Meglátni, és megidézni (magánküldetés Gabriel, Rane, Tabu és Mona részére)

Hát kérdés ez? Villámgyorsan ledobtam a csizmám, és felcsatoltam a páncélhoz tartozót, majd egyre másra kapdostam magamra a többi darabot is. Egyedül a mellvérthez kellett segítség, mert hátul meg kellett tartani.
- Egyébként, miért nem ex-quipelhetem e helyett?
- A páncél jelenleg nem a te varázserődhöz van kötve, nem tudnád exquipelni. De amint végzünk, a tiéd lesz.
- Végzünk? Mivel? - csatoltam fel a kesztyűket, és a sisak után nyúltam, de Synestra megfogta a kezem.
- Arra most nincs szükség. Ahogy mondtuk, Amithiel utolsó akarata az volt, hogy minden utána következő generáció nyomot hagyjon a páncélban. Így jöttek létre a rúnák, és a pecsétek az övben. A nélkül minden más darab csak egy közönséges páncél lenne. Legalábbis, majdnem.
- Hogyhogy majdnem? És miért nem csak az övet hordjuk, ha az a lényeg?
- Az övnek csak akkor van ereje, ha olyan páncélhoz van csatolva, amit Synestra vagy én készítettünk. - dörögte közbe Everoth, akinek az egész jobb karját befedő kesztyűt viselt, az ujjaiban karmokkal. - A világ legerősebb mágusa is viselhetné, ha nem általunk készített páncél van rajta, ha beleszakad, akkor sem tudja feltölteni mágiával.
- Most ha megnézed a foglalatokat - mutatott Synestra a hatszögű mélyedésekre, amik egyelőre üresen tátongtak, és mindegyik alján egy-egy ónyelvű rúnabetű volt. - üres mind. Mágiával érintkezve feltöltődnek, és a kesztyűvel megérintve megtörheted a pecséteket. Ekkor felszabadítod a pecsét erejét. Az, hogy milyen gyakran tudod használni, milyen gyorsan töltődik fel újra csak és kizárólag rajtad, az akaratodon, az elszántságodon, kitartásodon, koncentráltságodon múlik.
- Szóval, ha csak úgy, ész nélkül ordítva rohamozok a világba…
- Akkor levágnak, mint egy disznót, és még csak meg sem tudod tölteni újra a pecséteket.
- Szép hasonlat volt. - szólt Kaensho, aki eközben végig az asztalon feküdt, és álmosan figyelt minket.
- Minden generációval több pecsét lesz az övön, és ezzel mind nehezebb lesz megtanulni használni az erejét. Te vagy az ötödik. És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy tudassam veled. Az, hogy milyen jelet égetsz bele az övbe, azon múlik, hogy milyen emberré válsz az idők folyamán.
- Tehát, ha mondjuk, fekete mágiával foglalkoznék, és ehhez gonosz jellem is kapcsolódna akkor.
- Akkor, szinte egész biztosan olyan pecsét kerülne az övre, ami hozzád passzoló mágiát képes felszabadítani. Uriel ükanyád sebességmágiával is foglalkozott a fegyver mellett, meglehetősen gyors észjárással bírt. A lánya, Ithuriel szélmágus volt, meglepően könnyű és rugalmas testfelépítéssel, Baliel nagyapád alakváltó, temperamentumos, szenvedélyes férfi volt, míg apád, Nateniel földmágus, akinek mindennél többet jelentett az, hogy megvédje azokat, akiket szeretett.
- Miért mondtad el neki? Azt akartam, hogy majd Ilumban a szellemekből húzza ki a válaszokat… - húzta el a száját Everoth
- Nem játszani hívtuk ide. - intette le Synestra. - Így lett Uriel által az első rúna a tigrisé, a pecsét a sebességé. - Everoth felemelte a kezét, és csak most láttam, hogy a kesztyűje körül csuklótájékon négy apró, ököl méretű gömb forgott körbe, s most az egyik kilőtt, egyenesen a páncélom mellvértjébe.
Elárasztott, átjárt a hideg, a hátamon felállt a szőr, a gerincemen szorítást éreztem, és a hideg oszlani kezdett a mellkasomból, átvonult a hátamra, és amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ment is. Térdre estem, lihegtem.
- Ezt mi-miért kellett? - néztem fel, Everoth pedig az övre mutatott. A legelső pecsét citromsárgán izzott.
- Az első pecsét aktiválódott. Most már képes vagy használni. Sajnálom, ha fáj, ezt el kell viselni, még három van.
- Akkor is ez lesz, amikor az enyém beleég? - Everoth bólintott, aztán felemelte a karját újra, és egy újabb gömb száguldott a mellkasomba. Ismét lejátszódott a folyamat.
- Ithuriel által a második a főnixé, a pecsét a levegőé. A harmadik Baliel által a farkasé, és a szenvedély pecsétjéé. - Újabb gömb, ami ezúttal már olyan erővel érkezett, hogy nem, hogy térdre, hanem majdnem hanyatt estem. - A negyedik, Nataniel által a föld rúnája, az őrző pecsétje.
Az utolsó gömb szó szerint becsapódott a mellkasomba, az ereje pedig hátratolta mozdulatlan lábaimat. Lihegtem, és láttam a lélegzetem. Olyan volt, mintha egy éjszakát kint töltöttem volna a hóban fekve. De hamar múlt a jeges hatás, és ahogy lenéztem, a citromsárga, a kék, az ezüst és a zöld hatszögek látványára elmosolyodtam.
- Fújd ki magad, tisztítsd ki a tüdőd. Majd jövök. - szólt Synestra, aztán elment, én pedig visszaültem a székre, rákönyököltem az asztalra, Everoth pedig egy tál almát tolt elém.
- Egyél, ha jól esik, de ne sokat. - kacsintott. - Synestra megöl, ha nem marad.
- Kösz, nem. - ráztam meg a fejem. - Mondd, mikor derül ki, hogy milyen pecsétet égetek bele az övbe?
- Ezt senki nem mondhatja meg, Gabriel, mert senki sem tudja. Minden ember máskor éri el azt a pontot, amikor megfogalmazódik benne, hogy tudja, mit akar az élettől, vagy mire született. Apád már gyerekkorában sokat figyelt a társaira, már akkor ismerte anyádat, amikor iskolába járt, és folyton kiállt mellette. Vigyázott rá, pedig az nem akarta.
- Ez rá vall. - mosolyodtam el. - Mindkettejükre. Anyám sosem viselkedett meghunyászkodó háziasszonyként. Mindig is azt hittem, hogy ő valamikor, mielőtt családot alapított, harcos volt, vagy valami ilyesmi.
- Gabriel, anyádtól ügyesebb növénymágust még nem láttam, pedig több mint négyszáz éves vagyok. - vigyorodott el.
- Növénymágus? - leesett az állam. - Nem tudtam, soha nem használta az erejét.
- Mert amikor te megszülettél, már nem volt mágus.
- Nem volt mágus? Ezt… hogy érted?
- Hát, mondjuk úgy, feladta a mágiát. Majd elmesélem, ha érdekel, de kezdjük el, mert Synestra megharap. - tolta ki magát a székkel az asztaltól, aztán intett, hogy álljak fel. - Kezdjük az elején. Sebességmágia. Ehhez viszonylag könnyű hozzászokni. - kitartotta oldalra a kezét, és a fal mellé támasztott hosszúkard - legalábbis, az ő méretéhez képest az volt, hozzám képest inkább kétkezes pallos - belerepült a markába. - Nem életre-halálra megy, a vívjunk, ne harcoljunk.
- Rendben. - bólintottam, és a hasadékból kiemeltem apám kardját, majd intettem, hogy kezdhetjük.
