A szekta (Sophie Black, Lidérc, Anoya De Hielo, Reigen Hawkins)

Reggel már ott állt a hallban a főnökasszony tetőtől talpig fekete ruhában, az oldalán pedig egy ostorral.
- Bocsesz a késésért!
- Mindegy, haladjunk – morogta Madoka, aztán sarkon fordult és elindult kifelé.
- Mitől ilyen morcos? – kérdeztem Anoya-tól, aki csak megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs, már ilyen volt, mikor ideértem.
– Hmm… Lehet nem aludta ki magát… - mondtam aztán elindultam Anoya-val az ajtóhoz, majd kilépve egy hollófekete vadkanos kocsi fogadott minket nyitott ajtóval. Madoka már bent ült és intett, hogy mi is szálljunk be.
– Egyenesen az Arénához megyünk - mondta, amint leültünk. Kívülről egy férfi becsapta az ajtót és egyet rácsapott a kocsira, mire megindultunk - Ez nem játék lesz, az életetekért fogtok küzdeni! Nem így akartam, de sajnos ez lett. A legjobbat kell kihoznotok magatokból, ezen múlik minden. Ha megcsináljátok, hatalmas pénz ütheti a markotokat és akár a Fátyolba is bekerülhetek. Tehát mindent bele!
– Akkor nincs mit tenni, mindent bele kell adni! - mondtam lelkesen. Még pár percig zötykölődtünk a hepehupás úton aztán hirtelen megtettünk egy balkanyart és a kocsi lefékezett, aztán bedokkolt egy garázsba. A lila vadkanok elé egy gombás zsákot dugtak, amibe orrig elmerültek. Kinyitották az ajtókat és két fickó bekísért minket. Néhány folyosó, lépcső és ajtó után egy ketrechez értünk.
– Az utolsó kör következik! - hallatszódott egy férfi a hangerősítő lakrimából – Az egyik sarokban Madoka újoncai, akik most bebizonyíthatják mennyit érnek! A nevüket nem tudjuk és nem is érdekel, de most tehetnek róla, hogy másképp legyen! –egy halk tapsot hallatott a közönség
– Köszönjük a hálás tapsot!
– A másik sarokban Roan! A név mindent elmond! A Pusztító, az Apokalipszis! Lássuk a küzdelmet!
A Roan név hallatán a tömeg valósággal megőrült, hangos tapsolás és fütyülések hallatszódtak. A férfiak a kalapjukat és sapkájukat, a nők pedig a pólójukat dobálták, egy vörös, rendkívül testes és pattanásos nő pedig egy literes bugyit vágott rá a ketrecre.
Beléptünk az arénába és egy [color=skyblue]0 év körüli fiatal szőke srác állt velünk szembe mosolyogva. Nyugodt, kimért mozdulattal meghajolt felénk, aztán felénk emelve a kezével intett az ujjaival, hogy támadjunk.
Nem kellett kétszer kérnie. Anoya-val azonnal sorozni kezdtük. Ő ha jól láttam jég lándzsákat idézett és lőtte rá én pedig a jól megszokott régi slágert nyomattam, a tűz labdákat. Egy tíz másodperces bősz roham után füst kerekedett és vártuk az eredményt. A gőz hamar elállt, de továbbra is ott a fickó mosolyogva és sértetlenül.
Kitartottam a kezemet és kőtüskéket lőttem rá. Oldalra szökkent és cigánykereket vágva kikerülte mindet. Amint újra földet ért Anoya vette kezelésbe. Egy jég íjat teremtett és nyilakkal kezdte el sorozni. Roan elkezdett szaladni előre, míg a nyilak sorban csapódtak be a utána, egyre közeledve a sarkaihoz. Gyorsan megérintettem a földet és a fickó előtt egy falat emeltem, hogy elzárjam az útját, ám ő nemes egyszerűséggel fellépett rajta és a magasba ugrott, majd a fal tetejét megérintve átlendült a túloldalra a biztonságba.
– Talán, ha nem az ellenfélnek segítenél könnyebb lenne… - mondta szemrehányóan Anoya.
