HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Jonathan McWilliams

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Jonathan McWilliams   Csüt. Jún. 30, 2011 1:02 am

Délvidéki élet

Virradhat már, hisz a nap meleget árasztó fénysugarai hatolnak be szobámba. Egy újabb reggel. Még álmosnak érzem magam, így nem foglalkozva az idővel tovább szunyókálok. Pontosabban tenném, de felszólal az ébresztő érdes hangja. Ideje kelni. Feltápászkodom, majd kitámolygok a konyhába. Előkészítem reggelimet, ismét zabpehely. Befalom az étket. Vissza a szobába, felhúzom ruhámat és megindulok kifelé. Kilépek az ajtón, ám a tömött posta megállásra kényszerít. Azt hiszem ezt még elrendezem. Kiszedem a levél kupacot. Nagy része csak számla, reklám újságok és egyéb levelek. Ám egyen megakad a szemem. Nagyapámat vélem felfedezni feladóként. Lelkesen felszakítom és kézbe fogom a papírost. Rég hallottam az öreg felöl. A levélben a következő áll:
Drága Unokám,

Rég volt már, hogy írtam neked, de folyik az élet. Nyugdíjba mentem és úgy gondoltam ideje elhagyni nagyanyáddal Magnoliát. Délre költözöm, pontosabban Hargeontól dél-nyugatra. Viszont az építkezésben szükségem lenne egy igazi férfi segítő kezeire. Remélem ráérsz! Ott várlak.


