Strago Rhelm

„…És színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép, s mindenkit sok szerep vár Életében.”
Ki volt az a dilettáns orángután, aki ezt kitalálta? Felháborító. Eme mondat szerint, nekem el kell játszanom az életemet? Mivel a színjáték is csak játék. Pf, lehet, hogy tanult családból származom, de ott valamiért mindenki komolyan és nem játékosan vette a rá kiszabott feladatokat.
Azzal fortyogó fejjel elhajítottam a kezemben tartott újságot, hetilapot, havilapot, nem tudom már mit, és az nagy ívet leírva a szemetesben landolt. Este volt már, egyedül feküdtem az ágyamon, és próbáltam valamivel lefárasztani magam eléggé ahhoz, hogy gyorsan el tudjak aludni, ugyan is én mindennél jobban gyűlöltem, ha nem tudtam elaludni és csak forgolódok és szenvedek a paplan alatt. Megint beúszott az előbbi idézet a fejembe, és nem tudtam felfogni, hogy egy érthetetlen mondat, miért fogott meg ennyire. Talán azért, MERT nem értem? Értelmes ember vagyok, és átlátok akár a szimbolikus beszéden is, de a színházban nem voltam otthon, így nem is értettem az erre utaló kifejezéseket, szállóigéket, szólásokat sem. Hogy érti, hogy színház az egész világ? Hol a színpad? Mit játszunk el? Arra azért már rájöttem, hogy az élőlények a színészek, ezen belül is az emberek, mivel csak ők képesek arra, hogy értelmesen, vagy akár burkoltan is, de ki tudják fejezni magukat. Mit játszunk el? Miféle szerepek vannak? És mi az, hogy több is van? Áhh este van már, és ez a sok problémamegoldás elfárasztott. El sem hiszem, hogy már egy órája gondolkodom ugyanazon a hülyeségen. Nekem tényleg nincs életem. Azzal bevetettem magam a takaróm alá és már húztam is a lóbőrt. Reggel csak arra emlékeztem, hogy jó sok színpaddal álmodtam, és sok paradicsommal. Azóta sem tudom az összefüggést.

- Strago, gyere ide. – egy kedvesen csalogató női hang nyomába eredtem, amikor beléptem a céhbe, de aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt csak a korai kelés teszi. Csak Ayumi az.
- Találtam egy mókás küldetést, amitől valószínűleg ketté fog állni a füled, de legalább én jól fogom magam érezni. – üdvözölt, amikor odaértem hozzá. Ez nem hangzott valami bíztatóan.
- Mit értesz azon, hogy ketté fog állni a fülem? – kérdeztem gyanakodva. Válaszul egy lapot nyomott az orrom alá. Rettenthetetlen olvasási tudásomat bevetve átrágtam magam ezen az íráson:

Darius Trais Magistus látogatta meg szerény kis színházunkat, és asszisztenset keres legújabb produkciójához. Ez nem mágiaműsor lesz, hanem színház. A sikeres vállalkozó szellemű asszisztens magas jutalomban részesül azon kívül, hogy a világhíres színész mellett léphet fel….

- És te erre el akarsz menni. Ez szép és jó, de hogyan jövök én a képbe? –
- Te leszel az a lelkes vállalkozó szellemű asszisztens, én meg a nézőtérről fogok neked szurkolni. – Erre visszaadtam neki a lapot és elindultam kifelé a céhből.
- Jaaaaaaaaaaaajjjj, ne legyél már ilyen tuskó. – tartott vissza a kezemnél fogva – Ha sikerül akkor jó sok pénz üti majd a markodat, és ráadásul híred menne a városban, ha nem az egész világon. – Erre persze már megtorpantam.
- Az egész világon? – kérdeztem óvatosan.
- Igen, hiszen Magistus mindenhol fellép, és akár egy-két jó szót elejthet részedre. Micsoda élmény lenne, nem? Még Erában is ismerne mindenki. –
- Na persze, mindenki. – fortyantam fel. Már majdnem bedőltem a hírnév és a pénz csábításának, de engem nem olyan fából faragtak, és folytattam volna az utamat kifelé, amikor is Ayumi hátrahúzott és átölelt hátulról. Éreztem, ahogyan az arcát belefúrja a vállamba és onnan mondja.
- A kedvemért, legyél egy nagy hős, hogy legyen kire felnéznem. Meghálálom neked, ahogyan csak szeretnéd. – suttogta kissé buján, amire nekem kiszáradt a szám. Rátapintott a gyenge pontomra. Próbáltam megőrizni a hideg fejemet, de ez eléggé nehezen ment.
- Hááát….. ööh… nos…. miért ne…. végül is…… mindig is ki akartam próbálni. – nyögtem nagy nehezen ki. Ayumi megszorított egy kicsit, amitől még jobban éreztem domborulatait a hátamon, majd hirtelen elengedett és vidáman folytatta.
- Akkor induljunk, mielőtt bárki megelőzne minket. – azzal megfogta a kezem és kivonszolt az ajtón egyenesen a városba be.
Enyhén degradálónak éreztem a hirdetés kijelentését, ami a színházat jellemezte. Ez a színház szerintem minden volt, csak kicsi nem. Párszázas férőhellyel, relatíve modernül berendezve, igényes külsővel úgy gondolom, hogy megállná a helyét az elit színházak terén, de mivel nem vagyok egy hozzáértő, így nem is tudhatom, hogy mihez is kéne hasonlítani. Jelenleg nem volt senki sehol, ugyanis most nem volt előadás, de volt valamiféle készülődés, mivel díszek voltak felrakva a bejárat fölé, a pénztár köré, a szőnyeg is újnak nézett ki, és volt lábtörlő, amin hatalmas betűkkel az szerepelt, hogy WELCOME. Szavánál fogtuk a lábtörlőt, és beléptünk. Bent volt aztán sürgés-forgás: illetékesek masíroztak fel s alá, a takarítók sikáltak minden olyan helyet, ahol kosz lehet, és zenészek készítgették hangszereiket, hangoltak vagy néztek ki a fejükből. Engem vagy háromszor borított majdnem fel a túlbuzgó brigád, majd egy jól öltözött alak jelent meg a semmiből és állt meg előttünk.
- Sajnálom, de, amit látják, a színház pár napra be van zárva, úgyhogy ha megkérhetem önöket. – azzal az ajtó felé intett szolidan arra utalva, hogy útban vagyunk mindenkinek, de legfőképpen neki. Ayumi azonnal reagált.
- Mi vagyunk a mágusok, akik a kiírásra jelentkeznek, legalább is ez a megnyerő fiatalember itt mellettem, jelentkezne. – azzal rám mutatott, mert nem volt jelen pillanatban más megnyerő fiatalember mellette.
- Ó – a jól öltözött embernek elkerekedtek a szemei – akkor elnézést, hogy ilyen kellemetlenül üdvözöltem önöket, én vagyok a színház igazgatója, Rasial Drachma. – és nyújtotta a kezét, amit mindketten megráztunk, és mi is bemutattuk önmagunkat. Feltűnt, hogy meglehetősen idétlen neve van, de okosan nem tettem szóvá, bár ha jobban belegondolok, annyira mégsem idétlen, csak szokatlan, de nem ez lesz az egyetlen szokatlan dolog még ma. Drachma viszont furcsán nézett ránk, és gyorsan ki is derült, hogy miért.
- Ha jól emlékszem egy mágust kértünk, nem kettőt. – Ayumi ismét meghökkentően gyorsan reagált, átölelte a karomat és boci szemekkel nézett az igazgatóra.
- Strago a bátyám, ha nem a vér szerinti, megígérte, hogy elhoz, mivel annyira szeretem a színházat, és évek óta szerettem volna magával személyesen találkozni kedves Mr. Drachma. – úgy tett, mintha félig elbújna mögöttem félősen, miközben mellei hozzányomódtak a karomhoz, amit én nem elleneztem, így keltve az ártatlan, és szeretetreméltó kislány képét. És ő akar engem beajánlani, hogy színjátsszak; neki százszor jobban megy. Drachmát meghatották Ayumi szavai, de ezt az arcán nem mutatta.
- Nos, rendben, amíg nem kell, hogy utánad is fizessünk. –Legalább pozitívan látja a helyzetet, majd sarkon fordult és elindult valamerre, mi pedig, mint két hűséges kutya, követtük. Közben elmagyarázta, hogy merre visz minket. Ez alatt végigmentünk a nézőtér szélén, fel a színpadra, oldalra el, le egy lépcsőn, és az öltözők felé vitt minket az utunk.
