jó képet kialakítani magamról.
- Igen, kedveském, én vagyok. Örülök, hogy megjöttek. - mosolyodott el nagymamásan a hölgy.
- Végre, jó helyen járok. - lélegeztem fel. - Bevallom, némi problémába kerültem a faluban néhány emberrel, Arisa miatt.. - mutattam meg a kígyót. - És pontosan mi is lenne a feladatom? - lestem be az ajtón. Néhány üvegcsét pillantottam meg szekrényeken. Reméltem, csak annyi lesz a dolgom, hogy adogassam őket..
Ilya láthatólag nem tűnt rémültnek.
- Nemsokára elmondom, aranyom. Jöjjenek be!- Egy lépést hátrált az ajtóból, és a szoba felé intett. Arisa tudta, hogy kint kell maradnia. Tabu nem úgy tűnt, mint aki előre akar menni, így hát magamhoz vettem a kezdeményezést, lemondva az udvariasságról. Alig két lépést haladhattam befelé, mikor valami hideg belerobbant a vállamba, és nem hagyott mást hátra, csak sötétséget, és néhány csillagot. Egy pillanatra még talpon tudtam maradni, de aztán tudatom megszűnt működni egy jó időre...

Sajgó fejjel és vállal tért vissza öntudatom testembe. Első reakcióm az volt, hogy felkeljek, de ez ellen izmaim és fejem harsányan tiltakoztak. Maró füst halvány utóillatát éreztem orromban, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Csak egyvalamire tudtam gondolni. Más nem üthetett le hátulról, mint Tabu... De miért? Elmémmel halványan tapogatózást éreztem Arisa felől. Ezek szerint ő is jól van, és nem messze tőlem.

Végül elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felkeljek. A világ csak lassan nyerte vissza megszokott élességét, de a füst utóérzete gyorsan megszűnt. A fájdalom a vállamban viszont nem.
– Mi a franc volt ez…? - hallottam Tabu hangját is. Tabu, aki kiütött az előbb. És furcsa hangon. Jóval finomabb és vékonyabb volt ez, mint az idáig megszokott. Meglepődve néztem oldalra. Tabu kisebb lett. De nem csak összement, meg is fiatalodott. Most, hogy kihúztam magam, én is furcsának éreztem magam. Mintha megnőtt volna körülöttem a világ.
– Hallod, megfiatalodtál rendesen! – nevette el magát Tabu, de nem szívből jövően. Egy pillantással beláttam igazát. Nagyjából tíz éves koromban nézhettem ki így, megboldogult kisgyerekkoromban.
– Ne röhögj… te is ugyanúgy nézel ki. Ha nem, rosszabbul… - jegyeztem meg. A háta mögött álló tükör felé intettem. Hangom nekem is vékonyabb lett, de a gyenge reszelősség, amit a hideg levegő okozott, még mindig hallatszott. Legalább nem lett teljesen nevetséges. Ellenben Tabu jóval nehezebben fogadta el a változást.
– Mit tett maga velünk?! Hülye banya… változtasson csak vissza! - kelt ki magából Tabu, és az öreget kezdte szivatni.
– Mit képzelsz te kis pondró?! – dühödött fel az öreg. Nem is csodáltam, én is ezt tettem volna a helyében... Egy pofon csattant, méghozzá akkora, hogy Tabu a földre zuhant tőle. – Nem beszélhetsz ilyen hangon a gazdáddal, hallod?- kezdte el okítani a fiatal sárkányölőt. Egy szó fogta el figyelmemet. "Gazdád"? Ezek szerint... Mégsem olyan a munka, mint amire számítottam. – Mellesleg egy fiatalító bájitallal varázsoltalak el titeket. nem gondoltam, hogy az eredmény ilyen radikális lesz, de ez csak növeli a szer értékét. - összeszorítottam a fogamat, és csöndben maradtam, de ez minden önuralmamat igénybe vette. Megpróbáltam egy kevés jeget idézni Tabu nyakába, hogy kissé észhez térjen, még mielőtt elveszti a fejét. A próbálkozás közben elkerekedett a szemem. Mágiám "középpontja", melyet varázslataimhoz meg kellett érintenem, olyan érzést keltett bennem, mintha egy téglafal feszült volna köztünk. Ott volt, de nem tudtam elérni. Nem tudtam varázsolni!
– Maga csak ne nevezzen pondrónak… Nem a gazdám! Magán is használhatta volna a szert, és most nem tartanánk itt. Tényleg, miért nem tette ezt? – kérdezte gúnyosan a lány, láthatólag nem felismerve azt a tényt, hogy bajban vagyunk.
– Azért te pofátlan kis dög, mert ez a bájital még kísérleti fázisban van, ti vagytok az elsők, akiken lepróbáltam. Mellesleg semmilyen szeremet nem használom magamon, de ehhez neked semmi közöd… De ha már itt tartunk. Ki vagy te, és ki küldött ide? – nézett rá dühösen a nő. Igen, erre én is kíváncsi voltam.
– Magának ahhoz semmi köze. De legyen, megáldom tudással, ha már az ég megkímélte vele! Tabuchi Metarikku, Dragon Fang. Még kérdés? Vagy nekem ehhez semmi közöm, haa? – vette fel Tabu pókerarcát, és karjait összefűzte nyaka mögött.
– Ha egy legális céh küldött, miért támadtál rám, okos tojás? – tette fel a logikus kérdést Ilya. Ezek szerint nem véletlenül ütött le a lány... Nem akarta, hogy útban legyek. Elhúztam a számat. Emberismeretem cserben hagyott. Azaz.. Láttam a lányon, hogy nem ugyanolyan a lelkivilága, mint az enyém, de azt, hogy eláruljon valakit, nem néztem volna ki belőle. De egyelőre kisebb gondom is nagyobb egy őrült lány ostoba döntéseinél. Agyam mélyéről újfent tapogatózás érkezett. Arisa! Azonnal meg tudtam mondani, hogy merre van a kislány - tőlem oldalt, egy terrárium mélyén. Méretei nem változtak, és az üvegfal láthatóan nehezen bírta ki a kígyó rohamait - több helyen horpadt és karcolt volt, de nem adta meg magát. Ahogy Tango ketrece is.
– Ha csak labormunkára keresett embert, miért támadott vissza, tett minket kölyökké? Vén banya. – rántott vissza Tabu hangja ismét.
– Talán hagynom kellett volna, hogy megöljél, te ostoba?! Vagy tán nem ez volt a szándékod?
– Mi okom lenne megölni magát? – láttam meg Tabu jól ismert, őrült mosolyát. – Rejteget valamit, ami miatt ezt kéne tennem?
– Ne nézz hülyének kölyök. Sok emberrel találkoztam már, köztük sok sötét céhessel is. Ismerem a módszereiket, és ilyen piti kis hazugságokkal engem nem etetsz meg. Most viszont add ide azt a kémcsövet, és hallgass! - parancsolt rá Ilya.
– Na meg ebből mégis mihaszna? Gyerekek lettünk… semmit sem tud velünk kezdeni. – nevetett fel a lány. Ellenben mi sem tudunk semmit tenni ellene..
– Ó, dehogynem kislány… - vigyorodott el ő is. – Már régóta szükségem lenne szolgákra, most legalább ingyen megkapom őket. – vihogta. Ökölbe szorult a kezem, de aztán ellazítottam. Tabu egy ugrással indított a nő felé, de szokásos, méteres ugrása helyett elegánsan landolt a földön, nagy nyekkenés kíséretében. Dühösen pattant fel.
– Tango, támadj! Csonkíts! –mutatott a banya felé. Tango felől egy elégedetlen nyávogás hangzott fel, mire végre Tabu is felfogta, milyen helyzetbe kerültünk.
– Miért nem tudjuk használni a mágikus erőnket? Miért zárta be Arisát és Tangót?!
~ Hát nem egyértelmű?...
– A mágiátokat egy másik bájitallal blokkoltam. – húzza ki magát büszkén. – A két dögöt pedig délután eladom a piacon, szép kis summát kapok majd értük.
~ Abból nem eszel. - ígértem meg magamban, dühös pillantást vetve az éltes korú matrónára.
– Dehogy adja! Változtasson minket vissza!
– Most már pofa be, engedetlen kölyök! – emelte újra ütésre a kezét a matróna, de Tabu, fürgeségét kihasználva kikerülte azt. – Munkára!
