Út az ismeretlenbe (Nati, Omeron, Strago)

-Hahh –Szimatoltam a tiszta, friss levegőbe a vonatról leszállást követően, próbálva minél többet magamba zárni ebből a kellemes matériából.
Már egy hónapja, hogy a Kunugi-ban végzett munka befejeztével Nati Teina, - egyike akkori társaimnak- megesketett engem és a csapat harmadik tagját, Strago Rhelm-et, fekete szakáll 13. reinkarnációját, hogy pontosan négy hét múlva találkozunk Oak Townban a Romlott Pók nevű fogadóban. Tudni sem akarom hogy az a fiatal, ártatlan kislány honnan ismer ilyen nevű helyeket…
Beletúrva zsebembe, egy alaposan összehajtogatott kis fecnit vettem elő, amire Richard rajzolt nekem térképet indulás előtt gyorsan, az Oak town-i vasútállomástól egészen a keresett kocsmáig. Két kézzel közel emelve arcomhoz hunyorogva próbáltam eligazodni rajta, néhányszor megforgattam, majd elindultam a helyesnek vélt irányba. Nem nézelődtem túl sokat, minden erőm felemésztette az utcák beazonosítása, a sör áztatta papírfecnin szereplő feliratok felismerése és a nem rég véget ért küldetésem okozta hihetetlen alváshiány és kimerültség legyűrése. Fél órányi bolyongás után végül sikerült meglelnem a hőn áhított célpontot, nagy megkönnyebbülést okozva ezzel a lelkemnek. Határozottan benyitottam és lassan végig járattam tekintetem a színvonalasan mulatozó csőcseléken. Nem igazán nevezném a kulturális élet fellegvárának, kivéve ha a különféle italokban dagonyázás, szerencsejáték, naplopás, és egyéb sötét ügyletek is épületes szórakozásnak minősülnek. A berendezés is a mindennapi verekedéseknek és az igénytelen vendégeknek megfelelően lett kialakítva. Egyszerű sörtől duzzadt, könnyen és olcsón pótolható, hasadt faasztalok és kis sámlik vagy padok voltak mindenütt. Stragot nem volt nehéz megtalálni, messze földön híres gúnyái azonnal szemet szúrnak bárkinek. Nagy jókedvemben óvatosan háta mögé settenkedtem, egy kis móka reményében, hiszen anélkül mit ér az élet. Nem számolva a környezet veszélyei végett érthetően kiélesedett figyelmével hátulról, őrült módjára rákiáltva próbáltam megijeszteni.
-WRUARUOÁÁÁÁ –Hagyta el torkomat a tőlem telhető legrémisztőbb hang…
Válaszként kislányos sikoly helyett egy lendületes nagy sallert kaptam, méghozzá olyan erővel és sebességgel, amire sem reagálni nem tudtam kimerült állapotomban, sem pedig talpon ellenállni neki. Nagy csörömpölést okozva zuhantam a földre, magammal rántva egy széket is. A zsibaj egy pár másodpercre elcsendesedett körülöttünk, mindenki ránk fordította arcát, vélhetőleg izgalmas összecsapásra várva. A csendet csak egy sörszagú büfögés törte meg, mely egy vén szakállas fickó gyomrából származott.
- Hát… nagyon örülök, hogy újra látlak Strago. - Szóltam végül abban bízva, hogy ez a nem igazán őszinte mosollyal párosított üdvözlés majd letörli régi partnerem arcáról az értetlenséget és meglepettséget.
[color=Blue] - Ó, bocsáss meg[color=Blue] – Azzal kezet nyújtva nekem, teljesen kiölte az izgalmat a vérszagra összegyűlt bunyóra éhes csőcselékből. - De remélem most már tudod, hogy nem fogadom nagy örömmel, az ilyesfajta üdvözlést. Lehet, hogy régimódi vagyok, de sajnos nem tudom ezeket értékelni. – A földről feltápászkodva, nyakamat ropogtatva leporoltam ruhám és értetlenül állva a történtek előtt, barátomra mosolyogtam.
- Valahogy akár hányszor találkozunk, az első öt percben valaki biztosan fejen vág, nem vagy túl jó hatással az egészségemre. - Azzal az asztalon pihengető félig üres boros kancsóra és az egy darab üres pohárra, majd újra stragora emelem tekintetem.
- Nos, ez lehet, hogy egy velem járó rossz, de igyekszem valamit majd tenni ellene. És az a pohár rád vár, de ha nem tetszik ez a bor amit rendeltem, kérhetsz másikat is. Ez volt a legdrágábbjuk, így gondoltam jó lesz. – Villantott egy kis udvariasságot, amit nagyra értékeltem az ő esetében.
Vidáman bólintva lehuppantam, gyorsan megkeresve a legkényelmesebb pozíciót.
- Örülök hogy eljöttél, bár megmondom őszintén, voltak kételyeim. Rég óta várakozol már? –Kérdeztem amíg töltöttem magamnak egy pohárkával. - Az elfogyasztott bor mennyiségéből ítélve azt gondolom igen.
- Nos igen, de nekem rossz vagy jó szokásom, nem tudom, hogy minimum egy negyed órával korábban érkezem egy találkozóra. De nem kell aggódnod; kedves Nati sincs még itt.
Hirtelen ismét körbe forgattam nyakam a lány után kutatva. - Valóban. Hát, legalább van egy kis időnk pihengetni mielőtt megérkezik. De ha már szóba jött… - Hajoltam át az asztalon, közelebb csúszva pajtásomhoz. - Miután az a küldetés véget ért.. te meg Ő… érted… - Tettem fel a kérdést egy idióta mosollyal arcomon, szemöldököm emelgetve.
- Nem kell úgy nézni, mint egy megszállott, nincs semmi sem köztünk –Szabadkozott szinte azonnal. - Habár nem tagadom, hogy nem néz ki rosszul a lány. Csak egy kicsit hirtelenharagú. Nem árt ha az ember megválogatja a szavait. - majd szemeit kissé összehúzva hozzátette - Túl közel van az arcod.
-O, bocsi! Pedig indulás előtt mostam fogat. –Próbáltam megközelíteni vicces irányból, Strago zárkózott, hivatalos viselkedését. Azzal székemen teljesen hátradőlve kiterült béka módjára.
- Valóban nem könnyű vele... de az érdekes lányok már csak ilyenek. – Nevettem fel félreérthetetlenül kacsintva.,
- Egyébként... – Itt kis hatásszünetet tartva már már túlzott komolysággal(csak a vicc kedvéért) folytattam. - Mindig is meg akartam kérdezni, honnan jött ez a stílus? – Azzal pontosítva kérdésem, végig járattam tekintetem Strago öltözékén.
Ezzel az elsőre talán komolytalannak tűnő kérdéssel, egy nagyon bensőséges beszélgetés vette kezdetét, ami Strago gyermekkoráról, mesteréről és mágikus tanulmányairól és célkitűzéseiről szólt. Barátom kérdéseire válaszul én is elmondtam élettörténetem, a terveimet illetőleg azonban nem tudtam konkrétumokkal előhozakodni.
– Én igazából csak egy magamhoz való társat és egy boldog, eredményes életet utat szeretnék végig járni úgy, hogy közben minden arra érdemest, hasonló jövőhöz segítsek. –Ezen mondaton merengtünk egy pár másodpercig, majd rövid időre egyedül maradtam mert Strago az azóta sokszor újra töltött boros kancsó hatására kénytelen volt meglátogatni a mellékhelyiséget.
Fejemet karózva, szabad kezemmel kis fogpiszkálót formázó fadarabokat húztam ki az asztallapból. Nem egy előkelő, indokolt formája a növénymágia használatának, de szórakozásnak éppen megfelelő. Megtörve relaxációs gyakorlatomat, a kocsma ajtaja hirtelen kicsapódott és egy gondosan, tisztán felöltözött leányzó ugrott be rajta, lihegve, térdén támaszkodva. Amint tekintetünk összetalálkozott elmosolyodott, lenézett a földre majd vissza rám, és odasietett hozzám.
-Bocsi hogy késtem nagyon sajnálom – Szuszogott rám mentegetőzve
– Neked is szia kedves Nati. Örülök, hogy megérkeztél. –Mosolyogtam kissé keresztbe állt szemekkel felnézve a kishölgyre.
-Strago merre van? Ugye eljött? – Kérdezte rólam teljesen megfeledkezve. Na hát ha így állsz hozzám, akkor éppen itt az ideje egy kis mókázásnak. Ezen elhatározásomban a véremben buzgó bor, csak még inkább megerősített.
-Nem akarom elrontani az iménti jó kedved - néztem szomorú, sajnálkozó szemekkel - de Strago helyett csak egy üzenet várt, miszerint fontos dolga akadt és így most nem tud itt lenni. –Mondtam tökéletes színészi teljesítményt nyújtva.
- Jaaj istenem, pedig már úgy vártam hogy vele is találkozzak – Sopánkodott kissé elcsukló hangon, teljesen összetörve. Hát nem csodálatos a szerelem? Az eddig reménnyel teli, életerősen verdeső papagájszív, most teljesen összetörten, lassan leengedte szárnyait. Végül megsajnálva őt, szám egyik oldalát elhúzva, szemöldököm felemelve érdekes mosollyal az arcomon nyugtattam meg szegény teremtést - Kérlek bocsáss meg, csak vicceltem, az imént ment ki a mosdóba, mindjárt jön ő is
Most megnyugodtam hogy mind a ketten eljöttetek, olyan boldog vagyok –Vigyorodott el haragnak legkisebb jelét sem mutatva. Gondolom azért történt mindez így, mert az öröm amit Strago közelsége okozott, sokkal nagyobb volt az irántam érzett dühénél.
-Na és mit találtál ki, hova menjünk? - Kérdeztem miközben oda húztam egy széket a lánynak és hellyel kínáltam.
- Úgy hallottam, hogy nem messze délen van egy kisváros a tengerpaton, ahol strand és sok étterem található.
-Na! Ez igazán jól hangzik! és hogy jutunk el oda, vonattal? – A tengerparton sok aranyos lányka van az év ezen szakaszában, így igen lelkesítően hatott rám a hír.
- Hát, szerintem a vonatozás nem a legjobb ötlet, mert oda nem jár. A falucska teljesen technika mentes, így lovas kocsival megyünk. Már le is rendeztem mielőtt ideértem.
-Ó, pompás! - Csattantam fel vidáman Natit nézve -Azonban nem hagyhatom, hogy egyedül álld az útiköltsége. - Mondtam teljesen átszellemülten. -Kérem a számlát - Azzal oda tartottam tenyerem -Gyerünk Nati. - sürgettem újfent mosollyal az arcomon.
- Nem adom… Stragoooo – Ismét megfeledkezve rólam odarohant és átölelte a meglepett fiút. - Újra együtt a csapat úgy örülök nektek –Mondta és ölelte meg Stragót újfent, sőt, most még engem is. Ez után kissé más hangnemben folytatta.
- Most hogy visszaértél, és remélhetőleg kezet is mostál, mehetünk a kocsihoz.
-Szervusz, Nati. No, igen, ennek a felszerelésnek legnagyobb hátránya akkor jön elő, amikor a természet hív, de semmi sem tökéletes. –Hozta szokásos, hivatalos formályát.
Rendezve a helyi számlát, a Nati által korábban bérelt kocsi felé vettük az irányt. Út közben jól elcseverésztek ők ketten, néha én is beleszóltam, de ma már járattam eleget a számat, inkább hagytam őket társalogni.
- Na ki hova akar ülni? - mutatott Nati a kocsira - Én vezetem
- Nos, ha szeretnéd. Omeron, melyik helyet teszed magadévá? –Kérdezte kivételesen felhőtlenül
-Én mindenképpen hátul helyezkednék el, ha nem probléma
utazás előtt már nem volt időm pihenni, most érkeztem csak vissza egy misszióról, így ha nem bánnátok, aludnék egyet. – Mondtam minden külső, belső izmomat megfeszítve, hogy leküzdjem a röhögést. Nati egy igazán bájos teremtés és nagyon kedves tőle, hogy magára vállalta a kocsi szerzés melóját, de…a szekeret nézve az az érzésem támadt hogy tiszta csöves mágusok vagyunk , szénás kocsival utazunk... én azt hittem fedett hintóban hajthatom majd álomra a fejem, nem egy ilyen öszvérfogaton. Az utolsó szót talán hangosan mondtam ki, mert Nati rögtön rám szólt.
–Ez lovas, oké?
Oké, oké…végül is mindegy, rágcsáló módjára gyorsan beástam magam a szalmába és már aludtam is. Hála módfelett kimerült állapotomnak, nagyjából az egészet átaludhattam. Már esteledett, mikor kinyitottam a szemem.
-wáouüá. - Ásítottam fel nagyot nyújtózkodva. - Már ilyen késő van? – kérdeztem, miközben sikerült egy két marék szalmát kigereblyéznem a hajamból.
-Heh - Néztem öntelt mosollyal a durmoló Stragora - Az úrfi kidőlt az alkoholtól? - Tettem fel a nyilvánvalóan ostoba és komikus kérdést, amit remélem Nati is annak vesz aminek szántam, viccnek.
Válasz egyik kérdésemre sem igazán érkezett, hát kezdem nem érteni, engem miért hívott el, ha ennyire nem kedvel. Persze lehet hogy csak bambul, de ugyan már.
–Ott vagyunk már? –Szóltam most kissé hangosabban, hátha tényleg csak a füle van bedugulva. Lehet hogy az alakváltás mellékhatása, ki tudja.
- Szerintem igen, de még nem látom a várost. –Hát érdekes válasz, mindenesetre nem tudunk mást tenni, minthogy bízva bízunk a méltán híres női tájékozódóképességben és a szerencsében. Bár jobban belegondolva, Nati legutóbb is eltévedt a barlangban, pedig ott Farkas formában kereste a kijáratot. Lehet, hogy ez már nem is Fiore? Most jobban megnézve ez egy másik dimenzió is lehet... Lehet, hogy ez az ócska szekér küllem egy mágikus csodamasinát álcáz? Szegény Strago is ki van ütve. Lehet, hogy Nati igazából egy gonosz idegen aki fiatal, jóképű mágusokat rabol el más világokból? Vagy, lehet hogy még nem távozott a szervezetemből teljesen az a tetemes mennyiségű bor? Lehet…jobb ha mondok valamit, nehogy gyanakodjon.
-Ott vagyunk már?...