- Amint látjátok, készülünk a két nap múlva történő nagy fellépésre. Darius azt mondta, hogy valami meglepetéssel fog készülni, de ezt majd ő fogja elmondani, én nem lehetek jelen. És Strago – felém fordította a fejét – egyedül fogsz próbálni majd vele, de gondolom, hogy húgocskád is jelen lehet majd. Lényeg, hogy nem tudódhat ki semmi, ugyanis valami olyasmivel készül, amit még soha nem mert megpróbálni ember fia. Remélem jól fog sikerülni, de sajnos vagy egy hete helyeztük ki a hirdetést, és már kezdtem feladni a reményt, hogy nem jelentkezik senki. Itt is lennénk. – Valóban megérkeztünk, ugyanis egy ajtó előtt álltunk, amin a híres színész neve volt egy csicsás kis táblácskán feltüntetve. Az igazgató fontosabb dolgokra hivatkozva ott hagyott minket. Kopogtattam, benyitottam, kis híján hanyatt estem. Akkora szín kavalkád fogadott engem, amilyen még sohasem láttam: az egész szoba tele volt minden féle, fajta kosztümmel és álarccal, ráadásul egy nagyon erős illat is jelen volt ezek mellett, majd a semmiből előugrott egy kalóz és ránk kiáltott.
- Megállni ti gerinctelen tengeri patkányok. Jöttetek mesés kincseimért, mert akkor csak egy alapos eltángálást találtatok. Ki vele, mit akartok eme vén tengeri medvétől? – majd egy eléggé hamis karddal elkezdett hadonászni. Én vízmágiámat használva nyakon öntöttem egy jó adag vízzel, remélve, hogy ezzel lehűtöm a forró fejét. Az eredmény váratlan volt. A földhöz vágta a kardját, elkezdte lerángatni magáról a ruháját, ami engem nem zavart, de Ayumi hirtelen a kosztümök között felszívódott, majd hangosan elkezdett szitkozódni.
- Francos kölyök, most tudod, hogy mennyi gyűrődés fog keletkezni ezen a drága ingen, nem is beszélve, hogy a nadrág színe ki fog fakulni, és a kalap összemegy. Legközelebb gondolkozzál, ha a vízzel játszol. – levedlette a kalóz énjét, és egy ideges emberke vette át a helyét, aki épp az átöltözés mesterségét mutatta be fél percben.
- Gondolom te vagy a mágus, akit Drachma beszervezett. – füstölgött immáron teljesen normálisan öltözve. Egy nálam némileg kisebb ember állt előttem, kopaszodó fejjel, nagy bajusszal, morcos képpel nézett vissza rám. – Remélem a kislánynak nem fog járni a szája, mert ha itt marad a próbán, és mégis járna, akkor élete utolsó hibáját követné el. Ez az előadás fontos nekem. – eléggé el van szállva magától, de hát színész; mintha az ő problémája lenne az egyetlen a világon. Máris nem szeretem ezt az ürgét, de nem lehetett mit csinálni, a pénzért tűrni kell. És úgy tűnik, vannak összeköttetései kellemetlen helyeken, és nem örülnék neki, ha orgyilkosok bujkálnának az ágyam alatt, talán azért is, mert ott már vagy évek óta nem takarítottam.
- Miféle előadás lenne ez? – kérdeztem tőle.
- Improvizációnak lehetne egyszerű, puritán szóval kifejezni, de ez nem lesz hétköznapi impró est, tehát, amit mi fogunk csinálni sem lesz egyszerű, és puritán. – ajjaj; improvizáció. Ayumi csillogó szemekkel nézte a fejleményeket. Ha ez tényleg jól fog elsülni, akkor keményen meg kell, hogy hálálja majd.
- Én nem vagyok a bonyolult színház híve. – folytatta a monológját a mester -, ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretek gyönyörűen megcsinált díszletek mellett dolgozni. Ha nem kell semmire sem koncentrálnia a nézőnek, csak a színészre, akkor sokkal jobban megért azt, amit mondani akarunk neki, így értem a kevés csicsát. – persze a ruhái ennek mind ellentmondtak, no, de mindegy - Tehát a színpad egy paravánból fog állni, ahol a kosztümjeink lesznek, minden egyes jelenet között lesz egy nagyon rövid intermezzo, ami alatt át kell öltöznünk. Ezek a szünetek nem lehetnek hosszabbak, mint egy perc, úgyhogy szaporán kell csinálni az egészet. – kezdtem nagyon elbizonytalanodni, hogy Ayumi mégis mit képzelt, mi vagyok én. Mert, hogy csodákra nem leszek képes, az biztos. Magistus szünetet tartott két mondat között, és én ezt gyorsan kihasználtam, hogy benyögjem a legégetőbb problémámat.
- És mégis, miért mágusokat kérnek? Nem lenne egyszerűbb bárki mást alkalmazni? Mi mágusok nem értünk semmihez, csak a mágiához. – önmagamból indultam ki, legalább is szerintem, mivel én úgy gondoltam, hogy nem igen értek máshoz, mint a mágiához. Talán egy kissé a politikához is konyítok valamit…. meg talán az üzleteléshez, de ez mind elenyésző a mágia mellett. Ayumi rosszallóan nézett rám; minden bizonnyal ő még máshoz is értett a varázsláson kívül. Talán jó volt a meggyőzőképessége, de ez nem meglepő, hiszen minden szép hölgynek az, és Fioréban nem láttam még ronda lányt.
A színész készen állt a válasszal.
- Pontosan ezért kértünk mágusokat, mert nem értenek semmi máshoz. Itt úgysem téged fognak nézni, hanem engem. A te szereped az lesz, hogy ott segítsed a jelenetet, ahol lehet, vagy amikor mondom, hogy kell. Remélhetőleg ezzel a példával sikerül felkelteni a mágusok figyelmét arra, hogy más is van a világon, mint idétlen varázspecsétek villogása, és városok véletlenségből történő lerombolása. A művelt mágus előbb gondolkodik, minthogy cselekedne, így szerintünk meg lehetne akadályozni legalább 90 százalékát az ilyen túlkapásból adódó károknak. – Szerintetek; ez eléggé gyér ok, és lehetőleg ne általánosítsanak, én nem tartozom ebbe a kategóriába.
Ezután bevetette magát a kosztümök erdejébe és legalább fél óráig nem láttunk viszont.
- Te, Ayumi, biztos vagy benne, hogy nem akarsz velem helyet cserélni? Nekem legutóbb jobban ment a színjáték az igazgatóval, mint nekem, és egy szép lány mégiscsak jobban mutat, mint egy ronda fiú. – próbálva menteni a menthetetlent. Nem sikerült. Ayumi megsimogatta az arcomat, amitől megint kiszáradt a szám.
- Nagyon kedves vagy, Strago, és haladásnak tekintem, hogy képes vagy már úgy bókolni, hogy elpiruljak, de ebből már nem húzod ki magad sehogy. Ez a te nagy lehetőséged, nem az enyém. – azzal ő is felállt, és elkezdte a jelmezetek nézegetni, én meg még egy jó ideig csak félig nyitott szájjal tudtam bámulni az ide-oda ringó csípőit.
Akkor tértem magamhoz, amikor Darius visszatért egy hegynyi ruhával, és erre még jobban kinyílt a szám. Minden volt ott a túldíszített, régimódi nemes ruhától kezdve, a bohócjelmezig. Ayumi majdnem bepisilt az izgalomtól, amikor konfrontálva lett azzal a ténnyel, hogy én majdnem az összeset viselni fogom. Én nem repesettem ennyire az örömtől, sőt, egyre több felhő jelent meg felettem. És a tortúra elkezdődött. Először beszédgyakorlatokat végeztünk. Az eleje nem is volt olyan rossz: tornáztattuk a szájat és a nyelvet, egyszerű szótagokkal, hangokkal gyakoroltuk a különböző hangokat, na, de utána jöttek a nyelvtörők, és, ha Ayumi eddig jól érezte magát, akkor most indult be az igazi hasizomképzés. Összefüggéstelen mondatokat mondtunk egymás után, amiknek nemhogy semmi értelmük nem volt, de ráadásul irdatlanul nehéz volt őket kimondani, mint például „A rózsaszín sündisznócska uzsis zacskója.” és társait kellett gyors egymásutánban mondogatnom, aminek meglehetősen mókás vége lett. Sem Darius, sem én nem örültünk neki különösképpen, hogy bénázok, de Ayumi jól elszórakozott. Miután a nyelvem darabokban volt, áttértünk a reakciót és odafigyelést segítő gyakorlatokra. Egy, taps, kettő, taps, három, taps, négy, taps, öt, taps, hat, taps, hét, taps, dobbant, dobbant; egy kettő, taps, kettő három, taps és a többi. Ezek a feladatok már csak azért is voltak nehezek, mert néha egyszerre több dologra is kellett figyelni, ami meglehetősen macerás volt, azon kívül el kellett viselni, hogy Darius folyton a képességeimet becsmérelte gúnyosan, amit Ayumi nevetgélése fűszerezett meg. Most már éreztem, hogy milyen az, amikor más van a szarkasztikus megjegyzés fogadó végén. Talán ez a büntetés az eddigi vétkeimért. Ezután jött a lényegnek az egyik része: szituációs gyakorlatok. Van egy helyzet, van két szereplő, és valamilyen konfliktusnak, de végül is akárminek is, de történnie kell. Na, itt derült ki, hogy milyen nehézkes dolog is a színészet. Nyökögtem, makogtam, tátogtam, mint a hal, de soha egy normális ötlet sem jutott az eszembe, hogy mivel lehetne tovább vinni a történetet. Ayumi fuldoklott a nevetéstől, én fuldoklottam a feszültségtől, Darius meg fuldoklott a méregtől. Miután mindenki megnyugodott leült, maga mellé intett, és elkezdte magyarázni, hogy mégis mit kéne nekem csinálni.