Üdvözöl,
Nagyapád


~ Igazi férfi, mi? - mosolyodom el kis gúnnyal az arcomon.
Legyen, segítek a vén csontnak. Összeszedem a fontos dolgokat, majd irány a pályaudvar. Gyalog tettem meg utam. Szép idő virradt ma Oshibanára. Fütyörészve baktattam le az állomásra. Lecsekkoltam vonatom indulásának helyét és idejét, majd helyet foglaltam a vágány mellett az egyik padon.
Kisvártatva egy hölgy ült mellém. Egy könyvet vett elő, és bősz olvasásba kezdett. Látszólag nem foglalta le a könyv, mert egyre gyakrabban pillantott felém, így próbálván megszólítani engem. Még egy párszor ismételte, majd kellő indulatot vett és sikeresen megszólított:
- Helló, Mia vagyok. Magnoliába tartok, és te?
- Szia, Jo vagyok. Nagyapámhoz utazom, hogy kisegítsem az építkezésben.
- Kedves tőled. Nem sok ilyen jószívű ember van mostanság.
Még bókol is. Kedves tőle, de most nem vágyom barátnőre.
- Köszi. És te, mit csinálsz Magnoliában?
- Munkát kaptam. Egy új esély, új élet. Csak a szokásos, ha az ember maga mögött hagy mindent.
- Ismerős - reagáltam mosolyogva. - Anno én is megszöktem otthonról. A nemesi élet nem nekem való volt. Így mágusnak álltam.
A mágus szó hallatán elkerekedett a szeme.
- Mágus? Én is az lennék. Illetve még csak tanulom a füst mágia alapjait. De nagyon igyekszem. Te mit tudsz?
- Elemi mágus vagyok. A szeleket uralom - és ezzel egy kisebb örvényt keltettem mutatóujjamon, demonstrálva tudásomat.
Így folytattuk tovább társalgásunkat egészen a vonat érkeztéig. Mint kiderült, Miának később indult a vonata, míg az enyém csak áthaladt szülővárosomon, Magnolián.
Vonatom hangos fémcsikorgással érkezett meg az állomásra. Az ajtók nyílottak, és én felszálltam. Hátul foglaltam helyet. A nyakamban lógó fülhallgatókat fülembe dugtam, és egy kis alternatív rockot tettem be. A vonat megindult. Még alig hagytuk el Oshibanát, a zötykölődő járműn álomba szenderültem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egy hang ébresztett fel.
- Uram, uram, kérem, ébredjen. Megérkeztünk, végállomás.
Alig bírtam kinyitni szemeimet. Álmosan dörzsölgettem, és mellé egy nagyot ásítottam. Mikor már tisztán láttam, egy ősz ember állt előttem. A kalauz volt az.
- Áh, köszönöm, hogy felébresztett. Elbóbiskoltam. Elnézését kérem.
Ezzel felpattantam és elhagytam a kocsit. Hargeon városában voltam, ám a látvány elszomorított. Zuhogott az eső. Szerencsére a kapucnim megvédett a megázástól. Egyből a legközelebbi eresz alá futottam. Az utcákon esernyők kavalkádja tárult elém. Mindenki sietett, meg ne ázzon. Nagy volt a nyüzsgés-forgás. Később a nagy tömegben egy ismerős arcra lettem figyelmes. Mortimer volt az, a családom régi inasa. A kissé már öregedő, félősz férfi odajött mellém és egy esernyőt átnyújtva üdvözölt:
- Üdvözlöm, ifjú mester. Már vártam.
~ Ifjú mester, már rég hallottam ezt a megszólítást. De Mortimer, már csak Mortimer.
- Mortimer, örülök, hogy látom. Hogy megy a sora? Nagyapa alatt szolgál?
- Köszönöm, mondhatni jól megy a sorom, ifjú mester. A nagyapja küldött magáért. Innen kocsival megyünk - mutatott a út szélén álló hintóra, ami elég csicsás volt, de a nemesi sémához képest kissé puritán jellegű.
Beszálltunk a kocsiba és Mortimer parancsszavára a kocsis hajtani kezdte a lovakat. Szép teremtések voltak. Igazi fajtiszta lovak. Biztosan nagyapán büszke méneséből származtak. Gyermekkoromban sokat vitt ki az öreg a lovardába, de mindig csak szemléltem a telivéreket, nem volt merszem felülni rájuk.
Utunk alatt nagyon csendes volt a légkör. Mortimer egy szót sem szólt, csupán nézet maga elé. Én a festői tájat fürkésztem. Gyönyörű erdős vidék volt ez, tele fákkal és dús növényzettel. Itt-ott egy-egy vadat vagy csordát véltem fellelni. Kellemes erdei szél fújdogált, mialatt lágy napsugarak simogatták arcomat. Szép is a vidéki élet. A hintó a kijárt nyomvonalon hatolt egyre jobban az erdő mélyére.
- Megérkeztünk, ifjú mester - zavart meg Mortimer érdes hangja a bámészkodásban.
Ekkor egy hatalmas tisztás tárult elém. Egy épülőfélben lévő ház volt a végében, rengeteg ember sürgött-forgott ott. Nem messze tőle egy félig kész istállót véltem felfedezni baromfival teli. Majd egy elkerített rész, ami nagyapám lovai számára nyújtott szabad teret. Ez a tisztás még festőibbnek bizonyult, mint maga az erdő. Ámulva néztem körül, de megakadt a szemem egy ősz öreg úron. Már nagyon látszott rajta a kor. Épp pár embert igazított el, megszabta feladatukat.
- Nagyapa! - törtem ki örömömben. Valóban rég láttam már a vén szivart.
- Édes fiam. Hát eljöttél. Örülök, hogy látlak.
- Én is örülök, Nagyapa. Egyszerűen elképesztő ez a hely. Mond csak meddig terjed a birtok?
- Kérlek szépen egészen az erdő széléig ez mind az én földem. Tökéletes hely hátralévő életem számára.
- Segítséget említettél a levélben. Mit tehetek érted? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ó, igen. Északra innen van egy kisebb hegység. Mostanában ellepte egy Ukobach család. Elég idegesítő egy népség. Sajnos elég sokszor járnak le lopni a telekre. Azt kérném, hogy próbáld meg elűzni a kis bestiákat.
- Ukobach? Az meg micsoda? Még nem hallottam róla - ámultam.
- Az Ukobach egy alacsony Minótauroszhoz hasonlító tűzdémon. De vigyázz velük, ha mérgesek, megnőnek. Légy óvatos és sok sikert.
- Rendben.
Ezzel a lendülettel magam indultam meg az északra látható hegyormok felé. Az oda vezető út kissé fárasztó volt, 3 órán át kutyagoltam. Hol földúton, hol a sziklákon mászva, de végül megérkeztem a fészekbe. Eleinte csak távolról vizsgáltam meg. Tényleg úgy festettek ezek a kis lények, mint ahogy Nagyapa leírta őket. Úgy öten-hatan lehettek. Két idősebb, akik a szülők lehettek és három kölyök.
~ Tehát őket kéne elkergetni. Remek, ez semmiség lesz.
Gondolatomat befejezve a levegőbe emelkedtem és egy kisebb széllökést zúdítottam rájuk. Ám a kis vakarcsok észrevettek. A két felnőtt azonnal megnőtt, mint egyfajta védekező mechanizmus.
~ Értem, a kölykök nem képesek az átváltozásra. Könnyebb lesz így.
Az egyik alatt egy kisebb örvényt kavartam, majd arrébb repítettem. Nagyot puffanva ájultan ért földet. Ez lehetett a nőstény, nem volt valami nagy ereje. Viszont a hím igazán szívós volt. Egészen felugrott hozzám, elkaptam a lábam és a földre rántott. A hátam ért először földet, fájdalmas volt. Nagy nehezen feltápászkodtam, de a dög már lendítette is a mancsát, hogy arrébb dobjon.
- Wind Blast - támasztottam ezzel egy kisebb széllökést, amit a bestia felé küldtem. - Flight! - és ezzel ismét a levegőbe emelkedtem.
A hím elég nagy ütést szenvedhetett, mert a közben magához térő nősténnyel és kölykeikkel eliszkolt.
- Ne is gyertek vissza! - kiáltottam utánuk.
Visszaereszkedtem a földre és kicsit körül néztem. Elég otthonosan berendezte magának ezt a szirtet az Ukobach család. Megközelítettem a fészket és elkerekedett a szemem. Egy tojás feküdt benne.
~ Idióták, itt felejtettétek a negyedik gyereket. Mihez kezdjek most vele.
Törtem kissé a fejem, majd megenyhült a szívem.
~ Legyen, hazaviszlek. Remek házavató ajándék leszel Nagyapának.
Már nagyon fáradt voltam. Az út és a harc is elszívta az erőmet, de még várt rám a visszaút. Röpke négy óra alatt visszajutottam Nagyapám házához, ami ez idő alatt elkészült. Biztos a legjobb munkásokat bérelte fel. A öreg kinn üldögélt a tornácon. Mikor megpillantott intett, és én mellé ültem.
- Sikerrel jártál, édes fiam?
- Igen, Nagyapa. Elűztem őket. Biztosíthatlak, hogy többé nem dézsmálják meg a termést. Ja, és hoztam egy kis ajándékot - előhúztam zsebemből a tojást.
- Egy Ukobach tojás? Fiam, én ezzel nem megyek sokra. Ne sértődj meg, de visszautasítom. De tudod mit, a mágusoknak szokott lenni állati társuk, nem igaz? Egy familiáris. Tartsd csak meg.
- Oké, Nagyapa. De egy időre nálad hagyom.
- Rendben, fiam, legyen ahogy akarod.
A éjszakát még ott töltöttem, de másnap reggel indultam vissza Oshibanába. Ismét Mortimer kísért vissza Hargeonba. Elbúcsúztam Nagyapától és útnak indultunk. A kikötővárosban ismét vonatra szálltam, majd Oshibanáig le sem szálltam. Ott kicsit nosztalgikus érzés fogott meg, a Miával való találkozásomat idéztem fel. Helyes lány volt, talán ha legközelebb összefutok vele, meghívom valamire. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értem haza, ahol egy jó fürdő után ágynak zuhantam és álomba szenderültem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Júl. 06, 2011 6:09 pm