Úgy tűnik, hogy az utazás egy mindig is fennálló tartozék lesz az életemben. Mostani célpont: Oak Town. Nati úgy gondolta, hogy a kemény Kunugis küldetés után, kell némi kikapcsolódás és pihenés, és ragaszkodott hozzá, hogy Omeron is, és én is csatlakozunk hozzá, mert a barátokkal jó szórakozni. Nem hittem volna, hogy ennyire nagy hatással leszek rá, hogy barátjának tekint, de örültem neki. Ez is egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, hogy szociális embernek tudhassam magam.
Elvileg egy valamilyen Pók nevű fogadóban kellett volna találkoznunk, nem emlékszem már rá, régen volt a felvilágosítás. Azt sem tudtam, hogy merre kéne mennem, így elkezdtem bolyongani a nagy városban, kérdezgetni embereket, akiknek a fele ezt sem tudta, hogy van e egyáltalán fogadó a közelben, nemhogy egy akármilyen Pók nevű. Szerencsére a megbeszélt időpont előtt fél nappal érkeztem így volt időm fellelni eme nagyhírű vendéglátó helységet. Jó néhány térképpel kellett konzultálnom, mire sikerült beazonosítani három fogadó helyét, ami azért volt jó, mert egymás mellett voltak, és azért volt rossz, mert nem volt odaírva, hogy hogy hívták ezeket. Mindegy, legrosszabb esetben hazamegyek, és örökre elvesztem két barátom bizalmát. 11 millió ember él Fióréban, majd csak megtalálom az igazi kapcsolataimat. Persze ezt nem igen gondoltam komolyan, de azt sem akartam belátni, hogy mi lehet akkor, ha tévedek, és eltévedek.
Nos, elérkeztem a fogadótrióhoz, és szerencsémre volt ott egy Romlott Pók nevű hely, bár nekem a névválasztás nem igen tetszett, nem volt annyira csalogató, vonzó. A két másik fogadó közül csak az egyik nyerte el a tetszésemet, amelyet Mézes Hordónak neveztek; oda szívesen bementem volna. Az Üszkös Vadkan fogadón meg csodálkoztam, ugyan is nem értettem, miért mennek oda egyáltalán vendégek, de bizonyára a külső az megtévesztő lehet. Mindezek ellenére én behatoltam a Romlott Pók fejtorába, és kiderült, hogy ez egy borra-sörre specializálódott kocsma, ami engem nagyon meglepett, mivel a Mézes Hordóból ezt előbb néztem volna ki. Az órára pillantottam, és láttam, hogy még van negyed órám, így akár lehetek udvarias is, ezért rendeltem a ház legjobb és egyben legdrágább borából egy kancsóval. Én így gondoltam, hogy, ami a legdrágább, az a legjobb is. Hogy ez volt a legjobb e, vagy sem, azt nem tudtam meg, mivel nem rendeltem többet, de nekem ízlett. Kellemesen édes volt, nem éreztem belőle az alkoholt, és volt egy kesernyés árnyalat is benne. Felálltam, hogy kinyújtóztassam magam, majd lepillantottam a többi italt feltüntető lapra, és tanulmányozni kezdtem azt. Majd hirtelen egy jelenlétet éreztem a hátam mögött. Nem tudtam biztosra mondani, hiszen rengetegen voltak, mind a hátam mögött, és végül is mindenhol, de egy nyugtalanító érzés lett úrrá rajtam. Sejtettem, hogy valami fog történni, csak még nem voltam benne biztos, hogy mi. Próbáltam nyugtatni magam, hogy biztosan csak a paranoia szól belőlem, mivel ritkán vagyok zsúfolt helyeken, amikor éreztem, hogy valami közvetlenül a hátam mögött volt. A következő pillanatban egy artikulálatlan ordítás tört fel, pontosan két centire a hátamtól, amire én lendületből fordultam, és reflexből kinyújtottam előre a kezem, ami azt eredményezte, hogy a hang forrása legalább két métert repült hátra, és a fél berendezést magával vitte. A bár elnémult, remélték, hogy folytatom a hadműveletemet, de észrevettem, hogy áldozatom nagyon is ismerős. Ni ni, hisz ez a jó öreg Omeron. Úgy tűnik, a hülyesége megint kifizetődő volt. A néma csendet egy tiszteletlen hang törte meg, ami olyankor van, amikor a levegő a torkon keresztül a szájon át távozik. Ennek sem volt gyerekszobája.
- Hát… nagyon örülök, hogy újra látlak Strago. – vigyorgott a meglepett arcomba Omeron, akinek még így sem lehetett jókedvét letörni. Most volt itt az idő, hogy kibeszéljem magamat a csávából.
- Ó, bocsáss meg – szóltam, azzal kezet nyújtottam, hogy felsegítsem - De remélem, most már tudod, hogy nem fogadom nagy örömmel, az ilyesfajta üdvözlést. Lehet, hogy régimódi vagyok, de sajnos nem tudom ezeket értékelni. – Őszinte voltam, és reményekkel teli, hogy ez tényleg nem fog többet előfordulni, bár Omeronnál sose lehessen tudni. A szerencsétlen felállt, megropogtatta minden porcát a nyakában. Nem akartam neki mondani, hogy a porckorongsérvnél nincsen nagyobb kín a világon, de majd húsz év múlva rájön.
- Valahogy akár hányszor találkozunk, az első öt percben valaki biztosan fejen vág, nem vagy túl jó hatással az egészségemre. – Láttam, hogy a bort és az üres poharakat stíröli, így gyorsan megvillantottam udvariasságom.
- Nos, ez lehet, hogy egy velem járó rossz, de igyekszem valamit majd tenni ellene. És az a pohár rád vár, de ha nem tetszik ez a bor, amit rendeltem, kérhetsz másikat is. Ez volt a legdrágábbjuk, így gondoltam jó lesz. – Kedves barátom azonnal lecsapott az ajánlatra, levetődött az egyik székbe, és hozzálátott, hogy próbára tegye a máját.
- Örülök, hogy eljöttél, bár megmondom őszintén, voltak kételyeim. Rég óta várakozol már? Az elfogyasztott bor mennyiségéből ítélve azt gondolom igen. -
- Nos, igen, de nekem rossz vagy jó szokásom, nem tudom, hogy minimum egy negyed órával korábban érkezem egy találkozóra. De nem kell aggódnod; kedves Nati sincs még itt. –
- Valóban. Hát, legalább van egy kis időnk pihengetni mielőtt megérkezik. De ha már szóba jött… - azzal közelebb araszolt hozzám, annyira, hogy az arca a privát szférámban benne volt. - Miután az a küldetés véget ért.. te meg Ő… érted… - értem, nem. Idétlen mosolyával és rángó szemöldökével kihozta belőlem a hideget, ami aztán jól megrázott.
- Nem kell úgy nézni, mint egy megszállott, nincs semmi sem köztünk – mondtam neki, ezzel nyugtatva, hogy neki is van még esélye. Még. - Habár nem tagadom, hogy nem néz ki rosszul a lány. Csak egy kicsit hirtelen haragú. Nem árt, ha az ember megválogatja a szavait. – talán mellette meg fogom tudni tanulni, hogy mit ildomos mondani lányoknak és mit nem. Ezután összehúzott szemmel hozzátettem - Túl közel van az arcod. –
-O, bocsi! Pedig indulás előtt mostam fogat. – megint nem viselkedik komolyan. Szerintem tudja, hogy nem a leheletéről van szó. Majd hátradőlt, és nyugodtabbra fogta a hangnemet. - Valóban nem könnyű vele... de az érdekes lányok már csak ilyenek. – azzal megint felnevetett és idétlenül kacsintgatott. Irritált, de valamiért még sem tudtam morcosnak érezni magam. Lehet, hogy a bor teszi?
- Egyébként... – hirtelen komolyra váltott, ami megrémített, mivel ezt még sosem láttam, és nem voltam benne biztos, hogy mire számítsak. - Mindig is meg akartam kérdezni, honnan jött ez a stílus? – szemét követve leesett, hogy a ruházatomra gondolt. Idő, mint a tenger, akár el is mondhatom neki. Így hát elregéltem az öltözékem eredetét, beszéltem neki a mesteremről, az ambíciómról, valamennyire a gyerekkoromról, hogy értse, miért vagyok olyan, amilyen.
- No, de miért csak én beszélek? – mondtam, hirtelen ötlettel, - te is igazán megoszthatnál egyet, s mást magadról. Nem csak te vagy az egyedüli, aki kíváncsi. –
Omeront meglepte hirtelen kérésem, de megfelelt neki. Neki legalább vidámabb gyerekkora volt, és egy jó fokkal többet edzett, és gyakorolta a mágiát, mit én, és így nem értettem, hogy miért volt ő az első, aki kiesett a Villámka elleni harcban. Bár lehet, hogy többet is kapott be, én nem igen figyeltem. – Én igazából csak egy magamhoz való társat és egy boldog, eredményes életet, utat szeretnék végig járni úgy, hogy közben minden arra érdemest, hasonló jövőhöz segítsek. – foglalta össze az egészet, mint végszó, vagy végmondat. Akkor most már értem, miért olyan amilyen. Ekkor történt meg az, hogy a sok elfogyasztott bor ki akart jönni. Ezt eddig nem vettem észre, mivel Omeron érdekes történetekkel gazdagította a tárházamat, de most már nagyon elege volt a hólyagnak. Így elnézést kértem, és megtámadtam a mellék helységet, ahol ahhoz képest elég sok időt töltöttem, mert a nadrágomat kikötni, bekötni kellett, mert a cipzár az manapság nagy luxus.
Miután a meglehetősen problémás procedúrával sikeresen végeztem, elhagytam a rossz illatú könnyítő helyet, és kellemes meglepetésként ért, hogy Nati időközben megérkezett, és egy „Stragoooo „ felkiáltással lerohant és megölelt., ami meglehetősen váratlanul ért, bár nem azt a reakciót váltotta ki belőlem, mint Omeron és az ő lököttsége.
- Újra együtt a csapat úgy örülök nektek – jelentette ki, miután Omeron is kapott szeretetéből, majd a következő szavait felém intézte. - Most hogy visszaértél, és remélhetőleg kezet is mostál, mehetünk a kocsihoz. – sikerült a heves érzelemátadásnak a sokkjából felalélnom, és normális stílusban igyekeztem válaszolni. – Szervusz, Nati. Én is örülök, hogy látlak. No, igen, ennek a felszerelésnek legnagyobb hátránya akkor jön elő, amikor a természet hív, de semmi sem tökéletes. –
Úgy tűnt valaki, gondolom a nő, talált egy kocsit, ami ugyan nem nézett ki soknak, de legalább volt.
- Na, ki hova akar ülni? – tette fel a harci kérdést Nati, majd hozzátette - Én vezetem. – csak, hogy tiszta legyen a helyzet.
- Nos, ha szeretnéd. Omeron, melyik helyet teszed magadévá? – nekem mindegy volt hol vagyok. Nekem most már teljesen mindegy volt. Meleget éreztem a lelkemben, olyat, amilyet még egyáltalán nem, és örültem, életemben először jól éreztem magam, és nem érdekelt mi történik, amíg ők ketten velem voltak.
- Én mindenképpen hátul helyezkednék el, ha nem probléma. Utazás előtt már nem volt időm pihenni, most érkeztem csak vissza egy misszióról, így ha nem bánnátok, aludnék egyet. – hallottam, hogy Omeron hozzáteszi az öszvérfogat jelzőt, amire Nati rámorrant. – Ez lovas, oké? –
Erre, a fekete özvegy széttárta karjait, fejest ugrott a kocsi hátsó felén lévő apró szénakazalba, és pár pillanat múlva, már húzta is a lóbőrt.
- Rendben, akkor indulhatunk is – mosolyogta Nati, felültünk a kocsira, és már vágtattunk is. Bár néha a lepkék is leelőztek minket, az a tudta nyugtatott, hogy nem kell sétálnunk, és végül is haladunk.
- Érdekes, úgy tűnik Omeron kevésbé bírja a bor, mint hittem volna. – mondtam az orrom alatt, pedig szerintem kevesebbet ivott, mint én, és én sem bírom nagyon az iszogatást. Bár a víz az még nem ártott meg.
- Ja, hogy ti boroztatok? – ámult el Nati – Azért vagy ilyen kedves? –
Nos, lehet, hogy beleszól, de szerintem ez már egyre inkább természetes. Remélem.
- Hm? Áááá, dehogy is, én mindig ilyen vagyok.... vagy mégse? Minden esetre jobb hangulatban érzem magam, az tény. – érdekes volt megfigyelni, hogy viccel próbálkoztam, ami nem igen jellemző rám. Lehet, hogy kezdek becsavarodni?
- Egyébként bocsi a sok késésért. Nem elaludtam, hanem rosszul pakoltam be, aztán újra bepakoltam, majd mikor elindultam otthon hagytam a pénztárcám és visszamentem érte, de mire kiértem a vonat elment, és közölték velem hogy már csak két óra múlva lesz másik. – Hm, milyen érdekes. Tehát a lányok eléggé szétszórtak tudnak lenni, hogyha utazásról van szó. Igen, a női agy a jó külsőre van beállítva, és néha sok más dologról elfeledkezik. Ez azt akarja jelenteni, hogy Natinak van valami jó öltözéke, amit mindenképpen meg akar nekünk mutatni? De mi fiúk vagyunk, mi egyszerű emberek vagyunk. Jöjjön meztelenül, és mi örülni fogunk, nem kell a sok ruhával bajlódni. Ujjuj, tényleg megártott az alkohol.
- Ritkán volt lehetőségem a női pszichológiát tanulmányozni, de az biztos, hogy szeretitek az alapos munkát. Bár a késés az egy rossz szokás, reméljük, nem csinálsz ebből rendszert. – Sok értelmetlen szót sikerült egy mondatba összeraknom, és még én sem voltam benne biztos, miért dorgáltam meg, tréfásan, meg, hogy mennyire mondtam rossz dolgokat, de mivel nem kaptam semminemű ütést, ezért megállapítottam, hogy mondhattam volna rosszabb dolgokat is.
- Nem csinálok belőle, ígérem. – ígérte, majd valamin, gondterhelt arccal gondolkozott - Egyébként neked mondtam, hogy tengerpartra megyünk? –
- Nem, de most megtetted. Még sosem voltam tengerparton.... kíváncsi vagyok milyen lesz. – megint viccel próbálkoztam. És egyre rosszabbakkal. Nekem ez nem áll jól. Viszont elképzeltem, hogy milyen lehet a tengerparton, és valamiért a sok, alulöltözött lány jutott az eszembe. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy Omeronnak is biztosan ezen jár az esze. Bár ez, ha jobban belegondolok, annyira nem megnyugtató, inkább rémítő.
- Még én sem voltam, ezért gondoltam, hogy megnézhetnénk így hárman együtt. Bár azért ebben a két órában benne volt a kocsi szerzés, mert vonat nem megy oda. – hangjában büszkeséget hallottam. Bizonyára nem volt ez egy egyszerű feladat. Örültem, hogy nekem csak borozgatni, és Omeront elviselni kellett, míg szegény Nati kétszer is átpakolt, minden esszenciális dolgát aztán otthon felejtett, lekéste a vonatot, és még kocsit is szerzett. Egy nő élete nem egyszerű. Örülök, hogy nem nőnek születtem.
- Milyen szerencse, hogy nem Omeron csinálta meg ezeket, mert ő lyukat beszélt volna az eladó hasába. – jegyeztem meg, megint mókásan, hátha valakinek tetszik. A legváratlanabb személynek, Omeronnak tetszett, aki hirtelen felült. - Vagy esetleg valahova máshova – mondta, majd visszahanyatlott, és aludt tovább. Nekem kezdett valami nagyon bűzleni.
- Lehet, hogy volt a borban valami kellemetlen. Nati, milyen színű az arcom. – kérdeztem, enyhe pánikkal a hangomban.
- Zöld! – vágta rá azonnal, majd miután meglátta rémült arcomat gyorsan hozzátette, - na jó vicc volt, kicsit piros, de amúgy semmi különös. – Nem csak én vagyok vicces hangulatomba ma.
- Ez megnyugtató. – akkor még is csak bennem van a hiba.
- De kezd kékülni. – jött váratlanul.
- Hüpp. – erre csak csuklani tudtam. Nati felnevetett.
- Lehet, nem bírjátok az alkoholt – mondta.
- Nos, lehet, hogy vannak nekem is problémáim, de legalább nem annyi, mint Greensand úrnak. – mondtam büszkén, amin megint csak nevetett kedves társam.
A továbbiakban csak idétlenségekről tudtunk beszélgetni, amikor engem is elragadott a fáradság nehéz keze, és már csak azt hallottam, ahogyan Nati dicséri a naplementét, és én is elaludtam.

Csrrrr! – Hogy halnál éhen! –és ezzel a mondattal leütöttem a csörgőórám. Fél perc gondolkodás után ugrottam ki az ágyból, mire rájöttem hogy mi a fenének keltem is én ilyen korán. Az első küldetésem végeztével annyira megkedveltem mind a két fiút, ezért nem mertem úgy elköszönni tőlük, hogy véletlenségből ne találkozzunk többé. Ezért eldöntöttem, hogy pontosan négy hét múlva Oak Townba a Romlott Pók nevű fogadóba találkozzunk. És azért pont ott, mert csak erről az egy helyről hallottam eddig. Tegnap este nem volt kedvem bepakolni az útra, így ez reggelre maradt. Csakhogy nem ment olyan zökkenő mentesen mint gondoltam.
A ruháim nem voltak megfelelőek amiket először pakoltam be, ráadásul még nadrágot sem raktam… pedig az sosem árthat. Nem találtam a fésűmet, nem tudtam mit kezdeni a hajammal. Végül befontam két oldalt. Mire odajutott a sor, hogy elindulhatok már csak öt percem volt a vonatig, és az út tíz perces volt. Őrült módon elkezdtem szaladni, amikor rájöttem, hogy az előre megvásárolt vonatjegyeket a pénztárcámban otthon hagytam. Üvöltöttem egyet utca közepén hogy „nem lehetek ennyire béna” majd szaladtam vissza a táskám lehajítva. De mire kiértem közölték, hogy legközelebbi vonat csak két óra múlva indul, és addig sajnos várnom kell. Vissza akartam menni, mert o nem hoztam el a kedvenc szoknyám, de féltem hogy nem járnám meg az utat két óra alatt, szóval inkább ott ültem az állomáson, közben gondolkodva, hogy ezután merre menjünk. Akkor arra jött egy házaspár, és beszélni kezdtek.
- Oak Towntól délre van az a falu, az tökéletes hiszen tengerpart, strand és éttermek is vannak arrafelé.
- És vonattal megyünk?
- Oda csak szekeres kocsival engednek be a városka régi berendezése miatt.
Ez tökéletes lesz! Gondoltam magamban, majd begurult a vonatom. Hála istennek az út teljesen zökkenőmentesen zajlott le, és nem volt semmi gond. Ahogy odaértem először a legjobb fürdőruhát kellett megkeresnem, ha már strandra megyünk. Örültem hogy úgy volt betervezve, hogy eleve egy órával hamarabb érnék le, így még csak egy órás késésben voltam. Miután megtaláltam a legjobb bikinit, elindultam szekeres kocsiért. Nagyon készségesek voltak, és sikerült is egyet bérelni… de csak két üléssel hátul pedig szénával. Reméltem legalább kényelmesebb körülményeket tudok biztosítani a fiúknak. Na de mindegy volt, felpattantam a kocsira, és vágtattam a célig. Ezután iszonyat gyorsan zúdultam be, majd megláttam Omeront. Két órás késés után gondoltam nem a nyakában kezdem, pedig az állt a szándékomban hogy halálra ölelem mind a két fiút.
-Bocsi hogy késtem nagyon sajnálom
– Neked is szia kedves Nati. Örülök, hogy megérkeztél. –mondta… de csak ő. Hol lehet Strago? Ha ő nem jött el akkor ez nem is olyan vicces, mert akkor Omeronnak nem lesz kit piszkálnia és én kerülök terítékre.
-Strago merre van? Ugye eljött?
-Nem akarom elrontani az iménti jó kedved – nézett rám szomorú, sajnálkozó szemekkel - de Strago helyett csak egy üzenet várt, miszerint fontos dolga akadt és így most nem tud itt lenni.
- Jaaj istenem, pedig már úgy vártam hogy vele is találkozzak – mondtam szomorúan majdnem sírva. Egy kis ijedség is volt bennem utána, hogy mit kezdek én csak Omeronnal. Szeretem meg minden, de nem tudom hogy venné ki magát ha látnának kettőnket egy strandon például. Szóval jobb lett volna ha Strago is itt van.
- Kérlek bocsáss meg, csak vicceltem, az imént ment ki a mosdóba, mindjárt jön ő is –egy szokásos Omeroni vicc amit fel se kell venni
-Most megnyugodtam hogy mind a ketten eljöttetek, olyan boldog vagyok
-Na és mit találtál ki, hova menjünk? – a kérdés közben Omeron hellyel kínált, beszéd közepén pedig le is ültem.
- Úgy hallottam, hogy nem messze délen van egy kisváros a tengerpaton, ahol strand és sok étterem található. 
-Na! Ez igazán jól hangzik! és hogy jutunk el oda, vonattal?
- Hát, szerintem a vonatozás nem a legjobb ötlet, mert oda nem jár. A falucska teljesen technika mentes, így lovas kocsival megyünk. Már le is rendeztem mielőtt ideértem. – mondtam kissé büszkén, hogy miért késtem… vagyis miért is.
-Ó, pompás! Azonban nem hagyhatom, hogy egyedül álld az útiköltséget. Kérem a számlát.
Nem akartam odaadni, mert tényleg nem került sokba, és még várniuk is kellett rám.
- Nem adom… Stragoooo  - megkönnyebbülve láttam, hogy tényleg eljött és nem csak szórakozott velem Omeron duplán is. Strago nyakában landoltam, majd miután leereszkedtem boldogan szólaltam meg.
- Újra együtt a csapat úgy örülök nektek –majd odamentem Omeronhoz és a kései ölelést ő is megkapta.
- Most hogy visszaértél, és remélhetőleg kezet is mostál, mehetünk a kocsihoz. – néztem Strgaora mintha rá kellett volna eddig várni.
-Szervusz, Nati. No, igen, ennek a felszerelésnek legnagyobb hátránya akkor jön elő, amikor a természet hív, de semmi sem tökéletes. –Jaaj istenem! Már úgy vártam a két fiút, és semmit sem változott egyikőjük sem. A kifele vezető út csendesen telt, majd a kocsira mutatva kérdeztem.
- Na ki hova akar ülni? Én vezetem
- Nos, ha szeretnéd. Omeron, melyik helyet teszed magadévá?
-Én mindenképpen hátul helyezkednék el, ha nem probléma
utazás előtt már nem volt időm pihenni, most érkeztem csak vissza egy misszióról, így ha nem bánnátok, aludnék egyet… öszvérfogaton.
–Ez lovas, oké? –mondtam kicsit csúnyán nézve rá. A két fajtiszta lovat öszvérnek hívni!
Omeronnak tíz perc sem kellett mire elaludt.  
- Érdekes, úgy tűnik Omeron kevésbé bírja a bor, mint hittem volna.- Mondta Strgago, és még valami kevesebb ivásról mormolt.
- Ja, hogy ti boroztatok? Azért vagy ilyen kedves? – kérdeztem kicsit hirtelen mielőtt gondolkodtam volna.
- Hm? Áááá, dehogy is, én mindig ilyen vagyok.... vagy mégse? Minden esetre jobb hangulatban érzem magam, az tény. -na ezt valahogy gondoltam. Általában nem ilyen közömbös, sokkal inkább hivatalos szokott lenni... talán mindig le kellene itatni.
- Egyébként bocsi a sok késésért. Nem elaludtam, hanem rosszul pakoltam be, aztán újra bepakoltam, majd mikor elindultam otthon hagytam a pénztárcám és visszamentem érte, de mire kiértem a vonat elment, és közölték velem hogy már csak két óra múlva lesz másik.
- Ritkán volt lehetőségem a női pszichológiát tanulmányozni, de az biztos, hogy szeretitek az alapos munkát. Bár a késés az egy rossz szokás, reméljük, nem csinálsz ebből rendszert. -mndta Srtrago, most kicsit tréfásabban mint szokta a dolgokat... tényleg legközelebb is innia kell.
- Nem csinálok belőle, ígérem. -válaszoltam azért megnyugtatás képpen. Egyébként neked mondtam, hogy tengerpartra megyünk? -kérdeztem tőle, hiszen ő akkor ha jól emlékszem pont toalettált.
- Nem, de most megtetted. Még sosem voltam tengerparton.... kíváncsi vagyok milyen lesz. -nehéz volt eldönteni hogy Strago komolyan mondta-e, vagy csak viccelődött minden esetre megnyugtat hogy még ő sem volt tengerparton.
- Még én sem voltam, ezért gondoltam, hogy megnézhetnénk így hárman együtt. Bár azért ebben a két órában benne volt a kocsi szerzés, mert vonat nem megy oda. -azért kicsit büszkén mondtam, hogy nem csak a ruhák miatt késtem.
- Milyen szerencse, hogy nem Omeron csinálta meg ezeket, mert ő lyukat beszélt volna az eladó hasába. - mondta Strago humorosan, és ezen már én is csak mosolyogni tudtam. Omeronnak is meg kellett szólalnia. Hirtelen felült és mondta a magáét. -Vagy esetleg valahova máshova- ezután visszadőlt mint aki ébren sem volt.
- Lehet, hogy volt a borban valami kellemetlen. Nati, milyen színű az arcom. -kérdezte Strago kis pánikkal a hangjában. Gondoltam én is humorizálok egyet.
- Zöld! -vágtam rá, majd a rémült arcán meglepődve folytattam - na jó vicc volt, kicsit piros de amúgy semmi különös.
- Ez megnyugtató. -tette hozzá megkönnyebbülve
- De kezd kékülni. – mondtam mosolyogva
- Hüpp. – a csuklás tökéletes válasz volt, ezen nevetni kezdtem.
- Lehet, nem bírjátok az alkoholt – mondtam mosolyogva
- Nos, lehet, hogy vannak nekem is problémáim, de legalább nem annyi, mint Greensand úrnak. - hátra néztünk az alvó kis Omeronra. Olyan gonoszság villant át az agyamon, hogy rá kellene adni az egyik szoknyám, de inkább nem teszem tönkre a ruháim.
Az út többi részén már csak egyre idiótább dolgokról beszélgettünk, még egyszer csak Strgago is elaludt.
- De szép a naplemente. -azért megállapítottam majd én is elszenderültem egy kicsit nyitott szemmel.
–Ott vagyunk már? -na várjunk... Omeron fent van! És mit is kérdezett? Azt hogy oda kellett volna-e már érnünk?
- Szerintem igen, de még nem látom a várost.
Kicsit féltem, mert lassan tényleg látni kellene a várost. Még jó hogy a nevét sem tudom. Mi van ha valamerre elkeveredtem miközben nyitott szemmel bóbiskoltam? Istenem! Remélem nem tévedtem el és kell leégetnem magam a fiúk előtt.
- Ott vagyunk már? -jött az idegesítő kérdés
- Csitt! Még nem. -válaszoltam

Ahogyan zötykölődtünk egyre jobban aggasztott, hogy még sehol sem tartunk, így begyorsítottam. A nagy vágta közepén a ló megbolondult, két lábra állt, a szekér pedig darabokra esett. Én éppen elkaptam a ló kantárját, aki két méterrel előrébb repített, majd földet értem egy nagyobb koppanással. Miközben próbáltam feltápászkodni, egy félelmetes dologra lettem figyelmes.
-Az isten verje meg ezt a szarból tákolt szekeret -mondta Ome, de én még mindig félsokkban voltam- Ti jól vagytok ?
- Megvagyok, de Natit megijesztette az öreg. –
-én is megvagyok... -kis iróniával a hangomban jelentettem ki
-Meg tudhatnám hogy mi az ördög volt ez kisasszony? –kérdezte Ome kissé felemelve a hangját
- Egy halott ember.- állapítottam meg elcsukló hanggal
- Igen, ott egy hulla, premierben láthatod. De nem kell félni Nati, nem harap.... bár amúgy sem csinálna már semmit. –Stragotol nem is vártam más a morbid humorán kívül… de ez akkor is durva történés volt.
- A ló elment, inkább menjünk tovább. Nem tudok itt maradni –mondtam, majd teljesen elfordultam a halott ember felől.
- Haj, haj, de sok gond van máris ezzel az úttal. Miért érzem azt, hogy megint valami bolond kalandba keveredtünk? Haladjunk, akkor, Omi ne bökdösd a hullát. –De jó, mér csak Omi böködései, és hullagyalázása kell ehhez az egészhez.
-Remek. tényleg halott-jelentette ki Omeron a tényt, ami eddig is eléggé egyértelmű volt-te végeztél ezzel a szerencsétlen flótással vagy már előzőleg is, itt pihengetett?
- Természetesen nem én! Ahhoz túl fehér, ráadásul a ló megállt a halott előtt, így nem tudtam rajta átmenni… de menjünk már! –mondtam kicsit hisztisen
-Oké oké, ahogy óhajtja úrnőm. –ezt a mondatot hallva egy kisebb hátbavágást szegeztem oda Omeronnak, és máris jobban éreztem magam.
Az úton egyszer hátranéztem még egyszer majd ijedve szinte sikítva közöltem:
- Fiúk! Lehet, nem vagyok komplett… de az a halott ember felállt… és… és… minket figyel.
-Nati az előbb még annyira ott akartad hagyni most meg mit szórako – Ome szája szinte nyitva maradt mikor látta hogy nem hülyéskedek.
- eeee hát nem megmondtam? Már megint valami nagy hülyeségbe keveredtünk. Na jó, ki szórakozik szegény bácsival?! – kiáltotta Strago - Már így is elég nagy trutyiban van. –csodálkoztam, hogy most nem valami hülye viccet használt, de jobb volt ez így.
- Most mit tegyünk? –kérdeztem picit bátrabb hangon.
- Szerintem tegyünk úgy, mintha nem látnánk. Ugye milyen szép a napnyugta? –ez az ötlet nekem is tetszett, de azért aggasztott a zombi bácsi…
-Te nem ittál bort ugye Nati? –kérdezte Ome még mindig a bácsi fele figyelve.
-nem, nem ittam. –vágtam rá
- Akkor nem csak mi bolondultunk meg Omi. –hmmm… megnyugtató tény volt hallani, hogy ezzel a két fiúval együtt megbolondultam. Kezdtem kicsit rosszul érezni is magam, hiszen tényleg miattam keveredtünk ebbe bele.
- Most akkor tovább menjünk? –kérdeztem a fél szemmel visszanéző Stragotol, és a még mindig élőhalottat vizslató Omerontól.
-Á ne bolondozzatok. –fordított minket vissza Omeron a férfi irányába
-Szeretnék éjszaka nyugodtan aludni, de ha ez a bolygóhollandi itt kering körülöttünk, kétlem, hogy sikerülni fog.
- De te beszélsz vele először. –vetette oda Ominak Strago
-Nati ütötte el, először is odamegy, és szépen bocsánatot kér. Addig mi meguzsonnázunk
- Miii? Odajössz velem! Te sem szóltál, hogy ott van –mondtam, mintha nem az én hibám lett volna.
- Helyes...És mit uzsonnázunk. A szénát? –Strago viccei visszatértek. Nem tudtam, örüljek, vagy ne, de inkább az elsőt választottam.
- Ugye poénkodtok? Én nem merek egyedül odamenni... Az a férfi az előbb arra várt, hogy mélyen alhasson egy fadobozban. –ezek a tökfilkók előhozták belőlem a morbid énemet. Ezért még megfizetnek.
-Najó..együtt megyünk és útközben eszünk.. kell még lennie néhány szendvicsnek valahol a táskám mélyén
És odanyomott egy szendvicset Stragonak, és a saját kezében is tartott egyet majd megkérdezte:
-Nati te is kérsz? –közben majszolta is a sajátját. De hogy lehet ilyenkor enni?
- Köszönöm. – és a kettes éhenkórász is falatozni kezdett- Üdvözöld a mi nevünkben is Nati.
- Nem kérek köszönöm, és Strago jössz te is –szinte parancsoltam
-Miiiiii? Mondom, hogy nem harap –akkor minek tiltakozik ennyire?
- Honnan tudod?! Belőlem sem néznéd ki! -jött a válaszom az előző megszólalásra
-Hátazééért...
- Azt nem mondanám, de ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, legyen.
Egyszer még komolyan szétcsapok a két fiú között… a galádságnak is van határa! Bár… lehet, nekik meg van papírjuk az átkeléshez…
- Akkor menjünk, mind a hárman! –azzal megfogtam a két fiú alsó karját, hogy véletlen se maradjanak le tőlem, és elindultunk.