Everoth széles, lendületes ütésekkel indított, amiket én sorra hárítottam. Végül is, ez volt a cél. Az ütések között hagyott időt, hogy visszatámadjak, de ez az idő folyamatosan csökkent, míg végül csak védekezni volt időm, pedig mindent beleadtam.
- Teljesen sarokba vagy szorítva, egy, nálad gyorsabb ellenfél egy pillanat alatt végez veled, ha így haladsz. De tudsz te ennél többet is! Még ne aktiváld a pecsétet!
Micsoda? Miért? Nem arra van? De nem volt időm gondolkodni. Pillanatokkal később már záporoztak rám a csapások, és már volt olyan, amit nem is tudtam védeni, csak kikerülni. Bal kezemet az öv felé emeltem, de mielőtt megtörhettem volna a pecsétet Everoth dobbantott egyet, és egy széles ívű vízszintes vágást intézett felém. Mindkét kezemre szükség volt, hogy hárítsam, és még így is odébb csúsztam.
- Gyerünk, adj bele mindent! - kiáltott rám.
Támadni kezdtem. Befejeztem a védekezést, minden támadásomat úgy intéztem, hogy az egyben félresöpörje az ő fegyverét, vagy eltérítse az eredeti irányából, és még így is folyton visszaért akkorra, amikor a fegyverem eltalálta volna akár a páncélját is.
- Gyorsítok.
- Még ennél tovább? - szóltam, de már valósággal a keze vonalát is csak halványan láttam. Ösztönből húztam a kardot, és támadtam vissza.
- Most! - Több se kellett. Bal mutató ujjammal a sárga pecsétre csaptam, és egyszeriben kellemes melegség öntötte el a karjaimat és a lábaimat. A világ lelassult, és mindent láttam. Olyan volt, mintha ugyanolyan gyorsan folyna a harc, mint amikor elkezdtük. Leszámítva azt, hogy a fegyvercsörgés már nem, hogy gyors egymásutánban követte az előző csördülést, hanem egybehangzó hangzavarrá változott, és minden találkozásnál szikrát hánytak a pengék. - Elég lesz. - szólt, és a következő ütése olyan erős volt, hogy hátracsúsztam, és ő is hátrébb ugrott. Még tartott a mágia, úgyhogy észre se vettem, és egy pillanat alatt újra előtte voltam, és egymás után négyszer is összeakadt a fegyverünk. Nem akartam abbahagyni. Élveztem. Még néhány másodpercig tartott a lendület, aztán elmúlt, lelassultam, és leeresztettem a kardot.
- Látom, nem lesz gond a hozzászokás. - mosolyodott el.
- Ez, ez hihetetlen, Everoth. Olyan, mintha minden lelassult volna. A karom, lábam már nem is magától mozgott, csak vitt a lendület, de pontosan tudtam, hogy hova, és miért. Meg tudnám szokni.
- Hah! Elhiszem. - nevetett. - Akkor jöjjön a következő, a levegő. Kaensho hátán már repültél, de ez nem ugyanaz lesz. A pecsét egy löketet ad csak a lábaidnak, amivel repülni nem tudsz, de hatalmasakat tudsz ugrani. Esetleg, ha elég ügyes vagy hozzá, a falra felugrasz, aktiválod, elrugaszkodsz, és torpedóként öklelheted fel az ellenfeled. Persze ehhez nem árt egy pajzs, hogy ne fejjel ugorj neki egy láncfűrésznek. Add a kardod! - szólt, és átnyújtottam neki. A barlang teteje felé célzott vele, aztán kilőtte, hogy az jó húsz centire belefúródott a plafonba. - Húzd ki!
Némán bólintottam, aztán a markolatra szögeztem a tekintetem. Megpróbáltam úgy előre dőlni, hogy ha felrúgom magam, akkor ívesen érkezzek le a járatban. Még egy pár utolsó mozdulat, hogy biztosan jó legyen, aztán aktiváltam a zöld pecsétet. Lábizmaim megfeszültek, és a szél az arcomba vágott, és - elvétettem az ugrást. Centikre bár, de a markolat mellett húztam el. Lentről olyan hang hallatszott, mint amikor a gyertya lángja megremeg, és a következő pillanatban Kaensho volt alattam.
- Kösz. - szóltam.
- Ha nem lennék, összetörnéd magad… - visszavitt Everoth mellé, aztán letett.
- Próbáld tovább. - ült le az asztal mellé. - Ha valami nem sikerül, az még nem kudarc. Kudarc az, amikor már nem próbálod újra. - kezdte a bölcselkedést, de mire befejezte én már a második - téves- ugrásomon is túl voltam, és már Kaensho hátán közeledtem visszafelé.
Újabb rövid várakozás következett, aztán újabb, és újabb sikertelen ugrások. Egészen pontosan hat.
- Ne add fel! - szólt Everoth.
- Eszemben sincs. - mondtam, és aktiváltam az első pecsétet. Azzal a lendülettel nekirohantam a falnak, és, ahogy reméltem, sikerült felfelé haladni rajta, hála a nem teljesen függőleges mivoltának. - Még egy lépés. Még egy. - bíztattam magam hangosan, aztán amikor éreztem, hogy elfogy a lendület felhúztam a térdeimet, villámgyorsan aktiváltam a második pecsétet, és elrúgtam magam a faltól. Egyenesen a markolat felé száguldottam. Kitartottam a karomat, és megmarkoltam. A lendület elég volt ahhoz, hogy kirántsam a sziklából, és újra magam elé nyújtsam a lábamat. A szemközti falnak ütközve egyszerűen zuhanni kezdtem, hassal a talaj felé.
- Már megint. - kommentálta Kaensho, ahogy elkapott, én inkább hallgattam.
- Végül is, megcsináltad. - szólt Everoth. - Nem úgy, ahogy én gondoltam, de nem volt benne hiba, leszámítva az érkezést. Ez mondjuk, az én hibám.
- Mi?
- Elfelejtettem… Ha ugrás után újra aktiválod a pecsétet, lassíthatod a zuhanást. De jól kell időzíteni, a föld felett két-három méterrel aktiváld, és épségben leérsz, bármilyen magasról indulsz.
- Még jó, hogy egyáltalán eszedbe jutott… - ültem vissza Kaensho hátára. - A plafonig, Kaensho!
Ő szó nélkül engedelmeskedett, én pedig levetettem magam a hátáról. Gyorsan közeledett a föld, és amikor nagyjából megfelelő magasságba értem aktiváltam a pecsétet. Egy felülről érkező rántásszerű erőt éreztem, és a következő pillanatban enyhén rogyasztva értem földet.
- Így van. Nos, a harmadik pecsétet végül is nem fogom megmutatni.
- Miért?
- Nincs kedvem félholtra verni ahhoz, hogy hasznát vedd. A szenvedély pecsétje elnyomja a fájdalmat, és képessé tesz a koncentrációra akkor is, amikor már úgy érzed, összeesnél a fáradtságtól. A tűrőképesség határán is képes vagy normálisan teljesíteni, akár meg is fordíthatod egy csata állását.
- Pedig azt hittem, valami akció is lesz. - vigyorodott el Kaensho, én pedig meglöktem, hogy majdnem felborult.
- A negyedik?
- Az őrző pecsétje. Közvetlenül apádé, könnyű lesz használnod. Ez is az időzítésen múlik, mint a leérkezést lassító pecsét. Ha egy mágiát lőnek ki rád, ez a pecsét egy pajzsot lő ki eléd, ami elnyeli azt. Ha pedig hosszabb terjedelmű az a támadás, mint mondjuk egy vakító fénysugár, ami megvakítana, az egész sugarat egy pillanat alatt, vákuum módjára magába szívja. Kaensho, segítenél? - állt fel az asztaltól, és odébb sétált, magához intve a farkast.
- Ha szólok, lőj lángcsóvát Gabrielre. Először csak gyengét, nem akarjuk azonnal szénné égetni. - vigyorodott el. - Gabriel, te pedig aktiváld a pecsétet, amikor úgy másfél méterre ér a láng. Értve vagyok? - Mindketten bólintottunk, Everoth oldalra húzódott, majd kiadta a parancsszót Kaenshonak.