Habár tekintetem villámokat szórt, úgy döntöttem, engedelmeskedem, és egyelőre úszom az árral. Engem a kondérok mellé osztott be a nő, amelyeket folyamatosan kavarni kellett. Hogy mégse legyen olyan monoton a dolog, néha alapanyagokat kellett összevagdosnom egy életlen késsel. Erről jutott eszembe - a késem tokja még oldalamon lógott, de a kés maga egy szekrény tetején hevert. Gondolom, azt is a piacra akarta vinni a nő.. A lehető legkevesebb lelkesedéssel próbáltam dolgozni, épp annyival, hogy ne érdemeljem ki a nő figyelmét. Habár egy-két taslit még így sem úsztam meg, jóval kevesebbet kaptam, mint a lány. Az elkészült bájitalokat azonnal fogta, és egy elzárt részbe rakta - pedig azokon legalább kis piktogramok hirdették, hogy mit tudnak. De rengeteg, címke nélküli üvegcse volt bedugaszolva a szekrényeken. Egy óvatlan pillanatban döntöttem. A Dragon Fanges lány dühében a falhoz vágott egy üveget, és Ilya emiatt vele volt elfoglalva - vele és egy sodrófával. Perceken keresztül kergette a lányt körbe-körbe a szobában, ami bőven elég időt biztosított ahhoz, hogy kiválasszak egy szimpatikus üveget.
~ Ecc-pecc, kimehetsz... - indokoltam meg megalapozott döntésemet, és egy jel nélküli üveget süllyesztettem övembe.
Azonban "jó dolgunk" nem tartott sokáig. Alighogy néhány kondérnyi löttyel végeztünk, karon ragadott minket, és egy lépcső felé kezdett vonszolni. Az üvegcsém szerencsére nem esett ki, és megúsztam a lebukást.
– Fontos vendégem lesz, jobb lenne, ha befognátok a lepénylesőtök, míg nem jövök értetek vissza. – mordult ránk, ahogy a sötét pincébe lökött minket. Fény alig jött át az apró repedéseken, és láthatólag egy bútordarabot sem tartott itt. Kíváncsi vagyok, hány hozzánk hasonló sorsú ember volt már itt. De mi leszünk az utolsók.. – Ha egy pisszenést is meghallok, megígérem, semmi jóban nem fogtok részesülni! - az utolsó mondatot már csak a zárt csapóajtón keresztül hallottuk.
Egyelőre nem tudtam mást tenni - körbejártam a kis helyet, de nem találtam semmi érdekeset. Végül a lányhoz fordultam, gyűlölettől izzó tekintettel, amely rejtve maradt a sötétben.
– Szép munka.
– Ne szólj be! – mordult fel. – Nem én tehetek róla. Mielőtt erre is beszólnál, csak küldetést végzek. Nem mindig ugyanaz a felkérés érkezik a céhekbe, oké?
– Hogyne… - sóhajtottam fel. Ilyen felkérés, ha a Dragon Fangbe érkezik, legfeljebb a kuka fogadhatja el. – Fémet sem tudsz enni?
– Csak nézz körül. Hol van itt fém? Maximum az ajtó kilincse. De a mágiám… nem tudom használni, szóval mit sem érnék vele. - hallatszott a válasz.
Elgondolkozva bólintottam. Újra azt a motoszkálást éreztem. Arisa kapcsolatba próbált lépni velem, amely minden mást kiütött a fejemből, de végül visszatértem a jelenbe.
– Én sem érzem a mágiámat. Talán ha kiürülne a gyomrunkból a főzet… - említettem meg.
– Mire akarsz ezzel célozni…? – nyögött fel a sárkányölő.
– Mi lenne, ha meghánytatnánk magunkat? – gondolkoztam el.
– Hát persze, sőt, hozzáváglak a falhoz, hátha kireped és elszökhetünk! – hallottam a dühös választ. – Azt a kotyvalékot belélegeztük, nem lenyeltük. De, ha ennyire fontos, hogy kiköhögd, én ütögethetem a tüdőd napestig…
– Van egy olyan érzésem, hogy nem ismertük meg egymást eléggé… - morogtam – Akkor, ha nincs valami értelmes hozzászólásod… - sétáltam el az egyik sarok felé. Törökülésben lehuppantam, és meditálni kezdtem. Szerintem legalább három főzetet kaphattunk. Egy altatót, egy kicsinyítőt és egy blokkolót. Ezek közül lehet, hogy az egyik folyadék, amely talán gyorsabban távozhatna ezzel a módszerrel... Arisa felé koncentráltam gondolataimat. A kígyó érezhetően ingerült és tehetetlen volt - de látta az ügyfelet. Képeket nem tudtam átvenni tőle, de halvány érzéseket és gondolatokat igen. Próbáltam elraktározni az információkat, hátha később hasznát veszem nekik.
Végül az övembe túrtam, és elgondolkozva az ujjaim között forgattam az elcsent fiolát. Nagyjából két-három korty folyadék volt benne. De vajon mit tartalmazhat? A sárkányölő orra felismerné a benne levő alkotóelemeket? Vagy csak megitatná velem, mint valami kísérleti egérrel, akár belehalok, akár nem? Óvatosan kihúztam a dugót, és egy apró csöppet a földre engedtem. Ebből legalább tudni fogom, hogy maró hatású-e.. Mikor a csepp úton volt a föld felé, már raktam is el az újra eldugaszolt üvegcsét.

(Cana engedélyével posztolok)

Nem voltak bent, csak ketten, ők is dolgozók. Egy idős úr mosott fel épp és egy lány pakolászott a pult mögött. Hosszú fekete haja alól felpillantott, és amint szép barna szemeit rám szegezte ledermedt. A pohár, melyet épp törölgetett szép ívben érte a padlót, hol sok száz apró darabra esett szét. Minden bizonnyal a lány felismert, így bátran mentem oda hozzá.
-Üdv! Remélem tudsz nekem segíteni, mert lenne egy pár kérdésem. Az első: Mi a neved?
- Szia Mona! - köszönt a lány fennhangon. - Hogy hogy hogy hívnak? - döbbent le és kikerekedtek szemei. - Én vagyok az Maori. Maori Cho. Nem emlékszel rám?
-Nem, nem igazán emlékszem a tegnapi napra. Egy másik kérdés: Mikor jöttem ide?
- Tegnap délután érkeztél a városba, és vacsorázni jöttél be. Én szolgáltalak ki. Tényleg nem emlékszel semmire?
- Mint már mondtam, a tegnapi napról nem rémlik semmi érdekelne, hogy hogy kerültem ide s mi történt tegnap éjjel. Elmondanád amit tudsz? - hát nem voltam vele valami kedves így „elsőre” de nagyon zavart, hogy ő tudja mi történt tegnap, én pedig nem.
- Azt nem tudom, hogy hogy kerültél ide, nekem csak annyit mondtál, hogy járod az országot, és most véletlenül ide keveredtél. - ezután belekezdett a további mondandóba.- Nos.. elég nagy az étvágyad.. - kuncogott. - Szóval sokat rendeltél, így volt alkalmunk beszélgetni, aztán a beszélgetés átcsapott jókedvű mulatozásba. Iszogattunk is, de te nem nagyon bírod az alkoholt.. legalábbis elég hamar kidőltél. - megint nevetgélt egyet. - Már gondot okozott a járás, úgyhogy elkísértelek egy közeli kis hotelbe, és kivettem neked egy szobát. Azt hiszem ennyi. - meredt a padlóra gondolkodás közben. - Vagy várjunk csak... van még valami. A hotel felé menet összetalálkoztunk egy uzsorással, aki rád sózott valamiféle löttyöt, amitől szerinte megúszod a másnaposságot. Nem nagyon voltál magadnál, és hát én is becsíptem kissé, így végül is megvetted a csodaszert. Na és hatott? Nem fáj a fejed? - kérdezi lelkesen. Na várjunk csak... félúton elvesztettem a fonalat. Mi is furcsa a sztoriban? Ittam... én ittam? Na itt is van valami bökkenő. Aztááán... valami hókus-pókusz löttyött ittam...
- Mona? Valami baj van? - kérdezte Maori
- Lényegében igen. Ezekkel van a baj.- mutattam méretes nyuszifüleimre.
- Áááá. Már világos mi a probléma. És nem lehet őket leszedni?
- Már próbáltam egy párszor eredménytelenül és – még be sem tudtam fejezni, máris közbeszólt.
- Nem lehet hogy attól az italtól van? - vetette fel a nem is olyan rossz kérdést.
- Én is ezen gondolkodtam. De fogalmam sincs kitől vettem, és hol keressem.
- Ha akarod segíthetek – ajánlotta fel segítségét.
- Komolyan mondod? O.o
- Persze! - mosolyodott el – Mindjárt jövök. Várj meg itt. - és már el is rohant. Kicsivel később visszajött, és mondta, hogy szabadnapot kért mára, hogy nekem segíthessen. Egyre szimpatikusabbnak tűnt, a maga fura módján.
