Jonathan McWilliams

Az első gyilkosság

- Már megint miért nekem kell mennem? - kiáltott fel a srác az asztalnál. Hárman voltak, lármás egy társaság. Viszont egyfelől megbizonyosodtam, mind mágusok voltak. Sőt, szerintem akár egy céh tagjai is lehettek. Az öltözékük árulta el, valamint egy-két mágikus gyűrűt is felfedezni véltem egyikőjük ujján. Egy papírdarabot adogattak oda-vissza. Egy felhívás lehetett rajta, mert igen rosszízűen álltak a dologhoz. Lusta banda, nem tudták eldönteni, hogy melyikük vállalja el. Gondolom felváltva dolgoztak és a végén osztozhattak.
Az idősebbik lehetett körülbelül 180 centi magas lehetett. Eléggé kikupálódott fazon volt. Ő lehetett az ész, mert ő jártatta a száját a legtöbbször. Tőle balra egy átlagforma fickó ült. Barna haját egy vörös fejkendővel tartotta fenn, így nem lógott szemébe dús hajzuhataga. Ő többnyire csak figyelte a másik kettő diskurálását, közben olykor-olykor kisebb ásítással próbálta számukra jelezni, hogy számára a téma rém unalmas. A harmadik pökhendi egy alak lehetett, bájcseveje folyton folyvást tele volt szitkozódással. Nem tetszett a fickó stílusa.
Míg a furcsa kis társaságot fizettem a pincér kisasszony kihozta italomat. Az újságot böngészve küldetés után kutattam, közben italomat fogyasztottam. Már késő délután volt, de nem tudtam még mindig melyik küldetést fogadjam el. Majd oda-oda pillantva láttam, hogy mennyire lebegtetik azt a lapot. Döntöttem, ellopom tőlük, érdekel mi lehet az, amit ennyire nem akarnak elvállalni. Nem kenyerem a lopás, de ha rászorulok, akkor nincs mit tenni. Felálltam, felhörpintettem az utolsó kortyot a poharamból és feléjük indultam. Még mindig vitáztak, ahogy egyre jobban közelítettem feléjük. Látom nem tűnt fel nekik mire készülök, pedig szemem egyenest a papíros mozgását követte. Fel s le, fel s le, minden az időzítésen múlik. A megfelelő pillanatban kiragadom a papírt, még mielőtt észrevehetnék, egyből a kijárat felé veszem az irányt. Hátam mögött még hallom a csürhe felháborodott hangját, mikor észreveszik, hogy a felhívásnak eltűnt.
Kilépve a bárból egyből befordultam a bár melletti sikátorba. Ott falhoz dőlve kotorászni kezdtem a felsőm belső zsebében. Egy dobozt húztam elő, a kedvenc cukorkám doboza volt. Bár ellenemre volt a dohányzás, a cukorka mégis egy cigarettára emlékeztetett. Ám én a karamelles ízéért szerettem annyira. Kivettem egy szálat és számba illesztve rágcsálni kezdtem a végét.
- Na, nézzük miből élünk - simítottam ki az előbb zsákmányolt lapot. Egy normális pergamen volt, rajta fekete betűkkel a következő állt:
„Mágusok! Egy testőrre lenne szükségem. Viszonylag erős emberre lenne szükségem, hogy megvédjen az életemre törő mágustól. Busásan megfizetem a vállalkozót. Acalypha városában várok rád.
Crowley Maiden”
Bár nem tartom magam erős mágusnak, azért ez a felhívás mégiscsak izgalmasabbnak ígérkezik, mint a többi, amit az újságban találtam. Gondoltam, üsse kavics elvállalom. A papírlapot összehajtottam és zsebre vágtam, majd megindultam a pályaudvar felé.
Kellemes meleg éjszaka volt, az ember szívesen sétálgat ilyenkor. Így gondoltam, miért is ne, nem kell sietni. Az utcák szinte üresek voltak. Csendes éjszaka volt a mai, csupán egy-egy kocsma mellett elhaladva hallottam az onnan kiszűrődő jó hangulatot. Itt-ott az utca menti házakban még pislákolt egy-egy szobában a fény, de jórészt már sötétség honolt benn. Befordultam a következő utcába, ami már egyenest a pályaudvarra vitt. Jobb oldalt lámpákkal volt kivilágítva utam. Ahogy haladtam csupán egy kutyáját sétáltató hölgy és egy szerelmespár jött csak szemben velem.
Benn az állomáson is csend honolt, szinte teljesen üres volt, csak pár ember várakozott a vonatára. Váltottam jegyet egyenes Acalyphába, majd a váróban helyet foglalva vártam a vonatra. Bár tudtam, hogy vonatomra mintegy fél órát kell még várnom, mégsem mertem egy rövidet aludni, nem kockáztathattam, még a végén valaki kizsebel. Így csak hátradőlve bámultam a plafont és vártam, hogy a gyors szerelvény fékcsikorgatva megérkezzen az előttem lefektetett síneken. Így is lett, a nagy fekete gőzös pontosan előttem állt meg. A kalauz kiszállt, körülnézett, majd mikor észre vett, intett felém, hogy szálljak fel. Utasítása szerint tettem, felkapaszkodtam a szerelvényre. A vagon, amit választottam, üres volt. Tökéletes. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik üléssoron, majd álomra hajtottam fejem.
Hangos vonatkürtre riadtam fel. Végállomás, megérkeztünk. Nyújtózkodva feltápászkodtam, majd összeszedtem cuccomat, leellenőriztem megvan-e mindenem, és leszálltam a gőzősről.
Fogalmam sem volt, hogy hol keressem a fickót, vagy miről ismerhetném fel. Így céltalanul indultam el a megállótól. Kisebb érdeklődés után megtudtam hol találom Crowleyt. Néhány utcával arrébb meg is találtam a roggyant kis házat, amiben élt. Kopogtam kettőt, majd az ajtó résnyire nyílt és egy félénk hang szólt ki rajta:
- Ki az? - kérdezte remegve.
- Jó napot, uram - nem láttam, hogy néz ki, csupán a szemeit láttam ebben a sötétségben, valamint az ajtóra tapadó ujjait. - A meghirdetett munkára jelentkeznék.
- Valóban? Bizonyítsa be!
- Történetesen nálam van a felhívása - húztam elő a hófehér, kissé gyűrött pergament.
- Rendben. Fáradjon be - invitált be. Az ajtót kijjebb tárta, de még így is alig fértem be. Ez a óvatosságának egyik jele volt. A ház belseje aligha tért el a külsejétől, szintén a puritán jelleg volt az uralkodó. Csupán egy bevetetlen ágy, egy konyhaként szolgáló sarok és egy kis íróasztal volt elhelyezve. A berendezés után tekintetem a fickóra tévedt. Pontosabban egy fiúra, alig lehetett 15-16 éves. Állán még csak pelyhedzett a szőr, sima arcába hosszú szőke haja lógott bele. Homloka verejtékes volt a stressztől. Ruházata viszont meglepően eltérő volt a környezetétől, ékes páncélt viselt magán.
- Foglaljon helyett - mutatott a szék felé. Leültem. - Hadd mutatkozzak be. Crowley Maiden vagyok, kezdő fegyvermágus - nyújtotta felém a kezét.
- Jonathan - fogadtam kézfogását. - Várjunk csak, kezdő? Mégis miféle bajba keveredtél barátocskám. - Mivel fiatalabb volt nálam, így nem éreztem helyén valónak a magázást. Érezhettem volna, hogy valami béna gyerek, aki valami nagy hülyeséget csinált. - Aztán mesélj csak, mit műveltél?