A Nap, a csillagok ellen vívott harcban, végzetes sebet szerezve, vörösre festette vérével az ég alját, majd szép lassan eltűnt a horizont mögött, hogy sérüléseiből felgyógyulva, másnap, újult erővel küzdhessen égi territóriuma fennhatóságáért. Addig is, az ősi firmamentum immár az apró, csillogó kis égitesteké. Talán ők majd segítenek eldönteni, hogy ez az a föld e, ami évek óta hű társam. Eképpen morfondíroztam, gondolatoktól terhes fejem kezembe támasztva…Gondoltam, hogy csak szimplán eltévedtünk, de az ilyen abszurd gondolatok némileg enyhítették az akkor, számomra egyáltalán nem kívánatos aggodalmat. Tervem, mindaddig töretlenül haladt célja felé, amíg valamilyen csoda folytán, egy kis -a ló és a terep közti- közjátékot követően, pompás hintónk darabokra nem hullott. Állítólag, az emberek ősi álma a repülés. Az iménti balesetnek köszönhetően volt szerencsém kipróbálni és föld mágusként mondhatom, hülye volt aki kitalálta, meg az a sok balga, szolgalelkű is aki saját vágyak helyett ezt tette magáévá. Mindössze néhány métert tettem meg a levegőben, ez azonban bőségesen elegendő volt, hogy belsőségeim újraszerveződjenek gyomrom tartalma pedig a szabadba vággyék unalmas börtönéből. Végül sikerült a landolás legszerencsétlenebb módját választottam, egyszerre fejjel és farral fognom a földet. A fájdalomtól életre kelő haragom egy szempillantás alatt elűzte rosszullétem, ezen túl pedig még sikerült goromba szavakat is számra hoznia.
-Az isten verje meg ezt a szarból tákolt szekeret -mordultam az ég felé, sajgó hátsómat dörzsölgetve, majd a dühön úrrá lett az aggodalom így gyorsan körbe pillantottam -Ti jól vagytok ?
- Megvagyok, de Natit megijesztette az öreg. –Beszélt Strago összefüggéstelenül valami öregről
-én is megvagyok... -Mondta Nati vékony hangon
-Akkor megtudhatnám hogy mi az ördög volt ez kisasszony? -Néztem szemrehányó tekintettel profi kocsisunkra
- egy halott ember... –Temette arcát remegő kezeibe
- Igen, ott egy hulla, premierben láthatod. De nem kell félni Nati, nem harap.... bár amúgy sem csinálna már semmit. –Vetette oda Strago könnyeden és érdektelenül, közben kabátja ujját porolgatva.
-A ló elment... inkább menjünk tovább nem tudok ittmaradni – Rebegte, de közben már a blue pegasusnál oly fontosnak ítélt öltözékét tisztogatta, mentségére szóljon csak fél kézzel.
- Haj, haj, de sok gond van máris ezzel az úttal. Miért érzem azt, hogy megint valami bolond kalandba keveredtünk? –Mondta Strago, már is tényként elkönyvelve, hogy pechszériánk ezzel még nem ért véget. -Haladjunk, akkor, Omi ne bökdösd a hullát. –Értékelte igen csak le törekvéseimet.
-Remek...tényleg halott-Jelentettem ki ártatlan áldozatunk vizsgálgatva...azok után, hogy útitársnőnk szemrebbenés nélkül áthajtott rajta milyen is lehetne. -Te végeztél ezzel a szerencsétlen flótással vagy már előzőleg is itt pihengetett?
- Természetesen nem én! Ahoz túl fehér, de menjünk már!!! –Könyörgött már már az ájulás szélén állva.
-Oké oké, ahogy óhajtja úrnőm. –Azzal begyűjtve fegyverem és Heaven-t rejtő táskám illetve hátra hagyva szarkazmusom és a tetemet néha néha vissza pillantva a többiek nyomába eredtem
-fiúk! Azt hiszem nem vagyok komplett... de az a halott ember felállt és minket figyel
- eeee hát nem megmondtam? –Csak ennél a mondatnál figyeltem fel arra, hogy míg Nati ostobaságokat beszél, Strago adja alá a lovat.
-Nati az előbb még annyira ott akartad hagyni most meg mit szórako... -szorult belém a szó, ahogy én is megfordultam.
Ez a két ember, akik itt mellettem állnak, biztos vagyok benne, hogy valamilyen átok hatása alatt van. Bár figyelembe véve, hogy Strago meg hozzánk köti a balszerencséjét, talán a közös pontot kellene keresni életünkben. Ez pedig Nati…. Igen igen, ő feltűnően balszerencsés, majdnem biztos, hogy minden ami történik, az ő érdeme.
- Már megint valami nagy hülyeségbe keveredtünk. Na jó, ki szórakozik szegény bácsival?! – Kiáltott Strago a nagy semmibe, valószínűleg ugyan úgy érezve a baj közelségét mint én. - Már így is elég nagy trutyiban van. – Morogta száját húzva.
- most... mit csináljunk? [/color]–Érkezett az első értelmes reakció, pont a főkolompos szájából.
- Szerintem tegyünk úgy mintha nem látnánk. Ugye milyen szép a napnyugta? – Érkezett az első értelmetlen reakció, egy nagy sóhajt követően, Strago úrfi szájából.
-Te nem ittál bort ugye Nati? –Kérdeztem szájtátva, le sem véve szemem erről a Jézus imitátorról.
-nem
- Akkor nem csak mi bolondultunk meg Omi. – Összegezte végül barátom, a vajon okozhat-e egy sötét kocsmában felszolgált bor hallucinációkat felmérés eredményét.
-Á ne bolondozzatok... -Pördítem vissza az időközben már ellenkező irányba vágyakozó bajtársaim a férfi irányába
-Szeretnék éjszaka nyugodtan aludni, de ha ez a bolygóhollandi itt kering körülöttünk, kétlem hogy sikerülni fog. –Mondtam a legrosszabbat feltételezve. Ha már egyszer képes volt felkelni a kedvünkért, Natival oldalunkon, mi aztán vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy a nyomunkba is szegődjön.
- De te beszélsz vele először. –Hárított volna máris a bátor földmágus.
-Nati ütötte el, először is odamegy és szépen bocsánatot kér...addig mi meguzsonnázunk –Csatlakoztam végülis Strago kezdeményezéséhez és passzoltam tovább a felelősséget, persze csak valamilyen ismeretlen forrásból táplálkozó humor túltengés miatt…. Talán még mindig a bor.
- Helyes.... és mit uzsonnázunk. A szalmát? –Bizonyította be, hogy nem volt felkészülve egy ilyen helyzetre
- Miii? Odajössz velem! Te sem szóltál hogy ott va. –Na… Ő sem jobb mint mi, vontam le a kicsit megnyugtató következtetést.
- Ugye poénkodtok? Én nem merek egyedül odamenni... az a férfi az előbb arra várt hogy mélyen alhasson egy fadobozban. –Mondtam én, hogy nem jobb mint mi, már a humora is kezd Stragoéhoz hasonlatossá torzulni. Talán ez a szerelem, a felek idomulnak egymáshoz.
-Najó..együtt megyünk és útközben eszünk.. kell még lennie néhány szendvicsnek valahol a táskám mélyén- Próbáltam véget vetni a felesleges vitának és a fejemben cikázó még haszontalanabb gondolatok burjánzásának és azzal néhány szendvicset kiemelve pakkomból, egyet Strago alamizsnáért remegő kezébe nyomtam.
- Köszönöm. –Hálálkodott fülemnek igen kellemes szavakkal - Üdvözöld a mi nevünkben is Nati. –Folytatta még mindig tartva magát az eddigi álláspontjához.
-Nati te is kérsz? -Kérdeztem a lányt is, két pofára gyűrve sajátom
- Nem kérek köszönöm, és Strago... jössz te is –Szigorított némileg hanghordozásán.
-Miiiiii? Mondom, hogy nem harap –Erősködött még mindig az ifju.
- Honnan tudod?! Belőlem sem néznéd ki! -…
-Hátazééért... -Kezdem Nati farkas állkapcsára és személyiségére gondolva, de a lány szúrós tekintetét érezve bőrömön inkább elhallgattam és csendben vártam strago kontráját.
- Azt nem mondanám, de ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, legyen. – Mondta végül lehangoltan, fejét lehajtva, egy nagyobbat harapva elemózsiájába.
- Akkor menjünk, mind a hárman! –Azzal erősen belénk karolva elindult az ismeretlen okokból tántorgó test irányába…

Egy nagyon érdekes, és elgondolkodtató álmot láttam. Először is, a tengerparton feküdtem, ami még sosem történt meg velem. Utána, nem vettek körbe éles kanyarokkal ellátott hölgyemények hiányos öltözékben, ami meglepő volt, de legalább tényleg azzal tölthettem az alvást, hogy pihenek. Ezt így most nehéz kibogózni, úgyhogy ne próbálja meg senki. Nekem se jött össze. A nyugodalmas tengerpart idillt egy hajó látványa fokozta, ami nem messze tőlem horgonyozott, ami megint csak furcsa volt, hiszen eléggé valószínűtlen, hogy ennyire gyorsan mélyedne a tenger, de ez csak egy álom, itt olyasmik történnek, amik amúgy nem történnének. Tehát, a hajóra visszatérve, az is teljes nyugalommal úszott a vízen, mintha nem is lenne rajta senki (valószínűleg nem is volt rajta senki), de a zászlói egy-egy koponyát ábrázoltak, így arra következtettem, hogy egy kalózhajóról van szó.
Becsuktam a szemem, hogy aztán újra kinyissam őket, de akkor egy alak is megjelent a parton. Háttal állt felém, de annyi bizonyos volt, hogy nő volt. Hát, igen, egyszerűen nem tudja a tudatalattimat kiszorítani a álom, mivel ez egy és ugyanaz. Hosszú lila haj, zöld csípőkötő, máshogy nem igen tudom jellemezni, barna nadrág, fekete hosszúcsizma és a fején valami kendő-féle, ami ugyancsak zöld. Ennyi. Megint pislogok egyet; a nő őszinte sajnálatomra felszívódott, viszont a hajó ijesztően közel került hozzám. Egyenletes irányú mozgást hajtott végre; egyenesen felém. Mozdulni akarok, de nem tudok, valami lebénít, és a hajó telibe vág. A fájdalmat viszont éreztem: kinyitottam szemeim most már végérvényesen, hogy alig lássak valamit a portól. Valami mocorgott mellettem, vagy inkább valaki. Áh, ez egy Nati. És akkor beugrott: a találka, a bor, az út, és most a megálló. Viszont a lány valami nagyon érdekeset nézett, ugyanis kiguvadt szemekkel tette azt. Én is odanéztem: hohó, ez bizony egy hulla. Vagy Nati kitöltötte a dühét a legelső szerencsétlenen, akivel találkozott, ismeretlen okból kifolyólag, vagy valaki öngyilkos akart lenni, és összejött neki, vagy baleset történt, vagy a bácsi már évek óta itt feküdt. Lehet, hogy a bor tette, de valamiért viccesnek találtam a helyzetet, vagy legalább is nem tudtam felfogni az erejét, mint, ahogyan azt Nati tette. Közben Omeron rosszallását hallottuk.
-Az isten verje meg ezt a szarból tákolt szekeret, ti jól vagytok? - kérdezte. Belőlem hamarabb buggyant ki a válasz, mint, hogy azon elgondolkozhattam volna.
- Megvagyok, de Natit megijesztette az öreg. – Nati időközben feléledt a kómából.
- Én is megvagyok... - mondta egérhangon.
- Akkor megtudhatnám hogy mi az ördög volt ez kisasszony? - Omeron felvette az erőszakos oldalát. Látszólag nem örült, hogy felrángatták, mielőtt felszívódhatott volna az összes alkohol a vérében.
- Egy halott ember... – jött a válasz, a megint letargiába borult Nattól. Én megint csak az érdeklődés teljes hiányát mutattam fel.
- Igen, ott egy hulla, premierben láthatod. De nem kell félni Nati, nem harap.... bár amúgy sem csinálna már semmit. – azzal elkezdtem magamat a makacs portól megszabadítani.
-A ló elment... inkább menjünk tovább nem tudok itt maradni – nyöszörögte az első számú gyanúsított. Ő persze reflexből tudta már magát porolgatni.
- Haj, haj, de sok gond van máris ezzel az úttal. Miért érzem azt, hogy megint valami bolond kalandba keveredtünk? – sóhajtottam színpadiasan. Szerettem volna, ha legalább ők érzik, hogy milyen nagy dolgok következhetnének, ha már én nem éreztem azt. - Haladjunk, akkor, Omi ne bökdösd a hullát. – tettem hozzá, mivel neki már úgy is mindegy, és nem hinném, hogy Omeron el akarna kapni valami ronda fertőzést egy poshadó hullától.
- Remek...tényleg halott - mondta, hogy ezzel is pontot tegyen a probléma végére, de sajnos ez csak a vessző volt. De azért tovább feszegette a témát.
-Te végeztél ezzel a szerencsétlen flótással vagy már előzőleg is itt pihengetett? - Ez bizony jogos kérdés.
- Természetesen nem én! Ahhoz túl fehér, de menjünk már!!! – sipította Nati, azzal elkezdett cibálni minket.
- Oké oké, ahogy óhajtja úrnőm. – adta be a derekát Omeron is és tényleg elindultunk. De a nyugodtság nem tartott ki túl sokáig. Nati visszapillantott és felnyüszített.
- Fiúk! Azt hiszem nem vagyok komplett... de az a halott ember felállt és minket figyel. - Ezt már a borral együtt is túl abszurdnak gondoltam. Mert, hogy feláll, az még hagyján, de még néz is? Megfordultam, és lőn.
- Eeee hát nem megmondtam? – vágtam rá gyorsan, csak, hogy meglepetésemet valahogyan álcázzam. Tudtam, hogy valami gubanc lesz itt, ebben a világban olyan, hogy nyugodt, olyan nincs. Omeron még mindig kételkedett Nati szavahihetőségében.
-Nati, az előbb még annyira ott akartad hagyni most meg mit szórako... - azzal megfordult és lenyelte a nyelvét. Megelégeltem az egészet. Ha valaki azt hiszi, hogy április elseje van, az előbb tudassa velünk is.
- Már megint valami nagy hülyeségbe keveredtünk. Na jó, ki szórakozik szegény bácsival?! – Hallottam, hallottam a némaság hangját. Azaz semmit. - Már így is elég nagy trutyiban van. – bár ezt inkább magunkra fogalmaztam volna, de azért nem illik egy hullával játszani, ezt lássuk be.
- Most... mit csináljunk? - Nati konstruktív kérdései előhozták belőlem a marhát.
- Szerintem tegyünk úgy mintha nem látnánk. Ugye milyen szép a napnyugta? – azzal már fordultam is meg.
- Te nem ittál bort ugye Nati? – kérdezte Omeron kifejezettem ökör arckifejezéssel.
- Nem. - Akkor gyorsan levontam a következtetést.
- Akkor nem csak mi bolondultunk meg Omi. – Remélem ettől mindenki megnyugodott. Tévedtem.
-Á ne bolondozzatok... - Omeron sem volt teljesen olyan stádiumban, hogy értelmes cselekedetekre tudja rávenni magát. Az alkohol bizony hülyít.
-Szeretnék éjszaka nyugodtan aludni, de ha ez a bolygóhollandi itt kering körülöttünk, kétlem hogy sikerülni fog. – állapította meg, de nem mozdult. Valószínűleg nem ő akart kezdeményezni. Rám nézett, és én gyorsan reagáltam.
- De te beszélsz vele először. –
-Nati ütötte el, először is odamegy és szépen bocsánatot kér...addig mi meguzsonnázunk – Meguzsonnázunk? Meguzsonnázunk. Ha van nála valami harapnivaló akkor felőlem, de azért megmutattam, hogy mennyire tudnék én hozzájárulni ehhez a piknikhez.
- Helyes.... és mit uzsonnázunk. A szalmát? –
- Miii? Odajössz velem! Te sem szóltál hogy ott van. – Ezt a mondatot nem értettem kristálytisztán. - Ugye poénkodtok? Én nem merek egyedül odamenni... az a férfi az előbb arra várt hogy mélyen alhasson egy fadobozban. – Bizony jól látod, de úgy látszik türelmetlen volt, és most rajtunk kéri számon a fadobozát. Omeron rájött, hogy a vinnyogástól fájó hassal nem igen lehet enni.
-Na jó..együtt megyünk és útközben eszünk.. kell még lennie néhány szendvicsnek valahol a táskám mélyén. - Mikor előkerültek a szóban forgó készítmények, azonnal lecsaptam az egyikre.
- Köszönöm. – majd, mint egy óvodás, elkezdtem fogyasztgatni - Üdvözöld a mi nevünkben is Nati. - biztattam csapatunk egyetlen értelmes, bár kissé hisztérikus tagját.
-Nati te is kérsz? - kérdezte teli szájjal, de jószívűen Omeron, akinek, csak úgy, mint nekem, semmiféle empátiát nem tudott felmutatni.
- Nem kérek köszönöm, és Strago... jössz te is. – Talán túlságosan is el akartam bújni a láthatatlan ember mögött, és kiszúrt, de én nem akartam semmiféle halott emberrel összeköttetésbe kerülni, mert a végén még bajt hoz a fejemre.
- Miiiiii? Mondom, hogy nem harap. – mondtam hitetlenkedve, és próbáltam elhitetni Natival, hogy egy feltámadt ember, aki minket néz, az minden, csak nem furcsa.
- Honnan tudod?! Belőlem sem néznéd ki! - nos,..... ott a pont, de hát nem indulhatok ki mindig belőle, viszont az öniróniát lehet pontozni.
-Hátazééért... - kezdett volna hozzá Omeron, de Natinak elege lett az egészből és egy pillantással belé fojtotta a szót. Omeron most felé pislantgatott, megoldás félére számítva. Majd elhagyta a számat az első értelmes mondat, negyed órája.
- Azt nem mondanám, de ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, legyen. – azzal megindultunk a hulla felé, bár még mindig nem volt túl sok kedvem hozzá, de Nati addig úgy sem marad csendben, amíg ki nem derül, mégis mi a fene folyik itt.
- Akkor menjünk, mind a hárman! – tett pontot a mondat végére a fent sokszor említett nőszemély, és elkezdett vonszolni minket, mert ő annyira félt a hullától.