- Akkor induljunk is, és keressük meg azt a csodabogarat! - jelentette ki, mintha csatára hívna
- Rendben. - alighogy válaszoltam kézen ragadt és elindultunk a városban kutatni. Félúton vettünk egy lila kalapot nekem, hogy ne nézzenek az emberek őrültnek az újdonsült füleimmel. Ezután úgy egy negyed órát sétálhattunk, de Mao tudta mit keres, és hol, velem ellentétben, aki azt se tudta hol van. Lefordultunk egy kis sikátornál, mikor Mao megtorpant. A falnak dőlve aludt egy fazon újságpapírokon. Mao odament, és egy határozott mozdulattal jókorát rúgott az oldalába. A fickó felpattant, és körbenézett a támadóját keresve. Ekkor én is közelebb léptem.
- Üdv! Bizonyára emlékszik ránk! Lenne pár kérdésünk. - formáltam tűzlabdát a markomba, mire a férfi elsápadt és fel is ismert.
- Ki maga? - tettem fel az első kérdést.
- Naoto vagyok.- mutatkozott be.
- Mi volt az a lötty, amit tegnap magától vettünk? - kérdezte Mao.
- Csak egy fejfájás csökkentő bájital volt, amolyan orvosságszerűség. Miért mi történt? - kérdezi bátortalanul, mire megmutattam neki füleimet. Rögtön felnevet, de Maori egy jó irányzott rúgással, elvette a jókedvét.
- A szernek lehetnek mellékhatásai, de ennél többet nem tudok róla. Én nem értek hozzá, csak megveszem olcsón, aztán eladom drágán ezeket a löttyöket. - válaszolta ijedten.
- Ki a beszállítód? - kérdezte szigorúan Maori, lábát kicsit felemelve, mintha rúgáshoz készülne.
- E-egy férfi a szomszédos faluból... a n-nevét nem tudom. - indult a rúgás. - Nee tényleg nem tudom!! - csukott szemmel próbál védekezni, de Mao végül megkegyelmezett, inkább megragadta a grabancánál fogva, és talpra rángatta.
- Akkor most szépen elviszel minket hozzá, világos?
- És leszeded a füleimet! - közöltük ellentmondást nem tűrő hangon, Naoto pedig sűrű bólogatások közepette elindult. Követtük egy jó ideig, mígnem el is értük a város határát.

Ahogy lefelé haladtunk a lépcsőn folyamatosan rajzolódott ki előttünk egy nagyobb terem előttünk, és érdekes, visszhangzó hang úszott felénk a levegőben. Olyan volt, mint a tengerparton, amikor hullámzik a víz, csak jóval halkabb, és tucatnyiszor visszaverődve.
- Mi lehet ez? – kérdezte Sho előttem haladva. – Ugye nem az, amire gondolok?
De bizony, az volt. Víz. Sho utálta a vizet, nem is nagyon tudott úszni, mert nem tudtam neki eleget könyörögni, hogy belemerüljön akár egy kád vízbe is, és talán fogalma legyen arról, hogyan kell. Azt mondta mindig, hogy ő megmarad az elméletnél, tehát elmagyaráztam neki, hogy fontos, hogy egyenletesen lélegezzen, és egymás után felváltva rúgja magát előre a vízben, miközben a fejét minél magasabbra tartja. A legjobb ebben az elméleti oktatásban az volt, hogy ugye én sem vagyok farkas, és kutya sem, fogalmam sincs, hogy valójában hogy működik a dolog, csak oldalról láttam, hogyan úsznak a kutyák, és azt próbáltam feleleveníteni.
- Nem kell félned, nem úszunk. – vigyorogtam rá, ahogy ő vonakodva lelassított, miközben közeledtünk a bányatóhoz, és már elé is értem, és lábbal megtámasztottam egy szebb napokat is megélt csónakot. – Nem mondom, hogy egy kéjutazás lesz, de ezen a pár méteren csak átvisz minket.
Felpillantottam, és egy feltűnően magas, széles váll sziluettje rajzolódott ki a tó túlsó oldalán, egy boltív alatt. Tudtam, hogy az a fickó lesz az, akit már annyiszor láttam, így fellelkesedve intettem Shonak a fejemmel, hogy ugorjon be.
Amint elhelyezkedett a csónak közepén a farkas meglódítottam a csónakot, és pár megfeszített lépéssel betoltam azt a víz tükrére. Már térdig gázoltam, amikor beugrottam, és lefröcsköltem Sho-t.
- Mindegy lett volna, ha úszok. – rázta meg a fejét.
- Még megoldható! – lendítettem felé az evezőt, és centikre a feje felett elhúztam, ő pedig ijedten húzta be a nyakát, felnevettem, hogy az egész terem zengett bele. – Mondtam, még kisebb korodban, hogy gyakoroljunk a kádban, most már bele se férsz!
- Mondtam, hogy utálom a vizet!
- Akkor azért vagy ilyen büdös! – vigyorodtam el, s közben evezni kezdtem.
A terem falain néhol az Ilumban látott kristályokhoz hasonló meredt elő, de fénye nem mindegyiknek volt, sőt, jobb, ha úgy fogalmazok, hogy minden tízedik pislákolt egy kicsit. Mindenesetre Sho lángjai kellemesen megvilágították a víz felszínét és a termet is, úgyhogy szép utunk lett volna, ha valami meg nem zavar minket.
A lélekvesztő oldalánál egy evezőnyújtásnyira egy fej emelkedett ki a vízből, és én lettem volna a legboldogabb, ha az a fej egy emberé lett volna. Ezzel ellentétben egy sosem látott, hosszú nyakú lény lehetett, hiszen szinte azonnal mély, öblös hangot hallatott, eltűnt, megfordult a víz alatt. Odahajoltam, hogy megnézzem, hátha látok valamit a víz alatt, de mire feltűnt volna valami, már lendült a fej újra, és a nyakával törte ketté a csónakot.
Átugrottam a túlsó oldal felé úszó csonkra.
- Sho, ugorj! – kezeimet összekulcsolva tartottam magam elé, és ahogy a farkas lábai beleértek, minden erőmmel meglódítottam őt a másik part felé. Amint azt néztem milyen messze került a parttól újabb csapás ért, és felborította a csonkot.
A víz alá kerültem, és szinte semmit sem láttam, de azért teljesen nem voltam elveszett. Amerre a lény járt, lánccsörgés hallatszott. Lélegzetemet visszafojtva a szemeimet meresztve, fejemet folyamatosan körbeforgatva lökdöstem előre magam a vízben, remélve, hogy nem ér utol, akármi is legyen ez.
Kinyújtottam a kezem, hogy újabb lendületet vegyek, és végigsimítottam valami oldalát. Olyan volt, mint egy nedves, durva bőrű hal, pikkelyek nélkül. Rögtön kapcsoltam, nem kéne ugyanerre haladni tovább, de mi az eget csináljak? Itt a fegyvereimnek sok hasznát nem veszem, a víz felfogja a lendületet, a lábamat nem tudom megvetni, Sho lángjai még kevesebbet érnek. Újra és újra elsuhant mellettem, és uszonyaival néha eltalált. Akkora ütéseket vitt be, hogy ha bordát, vagy tarkót értek volna, komolyabb bajom is származhatott volna belőle. Például tarkón vágva elszédülök, és szétszabdal, mint egy játék babát. Vagy eltöri a bordáimat. Támadt egy ötletem, de ehhez az is kellett, hogy Sho még ne érjen ki a vízből. Remélem így van. Leoldottam a köpenyem…
- Da---esz! – gurguláztam, és mindkét kezembe egy-egy tőrt húztam elő. Meglendítettem magam a vízfelszín felé, és azonnal teleszívtam magam levegővel. Hajam a szemembe lógott, de nem volt időm kisimítani, és körülnézni. Ordítottam egyet.
- Sho, zajongj!
- Hogyisne, hogy engem vegyen üldözőbe, mi? Lesheted!
A vízbe süllyedtem, a lábamat valami hosszú, csápszerű dolog akasztotta meg, és lerántott a vízbe, de azonnal elengedett, újra kilöktem magam.
- CSINÁLD!
Újra elmerültem, és ahogy kinyitottam a szemeimet, azonnal szembetaláltam magam a hosszú nyakú gyíkszerű lénnyel, ahogy fejjel előre felém úszik. Éppen sikerült oldalra fordulni, és így elúszott alattam. Kaptam az alkalmon, és a két tőrt a bőrébe vágtam, mintegy nyeregfőként használva kapaszkodtam beléjük, lábbal átfogva a hátát, bőréhez simulva. Fülsiketítő visítással emelkedett ki a vízből, én teleszívtam magam levegővel, és szinte azonnal forró levegőt éreztem magam előtt, ami elsodorta a hajam a szememből.