– De én neked akartam! – kezdtem a magyarázkodást. Eltűntettem a falat, aztán kitartottam a kezemet, amit kő rögök vettek körbe és borították be az egészet, mintha valami kesztyű volna. Anoya pedig egy kardot készített jégből. Ha a távtámadások nem működtek neki estünk közelharcban. Bősz csatakiáltással indultunk meg, én legalábbis ordítva.
Amint elértük én ütni kezdtem, ahogy csak tudtam Anoya pedig vágásokkal és szúrásokkal támadt, de könnyűszerrel hajolt el minden csapásunk elől. Sőt rengetegszer akadtunk össze vagy hárítottuk egymás támadását, mikor épp úgy hajolt el.
Hátrébb szökkenve előre ütöttem és egy szürke ököl formájú széllökést küldtem előre. Roan előrenyújtotta az ujjait és egy cikázó villámot lőtt ki belőlük. Az áthatolt a támadásomon, ami szertefoszlott, majd egyenesen belém csapódott. Pokoli fájdalom járta át a testemet, aztán minden izmom elernyedt és összeestem. Ekkor Anoya gyorsan neki esett én pedig próbáltam összekaparni magamat, de egyszerűen nem működtek az izmaim. Pár másodperccel később újra visszatért belém az élet, illetve a mozgás. Felpattantam és rontottam volna rá, de ekkor lőtt pont Anoya-ba egy villámot, ami aztán tovább pattant rám is. Kellemetlenül érintett, de szerencsére ettől ár nem bénultak le az izmaim.
A fickó ekkor ismerős mozdulatokhoz kezdett, amit pontosan tudtam mit jelent. Odavetődtem Anoya elé és a földhöz érintve a kezemet egy két méter széles és magas falat emeltem magunk elő. Pont ezzel egy időben sült el a túloldalról a varázslat és lövődött ránk egy hatalmas tűznyaláb. Néhány másodpercig tartott, de szerencsére a fal kibírta. Vele szembe fordultam és megütöttem a falat, mire kilökődött belőle egy pakk kőtüske. Anoya újra íjat teremtett a kezébe és oldalról kifordulva lőni kezdett. Én eltüntettem a falat és tűz labdákat, meg széllökéseket zúdítottam rá. Ő egy elektromos falat idézett maga elé és védett ki minden támadásunkat, majd egy sárga villám ostor jelent meg a kezében. A következő pillanatban már a bordámon csattant, aztán pedig Anoya combján. Kaptunk egy újabb láncvillámat, majd mikor támolyogva kerestük volna a célpontot egy következő támadás miatt hirtelen eltűnt. Hátranéztünk és mögöttünk volt. Ráfogott a vállunkra és hatalmas villámütés ért mindkettőnket, majd füstölő testtel dőltünk előre. Egy izmom se mozdult, legalábbis a saját akaratomból nem, néha ugyan meg-megrándult a lábam vagy a karom. A fejem pont Anoya felé fordult és látszólag ő is hasonló cipőben járt.
A tömeg valósággal őrjöngött. Együttesen ritmusra dörömböltek a cipőikkel és ordítozták:
– Halál! Halál! Halál! Halál! Haláll!
Próbáltam mozdulni, de továbbra se sikerült, nem múlt a hatás, mint múltkor. A fickó mellénk sétált és pedig mivel nem tudtam semmit vártam az elkerülhetetlent. Ám a látványos kivégzés helyett egyszerűen felemelt minket és egy fehér hordágyra pakolt fel, ami már vitt is minket jó messzire a ketrectől.
Egy fehér szobába kerültünk, ami valószínűleg valami elsősegély ellátó hely lehetett. Egy fehér köpenyes alak mindkettőnket ellátott, összekötözött és lenyeletett velünk valami ízetlen löttyöt, de pár perc után legalább képesek voltunk mozogni és felülni is az ágyon.

- Lorax úr beszélni kíván Önnel, kérem, fáradjon utánam!
Érdekes, hogy bár ugyan volt egy fincsi aréna harcunk, de eddig olyan fantasztikusan izgis Vörös Fátyolosnak lenni, hogy csak ide-oda kísérget egy pingvin, hogy beszéljek ezzel, beszéljek azzal, most ez vár rám, most meg az... és ha én küldeném a pingvint ő értük? Dik, ezt lehet meg kéne csinálni!!