Nos, a hulla meglepően reagált a barátságos közeledésünkre. Elindult, illetve ellebegett be az erdőbe, és még vissza sem pillantott. Mindhárman megtorpantunk, én eléggé gyanúsan néztem, mivel nem erre számítottam. Nati próbálta menteni a menthetőt.
- Hát, ez nem akarja hogy bocsánatot kérjek tőle. - Nem voltam meglepődve. Szerintem a szellemnek elege lett belőlünk, mert túl sokáig várakoztattuk. De nem így történt: megállt és visszanézett ránk.
- Szerintem nem úgy tűnik. De remélem nem fogod egykönnyen feladni. Ha kitartóan küzdünk, és követjük, talán elvezet egy jó helyre, ami tele van érdekes dolgokkal. Látod, valószínű ő is ezt akarja. - mondtam, amikor visszafordult felénk a kísértetszerű valami.
- Szóval csak engem bosszant a végletekig, hogy egy fix távolságnál nem hajlandó közelebb engedni minket, sem távolabb? - jegyezte meg Omeron. Látszólag nem örült, hogy a semmiért kellett abbahagynia békés szunyókáját.
- Érzi a lököttséget... - fűztem hozzá szarkasztikusan.
- Ööö... engem nem zavar a dolog, legalább nem kell összemelegednem vele. - nézte a helyzet fényes oldalát Nati.
- Hát, ő már minden, csak meleg nem. - állapítottam meg ezt a megmásíthatatlan biológiai tényt.
-Szóval semmi kifogásotok az ellen, hogy egy kellemes, holdfényes piknikre induljunk újdonsült barátunkkal a sűrű, sötét, ismeretlen erdő mélyére? - ajánlotta fel Omeron, valószínűleg kevesebb komolysággal, mint azt én hittem. Engem nem zavart, mivel végre valami érdekes is történik, bár eltávozott lelkekre számítottam a legkevésbé. Nati már nem látta ennyire szépnek a helyzetet.
- Én biztos nem megyek! - jelentette ki dacosan. Itt most cselhez kellett folyamodnom.
- Ez legrosszabb esetben is csak egy kísértet. - mondom magabiztosan - Hogyan tudna ez ártani nekünk? - hiszen ez egy test nélküli lény, egy ektoplazma. Hogy tudna valami, amihez nem tudunk hozzáérni, ártani nekünk? Ez egyszerű fizika, bár akkor nem értem, hogy mit keres ebben a világban.
- Nem bírom a hullákat, én itt maradok és majd jöttök. - Áááááhh, én is félek a sötétségtől és az ismeretlentől, de hogyha ott vannak a barátaim, akkor valószínűbb, hogy az ismeretlen őket fogja előbb megenni, és nekem addig van időm elfutni. Elvileg.
- Most én mondom, hogy jössz vagy egyedül itt maradsz a sötétben, egy olyan helyen, ami valószínű az ilyen kísértetektől csak úgy nyüzsög. De jó szórakozást. - azzal elfordultam.
- Inkább mint hogy egy élőholtat kövessek! - hallottam magam mögül. Fene a lányokba és a nagy fejükbe.
-Na mi van Nati, az imént még díjaztad a ... nevezzük kísértetnek viselkedését...Áh a fene egye meg, talán tényleg jobb ha a végére járunk, de ne csináljatok már ebből közünnepélyt. - ennek a mondatnak csak az utolsó felét sikerült megértenem, de remélem Natinak leesett, aminek le kellett. De nem.
- Én maradok nem érdekel! - kénytelen voltam az ijesztgetős stílusomat elővenni.
- Mondom, ha itt maradsz, akkor megvan annak a valószínűsége, hogy sok másik szellemmel leszel egy légtérbe. Egyedül. Senki nem lesz hogy megvédjen, és akkor már késő lesz sírni, mert 1000 éven keresztül fognak kínozni, hogy aztán elemésszenek. - ennek sok értelme nem volt, de remélem rá tudtam ijeszteni, drámai hanglejtésemmel.
- Azt mondtad érzi a lököttséget! Akkor felétek megy! Én pedig...maradok. - jött a visszabeszélés, amit sikerült az én stílusomban visszaadnia, úgyhogy morcossá váltam egy pillanatra.
- Így van Nati. Látom is magam előtt, ahogy az a gyönyörű, tiszta, gondos ruhácskád felszaggatják a hosszú karmaikkal, és juj istenem bele sem merek gondolni mit csinálnak a fiatal, életerős testeddel. - Én igen... heh, micsoda? - Másfelől meg, volt már olyan, hogy bajba kerültél amikor velünk voltál? - majd gyorsan hozzá tette - már olyan amiből nem húztunk ki. - Ez egy eléggé kétélű kijelentés volt, amit megint sikerült kihasználnom.
- Szerintem erre te is tudod a választ Omi, hogy aki veled van, az mindig bajba kerül. És én mindig ott vagyok hogy kihúzzalak benneteket. És tudom, szerény vagyok, nem kell mondani. - Nem igen sikerült a társaimra hatnom. De Natinak sikerült egy kicsit pánikba esnie.
- De én nagyon félek a hulláktól, és biztos hogy az erdőben vannak többen, mint a rémtörténetekben. - Festi ez itt az ördögöt a falra.
- Azt hittem már te is rájöttél, hogy Nati az abszolút veszélymágnes a csapatban. - Mondta nekem Omeron. Bólintok. - Látod Nati? Ennek teljes tudatában is magunk mellett akarlak tudni, saját életünket kockáztatva, csak a te biztonságod érdekében. - próbálta nyugtatni a dacos kislányt, de nem igen sikerült így se meggyőzni, hogy jobb, ha velünk tart. Annyit sikerült elérni, hogy elegem legyen az egészből.
- Na elég a hülyeségből. - mondtam erélyesen. - Még a szellem is van olyan kegyes és megvár minket. Haladjunk. -
- Én maradok! - Milyen meglepő. Nem volt más választás. Itt úgy sem hallja senki a sikolyait, a szellemeket meg miért érdekelné, erőszakot kell alkalmazni.
- Omeron, segíts kérlek. - azzal odalépdeltem Natihoz, és megfogtam az egyik karját.
- Nem megyek!!!! - sipította. Mármint Nati, nem Omeron.
-Ugyan már Natáliusz. Komolyan, ne akard hogy bűntudatunk legyen egy zsenge kislány borzasztó, kéjenc szellemek okozta halála miatt. - Omeronnak, mint mindig, pajzán gondolatai voltak.
Nati mindezekre egy durranással válaszolt, és egy nagy porfelhővel, hogy aztán pillanatokon belül ott nézzen vissza ránk Nati, a rinocérosz. Heh, tanult néhány új trükköt elválásunk óta. Omeron visszahőkölt.
- Wowowo, jól van kislány...akkor ásd be magad a szénaváradba, aztán maradj itt. - Én eltűnődve néztem a fenomént.
- Hmmm, Natinak sikerült néhány másodperc leforgása alatt legalább 500 kilót felszednie. Meggyőző. - Nagy sóhaj - De ha nem akarsz menni akkor így jártunk, de én azért megnézném, mit ajánl ez a kísértet. - azzal elindulok. - Jössz Ome? - szóltam hátra.
- Megyek hát! Jobban viselem a poshadó tetemeket, mint az ilyen szarus állatokat! - esetleg szaros állatokat, akartad mondani? Na mindegy. Azzal folytattuk utunkat, a szellem, mint egy lámpás, világított előttünk; Natit meg nem láttuk sehol. Már vagy egy kis ideje gyalogoltunk így, amikor azt vettem észre, hogy egyre többen vannak ezek a kísértetek vagy tudom is én mik. Nem hallottunk semmit, csak a gallyak recsegését a lábunk alatt, és valami neszelést az egyik bokorban oldalt. Majd a semmiből, egy fehér farkas ugrott elénk; egy nagyon is ismerős fehér farkas. Omeron már rántotta volna elő botját, amikor ő is megtorpant. A farkas visszaváltozott egy nevetés kíséretében. - Hahahahaha ez jól esett a sok piszkálás után. -
Legalább fél percig néztük egymást így, halk tücsökciripelést lehetett hallani, majd unottan megkérdeztem.
- Végeztél Bundás? - Nati észrevette magát.
- Igen... bocsi. - Szerintem ez meglehetősen előrelátható és gyenge próbálkozás volt. De akkor miért remegnek a lábaim? Omeron egy sírós, nevetős arcot vágott, és fél kézzel rám támaszkodott. Gondolom ő egy kicsit láthatóbban ijedt meg, mint én. Próbáltam oldani a feszültséget.
- Omeron, légy erős, ez csak egy Nati. - Viszont a szóban forgó hölgyeménynek sikerült észrevennie, hogy megsokasodott a társaság, és ezt egy nyüszítéssel konstatálta. Egy farkasnak simán elment volna. Elindultunk lassan tovább, Nati erősen kapaszkodott belénk, és már én is kezdtem magam nagyon nyugtalanul érezni. Minden egyes hullának más-más ijesztő kifejezés volt az arcára fagyva, mintha életük utolsó élménye maradt volna meg rajtuk. Egyik borzasztóbb volt, mint a másik, de mindegyikben volt valami közös: félelem, rettegés. Ebben az erdőben valami szörnyű dolog lakozik, és fogalmam sem volt, hogy ezek a lelkek odavezetnek, vagy onnan el.
- Lehet, tényleg nem kellett volna jönnöm... talán komolyan a lököttségetekre gyűlnek! - próbálta oldani a hangulatot Nati, de nem sikerült neki.
- Van nálad még szendvics Ome? Mert lehet, hogy arra jönnek. - mindenki azt akarta tudni, hogy mi vonzza ezeket a kísérteteket hozzánk, bár, hogy szendvics lenne az oka, azt kizárnám. Talán és is csak a vidámabb gondolatok felé akartam orientálódni.
- Nincs. max pár morzsa - azzal kiszórta azokat a táskájából, és el nem tudom képzelni mit, de valamit csinálni kezdett - pii pii piii tika tika gyere pii pii. - Elkezdtem kételkedni Omeron épelméjűségében.
- Minden rendben? Lehet, hogy tényleg az abnormalitásodra jönnek. -
- Nem tudom, de ez nagyon durva. - nyöszörögte Nati, és egyre jobban kapaszkodott belém, mivel ő is úgy gondolta, hogy Omeron labilissá vált.
- Hogy őszinte legyek, próbáltam szegényes humorommal eloszlatni ezt a súlyos hideg, keserves érzést, ami átjárja a levegőt. - Nos nem jött össze, kedves barátom, de hála neked, érzem Nati mellei puhaságát a karomon, és nekem elhiheted, nagyon is jó..... úristen, én is kezdek megkergülni.
- Vagy te voltál Nati? - Natival mindketten megtorpanunk. Micsoda? Szerintem most mind a hárman félreértettük a szituációt.
- Nem nem én voltam hagyjál a hülyeségeddel! - mondta hisztérikusan az alakváltó.
- Bocs, ez én voltam, reméltem nem veszitek észre. - fenébe, hogyan lehet Omeronnak ilyen éles szaglása? Natinak nincs ilyen. Erre ők ketten néztek rám.
- Ehhhhhhhhhhh. - hörögték egyszerre. A spontán szinkronitás az egy csodálatraméltó esemény... hékás.
- Ja, hogy ezt nem kellett volna megosztanom? Bocsánat, nem tudom már hol a fejem. - Még olyan sok minden nem tudok erről a világról. Például nem mindig kifizetődő, ha őszinte az ember.
- Legközelebb szólj, hogy csukjam be a számat - méltatlankodott Omeron, (klisé) majd hirtelen felkiáltott - na jól van, most már elég, mi a franc van itt? Ne csináljunk úgy mintha minden rendben lenne amikor lassan egy tucatnyi egyenként is vérfagyasztó , tömegesen meg egyenesen elviselhetetlen hangulatot teremtő dögöt követünk az isten tudja hová az éjszaka kellős közepén. - Ezt most úgy mondja, mintha ez mindennaposan történne meg velünk.
- Omeron, most az egyszer igazad van! - mondta Nati. Eh, mindegy, panaszkodjanak csak, nem fog ez minket előrevinni.
- Szerintem már elkéstünk. Lehet, hogy ha futni akarnánk akkor azonnal letámadnának. Egyelőre kövessük őket, és derítsük ki mi - mély lélegzeteket veszek, hogy lenyugtassam magam - a fene folyik itt. - sikerült befejezni a mondatot.
-Álljunk meg! Ez nem vezet semmire, gondolkozzunk kicsit. - fordult felénk Omeron. Végre, egy okos ötlet. De nem sikerült elgondolkoznunk semennyire, ugyan is az összes szellem hirtelen megjelent előttünk. Jó ideig csak Nati sikítását lehetett hallani...

Ahogy egyre közelebb kerültünk a férfihoz, aki elméletileg halott volt, annál jobban átjárt a hulláktól való félelem és rosszullét. Ahogy közel értünk volna a zombi bácsihoz, ő elindult beljebb az erdőbe, ahogy megálltunk közelebb jött, de ahogy felé indultunk megint távolodott. Mint egy kisgyermek aki szavak nélkül akar rávenni valakit, hogy fogócskázzon vele, vagy hogy kövessék.
- Hát, ez nem akarja hogy bocsánatot kérjek tőle. -mondtam, hangomban a teljes megnyugvásomat mutatva.
- Szerintem nem úgy tűnik. De remélem nem fogod egykönnyen feladni. Ha kitartóan küzdünk, és követjük, talán elvezet egy jó helyre, ami tele van érdekes dolgokkal. Látod, valószínű ő is ezt akarja. - milyen érdekes dologhoz akarhat vinni az erdőben? Netán egy mókushoz?
- Szóval csak engem bosszant a végletekig, hogy egy fix távolságnál nem hajlandó közelebb engedni minket, sem távolabb? - kérdezte Omeron, és úgy tűnt nekem, hogy őt tényleg zavarja a dolog.
- Érzi a lököttséget... -mondta Strago, és lehet volt benne valami igaza...
- Ööö... engem nem zavar a dolog, legalább nem kell összemelegednem vele. -válaszoltam utána én is. De most komolyan?! Annak kellene zavarnia, hogy egy kísértet nem akar közel kerülni hozzám?
- Hát, ő már minden, csak meleg nem. -mondta Strago, mintha komolyan gondoltam volna az előző mondatom.
-Szóval semmi kifogásotok az ellen, hogy egy kellemes, holdfényes piknikre induljunk újdonsült barátunkkal a sűrű, sötét, ismeretlen erdő mélyére? -Én ilyet mondtam volna? Nem emlékszem rá... pedig nem is ittam bort! Viszont... ahogyan az égre felnéztem, láttam hogy telihold van, és hallottam, hogy a mi hangunkon kívűl csak a tücsökciripelés szakítja félbe a csend karrierjét, és egy jó poén villant át az agyamon! A sok piszkálásért mos meglakolnak! Amint előre mennek én fogom magam, és farkassá válva utánuk eredek, majd rájuk ijesztek.
- Én biztos nem megyek! -jelentettem ki ördögi tervem kieszelése után.
- Ez legrosszabb esetben is csak egy kísértet. Hogyan tudna ez ártani nekünk? - úgy hogy tönkre teszi a viccemet!
- Nem bírom a hullákat... én itt maradok és majd jöttök. - kerestem a kifogásokat a maradásomra
- Most én mondom, hogy jössz vagy egyedül itt maradsz a sötétben, egy olyan helyen, ami valószínű az ilyen kísértetektől csak úgy nyüzsög. De jó szórakozást. -mondta Strago, még mindig engem győzködve.
- Inkább, mint hogy egy élőholtat kövessek! -nah, ez igen béna válasz volt, de ennyi idő alatt másra nem futja! Nem igaz, hogy nem mennek már el!
-Na mi van Nati, az imént még díjaztad a ... nevezzük kísértetnek viselkedését...Áh a fene egye meg, talán tényleg jobb ha a végére járunk, de ne csináljatok már ebből közünnepélyt. -ha ennek csak a felét értettem volna! De biztos valami meggyőzés akart lenni.
- Én maradok nem érdekel! -vágtam rá gyorsan, álláspontomat erősen tartva.
- Mondom, ha itt maradsz, akkor megvan annak a valószínűsége, hogy sok másik szellemmel leszel egy légtérbe. Egyedül. Senki nem lesz hogy megvédjen, és akkor már késő lesz sírni, mert 1000 éven keresztül fognak kínozni, hogy aztán elemésszenek. -na jó, ez durván hangzik, de ilyen nem történhet meg... remélem... a viccem akkor is muszáj véghez vinnem!
- Azt mondtad érzi a lököttséget! Akkor felétek megy! Én pedig...maradok. -uram atyám! Ez a két fiú tényleg ilyen rossz hatással lenne rám?
- Így van Nati. Látom is magam előtt, ahogy az a gyönyörű, tiszta, gondos ruhácskád felszaggatják a hosszú karmaikkal, és juj istenem bele sem merek gondolni mit csinálnak a fiatal, életerős testeddel. Másfelől meg, volt már olyan, hogy bajba kerültél amikor velünk voltál?... már olyan amiből nem húztunk ki. -most komolyan a ruhámmal akart rávenni, hogy mennyek? Hiszen csak azért féltem annyira mert Bob mester megölne ha koszos lenne a ruhám... na jó, én is utálom a piszkos gúnyát.
- Szerintem erre te is tudod a választ Omi, hogy aki veled van, az mindig bajba kerül. És én mindig ott vagyok hogy kihúzzalak benneteket. És tudom, szerény vagyok, nem kell mondani. - ez annyira Stragos volt
- De én nagyon félek a hulláktól, és biztos hogy az erdőben vannak többen, mint a rémtörténetekben. -meg kellett próbálnom bevetni a félős kislányt, hátha elindulnak végre.
- Azt hittem már te is rájöttél, hogy Nati az abszolút veszélymágnes a csapatban. - Állapította meg Ome, amire Rhelm úr csak helyeselt... - Látod Nati? Ennek teljes tudatában is magunk mellett akarlak tudni, saját életünket kockáztatva, csak a te biztonságod érdekében. -vagy talán rájöttetek hogy készülök valamire?
- Na elég a hülyeségből. Még a szellem is van olyan kegyes és megvár minket. Haladjunk.
- Én maradok! -jelentettem ki megint
- Omeron, segíts kérlek. -azzal karon ragadott, és el akart rángfatni kényelmes állóhelyemről
-Ugyan már Natáliusz. Komolyan, ne akard hogy bűntudatunk legyen egy zsenge kislány borzasztó, kéjenc szellemek okozta halála miatt. -na, ezért a beteges névért most már tényleg nem mehetek velük. Be kell vetnem azt, amit nem nagyon akartam. Gyors rinocérosz alakot öltöttem, majd a fiúk meghátráltak tőlem.
- Wowowo, jól van kislány...akkor ásd be magad a szénaváradba, aztán maradj itt. -ez lehet már túlzás volt amit csináltam. Kicsit rosszul is éreztem magam a sok hiszti miatt.
- Hmmm, Natinak sikerült néhány másodperc leforgása alatt legalább 500 kilót felszednie. Meggyőző. De ha nem akarsz menni akkor így jártunk, de én azért megnézném, mit ajánl ez a kísértet.- mondta Strago, és ahogyan az első mondatát végig hallgattam elszállt minden kételyem a vicc visszavonása felől.
- Megyek hát! Jobban viselem a poshadó tetemeket, mint az ilyen szarus állatokat! -ez tényleg rosszul esett, még Omerontól is.
Végre elindultak, én pedig farkas alakban utánuk kullogtam néha egyet nyüszítve, vonyítva. Mikor eléjük értem nagy fogakkal vicsorogva ugrottam ki eléjük, majd mielőtt még megtámadtak volna, gyorsan emberi alakomat visszavettem és nagy nevetésbe fogtam. Mind a két fiú arckifejezése megérte a hisztit.
Hahahahaha ez jól esett a sok piszkálás után. - montam, amit igazából gondoltam
Végeztél Bundás? -kérdezte Strago, de most nem haragudtam a gúnynév miatt.
- Igen... bocsi. - szerintem megijedtek a jó palástolás ellenére.
- Omeron, légy erős, ez csak egy Nati. - mondta Strago, mire rájöttem, hogy Omeronnak rosszabbul esett a dolog mint Stragonak. Odamentem a két fiú mellé, majd megfordultam ekkor ledermedt az én arcom is. A hullánk megsokszorozódott... vagyis, a társait is hívta. Szörnyű élmény volt látni hogy kisgyermekek is voltak ott. Minden szellemnek más- más arckifejezése volt, de örömöt vagy egy cseppnyi boldogságot egyik sem mutatott. Rosszabb volt mint egy rémálom. Nem tudom hogy mi lehet ezzel a hellyel, de biztos nem egy nyugodt és boldog kis erdő.
- Lehet, tényleg nem kellett volna jönnöm... talán komolyan a lököttségetekre gyűlnek! -próbáltam megtörni azt a szörnyű csendet... szó szerint síri csend honolt.
Van nálad még szendvics Ome? Mert lehet, hogy arra jönnek. -Strago is próbált találgatni, vagy feszültséget oldani. De neki sem ment túl jól.
- Nincs. max pár morzsa -ezzel kiszórta a tenyerébe a táskájában lakozó apró pici kenyérdarabkákat, majd mint valami gazdasszony csirke...izé... szellemcsalogatásba kezdett.
- pii pii piii tika tika gyere pii pii. -na itt, tényleg elgondolkodtam, hogy már biztos a lököttdég lehet az ok.
- Minden rendben? Lehet, hogy tényleg az abnormalitásodra jönnek. - az, hogy Strago is biztos volt benne megnyugtatott...na jó, nem. Nagyon nem ment ez a dolog. Látni a kisgyermekek szörnyű arckifejezését is...
- Nem tudom, de ez nagyon durva. -végre válaszoltam Strago kijelentésére.
Úgy megrémültem, hogy Strago karjába kezdtem el kapaszkodni, amit csak pár másodperc után a történéssel vettem észre.
- Hogy őszinte legyek, próbáltam szegényes humorommal eloszlatni ezt a súlyos hideg, keserves érzést, ami átjárja a levegőt.- hát, köszönjük Omi, de nem jött be.
- Vagy te voltál Nati? -mih? Áhh... leesett
- Nem nem én voltam hagyjál a hülyeségeddel! -ilyet feltételezni rólam!
- Bocs, ez én voltam, reméltem nem veszitek észre. -egy pillanatra elengedtem Strago karját, aztán rájöttem, hogy biztosan ő is csak viccel.
- Ehhhhhhhhhhh. -nevettük el szinte egyszerre magunkat Omeronnal, hiszen mind a kettőnknek leesett a dolog. Strago humora, valahogy még az ilyan helyzetben is jónak volt mondható.
- Ja, hogy ezt nem kellett volna megosztanom? Bocsánat, nem tudom már hol a fejem. - mondta Strago, még mindig viccelődve.
- Legközelebb szólj, hogy csukjam be a számat... Na jól van, most már elég, mi a franc van itt? Ne csináljunk úgy mintha minden rendben lenne amikor lassan egy tucatnyi egyenként is vérfagyasztó , tömegesen meg egyenesen elviselhetetlen hangulatot teremtő dögöt követünk az isten tudja hová az éjszaka kellős közepén.
- Omeron, most az egyszer igazad van! -állapítottam meg.
- Szerintem már elkéstünk. Lehet, hogy ha futni akarnánk akkor azonnal letámadnának. Egyelőre kövessük őket, és derítsük ki mi -majd egy mély levegő után folytatta a mondatot-a fene folyik itt? -neki is igaza volt. Egyre jobban kezdtem félni. És belegondolva, ez az egész tényleg az én hibám volt.
-Álljunk meg! Ez nem vezet semmire, gondolkozzunk kicsit.-fordult felénk Omeron, és már megint igaza volt. Itt már csak nekem nem volt igazam. Aztán egy szempillantás alatt az összes szellem néhány centire volt tőlünk, én pedig nagy ijedtemben egy órásit sikítottam.