Sho lángjai voltak, olyan negyven fokosak. Nekem nem okozott gondot, de a lény bőre feltűnően hideg volt, és ő nem vette jó néven a dolgot, és talán még a két hátába döfött tőrnél is jobban bosszantotta. Visítva, hörögve indult Sho felé, és már majdnem el is érte, amikor a nyakán lévő lánc megfeszült, én pedig előreesve, szinte majdnem Sho mellé estem a vízbe.
- Ugye, hogy nem volt nehéz kicsit megerőltetni magad…
- Nem zajongtam.
- Nem igazán izgat… - néztem visssza. –De a köpenyemnek annyi.
- Úgyis gagyi volt. – állt neki tempózni Sho, aztán miután érzékeny búcsút vettem a víz közepén úszó köpenytől, én is tempózni kezdtem.

Egyelőre itt ragadtunk... A vaksötétben a leeső csepp hatását sem láttam, szagot sem éreztem, és hozzányúlni nem mertem. Az ajtó természetesen zárva volt. Hát így ér véget karrierünk? Egy nő rabszolgáiként?
- Beszélgetnek. - zökkentett ki Tabu hangja.
- Én nem hallok semmit... Csak némi mormogást. - A hangszínt ki tudtam venni, de szavakat nem értettem a beszédből.
Legnagyobb meglepetésemre a sárkányölő egy halk sóhajt hallatva mondani kezdte, miről beszélnek a fent levők. Ráadásul érzelmeiket is élethűen adta vissza.
- Üdvözöllek Ermac! Már nagyon vártalak.
- Ilya… Gyönyörű vagy, mint mindig.
- Na de Ermaaac… még zavarba jövök hahaha.. Térjünk inkább az üzletre, hiszen ezért jöttél..
- Nos igen, az üzlet nagyszerű kifogás arra, hogy gyakrabban megcsodálhassak. – a sárkányölő hangja itt elbicsaklott a mézédesnek szánt hang közben.
- Olyan csodás az idő, menjünk ki a teraszra, és igyunk meg egy csésze forró teát.
~ Forró teát, ilyenkor?! - akadtam ki a leglényegtelenebb részen.
- Kiváló ötlet.
- És most mennek ki a teraszra. - fejezte be egy időre a fordítást Tabu. Nem volt mit tennünk, talán tíz percig ültünk türelmetlenül, mielőtt újra nyílt volna az ajtó.
- Ermac kedves!
- Igen? Tessék Ilya??!
- Nekem ki kell mennem a piacra, van itt egy-két portéka, aminek lenne keletje. Nem kísérnél el, Ermac kedves? Manapság feltűnően sok a gyanús alak a piacon.. – Tabu próbált kétségbeesett hangot megütni, de sütött belőle a düh.
- Csodás… akkor én viszem ezt a macskát a ketrecben, te pedig hozd a kígyót a terráriumban. És most mennek el. - végzett Tabu.
- Akkor... szabaduljunk ki. - döntöttem. Az előző, felderítő séta után már tisztában voltam vele, hogy dobozok hevernek mindenfelé.
- Igazán érdemleges ötlet, de most másra lenne szükségünk. A vaksötétben sajnos még én sem tudok radarozni, de valamit keresnünk kell, hogy kijuthassunk...
- De hát itt vannak ezek a dobo... - indultam meg feléjük, mikor egy polc jellegű fa kitüremkedés utamat állta. Hangosan feljajdultam, de ez még semmi volt ahhoz képest, mikor legalább négy-öt tárgy a fejemre esett.
- Ó, dobozok. Köszi a felderítést, Rane. Már tiszta a terep, ugye?
- Hogyne.. - ráztam meg a fejem, és az egyik leesett tárgyra ejtettem a kezem. Ez egy... Fáklya! Már csak gyufát kéne találni. - Keress gyufát, rengeteg cucc van itt elszórva.
- Mi sem egyszerűbb, komolyan... kezdett el kutakodni a lány, hangjából ítélve. Én is lázasan folytattam a keresést, de Fortuna most már kivetett kegyeiből. - Reménytelen...
Összerezzentem, ahogy üvegcsörömpölés hangzott fel Tabu helye felől. Majd elvigyorodtam.
- Megtaláltad az üvegeket? - kérdeztem negédesen. De mosolyom azonnal más formát öltött, ahogy enyhe fény kezdett beszivárogni a... falakon keresztül?
A sárkányölő kissé kábán a földön csücsült, egy szekrény fűrészporos romjai és párszáz üvegszilánk társaságában. A falon apró lyukak tátongtak, mintha valami...
- Ezek termeszek! - örültem meg az apró, fehér élőlényeknek. Éhesnek tűntek, feltehetőleg az üvegekben tárolta őket a banya.
Letérdeltem, mit sem törődve a lábamba vágó, hegyes szilánkokkal, és két kézzel kezdtem a rovarokat összesöpörni.
- Lehet, hogy most nem szeretsz annyira, de bíztam benne, hogy majd azért segítesz... - mordult fel mérgesen. - Amúgy, ezzel mi célod? Gondolom cukik, meg minden.. és.. hé, fény!
- A termeszek fát esznek. - hadartam, egy pillanatra sem hagyva abba a pakolást. - Ha odavisszük őket az ajtóhoz, mielőtt jóllaknak, talán kiszabadulhatunk. De ha tele a hasuk, akár napokig kibírják evés nélkül. Siess!
- Oké... - kezdett neki ő is lassan a gyűjtésnek. Én az első adag termesszel az ölemben már az ajtó felé siettem. Gördeszkát, hokiütőket, baltákat, kalapácsokat, feszítővasakat kerültem ki, amelyeket egy régebbi takarításnál felejthetett ott Ilya a földön.
- Siker. - vigyorodtam el, ahogy a kicsik éhesen rágni kezdték a korhadt fát. Sebességüket a Tabu által hozott társaik is ösztönözték, hiszen féltették ételüket.
- Nézd, ott egy álkulcskészlet. - mutatott Tabu két perc múlva az ajtó előtti lépcsőre, mikor a termeszek már elég nagy lyukat rágtak az ajtóba, hogy átpréseljük magunkat.
- Sőt, a kulcs is ott van. - néztem fel egy kampóra, amely a kilincs magasságában helyezkedett el. Nagyot sóhajtva leemeltem a szerszámot, és kinyitottam a szinte teljesen tropára ment nyílászárót. Mikor ki akartam lökni, a zsanérok melletti anyag megadta magát. Az ajtó hangos puffanással dőlt kifelé.
- A további teendő... Szerintem egy szakácskönyvben biztos benne van a főzet ellenszerének a receptje. Vagy megtaláljuk azt, legyártjuk az italt, és Ilya után indulunk, vagy azonnal megyünk. Én meg tudom találni Arisát, bárhol is legyen. Gyenge telepatikus kapcsolat van közöttünk.
- Többet érnénk mágiával, előbb mindenképp azt meg kéne találni. Azok után, mint gyerek is péppé verem a banyát, nyugi... - szűkült össze Tabu szeme.
- Akkor irány a műhely. És sietnünk kell, mielőtt Ilya visszatérne...

Már úton voltunk egy ideje, mikor arra gondoltam ideje lenne kérdezgetni Naotot.
- Naoto...
- Igen? - kérdezte ijedten.
- Mióta is foglalkozol ilyen szerekkel?
- Gyerekkorom óta üzletelgetek ilyen-olyan varázscuccokkal, mivel nagyon szegények voltunk, ez tűnt a legegyszerűbb pénzkereseti lehetőségnek. - vonja meg a vállát.
- Majd meg is sajnállak, ha lesz egy kis időm... - köpi oda cinikusan Mao.
- És hogy hívják a beszállítód? - tette fel a kérdés Mao. Naoto egy darabig hallgatott és késve válaszolt.
- Noss?!
- A neve Motaro, többet nem tudok róla, mindenki ezen a néven ismeri.
- És mégis.. milyen ez az ember?
- Fölényes alak, nagydarab, de hát ugye akinek van mit a tejbe aprítani, annak könnyű.. Szereti az ügyfeleit megfélemlíteni, és kisemmizni, erre tartja magának a tucatnyi testőrt is.
- Hol tud egy ilyen ember, mint te összefutni egy ehhez hasonlóval?
- Itt találkoztam vele a faluban, ahová megyünk, még pár évvel ezelőtt. Szinte ki sem mozdul innen, mindenhova csak futárokat küldözget maga helyett. Igazi nagykutya ő a piacon... - bólogat elismerően.