- Szégyellem magam, két nappal ezelőtt véletlen fültanúja voltam két mágus beszélgetésének, és megtudtam egy-két érdekes dolgot. Viszont mikor távozni akartam a fedezékemül szolgáló farakás peckébe elakadt a lában, így sikeresen magamra vontam a figyelmüket. Mint később kiderült, mindketten a Blackened Tears nevű sötét céh tagja voltak, az információ, amit szereztem rendkívül titkos volt. Szóval a céh a nyakamra küldött egy Novíciust, hogy tegyen el láb alól.
Lélegzetem elakadt. Mi a fenét hozott rám ez a kis vakarcs. Ha ezt tudom, akkor el sem vállalom a munkát. Lehet, hogy az a három a bárban tudta a részleteket és azért nem vállalta be.
- Uram atyám, akkor miért nem írtad ezt le a hirdetésben, te istenverte gyökér - ordítottam le a fejét. - Ha ezt tudom, ide nem tolom a seggem. Egy Novíciussal még én sem bírok el. Mégis mit gondoltál?
- Sajnálom, kétségbe voltam esve. Tudtam, hogy ha részletesebben írok, akkor senki sem vállalkozik, vagy ha vállalkozik is valaki, akkor nekem az sokba fog kerülni. Nekem viszont csak ennyim van - húz elő a zsebéből egy kisebb erszényt, majd egyből vissza is tette. - Immáron már ez a harmadik rejtekhelyem, folyton megtalál.
- Mert idióta vagy - rivalltam rá ismét. Tudom nem illik ezt tenni a munkaadóval, de rendesen felhúzott a kölyök. - Csupán a nevedet kellett mondanom és a városiak tudták, hol vagy. Szerinted, ha én ide találtam, ő nem fog? Nem kéne mindenki tudtára hozni, hogy itt vagy okos tojás.
- R-Rendben van. Elismerem hibáztam. Segítesz, vagy nem?
- Most már belerángattál. Biztos látták ők is a felhívást és már a városban vannak. Mit tudunk az ellenfélről? Találkoztál már vele? Ha igen, egy leírás is jól jönne. Valamint a mágiád is érdekelne, én is demonstrálom az enyémet - tértem rá a lényegre.
- Ha nem tévedek magas szintű illúzió mágiát használ. Szemtől szemben csak egyszer álltam előtte, majdnem otthagytam a fogam. A csaj átlag magas, hosszú barna haja van és zöld szemei, továbbá fekete göncöket hord. Elég alantas harcmodora van és bármikor, bárhol feltűnhet - zárta le monológját.
- És a mágiád? - kérdeztem rá az általa elhallgatott információra.
- Egyszerű fegyvermágia. Két coltot vagyok képes megidézni, amik mágikus lövedékekkel működnek.
- Remek, ez még hasznunkra lesz. Én magam szélmágiát használok, bár még eléggé kezdetleges, de itt van ez a kis fegyver, amit remekül kiegészít - húztam elő botomat, majd a négyből két funkciót, a kaszát és a pajzsot megmutattam neki. Szemei bizalmat sugallottak számomra, így reménykedtem, hogy ha megjelenik a hölgy nem fog otthagyni, és besegít kicsit.
- Ez a hely nem biztonságos, el kell hagynunk. Pakold össze a szükséges dolgokat, de lehetőleg annyit, hogy ne hátráltasson bennünket. Valamint egy kis élelmet is csomagolj.
- Rendben.
Crowley csak úgy sürgött-forgott a kis hajlékban, közben én az ajtó mellé állva őrködtem. Szerencsére betartotta, amit mondtam, és tényleg a minimális mennyiséget pakolta össze. Végül a konyha felé fordult és összeütött néhány szendvicset.
- Kukucs - szólalt meg egy hang, de mire irányába fordulhattam volna a földre taszított. A poros földön feküdve ismét a hang irányába fordítottam fejem, de sehol senki. Crowleynak is feltűnt, hogy elterültem.
- Itt van - vált ábrázata rémültté, majd nem habozott és megidézte két fegyverét és lőtt egy párat a semmibe. De semmi eredménye nem volt. Mire végzett feltápászkodtam. - Itt van - ismételte meg ismét, a sokktól bizonyára nem nagyon tudott mást reagálni a történtekre. Előhúztam én is fegyverem és kedvenc kaszámmá alakítva készültem az újabb támadásra.
- Erre nem lesz szükséged - ismét a semmiből jött a hang és valami kitépte a kezemből a fegyvert és a sarokba hajította. Nagy csattanással ért földet.
Crowley megint kiakadva kezdett el lőni a semmibe. Ám ezúttal már én is talpon voltam, így a kósza lövedékek közül nem egy felém vette az irányt.
- Ember, állítsd le magad. Még a végén engem puffantasz le - rivalltam rá ismételten. Nagyon idegesített a fiú bénázása.
Ekkor a sarokban a légtér eltorzulni látszott és lila köddel kísérve egy női alak jelent meg. Szemeim elkerekedtek, nem hittem el... Mia volt az.
~ De én úgy tudtam ő füstmágus, mégis mit művel itt. Valóban az, akinek mondja magát, vagy végig hazudott? Ugyan valami tévedés lesz itt... Mit keresne egy ilyen aranyos lány egy sötét céhben!? - Teljesen összezavarodtam.
- Mia! Tényleg te vagy az? Hogy kerülsz ide? Mi a fene folyik itt? - fakadtam ki.
- Jona? Micsoda véletlen. Kicsinálom ezt a kis férget és elmondok mindent.
Teljesen ledermedtem, kész sokként ért a dolog. Nem is tudtam mit csináljak. Ám közben Crowley ki akarta használni, hogy a lány rám koncentrál. Célzott és lőtt. Az első lövés nem talált be. Már épp a másodikra készült rá, mikor észbe kaptam. Nem tehettem mást, Mia a barátom, nem hagyom, hogy egy ilyen kis nyikhaj ártson neki. Mellesleg érdekelt a lány magyarázata is. Futni kezdtem a fiú felé, szerencsére ő ezt nem észlelte. Szél mágiám segítségével a levegőbe emelkedtem és mintegy szaltót vetve kikaptam kezéből a coltot, földet értem és fejbe lőttem a szerencsétlent. Voltam olyan gyors, hogy nem tudta megszüntetni az idézést. De miután Crowley holtan hullott a földre a colt eloszlott a kezemben. Volt colt, nincs colt. De most nagyon nem is zavart. Csupán Crowley holtteste lebegett a szemem előtt, a halántékán tátongó lyukkal együtt, amiből csak úgy csorgott a vér. Nem volt szép látvány. A földre roskadva már teljes zavartságomban majdnem zokogni kezdtem.
- Mégis mi a fenéért történt mindez - motyogtam megtörten.
- Nem a te hibád, előbb-utóbb eljött volna ez a nap - fogta meg a vállam biztatóan Mia. - Mindent elmondok és tiszta lesz a kép.
- Rendben, - néztem fel a lányra - hallgatlak.
- A teljes nevem Mia Herrera, a Blackened Tears nevű céh tagja vagyok. Mágiámról nem hazudtam, tényleg füstmágiát tanulok, de eredetileg illúzió mágus vagyok.
- Tehát benned lakozik a gonoszság?
- Ugyan egy kis gonoszság mindenkiben ott van, bennem is természetesen, de ez nem erről szól. Csupán azért választottam ezt a céhet, mert segítettek rajtam. Valamint tetszik, hogy nem olyan kötött, mint a törvényes céhek többsége.
- Értem. És hogy jövök én a képbe?
- Ez sem véletlen. Az egyik küldetésem alanya vagy, feladatom pedig, hogy felkészítselek és később besorozzalak sorainkba.
- Nem értem, miért pont én? - kérdeztem értetlenkedve.