Ráérős, nyugodt tempóban közeledtünk a mozdulatlanul várakozó férfi földi maradványaihoz. Egy bizonyos távolságig nem igen zavartattam magam, békésen csemegéztem, élvezve az otthoni ízeket. Úgy fél úton azonban elkezdtem gondolkozni, mennyire természetellenes az, hogy ilyen indokolatlan jókedvvel és félelem nélkül tesszük azt amit. Az isten szerelmére, elvégre ez egy földöntúli teremtmény. Az egy dolog, hogy mi pedig mágusok vagyunk, de ki tudja ér e valamit a tudományunk ha harcra kerül a sor és azért megjegyezném, mágusok, de nem a legjobbak közül. Két társam arcát fürkészve nem igen észrevételeztem hasonló gondolatok jelenlétét, ez pedig csak még inkább megerősített azon következtetésemben, hogy a baj ami már most is jókora, még közel sem érte el végső valóját. Ahogy egyre fogytak a léptek és az elemózsia is, melyet jobb híján szorongatva már teljesen kilapítottam, egyre hangosabban vettem a levegőt és valahogy a falatok is akadozva csúsztak le összeszorult torkomon. És akkor, az addig meredten felénk bámuló hulla, lassan felemelkedett, majd pár centivel a föld fölött lebegve, előregörnyedt testtartással, karjait lógatva, megindult a közeli erdő irányába, mely mögött nem olyan rég, még a nap fényei is kihunytak. Állkapcsom görcsösen összezárt, arcom a feszülő izmoktól, sokatmondó, izgatott ábrázatot öltött, kezeim ökölbe szorultak, érzékeim pedig kiélesedtek, ahogy azok krízishelyzetben vagy harc közben szoktak. Fejem mozgatása nélkül követtem tekintetemmel a könnyeden sikló test útját egészen az első fákig, ahol megállva, lassan felénk fordult és a korábbiakhoz hasonlóan, tovább leste mozdulataim. Úgy viselkedett, mint egy ódon kastély öreg inasa, ki szóváltás nélkül mutatja az utat és türelmesen meg-meg áll, ha a ház vendégei lemaradnak. Nati, minden eddigi gyanakvásomat beigazolva immár a lehető legkisebb érdeklődést vagy félszet sem mutatva szólt hozzá a történtekhez.
- Hát, ez nem akarja hogy bocsánatot kérjek tőle.
- Szerintem nem úgy tűnik. De remélem nem fogod egykönnyen feladni. Ha kitartóan küzdünk, és követjük, talán elvezet egy jó helyre, ami tele van érdekes dolgokkal. Látod, valószínű ő is ezt akarja. –Fűzte hozzá Strago is, nem kevésbé komolytalan megjegyzését.
- Szóval csak engem bosszant a végletekig, hogy egy fix távolságnál nem hajlandó közelebb engedni minket, sem távolabb? –Próbáltam rávilágítani arra, hogy bizony patt helyzetbe kerültünk és meg vagyunk fosztva az események további menetébe való beleszólás jogától. Hiszen ha kissé hátráltunk, amaz töredelmesen közeledett, ha pedig újabb métereket tettünk irányába, folytatta útját amit megkezdett. Barátaim azonban, látszólag, az isten tudja mitől, de sem felfogni nem tudták a történteket, sem kellően értékelni.
-Érzi a lököttséget... – Kollegám ennyit tudott csupán hozzá fűzni, míg az egyetlen női tag, talán figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy bár a tetem nem jön hozzánk közel, de túl távol sem megy soha, örömködve értékelte a helyzetet.
- Ööö... engem nem zavar a dolog, legalább nem kell összemelegednem vele.
- Hát, ő már minden, csak meleg nem.
-Szóval semmi kifogásotok az ellen, -itt hatásszünetet tartva, a türelmesen várakozó holttestre néztem, majd nagy levegőt véve vissza fordultam és egy mélyet pislogva folytattam. - hogy egy kellemes, holdfényes piknikre induljunk újdonsült barátunkkal a sűrű, sötét, ismeretlen erdő mélyére? –Próbáltam rávilágítani arra, hogy mi is vár ránk, hátha feleszmélnek ebből a gyerekes baromságból és Nati, látszólag, végre komolyan vette a helyzetet, válasza azonban cseppet sem volt oly bíztató, mint helyzetfelismerésének korrekciója.
- Én biztos nem megyek! -jelentettem ki dacosan
- Ez legrosszabb esetben is csak egy kísértet. Hogyan tudna ez ártani nekünk? –Bár nem hiszem, hogy ez egy szimpla kísértet lenne, de az, hogy most ezzel vitába szálljak és még jobban ráijesszek a vonakodó lányra, abszolút szükségtelen, így most inkább csak egy mély lélegzetvétel hangos szuszogásával szálltam be a párbeszédbe.
- Nem bírom a hullákat... én itt maradok és majd jöttök.
- Most én mondom, hogy jössz vagy egyedül itt maradsz a sötétben, egy olyan helyen, ami valószínű az ilyen kísértetektől csak úgy nyüzsög. De jó szórakozást. –Próbálkozott Strago egy kis félelemkeltéssel meggyőzni az ifjú nőszemélyt.
- Inkább, mint hogy egy élőholtat kövessek! –Ellenkezett még mindig, kissé már dühítve engem, ebben a feszült helyzetben.
-Na mi van Nati, az imént még díjaztad a ... nevezzük kísértetnek viselkedését... – Kötekedtem, ellenszenvem kifejezéseként, hisz amikor azt fejtegettem, hogy a férfi nem hajlandó egy jó 20 méternél sem távolabb, sem közelebb kerülni hozzánk, csak annyival reagált, hogy őt „nem zavarja a dolog” ergó tetszik neki az élőhalott magatartása. -Áh a fene egye meg, talán tényleg jobb ha a végére járunk, de ne csináljatok már ebből közünnepélyt. –Mondtam ki, bár kicsit ingerülten, de végül konkretizálva a véleményem, közben utalva elfogathatatlan hozzáállásukra is.
- Én maradok nem érdekel! –ismételgette untalan…
- Mondom, ha itt maradsz, akkor megvan annak a valószínűsége, hogy sok másik szellemmel leszel egy légtérbe. Egyedül. Senki nem lesz hogy megvédjen, és akkor már késő lesz sírni, mert 1000 éven keresztül fognak kínozni, hogy aztán elemésszenek. –Folytatta egyre jobban belemerülve a részletekbe, vélhetőleg és remélhetőleg egyre nagyobb rémületet keltve amabban.
- Azt mondtad érzi a lököttséget! Akkor felétek megy! Én pedig...maradok. –Jött egy amolyan Stragos ostoba megnyilvánulással, amit a saját egészségem érdekében -amivel a helyzetet figyelembe véve lehet, hogy már teljesen fölösleges foglalkoznom, mert hamarosan úgy is meghalunk- inkább meg sem hallottam. Helyette inkább bekapcsolódtam férfitársam terrorhadjáratába, abban bízva, hogyha ketten mondjuk, a lány inkább enged.
- Így van Nati. Látom is magam előtt, ahogy az a gyönyörű, tiszta, gondos ruhácskád felszaggatják a hosszú karmaikkal, és juj istenem bele sem merek gondolni mit csinálnak a fiatal, életerős testeddel. Másfelől meg, volt már olyan, hogy bajba kerültél amikor velünk voltál?... már olyan amiből nem húztunk ki. –Toldottam meg végül még egy kis érveléssel is, miért is biztonságos velünk tartani.
Strago azonban mit sem foglalkozva a csapatmunkával, úgy döntött arrogáns stílusával megragadja az alkalmat, hogy dicsfénybe emelje személyét.
- Szerintem erre te is tudod a választ Omi, hogy aki veled van, az mindig bajba kerül. És én mindig ott vagyok hogy kihúzzalak benneteket. És tudom, szerény vagyok, nem kell mondani.
- De én nagyon félek a hulláktól, és biztos hogy az erdőben vannak többen, mint a rémtörténetekben –Mondott végre valami értelmeset is a kisasszony, ettől függetlenül sincs választásunk, követnünk kell, és átkozottul bírnám, ha ezt végre ő is felfogná!
- Azt hittem már te is rájöttél, hogy Nati az abszolút veszélymágnes a csapatban. – Sajnos bennem is volt annyi dac, hogy Strago iménti kijelentésére rácáfoljak a saját véleményemmel, és ezzel eltérjek a témától, azonban végül sikerült ezt is hasznomra formálnom. - Látod Nati? Ennek teljes tudatában is magunk mellett akarlak tudni, saját életünket kockáztatva, csak a te biztonságod érdekében. -A lány fittyet sem hányva indokainkra, csak keresztbe tett kézzel elfordult és vélhetőleg várta, hogy lelépjünk. Ez a látvány lehetett az, ami beindított Stragoban egy megkésett reakciót.
- Na elég a hülyeségből. – Ezen rövidke, de tömör mondat hallatán, egy pillanatra megfeledkezve siralmas helyzetünkről, egy hangos IIIIIIIIIGENT kiáltott egy hang a fejemben. Végre talán az úrfi is ráébredt, hogy mókának itt helyen nincs. - Még a szellem is van olyan kegyes és megvár minket. Haladjunk. –Tette azért hozzá, hogy ez a hozzászólása se legyen unalmas, vicc mentes.
- Én maradok! –Kiáltott fel, mely szavakkal a türelem falának utolsó morzsáit is elsöpörte mindkettőnk elméjében.
- Omeron, segíts kérlek. – Lépett elsőként Strago a tettek mezejére, és ragadta meg a lány egyik karját.
-Ugyan már Natáliusz. Komolyan, ne akard hogy bűntudatunk legyen egy zsenge kislány borzasztó, kéjenc szellemek okozta halála miatt. -Azzal készségesen léptem a kis hisztis másik oldalára, hogy kövessem barátom példáját, közben még elengedtem egy mondatot, ami inkább volt már szadizás, enyhítendő ellenszenvem, mintsem győzködés, de vegye csak mindenki annak aminek akarja.
Ahogy azonban elkaptam a hölgyemény másik kapálódzó karját, teste hirtelen megállt mozogni, majd egy jelentős méretváltozáson átesve, hátrahagyva emberi mivoltát, felöltötte egy hatalmas rinocérosz alakját.
- Wowowo, jól van kislány –mondtam kezeim magam elé tartva, gyorsan hátra szökellve -...akkor ásd be magad a szénaváradba, aztán maradj itt. –Mondtam végül beleszarva az egészbe, van nagyobb problémánk is, minthogy egy dedóssal szórakozzunk itt. Egyrészt egy ekkora test igen tekintélyparancsoló és elővigyázatlanul használva, akaratlanul is könnyű vele sérülést okozni, másfelől pedig…a saját társai ellen használni varázserejét, ez azt hiszem már túlzás…
Bár Stragot látszólag annyira nem botránkoztatta meg az eset, ő is egy véleményen volt velem, csak azt sajátos módján hozta nyilvánosságra.
- Hmmm, Natinak sikerült néhány másodperc leforgása alatt legalább 500 kilót felszednie. Meggyőző. – Azzal nagyot sóhajtott, kissé talán ő is csalódottan. - De ha nem akarsz menni akkor így jártunk, de én azért megnézném, mit ajánl ez a kísértet. – mondta és megindult a lebegő dög irányába - Jössz Ome? – Szólt hátra.
- Megyek hát! Jobban viselem a poshadó tetemeket, mint az ilyen szarus állatokat! –Léptem Strago mellé, még egy utolsót rúgva a Natiba, aki miatt éveket öregedtem az elmúlt pár percben.
A kriptaszökevényt követve, eleinte nem is igazán figyeltem, amatőr módon hagytam, hogy az érzelmeim befolyásoljanak, és az iméntiek miatti düh, elborítsa a józan eszemet. Nem sokkal később meg már azon agyaltam, hogy talán túl kemény voltam szerencsétlen lánnyal. Elmerültem gondolataimban, akárcsak mindig. Most azonban valami más volt, minden ábrándom átjárta a keserűség és a szomorúság, egyre jobban ezek irányába összpontosultak, míg végül teljesen meggyötört arccal, verejtékező homlokkal emeltem fel fejem és tértem vissza a valóságba, ahol az első dolog amit láttam saját leheletem fehéres kis felhője volt. Ez nem természetes, nyár van, nem lehetne itt ilyen hűvös…a levegő, nem egyszerűen hideg, már-már fagyos, teli félelemmel és borzongással, elkeseredéssel. És mindez belém ivódik a bőrömön át, felszívódik a tüdőmön keresztül, egyre jobban kitölt, kiszorítva az életerőt, az élni akarást. Az elátkozott férfi, halvány kékes aurát öltve biztosította, hogy ne veszítsük el nyomát a sűrű, éden sötét éjszakában. Erőt véve magamon, fogcsikorgatva, rászegeztem szemem, készen állva, hogy bármelyik pillanatban támadjak, vagy éppen védekezzek. Merev tekintetem sugarába azonban, lassan egy újabb halvány fényben izzó alak siklott be, egy kisebb test, egy hosszú fekete hajó kislány. Éreztem, hogy vállaim megremegnek, fejem hátra billen, szám kinyílik, de levegő már nem áramlik be rajta. Nagyot nyelve, ökölbe szorítottam kezeim, hogy ezzel fékezzem meg reszketésem. Időm azonban nem nagyon volt már a megnyugvásra, hiszen újabb és újabb példányok csatlakoztak, egyre csak növelve a bizarr társulat létszámát. A levegő már-már fojtogatóan sűrű és jeges volt és a kín ami belevegyült is egyre töményebb lett. Már jó pár perce a számon vettem a levegőt, hogy ellen tudjak állni a fulladás érzetének, amikor hirtelen valami kirobbant mellőlünk a sűrű bozótosból. Jobb lábam hátra vetve, megtámaszkodva nyúltam a hátamon pihenő botomért, miközben másik kezem magam elé tartva vártam a támadást, amikor is eljutottak a szemem által begyűjtött első képek, az agyamig. Nati állt előttünk néhány másodpercig, eltéveszthetetlen, sötétben is „világító”, hófehér farkas formájában, majd jóízűt kacagva vissza változott eredeti alakjába.
- Hahahahaha ez jól esett a sok piszkálás után. –Mondta mosolyogva, totál vidáman. Úgy nagyjából egy fél percnyi néma csend után, az orvtámadás miatt hirtelen felszabadult, nagymennyiségű adrenalin keltette gyilkos vágyakat ismét elnyomták a korábbi érzések, most még erősebben emésztetve belsőmet.
- Végeztél Bundás? –Kérdezte Strago, tompa, unott aggyal.
- Igen... bocsi. –játszották tovább, vidám kis játékukat.
- Omeron, légy erős, ez csak egy Nati. –Nézett rám a fiú, azt gondolva, állapotom forrása a most felbukkant lányka. Élettelen kínomban mit sem törődtem velük, csak arra koncentráltam, hogy ne veszítsem el az eszméletem. Egyik pillanatról a másikra azonban, valami új is belevegyült az eddigi érzelem koktélba…a remény vesztett őrület. A téboly, amely elkap, ha tudod, hogy már nincs kiút.
- Lehet, tényleg nem kellett volna jönnöm... talán komolyan a lököttségetekre gyűlnek! –Mondta Nati, akire nem nagyon figyeltem, de feltételezem, most szembesült a halott férfi újdonsült barátaival. Lehet, hogy már ő is kezdi kapizsgálni? A kis hülye…*kuku* , mosolyodtam el az őrülettől magamban, némileg felüdülve azon, hogy most már talán ő is kezdi érezni azt, amit én már egy jó ideje, amire eddig magasról ejtett, olyannyira, hogy ilyen ostoba viccek kidolgozására is volt ideje. Hehh, most majd megtudják, látom már, én látom Stragon is, hogy kezdi egyre inkább magával ragadni az az öntudat, ami engem is uralma alá hajtott. Itt döglünk meg mind a hárman, remélem eszükbe jut majd, hogy milyen hülyék és hetykék voltak.
- Van nálad még szendvics Ome? Mert lehet, hogy arra jönnek. –Rázott fel Strago elborult gondolataimból, bugyuta süketelésével nem várt hatást keltve. Látszólag, megint csak egy értelmetlen, haszontalan beszólás volt részéről, valahogy mégis vissza rántotta emberi mivoltomat, ami kezdett álomba szenderülni, átadva helyét egy őrjöngeni akaró, használhatatlan és inkább veszélyes, elmebeteg tudatállapotnak. Próbálva ezen a vonalon maradni, kísérletet tettem, hogy bekapcsolódjak dinka viccelődéseibe.
- Nincs. max pár morzsa –Azzal elemózsiás táskám aljáról kiszórva néhány morzsát, hívogatni kezdtem a szellemeket, úgy ahogyan a tyúkokat szokták falun, letesztelve Strago elméletét, miszerint a kísértetek kajára jönnek. - pii pii piii tika tika gyere pii pii. –Ezzel egyre sűrűbb hangulatingadozásomban újabb szakasz következett, mely alatt erőteljes vágyat éreztem kínomban vihogni saját és más sanyarúságán. Ez is nevezhető a tébolyultság egy formájának, de mégis ártatlanabb mint az iménti.
- Minden rendben? Lehet, hogy tényleg az abnormalitásodra jönnek. –Épített újabb poént, a jó alapul szolgáló ökörségemre
- Nem tudom, de ez nagyon durva. –Kapaszkodott Nati az azóta már közvetlen mellette araszóló fiúba, őszinte, mély félelmet és nyomorúságot tükröző arccal.
- Hogy őszinte legyek, próbáltam szegényes humorommal eloszlatni ezt a súlyos hideg, keserves érzést, ami átjárja a levegőt. – Intéztem egy választ Stragohoz, miközben eleinte próbáltam nevetni, de a lelkemből szinte minden boldogságot kiszipolyozó levegőtől a végén már majdnem síró hangon zártam a mondatot.
- Vagy te voltál Nati? –Hamár a levegőt átjáró kellemetlen dolgokról beszélünk, gondoltam végső próbálkozásként feldobok egy újabb magas labdát, reménykedve, hogy valaki leüti és megment attól, hogy feladjam az egészet.
- Nem nem én voltam hagyjál a hülyeségeddel! - mondta a lány, kikelve magából.
- Bocs, ez én voltam, reméltem nem veszitek észre. –Reagált amaz úgy, ahogy vártam.
-Ehh –Folytattam a kis úti színjátékot, minek keretein belül sikerült pont Natival egyszerre felbúgnom.
- Ja, hogy ezt nem kellett volna megosztanom? Bocsánat, nem tudom már hol a fejem. –Mondta úgy, hogy már nem tudtam eldönteni ez móka vagy valóság.
- Legközelebb szólj, hogy csukjam be a számat –Próbáltam még kicsit szítani a „jókedv” lángjait, azonban ez volt az utolsó sóhaj, amivel hozzá tudtam járulni. Ezzel újabb váltás következett érzelmeim illetően, a mellkasomat szorongató fájdalom tetőpontjára hágott, ezzel pánikhangulatot okozva nálam.
-Na jól van, most már elég, mi a franc van itt? –Néztem a seregnyi tetemre, kiknek arca azt a rémületet tükrözte, ami olykor ráfagy az ember arcára halálának pillanatába. -Ne csináljunk úgy mintha minden rendben lenne amikor lassan egy tucatnyi egyenként is vérfagyasztó , tömegesen meg egyenesen elviselhetetlen hangulatot teremtő dögöt követünk az isten tudja hová az éjszaka kellős közepén.
- Omeron, most az egyszer igazad van! –Nyugtázta Nati, hangjában ugyan olyan belső szenvedéssel, mint ami engem is emészt.
- Szerintem már elkéstünk. Lehet, hogy ha futni akarnánk akkor azonnal letámadnának. Egyelőre kövessük őket, és derítsük ki mi –Kezdte, de itt hangja elakadt és egy sóhaj befejezéséig nem is tért vissza-a fene folyik itt?
-Álljunk meg! Ez nem vezet semmire, gondolkozzunk kicsit. –Ugrottam társaim elé, ám mielőtt folytathattam volna, úgy éreztem, mintha ezernyi jeges kést döftek volna hátamba. Hangtalanul fulladni kezdtem, nem bírtam levegőt venni, testemből minden erő elszállt, már csak a sokk okozta görcs tartott meg állva. Két oldalról fekete, meggyötört haj libbent látómezőmbe. Társaim arcára olyan rettentő ábrázat ült, mint amit a holtak is viseltek. Talán elővigyázatlan voltam amikor ilyen könnyelműen hátat fordítottam a szellemeknek és azzal, hogy megálljt parancsoltam pokoli menetüknek, magamra haragítottam őket, most pedig bosszúból magukkal ragadnak. Az ezernyi fagyott kis, létezni vélt szúráson keresztül életerőm sebesen szivárogni kezdett, pilláim megrebegtek, majd szemem felakadt. Tekintetem felvándorolt a csillagos égboltra, amiben annyit gyönyörködtem. Talán ez az utolsó amit láthatok életemben. A nyugodt, békés…égbolt…

A csillagok, elerőtlenedve, talán a holtak hatalmától, sorra hunytak ki, magukra hagyva szomorú, remegő társaikat. Az ég kékje is, valahogy most mintha feketébe fordulna át. Istenem, akartam mondani, azt jelezve, hogy amire ráébredtem, sokkalta szörnyűségesebb és embertelenebb minden eddigi kalandomnál. Torkomból azonban csak fuldokló kattogás jutott ki, helyébe pedig az a matéria tódult, amely szép lassan egész arcom bekebelezve, térdre roggyasztott. A mögöttem lebegő, halott lánygyermek hosszú, élettelen, nedves, fekete haja, bőrömre tapadva, tincsenként húzódzkodva, egyre előrébb kúszott arcom két oldalán. Összesúrlódó szálainak zizegő hangjával körülölelte ajkaim, majd szétfeszítve azokat, vékony, ficánkoló kis férgek módjára betódult számba. Felsiklott szemeimig, melyek egy utolsó könnyet lökve ki magukból lezárultak, hogy aztán a durva fekete anyag örökre lepecsételje őket, mindaz szépségekkel együtt, amiket életem folyamán láttattak velem. Mindezen kínlódásoknak, egy sikoly vetett véget, mely átitatva megannyi emberi fájdalommal és félelemmel, a halál aspektusaként úgy hamvasztotta szét elmém, ahogy egy fénykép válik porrá az őt emésztő lángok által. Úgy éreztem a forrása pontosan a fejemben van, de mégsem tőlem, inkább egy lánytól származik.. attól a lánytól…