Még egy félórát legalább átbeszéltünk, időközben átkeltünk egy hídon és egy erdőn is.
Miután megérkeztünk a faluba, keringtünk egy ideig.
- Biztos tudod hová megyünk? - kérdeztem Naototól.
- Igen. sokszor voltam már itt. - jelentette ki. Ennek ellenére végigmentünk számtalan utcán és sikátoron mikor megláttunk egy kocsmát.
- Remélem itt lesz - sutyorogta Naoto. Így már érthető. Ő sem tudta hol van az illető, csak azt tudta merre lehet. Amint szétnéztem egyből szemet szúrt Motaro. Ellenszenves volt. Csak úgy keringett körülötte a cigifüst. Rongyos, gyűrött ruháin látszott, hogy nem valami ócska darabok. Naoto oda sétált mellé. Eléggé ideges volt.
- Motaro san.. – motyogja bátortalanul, de túl halkan. – Motaro san! – Mondta Naoto hangosabban, mire a krapek felénk nézett.
- Mi a francot akarsz, Naoto? Nem megmondtam, hogy ne zavarj pihenés közben?! – ordítozott. Nolám.. szép mondhatom. Így beszélni egy "alkalmazottal".
- D-de m-megmondtad Motaro san… e-e-elnézést…. – már hátrálni kezdett, mikor Mao ott termett mellette, félre lökte, és kezébe vette a dolgot..
- Na idefigyeljen maga Motakárkicsoda-san! Most szépen kijön velünk, és válaszol néhány kérdésünkre! – azzal megragadja a férfit, és mint egy őrült, dühösen a kijárat felé ráncigálta. A fickó köpni-nyelni nem tudott. Naotoval csak néztük a jelenetet és megállapítottuk, hogy Mao-val nem kell ujjat húzni.
- Hééé mit képzelsz te magadról? – sipítja kicsit megszeppenve, hangja parancsszóként ugrasztotta embereit akik letámadtak minket. Négyen fegyvereket rántottak elő, de egy, aki felém közelített, mást tartogatott a tarsolyában.
- Hello nyuszifül. - vigyorgott gúnyosan. - Mi lenne ha szépen leműteném azokat a fejedről? - mutatott a nyúlfülekre. Elöntött a méreg, kiakadtam kissé és kezdtem azon gondolkozni milyen sorsot érdemel... Ekkor hirtelen (míg gondolkodtam) eltűnt a szemem elől, és egy jobb horoggal talált el a levegőből.
- Na mi van csajszikám? - nevetett.
- Mi a fene.. volt ez? - tettem fel a költői kérdést, amit gorilla úr nem értett.
- Hogy ez? Életem elég műveletlen lehetsz... ezt úgy hívják szélmágia és - míg önelégülten pofázott felpattantam és egy lánglabdával nyomtam képen.
- Nem ezt kérdeztem! Fire ball!! - repült úgy két métert, de sajnos megállt a lábán. Sajnos ide az én fizikumom nem lesz elég.
- Te lotyó... ezt most miért...? - be sem fejezte a kérdést. Nem hagytam neki.
- Red carpet!- pattantam fel "szőnyegemre" és száguldottam felé. Öklöm fellángolt és egyenesen a gyomorszáját céloztam mikor megszólalt.
- Wind Blast! - egy erős széllöket talált el. Mágiám feloszlott és nekirepültem valaminek. Kiugrott a vállam is a becsapódáskor. Kellett valami, amivel elkaphatom. Megvan!
- Na mi az cicus? Ez már sok volt?
- Sok? Tudod te miket beszélsz? - egy székláb, meg még egy, és még kettő. Tökéletes alapanyag a fáklya dárchoz.
- Nem jó dolog a tűzzel játszani.
- Mondod ezt egy pirománnak? - vettem fel én is a gúnyos vigyort az arcomra. A fadarabokat lángra lobbantva becéloztam a csáveszt. Mindet hárította. De figyelmetlen volt.
- Ezt nevezed te támadásnak? - kérdezte és kacagni kezdett. Én csak álltam ott, és vigyorogtam
- Nem, én ezt nevezem annak.
- Mi van? - kérdezte még mindíg nevetve. Aztán neki is feltűnt... - Mi ez a szag? - fordította el a fejét és rájött mit hívok támadásnak. - Ááááááá! Égek! Lángolok! Segítsééééég!
- Ezt a lúzert! - nevettem végre el magam én is. Vállamba belenyilallt a fájdalom. Most jutott eszembe, hogy nem is tudom mi lett Maoval!... Megfordulva láttam hogy a gorillák egy kupacba hányva fekszenek a földön, Mao pedig leporolja kezeit. Azta.... leesett az állam.
- Jöttök még? – kiáltja a kocsma népének, akik inkább meghúzzák magukat. - Akkor mehetünk végre. - újra felkapta Motarot és kivonszolta a kocsmából, és letette az ajtó előtt.

- Gagyi, mi? - szuszogtam, amikor kiértünk a partra.
- Az, és kár vitázni, gagyi volt, ez van. - rázta meg a bundáját.
- Néha irigylem a hozzád hasonlókat, megrázzátok a bundátokat, aztán hamarosan már szárazak vagytok. - álltam fel. A ruhám átázott, a levegő egyébként is hűvös volt, kirázott a hideg. - Sho, megszárítanál?
Kaensho lassú, filmbe illő jelenet sebességével fordult felém, és olyan pofát vágott, mint aki citromba harapott.
- Mit mondtál?
- Lefújsz a lángjaiddal, mint az előbb a szörnyet, vagy talán egy kicsivel melegebbel. - mondtam, de amint láttam, hogy a lángfarkas arcán egy perverz vigyor fut át megpróbáltam gyorsan továbbfűzni a mondatot - Ha megsütsz én megöö---
Forró gőzként vágott az arcomba a lángtenger, és már nem azzal foglalkoztam, hogy befejezzem a mondatot, csak, hogy kimeneküljek a lángcsóvából, de mire kiértem volna, már véget ért.
- Mintha mondtál volna valamit, nem? - kérdezte Sho, miközben a ruhámról gőzölögve szállt fel a víz maradéka.
- Semmit. - szóltam egykedvűen, aztán elindultam abba az irányba, amerre megláttuk Everothot.
- Akkor jól hallottam. - halk lépteinek visszhangjaival indult el mögöttem, és a láncát rángató fenevad zaját lassan elnyomta a távolság. Kaensho ismét elém vágott, és a néhol még pislákoló fénnyel izzó kristályoknak segített megvilágítani az alagút további részét. Jó negyed óra bandukolás után aztán megtorpant, és szaglászni kezdett a levegőben.
- Mi az? - kérdeztem, és letérdeltem mellé.
- Valami különös, szúrós szag, amit még nem éreztem.
Én is észrevettem, hogy lefelé haladva egyre nehezebb lélegezni, de betudtam annak, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a klausztrofóbia, egészen eddig.
- Bányalég. Oltsd ki a lángjaidat!
- Bányalég? Az mi? - fordult felém, és a hátán lévő lángok újra vöröses rajzokká szelídültek a hátán és az arcán.
- Egy gáz, amit a bányák alsóbb járataiban terjeng. Tűz és robbanásveszélyes. Mássz fel! - paskoltam meg a vállamat.
- Miért?
- Ahogy egyre lentebb érünk úgy lesz egyre nehezebb lélegezni, főleg a talaj mentén. Kicsi vagy, magasabban könnyebb.
Kaensho szó nélkül felmászott a hátamra, jobb vállamon átvetette az első két lábát, és így haladtunk tovább.
- Egy hónapja még gond nélkül hordoztalak így. Már kissé nehezebb vagy.
- Vagy te puhultál el.
- Ja, téged meg levegővel fújtak fel ekkorára. - nevettem, s ő is megengedett egy mosolyt.
Tovább haladva a kristályok teljesen eltűntek, és a vak sötétben haladtunk lassan, minden lépést előre kitapogatva, bal kezemet előre kinyújtottam, jobb kézzel a vállamon lévő farkas hátát szorítottam a vállamra.
- Legközelebb csak simán felkötözlek a hátamra.
- Jó, jó. Téged nem idegesít ez a vak sötét? Én félhomályban is jól látok, de egyetlen szikrányi fényt sincs. Biztos ne villantsam fel a lángokat? Csak egy pillanatra.
- Csak, ha meg akarsz sülni.
- Rám nem hat a tűz, tudod.
- Oh, nagyszerű, akkor csak én égek hamuvá.