- Próbálj meg úgy gondolkodni, mintha tényleg ez történne most veled, képzeld el, hogy a valós életben mit reagálnál rá. Lehet, hogy valaki teljesen mást alakítasz, de mindig úgy kell reagálni, mintha ez most élesben menne. Mit tennél, ha a 13 éves lányod terhes lenne, vagy a feleséged ott akarna hagyni, vagy valaki ki akarna rabolni, vagy egy kísértettel találkoznál? –
- Kísértetek léteznek? – csúszott ki a számon.
- Nem tudom, nem is érdekel, és te megint a lényegtelen részre koncentráltál. – bosszankodott - Most akkor őszintén mond meg; mi lenne, ha a halál eljönne érted, és azt mondaná, hogy itt az idő? Mit csinálnál? – némi gondolkodás után kiböktem:
- Ha már eljött értem, akkor nincs értelmi mit csinálni, megyek vele, hiszen úgysem tudnék ellene mit tenni. – Darius még várt, biztos, ami biztos alapon, hátha mondok még valamit, de nem.
- Ennyi? Nem tiltakoznál, hogy eltévesztette a házszámot, vagy nem kérdeznéd meg, hogy miért, mitől, hisz makkegészséges vagy. És nem esnél letargiába, hogy mennyi mindent meg tudtál volna csinálni még, de már nem lehet, vagy kérnél tőle még egy órát, hogy elköszönhess szeretteidtől? Mindenre kell gondolni; a jelenet legyen hosszú, de maradjon érdekes; a néző érezze, amit te érzel. Remélem érted. – Őszintén válaszoltam, hogy – Értem. –
- Nagyszerű, akkor próbáljuk meg újból. Mit csinálnál, ha megtudnád, hogy elveszett minden varázserőd, és nem tudnál többé varázsolni? – ezen már gondolkodtam, amikor éppen rám jött a depressziós hangulat, és már egy kicsit oldottabbnak éreztem magam a tanácsától, így könnyű volt a válasz.
- Visszamennék szüleimhez, és könyörögnék nekik, hogy vegyenek vissza, és mindent megtennék, amit elvárnak tőlem, hiszen a mágia volt az egyetlen eszközöm a szabadságra, ha az nincs már, akkor sosem leszek szabad. – Darius elégedetten bólintott.
- Remek, látom haladunk valamerre. Akkor én leszek az apád, te meg leszel te, értelemszerűen. Gondolom édesapád nem valami rendes típus, mivel otthagytad a házat, de még így sem biztos, hogy teljesen vissza fogom tudni adni a személyiségét, mivel nem ismerem, de ez is a színészmesterségnek része. Hangodon érezzem, hogy teljesen megadtad magadat a sorsnak, aláveted magad apádnak, és a végén lehessen hallani, hogy te is egy olyan szemétláda leszel, mint az apád. – És elkezdtünk játszani.
Tulajdonképpen az első napot ezzel az elfoglaltsággal töltöttem, aminek az lett az eredménye, hogy estére kész hulla voltam. Ayumi is, de neki hasizomláza volt a sok nevetéstől. Szerintem ő járt jobban. Legalább ebédre és vacsorára is hajlandó volt meghívni. Otthon azonnal kiterültem az ágyon, és azon tanakodtam, hogy milyen mókás lenne megtanulni főzni, és akkor nem kellene folyton a vendéglátóhelyiségeknél otthagyni a fél vagyonomat. Megint beúszott elém a színház az egész világ mondat, de most már némileg máshogy láttam, és értelmeztem a mondatot. Még mindig nem értettem, hogy hogyan színház a világ, és miféle szerepet játszanak benne az emberek, de legalább megértettem, hogy a sok szerep talán a különböző életciklusokra céloz. Nem tudom, talán majd megkérdem Dariust holnap.
Nem sikerült. A másnap is pontosan úgy zajlott le, ahogyan én azt sajnos elképzeltem. Csak gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kis ebédszünet, utána gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Már nem csak jeleneteztünk, hanem próbáltuk, hogy milyen gyorsan tudok a jelenetek között ruhát cserélni. Úgy volt ez megoldva, hogy mindketten hátramentünk, a paraván mögé, Darius felkapta az egymáson lévő kosztümpárt, az egyiket odadobta nekem, villámgyorsan átöltöztünk, nekem mindig maradt néhány másodperc idő még, mivel mindig ő nyitotta a jelenetet. Viszont még így is voltak majd egy perces szünetek a jelenetek között, így ide zenét raktak be, ami azért volt izgalmas, mert az épp befejezett jelenethez kellett illenie, így a zenészeknek is szabad kezet adtak ezen a téren. Bár erről a zenészek csak később értesültek. Viszont egyre jobban ment a rögtönzés, bár még így is voltak problémáim. A legnagyobb gond az volt, hogy nem volt igazi közönség, mivelhogy egész végig az öltözőben próbáltunk, és csak Ayumi volt az egyszemélyes közönség, így nem voltam benne teljesen biztos, hogy hogyan reagálnék egy telt ház elé kilépve. Lehet, hogy elájulnék, esetleg össze-vissza bakiznék, vagy legrosszabb esetben tömegmészárlásba kezdenék. Amikor befejeztük a próbát, úgy este tíz tájban, jött a jó hír, hogy háromszor lesz fellépés, mindhárom alakalommal másfél órás lesz, délelőtt, délután, este. Dariust mintha meg sem érintette volna ez a drasztikus kijelentés, de az én arcomból akkor ment ki az összes vér. Háromszor kell majd megkísérelnem, hogy idegeim ne mondják fel a szolgálatot. Csak másnap voltak az előadások, de én már most reszkettem lélekben, és vártam a megváltót. Nem jött el.

De a másnap eljött, bármennyire is nem akartam. Kialvatlanul keltem, mivel egész éjszaka csak színpadokat és színpompás kosztümöket láttam álmaiban, amik addig kergettek, ameddig le nem estem az ágyamról. Kétszer is. Ebből már sehogy sem húzom ki magam, túl sokat fektettem bele, hogy most veszni hagyjam. Ayumi is elvárja, hogy hősiesen végigcsináljam, Darius és Drachma valószínű szívrohamot kapnának, de egyszerre, ha valami kifogással elfutnék, és még pénz is üti a markomat, így már csak lámpalázzal tudok tiltakozni, amit az akaraterőm hamarosan le fog gyűrni. Hamarosan. Már csak egy óra a fellépésig, hol marad az a fránya akaraterő? Az öltözőben reszkettem, mint a kocsonya, mellettem a nagy színész, aki szerzetesi nyugalommal festegette, szépítgette magát a tükörben, de nem volt kedvem semmiféle gúnyosat nemhogy mondani, de gondolni sem. Kimenekültem a szobából, mert a feszültség majdnem megőrjített, és igyekeztem mélyeket lélegezni, megnyugtatni magam, de amikor meghallottam a közönségnek a zsibongását ez az egész semmivé foszlott, és ha lehet, még idegesebb lettem. Egyszerre a semmiből megjelent Ayumi.
- Izgulsz, nem igaz, - nézett a fehér arcomra.
- Áh, miből gondolod? – préseltem ki magamból.
- Nem is tudom, talán a sápadt arcod, és a remegő lábaid kissé túlságosan is árulkodnának. – mosolygott.
- Nem kellene már a közönség sorait gyarapítanod? - suttogtam ugyan is a hangos beszéd már nehézkes volt. – Mindjárt kezdünk, urghhhhhhhhhhh. – egy hosszú nyögéssel vetettem véget a mondatnak.
- De igen, de jöttem megnézni, hogy vagy, és kívánnék sok sikert. – meglepően kedves volt velem most. Talán azért, mert jó ideje nem hallattam bunkón gúnyos megjegyzéseket.
- Remélem, az égiek meghallják a szavaid, mert a gyomrom nem igen akarja. – hörögtem. A szemembe nézett, majd szorosan átölelt, de úgy, ahogyan én azt soha nem éreztem még. Éreztem a szíve dobogását, a melegét, az érzéseit. Legalább is azt hiszem.