Hirtelen ismét érzékeltem a külvilágot, mintha a halálomnak vélt pillanat rögtön az előző lett volna, annak keserves hangulata azonban szertefoszlott. Egy darabig nem is tettem, vagy gondoltam semmit, egyszerűen csak jól esett, hogy létezem és élek. Pár másodperc múlva azonban már éreztem, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. Szemöldök ráncolva fogadtam a rám törő felismerést, nyitottam addig görcsösen összeszorított számat óriásira és lélegeztem egy hatalmasat, mint a gyöngyhalászok egy hosszú merülés után. Szemeim még csukva hagytam, először többi érzékemmel akartam tudakolódni, meghagyva a reményt, hogy a véltnél egy sokkal jobb helyen vagyok. Immáron nem álltam vagy térdeltem, hanyatt fekve hevertem a fagyos, repedezett, csupasz földön. Hát ez már önmagában nem kecsegtetett túl sok jóval, de azért még vártam. A levegő hűvös, kellemetlen porral teli fuvallatok formájában utazgatott köröttem, néha egy adag homokot hintve bőrömre. Kezeim kitárva, ujjaim hegyével végig simítottam a talajt, így egy teljes kört leírva, fejem fölött valami masszívba ütköztem. Mozdulatlanná dermedtem, éreztem, hogy olyan forróság önti el a testem, melytől azonnal kiver a víz és ettől a következő pillanatban majd megfagyok. Aztán ahogy agyam kezdett kiszabadulni ebből a vegetatív állapotból, magam mögött hagyva ezt az ostoba, gyerekes játszadozást, hirtelen felültem és hátra fordultam. Nati és Strago álldogáltak ott, szótlanul, előre meredve. Lihegve néztem őket, tanácstalanul, aztán tekintetemmel körbe pásztázva a tájat, megértettem viselkedésük. Már nem az erdőben voltunk és szerintem a napszak is megváltozott, bár az eget uraló sötét, sűrű felhők végett, ez annyira nem volt feltűnő. Házak, boltok, bódék és standok. Egy kerek tér, közepén kiszáradt, patinás szökőkúttal. Az épületek rettenetes állapotban voltak, a fa szerkesztmények fehérre száradva, itt ott megtörve és kiszálkásodva inkább már csak részeg koldusként támasztották a kőfalakat, mint sem rendeltetésszerűen támogatták. A falakon felfutó növényzet is élettelenre száradva csüngött csupán. Bár a kis település elhagyatottnak tűnt, mégis tele volt emberekkel. Azonban…
- Ezen a helyen... rajtunk kívül mindenki halott. –Mondta ki Nati gondolataim.
Idős nénik, korosodó urak a piacon, fiatal hölgyek a vegyes boltban, egy férfi a padon, kezében pipával. Úgy üldögélnek mint akik csupán egy pillanatra álltak meg. A különbség annyi, hogy mind halottak, már csak élettelen testek. Pár lépést téve előre, a szökőkút árnyékában megláttam azt az embert is, akit a baleset után követtünk be a rengetegbe. A földön feküdt ahogy legelőször is. A díszkút tikkadt medrébe tekintve elsőre elkapott a hányinger és a rettegés. Kezem arcomhoz kapva meredtem mozdulatlan, az ott kuporgó fekete hajú lányra…arra a lányra. Haja teljesen elfedte arcát, de keze fehérjéből látszott, hogy ő is halott. Percekig bámultam, sem közeledni sem távolodni nem bírtam, végül Strago hangja segített, hogy magamhoz térjek.
- És nem akarunk az ő sorsukra jutni, úgyhogy inkább valami konstruktívval töltsük az időt, semmint áljunk itt és legyünk ledöbbenve.
Bár értettem és ugyan úgy vélekedtem ahogy ő, mégsem mozdult a lábam. A városka lesújtó látványa nem engedett. Bár mágus vagyok és a halál mindig a nyomomban jár, ilyen tömény koncentrációban és ilyen érthetetlen formában mégsem tudtam elfogadni és feldolgozni csak úgy.
- Én ezt nem bírom tovább, induljunk el, és keressük meg a felelőst. Igen kellemetlen élményben lesz része. –Szólt Strago ismét, nyomatékosítva iménti javaslatát, immár dühös hangsúllyal. Őt is felzaklathatták a látottak.
- Rendben, menjünk –nyugtázta a fiú karjait szorongatva remegő Nati is.
–Menünk –Bólintottam én is röviden. Nem éreztem, hogy bármit is kellene mondanom, vagy hogy bármit is tudnék.
Végül apró léptekkel téve, egy árva szó nélkül indultunk el nagy nehezen, egyenesen előre, ki tudja hova.

Hiába sikítottam, a félelemtől két másodpercen belül minden hangom elment. Úgy álltam ott mintha a lábam a földé vált volna eggyé. Remegtem egész testemben, úgy éreztem, hogy a magam nem tudom tovább tartani, és mégsem tudtam még csak összeesni sem. Levegőt is alig bírtam venni, és úgy néztem végig, ahogy Omeron hátat fordítva a szellemeknek kétségbeesett arccal áll. Az én agyamon is már csak egy dolog futott végig. Az, hogy itt mind a hárman meghalunk, és hogy ez az én hibám lesz. Az utolsó amit pedig látni fogok, a koromfekete égbolt, melyen a telihold már csak halványnak látszott... mintha az eget egyátalán nem világítaná be a nagy fényével. Éreztem ahogy valami nedves folyik le az arcomon. A könnyeim votlak azok, és szinte fel sem fogtam hogy sírok. A süvítő szél és a halottak halk susogásainak hangját egy valami zavarta meg. Egy csikorgó sikoly, amely a fülembe mélyébe hatolt, és összeestem. Itt a vég...

Hűvös szellőt éreztem, és halk susogást hallottam. Talán élek? Hol vagyok? Nem tudtam semmit az ég világon. Ahogy felkeltem hátamon a hideg futott át, és valami szörnyen rossz érzés. Mégis csak örülni tudtam, hogy nem haltam meg. Felültem, hogy körbenézzek merre leheünk. Alattam a föld törött kő darabokkal volt kirakva. Ha feljebb néztem mindenfele romos már rég nem lakott házakat láttam, amin a kevés fényen élő moha, borostyán és hasonló kúszónövények leptek be. A köd sűrű volt, és a félhomályban alig tudtam kivenni a dolgokat. Elképzelhetőnek tartottam, hogy ez egy főtér lehet, mivel egy teljesen kiszáradt, már töredezett szökőkút tűnt ki a házak medre között lévő kis téren. A legborzasztóbb látvány ez után csapott meg. A szökőkútból fekete hajkorona, és egy kéz lógott ki. A kéz hófehér volt. A házak ablakain pedig halott emberek vérbe fagyva lógtak ki félig, és feküdtek körülöttünk. Hála istennek nem voltam egyedül, velem volt a két fiú, és egyiküknek sem volt semmi baja. A tekintetem mégsem rajtuk maradt hanem az egyik halotton, akinek a szeme nyitva volt, a szája tátva arcán kétségbe esett grimaszt formálva. Csak ültem ott, és nem mertem levenni a tekintetemet róla egy pár másodpercig. Nagy nehezen felálltam, és teljesen elfordultam a halott ember felől, de hátam mögött is hasonló látvány volt.
- Ezen a helyen -nyeltem egyet mielőtt folytattam -rajtunk kívül mindenki halott. -mondtam kétségbeesett hangon. Satrago ott állt melelttem, Omeron pedig éppen akkor tápászkodott fel. Pár másodpercre rá a szökőkút mellett megláttam azt az embert, akit az erdőbe kezdtünk el követni... vérbe fagyva feküdt ott. A szökőkútból kilógó haj és kéz pedig azé a lányé volt, aki mielőtt elájultunk fülsüketítő hangon sikított. Most minden csnedesen és nyugodtan állt, mégis felkavaró volt a hely.
- És nem akarunk az ő sorsukra jutni, úgyhogy inkább valami konstruktívval töltsük az időt, semmint áljunk itt és legyünk ledöbbenve. -Stragonak talán igaza volt, de egyszerűen nem bírtam menni. A gyomrom megint össze szorult és remegtem.
- Én ezt nem bírom tovább, induljunk el, és keressük meg a felelőst. Igen kellemetlen élményben lesz része. -kezdett Strago már türelmetlenkedni és indulásra inteni minket.
- Rendben, menjünk -mondtam, és nagy nehezen oda léptem Strago mellé lábamat alig emelve.
–Menjünk. -egyezett bele Omeron is, és odajött közénk, én pedig Strago karját szorítottam a félelem miatt. Szó nélkül lassú kis léptekkel elindultunk megint úgy, hogy nem tudtuk hova visz az utunk.

Amint a szellemsereg ránk támadt, azonnal behunytam a szemem. Tegyétek, amit tennetek kell, és legyünk túl rajta minél hamarabb. Mindig is tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön értem a halál csontmarka, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar lesz az. Csukott szemem sötétjében viszont megmozdult valami. Egy köpeny. Hogy hogyan lehetett a sötétségben is látni, azt nem tudtam, és nem is akartam megmagyarázni. Egyszerűen csak ott volt. A hosszú köpeny ujjából egy húsmentes kéz látszódott ki, amint az egy hatalmas kaszát tartott a kezében. Földöntúli hangon beszélt hozzám az alak.
- Strago, ideje menni, bevégezted, amit hivatott voltál bevégezni, most pihenni fogsz, az idők végezetéig. -
- Nekem még rengeteg dolgom van itt - gondoltam és reméltem, hogy sikerül, így telepatikusan kommunikálnunk. - Mindegy milyen kalandba keveredek, élve fogom megúszni az összeset. Veled még sokáig nem fogok találkozni. - mondtam dacosan. Tudtam, hogy a halállal vitatkozni merész dolog volt, nem volt más lehetőségem.
- Akkor mire véled a mostani alkalmat, hm? - egy hátborzongató hahotát hallatott - Soha nem fogod viszontlátni barátaid és szeretteid. Innen nincs kiút. Itt a vége a folyosónak. - Hátrahajtotta a csuklyáját, megmutatta mi van a sötétségbe rejtve. Egy bezárt szájú koponya, pókhálóval benőve, ami lassan elkezdett kinyílni. A nyitott fogai között elkezdett megfeszülni a háló, és egy elnyújtott visítás közepette, egy hatalmas pók mászott elő a szájból. Megvillantak a csáprágói, amint nekem ugrott, hogy leharapja a fejemet. Ideje volt kinyitni a szememet. Csakhogy az nem ment olyan könnyedén, mint, ahogyan azt elképzeltem.

Szabad ég alatt riadtam fel, mélyeket lélegezve az esti hűvösségből. Természetellenesen volt hideg a levegő, mintha a csontjaimig hatolt, és a lelkemet marta volna. Felültem. Két barátom a földön nyöszörgött, már kezdtek visszatérni a jelenbe, amikor észrevetten, hogy valami nagyon nincsen a rendjén. Hullák. Nem is egy, rengeteg. Az egész teret befedték. Fiatal, öreg, férfi, nő, gyerek, senki sem menekült az átok elől, amit valaki vagy valami a helyre mondott rá. Ismerős alakokat vettem észre és rádöbbentem, hogy ezek pontosan azon kísértetek testei voltak, akik végigkísértek minket a pokoli utunkon. Lassan felálltam, de fagyott arccal bírtam csak nézni a jelenetet. Először láttam ennyi halottat egy helyen, és a látvány megrendített. Minden bizonnyal nem önmaguktól estek össze és haltak meg, hanem valakinek a keze munkája által. Nagyon furcsa volt még az is, hogy a szellemeken sebek voltak, míg az eredeti testek sértetlenek. Talán a lelkükben tettek kárt? Micsoda badar gondolat, de más nem jutott az eszembe. Hogyan is juthatott, éktelen haragomat alig bírtam benntartani. Nehezemre esett normális arckifejezésemet fenntartanom, és biztos voltam benne, hogy némileg el volt torzulva, hogy mutassa a belső indulataimat. Minek? Miért? Micsoda örült indok vihetett akárkit, vagy akármit erre az embertelen tettre? Kerüljön csak a kezeim közé. Életek, melyek előtt még évek álltak kioltva. Emberek kiknek álmaik, vágyaik, terveik voltak. Ki fogja ezeket bepótolni, ki fog helyettük is élni? KI?
Nati időközben magához tért, és megpróbálkozott feltápászkodni, ami nem igazán ment neki úgy remegett egész testében. Mereven bámulta az egyik holtat, és csak nyöszörögni tudott. Nagyon rossz bőrben volt. Minden bizonnyal a lányok lelki világa sokkalta érzékenyebb, mint a miénk. Majd sikerült megszólalnia.
- Ezen a helyen rajtunk kívül mindenki halott. - dadogta. Igen, sajnos ez a helyzet. Követtem a tekintetét; ott volt az öreg, akiről azt hittünk, hogy elütöttük. Egy lányon is megakadt a tekintete, de ő nem tűnt ismerősnek. Gondolom mindnyájan más-más vízión keresztül lettünk elhozva ebbe a nyílt temetőbe. Nem volt kedvem, sem szívem egy gúnyos megjegyzéssel reagálni Nati megszólalására.
- És nem akarunk az ő sorsukra jutni, úgyhogy inkább valami konstruktívval töltsük az időt, semmint álljunk itt és legyünk ledöbbenve. - Valamit tenni kellett, mert a halottak nem fognak visszatérni, és valakinek ezért meg kell fizetnie.
Omeron is visszatért mentálisan, bár lehet, hogy hamarabb, mint azt észrevettem, de most mozdult először meg, így úgy hittem, hogy csak most ébredt fel. Őt is nagyon megviselték a látottak. Vidám, pajkos arcán most csak köves döbbenet, és hitetlenség ült.
- Én ezt nem bírom tovább, induljunk el, és keressük meg a felelőst. Igen kellemetlen élményben lesz része. – hangom már remegett az elfojtott méregtől. Nem bírtam a semmittevést, nem vitt minket előre. Nati belém kapaszkodott, és úgy mondta.
- Rendben, menjünk -
–Menjünk. - Omeron is egyetértett, hogy jelenesetben jobbat nem tudunk csinálni. Elindultunk hát a térről kifelé. Útközben átkaroltam a szerencsétlen, remegő lányt, remélve, hogy közelségünket érezve megnyugszik valamennyire. Meg fogom barátaimat védeni; még ha ő is hozott minket erre a halálkalandra, senkinek sem kívánnám azt, amin keresztül most társaim mennek. Még annak a fránya térmágusnak sem.

Fortyogtam. Kerüljön kezeim közé az a... Nem bírtam hozzászokni a tájhoz, és sajnos társaim is eléggé használhatatlan állapotban voltak. Natit kénytelen voltam nem csak melegségemmel, hanem lábaimmal is támogatni, mert lassan a járás sem ment neki, úgy, ahogyan az megszokott volt. Fölösleges lett volna tovább részletezni a település állapotát. Igyekeztem a lehető leggyorsabban távozni innen, de ez nem volt nagyon egyszerű. Egy kocsmaszerűségnél botorkáltunk, amikor az egész kép elkezdett zavarossá válni. Nem szédültem, nem kezdem el tántorogni, és barátaim sem jártak limbót, de a környék igen. Szépen, lassan elkezdett dezintegrálni a külvilág, az épületek föntről lefelé köddé váltak, a hullák felszívódtak, a köd, nos, köddé vált, a sötétség kissé feloldódni látszott, bár ennek a sok történésnek csak a végét fogtam igazán fel, amikor is egy teljesen új táj közepén találtam magam.
Láp. Ameddig csak a szem ellátott, láp. Látni túl sok mindent nem lehetett abból, ami előttünk volt, hála a jókora fáknak és az arcba belelógó növényzet miatt. Meglepően tiszta volt a levegő, annak ellenére, hogy egy bűztenger közepén álltunk, ami mégiscsak jobb volt, mint a hullaházban. Nati egy csapásra megváltozott, sajnálatomra, nem volt már szüksége rám, hogy sétálni tudjon, így felegyenesedett, és én nehéz szívvel elengedtem. A pánik persze nem tűnt el teljesen az arcáról, de még bennem is élénken élt a temető képe, így nem hibáztattam. Semmit sem hallottam a természet lágy ölének fura és néhol zavaró hangjain kívül. Semmi hörgés, semmi halott vízió, vagy vízió egy halottról, semmi. Túl nagy volt a nyugalom, és én nem szoktam még hozzá. Általában, ha nem történik semmi több mint egy perc után, akkor én azt ijesztően nyugodtnak titulálom. Tehát valami fog történni, és ez volt a legbosszantóbb, hogy nem tudtam, mi. De mégis megzavarta valami a túlságos csendet: Nati. Egy "Jaj, de édes." felkiáltással rávetette magát valamire, ami engem teljesen készületlenül ért, és már idéztem volna a kőtüskéimet, amikor felfogtam, hogy mit is kiáltott. Jaj, de édes? Ezt valószínű nem egy hullára fogja mondani, így közelebb mentem és láttam, hogy egy szerencsétlen bébibékát tartott fogva. Az állat pont annyira lepődött meg ezen, mint én, de nem volt ideje reagálni. De nehogy túlságosan is sokáig tartson a nyugalom, Nati elkezdett süllyedni a talajba. Minden bizonnyal a láp úgy gondolta, hogy soha jobb alakalom, úgyis régen volt már valaki olyan lökött, hogy nagyot ugorjon egy sárfoltra, így elkezdte társunkat elnyelni. Nati felém kapott, én meg felé, aminek az lett az eredménye, hogy a béka az arcomon landolt, és én megakadtam a segítő mozdulatomban. Kénytelen voltam rákényszeríteni az állatot, hogy huzamosabb időn belül hagyja el jelenlegi állomását, és ezt kezemmel elő is segítettem, így sikerült kedves női tagunk kezét elkapni, mielőtt szügyig süllyedt volna a sárba, vízmágiámmal meglazítottam a lábánál a sarat, és könnyedén ki tudtam húzni a börtönéből. Hősies és reflexszerű akcióm ajándéka az volt, hogy a lendület, amivel kihúztam a pórul járt óvodást, hátraborított, és magamra húztam Natit is, akinek a keze valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt az enyémben maradt. Nem kell részletezni, meglehetősen közel kerültünk egymáshoz, testileg, hogy lelkileg is, azt nem tudom megmondani. Volt egy szempillanatnyi szünet, amikor is mélyen egymás szemébe néztünk, főleg meglepetten, de mikor észrevettük, hogy van egy harmadik tag is a társaságunkban, aki egy középhangosat köhhentett gyorsan állóhelyzetbe küzdöttük magunkat, és egy feszült csend lett úrrá rajtunk.
Én bírtam a csendet és főképp a semmittevést a legkevésbé, így elindultam valamerre, amerre úgy gondoltam, hogy biztonságos lesz az út, de eme szándékom azonnal meg lett cáfolva, ugyanis egy hatalmas kígyó jelent meg a semmiből, bár inkább a lápból. Csattogó fogai nem kecsegetettek semmi jóval, és úgy alapjáraton nem tűnt barátságosnak, így már tudtam, hogy ebből csak harc útján tudunk szabadulni. Rám pedig pont most jött a beszélhetnék.
- Pf, ki hitte volna, nincs láp ragadozók nélkül. - mondtam bosszúsan, és már készültem a támadásra. A kígyó udvariasan megvárta, míg végzünk a kommunikációval.
- A kígyó nem pont egy ragadozó, mert az csak az emlősöknél van, ez egy mérges hüllő. - jött a csapat biológusától, és máris nem bántam meg, hogy vele tartottam - Valaki csapja le légyszi! - Okoskodni tud, de a probléma megoldását egyszerűbbé tenni, azt már nem.
- Köszönjük, Nati, a fejtágítást, de, ha ennyit tudsz róla, akkor akár te is lecsaphatnád. Vagy van valami amiről tudnunk kellene? - kérdeztem, már tudva a kérdésemre a választ. Ha egy mágus megkér egy mágust, hogy csapjon le egy neki nem tetsző akármit, annak mindig rossz vége szokott lenni.
- Mondjuk, hogyha átalakulok akkor elsüllyedek a lápban. - mondta, mintha ez az alapműveltség része lenne. Én is tanult ember voltam, de mindig azt hittem, hogy a farkas könnyebb, mint az ember, és a súlyeloszlása is jobban van megoldva. Úgy látszik tévedtem. Ezt tudattam is vele.
- Elsüllyedsz? Hogyan süllyed el a könnyebb, jobb súlyelosztású farkas, amikor az ezen a téren csődöt mondó ember alig? -
- Úgy hogy kisebb a mancsom akkor, és így könnyebben belesüllyed. Látszik hogy nem tudsz sokat az állatokról. - egy kívülálló személy azt hihette volna, hogy ütődöttek vagyunk, mivel egy vérünkre szomjazó szörnykígyó társaságában állunk le biológia órát tartani. Én azért gyorsan rövidre zártam a vitát.
- Eeee? Akkor légy szíves fogj egy botot a kezedbe, és dobáld meg, és lehetőleg a szemét célozd. -
- Legyek olyan szemét, hogy becélozzam a szemét? - örömmel láttam, hogy a humorérzékét még megőrizte, és már repült is az első interurbán bot a kígyó feje felé.
- Stone Spike - azzal én is elrepítettem a saját improvizált "botjaimat". Egyetlen szépséghibája az egésznek az volt, hogy kikerülte mindegyiket és repült felém, hogy megízlelje, mérgező vagyok e. Ez szerencsére nem jött össze neki, kitértem, egy nagyon jól végigvezetett hasra eséssel. A láp nekem sem jött be, mint harctér, és elugrás helyett belesüppedtem a trutyiba, így lett az ugrásból esés. A kígyó idegesen rázta a fejét, mivel kiharapott egy jelentős darabot a gusztustalan talajból, és ezt nem igen találta étvágygerjesztő eledelnek. De ez egy jó ötletet adott nekem. Elkezdtem a földet és a vizet keverni, és egy - Mud Shot - al megajándékoztam a kígyó fejét. Csak félig sikerült ugyan eltalálnom, de vol eredménye: a kígyó nyelve saras lett, fél szemét nem tudta használni, és a tisztát sem, ugyanis Natinak sikerült, rejtély, hogy hogyan, de szemen dobnia őt egy nagyobb bottal. Omeron sem tétlenkedett, egy maroknyi magot szórt a földre, amiből indák ugrottak elő, és rátekeredtek a szörny testére, lefogva így azt. Nem teketóriáztam, belelőttem két - Stone Spike - ot. A kígyó hangulata most esett a mélypontra: szívszorító hangon felsipított, elkezdett szenvedni, és egy tucatnyi kisebb kígyó jelent meg a semmiből. A fejetlenség felütötte a fejét a csapatunkban, és teljessé is vált. Pánikszerűen csapkodtunk ide-oda, remélve, hogy nem egymást találjuk el, a sár is akadályozott, pánikoltunk is, így csoda volt, hogy egyáltalán észrevettem a csuklyás alakot, amint minket nézett a susnyás mögül.