- Az Archon, aki a mesterem, több feltörekvő mágus közül választott téged ki. Tehetséget lát benned. - Kis szünetet tartott. Lehajolt a holttesthez és megbizonyosodott róla, tényleg meghalt-e a fiú. - Viszont még nem állsz készen. Úgyhogy most útjaink egy időre elválnak. Fejlődj szépen, tanulj és egy nap mikor készen állsz, visszajövök érted. - Ezzel felállt, rám mosolygott és eltűnt.
Ott maradtam együtt Crowley tetemével. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így felfordítottam. Szemei mereven néztek előre, de ő már nem látott semmit sem. Nem törődtem nagyon vele, benyúltam zsebébe és magamhoz vettem a kis erszényt. Belekukkantottam, és tényleg ebben tartotta a nekem szánt jutalmat. A testtel nem tudtam mit csináljak, ha elrejtem nem ér sokat, a vértócsa elárulja, hogy volt ott valami. Így kiléptem az ajtót és egyenest a következő vonatra igyekeztem. Vissza se néztem...

A titkos társaság

Ismételten egy csodás reggelre ébredtünk, illetve én csak ébredtem volna, de a világtól mindig lemaradva az én időzítésem olykor-olykor igen sokat késik. Így volt ez a mai nappal is, vagy százszor csaptam le az ébresztőórát, és mondtam, hogy „légyszi még öt perc, csak ötöt,” s aludtam azon nyomban vissza, vissza mézédes álmaimhoz. Igen szép futurisztikus álmom volt. Egy mágustornán láttam magamat, elgondolni sem mertem volna, hogy én valaha is oda kerülök, hisz a sötét oldalt képviselem. Bár elég homályos volt minden, mégis azt vettem ki, hogy a döntő végjátéka folyik, egyetlen csapás és nyerek. Hatalmas mágikus erőt szabadítottam ekkor fel, és minden erőm latba vetve győzedelmeskedtem az ellenfél felett. A bíró odajött, tízig számolt, majd jobb karomat az ég felé emelve bejelentette az idei mágustorna bajnokát. S persze én örömittasan fogadtam eme remek hírt, ez a bárgyú vigyor szinte ráfagyott arcomra és nem bírtam szabadulni tőle. Pezsgős üvegek dugói, rengeteg, több színben pompázó konfetti, s megannyi sapka repült az égbe az ünneplő tömeg részéről. Mind az én nevemet skandálta. Eközben engem felkísértek egy dobogószerű emelvényre, ott ünnepeltettem magam egy ideig. Aztán egy csinos hölgy, valami szépségkirálynő-féle közeledett felém, hogy átadja a díjat. Boldogsággal telve fogadtam, s mikor egy forró csókot készült nyomni ajkamra... Képszakadás.
Ismételten az a fránya vekker kezd jajveszékelően csengésbe. Ezredszerre teszi, de már nem bírom lecsapni, s így kiűzi az álmok szememből. Felülök az ágyon, a takarót félretolom, és álmos szemeimet dörzsölve ásítok egy jókorát. Eztán az órára tekintek.
- Jézusom, délután két óra. Huh, kicsit elaludtam - méltatlankodtam, jelezvén magamnak, hogy ma még nem igen csináltam meg az eltervezett dolgokat, csupán aludtam. - Nos akkor hajrá - próbáltam bíztatni magamat.
Gyors magamra kaptam valami ruhát és a konyhában egyből betámadtam a hűtőt. A reggeli a nap legfontosabb étkezése, s én ezt tiszteletben is tartottam, így egy jókora vaníliás táskát előkotorva helyet foglaltam étkezőm asztalánál.
- Hoppá a tejet elfelejtettem - ugrottam fel ismét, és a hűtőajtót feltárva, benyúltam rajta a tejtermékért. Lustaságom toppon volt, hisz se tányért, se poharat nem szedtem el a reggeli lakomához, „így nem kell majd elmosogatni” magyaráztam be magamnak. Hamar befaltam az étket, majd gyorsan letakarítottam az asztalt, gyorsan megmostam arcomat és az ablakon át távoztam. Egy gyengébb Wind Blast-ot küldve lezártam magam mögött, és repülve ereszkedtem le az utcára a nyüzsgő tömeg közé. Odakint dermesztő hideg volt, nem csoda, hisz ez jelezte kedvenc ünnepem a Karácsony közeledtét. Igen, a Karácsony volt mind közül a legjobb, a szeretet ünnepe, mikor együtt a család és mindenki ad s kap is valamit. Habár én magam rég láttam családomat, de úgy terveztem, hogy talán e nemes nap alkalmából meglátogatom őket. Be kell valljam, kissé hiányoznak, és biztos ők is örülnének jelenlétemnek a szeretet ünnepén. Kabátomba burkolózva haladtam tovább az utcám a tömeg között, hogy első teendőmet elvégezzem. Volt a városban egy kisebb üzlet, ahol minden nap megfordultam, isteni teafűket árusítottak és mindig örömmel fogadtak mikor betértem egy újabbért. Sőt ha új fajta íz jött az öreg árus mindig megkínált egy kevéssel, mondta, hogy rakjam el és próbáljam ki. Persze én is örültem az ingyen megszerzett portékának. Tehát ma is az volt az első pont, hogy betérjek hozzá. Nagy üggyel-bajjal kerültem ki a szembe jövőket, mígnem hirtelen egy idegen alak szólított meg:
- Hé, fiatal ember, nem akar szerencsét próbálni? - súgta oda. Egy kopaszodó középkorú férfi volt, barna ballonkabátot viselt, és egy papírt tartogatott a kezében. Közelebb mentem hozzá, mutatván, hogy érdeklődöm az iránt, amit épp mondani készül.
- Menj el erre a címre. Itt pontos utasításokat kapsz.
~ Hmm egy küldetés? Miért ne! Mindig jól jön egy kis pénz a házhoz - gondoltam, majd elkaptam a kezéből a cetlit. Egy pillanatra megzavart valami, neszt hallottam és afelé koncentráltam, s mire vissza fordultam a fószer eltűnt, mint a kámfor. Furcsa. Nem is nagyon törődtem vele, jobban hajtott a kíváncsiság. Meg hát a pénz is jól jön, segít a mágiatanulásban. Lecsekkoltam a címet, itt volt a város másik végén. Elég veszélyes környék volt, mindenütt rosszarcú alakok, tolvajok, útonállók, haramiák. De biztonságban éreztem magam, hisz erősebb voltam náluk. Igaz ha összefogtak volna, lehet kicsit megizzasztottak volna, de reméltem nem fog megtörténni. Lassan meg is érkeztem a kitűzött cél elé. Első ránézésre egy lerobbant csehó volt. Ódon, kopott betonfalak, szúrágta vasrácsos faajtó, szűk kicsi ablakok melyen át tömény dohányfüst áramlott kifelé. Kopogtattam kettőt az ajtón, de semmi válasz, hát benyitottam.
- Hahó! Van itt valaki? - Továbbra is néma csend. Tettem egy kört, s végül az üresen álló roskadozó bárpultnál helyet foglaltam. Ezt is már jócskán megrágták a nyüvek. Szemközt az italos polcok üresen álltak, volt amelyik le is volt már szakadva. A nagy tükör tele volt repedésekkel, és jobb sarka hiányzott. Az asztalok egy részén az ottmaradt maradék díszelgett megrohadva, s már csak a legyek szállottak rája, a székek pedig szanaszét rakosgatva.
- Miben segíthetek? - jelent meg szinte a másodperc töredéke alatt egy férfi előttem, annyira meglepett, hogy majdnem leestem a székről. Csaposhoz méltó ruhát viselt és egy törött poharat törölgetett. Egy pillanatig nem figyelt oda és megvágta az ujját. - Ó, hogy a rosseb... - elhallgatott, s ismét rám pillantott, de a meglepetéstől kapott sokk még kicsit visszafogta beszélőkémet. Erőt vettem magamon és előhúztam zsebemből a papírt:
- Ezt kaptam egy alaktól. Azt mondta itt kapok további információkat - simítottam közben ki elé a papírlapot.