Sho azonnal megindította a lángtengert, én pedig vártam. A támadás egyre közelebb ért, és- túl sokáig vártam. A testhőmérsékletű lángok arcon csaptak, és már meg se próbáltam aktiválni, tudtam, hogy késő volt.
- Figyelj jobban, gyorsabbnak kell lenned! Egy nyílvessző ennél gyorsabban eltalál!
- Tudom!
- Kaensho, újra!
Újabb lángtenger indult meg. A lélegzetemet visszafogtam, szemeimet összehúztam, koncentráltam, próbáltam felmérni milyen gyorsan halad, és, amikor elég közel ért, feltörtem a zöld pecsétet… Az egész testemből éreztem, hogy lendületesen távozik a hő, kellemes hűvösség vett körül, és a másodperc tizedrésze alatt elémtárult egy jó öt méter átmérőjű kör alakú pajzs, ami csupán egy pillanatig létezett, de ahogy eltűnt, a lángok sem voltak meg.
- Nagyszerű! - szólt, aztán közelebb intett az asztalhoz. - Akkor a páncél alapjainak használata megvan, a továbbit hiába magyaráznám, neked kell összekombinálnod, ki kell tapasztalnod.
- És most, mi jön? - kérdeztem, és leültem vele szembe, Kaensho pedig újra felfeküdt az asztalra.
- Mivel megfogadtad, hogy követed a szüleidet, akik segítettek nekünk, el kell mondanom pár dolgot a saját, és a Synestra fajtájáról. Kezdem magammal. Jómagam a hotrienek közé tartozom. Ha nem hallottál még róla nem csodálom, egy tanya lakossága több annál az embereknél, aki igen. Nos, kicsit furcsán fog hangzani, hogy az, aki Zeref, és az óvilág démonaira vadászik, maga is egy démon. Igen, az vagyok. Acherontól, a holtak folyójától kapjuk az életünket, összesen a világban közel ezren vagyunk, sosem többen, mert a folyó véges számú lelket és testet képes teremteni. Ha egy hotrien meghal, akkor új lép a helyében, de szaporodni nem tudunk. Nem áll szándékomban mesedélutánt tartani, csak a lényeges információkat mondanám el. Természetesen a hatalmas testhez hasonló fizikai erő jár. Mágiában azonban messze nem vagyunk olyan erősek, mint egy ember. Nincs olyan sokszínű mágiánk, és nem is tudunk annyi fajtát megtanulni. Egy hotrien képes alkalmazni a fegyvermágiát, a lélekmágiát - ezzel aktiváltam rajtad az övet, a felmenőid lelkét lőttem át rajtad. - és az illúzió mesterei. Utóbbi ahhoz kell, hogy láthatatlanok maradhassunk a világban járva, de mivel én nem igazán vagyok már rendes hotrien, nyugodt szívvel alkalmazom élethű képmásaim lemásolására. Így akár edzőtársat is idézhetek neked. Néhányan a fajtámból képesek még, maximum egy féle mágiát alkalmazni, ők már nagyon ritkák, és általában a legerősebbek az érájukban. Közülük kerültem ki én, mint sebességmágus. Testünk sérülékeny, ezért viselünk hatalmas páncélokat. Ha egy hotrien páncélját - ami nem olyan nehéz, mint látszik - megtöröd, olyan, mintha felnyitnál egy kókuszdiót. A testét könnyedén össze tudod törni. - azzal egy intéssel megidézte szakasztott mását, kivonta a kardját, az vörösen felizzott, és egyszerűen leszelte róla a mellvértet. - No, mármost, ekkor már egy erősebb ökölcsapás már bordát tör. - azzal be is mutatta, és a lény eltűnt. - A másik lehetőség egy hotrien megölésére, ha eltávolítod a kövét a holtak vizéből. Minden hotriennek van egy lélekszilánkja, ami a holtak folyójának alján van, és míg a víz táplálja a kristályt, addig él. Ha kikerül onnan, akkor nem tudja többé feltölteni magát mágiával, ha egyszer kimerül, meghal.
- De te száműzött lettél, nem?
- De. De visszanyertem a helyem köztük, visszamentem a folyóba, és elloptam a kristályomat, egy kisebb tóra való vízzel együtt. Ilumban őrzöm. - vigyorgott.
- És Synestra fajtája?
- Az archai-ok kemény dió. A fényből születnek, így alap dolog, hogy mesterien használják a fénymágiát. - idézte meg Synestra szakasztott mását. - Kecsesek, gyorsak, és ügyesek. - mondta, olyan hangsúllyal, mintha magamat hallanám, amikor Atsut dicsérem. - Testük jól terhelhető mind fizikailag, mind mágiával, kitartóak, de fizikai erejük eltörpül a hotrienekéhez képest. Sokféle mágiát tudnak megtanulni, és általában tanulnak is, Synestra közel száz éve létezett már, amikor kiengedték a kiképzőbarlangból. Ekkor már szél, fény, és fegyvermágus volt, saját páncélzattal és fegyverzettel. Rövidtávon egyedül a hotrieneknek van esélye egyáltalán legyőzni őket, vagy egy nagyon képzett, erős mágusnak. Baliel például egy az egy lenne küzdelemben legyőzött két archai-t is, amikor megtámadtak minket. Hosszú távon viszont sebezhetőek. Ahogy mondtam, Synestra percek alatt levágott egy városnyi szörnyet, de azonnal elájult utána. Nagyon gyorsan felélik a mágiájukat.
- És szörnyen beképzeltek. - szólt Synestra mögülem. Észre sem vettem, hogy megérkezett. - Lebecsülnek mindent, és mindenkit, aki nem közülük való. Feláldozhatónak tartják a többi fajt, akikre nem érdemes sok időt pazarolni. Amikor egy archai-al harcolsz, készülj fel rá, hogy a harc legelejétől minden mágiát be fog vetni, ami a csövön kifér, csak, hogy eltaposson, és megalázzon. Ha az elejét túléled, és marad még benned annyi szufla, hogy meg bírd emelni a kardod, akkor egy átlagos mágus képes legyőzni bármelyiket. Csak kevés éli meg azt, hogy egyáltalán levegőt vegyen utána.
- Értem. - szóltam, erre Synestra egy tekercset emelt fel, amit valószínűleg az egész idő alatt a kezében tartott, és kiterítette az asztalra. - Ez mi?
- Mióta szövetséget kötöttünk Raziellel folyamatos támadások érnek minket. Az archai-ok és a hotrienek egyaránt vizsgatárgyként tekintenek ránk. A tanácstagságra jelölteket ránk küldik, aki képes végezni velünk, az magasabb rangba emelkedhet köztük.
- Parancsnokot nem, de hullát már elég sokat avattunk. - vigyorgott Everoth.
- De ez nem csak annak köszönhető, hogy jók vagyunk. Mindig szükség volt, és szükség lesz olyanokra, akik segítenek felvenni velük a harcot. Tucatnyi család adta tovább a hagyományt, és segítettek nekünk, de mindig újabb, és újabb búvóhelyre kellett menekülnünk. Natenielnek volt egy terve, ez fekszik itt előtted.
- Apád egy erődvárost akart építeni a szülővárosodból, aminek központja a család kúriája lett volna. A város alatt pedig egy titkos katakombarendszer húzódott volna, ami nekünk otthont, és búvóhelyet, a városnak kockázatot adott volna.
- A terv nincs kész, a kockázat az egyik buktató, amit ki kell küszöbölni. Azt szeretném kérni, hogy fogd a tervrajzokat, őrizd meg, és ha lehet, gondolkodj rajta, hogyan lehetne megvalósítani.