- Pontosan! - nevetett, de nem sokáig. Egy törmelékkupacon megbotlottam, és a következő pillanatban már gurultunk, pár másodperc volt csak, és nem is ez adott okot az aggódásra, hanem a gurulás végét jelző kattanó hangra.
- Azisten… FUTÁS!
Felpattantunk, Sho már nem mászott fel a vállamra, inkább előttem loholt tovább az alagútban, a vak sötétben, én pedig megbízva benne, rohantam a halkan kopogó körmeinek hangja után. Mögöttünk pedig elkezdett rajzolódni a kattanó hang utóhatása. A vállam fölött hátra nézve egy óriási, gömbszerű robbanást láttam, és rögtön a látvány megjelenése után dobhártyaszaggató robbanás rázta meg az alagutat. Remélem, kitart addig, míg kiérünk, és nem omlik be… Aztán nem is ez lett a legnagyobb problémám. Óriási lángtenger tört magának utat hihetetlen sebességgel… felénk
- Rohanj, Sho! Rohanj!
A lángtenger egyre közelebb ért, eszembe jutott, hogy ha Sho most nagyobb lenne, mondjuk, mint amekkora az anyja volt, simán el tudna takarni a bundájával, és túlélnénk az egészet. Ide legközelebb csak akkor fogunk jönni, ha már alig fér be a tárnába!
Valahol a távolban, talán tízméternyire a tárna oldalán fény szűrődött be, és pillanatokkal később egy fehér állat be is repült rajta.
- Gyerünk, Gabriel, futás! - hallatszott a kiáltás.
Minden erőmet beleadtam, lélekszakadva rohantam, és a sziklaperem szélét megmarkolva berántottam magam a repedésen. A vak sötét után bántotta a szemem a fényáradat, ami szinte egy az egyben idézte Ilum tárnáit, és a legjobb, hogy a kisebb terem közepén hűvös víztükör feszült. Felkaptam Shot, és hassal beleugrottam a vízbe. Egy rövid pillanatig szinte azonnal ellepett a lángtenger, a víz vörös színű lett, és amint kitöltötte a termet azonnal visszahúzódni látszott. Felemelkedtem a vízből, és elengedtem a mellkasomhoz szorított farkast.
- Idióta! - ordított, amint fellélegzett. - Mondtam, hogy rám nem hat a tűz! Majdnem megfulladtam! Levegőt venni se volt időm!
Lihegtem. Nekem sem volt sok időm, főleg ennyi futás után. Percekig álltam négykézláb kapkodtam a levegőt, és csurgott rajtam a víz. Két lihegés között eldadogtam egy bocsánatot, aztán próbáltam megnyugodni, lassítani a szívverésem, és ekkor újabb lángcsóva érkezett, kétség kívül Kaenshotól, hiszen kellemes meleg volt. 8-10 másodpercig tartott, és teljesen megszáradt a ruhám.
- Köszönöm. - mondtam, amikor már szinte teljesen kiszuszogtam magam. - Milyen hely ez? Mintha Ilumban lennénk.
Felegyenesedtem, körülnéztem, és csak most láttam, hogy a kristályok közel sincsenek olyan fényesek, mint amilyenek ott voltak. Az egyik sarokban pedig kő helyett egy laposra csiszolt kristálylapszerűség volt. Az egész teremben ez volt a legfeltűnőbb, úgyhogy a felé vettük az irányt.
- Szerinted mit csinál? - kérdezte Kaensho, ahogy óvatosan fellépett vele, egyik lábával.
- Fogalmam sincs. - én már bátrabban álltam rá mindkét lábbal. - Lehet, hogy csak véletlen, de elég különös ahhoz, hogy legyen valami funkciója. - mondtam, s közben Kaensho felállt teljesen a lapra, és egy pillanaton belül egy furcsa, megmagyarázhatatlan erő rántott meg mellkas tájékon. Vákuumszerűen húzott, azt se tudom hova, aztán egy pillanat alatt eloszlott az érzés, a testem mintha millió darabba szakadt volna, lélegezni akartam, de nem tudtam, aztán egy fél pillanattal később újra összerakta a testemet, és a nyomott, barlangi levegőt már egy tárnába leheltem ki, ami Ilum szakasztott mása volt.
- Na, kellemes volt? - búgott egy ismerős hang, a falak visszhangot vertek, ahogy körbefutott rajtunk.
- Mondjuk úgy, elég vad… - fújtam ki magam, ahogy körülnéztem. - Üdv, Synestra. - ő csak némán bólintott, és csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van. Mellette egy hatalmas, több mint két és fél méter magas, széles vállú, izmos fickó állt. Az, akit már oly sokszor láttam, csak most éppen páncélzat nélkül. Kezet nyújtottam neki.
- Még nem ismerjük egymást, csak látásból. Gabriel.
- Nagyon jól tudom, ki vagy, Nyzard. - ropogtatta meg a kezem - Everoth.
Hirtelen nem tudtam, hogy most melyik a neve, de nem akartam ostobának tűnni. Hagytam, hogy majd később kiderüljön.
- Gyertek bentebb. - szólt Synestra, és sarkon fordult, elindult a fényes kristályokkal megvilágított folyosón végig. Vajon mennyi terem lehet idelent? Vajon merre van az, amiben annak idején a szüleimet láttam? Ámultam, ahogy sorban hagytuk el a termek bejáratait, és egy kör alakú terembe vezettek minket, aminek a közepén egy tömör fa kerekasztal volt, három székkel körülötte. Synestra és az idegen leültek, majd én is kihúztam, és helyet foglaltam az asztalnál.
- Nem gondoltuk, hogy nem egyedül jössz. - szólt Synestra, a farkasra nézve.
- Nem probléma, megoldjuk. - csaptam az asztal szélére, mire Kaensho felugrott, és lefeküdt az asztal lapjára.
- Azóta nem használtad a kardot. - kezdte kertelés nélkül Synestra. - Miért?
- Nem kerültem olyan helyzetbe, ahol szükségét éreztem. Nem akartam az erőmet sem fitogtatni. Röviden, nem volt rá szükségem. De honnan tudod?
- Azt a kardot én kovácsoltam, és Everoth erősítette meg. - oh, szóval az utóbbi volt a neve az idegennek. Akkor mi az a Nyzard? - Ahogyan a családod által használt legtöbb fegyvert és páncélt. Ti nem egy párhuzamos dimenzióba nyittok átjárót, hanem az én fegyvertáramba.
- A.. a Te fegyvertáradba? - döbbentem le. - Az hogy lehet?
- A családotok első fegyvermágusa Raziel van Chantai tőlem kapta az erejét, ezáltal az általam használt fegyvertárba nyitsz átjárót minden alkalommal.
- Nem létezik. Maximum huszonötnek nézel ki, és azt állítod több mint kétszáz éves vagy?
- Gabriel, gondolom Everoth külsejéből már leszűrted, hogy nem ember…
- Nem volt nehéz, egy majdnem három méteres hamuszürke bőrű fekete szemű fickó minden, csak nem ember. - vigyorgott karba tett kézzel Everoth.
- Hát.. igen. Azt ne mondd, hogy te sem vagy ember.
- Egy olyan faj tagja vagyok, amiről a világon élő emberek, és úgy egyáltalán, a többi lény közül nagyon kevesen tudnak. És ugyanez vonatkozik Everothra is. archai vagyok. Egy fénytől született lény, aki a világ egyensúlyáért volt felelős.
- Volt? Hogyhogy volt?
- Mindkettőnk fajtája szigorú szabályokat betartva él, és végzi dolgát. És mi mindketten megszegtük ezeket a szabályokat.
- Álljunk meg. Ez nekem bonyolult. - hajoltam előre, rákönyökölve az asztalra. Hosszan vizslattam őket, nem igazán akartam elhinni a dolgot. - Kezdjétek az elején...
Egymásra néztek, váltottak egy pillantást, mintha tudták volna, hogy ez következik. Synestrára néztme, de meglepetésemre nem ő kezdte a mesét.
- Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a mágia nem volt ennyire elterjedt, Synestra és az én fajtám, a hotrienek pusztító csatákat vívtak egymás ellen. Mindkét fél célja a másik teljes és totális megsemmisítése volt. Egészen addig, míg már csak páran maradtunk mindkét fajban. Mindkét fél visszavonult, évszázadokig nem hallott a másikról, de mindig voltak olyanok, akik azt hitték, a másik fél erősebb, ezért féltek. A félelem pedig cselekvést vált ki. Megfigyelőket küldött mindkét faj, akik kezdetben a másik után kutakodott, kémkedett, aztán egy archai azt mondta, mi van, ha a másik fél elpusztult? Mi célunk van akkor ezen a világon?