- Á, igen. Szóval te lennél az a bátor jelentkező, aki elvállalja eme nemes küldetést - mosolyodik el.
- Nem mondtam, hogy vállalom. Mennyit fizet?
- Bőven eleget, de ahhoz el is kell végezni a munkát. Nincs előleg, csak végösszeg.
- Miről lenne szó?
- Azt beszélik az alvilági népek, hogy a Mágus Tanács nagy razziát szervez és ennek fejében egy titkos társaságot állított az művelet élére. Nem kell többet tenned, mint bejutni a Mágus Tanács falai közé, és megszerezni a razzia pontjait, hol s mikor csapnak le. Ennyi, se több, se kevesebb.
- Egy beszivárgás? Nem nagy cucc. Hol keressem őket?
- A pletykák szerint az Erában lévő központ alagsorában folynak a tárgyalások.
- Rendben. Elvállalom - s ezzel felpattantam a székről és távozni készültem.
- Várj! Nem lesz szükséged egy társra?
- Nem kell segítség, magam is megoldom. Csak fizess, ennyi a lényeg - intettem hátam mögé, majd a szúette faajtón át távoztam.

Era, a főváros... Nem igen szeretek itt megfordulni, főleg mivel egy sötét céh tagjaként vagyok jegyezve és egy gyilkosság is van a nyakamon. Igaz erről ők mit sem tudnak, tudtommal. Bár ki tudja, lehet hogy az informátorok között már cserélődik erről az információ. Gyalog érkeztem, hosszú és fárasztó volt az út, de szívtam egyet mágikus cukorkámból és máris minden erőm visszatért. Nagyvároshoz híven tele voltak az utcák ezen éjszakai órán is. Az útszéli ivókból vidám hangulat hallatszott ki, az üzletek előtt sorok kígyóztak. De most nem igen érdekelt az egész város sajátos kis varázsa, dolgom volt, így egyből a Mágus Tanács felé hajtottam. Kastélyszerű épület, csupa cicomával és hatalmas birtokkal körülvéve. Nem volt nehéz beosonni, elég gyenge az őrség. Na meg ki az a hülye, aki a Mágus Tanácshoz készül betörni. Nos én volnék, de nem is igazán nevezném betörésnek. Csak jótékony információ gyűjtés. Egész jól ment ez az árnyként való mozgás, Mia rendesen kitanított. Meg jól is jön egy illúziómágusnak, igaz előbb a mágiát is el kéne sajátítanom hozzá. Alagsor, gyorsan megleltem. Halkan, nesztelenül osontam. Sehol senki. Furcsálltam, de ha könnyebben mennek a dolgok, az nekem csak jót jelent. Egész addig haladtam mígnem egyik teremből csevej szűrődött ki. Ők voltak azok, legalábbis ahogy hallgattam őket erre a következtetésre jutottam. Szorgosan lejegyzeteltem mindent, nem hagytam ki még a leglényegtelenebbnek tűnő információt sem. Hamar véget ért az ülés, és én búcsút véve tőlük távozni készültem. Kifelé menet eszembe jutott, hogy elég titkos ez a razzia, ezért nem voltak őrök, mert ami ergo nem létezik, miért kéne felügyelni? Az udvar közepén jártam mikor egyszer csak hangokat hallottam:
- Vége lehetne már a műszaknak, a gyerekek és az asszony már vár otthon.
- Jó ha valaki családos, igaz Alef?
- Igen. Nem tudom mi lenne velem nélkülük.
Ketten voltak, rúna lovagok. Biztos épp napi őrjáratukat végezték. Egyszer csak szétváltak, ismét lement némi szóváltás, de már távol voltak ahhoz, hogy halljam. Viszont itt volt az esélyem. Azt, amelyiknek véleményem szerint nincs családja, hátulról elkaptam és fejét a betonfalnak vágtam. Vérző fejjel hullott a földre, meghalt. Nem zavart, viszont nem hagyhattam nyomokat, el kellett rejtenem. Rejtekül egy bokrot használtam fel, beletelik pár napba, mire megtalálják, de legalább nehezen lesz a gyanú rám terelhető. Felvéve egyenruháját s elvegyülve az őrök között nagyon könnyen kijutottam. Odakint ismét maskarát váltottam és egyenest tartottam vissza megbízómhoz. Mosolyogva fogadott:
- Áh, hát meg is volnál?
- Igen, mint mondtam egyszerű meló volt. Most fizessen - csúsztattam át neki a kis noteszt, amit tele irkáltam.
- Előbb megnézem mit akarsz rám sózni - vette fel a noteszt és átlapozva, néha-néha nagyokat hümmentve így szólt: - Megfelel. Parancsolj, a fizetséged - adott át egy bőrszütyőt. Felkaptam azt és távoztam. Kint az utcán jól elrejtettem jutalmamat, nehogy megtámadjanak a banditák. Aztán mikor biztonságos területre értem elővettem ismét, a száját széthúztam és belepillantottam. Elégedetten fogadtam a bent lapuló gyémántok összegét.

A kirakós játék
1. fejezet: Az exceed esete a varázskulccsal


Meleg nyári este volt... Meleg!? Az nem szó rá, egyenest forrt a levegő, s az ember már majd délibábot látott minden egyes utcában, ahogy a falak között ragadt hő hullámozva szökött a kék ég felé. Mindenki lengébb ruhára váltott, nagy örömömre a lányok többsége nem igen bírta már ezt a forróságot és inkább bikiniben merészkedett ki az utcára. Naphosszat tudtam bámulni, ahogy az előttem sürgő-forgó szépségek riszálják a formás feneküket. Rajtam sem volt sok minden, csupán egy sort és egy kigombolt inget vettem fel, így is nehezen tűrtem, de mégsem mászkálhattam félmeztelenül egy Blackened Tearses kendővel a felkaromon, hirdetve a rám vadászó Mágus tanácsnak, hogy „Hé, itt vagyok, kapjatok el.” Így kénytelen voltam elviselni az inget, habár csöppet beleizzadtam már. Pedig még csak egy helyben ültem, de az izzadság cseppek homlokomról indulva versenyt futottak egymással, melyikük éri el előbb állam, ahonnan boldogan csöppenhettek lefelé mellkasomra, hogy újabb és újabb meccset vívjanak egymás ellen. Egy kis bisztró teraszán üldögéltem a biztonságos árnyékot adó napernyő alatt. Mellettem egy kis kerek asztal, s azon egy ízletes, jéghideg koktél, benne kis díszes napernyővel, s citromkarikával a szélén. Untam már a sör ízét, így pár napja koktélozásba kezdtem, ez az ötödik, amit kipróbálok. Érdekes, bár kissé savanykás íze volt, még remekül hűtötte testem, ahogy lecsusszant torkomon egyenest a gyomromban, hol a hideg szerte áradt testem minden egyes zugába. Gyűlöltem a meleget, mindig is az ellenségem volt, az árnyékba zárt, s ha onnan szabadulni akartam igen csak megviselt a tűző Nap. De nem volt választásom, valamivel meg kellett keresni a napi betevőt, s a lakbérre valót, ám a céh kissé messze volt Magnoliától, és ilyen melegben eszem ágában sem volt útra kelni, inkább a városi hirdető táblát választottam. Nagy nehezen rávettem magam, hogy az utolsó kortyot is legurítva, feltápászkodjak, a biztonságos árnyékből a Napra merészkedjek. Pajzsomból simán árnyékot adó fedezéket csinálhattam volna, de lustaságomból eredendően semmi erőm nem volt ahhoz, hogy egy pajzsot hordozzak a fejem felett. Ahogyan a hét ágra sütő lánggömb alatt gyalogoltam éreztem, hogy szervezetem egyre jobban hozzászokik a meleghez, bár homlokomon ott gyöngyöztek az izzadság cseppek, s egy-egy lecsorgott arcomon akár egy könnycsepp és államról fejest ugorva, nyomott hagyott a kövekkel kirakott utcán. Szerencsére nem voltam olyan messze a központtól, ahol a hirdető tábla állt, s csak remélni mertem, hogy valamely épület árnyékot vet rá, s így hosszasan szemezgethetek a felkínált lehetőségek közül. Szerencsémre így volt, a tábla mögött magasodó barokkos épület hatalmas sötét területet kínált fel. Ki is használtam gyorsan az alkalmat, hogy senki nem legyeskedett körülötte, s mély vizsgálatba kezdtem. Volt itt minden, elveszett házi kedvenc keresésétől a méregkeverésen át, egészen a démonvadászatig. Ám engem mégis egy játékosnak tűnő felhívás fogott meg, egész kíváncsi lettem rá. A cím ott állt feketén: Kirakós játék. „Az első, aki összerakja a feladatokban megadott rejtélyeket, busás jutalomban részesül. Minden egyes megoldott feladat után jutalom üti a markát, ám vigyázz, mert feladatonként nehezedik a játék. Nem sokan élték eddig túl.” Az utolsó mondat nem igen tetszett, mivel lehet, hogy átverés az egész.. Megkerestetik velünk a sok pénzt, s végül eltéve minket láb alól bezsebelik azt. De mégis valahogy nagyon vonzott az egész, kíváncsi lettem rá, s kissé játékos lázba hozott, így úgy döntöttem megpróbálkozom vele. De hiába forgattam a papirost, sehol sem találtam a megbízóval való találkozó helyszínét. Addig-addig vizsgálgattam, míg épphogy már kezdtem lemondani róla, mikor egy apró fülsüketítő zaj kíséretében egy érdekes figura jelent meg előttem. Furcsa kis lény volt, aránytalan teste narancssárga színben pompázott, a szeme fehérje sárga volt, akár csak egy májbeteg emberé, rám meredtek. Tömzsi kezeit akár egy igazi kapzsi ember dörzsölgette össze. Másodpercekig bámultunk egymásra, majd megszólalt:
- Te volnál a következő? - mosolyodott el, de ez a mosoly semmi jót nem hordozott magában, egyszerűen ördögi volt.