- Chantai tökéletesen védhető helyen van, a hegyeken keresztül nehéz, és körülményes megközelíteni, főleg, ha megfelelő emberek védik.
- A lidércek…
- Pontosan. Szükséghelyzetben ők voltak a hegyvidéki gerillaharc elitjei, egyébként pedig egyszerű polgárok, a családjukon kívül senki sem tudta kik ők, még a bajtársaik sem.
- Micsoda? - el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges ez, egy városban élnek, nem is ismerik egymás, mégis vállvetve harcoltak, és az utóbbi évekig soha nem volt probléma…
- A vezetők nevét tudták csak, mint a te családodét is. Ha egy lidérc elesett, az álarc az arcán maradt még a temetésén is. Persze, kiderült, hogy melyik családból esett el az illető, de míg élt, fedhetetlen maradt.
- Egy lidércet nem sirathatsz meg, nem gyászolhatsz meg, az egyetlen dolog, amit tehetsz érte, hogy megbosszulod. - szólt közbe Everoth komoran, aztán Synestra átvette a szót.
- A völgy maga hatalmas barlangrendszernek adhat otthont, kevés a víztároló, kristályfalakkal pedig azt a kevés szivárgást is megoldhatjuk.
- Tehát a város, a kúria alatt akarta apám elhelyezni a búvóhelyeteket. Pontosan hol is vagyunk most?
- Éppen alatta. - mosolyodott el Synestra, először, mióta itt vagyunk. - A pincétekből egy hosszú lépcső indult lefelé annak idején, fegyvertárként használták, de amikor a családoddal megtörtént a tragédia, jobbnak láttam elfedni. Az alagút és a lépcső be lett omlasztva, a pincétekben nyoma sincs a lejárónak.
Most először jutott eszembe a kérdés. Ha a családomnak ennyire erős szövetségesei, barátai vannak, hogy történhetett meg, hogy apám és anyám meghalt?
- Miért nem védtétek meg őket? - szóltam szigorú komolysággal.
- Mióta nem vagyunk a népünk tagjai nem állandó a hatalmunk, Gabriel. Minden hónapban pár napra elszállt, majdhogynem minden erőnk.
- Mielőtt a vérfarkasokhoz hasonlítasz minket, nem, az, hogy pont teliholdra esik ez az idő, csupán a véletlen műve. - mosolyodott el Everoth, mintegy mentegetőző pillantásokkal pillantva rám, aztán újra elkomolyodott. - Az idő múlásával ez az idő egyre hosszabb lett, ezért is alkottuk meg a kardot, amit már megkaptál. Minél közelebb van a telihold, annál erősebb, annál nagyobb az esélye, hogy meg tudod védeni magad, amikor mi nem tudunk. Ezen felül, sosem voltunk testőrök, a te eseted más. Apád halála után megkért, hogy vigyázzunk rád, különben kihal a család, na meg persze, mi is érdekeltek voltunk a rejtekhely miatt. Szóval, te voltál az egyetlen, akire vigyáztunk, amíg nem lettél te is fegyvermágus.
- Onnantól, hogy fel tudtad fogni az élet jelentőségét, az emberi élet értékét, és ezzel együtt a tiédet is, tiszteletben tartjuk minden döntésed, így apádét is tiszteletben tartottuk. Az ő döntése volt, hogy felveszi a harcot a banditák ellen, és tudta, hogy az életét kockáztatja vele, hiszen elsöprő túlerőben voltak.
- Értem. - szóltam, mintegy lezárva a magyarázkodást. Igazából kicsit sem értettem, és nem is akartam. Ha nekem azt mondaná Atsu, hogy megy, és megpróbálja nem megöletni magát miközben ötvenen esnek a torkának, akkor is megmenteném, ha egész életemben hallgatnom kellene, ahogy zsörtölődik miatta.
- Rendben. Tehát, a feladatod az, hogy talpra állítsd Chantai gazdaságát, tudniillik a bányák apadnak, egyre kevesebb az érc, és ezzel a bevétel is. Rád bízom, hogyan oldod majd meg. A másik, hogy újra felállítsátok a névtelen, és arctalan helyőrséget, ami fel tudja venni a harcot az esetleges fenyegetéssel szemben.
- Vannak kapcsolataink szerte a világban, több tucatnyi családdal kerültünk már kapcsolatba az évek során, amióta kitaszítottak lettünk, alig van olyan, amiben nem tudnánk segítséget kérni neked, ha bármiben szükséged lenne.
- Ha ilyen sok kapcsolatotok van, miért csak az én családom foglalkozott veletek annyira, hogy segítsen nektek elrejtőzni?
- Tetszel nekem, Gabriel. - mosolyodott el Everoth, és megveregette súlyos kezével a vállamat. - Az, hogy gyanakszol, de biztos lehetsz benne, ránk nem kell. A magyarázat baromi egyszerű, bennetek bízunk annyira, hogy rátok merjük bízni az életünket. - Synestra halvány mosollyal bólintott. - Tehát, elfogadod a feladataidat?
- Igen. - szóltam azonnal, bár kicsit meggondolatlannak, könnyelműnek éreztem magam, egy ilyen horderejű feladatra, úgymond küldetésre csak így vállalkozni… Elhúztam a számat, és megtoldottam… - Azt hiszem. Bár gondolkodnom kell, hogyan állítsuk talpra a gazdaságot a városban…
- Ehhez mi nem értünk, sosem foglalkoztunk a pénzzel, de ha növekszik a város, esetleges veszély esetén nagyobb város védelmére még akár a sereget is be lehet vonni, ha a helyi erők nem lennének elegek.
- Most pedig, szeretnélek tanítani. - közölte szárazan, ízetlenül Everoth. Miért, eddig mit csináltunk? - Ilumban a kristályteremben, az emlékezés csarnokában te láttad a lelkeket, igaz-e? - némán bólintottam. Nem tudtam, mi jelentősége van ennek, de ő szélesen elvigyorodott. - Nos, öcskös, ez azt jelenti, hogy kezd kialakulni nálad egy újabb mágiaág, mégpedig az emberi seidr.
- Hogy mi? - kapta fel a fejét Sho.
- Lélekmágia. - mondta Synestra, aztán eltolta magát az asztaltól.
- Az emberi seidr mágus képes az általa legyőzött emberek lelkeit szolgasorba hajtani, vagy szerződés alapján maga mellé állítani az elhunytak lelkét. Ezzel a mágiával tudom ebben a világban tartani a családodat is. Megegyeztünk, hogy amint át akarnak kelni a túlvilágra azonnal, elengedem őket. - intett fél kezével, ami halványzölden felvillant. - Látod-e a lelket itt, mellettem? - kérdezte, de hiába meresztgettem a szemeimet, nem láttam semmit, és egy néma fejrázással jeleztem ezt neki.
- Akkor a holtak vizének közelsége miatt láttad. Ez felerősíti a lélekmágiát, úgyhogy kezdetben ezt fogod hordani. - húzott elő egy szelencét a zsebéből. Rövid, lapos fa dobozka volt, amit felpattintott, és egy apró szemű láncra fűzött fiola volt az. Az üvegcsében beteg zöld szenű folyadék kavargott. - Törhetetlen kristályfiola, a holtak folyójának vizével. Fogd meg! - tolta közelebb a dobozt, én pedig kiemeltem, és ahogy a markomba fogtam, furcsa, kellemesen bizsergető érzés járt át a testem. Pislogtam párat, tarkómban már ismerős, de kellemes hűvösséget éreztem, aztán Everoth mellett kirajzolódott a lélek, akit megidézett…
- N-nem lehet… - hebegtem. - H-hogyan? K-korn…
- Ő volt akit először megöleltél, akit először megcsókoltál, akivel először együtt voltál, akibe először beleszerettél, aki először elárult, és akit először megöltél. - szárazon mondta mindezt, mintha célja sem lenne vele, csak, hogy szenvedni lásson, aztán megenyhültek a vonásai. - És az első, aki megbánta, és az első, aki azért állt szolgálatomba, hogy azt segítse, aki végzett vele, hogy téged segítsen, jóvátegye, és megváltást nyerjen…
- Miért? - nem is Everoth-ot kérdeztem, hanem a lányt. Halvány alakjából még mindig megállapítható volt, hogy nem változott. Derékig érő hosszú sötét haja, nagy, kerek szemei voltak, karcsú, ruganyos testfelépítése. Mind arra a szörnyű napra emlékeztettek. - Miért? MIÉRT?! - csaptam az asztalra egymás után kétszer.
- Higgadj le, Gabriel! - emelte fel a hangját Everoth. - Megbánta. Árulásáért a túlvilág elvette a hangját, nem tud beszélni, de megbánta. Nem azért akar melletted, lenni, hogy téged zavarjon, hogy emlékeztessen a tetteidre, tudja, hogy ő volt a hibás, nem hibáztat. Tudja, hogy szereted Atsuit, és nem fog közétek állni. De ahhoz, hogy megpihenhessen, jóvá kell tennie a bűnét, ehhez pedig, melletted kell, maradjon. Folytassuk!
Percekig nem tudtam mozdulni, csak a lányt néztem, ő pedig engem, aztán lesütötte a szemét, és elfordult. Everothra néztem, aki ismét magyarázni kezdett.
- Tedd félre az érzelmeidet, tanulni jöttél! Ott van a kezedben a kristály, ehhez tudod a legkönnyebben hozzákötni a lelkeket. Igaz, ezzel sokra nem mész, de gyakorlásnak tökéletes. Koncentrálj Kornelia lelkére, és az üvegcsére. Ahhoz, hogy meg tudd kötni a lelket, ismerned kell, és egyszerűen parancsba kell adnod, hogy megszállja a tárgyat. Próbáld meg!
Ökölbe szorítottam a kezemet olyan erősen, ahogy csak bírtam. Mérges voltam. Mit keres itt? Miért nem tudta megbánni előbb? Szerettem, ő pedig elárult! Önvédelem volt, muszáj volt megtennem! Kavarogtak a gondolataim, és nem tudtam elejét venni hosszú percekig. Aztán megfeszítettem az elmémet, és minden egyes izmomat. Éreztem, hogy áramlik a fejemben a vér, a szívverésem dobverésként kongott, a mágia megindult az ereimben, kellemes hűvösség áradt szét a fiolát szorító kezemben, aztán csak a nevét mondtam ki még gondolatban is… ~Kornelia!~
A hűvösség egy pillanatra erősödött, Everoth mellett a lány alakja egy pillanat alatt apró szalagként libbent a levegőben, és azonnal belecsapódott a kristályfiolába, és az magától mozdult.
- Nagyszerű. Bár azt hiszem, a medál nélkül nem ment volna még. Gyakorlás kérdése, és menni fog más tárgyakba is, később már medál nélkül is. - dícsért meg, aztán az ünnepélyes hangot hátrahagyva ismét tanárrá változott. - Két féle mozgást különböztetünk meg a lelkek által megszállt tárgyak esetében. Az egyik, amikor te mozdítod tudatosan. - csettintett egyet, és felizzott a széke halványzölden, és megemelkedett. - Ezt rá kell erőltetned a lelkekre, hacsak nem vagytok olyan viszonyban, hogy hallgatnak rád, akkor egyszerű kérés is elég. A másik, amikor a lelkek maguktól mozdulnak. - újra csettintett egyet, és a szék megbillent, Everoth-ot szó szerint arccal borítva az asztalra, ami, a démon súlyától fogva ráborult, éppen sikerült elrántanom a kezemet az asztallapról, Synestra előbbi mozdulata, amivel eltolta magát az asztaltól pedig kezdett gyanússá válni… Lehet, hogy az ő műve?
- Baromi vicces. - csattant a szarkazmuskorbács Everoth hangjában, miközben feltápászkodott. - Szóval, alapesetben a lelkek segítenek neked a harcban… Például kilövöd a kardodat, és neked nem kell weapon movinggal visszatérítened, koncentrálhatsz az ellenfeledre, a lélek vissza fogja hozni a pengét.
- Vagy homlokon vág a keresztvassal. - kuncogott Synestra.
- Eeegen… - porolta le magát Everoth. - Azokkal a lelkekkel, akikkel nem vagy olyan jó viszonyban, hogy rá merd bízni az életed, nem ajánlatos engedni, hogy saját akaratuk szerint mozogjanak, hiszen könnyen az életedbe kerülhet.
- A lélekmágia alapja tehát a bizalom. - fejtettem ki a tanulságot, és pásztázni kezdtem a kristályfiolát. Hogy bízhatnék meg abban, aki egyszer megpróbált megölni, pedig állítólag szerelmes volt belém?...
- Pontosan.