- Elhatározták - folytatta Synestra. - hogy egy titkos szervezetet alakítanak ki, akik a világ rendjére vigyáznak, a nélkül, hogy a halandó fajokkal érintkeznének. Ez nem azért volt, mert nem akarták őket belekeverni, hanem, mert nem tartották érdemesnek őket rá. Az, aki bármiféle kapcsolatot létesít egy emberrel, száműzetik az archai-ok közül.
- És ugyanez vonatkozik a hotrienekre is. A különbség, hogy mi nem önszántunkból és nem a világ rendjének fenntartására irányuló szervezetet hoztunk létre, hanem, hogy az archai-okra felügyeljünk. Féltünk, hogy ellenünk szervezkednek. A holtak folyójának, Acheronnak fiai vagyunk. Démonok. Ez az, amiért nem tudunk meghalni. Legalábbis nem természetes úton.
- És… hogy kerültök az emberek közé?
- Közel kétszáz éve, hasonló démonok törtek be ebbe a világba, mint amilyenekkel te harcoltál nem is olyan régen. Raziel, mint a királyi sereg egyik tábornoka egy teljes hadosztályt vezetett a helyszínre. Egy várost védtek, körmük szakadtáig. Nagyon sok archai és hotrien volt ott, és mind csak nézték, ahogy lemészárolják az embereket. Nem tudtam úgy tenni, mint ők. Segítettem. Megmentettem Razielt.- Synestra hangja elkomorult.
- Én pedig a rendem parancsa szerint cselekedtem. Ha egy archai az emberek segítségére kel, közbe kell lépnem. Synestra perceken belül levágta a teljes támadó sereget.
- Az egészet? - kerestem az állam. - Te?
- Igen. De minden erőmet elemésztette. És a legrosszabb ekkor következett. Elájultam. Az archai-ok ereje elhagyott, száműztek egyetlen szó nélkül.
- Az én fajtám pedig azonnal rávetették magukat a testére. Három az egy ellen, ráadásul harcképtelen volt. És folyton azt hallottam tőlük, hogy a becsület a legfontosabb. A hányinger kerülgetett, amikor láttam őket. Segítettem Synestrának, a népem ellen fordultam, és egytől egyig legyőztem őket.
- Egyedül? Egyedül három ekkora fickót, mint te?
- Abban az időben a legerősebbek közé tartoztam. Nem voltak ellenfelek. Ennek ellenére, száműztek engem is. De nálunk lehetőség van arra, hogy visszanyerjem a tekintélyem, és a helyem a hotrienek között. Párbajra hívott az egyik társam, én pedig végeztem vele. A testét lakrimává alakítottam. És a holtak folyójából lopott vízben van az egyik teremben alattunk. Ez a lakrimakristály teszi lehetővé számomra, hogy számtalan lelket megkössek. De ez most lényegtelen.
- Mindkét nép elkezdi kitakarítani azokat, akiket száműztek. Egyedül esélyünk sem lenne megvédeni magunkat, de együtt igen. Kétszáz éve élünkk együtt Everoth és én, de ketten még mindig kevesek lennénk. Az emberek közül is volt, aki segített nekünk.
- A családom.
- Igen, Raziel volt az első, de nem csak a van Chantai-ok segítettek, de kétség kívül a te családod az, akit mi közvetlenül tanítottunk.
- Raziellel szerződést kötöttünk, hogy amíg ő segít minket, mi is őt. Fegyverekkel, tanítással és minden olyan dologgal ellátunk benneteket, amivel segítségetekre lehetünk. Ezen kívül minden családtagot személyesen figyelünk és vigyázunk egészen 15 éves koráig, amikor meg kell tanulnia a mágia alapjait, és megismer minket is, és dönt.
- Hogy elfogadja az örökségét, a vérrel öröklődő áldást, és átkot, továbbviszi a családi hagyományt, vagy nem.
- És pontosan ezért vagy itt. A kard egy teszt volt. Persze, megtarthatod, elvégre a tiéd. Az, aki felelősségtelenül használja, a kardot nem érdemli meg a választási lehetőséget. Átmentél. És most, mivel édesapád már nem lehetett veled elég ideig ahhoz, hogy elhozzon hozzánk, tíz évvel később, kérdezlek. Készen állsz arra, hogy - Synestra lassan végighúzta a kezét az asztal felett, és keze nyomán egy fehér páncél jelent meg a tetejétől. - Viseld a páncélzatot, amit minden előtted élő családtagod büszkén viselt? Készen állsz arra, hogy tanulj, és készen állsz-e arra, hogy teljesítsd a családod vérrel írt esküjét, mi szerint segítesz, ha mi hívunk? Családod attól a naptól fogva Zeref, és az óvilág megmaradt démonait kutatja, és vadássza. Minden hozzájuk köthető tárgyat, ereklyét elpusztítunk, ami veszélyt jelenthet bárkire is. Ez maradt nekünk, mint kötelesség, a mellett, hogy védjük magunkat a halálunkat kívánó archai-okótl és hotrienektől. Mit mondasz hát?
Kaenshora néztem. Ugyanaz a csodálkozás ült ki a szemeire, amit én legbelül éreztem. Össze voltam zavarodva. Aztán megpillantottam az övet, amit apám páncéljára is rányomtak. Valami felemelő érzés volt belegondolni, hogy az örökébe léphetek. Hogy azon az úton járhatok, amin ő, és amire ő szánt. Beleborzongtam.
- Igen. - hangomat hosszú csend, és az asztal másik oldalán mosolygás követte.
- Van valami, amit tudni akarsz, mielőtt felöltöd a páncélod? - dörögte Everoth.
- Úgy érzem, legalább a páncélt mutassuk be neki. - mosolygott Synestra.
- Amithiel, az első nő fegyvermágus a családban, neki készítettük először. Könnyű teljes vértezet, ami az öv nélkül ugyanolyan közönséges páncél lenne, mint bármelyik másik.
- Amithiel utolsó akarata az volt, hogy az utána következő minden lélek, aki viseli, nyomot hagyjon a páncélban. Olyan nyomot, amit örökül hagy a következő generációnak.
- Hallottad már a családod tagjainak gúnyneveit? - vigyorgott rám Everoth egy kacsintással megtoldva.
- Nem.
- Nos, akkor ezt majd ők elmondják. Nem lövök le minden poént. - állt fel végül Everoth. - Próbáld fel, ha akarod.

Tabuval felsiettünk a lépcsőn, és újra abban a szobában találtuk magunkat, ahol órákig robotoltunk fogvatartónkkal, de egy kisebb problémába ütköztünk. A bájitalok receptjeit tartalmazó könyveket Ilya nem rakta el, mindegyik a szobában hevert. Nagyjából ötszáz másik poros könyv társaságában, szétszórva az asztalokon, polcokon, sőt, a székeken is egymásra tornyozva feküdtek az ezeroldalas kötetek.
- Ha találsz valami érdekeset, szólj. - vetettem bele magam az olvasnivalókba. Hála az égnek, olvasni nem felejtettem el a fiatalodástól...
Hogy a fenében lehet ekkora káoszban élni? A nekem nem kellő könyveket egy üres sarokba dobáltam, amely elég szépen gyarapodott, főként a szépítkezéssel foglalkozó bájitalok receptkönyveivel. Nők...
De néhány érdekesebb, fiatalítással és öregítéssel kapcsolatos bájitaltankönyvet is felleltem, ahogy Tabu is szerencsével járt.
- Elegem van. - döntöttem vagy fél órával később, a sarokba vágtam az "Aranycsinálás kezdőknek" című mesterművet, és összedugtuk fejünket a sárkányölővel. Öt könyvet találtunk, mindegyikben néhány bájitallal, ami akár hasznos is lehetett. De úgy saccoltam, időnk csak egyre van.. Tudtam, hogy egyre gondolok Tabuval: vissza kell szereznünk a familiárisokat.
- Melyiket főzzük? - kérdeztem a lányt, aki szintén elmélyedt a könyvben tárolt varázsital-receptekben.
- Nos... nem tudom, mennyire értelmesek ezek. Vagy, hogy Ilya felcserélte-e a recepteket. De ez az Örökélet titka nagyon mókásnak hangzik.
- Jobbat én sem látok. - bólintottam. - Legalább három fiatalító főzet receptje van benne. Ha meg tudnánk itatni a banyával az ellenszereket, helyből porrá változna.
- Úgy sincs jó kondiban, nem lesz nehéz felugrani a fejedről, aztán lenyomni a torkán. - vigyorodott el gonoszan a lány, mire egy lapos pillantást vetettem rá, igyekezvén figyelmen kívül hagyni az ugratást, mielőtt megölném.