- Én bízom benned. – súgta a fülembe, egy csókot adott az arcomra, és piruló arccal kifutott a várakozóból. Nem tudom mi történt; néztem utána, kezeim között éreztem puhaságát, orromban kellemes illatát és elfelejtettem minden izgalmam: magamhoz tértem.
- Hékás, Strago, kezdünk, indíts. – mordult mögülem Darius, mire felpattantam és peckesen kilépkedtem a színpadra, mögöttem a színészmesterrel. Kitört az ováció, mindenki ujjongott, minden bizonnyal Darius miatt, aki faarccal meghajtotta magát párszor, majd várta a csendet. Én igyekeztem elbújni egy nem létező árnyékba, és szerintem össze is jött, mert nem túlzottan érdekeltem a közönséget. Elvileg. Sajnos az arcomba világító fényektől nem igen tudtam megállapítani, hogy ki néz rám és ki nem. Nagy sokára elállt a szűnni nem akaró, és Darius beszélni kezdett.
- Hölgyeim és uraim, mindenkit sok szeretettel üdvözlök a huszonkilencedik állomásán a turnémnak, melynek címe: Szivárvány. Mielőtt bárki is értetlenül állna a cím előtt, és idétlen kérdésekkel töltené az idejét, mint például azzal, hogy vajon mit is jelent a cím, ne tegyék. A szivárvány sokszínű, és ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a mostani előadásról, csak úgy, mint az összes elkövetkező fellépésemről. Aki véletlenül a mai előadásokra mind vásárolt jegyet, azoknak jó hírem van. Nem ugyanolyan előadásokat fognak látni. – kénytelen volt szünetet tartani, ugyan is megint kitört a közönségből az öröm. Valószínűleg többen is elkövették eme gonosz tettet, hogy több előadásra is vettek jegyet. – Nos, akkor nem is húznám tovább az időt, bemutatom asszisztensemet, Strago Rhelmet, aki a Titan Nose máguscéh tagja, ő volt az a bátor egyén, aki elvállalt, hogy minden tehetség hiányában is, segítsen engem, hogy a műsor olyan legyen, amilyent önök megérdemelnek. – Tapsvihar. Megfordultunk és eltűntünk a paraván mögött.
Az előadás megkezdődött. Szünet nélkül, másfél órán keresztül ment az improvizáció. Meglepően jól éreztem magam, de talán ez betudható annak, hogy mennyit gyakoroltunk. Voltunk úr és szolgája, tanár és diák, kapitány és beosztott, két jó barát, apa és fia, kalózok, harcosok, mágusok, kovácsok, parasztok, szövők, kertészek, biológusok, csillagászok, építészek, sportolók és még rengeteg más kombináció. A közönség nézett, ujjongott, megint nézet, megint ünnepelt és ez ment délután is, este is, ijesztően nagy volt a siker, bár ez természetesen nem tőlem függött. Azonban Daruis csak félig volt őszinte: a nyitó és a záróbeszédei betanultak voltak, nem improvizáltak.
- Nos, kedves egybegyűltek, ennyi volt mára önöknek, nekem persze még messze nincsen vége a napnak. Remélem jól szórakoztak, egy óra múlva megjelenek önök előtt, de nem, mint egy színész, hanem, mint egy ember, és személyesen is megismerhetem magukat, hiszen önök nélkül én is csak egy pojáca lennék, egy homokszem a sivatagban, egy híresség hírnév nélkül. További szép estét. – azzal meghajol és kivonult, hatalmas tapsorkán közepette (én persze akkor már rég nem voltam ott).

- Gratulálok, Strago – mondta elismerően Drachma – jobban teljesítettél, mint számítottam. Nem gondolkoztál azon, hogy színésznek menj? Két nap után ilyen jól megtanulni improvizálni; neked tehetséged van ebben. –
- Köszönöm, uram, de nekem a színészet túl sok stressz, és munka. Én ezt a kellemes, nyugodtabb életstílust kedvelem. – mondtam. Eléggé fáradt voltam, így, háromszori fellépés után. Rég nem voltam ennyire kimerült.
- No, ha mágusnak lenni nyugodt lenne, mindenki azt csinálná, de szerencsédre csak neked ilyen nyugodt. Hallanád, a Fairy Tail mindennapjait, Magnoliában. –
- Ismerem, hiszen onnan származom én is. – nyugtattam meg.
- Nos, akkor legalább tényleg van hasonlítási alapod, no, de térjünk a tárgyra, úgy gondolom, hogy meg leszel elégedve ezzel a összeggel. – Meg is voltam, de még mennyire. De ezzel még nem volt vége a nekem kijáró fizetségeknek.
- Nagyszerű voltál, Strago – üdvözölt a tartozó – legközelebb nem kéne ennyire ellenezned az ötleteimet. Végén kiderülne, hogy egy zseni vagy. –
- Legalább kiderült, hogy ebben jó vagyok, de ha jól sejtem, te még egy hálával vagy adós. – néztem a szemeibe buján.
- Ne aggódj, nem kell kifizetned az étkezéseket, melyeket biztosítottam neked, és elnézem azt a királyi ebédet is, amit a céhbe való belépésedül szolgáló küldetésben fizettem neked. –
Ráfagyott minden érzelem az arcomra. Majd elkezdtem bután nevetni.
- Hehehehe, hehe, hehe, heheeeeehe téééééényleg, ezekről teljesen meg is feledkeztem. –
De lökött vagyok én is. Sohasem jött még be semmi, amiről rengeteget fantáziál az ember, legalább is nekem még nem és ez a jó szokás fenn lett tartva. Huh, de elegem van a mai napból; legalább a titkos mondatomnak tudom a jelentését. Már megérte felkelni.
„Színház az egész világ, és benne színész minden férfi és nő. Fellép, s lelép, s mindenkit sok szerep vár életében. „

A Múlt Árnyai

Én alapjáraton egy türelmes ember vagyok. Kevés dolog tud kihozni a sodromból, és azt is, csak akkor, ha sokáig történik. Az egyik ilyen, az a sznob gyerekek bébi csőszködése. Nem tudom, hogy szülei hogyan nevelték, de, most komolyan azt hiszi, hogy körülötte kering a Világ? Én ott mindent csak rosszul tudtam csinálni. Miért követem őt egyfolytában? Miért nem szabad ezt neki? Foglalkozzál velem, mert a világ minden játéka nem elég, hogy lekössön. Az én szabad órámban, amikor lehetne időm egy kicsit lazítani. Én valamiért nem voltam ennyire arrogáns, ilyen korban. Én tiszteltem a szüleim, bár nem kedveltem őket, a dadusokra úgy tekintettem, mint a szüleim helyetteseire, mert tudtam, hogyha vagyok jó kisfiú, vagy nem fogadok szót, akkor édesapámnál fogom nagyon kihúzni a gyufát. Még sose mondtam el senkinek, mondjuk, nincsenek is sokan, akiknek elmondhattam volna, de én irtóztam apámtól, féltem tőle. Az éles hangjától, a hatalmas kezétől, szúró pillantásaitól, kimért stílusától. Akkor örültem a legjobban, amikor nem beszélt, vagy, ha beszélt, akkor nem rólam, mert, ha én kerültem szóba, akkor ritkán hangzott el pozitív jellemzés. Nekem ugyan minden a fenekem alá volt tolva, de cserébe el is vártak tőlem dolgokat. Csak úgy ingyen, semmit sem téve nem lakhattam egy fedél alatt egy keményen dolgozó családdal.
A megbízatásom Magnoliába vitt vissza, és mindig kelletlenül jöttem ide, mindig a lebukás miatt aggódtam. Lehet, hogy ruházatom más, az arcomat nehezen tudom permanensen eltorzítani. Talán még rosszul is esne. Itt egy felsőbb réteghez tartozó család egyetlen gyermekét kellett a problémáktól távol tartanom, amik kimerültek abban, hogy nem hagytam, hogy magában kárt tegyen. Hiperaktív fiú volt, egy ehhez párosodó egóval. Három napig kellett a tortúrát bírnom, és már az első nap végén ott akartam hagyni az egész kócerájt, de, egyrészt már itt voltam, másrészt a pénz is égetően kellett. A felnőtté válás legnagyobb problémája az önmagunk ellátásában merült nekem egyelőre ki. Majd, ha gyerekem, feleségem lesz, akkor lesz igazán nagy a probléma. Igyekszem egy harmonikus személyiségű hölgyet találni majd, és reménykedni abban, hogy a gyerek vagy gyerekek az ő személyiségéből kapják oroszlánrészüket.