Bocsánat a késésért

Egy boltban próbáltunk elsőnek kérdezősködni.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? - kérdeztem a pénztáros hölgyet.
- Miben kellene kisasszony?
- Egy hölgyet keresünk, a neve Ilya. Tudja esetleg hol találom? - gondolkozott egy darabig aztán fejét rázta.
- Sajnálom. Kérdezzék meg inkább az öreg Steve-et. Ő az újságárus és itt mindenki vesz újságot. Bizonyára ismeri.
- Köszönjük a segítségét. Viszlát!
- Szívesen máskor is. Sok szerencsét! - kilépve az üzletből azon kezdtünk agyalni Maoval merre lehet ez a Steve. Először azon az utcán sétáltunk végig, melyen a bolt volt. A város többi utcájához hasonlóan ez is macskakövekkel volt kirakva. Miután itt nem találtuk kimentünk a város főterére, hátha ott van. A helység közepén járművektől elzárva gyönyörű park volt, közepén kövezett placc, ahol egy férfi újságot árult. Bizonyára ő Steve.
- Szerintem oda kéne menni. - magyarázta Mao a hátam mögül. Velem egyetemben még mindig kicsit vacogott, de itt a város közepén nem kezdhettem el a tűzzel játszani. A férfihoz érve Mao kezdeményezte a beszélgetést, és hamar megtudta, hogy Ilya az erdőszélén lakik ami a város mellett terül el. Az úr még meg is mutatta merre kell mennünk, aminek nagyon örültünk.