De most egyenlőre jobban érdekelt, mi mondanivalója van Loraxnak, hisz eeeelvileg végre bebizonyítottam neki, hogy vagyok annyira király, mint ami neki kell. Bevett a Vörös Fátyolba is, szóval most már végre esélyem is lesz foglalkozni a küldetésemmel! Legalábbis remélem...
Követtem a pingvint, Lorax már izgatottan várt. Mitől lehetett vajon annyira felspannolva?
- Bár még újonc vagy a Vörös Fátyolban, de az eddigi teljesítményed rendkívül meggyőző volt. A Főnök máris munkát ajánl neked. A pénz nem kevés, hétszámjegyű összegről van szó! Cserébe együttműködést és a feladat elvégzését várjuk el tőled! Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy csapatban fogsz dolgozni és vért fogsz izzadni a sikerért!
Hét számjegy? Ujjaimon elkezdtem számolgatni, majd mikor a hetes számhoz értem, elmosolyodtam. És vért fogok izzadni? Ez a majom végig háttal állt az arénának? Na mindegy, a mostani helyzetemben muszáj volt minden szót elfogadnom.
-És kik lesznek a csapattársaim?
-Majd meglátod! Most még beszélek a nagyfőnökkel, és ha elmondtam neki mindent rólad, küldetek érted, és beszélhetsz majd vele!
Mondjuk azért ne mondj el mindent... deh ééés megint a pingvinre kell majd várnom! Fantasztikus!
-Rendben van, várni fogok!
Lorax azonnal el is sietett, én pedig ott maradtam pár fiatalabb Vörös Fátyolossal, akik elég csúnyán néztek. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy most már tag vagyok, és lehet a Raven Taillel ellentétben itt nem díjazzák, ha befenyítek egy-két nagyobb pofájú tagot...
-Mit bámultok?
Nem válaszoltak, csak összesúgtak, majd újra gyilkos pillantást vetettek rám. Mindegy, nem érdekelt, lustán nekidőltem a falnak, karjaimat összefontam, és vártam. Nem telt el 5 perc, a kis görcsök oda jöttek hozzám.
-Csá haver!
-Szevasz, Bajtárs!
-Csak nem nyalizni vársz megint?
-Mi a f*** beszéltek?
-Jaj nézd már, talán nem tetszik, hogy Vörös Fátyolos lettél?
-Ehhez neked semmi közöd!
-Szerintem meg rohadtul van, te senkiházi! Azt hiszed csak mert benyaltad magad Loraxnál, majd mi is elfogadunk téged? Hát baromi tévedsz! Húzzad meg magad, és mutass tiszteletet, vagy...
-Vagy mi lesz?
-Ne ugassál vissza, ha egy taggal beszélsz, te kretén, vagy komolyan mondom---
Megfogtam az ordibáló srác fejét, megpördültem és teljes erőből belevágtam a betonfalba. A fal a becsapódás helyén beszakadt, törmelék darabok hullottak a földre. Kihúztam a lyukból a srác fejét, majd újra nagy erővel a falba vágtam azt, majd újra és újra és újra...
-Velem...Ti....Nem....Fogtok....Szórakozni!
Elengedtem a fiút, aki addigra eszméletlen volt, arca teljesen szétroncsolódott. A banda másik része már készült a harcra, a folyosón pedig a többi tag körbeállt minket, és többnyire a kötekedő bandának szurkolt. De hát sebaj, induljon a móka!
Kb egy óra múlva a folyosót elég durván leamortizáltuk. Nem használtam a csontpengéimet, mert nem akartam megölni őket. Vagyis persze meg akartam, de most nem lett volna helyes. Ellenben szilánkosra törtem a végtagjaikat, örökre torzzá tettem őket, ahogy azt illik! Rájöttem, hogy ez sokkal élvezetesebb a gyilkolásnál, és a Raven Tailben is alkalmazni fogom!
Épp mikor az utolsó nyöszörgő ellenfelem fejét rugdostam, megérkezett a pingvin. Látszólag egyáltalán nem érdekelte a felfordulás, rá se pillantott a földön fekvő, meggyötört tagokra.
-Kérem, kövessen!
És én varázsszóra átléptem a testeket, és követtem a pingvint, hogy végre eredményt is érjek el a küldetésemben!