Csak mentünk előre amerre a szemünk látott tovább a hullák között, s én még mindig Strago karjába kapaszkodva bizonytalan lépésekkel tettem meg a kevés kis utat. Mind a hárman csak a kiutat kerestük ebből a városból, ami meglehetősen nehéz feladatnak tűnt, hiszen a falunak se elejét se végét nem láttuk. Egy kisebb presszó mellett haladtunk el, amikor úgy érzetem hogy valami nagyon nincsen rendben. De nem pont velünk volt a gond... minden ami a faluban volt kezdett eltűnni. A halott emberek, a házak és a növények is. Szépen lassan egy más területre jutottunk, és nem tudtunk hogy hogyan, de én nem bántam. A halottak eltűntek, én pedig valahogy annyira megkönnyebbültem, hogy tovább volna indulni a saját lábamon. Stragot szép lassan elengedtem, de valami mégis akadályozott. Mindenfele lelógó indák takarták a kilátást. Teljesen kivehetőek voltak, mert a köd eltűnt, és a sötétséget is megszokta már a szemünk. De nem pont az indák voltak a legrosszabb tényezők, hogy ne tudjak menni, hanem az a mocsaras lápos terület ami előttünk terült el. Sajnos nem voltam túl könnyű, így féltem megmozdulni, de ha csak egy helyben állok azzal sem jártam volna jobban. Szép lassan haladtunk végig ezen a mocsárrengetegen, ahol a sok növény betakarta az előttünk álló utat. Kicsit meglepődtem, hiszen nem történt semmi azóta, hogy a falu eltűnt... itt valami nem lesz rendjén, az viszont egyszer biztos. Eddig csak előre figyeltem, de megakadt valamin a tekintetem. Egy kis békán, ami annyira kis aranyos volt, hogy muszáj volt megfognom. - Jaj, de édes -mondtam, és már kezemben is tartottam a kis teremtményt. Apró kék lábain próbált szabadulni miközben én vizslattam a kinézetét, mert ilyesmit még nem láttam. Királykék hátán fekete nagyobb foltok helyezkedtek el miközben fekete gombszemei szinte beleolvadtak az éjbe. Csak akkor vettem észre hogy süllyedek, mikor a cipőmön túl haladt a mocsár, és már a bokám is úszott a sárban. Nagy ijedtemben Strago felé kaptam elhajítva a békát, ami pont szegény fiú arcán landolt. Nem túlzottan zavartatva magát egy suhintással a földre küldte a döbbent párát, majd a kezem után kapott. Egy eddig nem látott mágiával meglazította a talajt, és kirántott a mélyből. Hirtelen kisebb egyensúlyi problémáink akadtak, így valahogy kicsit közelebb kerültem Stragohoz, majd csak utána vettem észre, hogy még mindig a kezét fogom. Talán éppen egy másodpercre úgy maradtunk mind a ketten, én pedig megilletődötten néztem fel a megmentőmre, mikor Omeronnak kis légúti problémái akadtak, és köhögött egyet, mire mind a ketten "haptákba" vágtuk magunkat, és elindultunk. Kezdtem egyre idegesebb és feszültebb lenni, hogy most még a láp is alattunk van, nekem pedig ezen a terepen nem lenne megint csak nagy esélyem, és megint a két fiúra kellene támaszkodnom, amiért kezdtem magam néha szégyellni. A nem várt társaság nemsokára be is mutatkozott nekünk. Egy hüllő volt, nem éppen a nyugodtabb fajtából.
- Pf, ki hitte volna, nincs láp ragadozók nélkül. -jegyezte meg Strago zsörtölődve, mire én nem tudom mi okból de kijavítottam.
- A kígyó nem pont egy ragadozó, mert az csak az emlősöknél van, ez egy mérges hüllő. Valaki csapja le légyszi! - kértem kétségbeesetten félve, hogyha átváltoznék akkor a kis mancsaim miatt belesüllyednék a lápba.
- Köszönjük, Nati, a fejtágítást, de, ha ennyit tudsz róla, akkor akár te is lecsaphatnád. Vagy van valami amiről tudnunk kellene? - kérdezte Strago sejtelmesen... azt hittem legalább sejtése van, hogy miért nem nagyon megy a harc.
- Mondjuk, hogyha átalakulok akkor elsüllyedek a lápban. -ebben nem voltam száz százalékig biztos, de nem mertem kockáztatni és nagyobb bajt okozni ezzel a fiúknak.
- Elsüllyedsz? Hogyan süllyed el a könnyebb, jobb súlyelosztású farkas, amikor az ezen a téren csődöt mondó ember alig? - kérdezte meglepődötten, miközben félszemmel az eszmecsere befejezésére váró kígyóra pillantottunk mind a ketten.
- Úgy hogy kisebb a mancsom akkor, és így könnyebben belesüllyed. Látszik hogy nem tudsz sokat az állatokról. -itt van egy kígyó, és ahelyett, hogy elintézi, velem filozofál, hogy melyik alakomban süllyedek el egyszerűbben.
- Eeee? Akkor légy szíves fogj egy botot a kezedbe, és dobáld meg, és lehetőleg a szemét célozd. -mondta, mintha ő harcképtelen lenne.
- Legyek olyan szemét, hogy becélozzam a szemét? -nah ezt nem tudom hogy honnan jött, de azért remélem oldottam a feszültséget, és közben egy fával odébb lökdöstem a kígyónkat.
Közben már a két földes urunk is a harcok mezejére vetette magát, és a szokásos tüskéikkel kezdték az első menetet. Nagyon megijedtem mikor Strago elhibázta, és hasra esett... főleg, hogy jöttek a drága kis hüllőnk társai is. Strago benyelt egy kis sarat is, majd mocsárral célozta be a kígyó fejét, ami jónak bizonyult, közben én még mindig a bottal hadonásztam mint valami félhülye, közben harcoltunk tovább. Csak egy-két kígyó talált ránk, de nem sokkal erre vagy ötven-hatvan kis mérgező állít jelent meg, mi pedig hadakoztunk ellenük kézzel lábbal, bottal sárral, amivel csak tudtunk. Néha-néha néztem fel csak, de akkor észre vettem egy csuklyás férfit a növények rengetegében.

Ahogy fordultunk egyik kihalt, élettelen utcáról a másikra, kezdeti letaglózottságom kezdett átfordulni a Strago által mutatott dühbe és bosszúvágyba. Fejem leszegezve arcvonásaim egyre feszültebbek, szemöldököm egyre ívesebb lett a ráncolástól. Kezem ökölbe szorulva egyre szaporábban lépkedtem. Nem egy kiforrott terv vagy ésszerű gondolatok hajtottak, inkább csak a tenni akarás. Végül aztán egy különös, mondjuk úgy inkább körülírhatatlan érzés vetett véget fékezhetetlen, esztelen menetelésemnek. Egyensúlyom elveszítve megtántorodtam, majd lábaim kissé roggyasztva, kezeim széttárva próbáltam stabilizálni magam. A következő másodpercben úgy éreztem a látásom is kár érte, mert minden amit abban a pillanatban láttam, homályosodni kezdett, mígnem szép lassan, fentről lefelé haladva, semmivé lett, nem hagyva maga után mást, csupán üres sötétséget. Teljesen megzavarodva kezeimbe temettem arcom és körkörösen dörzsöltem rajta párat, abban bízva, hogy csak a körülmények miatt képzelődöm és mindjárt minden helyrebillen a fejemben. És minő meglepetés a művelet befejeztével a világ helyre állt. Az égbolt visszakerült oda ahova kell talpam alatt is újra talaj terült el. Minden rendbe jött, a társaim is mellettem voltak, csak éppen a helyszín nem stimmelt. Oly sok megmagyarázhatatlan, váratlan, meghökkentő, elfogadhatatlan dolog történt velünk az elmúlt ,talán napokban, az időérzékem is teljesen elveszítve még ezt sem tudtam megállapítani, hogy a tény, hogy egy szellemvárosból egyszeribe egy lápos, mocsaras területre kerültünk, nem megijesztett, csupán átkozottul felbosszantott. Milyen hülye, ostoba, idióta, barom szórakozik már velünk ilyen bugyuta módon, egyik kellemetlen és bizarr helyszínről pakolászik a másikra, természetesen teljesen indokolatlanul. Újra eltakartam arcom és szemeim dörgöltem, hátha a korábbihoz hasonlóan most is egy másik helyszínen találom magam, ezúttal valami kellemesebben. Természetesen semmi nem történt, csak annyi hasonlóság következett be a korábbi eseménnyel, hogy a nagy dörzsöléstől egy fél percig homályosan láttam. Hitetlenkedve és fej rázva társaimra néztem, akik hasonlómód nem tudták mire vélni a történteket és már már beletörődve a nekik szánt sorsba, menetelni mindhalálig, indultak egy szabadon választott irányba. Bár a környezet, már csak azért is mert halott testektől mentes volt, valamelyest kedvemre való volt, hiszen természetes táj, sok sok fával, érintetlenül, háborítatlanul, még sem tudtam olyan hű de nagyon jól érezni magam. A többiek, főként Nati kisasszony látszólag szintén oldódott valamelyest, mi sem bizonyítja ezt jobban, a fentebb említett valami vidám, családi kiránduláson érezve magát, vetette testét egy pórul járt kis állatkára.
-Jaj, de édes.- mondta és már repült is a susnyásba.
Valahogy morcosabb voltam annál mintsem hogy közelebbről is megvizsgáljam a lány hóbortjának tárgyát, nem úgy mint Strago, aki behajolva a magas levelek közé megszemlélte az új kis kedvencet. Összekulcsolt kezekkel nagyot sóhajtottam és amíg amazok babusgattak valami mocsári szerzetet, én körbekémleltem a tájat. Kiútnak sehol semmi nyoma, mindenütt csak az egy kaptafára készült földig érő fűzek és az őket benövő indák, vagy magasabb nádasok, sások foltokba. Itt ott nagyobb ránézésre is nyilván laza, vizes, süllyedős pacák. A levegőben … igazából nem volt érezhető a helyhez illő, ilyenkor dukáló enyhén bűzös aroma, csak virgonc állatok hangjai töltötték meg, de…annak ellenére hogy rengeteg időt töltök szabadban, változatos és egzotikus tájakon is, egyik másik hang semmilyen általam ismert állatéra nem emlékeztetett. Csuda egy föld volt ez az biztos…”na de mi a frászt csinál már ennyi ideig az a két jómadár?” törtem meg elmélkedésem ezúttal saját magam és lépkedtem vehemensen az azóta már mélyen a növények közé furakodott Satragó irányába. A fiú azonban hirtelen, majdnem engem is letarolva hátra ugrott, rántva magával amaz hölgyeményt is, kinek lába derékig sáros volt. Akkor jöttem csak rá, hogy ez a leány biza süllyedős talajra lépett és amíg én méláztam, ők élet halál harcot vívtak a természettel. Így hogy már elmúlt a veszély, annak szelét nem is érezve, újra átfuttattam a filmet a fejemben ahogy ezek hanyat vágták magukat, rövid időre egész jó hangulatba hozva magam. Ezen érzelemtől vezérelve vérszemet kapva annak a kettőnek a félreérthető és magyarázható egymáshoz simuló testhelyzetét látva, kissé gúnyos köhhingetésbe kezdtem, ráébresztve őket a helyzet komikumára, vagy legalább is arra, hogy bizony én ebből a szituációból képes vagyok jóízű tréfákat űzni akár egész héten is. Mint akiket hideg zuhany ért úgy rezzentek össze, és rendezték magukat álló helyzetbe, nem kommentelve a történteket. Nati szemeit lesütve ruháit porolgatta míg Stragó sóhajtott egyet és kettőt hármat fordulva, tarkóját megdörzsölve szaggatottan bár de tovább indult. Mosolygásom görcsösen próbáltam visszaszorítani, egészen addig, mígnem a sors levette vállamról eme terhet. Talán Nati dagonyázásának, talán Strago hirtelen csörtetésének hála, 10-15 métert tudtunk csak megtenni, mikor egy ocsmány kígyószerű, rovarokra jellemző vonásokat is hordozó lény bukkant fel az egyik vizenyősebb foltból közvetlen mellettünk. Mondanom sem kell azonnal lekonyult a mosoly az arcomról, és fogaim összeszorítva újra ráncoltam szemöldököm. Harc alatt mindig próbálom biztonságos helyre tenni Heaven tojását, általában a föld alá, jelen esetben azonban kicsi az esélye, hogy nem süllyedne szegénykém végleg a láp legaljára, így talán a legjobb, ha magamnál tartom. Botom előkapva és magam elé tartva a bestia szemeibe bámultam, majd már már támadtam volna, amikor társaim nem mindennapi cseverészésbe kezdtek, olyan hangsúllyal, ami egyből oda vonzotta figyelmem, ami nem igazán arról árulkodott, hogy mi éppen egy vérszomjas gyilkos szörnyeteggel csatároznánk…
-Pf, ki hitte volna, nincs láp ragadozók nélkül. –Kezdte a srác immel ámmal csámcsogva a szavakon
- A kígyó nem pont egy ragadozó, mert az csak az emlősöknél van, ez egy mérges hüllő.- Mondta Nati mutatóujját felemelve, illedelmesen, jól artikuláltan, ahogy egy kisdiák mondja fel a leckét a tanár úrnak.
A hallottaktól szemeim kikerekedtek, akárcsak a szám és a lányra néztem, majd … jobb híján ellenfelünkre, kérdőn, aki látszólag szintén értetlenül „állt” a helyzet előtt.
– Valaki csapja le légyszi –mondta végül teljesen feltüzelve és harcra lelkesítve engem is meg valószínüleg Stragót is. Mi tagadás van spiritusz a csajban... „valaki csapja le légyszi”… így képzelem el a régi győztes hadvezérek, seregükhöz intézett utolsó olykor sorsdöntő lelkesítő szavait is. Ettől aztán neki megy az ember a halálnak is puszta kézzel…én meg inkább a falnak.
Köszönjük, Nati, a fejtágítást, de, ha ennyit tudsz róla, akkor akár te is lecsaphatnád. Vagy van valami amiről tudnunk kellene? – szólt újra a szappanopera férfi tagja is, hiszen mit ér egy hős nő hős szerelmese nélkül.
- Mondjuk, hogyha átalakulok akkor elsüllyedek a lápban. - –Folytatták egyre bizarrabb társalgásuk
- Elsüllyedsz? Hogyan süllyed el a könnyebb, jobb súlyelosztású farkas, amikor az ezen a téren csődöt mondó ember alig? - –Kérdezte jogosan azt ami engem érdekelt, közben hosszú nyálkás barátunk pedig akár csak én, kezdte megelégelni ezt az ostobaságot így félénken hörgött néhányat, hátha észreveszik, hogy ő is itt van.
- Úgy hogy kisebb a mancsom akkor, és így könnyebben belesüllyed. Látszik hogy nem tudsz sokat az állatokról. - –És ekkor jött el az a pillanat, amikor földhöz vágtam botomat és bal tenyerem az arcomra szorítottam. Há valaki döfjön le… morogtam nyilván észrevehetetlenül, orrom alatt. Sorstársam közben egyre hevesebben csapkodta magát a mocsaras közegben jobbra balra, valószínűleg már ő is igen kínosan érezve magát azon kettő sületlenségeitől.
- Eeee? Akkor légy szíves fogj egy botot a kezedbe, és dobáld meg, és lehetőleg a szemét célozd. -
- Legyek olyan szemét, hogy becélozzam a szemét? - –Itt már törökülésben fejtegettem a nagy kérdést… lenni vagy nem lenni….melyikkel járok jobban most. Bár sejtettem, hogy megmaradok, hiszen még néhány ilyen briliáns poén és az azóta már cirkuszi, delfinekt megszégyenítő ügyességgel végrehajtott ugrásokat, szaltókat és forgásokat bemutató óriásféreg kifut a világból. Talán szívmelengető mutatványainak, talán másnak köszönhetően, társaim úgy döntöttek, mégsem hirtelen rögtönzött kabaréval, inkább erőszakkal győzik le hernyó haverunk, akit bár időközben egészen megkedveltem, hát nem volt mit tenni, kénytelen vagyok ennek a két „hülyének” az oldalán harcolni. Strago a tőlünk jól ismert kő tüskékkel, míg Nati, megirigyelve mágiánk, ezt utánzandó Stone spikeshez hasonlatos faágakat dobásával nyitott. Én kihasználva, hogy jelenéltem feledésbe merült, felkapaszkodtam egy közeli fára, így stabilan megvetve lábam és nagyjából a döggel fejmagasságba kerülve készültem támadni. Ellenfelünk azonban még mielőtt ezt megtehettem volna, a terepviszonyoktól igen hátrányos, fekvő helyzetbe került Stragót bekapni vágyva egész testével a póruljárt mágus felé lendült. Stragót szerencsére nem olyan fából faragták, aki könnyen adná magát, így időben kitért. Ennek ellenére nem álltunk nyerésre, főként azért, mert ez az álnok féreg, oly könnyedén mozgott a hazai terepen, hogy támadásaink nem voltak képesek célba érni. Ezt megfékezendő, nem bízva teljesen ötletem sikerében, mégis megpróbálva, egy jó nagy marék magot küldtem az állat irányában, abban remélve, hogy az indák valahogy az állat mozgását gátolandó tekerednek testére. Legnagyobb meglepetésemre próbálkozásom siker koronázta, a meglepett bestia azonnal bekapott egyet Stragó támadásából , aki bár hasznos mégis bosszantó és elsőre érthetetlen, de könnyedén mozgatta a rendelkezésére álló vizes, saras állagú földet, ellenben velem. Hála ennek és Nati végzetes,, pusztító, gyilkos erejű, világ rengető csapásainak, megszerezve az első találatokat, látszólag máris megfutamodásra kényszerítettük, riválisunk, hisz nyamvadt kis disznó módjára visítozott mint egy anyámasszony katonája…
No de kérdem én… mit is gondoltam? Mennyi jó dolog történt ezen a napon? Hány pozitív élménnyel gazdagodtam a héten? A visítás nem megfutamodást jelzett, csupán egy vészjelzés volt, melynek hívó szavára tucatnyi azonos fajtájú rohadék dugta elő ocsmány pofáját. Ez már nem tréfa, esélyeink hirtelen rengeteget csökkentek így kénytelenek voltunk mindahányan komolyra venni a figurát. Én és Strago mindent bevetettünk, régi és új trükköket egyaránt, Nati is lelkesen már két kézzel!!! Dobálta az ágakat és vastagabb gallyakat. Mindezek ellenére sem hullottak úgy mint az őszi falevelek. Az egyik példányt nagy nehezen leterítve, az mögött 10-20 méterre valami olyasmit láttam, amely egy pillanatra kibillentett a harcból, egy ágak és gazok rejtekében megbújó, vélhetőleg minket figyelő titokzatos alakot. Nem kellene hagyni, hogy meglépjen, talán tudja hol vagyunk és mit keresünk itt, előbb azonban valahogy pontot kell tennünk ennek az összecsapásnak a végére. Ezen serénykedve vetettem magam vissza a csattogó csápok és sziszegő rémpofák tengerébe.

Helyzetünk nem volt éppen szerencsés; apró, nem szemcsés kígyókkal volt tele a föld, avagy lápos talaj minden négyzetcentimétere, ami eléggé gátolt a szabad mozgásban, és egyszerre annyi felé kellet figyelni, hogy támadni sem volt igen időm. Sejtettem, hogy, ha én ezt túlélem, akkor ugyanezért a mutatványért, a cirkuszban jó sokat fizetnek. Legalább lesz hol kamatoztatnom a megszerzett tehetségemet, ugyanis ez a mágus szakma igencsak egészségtelennek bizonyult. Hosszútávon.
Nem tudtam mi történt az idegennel a susnyásban, és őszintén megvallva, nem is érdekelt. Volt nekem jobb dolgom is, mint, hogy vadidegen embereket nézzek, akik megkérdőjelezhető dolgokkal múlatják idejüket, a nem megfelelő helyen.
Annak azért örültem, hogy együtt fogunk barátaimmal menni a mennybe, legalább nem leszek egyedül, lesz ki piszkáljon, lesz ki rám nevessen, lesz ki ijesztgessen, lesz ki szeressen.
Ilyen szép gondolatok jártak a fejemben, ami csak arra volt jó, hogy egy-két kígyó a lábamba harapjon és ott maradjon. Erre felébredtem, és még jobban belekezdtem az ugrabugrába, amikor a táj hirtelen elkezdett átalakulni. Abbahagytam az ugrálást, a lábamban a fájdalom is alább hagyott, szívem zakatolt, mint a varázsgőzös, fejem lüktetett a sok végső pillanatban előtörő energiától. Valaki, vagy valami úgy gondolta, hogy itt az idő felvonni a következő színnek a függönyét, mintha színházban ülnénk, de ez az új szín nagyon is ismerősnek tűnt. Csak valami megint nem volt rendjén.
Ott a szökőkút, a piac, a tér, a kocsma.... minden a helyén volt. Visszatértünk a temetővárosba, csak azzal a szépséghibával, hogy egy élettől pezsgő közösségbe dobott vissza ez a tér-idő anomália vagy tudom is én mi. Jókedvű, mosolygós emberek, amerre csak néztem, beszélgettek, viccelődtek, ölelkeztek, semmi nem utalt arra, hogy valami baljós dolog történne az elkövetkező időkben. Hápogva néztem, és nem tudtam felfogni, hogy mi a fene is történik valójában itt, miféle mágiába keveredtünk bele tudatlanul.
Társaim, hozzám hasonlóan, döbbent arckifejezéssel álltak és meredtek a teljesen idegen közösségre. Régiesen, majdhogynem puritán módon öltözködtek, mezőgazdasági cikkeket cipeltek ide-oda, szerszámokkal mentek a piacról a földekre, amik meglepő módon csak pár házzal odébb kezdődtek. Ez még falunak is kicsi, nemhogy városnak.
Viszont nagyon is furcsa, és rendellenes volt az is, hogy mindenki köszönt nekünk. A legfiatalabb "csecsszopótól", az öregebb emberekig, mindenki, mintha ismert volna minket. Én mozdulni nem bírtam, kezem, ami elindult, hogy megtörölje izzadt homlokom félúton elfelejtett tovább menni, és csak akkor vettem észre magam, amikor egy jószívű öregasszony egy érmét rakott bele. Meglepődve néztem a pénzdarabot; ilyet még életemben nem láttam, pedig láttam már sok régi érmegyűjteményt, de ez egyáltalán nem tűnt még ismerősnek sem. Markomba szorítottam az érmét: a sok adrenalin frusztrációba ment át. Nem fogom neki ezt sosem elmondani, de most talán jó lett volna, ha az az Adelus Morningway jelen lett volna.
- Kezd már sok lenni ebből az indokolatlan dimenzióutazásból. Nem hiszem el, de most az egyszer hiányzik az a fránya térmágus. Ő mindenre tudott valami frappáns választ. - Biztos ezt is meg tudta volna indokolni, valami hajmeresztő teória alapján.
- Nekem egyedül az hiányzik, hogy tudjam merre vagyunk. - motyogta Nati, aki még mindig nem tudott teljesen magához térni.
- Gondolom megint visszatértünk oda, ahol a temető volt; leszámítva, hogy valamiért nem emlékeztet a hely már egy hullaházra. - mutattam rá az egyértelműre, mintha azt reméltem volna, hogy valamelyikőjük nem veszi ezt észre. Majd hirtelen egy ötlet gyúlt ki a fejemben.
- Biztos álmodok. - mondtam, és belecsíptem Nati karjába. Igazából a hátsó felébe akartam, de nem akartam a sokk-ot sokk-al oldani.
- Áuu! Miért engem csíptél meg, ha azt hiszed te álmodsz? - ébredt fel a lány, aki jutalmul oldalba bökött a könyökével. Ez fájt, tehát levontam a logikus következtetést.
- Argh, hmmm, mintha klisés lett volna, de akkor nem álmodok. Mert ez nekem is fájt. De azért bocsáss meg. -
- Semmi gond, gondolom most csipkelődős hangulatodban vagy! Egyébként, ha már mindenki él erre felé... ne kérdezzük meg hol vagyunk? - visszatért a mosolygós stílusa, ami sokkal szívmelengetőbb volt, mint a holtra vált, vagy az ideges stílusa. De igaza volt, nem jutunk előrébb azzal, hogy állunk egy helyben, és szobrot személyesítünk meg, mert lehet, hogy egy-két érmét még összekereshetünk ezzel a módszerrel, de nekünk most fontosabb volt az információ. Viszont nem akartam az egész napot ezzel tölteni.
- Szerintem adjunk mindhármunknak 10 percet, azután találkozzunk újból itt, de már információval felszerelve a hollétünkről. Nati, te a piacon nézel körül, Omeron, te a kocsmában, és akkor én a földeken keresgélek. -
- Rendben. Akkor tíz perc múlva itt. - egyeztek bele, és elindultak, a kijelölt célpontok felé.