Ilyen dolgokon filozofálgattam, amikor is egy ismerős utcába fordultam be. Nem figyelve, merre megyek, valamilyen fura erő folytán, abba az utcába fordultam be. Abba az utcába, hol a családom élt. Első gondolatom az volt, hogy most azonnal el kéne menni innen, mielőtt felfedeznének, és visszarángatnának, de nem tudtam. Lassan odaballagtam a kerítéshez, ami mögött két őr állt. Nem ismertem őket; amikor még itt laktam, nem voltak őrök a kapunál, ami azt jelenthette, hogy az élet ebben a házban is ment tovább, távozásom után, de mégsem arra, amerre mennie kellett volna. Felnéztem a házra. Semmit nem változott: a kert ugyanolyan szép volt, a falak egy folttal sem volta szennyesebbek, a faajtón sem volt semmi változás, csak az a két őr volt új, akik meglehetősen barátságtalanul néztek rám. Az egyikük megelégelte, hogy én feleslegesen zavarom a tájképet.
- Meg se próbálj vicces dolgokat csinálni, Kalóz. B-rangú mágusok vagyunk, a Fairy Tailből. Nem jó ötlet ujjat húzni velünk. – mondta fenyegetően. Erre halványan elmosolyodtam.
- Már bűnnek számít, ha az ember megtekint egy királyi lakhelyet? –
Erre egymásra nézett a két mágus, és én ezt a pillanatnyi hatásszünetet kihasználva odébbálltam. Miért érdekelne engem akármi is, ami abban a házban történik? Nem szabad kísérteni a keserű múltat, mert a végén visszaüt. Nem tudom, hogy mi vezérelt arra, hogy egyáltalán betérjek az utcába, de az biztos, hogy tudtam, hogy mi kalauzolt ki innen. A két lábam.
Nos, végeztem a munkámmal, ideje elgyalogolni az állomásra és választhattam, hogy Kunuginél vagy Onibusnél szállok le, és ülök kocsira. Onibus mindig jobb ötlet volt, mivel olcsóbb volt a jegy, és, felnőtt ember lévén, figyelnem kellett, hogy mennyit költök, és mire.
Eléggé érdekes volt megtapasztalni, hogy a magam ura vagyok már. Még a pénzzel sem volt igazán sok dolgom, mivel eddig mindent a szüleim rendeztek le, vagy a szolgálók. Ugyan gazdasággal, és politikával foglalkoztam, igen alaposan elfelejtettem a nagy részét az egésznek, és nem is bánom. A politika mindig abból állt, hogy ki akart éppen hatalomra kerülni, kik voltak ténylegesen hatalmon, kik jelenthettek potenciális veszélyt kikre, és, hogy kiket lehetett egymásnak ugrasztani, hogy abból mi kerüljünk ki előnyösen. A gazdaság tulajdonképpen ugyanerről szólt, csak ott az volt a kérdés, hogy melyik árunak nőtt vagy esett az ára, vagy mire volt kereset, és miből mennyi volt. Unalmas. Új életemnek nem volt szüksége erre. Itt csak a lazítás, időnkénti strapa, idétlen helyzetek, még idétlenebb küldetések, de legalább mindig volt valami izgalom az életemben. Akármennyire is egyedül voltam még így is, hogy egy céhben voltam, jól éreztem magam.
Ezt a küldetést is az egyik újonccal együtt csináltam, Sarumi Toronak hívják, bár sokat nem igen tudtunk egymással beszélni, főképp azért, mert jobban introvertált, mint én, ami nagy szó. Ismerkedésünk is eléggé kínos volt. Épp kedvenc pihenőhelyem felé tartottam, amikor meghallottam egy istenien szép furulyanótát. Csak a hátát láttam, úgyhogy ő nem vett észre, csak, amikor megtapsoltam a harmadik dala után. Csinos lány volt, bár szerintem túlságosan is olyan alakja volt, mint nekem. Nehéz volt nála eldönteni, hogy hol kezdődik a csípője. Megszeppenve nézett rám, és láttam az arcán, hogy legszívesebben elmenekülne. Megemlítettem neki, hogy milyen szépen tud játszani, amit ő egy elhaló „Köszönöm Szépen” el elintézettnek tekintett. Próbáltam vele beszélgetni, és láttam, hogy igyekszik, de folyton meg-megakadt, és rengetegszer hagyott félbe egy mondatot, és elvörösödő fejjel elfordult. Vele küldetésre menni élmény volt, főleg, hogy ő kapta meg a rendesebbik gyereket, a megértőbbet, a kedvesebbet, én rám, pedig a bunkó maradt. De legalább megismertem az egyik céhtársamat, aki nem szenved feltűnési viszketegségben. Pozitív volt, örültem neki.
Tehát elindultam a vonatállomás fele, amikor egy ismeretlen alak állt elém.
- Nocsak, nocsak, Strago Califax. Ki hitte volna, hogy veled áld meg a sors. –
Az érces hangú idegen középnemesnek nézett ki, ruhájából ítélve, de az néhol szakadozott volt, így nem voltam benne biztos, hogy legális úton szerezte azt be. Nem tudom, honnan tudta, hogy ki vagyok, és ez zavart egy kicsit. Mi van, ha az én felkutatásomra küldték őt? Akkor, viszlát, gyöngyélet, helló szenvedés. Először próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem tudom, miről beszél, a nevem Omeron Greensand. – Bocsáss meg kedves barátom, de a te neved ugrott be először. Sajnos mindegy volt, kinek a nevén mondom, az idegent nem sikerült meggyőzni.
- Nem nem nem nem nem nem nem – mondta vigyorogva – te Strago vagy, az arcod nem tud olyan jól hazudni, mint a nyelved. Az én nevem Edvin Hawkeye. A Hawkeye dinasztia utolsó tagja. –
Egy lámpa felvillant az agyamban; a Hawkeye család. Ők a Califax családdal álltak nagy „háborúban” mind az üléstermekben, mind a piacon és nekünk sikerült őket végül mindenhonnan kitoloncolni. Ő lenne a lecsúszott család utolsó tagja. De mit akarhat tőlem? Bosszút? Vagy rimánkodni akar? Tudja ő, hogy én már nem tartozom a családhoz?
- Rendben, - felhagytam a tagadással, és követeltem, hogy tegye lapjait az asztalra -, de mit akar ön tőlem? - A férfi szemében megcsillant valami.
- A segítségedre lesz szükségem, fiam. – mondta. Nem tetszett a stílusa, sem a fogalmazása. Nem voltam a fia. – Otthagytad a családod, nem tudom, milyen okokból, de szüleid reakciójából ítélve nem ők küldtek el, főleg nem ilyen nevetséges maskarába. Nem szereted őket, igaz? És ez mindkettőnknek előnyére válhat, de itt nem mondhatom el a részleteket. Gyere, és egy zártabb helyen megbeszélhetjük a részleteket. Egy olyan helyen, ahol nincsenek illetéktelen fülek. – és meglehetősen gonoszul nézett egy-két arra járó emberre, akik erre megszaporázták a lépéseiket. Bűzlött nekem itt valami, de most még hagytam, hadd mondja el, amit el akar mondani. Bementünk a város belsejébe, kacskaringós utakon vezetett végig, olyan helyeken, ahol még sosem jártam, míg végül egy dohos, bedeszkázott házba vezetett be. Egy előszobába léptem be, és az orromat azonnal megcsapta az állott levegő bűze. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam: ez a ház már jó ideje lakatlan lehetett, vagy legalább is nagy része az volt. Minden egyes lépésemre egy kisebb porfelhő verődött fel, lábam alatt ropogott a kosz, a nyikorgó gerendák beszakadással fenyegettek. Közben Edvin folyamatosan beszélt, inkább magához, mint, hogy nekem.
- Miután azok a szemét Califaxék téves hírt terjesztettek az áruinkról, senki sem akart már tőlünk venni. Persze, ha mi akartunk ilyesmit terjeszteni, nem történt semmi. Mert a Califax importált áru garantáltan minőségi. Pf, lefizetnek mindenkit, az a szajha, az összes nagy emberrel lefeküdt, így könnyű elérni azt, amit akarnak, és már megint eggyel többen lettek. Bezzeg, nekünk saját erőnkből kellett a semmiből felépítenünk, amink volt, és ha nem hibázunk az egyszer, akkor nem lett volna mit nagydobra verniük azoknak a senkiháziknak. Annak a vén szarnak is csak szerencséje volt, hogy egy burjánzó családba házasodott be, mindenki átvette a nevét, és neki már csak az utolsó lépéseket kellett megtenni ahhoz, hogy királynak érezhesse magát. De mi úgy lettünk ismertek, hogy nem kellett senkinek sem előkészítenie a trónunkat. – és hasonlókkal szórakoztatott engem. A történet viszont egy kissé máshogy nézett ki az én szemszögömből.