- A következő mi? - kérdeztem vissza pimasz módon.
- A következő hősünk, ki megtalálja Fiore kincseit.
- Már miért lennék az? - szálltam vitába vele. - Egy szóval sem mondtam, hogy elvállalom.
- Már eldöntetett, mikor leszakítottad a falról. Egy különleges mágiával átkozta meg Aion uram azt a papírost. Hozzád van nőve, s ha elbuksz, vagy netán megfutamodsz, végez veled a sötétség szolgáinak egyike.
- Mi!? Na ne szórakozz velem! Mégis, hogy képzeled! - készen álltam, hogy megüssem, de valami lelassított.
- Csak lassan a testtel, ifjú harcos. Feleslegesen hadakozol velem, az átok megvéd. De ha nem teszed, amit mondok, nos... halott vagy - kacagott fel harsányan.
- Rohadj meg, te szemétláda - köptem egy nagyot, s a nyálrengeteg kis barátunk lába előtt landolt. Visszafogtam magam kissé, mert mégis csak az életem volt a tét. - Rendben. Mi az első feladat?
- Máris, máris. - Csettintett egyet, s egy darab fecni jelen meg kezében, majd vizsgálni kezdte. - Lássuk csak... Igen... Hmm...
- Ki vele!! - kiáltottam ingerülten, látszott rajta, hogy csak az időt húzza.
- Értem. Egy exceed a célpont, van nála egy igen fontos kulcs.
- Milyen kulcs? És milyen exceed?
- Egy varázskulcs. Hogy milyen? Nos azt nem árulhatom el, még lelőném a következő feladatot - kacagott. - Viszont az exceeddel bajban leszel, ifjú harcos. Annyit segíthetek, hogy egy keleti kolóniában él, többet nem áll jogomban mondani.
- Rendben. De ha nem tartod szavad, megtalálom a módját, hogy feltörjem az átkot és akkor apró darabokra cincállak és odaadlak annak az Aionnak, majd ő következik - fenyegetőztem. Azzal morcos ábrázattal hátat fordítottam neki, és ott hagytam, de még hallottam, amint utánam kiált:
- Az nem fog menni, ifjú mester! - kacagott fel ismét harsányan.
Teljesen felhúzott ez a kis dög, annyira, hogy véletlenül nem keletnek, hanem nyugatnak indultam meg. Egy fél fordulatot téve haragos tekintettel vonultam el a kis szörny előtt.
- Egy szót se! - rivalltam rá, s ő csöndben maradt.

Fél nap járás alatt elérkeztem a keleti erdőhöz, s nem vágytam másra, mint egy hűs szobára és egy hideg zuhanyra. Útközben megváltam az ingtől, így már félmeztelenül, verejtéktől áztatva kutyagoltam tovább. Reméltem, hogy majd a sűrű rengetegben enyhül az időjárás, de ez nem nyert, itt is dög meleg volt. Már vagy háromszor körbejártam az egész erdőt, de sehol egy árva exceed kolónia, még egyetlen egyedet sem láttam. Az orrom alatt szitkozódva kezdtem teljesen magamba fordulni, mígnem mindenkinek, akit megpillantottam volna, csak ártani tudtam volna. Aztán egyszer csak egy fehér farkat pillantottam meg az egyik bokor felett táncolni. Egy apró arany csengettyű volt a végére fűzve egy rózsaszín masnival. Nem tudom, hogy a fáradtság miatt az eszem játszott velem, vagy valóban ott volt-e, de már annyira elegem volt ebből az egészből, annyira a tengerpartra vágytam, hogy nem cicáztam, támadásba lendültem. A bokrok közé vetve magam a cicafark után egyre mélyebbre és mélyebbre kergettem az erdőben. Éreztem, ahogy folyik végig a hátamon a víz, miközben a hideg ellenszél borzolta végig, és az exceed egyre közelebb és közelebb került hozzám. Alig pár centiméter választott el tőle, mikor úgy éreztem itt az ideje rávetnem magam, ám egy kicsivel meglógott, így pofára esve csúsztam ki a bokrok közül. A nagy porfelhőben azt hittem egy pillanatra eltévesztettem, de aztán ahogy oszlott a felhő megpillantottam velem szemben a hófehér macskát. Pislogott kettőt, és puff... átváltozott azzá a gusztustalan lénnyé, akit most szent isten, hogy kicsinálok.
- Mi a fene!? - meglepődöttségem haraggal teli volt.
- Teljesítetted az első feladatot - jelentette ki, de én még mindig nem értettem.
- Mi a fene!? - ismételtem a kérdést most már hevesebben.
- Ó, igen, az első feladat a kitartásodat mérte fel, és megfeleltél.
- Hol a pénzem, féreg? - követeltem jussomat.
- Parancsolj - nyújtott át egy kis bőrszütyőt, s mellé egy rozsdás kulcsot.
- Ez meg mi? - vizsgáltam meg jobban a kulcsot. Régi példány lehetett, a rozsda már majdnem elette az egészet.
- A következő feladat eszköze. Az ész próbája... - tartott egy kis szünetet. - Habár elhinni, hogy a keleti erdőkben egy exceed kolónia él, nem túl eszes - kacagott fel.
- Rohadék - sziszegtem. Megint csettintett és egy újabb cetli tűnt fel.
- Azt mondja, második feladat. A manó a kulcs mindenhez.
- Ez mégis mit jelent?
- Nem tudom, neked kell rájönnöd ifjú harcos - megint azzal a bárgyú vigyorával tekintett rám.