- Milyen messze vagyunk még? - kérdeztem Maot, mert hát mégis csak ő beszélt a fazonnal.
- Már nem lehet messze. - felelte.
- Remélem is. - kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, aztán megpillantottam egy viskót a fák alatt. - Nézd Mao az lesz az! - mutattam rá, és a Red Carpettel már oda is suhantam. Kopogtatásra emeltem a kezem, mikor furcsa zajokra lettem figyelmes, melyek kiszűrődtek az ajtón és a falakon. Kiabálás, üveg törés, és egyéb dulakodásra utaló zajok voltak, miktől nyugtalan lettem. Az ajtó nem nyílt, így kénytelen voltam betörni azt. Az ajtó nyílásával egyetemben hatalmas, fojtószagú füst gomolyag szállt ki az épületből.
- Mi a fene?! - értetlenkedtem a látottakon, de szürkeség hamar szétoszlott a levegőben, és három idős alak vált láthatóvá odabent.
- Segíts. - mondta az egyik két köhécselés közt, felemelve karját, melyen egy furcsa tetoválás volt. Hamar rájöttem, hogy az egy céh-jel, de ötletem sem volt melyiké, azonban egy bajbajutott mágust sem hagyhatok cserben ha már segítséget kér! Nem igazán értettem még a dolgot de bólintottam. Gondolkodni kezdtem, mit is tehetnék segítségképpen mire a másik is megszólalt, nem a legkedvesebb hangnemben.
- Még egy nyavalyás! Takarodj innen! - ordított rám Maot figyelmen kívül hagyva, majd felém hajított valami fiolát, de engem nem elérve az asztalon landolt, hangos csörömpöléssel. A következő pillanatban az asztal mozogni kezdett legnagyobb megdöbbenésemre, majd korhadt bábaival nekem esett.
A hatalmas villanás, melynek eredetét nem tudtam, majdnem kisütötte a szemem, de legalább a bútordarab is így járt, mint mindenki más a házban. A férfi aki segítséget kért tőlem már a hátam mögött volt, mire újra láttam és úgy tűnt fedezéket keres. Miért tagja egy olyan ember egy mágus céhnek, aki nem tud mágiát használni? Vagy talán valami üvegcse mellékhatása lenne, mint az én esetemben a fülek? Nem morfondíroztam ezen tovább, hanem hamar munkához láttam és egy gyors támadással tűzgolyót röpítettem az engem támadó asztal felé. Papírok, és könyvek kaptak lángra az asztallal együtt, mely mágiám hatására ismét élettelen tárgy lett és összedőlt megfáradt lábai felett.
- Azt hiszitek csak ennyit tudok?! - háborodott fel a nyanya egy újabb üveget felém röpítve. A harci helyzetből arra jutottam, ő lehet Ilya, akit keresünk, és valamilyen úton módon nézet eltérése támadt a másik két vén csonttal.
Az üveg nyakon talált, és egy kis vér kíséretében darabokban hullott a földre, szabadon engedve fehér felhőjét, mely teljesen beterítette az arcomat. Hallottam még pár robbanást és csörömpölést, de amíg el nem tűnt a köd előlem nem láttam semmit.
- Fire Ball! - kiáltottam, ám jól megszokott hangomat felváltotta valami cincogás. Meglepettségemben Ilya kivételével mindenki osztozott. Támadásom is lényegesen gyengítette az előbbi felhő, így tovább nem szaporítva a lángokat, melyek végre átmelegítettek a kinti császkálás után, bár már kezdett kicsit melegem lenni.
- Te jó ég mi lett velem? - adtam hangot ijedtségemnek. - Olyan lettem mint holmi kisegér?! - költői kérdésemre tömör válasz érkezett a hátam mögül.
- Igen. - válasza után máris eldőlt, neki a falnak, majd elégedett fény csillant a szemében. Pár pillanat múlva jéghideg levegő lengte körbe, jelezve mágiája visszatértét és lángjaimat egy legyintéssel eltüntette. Jóval erősebb lehet nálam. ._.
Ismét előtte pillantva a boszorkát láttam, arca fal fehér volt, és aggodalmas.
- Ne! A főzet! - indult meg felénk mire a harmadik fél néma kiáltásba kezdett, s ennek nyomán milliónyi acélszilánk röpdösött a levegőben.
- Freeze! - repült a következő varázslat Ilya felé, sikeresen eltalálva kezét, odafagyasztva táskájához.
- Add fel. - mondta rekedten a jégmágus. - A familiárisomat akarom, és újra megfiatalodni. - ó~ tehát a korukat is valami löttyel változtatta meg?
- Azonnal szed le ezt a szart a fejemről! - tört ki belőlem mikor közelebb mentem, és mérgesen mutogattam a fejem búbján található fülekre.
- Pedig nem áll rosszul..
- Úgy gondolod? - folytattuk rögtönzött csevejünk.
- Jól van, nyertetek. Így kihasználni egy idős alkimistát.. - dohogott Ilya, és a szekrényhez lépve válogatni kezdett.
- Szerintem aranyos. - felelt miközben Ilyához fordult és azt mondta neki. - Úgy válassz, hogy előbb te is inni fogsz belőle, banya.
S készítettem kezem ügyébe egy lángcsóvát biztos ami holtziher alapon.
- De nem a te fejeden van.- nyavalyogtam tovább.

Még egy párszor feloldottam a kötés, és újra az üvegcséhez kötöttem Kornelia lelkét. Sehogy sem ment a fejembe, hogyan és miért kötött szövetséget Everoth-al azon az éjjelen. Szégyelltem magam. Mióta megtörtént aznap este, nem is gondoltam rá, egyszer már eltemettem magamban, és amikor elhagytam északot, Hitsu sama biztosított róla, hogy tisztes temetést kap, és ez nekem elég volt. Nem akartam ott lenni, nem akartam tudni, hogy hova temették, és ez így is volt, és így is van. Most pedig, úgymond játszom a lelkével, reptetem körül a fejemen, újra és újra megkötöm. Ráadásul csak gondolkodni tudok, nem kérdezhetem meg, mert válaszolni nem tud.
Amikor megismertem olyan zárkózott volt, hogy gyakorlatilag feszítővassal nyitottuk meg a srácokkal, hogy csatlakozzon hozzánk, és egy emberrel többen legyünk, akik majd szétrobbantják ezt a bandát belülről. Büszke volt, és irányíthatatlan, most pedig egyetlen hang nélkül tűri, hogy parancsolgassak neki… Elengedtem az akaratommal, az övére bízva az üvegcsét, az megállt a levegőben, és koppanva hullott az asztalra. ~Mint egy beteg fa levele.~ Ez már nem az a lány, akit én szerettem, csak a bűntudata. Amint lehet, el kell engednem, ha van rá mód. Lehet, hogy csak egyszerűen meg kéne rá kérnem Everoth-ot, de még várok vele. Hátha találok valami módot arra, hogy kommunikáljak vele.
- Elég lesz. - fogta le a kezemet Synestra, amint ismét felemeltem volna, hogy megkössem a lelket az üvegcséhez, és újabb parancsokat adjak neki. - Lesz még időd gyakorolni. Gyere. - indult el az asztaltól odébb egy kicsivel nyíltabb helyre. - A páncél mágiával való felöltése egyszerű, ha az ember átgondolja, hogy melyik darabot hova illesztene, ha saját kezével venné fel őket. Sokat segít, ha már egyszer volt rajtad az, amit fel akarsz ölteni. Persze minél több darabból van egy páncél, annál tovább tart felölteni, de ugye mágiával még mindig töredéke a normál folyamatnak. Ott van a ruhád, amit az előbb levettél, tedd el, mintha csak egy fegyvered lenne!
- Csak nyissam meg a kaput és tegyem át?
- Pontosan.
A széken összehajtott nadrághoz, csizmához és mellvérthez léptem, fél kézzel megnyitottam a kaput, olyan szélesre tágítottam, hogy átférjen a ruhaköteg, és átraktam, mintha csak egy polcra tenném, aztán bezártam a kaput.
- Most koncentrálj, és idézd fel a ruhát. A színeket, a szabását, azt, hogy ha most ébrednél és elkezdenél öltözködni mit hogyan, vennél fel. Ha ez megvan, és biztos vagy magadban, élénkítsd fel a mágikus erődet, és idézd meg!
Némán bólintottam, aztán lehorgasztottam a fejem, becsuktam a szemem, és kotozni kezdtem a gondolataim között. Pontosan tudtam melyik ruhadarab hogy néz ki, hiszen már hozzám nőttek, szerettem őket, mert kényelmesek voltak, habár a mellvértet elég volt megszokni, de aztán nem volt vele probléma, és persze a védelem amit nyújtott az sem volt elhanyagolható, szükséges rosszként kezeltem annak idején, de már nem egyszer védte meg az életemet.
Enyhe terpeszbe álltam, próbáltam szabályozni a légzésemet is, nagyokat és hosszú levegőket vettem, és kimondtam.
- Lecserélés! - bőröm alatt éreztem, ahogy felpezsdül a mágia, hűvös vonatként száguldott minden egyes érvben és a húsomban. Enyhén, talán egy arasznyira megemelkedtem, Pár másodpercig így maradtam, s közben egyfajta átmenetet éreztem. Az elején a már átmelegedett fém melegét éreztem a testemen, aztán mintha megcsapott volna a szél, és újra eltompult a hűvösség. Kinyitottam a szemem, és éppen akkor értem földet, már a ruháimban. Egy pillanattal később pedig a körülöttem lebegő páncélzat darabjai sorra potyogtak a földre hangos zajt verve.
- Ez azért volt, mert még nem raktad át a páncélt a te tárhelyedre, és már nem is tud visszatérni az enyémbe. Pakold össze, rakd el, és öltsd fel a vértet! - jött az újabb utasítás Synestrától.
Villámgyorsan összekapdostam a darabokat, és a csizmával együtt áthelyeztem a kapun túlra. Ismét felvettem a kiinduló pozíciót, és elkezdtem a metódust. Koncentrálni, elképzelni, aktiválni, elvégezni! Szinte már suttogtam a szavakat, és a páncél nagy részének elképzelése nem is volt probléma, de a sisak nem volt még rajtam. Gondoltam az nem is fontos, csak a fejembe kell húzni, aztán jónapot, úgyhogy ki is mondtam.
- Lecserélés! - ismét megemelkedtem, a ruha eltűnt rólam, a szél érintését éreztem a bőrömön, aztán egyre másra éreztem a fém súlyát magamon, míg nem a végére a sisak teteje is koppant a fejemen, csöppet sem barátságos módon, és amint kinyitottam a szemem szomorúan konstatáltam, fordítva, mivel nem láttam ki.
- Gyakorlással belejössz. - szólt Synestra nyugodt, kimért hangon, Everoth pedig majd’ megszakadt mögötte, valahol távol a nevetéstől.
- Az-aztarohadt! Reméltem, hogy a sisakot azért csak sikerül feltenni rendesen de… áá! - kiabálta miközben a térdét csapdosta.
- A páncél többi részét tökéletesen ex-quipelte, szavunk sem lehet. - hárított Synestra, miközben én megfordítottam a sisakot. - Egy szavunk sem. Gyorsan tanulsz.
- Mhm. - bólintottam szórakozottan. Már azon gondolkodtam, hol tudnám ezt feltűnés nélkül gyakorolni a céhházban, de sehogy sem akart egyetlen ötlet sem az eszembe jutni. Lehet a katakombarendszer lesz az én helyem…