Elvileg a Hawkeye família illegális tranzakciókkal próbált olcsón jó árukat szerezni, és piszkos trükkökkel akart befolyásra szert tenni, de ezek mind lelepleződtek, és kiderült, hogy rengeteg általuk terjesztett áru rossz minőségű, élelmiszer esetében romlott volt, így kezdetleges népszerűségük igen hamar beesett, majd eltűntek a közéletből. Hogy mi lett velük azután, azt itt láthattam. A család összes tagja vagy meghalt, vagy máshol próbált szerencsét. Az egyetlen, aki még mindig a múltban élt, az szegény Edvin volt. Sajnáltam őt, látszott rajta, hogy nagyon megviselte az egész tortúra, amin keresztül ment. De nem tudtam a fájdalmát átérezni. Mivel sosem éltem meg, hogy az élet ennyire cserbenhagyjon.
Felértünk az egyik emeleti szobába, ahonnan némi fény szűrődött ki. Egy rozoga ágyon, és egy szúette asztalon és széken kívül nem volt más ott. Legalábbis első pillantásra. Másodszorra odapillantva láttam, hogy egy díszes ládika is jelen volt, az asztalon. Meglehetősen elütött a szobától, így meg voltam lepődve, hogy miért nem azt láttam meg először. Sejtettem, hogy a „megbeszélni valónk” ezzel a ládával lesz kapcsolatban. Edvin hirtelen megállt és felém fordult.
- Otthagytad a házat, csak azért, hogy, mint egy egyszerű mágustanonc kipróbáld a világot. Dicséretes fiam, de nem vagyok benne biztos, hogy jól megfizetik. Segíts nekem, és kellemes mennyiségű arany üti a markod. – azzal felrántott egy darabot a padlóból, ami egy zsákot rejtett. A zsákot kinyitotta és láttam, hogy tele volt aranyrögökkel, ékkövekkel, kövekkel kirakott tőrökkel, ékszerekkel. Egy régi, hatalmas vagyon töredéke. Emlékek, jók, és rosszak egyaránt. Felnéztem rá.
- Miről lenne szó? – kérdeztem. Edvinnek szemei elkezdtek égni.
- Nos, nagyon egyszerű a dolog, főleg neked. – hadarta. Látszott rajta, hogy nagyon várta már ezt a pillanatot. – Ebben a ládában van a megváltásom. Ebben van a világ legtisztább, legszebb gyémántja. Isteni munka, ragyog a sötétben, és Fioréban csak ez az egyetlen lelet. Értéke meghaladja a 100.000.000 gyémántot. – Szemeim kitágultak. Több mint százmillió gyémánt? Még a gazdagok körében is szép összegnek számított. Viszont a kisördög kibújt belőlem.
- Nem fél attól, hogy talán megölöm önt, és elveszem a gyémántot? – mondtam semleges hangnemben. Edvin elvigyorodott.
- Azt hiszed, nem tudok magamra vigyázni, szemtelen kölyök? Varázserőm és tapasztalatom vetekszik egy céh veteránéval. Hidd el, ellenfeleim csak a saját bástyájuk mögül tudtak ártani nekem: a pénzükkel és a befolyásukkal. Szemtől szembe nem lett volna esélyük. Persze csak későn jöttem rá, hogy a mágia és a politika az két különböző dolog. – tette hozzá keserűen.
- Ha ön egy olyan hatalmas mágus, mint amilyennek azt állítja, akkor miért van szüksége egy, öhm, tanoncra? – kérdeztem őszintén, hiszen tényleg fogalmam sem volt.
- Nem a varázserődre van nekem szükségem, hanem a tudásodra. Mint, ahogy mondtam, ebben a ládában van egy igen értékes relikvia, de, amint látod, zárva van. A kulcs a Califax villában található. Sejted, hogy merre akarok kilyukadni? – Persze, hogy sejtettem, sőt tudtam is.
- Törjek be, szerezzem meg a kulcsot, és jöjjek vissza, ha jól gondolom. –
- Bingó. Te el tudsz osonni az őrök mellett, te ismered a titkos járatokat, ismered a házat, és a benne élők szokásait; te tudsz mindent, amire nekem jelenleg szükségem van. – mondta, majdnem habzó szájjal az öregedő férfi. Nekem azért volt még egy kételyem.
- És honnan fogom tudni, hogy milyen kulcsot keressek? – Edvin felnevetett.
- Egyszerű – azzal megmutatta a ládikát. – Egy ugyanilyen ládában van tárolva a kulcs is, minden bizonnyal kincstárban lesz, ha meg nem, akkor a ház vezetőinek szobájában. Sajnos nem igen jártam abban az átkozott házban eleget ahhoz, hogy jól meg tudjam figyelni, mi hol van. Hozd vissza azt a kulcsot, és tied az egész zsák. Az örököst meg öld meg. Akarom, hogy a Califaxék is átérezzék azt a fájdalmat, amin nekem kellett átmennem. – Örökös? Meglepődtem. Máris van valaki, aki a nyomdokaimba lépett és eléggé „nagy” legyen apám szemében, hogy gyermekeként fogadja, és nevelje? Ez egyre jobban kezdett zűrösödni. Már csak a kíváncsiság miatt is menni akartam, bár az ölést nem pártoltam, de azt majd csak megoldom valahogy.
- Rendben, visszahozom a kulcsot és egy bizonyítékot az örökös haláláról. – mondtam. Edvin a kezeit dörzsölte.
- Nagyszerű, ez gyorsabban ment, mint hittem volna. Már azt hittem, hogy győzködnöm kell majd téged, de örülök, hogy ennyire együttműködő vagy. Nos, akkor várlak. – és ezzel utamra engedett, vagy inkább arra akart utalni, hogy csináljak valami hasznosat máshol. Vettem a lapot, és kiléptem a szobából, majd rövidesen a házból is. Kinyújtózkodtam, és mélyen beszívtam a tisztább, esti levegőt. Az utóbbi időben nagyon rákaptam a nyújtózkodásra. Ettől mindig jobban éreztem magam, kitisztult a fejem, és átmelegedtek a merev végtagjaim. Elindultam egy étterem irányába, gondoltam, kicsit eszem mielőtt belevágok ebbe a nagy kalandba. Egy egyszerű étellel, borjúpörkölttel beértem, bár lehet, hogy egyszerűnek mondtam, valójában eléggé gyomorfektetőnek tűnt, a sok hús és galuska miatt. Szerencsére a borjúhús könnyen emészthető, így hamar megint harcra készen álltam.

Az őrök változatlanul ott álltak a kapu előtt. A lámpafény megcsillant a névtáblájukon. Szerencsére csak az ajtó előtt álltak, de a probléma az volt, hogy nem csak az volt az egyetlen lámpa az utcában. Az utcasarokról figyeltem őket. Szemből nem támadhatok, mert akkor azonnal tudják, hogy itt vagyok, és én nem akartam ezt az akciót másnapra halasztani, vagy esetleg az azutáni napra. Viszont a többi lámpa nem volt a látókörükben benne, csak azt érzékelhetik, hogy elromlott az egyik lámpa valahol, de a zajra felfigyelhetnek. Grr, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Ekkor valami a szívinfarktust hozta rám.
- Kérsz egy kis segítséget, kölyök? – jött váratlanul egy ismerős hang a hátam mögül. Majdnem kiugrottam rejtekemről, annyira megijedtem, és már majdnem elkezdtem volna fizikailag megtorolni ezt az alattomos húzást, amikor rájöttem, hogy mit mondott nekem, meg, hogy ki is állt mögöttem. De Edvin nem várta meg a választ, hanem elsétált mellettem, a kerítés mellett is, majd kicsivel ezután összeesett, és elkezdett látványosan fulladozni, és hörögni. A mágusok azonnal feltépték az ajtót és odarohantak hozzá. Jóváírtam jó pontként a Fairy Tailesekhez, hogy, lehet, hogy bunkók, de legalább segítőkészek. Rövid szóváltás után az egyik mágus visszarohant a házba, és én soha jobb alkalmat sem láttam arra, hogy felugorjak a falra, megkapaszkodjak a párkányban, felhúzzam magam, leérkezzek a másik oldalon és gyorsan a ház oldalához fussak, hogy aztán beleolvadjak az árnyékokba. Nem akarom tudni, hogy mi fog történni Edvinnel, ha kiderül, hogy semmi baja sem volt, de ez már nem az én problémám volt. Végigoldalaztam a fal mentén, és megállapodtam egy fánál. Lehet, hogy a Venture-ház Cloverben még nem ismerte ezt a nagyszerű találmányt, amit titkos járatnak neveznek, de az én családom már ismerte, és előszeretettel alkalmazta is. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy ez egyszer vissza fog csapni rájuk, de ezt én sem tudtam volna előre megmondani. Felmásztam a fára, volt benne egy odú, amit egy rúnával volt ellátva, amin, emberen kívül semmilyen más élőlény nem tudott átmenni. Becsusszantam az üreges fába, és egy tompa kongással leérkeztem a csapóajtóra. Felemeltem azt, lemásztam az odaszerelt létrán, és visszazártam az ajtót. Nem volt semmiféle világítás, így csak emlékeimre tudtam hagyatkozni. Nem szerettem a sötétséget; nyugtalanná tett, és csak remegve, lassan tudtam előrehaladni. Néhány percnyi tapogatózás után, némi fényt láttam, amint az beszűrődött a fal résein. Itt még valaki ébren volt, így nem tehettem mást, minthogy vártam. Tompán hallottam a hangokat, de biztos voltam benne, hogy ketten voltak és csak az egyik fél beszélt. Heves szívverésem, és szapora lélegzetvételeimen túl csak szavakat értettem meg. „Holnap”, „szép”, „haj” és ilyesféléket értettem. Tudni akartam, hogy mennyire volt veszélyes odakint a helyzet, így vettem egy mély lélegzetet, amit aztán benn is tartottam, és füleltem.