- Remek, még egy idióta talány. Mondd csak... öhm, még a nevedet sem tudom, bár nekem a féreg is megteszi...
- Remus - hajolt meg -, szolgálatodra.
- Cöh, mit hajlongasz itt, mint valami vásári bohóc.
- Úgy illik, hogy a másik fél is bemutatkozik - szólt gúnyosan.
- Jonathan... szolgálatodra - tettem hozzá magam is gúnyos hangnemben, ha már úgy is az életem volt a kezében.
- Akkor hát, indulhat a második kör, Jona-san - jelentette ki.
- Ne becézgess, féreg. És már épp indulni készültem, csak valahogy folyton azt hallom, hogy jár a szád, és zavarja a gondolataimat. Mégis mi a jó fenét kezdjek én egy rozsdás öreg kulccsal!? - törtem ki dühödten, s elindultam, hogy teljesítsem a második feladatot. Mégis, hogy a fenébe fogom túl élni ezt a kirakós játékot, ha ez a Remus előtte az őrületbe kerget!?
- Rohadj meg, te féreg - mondtam oda neki még egyszer, majd szép lassan és csöndben gyalog indultam vissza Magnolia városában, remélve, hogy Sven barátom tud valamit erről a kulcsról, és tovább léphetek a harmadik feladatra.

Képtelen valóság

Hőség. Utálom. Mégis az úton baktatva haladtam, hogy egy újabb küldetést szakítsak le a falról. Kellett a pénz, nagyon is szükségem volt rá, hogy biztosítsam a következő hónapokra a kiadásaimat. Nyikorgott az öreg, megfáradt faajtó, ahogy betértem a céh épületébe. Odabent kellemes hűvös fogadott, szinte megborzongtam.
- Üdv itthon - köszöntött az árnyékból előlépve Mia. Annyira utáltam, mikor ezt csinálja.
- Szia - köszöntem vissza, majd mintha ott sem lenne, elindultam egyenest a küldetésfal felé. Sokáig kutattam, kerestem, melyik lenne a legmegfelelőbb, míg nem ráakadtam egy igazán érdekesre. Élénkzöld papíros volt, s rajta egy cím, és egy összeg, semmi több. Mégis valahogy vonzott a dolog, hogy megtudjam, mégis miféle kaland lehet ez. Leszakítottam, nehogy más felkutassa a helyet.
Hosszú göröngyös utakon, végül eljutottam Hargeonba, a kijelölt városba. Már csak egy bizonyos helyet kellett megtalálnom. Információim szerint valahol a kikötőben egy kis bárocska lapult, oda kellett hát mennem. Bent már többen is várakoztak, sőt egész zsúfolt volt a hely. De még mindig a kíváncsiság húzott maga után, hát én is beléptem közéjük. Mindegyikükről lerítt, hogy mágusok. Régóta várakozhatnak itt, hisz jókedvűen mulatoztak, iszogattak, egész jó hangulatot kreáltak. Időközben egyre többen és többen érkeztek. Már több mint fél órája semmi esemény, talán átvertek minket? Már épp elhagyni készültem az épületet, mikor testem elnehezült. Fejem kótyagos lett, tántorogni kezdtem, alig sikerült megállni a lábamon. Egyensúlyomat vesztve dőlök el, s nagy puffanással földet érek. Minden elsötétül.
Egy kis szobában térek magamhoz, két társammal karöltve. Egyikük sem szól, mikor magamhoz térek. Az egyikük egy szőke, vörös szemű srác, nem igazán fogja meg tekintetem. Viszont a másik, egy gyönyörű szép hölgy, aranysárga hajjal, igéző zöld szemekkel, és örömömre telt idomokkal. Hamar feltűnik neki, hogy tekintetem igencsak szaporán rajta legeltetem.
- Van valami az arcomon? - kérdezi kissé célzatosan, hogy ne bámuljam annyira.
- Nem, nincs - válaszolok zavarodottan, de perverz tekintetem még mindig melleit fürkészik.
- Perverz - kap hirtelen mellkasához. De végül is, helytálló volt válaszom, hisz nem az arcát bámultam.
- Ahahahaha, viccesek vagytok - így a szőke srác. - Ti se tudjátok, hogy kerültünk ide, mi?
- Ami azt illeti, egy küldetés miatt, Hargeon egyik bárjába mentem, de aztán minden elsötétült és itt ébredtem - magyarázkodik a lány. - Egyébként Pruedence Lains vagyok, Dragon Fang - mutatkozik be. Ezek a fránya törvényes céhtagok mindig odateszik, honnan jöttek.
- Valahogy én is, így kerültem ide. Eugene Hexx, Lamia Scale, szolgálatodra.
~ Cöh, hülye ficsúr.
- És te? - fordul felém Eugene.
- Csupán a véletlenek útján kerültem ide. Egy átlagos közszereplő vagyok ebben az óriási melodrámában. Ami dramaturgiai szempontból nem a legkedvezőbb, de hát mit tud az ember kezdeni egy ilyen közhellyel. Inkább maradok a legszürkébb egér, mint a legékesebb páva. Óh, igen... egy nevet is kéne mondanom, gondolom. Hívjatok mondjuk... Jonathan a halálhozó. Vagy hmm~ Jonathan a...
- Perverz - vágott közbe Pruedence. - Tökéletes lesz - mondta kimért hangsúllyal.
- Szóval csak Jonathan - állapodtam meg végül. - Szóval... - kezdtem volna mondandómba, mikor az ajtóban megjelent egy újabb ismeretlen alak. Talán a megbízó, vagy egy újabb pénzhajhász idióta? Kíváncsian vártam.
- Nos, gondolom már kíváncsiak, miért is vannak itt - kezdett mondókájába, miközben megfordította a sarokban álló széket és szemben ült le rá. Kezével végig simított dús, ősz haján. - Elsősorban, Ellas vagyok, a Steel&Spark nevezetű kereskedő céh mestere vagyok. Örvendek. - Komoly ábrázata nem azt súgta, hogy örvend. - Elsősorban, elnézést, hogy altatógázzal töltöttük meg a helyet, de csak három mágust tudunk megfizetni, és maguk tűntek a legjobb választásnak. - Úgy tűnik, ez az „elsősorban” szó nagyon hozzánőtt az öreghez. - Eugene Hexx, a Lamia Scale fénymágusa, Pruedence Lains, a Dragon Fang hangmágusa, és Jonathan...
- Hé, öregapó! Ennyi elég is lesz... - szóltam közbe egy Red Fire Ball-t a kezemben tartva, némi nyomatékosításképp. Egyből ért a szóból, hogy nem szeretném felfedni kilétemet.
- Szóval, Jonathan, aki azért fontos alkotója kis csapatuknak, mert ő bír a legtöbb fizikai sérülést okozó mágiával.
- Térjen a lényegre, uram - vágott közbe Eugene. Az öreg megköszörüli a torkát, és a tárgyra tér:
- Nos, nemrégiben céhünk legértékesebb tagját... nos... Elsősorban, hogy is magyarázzam el. A fiú, Joffrey, megküzdött egy fekete mágussal. A mágus sokkalta erősebb volt a fiúnál és a Genesis Zero nevezetű mágiát alkalmazva rajta, fogságba ejtette.
- Genesis Zero? Olvastam már róla - szóltam közbe. - Akkor nem túl jók az esélyei. Mikor történt?
- Két napja. Kérem, megfizetem Önöket, csak mentsék ki. Az egyik jó barátom lent vár vele az alagsorban, bejutatja Önöket a fejébe. Nos, elég volna egy fénymágus - ezért van itt Eugene úr -, de ki tudja, mi várja Önöket ott belül, így jobbnak láttuk, hogy két testőr kísérje.
- Fizetés? - kérdeztem rá a számomra leglényegesebb pontra.