- Rajtam nem is állna jól. – mondta
- Szerintem sem… – mégis ki mutatna jól nyúlfülekkel? Ennél idétlenebb külsőt nehezen tudtam elképzelni bárkinek is, de lehet hogy valaki aranyos vele... bár... kétlem.
Ilya magában fortyogva pakolta a hozzávalókat a hasonlóan bugyogó üstbe, hanyagul. Édes illat terjengett, talán túlon-túl tömény, de nemsoká erősen keserű lett az egész. Pár percen belül már készen gőzölgött a varázsital, mely remélhetőleg enyhülést hoz panaszainkra. Végre...
- Itt vannak a fiatalítók. – adta oda nekik az opálos lét. Lángjaim magasabbra szöktek, készülve rá, hogy a banya átver. Saját magam miatt is aggódtam, nehogy nekem adjon valamit, amitől további oda nem illő testrészeim nőhetnek. Ketten egyszerre itták ki a pohár tartalmát, ami látszólag nem volt túl finom. A frissen megismert alak fiatalodni kezdett, csak szép lassan. Haja hihetetlen színe, és formája, majd bőre és teste visszatért eredeti állapotába, és egyre több erőt sugárzott magából. Az üres üveget letette és nagyot nyújtózva igazította helyre, már megfiatalodott tagjait.
Eközben a lány is megkapta a lötty neki járó részét és érzékelte az azt kiváltó hatást. Bizarr vigyor terült szét az ismét fiatal arcán.
- Tessék, ez végleg rendbe hoz titeket. – nekem, és a vörös szemű lánynak mást is szánt. A szürke, ködös folyadékot habozás nélkül, egy húzásra megittam és lassan érezhetővé vált hatása. A plusz füleimet, mintha valami belülről húzná össze, aztán mintha tűz égetett volna durrant egyet, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy eltűntek. Ettől nem volt a legkellemesebb érzés. A lány is megitta a maga porcióját, és mikor visszatért a hangja, egyből dúdolni kezdett, s indult el felfedezni a polcon sorakozó főzeteket.
A srác arca komorrá vált, odasétált az asztalhoz és leült egy székre Ilyával szemben. Arckifejezése kicsit hátborzongató volt, amit a nő mimikáján is látni lehetett. Lassan gyöngyözni kezdett a homloka.
- És akkor most beszélgessünk. Az első felét teljesítetted a feltételeinknek. - hangvitele jól tükrözte a fenyegést amit neki szánt. - Most jön a második. Hol vannak a familiárisok?
- Ermac adta el őket. - felelte. Mao magához intett és úgy beszélt, hogy a többiek társalgását ne zavarja.
- Szerintem én visszamegyek. - mondta kurtán.
- Biztos? Ne kísérjelek el? Végtére is már megoldódott a probléma... - araszoltunk az ajtó felé. Nem akart problémát okozni, agy azt ajtóban elváltak útjaink
- Köszönöm a segítséged!
- Szóra sem érdemes. remélem még látjuk egymást.

- Innen egy órányi járásra, a dombokon fölfelé. - folyt nyugodtan a beszélgetés, aminek az elejéről sajnos lemaradtam.
- Egy szerencséd van, nyanya, hogy még fizetséget sem kérek. Amíg ezt újjáépíted... - célzott ezzel a jól megégett épület állapotára. Fizetség? Na az most nemártana.
- Akkor majd én elviszem helyetted ő... hogy is hívnak? - kérdeztem a zöldhajút.
- Rane vagyok. - mutatkozott be. Jómagam bemutatásáról teljesen megfeledkeztem. - Nekem mindegy... Nekem csak Arisa kell.
Az elkezdett akciót tovább folytatva nyaggattam Ilyát, hátha ad valamennyi pénzt, de nem fűlött hozzá a foga.
- Tabu, milyen színű a hajam? - kérdezte Rane remegő hanggal.
- Szerintem türkiz. - feleltem a nem nekem szánt kérdésre, miután láttam hogy a lány eléggé elfoglalt.
- Hasonlít az enyémnek az árnyalatára. - túrt kezével a maga fehér hajába.
- És most kinek higgyek? -kérdezte aggódva.
- Nem hinném, hogy színvak vagyok... vagy igen?! - rettentem meg egy pillanatra, de végignéztem magamon, és minden az eredeti színét mutatta.
- Ez biztos egy újabb főzet hatása! - bólogatott.
- Kell egy tükör, kell egy tükör.. - járkált oda-vissza ezt ismételgetve.
- Basszus, úgy viselkedem, mint egy lány. - tört ki belőle a felismerés, és elviharzott.[/b][/color]
- Mondtam, hogy jobb lett volna, ha rajtad marad a némítás! Segített volna a személyiségeden! - sietett vissza idegesen.
- Jé, elmúlt a főzet hatása. - vigyorgott, mint eddig állandóan.
- Lehetnél egy kicsit segítőkészebb. - tettem szemrehányást. - Mégis miben, mit akarsz? ~ Elvégre nem is ismerlek. Na meg, van jobb dolgom is, mint hogy holmi jött-menteknek nyújtsak segítőkezet… azok az idők már elmúltak. – Mit sem törődve azzal, milyen pofákat vághat a csaj a hátam mögött, vagy mutogathat, újra belemerülök a keresésbe.
– Hát… őhm… kárpótlást Ilya-tól amiért keresztülmentem ezen az egészen. – Hát kiscsillag, engem sem kárpótol senki.
- Akkor támogatlak szóban, sok sikert. – rázott le.