- Anyát csak holnap fogod sajnos látni, de addig itt vagyok én, és majd akkor meglepjük anyát a gyönyörű mosolyoddal, hogy neki is olyan jó napja legyen, mint neked. – Meghökkenve eresztettem le, mint egy lufi, csak sokkal halkabban, és elkezdett dolgozni az agyam. A hang nem lehet másé, csak Zoé-é, a fiatal dajkáé, aki alig lehetett pá évvel idősebb nálam, és nem régen került a házhoz. De hogy kihez beszélt így… anya? Hm, valaki itt hagyta volna a gyermekét nála az éjszakára? Valamiért nem látom, ahogyan apám ebbe beleegyezne. Hacsak nem… Óvatosan kinyitottam a könyves szekrényt, ami ajtóul szolgált, de szerencsétlenségemre Zoé meghallotta, felállt, és majdnem elkezdett sikítozni, amikor is ráugrottam és befogtam gyorsan a száját. Ezzel a lendülettel felborítottam egy széket, de ez volt a kisebbik probléma. Füleltem, hogy van e valami reakció a hangzavaromra, de szerencsére nem volt. Ránéztem a szobalányra, aki tágra nyílt szemekkel meredt rám. Éreztem a lélegzetvételét, de nem hallottam, és nem is láttam, hogy próbálna szabadulni, vagy kiabálni, úgyhogy elengedtem a száját, és felsegítettem. A kávézó, avagy a vendégszobában voltunk. Egy gyertya égett, volt egy nyitott könyv a legközelebbi kisasztalon, és egy bölcső mellette. A bölcsőben, minden bizonnyal, egy baba volt.
- Úrfi…ön…itt… - hebegte Zoé – hogyan… miért… ? – Gyorsan közbevágtam. Ideje volt fényt deríteni a helyzetre, hogy mégis mi történt, míg távol voltam.
- Zoé, kié ez a gyerek? És mit keres itt? – kérdeztem, egy kicsit több keménységgel, mint, amennyit akartam.
- Az… az anyjáé. – mondta még mindig sokkosan a szobalány. De most nekem volt részem egy kis sokkban. Az anyámé? Pedig, amikor elmentem, akkor egyáltalán nem látszott rajta, hogy terhes. Mennyi ideje éltem már új életem? Pár hónapja legfeljebb. Közelebb mentem a bölcsőhöz. Gagyogást hallottam, láttam, hogy a bébi ágy mozgott, közelebb léptem. A saját szemeim közé néztem. Érdeklődő, kicsi arcocska, kis kezek, kis lábak, mindegyik izeg-mozog, mély, rózsaszín haj, csinosan megkötve. A kislány rám mosolygott, és soha nem érzett melegség áradt szét bennem. Nos, ez lenne az örökös.

Zoé látszólag magához tért, és odajött mellém.
- A neve Azelma. Holnap lesz két hetes. Az édesapjára hajaz. – mondta. Igaz. Apámnak világosabb a haja, bár sokkal többet nem lehetett kiolvasni egy két hetes arcból. Az örökös. Zoé felém fordult.
- Visszatérve az elejére, Úrfi, mit keres ön itt? Nekem azt mondták, hogy elfutott a háztól, páran még azt is rebesgették, hogy meghalt. Persze én örülök a legjobban, hogy kitűnő egészségnek örvend. –
- Feladatot teljesítek. – mondtam még mindig a húgomra meredve. Zoé a szájához emelte a kezét.
- Csak nem az a förtelmes alak bízta meg magát? Az a Falconear. – Zoé nem volt egészen tisztában sem az állatokkal, sem a testrészekkel. De úgy tűnik, hogy munkaadóm már próbált valamit alkotni a közelmúltban, de nem jött össze neki. Közöltem a szobalánnyal, hogy miért is vagyok én itt, és ő majdnem elsírta magát.
- Ugye nem gondolja komolyan? Mit tett önnek az a szegény gyerek? Jöjjön az a szemét senkiházi, és próbálja meg egyedül elvégezni a piszkos munkát, akkor a bejáraton nem tudna továbbjutni. De Úrfi, kérem, gondolja át. Mégiscsak a testvére. – azzal beállt Azelma elé, testével védve ellenem. De nekem már rég nem volt semmi ilyen szándékom. Szelíden félretoltam Zoét, és a karjaimba vettem a véremet. Hihetetlen érzés volt ez. Tehát ilyen az, amikor egy új életet lát az ember? A tehetetlen test, képtelen akármire, ránk van szorulva, mi szeretetet aduk neki, és ő megajándékoz minket a mosolyával, az ő szeretetével. Alig bírtam elszakadni a csöppségtől. Éreztem, hogy Zoé is megértette, hogy mit nem akarok csinálni, odasimult hozzám, és ő is nézte, ahogyan a kislány az odanyújtott ujjaimat próbálja megfogni és megkóstolni. Amikor nagy nehezen visszaraktam a bölcsőbe, némi hiányt éreztem magamban, és végre megértettem, hogy mit is érezhettek a szüleim, amikor elhagytam őket. Hogy mit érezhetett édesanyám. Kár, hogy nem sötét céhbe kerültem, akkor ez most milyen könnyen menne. Azelmának nem tetszett, hogy otthagytam, elkeseredett arcot vágott, így odanyújtottam a kezemet, hogy ne lássam a szomorú arcát. Ő azonnal ráfogott, és kivirult.
- Zoé, te tudod, hogy mi van abban a ládában? – Az éjszaka nem tartott örökké, és hamar meg akartam csinálni, amiért itt voltam. Bár… már egyre kevesebb hajlandóságot éreztem arra, hogy még több fájdalmat okozzak szüleimnek, de tudni akartam az igazságot.
- Semmi. – mondta teljesen természetesen a szobalány. Ledöbbentem. Semmi? – Illetve van benne valami. Egy lecsiszolt hegyi kristály. – Hmmm, akkor Edvin Hawkeye alaposan ráfázott. De, akkor miért hitte azt, hogy egy hihetetlenül értéke dolog volt benne?
- De akkor miért? Mi történt? – kérdeztem.
- Leona Rhelm. –jött az újabb váratlan válasz – Abban a dobozban egy ősbehemót szeme volt zárva. Persze ezt nem hitte volna senki sem el, ezért az Úr kitalálta a gyémántos történetet, és végül is félig igaza is volt. Ebből többet nem igen fog senki sem Fioréban találni. És Rhelm kisasszony ellopta. Azért is hagyta el a házat olyan váratlanul. De pár éjszakával ezelőtt rablók törtek be, és ellopták a dobozt, és megölték az egyik szolgálót. – remegett meg hirtelen Zoé – Azóta van tele a ház őrökkel. Nem is értem, már régóta el kellett volna jönnie egynek erre is, hacsak nem… -
- … már mindannyian itt vannak. – fejezte be egy ijesztően zord és ismerős hang. A ház ura, Strago Califax, és egy tucatnyi őr vett minket körül. Annyira bele voltunk mélyedve az egészbe, hogy észre sem vettük, hogy egy fokkal többen lettek a szobában, mint amennyi a számomra egészséges. Apám közelebb lépett. Megláttam a gyertyafényben a nyúzott arcát, csillogó szemeit, irritált tekintetét.
- Fiam – a fenyegetés sugárzott belőle. Ösztönösen összehúztam magam. – Bolondság volt visszajönnöd. Ha annyira rossz volt neked itt, akkor miért vagy mégis a szemem előtt?-
- Tudod, hogy… - kezdtem volna bele, de közbevágott.
- Tudom, hogy miért vagy itt. És? Miért él még a húgod? Miért nincs a kezedben a kulcs? –
Összeszorítottam a fogaimat. Lehet, hogy az apám, de én már szabad vagyok. Minden egyéb nélkül válaszolhatok neki, nem lesz semmi következménye. De akkor miért remegnek a térdeim?