A földeken pontosan azt láttam, amire számítottam. Bár valóságban még sosem voltam tanúja a mezőgazdasági munkának, de így közelebbről nézve elég érdekesnek, és fárasztónak nézett ki. Rizsföldek voltak ezek, ha jól sejtettem. Fel volt parcellázva a föld, és mindegyikben bokáig érő víz volt. A munkások, vagy parasztok pedig, nem tudtam, hogy minek nevezzem őket, csuklóig, könyékig benne voltak a vízben. Valamit szöszmötöltek majd léptek egy párat oldalra, és folytatták ezt. Néha felálltak kinyújtani derekukat, amin nem voltam meglepve. Irgalmatlan egy munka lehetett. Sajnos nem volt türelmem megvárni, hogy a növény kinőjön, odamentem az egyik pihenő emberhez.
- Üdvözlöm fiatalúr - köszönt jókedvűen - jónak néz ki az idei termény. Nagy lesz a szüret. -
- Öhm, értem - kezdtem bele. Furcsálltam, hogy nem állt le a felszerelésemen. - Tavalyi év milyen volt? - próbáltam kideríteni, hogy mégis melyik évszázadban vagyunk.
- Kellemetlen, viharok, fakidőlések, rovarok, örülünk neki, hogy egyáltalán túléltük a telet. Az akkori rizspálinka ijesztően gyorsan elfogyott, hamar akartuk a éhínséget felejteni, és így sikerült is. Egy kis ideig. Bár a minap találtam egy tavalyi üveget, amit nem vettünk észre, és most az a talizmánunk. Reméljük elijeszti a múlt szellemeit. - "És beengedi a jelenét" jegyeztem meg magamban. - X729, sokáig nem fogjuk elfelejteni. - A gyomrom leesett, és elgurult. Azt hittem rosszul hallok.
- X729? - kérdeztem vissza.
- Igen, szörnyű év, no, de vissza munkára, nem akarunk úgy járni, mint tavaly. - azzal nevetve továbbállt.
Itt valami nagyon nem volt kóser. Mi a rákot keresnénk mi ennyire a múltban? Mit ennyire? Egyáltalán, mit keresünk mi a múltban? Remélem valaki hamar előkerül a jó válaszokkal, mert nekem még volt dolgom a jelenben és nem állt szándékomban itt ragadni.
Rohanva értem vissza a találkozóhelyre, és két értetlen, döbbent arc várt vissza. Nati kezdte.
- Fiúk! Lehet hogy csak én spilázom túl a dolgot, de abból amit hallottam a múltban vagyunk. - akkor megnyugodtam. Nem csak én hallottam félre. Persze ez annyira nem megnyugtató.
- Nem kell pánikolni, mert engem is felvilágosítottak a helyzetről, így nem vagyunk bolondok. No, de akkor van egy-két dolog, ami még tisztázatlan számomra. Mit keresünk mi itt, ki miatt kell nekünk az időt utazni, és hogyan csinálja? Ilyen mágiáról életemben nem hallottam még. - mondtam teljes szívemből. Ugyanis ezek a kérdésekre kerestem már vagy jó ideje a választ.
- Nekem egyszer kétszer említette a bátyám, de még nem találkoztam időmágussal... de tényleg jó lenne megtudni, hogy ki áll emögött. - időmágus, persze. Ha van térmágus, akkor biztos, hogy kell időmágusnak is lennie. A gondolkodás ilyen helyzetben nem feltétlenül volt az erősségem.
- És akkor hogyan tovább? Lehet, hogyha várunk egy kicsit, akkor megint meg fog változni a tér. - mert végül is, mindig ez történt, hátha most is bejön, és valami jó helyre fog minket vinni.
- Akkor egyelőre várjunk egy keveset. Ha pedig a tér nem változik, akkor valamit kitalálunk. - zárta le csapatunk nő nemű tagja.

Omeronnal Stragoval kétségbeesetten próbáltuk a tengernyi hüllőt távol tartani magunktól, kisebb nagyon sikerrel. Nem tudom honnan jöhetett ennyi kis kígyó, de mozdulni nem lehetett tőlük, mert akkor meg haraptak volna. A tekintetem pedig akaratlanul is elkerülte a támadó csúszómászókat, és a csuklyás férfire figyeltem inkább a sűrű növényzet között. A férfi valamit rajzolt a levegőbe, körülöttünk pedig megint minden változni kezdett. A sötétség eltűnt, a szinte felhőtlen égen virított a nap. Az állatoknak, növényeknek sehol semmi nyoma nem volt. Én csak néztem hogy hol lehetünk, mikor rájöttem hogy igen ismerős ez a kis falucska, de valahogy mégis más. És akkor döbbentem rá, hogy ez az a hely, ahol nem rég halott emberek tömkelege sorakozott, és most... most itt van teljes pompájában, egy két kis furcsasággal. A házak még fából épültek, és nem nőtte be őket semmilyen növényzet. Az emberek régebbi korból való ruhákat hordtak, jókat beszélgettek nevetgéltek, a gyermekek pedig együtt játszottak. De ami nekem a legfurcsább volt, hogy mindenki köszönt nekünk, pedig mi még életünkben nem jártunk itt, és senki de senki nem vetett ránk egy rossz pillantást sem, vagy vont kérdőre minket, hogy kik vagyunk. Én nyitott szemmel és szájjal álltam, de hogy mégse nézzenek teljesen bunkónak, visszabólintottam egy-két embernek mikor nagyjából elmém állapota visszacsusszant az alapbeállításába. Egy-két kisgyerek nagy mosollyal arcukon boldogan suhant el mellettem, közben ők is hangosan köszöntek. Teljesen ledermedtem, hogy mi lehet ezzel a hellyel. Nem gondoltam volna, hogy még ma is létezhet ilyen barátságos település.
- Kezd már sok lenni ebből az indokolatlan dimenzióutazásból. Nem hiszem el, de most az egyszer hiányzik az a fránya térmágus. Ő mindenre tudott valami frappáns választ. -mondta Strago, amiből igazából én nem nagyon értettem semmit.
- Nekem egyedül az hiányzik, hogy tudjam merre vagyunk. -állapítottam meg én is egy tényt, még mindig agyamban kutatva egy normális magyarázat után, amit nem siekrült megtalálni.
- Gondolom megint visszatértünk oda, ahol a temető volt; leszámítva, hogy valamiért nem emlékeztet a hely már egy hullaházra. - akkor nem csak szerintem vagyunk ugyanott, ez egy megnyugtató tény. - Biztos álmodok. -folytatta Strago, majd azzal belecsípett egyet a karomba, amit igazán nem értettem, hogy miért csinált.
- Áuu! Miért engem csíptél meg, ha azt hiszed te álmodsz? - vontam kérdőre az értelmetlen cselekedete után, miközben könyökömmel oldalba böktem.
- Argh, hmmm, mintha klisés lett volna, de akkor nem álmodok. Mert ez nekem is fájt. De azért bocsáss meg. -okééé, ez tényleg elég érdekesen hangzott, de hát Strago barátunktól mit vártunk ugyan?! Neki sosem jók a legegyszerűbb dolgok, mindig kell valami bonyodalmat belevinnie a dolgokba.
- Semmi gond, gondolom most csipkelődős hangulatodban vagy! Egyébként, ha már mindenki él erre felé... ne kérdezzük meg hol vagyunk? -próbáltam kicsit viccelni, ami senkinek nem tetszett, utána meg beugrott, hogy igen itt mindenki él és virul, nem utolsó sorban beszélni is tud! Ha meg mázlink van, akkor meg tudjuk hol vagyunk, és hogy lehet innen kijutni.
- Szerintem adjunk mindhármunknak 10 percet, azután találkozzunk újból itt, de már információval felszerelve a hollétünkről. Nati, te a piacon nézel körül, Omeron, te a kocsmában, és akkor én a földeken keresgélek. - adta ki a helyeket Strago, és most már a kocsmát elkerülve indult kérdezősködni. Azért kíváncsi vagyok, hogy Omeron fél úton mennyi bort fo benyakalni.
- Rendben. Akkor tíz perc múlva itt. -mondtuk megerősítésül a dolgom Omival, én pedig a piacra vettem az irányt.

A velem egykorú lányoktól kezdve, az idős nénikig mindenki ajánlgatta a saját kis portékáját. Tényleg volt mindenféle jó dolog, sok zöldség, gyümölcs mind frissen. A piacon pedig nagy forgalom volt az asszonyok körében, fiúk közül csak olyanokat lehetett látni, akiknek még ott volt a tojáshéj a fenekükön. Amerre léptem a kofák üvöltése hallatszott.
" Tessék, tessék! Friss és jó áruk", az egész piacon ez zengett-bongott, mikor egy idősebb hölgy szólított meg.
- Szervusz kedveském! Nem láttalak még erre! Gyere és kóstold meg az idei szőlő termést! -mondta a hölgy, majd azzal egy kisebb fürtöt nyújtott át nekem.
- Jó napot! Köszönöm szépen! -miután az első szőlőszemet megkóstoltam, és csodálkoztam, hogy ilyen jó termést is lehet kapni, amég otthon szinte minden savanyú volt. - Hmmm, ez tényleg finom. -mondtam a hölgynek, aki egyből válaszolt is.
- Hát igen x730. évi termés nagyon jó, nem úgy mint a tavalyi.
- Hogy melyik évi? -kérdeztem, miközben nagyot nyeltem... x730? Az kicsit rég volt.
- x730. Hát tudod kedveském! Tavaly nagy viharok, hideg tél meg minden ilyesmi volt! De én előre tudtam, hiszen az az év amely kilenccel végződik, csak rossz termést hozhat! Ez sok évtizednyi tapasztalat. Amikor még kicsi voltam, akkor is minden 9-es végű évben éheztünk a faluban, apám...
- Ömm, bocsánat, de sietnem kell, a barátaim már nagyon várnak! Köszönök mindent! -mondtam, majd szinte futva menekültem a régi mesék történetétől. De hogy x730 legyen?! Ez nagyon nem stimmel. Először is, hogy kerültünk ide? Másodszor, ki hozott ide? És harmadszor, minek? Siettem vissza ahogy csak tudtam a fiúkhoz, a hallottakkal. Miután mind a hárman visszaértünk bele kezdtem a hallottak elmesélésébe.
- Fiúk! Lehet hogy csak én spilázom túl a dolgot, de abból amit hallottam a múltban vagyunk. -a mesélésből ennyi lett, mert még mindig az információkat dolgoztam fel.
- Nem kell pánikolni, mert engem is felvilágosítottak a helyzetről, így nem vagyunk bolondok. No, de akkor van egy-két dolog, ami még tisztázatlan számomra. Mit keresünk mi itt, ki miatt kell nekünk az időt utazni, és hogyan csinálja? Ilyen mágiáról életemben nem hallottam még. -mágia! Ez az! Mintha én egyszer hallottam volna róla...
- Nekem egyszer kétszer említette a bátyám, de még nem találkoztam időmágussal... de tényleg jó lenne megtudni, hogy ki áll emögött. -mondtam Stragonak, majd egy pár másodperces néma csönd következett, gondolom mind a hárman ugyanazon gondolkodtunk. Hogyha még egy időmágus is áll emögött, mi szándéka volt azzal, hogy idehozzon minket?
- És akkor hogyan tovább? Lehet, hogyha várunk egy kicsit, akkor megint meg fog változni a tér. -igaz, valamit csinálni kell, ez nem mehet tovább. Az eddig tapasztaltak alapján, pedig várni volt a legértelmesebb dolog.
- Akkor egyelőre várjunk egy keveset. Ha pedig a tér nem változik, akkor valamit kitalálunk. -mondtam ki a végső szót, mire a két fiú csak bólintott.

Harcunk a már kezdetben is most azonban fokozottan ellenszenves, kígyóforma féregszörnyekkel egyre kilátástalanabbá vált. Egyik nagyobb példány teste suhintásával,azt a menedék és kilátótoronyként szolgáló, támadásaim gondos kiötléséért és precíz kivitelezéséért felelős, főhadiszállásként működő fatörzset is kidöntötte amin éppen álltam. Kegyetlen küzdelem volt ez, nyugodtan mondhatom, hogy talán az eddigi legkeményebb. Amazok létszámbeli fölénye lehetetlenné tette, hogy képesek legyünk minden rohamot hárítani. Alegváratlanabb irányból csaptak le, mindig a legrosszabbkor. Hála egy ilyen orvtámadásnak, sikeresen zuhantam előre, két tenyeremmel és állammal fogva az esést. Kissé szédülten pislogtam fel, minden egyes szemhunyással egyre tisztábban látva az előttem elterülő tájat. Közepén ismét feltűnt a titokzatos, feketeruhás alak, amint egyik kezével szépen lassan köröz a levegőben maga előtt, amolyan ablak tisztogatós stílusban. Persze annyi sütnivalóm nekem is volt, hogy rájöjjek, nem takarít és nem is integet, hanem valamilyen mágikus fortélyt eszközöl éppen értünk vagy ellenünk. Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy a korábban tapasztalthoz hasonlóan a körülöttünk levő világ lebomlik, majd újra felépül, természetesen ismét új, de legalább is újszerű világot mutatva. Pár pillanatig még tombolt bennem az a hatalmas adrenalin mennyiség, amit az iménti harc produkált, majd néhány másodpercre hirtelen letompultam és bambultam, hogy aztán az ez idő alatt kipihent agyam fénysebességgel összerakja az apró részleteket és ezek következtében arra utasítsa öklöm, hogy dühösen a földre csapjon. Bosszantott a tény, hogy játszanak velünk, hogy dobálnak ide oda minden támpont és útmutatás nélkül, hogy az akinek ilyen hatalma van nem igen szorul rá ilyen porszemek segítségére... bosszantott hogy ilyen kis porszem vagyok és hogy erre most jöttem csak rá. Elhessegetve a haszontalan gondolatokat feltápászkodtam leporoltam ruházatom és szemöldökráncolva körbenéztem, kezem szemeim fölé emelve, hogy fedezéket nyújtsak azoknak a szurkáló napsugarak elől. Törtem a fejem, gondolkoztam, mi az oka az értelme a megoldása. Ahogy körbefordultam jópár felettébb ismerős momentum kacsintott vissza az a szökőkút... és ez a kocsma itt mellettünk...pont olyan mint az egyik korábbi állomásunk, a városka tele halott emberekkel. A visszaemlékezéstől a hideg is kirázott, de csak egy pillanatra, hisz a jelenben az idő kellemes volt és az emberek, nem hamuszín bőrű meredt tetemeket jelentettek, hanem dolgos, vidám falusiakat, akik boldogan élik itt hétköznapjaikat.. hát ez ... módfeledt különös, nyugtáztam fejben, de igazából édes mindegy ez már, itt minden különös. Két barátom szokásos, édes kis perlekedésük végén járt, amikor lezárva egy időre morfondírozásom, agyam újra megnyitotta kapuit a külvilág irányába.
- Szerintem adjunk mindhármunknak 10 percet, azután találkozzunk újból itt, de már információval felszerelve a hollétünkről. Nati, te a piacon nézel körül, Omeron, te a kocsmában, és akkor én a földeken keresgélek. - Foglalta össze végül egy mondatban Strago pajtás, a Natival folytatott eszmecseréjének eredményét.
- Rendben. Akkor tíz perc múlva itt. -Nyugtáztuk, majd indultunk mindannyian a személyünknek kijelölt területre.
Nekem nem kellett túl nagy utat megtennem, az én uticélom az ivó, egy lépésnyire volt, kitárva szárnyas ajtóit, egy elég csendes, egyszerű, nem túl nagy szalonba léptem ahol az egyetlen ember a csapos, amolyan Richardos stílusban törölgetett egy poharat hátával a falat támasztva. Úgy látszik ez amolyan alaptan lehet a csaposok iskolájában, már ha van olyan. Közeledtem egy mosollyal és üdvözlő szavakkal fogadta.
-Üdvözlöm kedves utazó, foglaljon csak helyet itt a pultnál, én és italkínálatom állunk rendelkezésére.- Tessékelt még közelebb nyájas szavaival.
-Jónapot- Kezdtem volna ő azonban remek üzleti érzékkel belém folytotta a szót és csak tovább mondta a magáét.
-Csak bátran bátran, mivel szolgálhatok? Igyon egy kis frissítőt, öt féle sört tudok kínálni, vagy két féle whisky-t, rumot, konyakot válasszon kérem.- árasztott el túlzott lelkesedésével még mindig nem nyugodva.
- Vagy valami különlegességre vágyik az úrfi, talán pont ezért jött a városba? Könnyen meglehet, tudom én, messze földön híres a borunk, mit szólna mondjuk egy 5 éves bomonyá lösáfhoz? Kontinensszerte jó év volt a borászok számára az x525. év, na de itt... itt kérem olyan bor kerekedett abból a szüretből, hogy annak az egész világon a csodájára járnak és bizony bizony nálam van belőle bőven.- Hadarta, már már azt az érzést keltve bennem, hogy itt semmi használható információhoz nem fogok jutni, amikor hirtelen kikapartam a szemétben rejlő gyémántokat.
-x525-évi bor ami 5 éves...- ismételtem szavait nyomatékosítva a számokat
-Igen kérem x525 évi bomonyá lösáf- mondta ismét büszkén
-x525 évben készült a bomosáf bor ami most öt azaz egy kettő három négy őt éves.- Erőszakoskodtam tovább
-Kérem... ha szórakozni jött ide távozzon... ez egy minőségi ivó minőségi italokkal palettáján a világhírű x525 évi bomonyá lösáffal ami igen, 5 esztendős. Csak gratulálni tudok az oktatójának aki a számtanra tanította, már ha volt olyan fejezte be pökhendi mód visszatérve korábbi igen fontos törölgetéséhez, nem véve többet rólam tudomást. Fejem vakargatva elég lassan elhagytam a helyet, hogy kissé idő előtt visszatérjek a gyülekezési ponthoz. Ezek szerint a múltban vagyunk, de nem nagyon értem hogyan és minek... á ez baromság, ugyan hogy lennénk már a múltban. Inkább csak valami illúzió vagy képzelgés lehet az egész. Egy téveszme, bűbáj vagy álom, de hogy a múltban legyünk, ekkora hatalommal senki sem rendelkezhet. Ilyesmi birtokában az illető bármire képes lenne. Közben társaim is visszaértek, először a meghökkent Nati majd rá egy pillanatra a döbbent arcú Strago. Mind a ketten izzadtak voltak és lihegtek és majdnem egyszerre érkeztek meg... gyanús, gyanús, kezdtem kombinálni, de előbbi felrázott merengésemből.
- Fiúk! Lehet hogy csak én spilázom túl a dolgot, de abból amit hallottam a múltban vagyunk.- mondta felhevült testével nehezen kiköhögve a szavakat.
- Nem kell pánikolni, mert engem is felvilágosítottak a helyzetről, így nem vagyunk bolondok. No, de akkor van egy-két dolog, ami még tisztázatlan számomra. Mit keresünk mi itt, ki miatt kell nekünk az időt utazni, és hogyan csinálja? Ilyen mágiáról életemben nem hallottam még. - Folytatta Strago is.
Úgy látszik mindannyiunknak ugyan az volt az első gondolata, de míg Nati megállt itt, Strago már el is kezdett kételkedni én pedig még tovább jutva alternatív válaszokat is kiötlöttem. Éppen publikálni akartam őket, amikor picurka hölgytagunk újra felszólalt.
- Nekem egyszer kétszer említette a bátyám, de még nem találkoztam időmágussal... de tényleg jó lenne megtudni, hogy ki áll emögött.- Aggodalmaskodott érthető módon.
Wow... szóval ő már hallott ilyesmiről? Úgy látszik mégsem én voltam a legokosabb...hihetetlen... időmágus...a fene tudja, akkor nem vetem el egyik lehetőséget sem.
- És akkor hogyan tovább? Lehet, hogyha várunk egy kicsit, akkor megint meg fog változni a tér. - Pörgött tovább Strago agya, ezzel megint, akaratlanul is belém folytva a szót. Úgy fest kissé kába és lassú vagyok most.
- Akkor egyelőre várjunk egy keveset. Ha pedig a tér nem változik, akkor valamit kitalálunk.- Nyugtázta Nati, mire én is bólintottam és az egyik épület árnyékos oldalán, a falnak dőlve megpihentem.