- Legalább kárpótoljon az engem ért sérelmekért! - kiabáltam végül.
- Rendben! Nesze itt van! De most már szállj le rólam! - adta be végül a derekát, és dobott oda nekem egy kisebb vászonzacskót.
- Na jó,.. – s már léptem is ki az ajtón, elkerülve a két őrültet. Beszéltek még egy darabig, de a tárgy nem igazán érdekelt. Aztán a lány egyszer csak kilépett az ajtón.
- Ha akarsz, gyere, de tartsd az iramot. – közölte, és úgy húzott el előttem, hogy tátva maradt a szám.
- Mi a…?! Red Carpet! – loholok utána kevés sikerrel. Elképesztően gyors! Jóval mögötte haladtam még akkor is, mikor beértük Rane-t, akit ő könnyedén megelőzött. Nem tudtam miért sietünk ennyire. 15-20 percig bírtam csak tartani a tempót. Kimerülve oszlattam fel varázslatom és futottam utánuk, aztán feltűnt egy falu a távolban. Nyilván oda megyünk...
- Tabu, ebédelnél? - kérdezte Rane.
- Jó étvágyat. - mire elkezdte majszolni a fémet. Kerek szemekkel figyeltem, de nem csak őt, a srácot is. Jóval erősebbek voltak nálam, ami keserű érzést hozott. A támadók szánalmasan gyengének tűntek mellettük.
- Freeze! - fagytak meg a célpontok, de sajnos szájuk nem fagyott be eléggé. Ezt bizonyítva cifra szavak ömlöttek lepénylesőjükből.
- Te is olyan... olyan... sárkányölő vagy? - kérdeztem.
- Ahogy mondod. Félj engem, kislány. - vigyorgott.
- Hát, nem tudom... a másik akit ismerek valahogy normálisabbnak tűnt... - igen... Axelnek is voltak hülyeségei, de ettől határozottan normálisabb volt.
- Csak akkor vészes, ha éppen bekattan. - tűzte közre, majd jégből emelt védelmet.
- Attól még félhet tőlem. - tüntette el az "ebédje" utolsó morzsáit is. Illetve fémreszelékeit.
- A kerti törpéktől is van, aki fél.. Meg a mumustól. - folytatta.
- Az a jeges gyerek sem volt teljesen komplett, de nem volt ilyen.. mint te. - mondtam. - Egyébként én Mona vagyok, téged hogy hívnak?
- Ah, mi bajod van már? Hogy nem vagyok olyan rózsaszín, mint a barátnőid? Sajnálom, ez biztos velem született rendellenesség. Hívj csak... öhm... várj, mindjárt kitalálom... - harsogta miközben áthaladtunk az udvaron. Hát tudtommal nincsenek "rózsaszín" barátnőim, és megjegyzését kimondottan sértésnek vettem.
- Magnus Tabusz. - viccelődött Rane mikor betörte az ajtót. Mintha érezte volna, merre kell mennie.
- Nem elég menő. - panaszkodott a másik.
- A Nagy, Félelmetes és Lenyűgöző Tabu? - jólvan... felfogtam. Akkor Tabu és kész. Jobban belegondolva - haladtam a nyomukban - már hallottam a nevét, de nem akartam hinni a fülemnek.
- Kezd alakulni. A Nagy, Félelmetes, és Lenyűgöző. De kezeljük egyszerűen a helyzetet, megengedem, hogy Ezüst Halálnak hívj. - tört előre.
- Ez egy mélyenszántó hasonlat és visszautalás arra, amikor az előbb nem tudott beszélni. Ezüst Hal-Áll. - elemezte az ötletet. - Arra vannak. - mutatott balra.
A helyiség tele volt mindenféle ketrecekkel és miegymással, furcsán szétdobálva.
- Arisa! - tapadt az üvegre. Rabsága nem tartott sokáig, a hüllőt ugyanis gazdája hamar kiszabadította. Úgy tűnt erősen kötődnek egymáshoz.
- Ide, ide, te idióta! – hallottam a mérges kiáltást a másik irányból, ami egy ketrecben kuksoló macskától jött. Tabu a rácsot szétszedve kiengedte a vörös, beszélő cicát. - Hümpf, végre. Kösz, azt hiszem.
hát a jelleme hasonlít a gazdájáéra...

- Felmerült bennem egy kérdés. Te hogyhogy velünk jöttél? - kérdezte Rane pár perc után.
- Hát őhm... nem is tudom... úgy hittem segíthetek valamiben,.. de látom, nincs is rám szükség. ~ mert túl gyenge vagyok. - Fejeztem be fejben a mondatot.
- Oh. - bólintott. - Nos, köszönjük. Arisa sajnos csak egy embert bír el.. - simította végig az oldalát.
- De indulnunk kéne. Nem lenne jó, ha a fickó elég erősítést tudna összehozni egy nagyobb ellentámadáshoz.
- Támogatom. - fázis késéssel, de én is elindultam kifelé, és néztem, ahogy azok négyen tovaszállnak. Már csak egy kérdésem van: Innen hogy jutok haza?!
(holnap befejezem a formázást)

Nehéz szülés volt, de ezt is megéltük! Vége a küldetésnek!

És akkor jöjjön a várva várt értékelés:

Gab:

Szép játék még mindig, bár ez sem zajlott akadálymentesen, de örülök, hogy mégis sikerült visszajönnöd, már csak a szuper olvasnivaló miatt is, amit körről-körre gyártottál nekem, bár jó lenne, ha néha vissza is olvasnád, amit írsz, nem lenne benne az a pár kizökkentős elírás..

A jutalmad pedig:

Név: Ex-Quip - Amithiel’s Platemail // Ölt-vált: Amithiel Páncélzata //
Tanító: Vérrel öröklődik. Eredetileg Amithiel van Chantai fejleszetette ki, a vérvonal első női fegyvermágusa. Gabriel a hetedik generációba tartozik a családban.
Leírás: A Blademaster páncélzat módosítása, de a rúnák külön-különi aktiválása nélkül semmi mást nem ér vele a mágus, mint egy sima Blademaster páncélzattal.

Név: Tiger Rune – Seal of Swiftness (Tigris rúna – Gyorsaság pecsétje.)
Leírás: Az első pecsét, citromsárga színű, megtörésekor a mágikus erő a kesztyűkbe, és a lábakba áramlik, másfélszeresére növelve az támadási és a mozgási sebességet.

Használd egészséggel!

Mona:

Nos a teljesítményed erősen hullámzó, mind minőségileg, mind a tempót illetően. Kevés kör ment le úgy, hogy ne kellett volna rád várni, többször is csak a vaj szívem miatt maradhattál a küldetésben, és azt hiszem sikerült megírnod az egyik legvacakabb postot, amit eddig olvastam, természetesen a te képességeidhez mérten. Gondolom nem lep meg, ha szűkmarkú leszek a jutalmad kiosztásánál.

180 VE és 80 000 Gyémánt

A tojáska jutalma: 40 VE

Gratulálok az első befejezett küldetésedhez, remélem mostantól nem adod alább!

Rane:

A te postjaid garantálták a jókedvet, üdítő volt olvasni az írásaid, elképesztően jól játszottad ki a szituációkat, és nagyon hitelesen írtad le a karakter állapotában beállt, szinte folyamatos változásokat, ráadásul tetted mindezt olyan adag humorral, hogy ledőltem a székről minden olvasás közben. Nagyon büszke vagyok rád, egy élmény volt veled a játék.

Mivel lemondtál a pénzjutalomról, az hozzáadódik a varázserődhöz, tehát a jutalmad:

450 VE

Arisa jutalma: 90 VE

Leld benne örömöd!

Tabu:

Tabukám neked nagyjából ugyanazt tudom írni, amit Monának, bár a te teljesítményed valamivel jobb volt, de messze elmaradt a tőled megszokottól/várttól, ezzel bizonyára te is tisztában vagy. Sok volt a késés, és a postok sem sikerültek olyan jól, legtöbbször csak gyenge átirata volt Rane írásának, csak néha csillant meg az igazi Tabu, például az utolsó postban, kár, hogy nem tudtad hozni egyenletesen a szintedet.
Sajnos Hades Mester nem a nagyvonalúságáról híres, de azért hozzád vágott néhány csengő pengőt a fioláért.
Jutalmad:

220 VE és 150 000 Gyémánt

Tango jutalma: 50 VE

Köszönöm mindenkinek a játékot, csak így tovább!