- Én megmondom miért nem. Mert rájöttél, hogy nem olyan könnyű elvenni egy életet. Rájöttél, hogy anyád és én hogy éreztük magunkat, amikor hűlt helyedet láttuk. Semmi levél, semmi üzenet, semmi. Reménykedtünk benne, hogy visszatérsz, de, helyetted egy érdekes információval látott el minket, az egyik piaci kofa. Shirotsume, Titan Nose. – a vérem megfagyott az ereimben. Apám észrevette a rettegést, ami kiült az arcomra. Elmosolyogott. Sajnos ettől csak még jobban elfehéredtem. – Az én fiam, aki még az édes szüleit is túlszárnyalta volna, beállt mágusnak, és szégyent hozott a család nevére. Tudod, hogy mennyi támadást kellett elszenvednünk? Miért hagyja ott az életét egy olyasvalaki, akinek az tálcán van kínálva, a legjobb tanítók tanítják, a világot tudná megváltoztatni, emberek százai táncolnának egy szavára. Miért? –
- Kihagytad a legfontosabbat, apám – hangsúlyoztam az „apám”-at. Testem még mindig remegett, de hangom már nem. – Kihagytad, hogy az egész életem egy börtön volt, mindig azt kellett csinálnom, amit ti mondtatok, és hiába teljesítettem a legjobb tudásom szerint, nektek a legjobb sem volt elég. De az fel sem merült bennetek, hogy nekem is vannak álmaim, én is szeretnék valamit csinálni, ami nem feltétlenül egyezik meg a ti világuralomra törő tervetekkel. – és apám szemeibe néztem. Ugyanúgy láttam azokat, mint azok voltak: hideg, fenyegető, semmi foltja a megértésnek.
- A fiúnak a dolga, hogy engedelmeskedjen. Hogyan várhatod el a fiadtól, hogy engedelmes legyen, ha te sem hallgatsz apádra? De engem nem érdekel. Már nem. Már le lettél cserélve. Ha úgy akarnám, itt helyben megöletnélek, mert legszívesebben ezt tenném. Azok után, amennyi kellemetlen órát te nekünk szereztél, nem érdemelnél egyebet. – Megfeszültek az izmaim. Apán nem szokott félrebeszélni. Nem tudom kitől örököltem szarkasztikus humorérzékemet, de biztosan nem tőle. – De… van egy feladatom számodra, amit, ha megcsinálsz, akkor örökre békén leszek hagyva, feltéve, ha nem jössz sohasem a ház közelébe többet. – Volt más választásom, az elfogadáson kívül? Az életemet veszem meg tőle, nem igen lehetett visszautasítani. Odadobott nekem egy ládát. Meglepődve láttam, hogy ez az a láda, amiben a kulcs van. Felnyitottam, és tényleg benne volt egy kulcs.
- Menj vissza ahhoz a söpredékhez, és végezz vele. Kellemetlen erősségű mágus, viszont, ha a kővel van elfoglalva, nem fog rád koncentrálni, és akkor öld meg. Tudni fogom, ha még életben lesz. Most pedig ne is lássalak. Menj a járaton ki, én visszahívom az őröket, és úgy menj el, hogy ne legyen feltűnő. – Intett a szobában lévő őröknek, azok nyomban felszívódtak, ő pedig kiment, otthagyva Zoét és engem. Mindkettőnk más-más okból, de földbegyökerezett lábakkal álltunk ott. Ránéztem a szobalányra és nyeltem egyet.
- Apám semmit sem változott. – próbáltam oldani a hangulatot, de nem sikerült. Zoé kierőltetett valami nevetésfélét. Felemeltem a kezeimet, és megcsapkodtam az arcomat. Ettől felocsúdtam. Nem most volt itt az idő, hogy lebénuljak. Odamentem Azelmához, felemeltem, megint magamhoz öleltem, éreztem a kicsi testből áradó meleget, éreztem a kis karok érintését, a lábak ficánkolását, hallottam a nevetését. Éreztem, az erőt, amit kaptam tőle, és máris sajnáltam, hogy én ezt még nagyon sokáig nem fogom újra átérezni. Visszatettem a tiltakozó gyermeket az ágyába, aki máris nyújtózkodott felém, keserves arccal. Elfordultam, hogy ne kelljen látnom és egyenesen a sugárzó Zoéba botlottam.
- Jobb apa lesz önből, mint az ön apja – mondta nekem – én… én mindig is szerettem volna, ha… ha többet lát ön bennem, mint egy egyszerű szobalányt… - kezdett bele Zoé, de én már tudtam, mire akar kilyukadni.
- Zoé, tudod, hogy ez egy lehetetlen kapcsolat lett volna. Sajnos ez egy ilyen világ. Itt az ember nem a saját szerencséjének kovácsa. Itt mások kovácsolják az ember szerencséjét. Ezért hagytam itt ezt a világot. – Zoé lehajtotta a fejét, és pityeregni kezdett. Megtehettem volna, hogy veszek egy mély levegőt, felemelem az arcát, és megcsókolom, de nem lett volna semmi értelme, és a búcsúzás is fájdalmasabb lett volna.
- Minden jót, Zoé, remélem, majd találkozunk valahol, valamikor, más körülmények között. – mondtam neki, mint elköszönés. Ő felemelte fejét, és megtörölte könnyes szemeit.
- Kétlem, hogy ez valaha is meg fog történni, de a remény hal meg utoljára. – És ezzel a végszóval el is tűntem a könyves szekrény mögött. Halk súrlódás és néma csend. A csecsemő elkezdett sírni.

Leugrottam a párkány utcai oldalán, és már láttam, ahogyan Edvin a sarkon áll, és vadul integet. Odamentem hozzá, mire ő azonnal elkezdett hadarni.
- Na, na? Remélem sikerült megszerezni a kulcsot, mert, ha nincs kulcs, arany sem lesz. – vigyorgott. Émelyítő volt. Odalöktem neki a ládikát. Szemei majd kiugrottak a helyéről. – Hohóóóóó! Hát sikerült megszerezni. Ugye igazam volt, nem? Ott volt a kincstárban. Tudom, hiszen mondta az egyik buta szobalány, hogy a legtöbb kulcsot ott őrzik. Biztosan nehéz volt megszerezni, nem? Hány őrnek verted be arcát? Remélem jó soknak. Kijött az öreg is? Ő is kapott egy jó nagyot a hatalmas arcába nem igaz? Hehehehehe, most nézhetsz Califax, a saját fiad kirabolt, és nagy emberré tett engem… - folytatta az értelmetlen motyogást, és én csak azért reménykedtem, hogy ne jusson eszébe az örökös megölése, de úgy nézett ki, hogy neki a kulcs most mindennél fontosabb.
Felrohantunk a dohos lépcsőn, berontott a szobába, feltépte a ládát, kiragadta belőle a kulcsot, és elkezdte a másik ládának a kulcslyukába beletuszkolni. Szörnyű volt látni, hogy egy ember eszét mennyire el tudta venni a mohóság. De a kulcsot már nem tudta belerakni a zárba. Két – Stone Spike – meredt ki belőle. A feltörő vér eltömítette légútját, felköhögte, majd egy gurgulázó hang kíséretében eldőlt és meghalt. Kezeim remegtek, lábaimat nem tudtam mozgatni. Öltem. Életemben először elvettem egy ember életét, miután egy új életet dédelgettem. Lehet, hogy rossz ember volt, de nem volt jogom megítélni. Egy számomra ártatlan embernek kellett meghalnia. Óvatosan felemeltem a dobozt, reszkető kézzel kinyitottam a zárat és megpillantottam, ami benne volt. A kő volt az, mint, ahogyan azt Zoé elmondta. Kivettem a követ, a kezemből kicsúszott a láda. Rámeredtem a földrajzi leletre, és nem tudtam elhinni, hogy valaki ezért a darab kőért veszítse el az életét. Elejtettem a követ is. Nem bírtam ránézni. Leguggoltam, felemeltem a laza fadarabot, és nagy nehezen kihúztam a kincsekkel teli zsákot. Ó, ha ez a beteg ember fogta volna ezt az összes értéket, és egy új életet kezdett volna. Akkor talán nem ért volna ilyen véget a története. Lesétáltam a dohos földszintre, óvatosan kinyitottam az ajtót. Az utca teljesen ki volt halva. Kiléptem, hagytam, hogy a hűs esti szellő felfrissítsen, segítsen megemészteni a mai nap eseményeit. Otthagytam a házat, tárt ajtóval, majd csak valaki észre fogja venni a testét, és illően eltemeti. A kincstől másnap megszabadultam egy üzletben, ahol boldogan átvették tőle, bár nem kaptam érte annyit, amennyit kaphattam volna, de nem érdekelt. Nehéz szívvel ültem fel a vonatra, és azon töprengtem, hogy még mennyire gyerek vagyok azokhoz képest, akik az ilyen események mindennapos szereplői. Nem akartam felnőni, nem akartam ilyen gyorsan rájönni, hogy a világ egy kegyetlen hely. De a leckémet megtanultam; a múltat hagyni kell elszállni. A jelenben kell élni, és a jövőre felkészülni, mert úgy járok, mint Edvin Hawkeye, akit elnyelt a múlt árnyéka.