- Bőségesen megfizetlek mindhármatokat - jött az egyszerű válasz.
- Remek, elfogadom a munkát - vigyorogtam.
- Te teljesen hülye vagy... Ilyen könnyen elfogadni egy ilyen veszélyes feladatot - fakadt ki rám Pruedence, pedig elsőre nem tűnt ilyen robbanékonynak. Maga is észre veszi, hogy kiesett kissé a jégkirálynő szerepéből, s lesütött szemmel ül tovább.
- Igen. Ilyen könnyen. Szeretem a kalandot és a veszélyt. Az életemet elveszíthetem... de ugyebár, ha mindketten itt vagytok, közel olyan erősnek kell lennetek - magyaráztam.
- Ms. Lains, Mr. Hexx, vállalják? - kérdezett rá Ellas mester.
- Vállalom - válaszolt egyszerre a két mágus.
- Nos, akkor kérlek, kövessetek.
Egyenest lefelé haladtunk a pinceszintig, majd ott a lépcső alján balra fordulva egy katakomba rendszerben kötöttünk ki. Egy hosszú, nyirkos folyosón vezetett minket végig, aztán egy jobb kanyar, majd még egy lépcső. Egy rövidebb folyosón balra ment be az első ajtón. Egy kis terem volt. Homály honolt odabent, hála a kis, gyenge fénylakrimának. Középen egy széken, egy férfi ült megkötözve. Nem volt eszméleténél, és eléggé megviseltnek látszott. Arcán hosszú heg haladt végig, fekete zsíros haját hátrakötve viselte. Szakadt ruhái árulkodtak arról, hogy ádáz csatát vívott ellenfelével. Sietnünk kellett, ha meg akartunk menteni valamit is a férfi elméjéből.
- August bejuttat titeket az elméjébe - szólalt meg Ellas, s ezzel egy időben egy sámán kinézetű férfi lépett be a terembe. Szemeivel méregetett, de nem szólt semmit. Közelebb lépett Joffreyhoz, tenyerét a fejére tette és mormolni kezdett valami számomra érthetetlen ősi nyelven. - Kérlek, helyezzétek a kezeteket az övére - utasított a kereskedő céh idős mestere. Mindhárman eszerint tettünk, bár Pruedence kissé vonakodott.
A mormolás egyre halkabb lett, érzékeim tompulni kezdett. Hiába láttam, hogy a többiek szája mozog, semmi sem hallottam. Majd a kép is lassan elmosódott, körülöttem minden homályos lett. Elsötétedett minden. Mintha csak lehunytam volna a szemem, ismét kivilágosodott, de sokkal világosabb volt, mint a katakombákban. Már nem a pinceszinten voltam. Sőt, gyanúm szerintem nem is az általam ismert világban. Körülöttünk, káosz, romlás, kiégett épületek, lángoló talaj, fekete varjak mindenütt. Joffrey elhaló elméjében voltunk.
- Borzasztó - szólalt meg elszörnyedt arccal Hexx.
- Nincs időnk bámészkodni, haladjunk! - utasított mindkettőnket Pruedence. Az ámulatból magunkhoz térve mindketten követtük a lányt. Tiszta ösvény vitt végig utunkon, de fogalmunk sem volt vajon a jó irányba vezet-e. Furcsa érzés kerített hatalmába. Gyanús volt, hogy nagyon szabadon mozogtunk ezen az ösvényen és semmi veszedelmes nem leselkedett ránk. Hamarosan egy barlang szájához értünk. Méreteiben vagy háromszor nagyobb volt nálunk a belmagassága.
- Hé, tutira erre kell mennünk. Nem néz ki valami jól - panaszkodott Hexx.
- Ha nem tetszik, megfordulhatsz. Bár, ha el akarsz futni, nincs más választásom, mint leütni, és magammal vonszolni - nevettem. - Szükségünk van rád, Hexx. Tovább kell mennünk!
Pruedence csak egyetértően bólintott, mikor szemében nézve vártam egy kis segítséget. Szerencsére nem kellett a fénymágust győzködni. Kicsit szétnéztünk, egy kis erdőséges terület volt a barlang előtt, igaz lángokban állt, de szerencsére találtunk két szál száraz fát. Néhány nélkülözhető ruhából és egy Eugene táskájából előkerülő benzinnel - a fene tudja, miért hord ez magánál ilyesmit - fáklyákat készítettünk. Meggyújtva a két fabrikált fáklyát beléptünk a barlangba. A kinti tűző nap és lángoló környezet keltette meleghez képest, bent nyirkos, hideg levegő volt. Hajamba hűvös szellő kapott, ebből tudtam, hogy biztos van másik kijárata, különben nem járna a levegő. Teljesen monoton volt ez az egész, semmi kaland, semmi izgalom... Csak egy üres, unalmas barlang. Legalábbis ezt gondoltam, amíg minden a feje tetejére nem fordult.
Már húsz hosszú perce imbolyogtunk a barlang nedves falai közt, mikor egyszer csak a fáklyák lángja kialudt. Egyáltalán nem furcsállta egyikünk sem. Tovább haladtunk, és már épp azon voltam, hogy meggyújtom mágiámmal a fáklyák, mikor kezem valami puhába ütközött.
- Óh, Pruedence? Hmm... - Markolásztam picit azt a kellemes tapintású valamit. - Azt hittem nagyobb a melled - szemtelenkedtem nevetve, majd a következő pillanatban lángra lobbantottam egy Blue Fire Ballt. Ahogy fényesség kerekedett, lefagyott arcomról a mosoly. Sokat olvasok, nagyon sokat, és egyből felismertem. Pruedence és Hexx sehol nem volt, és egy Flamecrawler mellét tapiztam épp. Reszkető vigyorral emeltem le a démonról kezemet és egy bocsánatot akartam kicsúsztatni a számon. Időm nem volt rá, egyből bekaptam egy ütést tőle, ami egészen a barlang faláig repített. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről.
~ Mégis, hogy kerül ide egy ilyen veszedelmes démon!? - Nekilódultam, és szerzetes botomat leakasztva a hátamról, aktiváltam erejét. Két Wind Bladest indítottam fel, ám utána csak pislogni tudtam az értetlenségtől. A támadás keresztül ment a démonon. Még magamhoz sem tértem, az már támadott, és ismételten jókora ütést vitt be, az ütés helyén meggyulladtam. Most már kezdett derengeni, hogy odakint miért állt minden lángokban. Az a szemét mágus egy tűzdémont zárt be szegény Joffrey fejébe. Felkelni sem tudtam, ő már ott állt előttem. Kezét nyakamra fonva emelt fel, majd felnyomott a falra. A levegő egyre jobban szökött ki tüdőmből, hiába próbáltam újabb adaghoz jutni, szorítása olyan erős volt, hogy nem sikerült. Villás végű farkát, akár egy bűvölt kígyó mozgatta. Aztán a hegye karomba fúródott. Óriásit ordítottam a fájdalomtól. Levegő után kapkodtam, de mind hiába. A második fullánk a gyomromba kaptam. Ekkor sokkot kapva kapálózni kezdtem. De ő már épp a kivégzésemre készült, a szurony a szívemet célozta. Szélsebesen közeledett felém, majd amikor már épp átdöfte volna bőrömet a szívem felé, felordítottam. Nem értettem mi történt, a Flameclawer eltűnt, s Hexx állt felettem. Teljesen kivert a víz, és szaporán kapkodtam a levegőt.
- Mi történt? - kérdeztem a fénymágust. - Hol van Pruedence?