- Ne felejtsd el, mi is olyan kondiban vagyunk, mint régebben. Én ilyen idősen még nem kezdtem el hegyet mászni. - néztem végig magamon. Erőnlétem jócskán rosszabbnak tűnt, mint amit az edzéssel szereztem. - Gondolom, te sem voltál képességeid csúcsán...
- Nem, ebben a korban még nem nagyon voltam Metalicanával. Így a fizikum nyista...
- Akkor csak egy esélyünk lesz... - sóhajtottam. - Fogjunk is hozzá. Megtennéd, hogy idehozod a.... - kezdtem el az első hozzávalót nézni.
- Oh, nem tenném meg. - csillant fel a szeme, és jóformán arrébb lökött a könyvtől. - Viszont te hozhatnál ilyen.. mi ez? Egy horgászhal fénye? Undorító...
- Hajcsár vagy... - sóhajtottam fel. De sürgetett az idő, ezért inkább nem álltam le vitatkozni. Okos enged és szenved. - Mi a fene az a horgászhal... - tűnődtem az üvegeket méricskélve. Cukor, só, és minden, mi... a felső polcon volt, számomra elérhetetlen magasságban. Reméltem, nem kell oda felmásznom..
- Itt van! - kaptam fel egy enyhén világító fiolát a legalsó polcról, egyenesen az "I.x.-vegyszer" mellől. Tabu felé dobtam az üvegcsét, aki egy ügyes kapással fogta meg. Természetesen még mindig a könyv mellett ülve lógázta a lábát..
- Bah! Jó... mibe öntsük bele? Kelleni fog valami üst is...
- Bőven van időd felállítani az üstöt, míg én a tőkehalat keresem. - vigyorodtam el, mikor eszembe jutott a második hozzávaló is.
- Rendben... - kezdett el végre dolgozni a hajcsár is.
- Csak ne edd meg.. - mormoltam halkan. Csörgést hallottam a hátam mögül, ahogy Tabu elkezdte a legalább kétszemélyes kondért a tűz fölé rángatni, majd vízzel feltölteni.
- Kígyópikkelyek.. - buggyant ki egy könnycsepp a szememből. Arisa... - Itt van a tőkehal! - találtam meg mellette a szárított haldarabokat. Nem értettem a rendszerezést..
- Tőkehal-darabkák.. tessék. - raktam le az asztalra a második fiolát is a tűz és üst körül szorgoskodó lánynak.
- Mi a következő? - nézett bele a könybe. - Olyan kicsit ez az egész, mint egyfajta... halászlé. Akkor pedig... még hátravan a tintahal-tinta is. Valami feketét keress, szerintem.
- Minő zsenialitás. Mikor leszel céhmester? - tértem vissza az előbb elhagyott szekrényhez.
- Egy évet tippelek még. - válaszolta érdektelenül. Szegény, nemcsak megfiatalodott, hanem meg is hibbant... De legalább a tintahalat is megtaláltam valami rózsaszín, napfényben csillogó anyag mellett, amelyre az "Edwardium" címkét aggatta Ilya.
- Már el is készültél az üsttel? - néztem a lábát lógázó sárkányölőre.
- Úgy tűnik... - vigyorgott öntelten. - Szóval, ennek fejében, menj és keress tengeri rózsákat is.
Nagyszerű.. Egy kesztyűt kaptam fel a földről. A tengeri rózsák csípése elég kellemetlen tud lenni, és nem akartam kockáztatni. Most már rutinosan kezdtem keresgélni az őskáoszban. Tisztára női táska, csak nagyban ez a szoba.. A tengeri rózsa még friss volt, egy kisebb akváriumban lengett. Kesztyűs kezemmel óvatosan leszakítottam a kőről, és az üsthöz vittem.
- Dobd őket be az üstbe, a többi közé. - szólt a lány. Láthatóan neki sem akaródzott hozzáérnie, ezért én dobtam bele a már forró vízbe az utolsó hozzávalót. Szép lassan finom illatok kezdtek keringeni a szobában, az én számban pedig összefutott a nyál.
- Ennek olyan finom illata van... - mondtam magamnak.
- Akkor kóstold meg. - ajánlotta negédesen Tabu.
- Valahogy meg kéne tudni, hogy működik-e... De miért én legyek az áldozati bárány? - néztem rá. A hídépítésnél is a mérnök áll a híd közepén...
- Azért, mert érted nem kár. - vigyorától szinte elolvadt az üst, de én átláttam rajta.
- Félsz, hogy elrontottad, mi? - kérdeztem kárörvendően.
- Igen, így van. - sóhajtott beletörődően.
- Nők... - sóhajtottam fel én is. Ha csak egy esélyünk van, akkor muszáj biztosra mennünk. A házban semmilyen állat nem lakott, amit használhattunk volna kísérletezésre, és mi pedig megfiatalodtunk, így talán ennek már nem is lesz rajtunk hatása..
Nagy sóhajjal mártottam bele az ujjamat a "levesbe", és egy cseppet megkóstoltam az ínycsiklandó "halászléből". Finomnak finom...
- Semmi hatása sincs, de valami elképesztő az íze! - lelkendeztem, de Tabu nem osztotta a lelkesedésem. Egy percet vártunk, és ugyanúgy éreztem magam, mint eddig, így ő is hitetlenkedve nyalt bele a bájitalba.
- Tényleg finom. - vakarta meg a tarkóját.
A főzet ezt a pillanatot választotta. Egy villanásnyi időre sötétlila fényt árasztott magából, miközben belsőmben szorító érzés áradt szét. Örömmel konstatáltam, hogy én is, Tabu is elkezdtük visszanyerni eredeti formánkat, ahogy gyors tempóban öregedünk, így egyre magasabbról szemléltem a szobát. Vajon kinőjük a ruháinkat...?
Örömöm kétségbeesésbe váltott, ahogy elértem rendes életkoromat. Az öregedés nem állt meg, egyre inkább felgyorsult. Ruhám szép lassan ismét jó lett rám.
- Ne! - hangom reszelőssé és erőtlenné vált, kezemen mély ráncok jelentek meg, hátam meghajlott, egyre fáradtabbnak éreztem magam, egyszersmind feldühödtem. Így elrontani egy átkozott bájitalt? Ahogy karomat megpróbáltam felemelni, rezignáltan vettem tudomásul, hogy bizony megöregedtem. És kopasz lettem!
Tabu sem járt jobban. Mire megállt az öregedés, nagyjából hetven éves öregasszony állt velem szemben, meglepően bronzbarna bőrrel, amely szöges ellentétben állt az én sápadtságommal. Csöbörből vödörbe kerültünk..
- Hoppá. - kommentáltam az átváltozást, hiszen többre nem is maradt erőm.
- Finom, mi...? - nyöszörögte az öreglány.
- Inkább keressük meg az ellenszerét... Lumbágós leszek? - álltam le fordulásomban, ahogy fájdalom nyilallt tagjaimba.
Mire kihevertem volna a fizikai igénybevétel fáradalmait, kulcs zörrent az ajtóban, amelyet Ilya követett, jelentősen megváltozott formában. Kifejezetten vonzónak tűnt, kissé hiányos ruházatban. Ha negyven évvel fiatalabb lennék.. Szemei kigúvadtak, ahogy rájött, kik vagyunk, majd éktelen kárálásba kezdett.
- A pincéből ügyesen kiszöktetek, azt meg kell hagyni. – lihegte nagy nehezen. – De hogy nulla szakértelemmel csak úgy elkezdjetek bájitalt főzni… micsoda féleszű barmok… az ember nem is hinné, hogy léteznek ilyen együgyűek Fioréban. – a kuncogást továbbra sem tudta abbahagyni, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy egy-egy üveg bájitalt töltsön belénk. Életkorunknak köszönhetően ellenkezni sem tudtunk.. A főzet hatására egy pillanatra fellobbant bennem a mágia szikrája, de mielőtt fagyott pokollá változtathattam volna a szobát, ismét eltűnt. Eszerint folyamatosan kell itatnia minket ahhoz, hogy ne tudjunk varázsolni...
Ilya újfent a pince felé rángatott minket. Az ajtó láttán csak megcsóválta a fejét, és egy újabb üvegcsét húzott elő a zsebéből, melynek tartalmát az ajtóra öntötte. A csapóajtó egy pillanat alatt rendbeszedte magát, szebb lett, mint újkorában. Nagyszerű. A banya minden további teketória nélkül belökött minket a pincébe, és ránk zárta az ajtót. Méghogy mi vagyunk a szerencsétlenek.. A szerteszét heverő szerszámokra ügyet sem vetett, mint ahogy a zsebemben tartott kulcsot és fiolát sem érezte meg.