- Nem tudom. Nem rég tértem magamhoz. Egyszer csak minden elsötétült, majd mire fényt generáltam Pruedence eltűnt, te pedig örült módjára csapkodtál, fejedhez kapva üvöltöttél. Azt hittem sosem térsz észhez. Mi volt ez az egész!? - kérdőn nézett rám. Nehezemre esett ekkora sokk után egyből felelni, így még lihegtem egy sort, majd nagyot nyelve kezdtem bele:
- Nálam is sötét lett. Viszont, mikor világos lett, ti eltűntetek és egy igen veszélyes démonnal találtam magam szembe. Legyőzött, és már készült megölni. Ha nem térek magamhoz... azt hiszem, meghaltam volna. - Szinte remegtem. Hexx felsegített.
- Tovább kell haladnunk. Közben majd megkeressük a lányt is.
Újabb csendes és monoton fél óra telt el. Már kezdtem fáradtnak érezni magam, és az iménti ellenem irányult pszichikai hadviselés nem tett jót. Hexx hirtelen megtorpant. Felnéztem, mi történhetett. Az út kettévált.
- Úgy tűnik, szét kell válnunk - mondta felsóhajtva.
- Biztos ezt kéne tennünk? Te vagy a küldetésünk kulcsa. Bármi történik veled, mind itt ragadunk.
- Ne aggódj, nem vagyok én olyan gyenge. Veletek ellentétben, én B-osztályú mágus vagyok - kérkedett, és azzal elindult a bal oldali járatban. Nem maradt más választásom. Aggódva néztem utána, majd elindultam én is a jobb oldaliban.
A környezet mit sem változott, mégis keringett valami furcsa, édeskés szag a levegőben. Teljesen megbódított, de most már óvatosabb voltam, hála a kis traumának. Mentem egyenest előre, mire egy koncertterembe értem. Óriási cseppkövek lógtak alá, alul egy kis tó terült el. A tó felett kőhidak íveltek át partról partra. Nem sok időt töltöttem csodálkozással, sürgetett az idő. Hídtól hídig mentem, és mindig körülnéztem a parton. Egyszer csak a semmiből egy kislány termett előttem. A hídon guggolva sírdogált. Először óvatosan közelítettem meg, kitudja miféle veszély vár rám ismét.
- Szia kislány - szólítottam meg. - Mondd, mit csinálsz te itt?
A lány abbahagyta a pityergést, felegyenesedett, és felém fordult. Ismerős volt az arca, de nem esett le elsőre.
- Én vagyok az, perverz Jonathan - rivallt rám kislányos hangján. - Valamiért... hüpp hüpp... Gyerek lettem. - Ekkor jött a felismerés, hogy az ismerős arcocska... Pruedence.
- Pffffhehehehehe - nevettem el magam.
- Ez nem vicces! A barlanggal van valami. Valamiért, kisgyerekké váltam! Te vén kujon... Ne röhögj! - kiabált.
- Oké, oké - töröltem meg a nevetéstől könnyes szemeim.
- Hé, Eugene hol van? - vette észre a fénymágus hiányát.
- Szétváltunk. Téged kerestünk, és a barlang kettévált.
- Idióta! - ordibált ismét. - Nélküle itt ragadunk!
- Tudom, tudom. Én is ezt magyaráztam neki, de azt mondta, tud vigyázni magára. Hiszek benne - mosolyogtam. Valahogy a lány társasága visszahozta jó kedvemet. Ahogy haladtunk tovább, végig nevetve lépkedtem mellette. Az Ő arca elpirulva, dühtől még vörösebbre festve, teljesen felidegesítettem. Nem csodálom, a legtöbb komoly emberre így hat személyiségem. Hirtelen megállt, én is megálltam. Mégis csak egy öt éves kislánnyá fejlődött vissza. Elsírta magát. Leguggoltam elé.
- Hé, ne sírj - mosolyogtam. - Tudod, hogy csak viccelek. Kitalálunk valamit, hogy visszaváltoztassunk.
- D-de-de Eugene - habogta. - Elveszett.
- Megtaláljuk - húztam magamhoz a lány, s mintegy nyugtatóul átöleltem.
Hogy gyorsabban haladjunk a hátamra kaptam és futva haladtunk tovább. Már kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam, mikor végre ott hagytuk a barlang koncerttermét és a két út ismét találkozott.
- Eugene! - kiáltott fel nagy vigyorral az arcán a kis Pruedence. - Eugene! - ismételte meg és lepattant a hátamról, majd az előttünk már várakozó fénymágus felé futott. Hexx furcsán nézett a lányra, nem ismerte fel elsőre.
- Pruedence? Tényleg Pruedence lennél? - kételkedett abban, amit lát. - De mi történt?
- Nem tudjuk - szóltam. - Örülök, hogy épségben vagy Hexx.
- Én is örülök nektek, bár kissé furcsa, hogy Pruedence összement - mosolygott a lány haját megborzolva, aki durcás arccal fogadta a gesztust. - Viszont sietnünk kell. Gondoltam, hogy valamikor erre jöttök. Előre mentem, és a folyosó száz méteren belül véget ér egy nagyobb terembe torkollva. Egy férfit láttam ott. Talán Joffrey az. Siessünk!
Ez az állandó sietés már nagyon fárasztott, főleg, hogy megint én cipeltem a törpét. Hamarosan a terembe értünk, s valóban ott feküdt egy férfi a közepén. Sivár, kihalt volt az egész. Fáklyák világították be. A sarokban csontvázak halomra. S csakugyan a kint látott, megkötözött férfi feküdt ott középen. Nem késlekedtünk, odarohantunk hozzá.
- Nincs eszméleténél - jegyeztem meg. - Majd én viszem. Hexx, meg tudod csinálni?
- Meg, csak adjatok egy kis időt - s azzal lehunyta a szemét és erősen koncentrálni kezdett. Pruedence még mindig a hátamon csüngött. Felsegítettem Joffreyt, majd a hóna alatt megtámasztva magamra kaptam. Rossz ötlet volt. Hirtelen a csontvázak életre keltek, a terem másik oldalában egy csapatnyi démon jelent meg, s a bejárat felől sötétség közeledett. Kifutunk az időből, ráadásul a védelmi rendszert is sikerült aktiválnom.
- A fenébe! Hexx, igyekezz! Kifutunk az időből!
Ekkor hatalmas fényárral megjelent a kiutat jelző kapu. A csontvázak elállták az utat, hátul pedig már lángolt a barlang.
- Siessetek! - kiáltott felénk Hexx. Mire két emberrel a nyakamban indultam meg nagy nehezen a kapu felé. Két Wind Blasttal eloszlattam a csontvázakat az útból. Megfordultam.
- Eugene! Veled mi lesz? - kiáltottam a kaput nyitva tartó fénymágus felé.
- Menjetek! Majd megyek utánatok. Ne aggódj! - mosolygott nyugtatóan.
Átléptem a kapu küszöbét és a szemem sarkából láttam, ahogy Hexx még utánunk siet. Ismét az a sötétség, amit befelé láttunk, majd fényár és ismét a pincében voltunk. Alig tértem magamhoz, zúgott a fejem. Lassan sikerült felülnöm. Körülöttem sürgölődtek az emberek. Orvos félék. Joffreyt látták el. És ha jól láttam Hexx is megsérült. Pruedence visszanyerte felnőtt alakját. Hozzám is odajöttek, de jeleztem, hogy rendben vagyok, csak kissé zúg a fejem. Felsegítettek a felszínre, és kiszolgáltak némi étellel és itallal. Megtömtem magam, majd elbicegtem a céhmesterhez.
- Hogy van? - kérdezte.
- Köszönöm jól. A fizetségemet kérem, és már itt sem vagyok.
- Még nem lehet, a társai még nem épültek fel - tiltakozott, de egy Lightning Ball-al jobb belátásra bírtam. - Rendben van, rendben van - nyúlt asztala fiókjába és előhúzott egy bőrszütyőt. - Parancsolj.
- Köszöntem -, s azzal kikullogtam, elhagyva az épületet. Odakint fáradtan rogytam össze a sikátorban. Elaludtam.