Köszöntjük köreinkben a tojáskát! Nevelgesd szorgalmasan! A kaland nem rossz, bár akad itt -ott egy két dolog ami lehetne jobb is. Mindenesetre így is teljesen elfogadható, amiért megkapod a 100 VE-t, illetve a tojáskád megkapja a neki járó 10 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Hétf. Júl. 18, 2011 12:53 am

Akár egy rabszolga...

Már három napja kószáltam fel s alá a városban. Kis lóti-futinak éreztem magam. És mindezt csupán egy váza miatt. Ja igen, a minap egy nemesi házban jártam, csupán egy kisebb vizit volt. Nagyapám kért meg egy fontos csomag leszállítására. Gyorsan le is tudtam, és míg a fizetségemre vártam körülnéztem a hallban. Szépen be volt rendezve. Téli hidegekben meleget adó kandalló, melynek tetején családi emlékeket idéző fotók sorakoztak. Tőlem jobbra egy nagy ablak előtt körbe elrendezett sötét barna bőr ülőgarnitúrát pillantottam meg. Közepében pedig egy piciny dohányzóasztal foglalt helyett. Balra bizonyára a család könyvtáraként szolgáló beépített könyvekkel teli szekrénysor volt. Közelebb mentem, hogy megszemléljem miféle könyveket is olvasnak a ház lakói. Mindenesetre elég színes ízlésük volt. Kalandtól novellakötetig bármit megtalált az ember. Közben hátam mögött az előbb felkínált teát hozta meg a szobalány. Kis porcelán csészékbe töltötte ki a délutáni italt, ami csak úgy gőzölgött ahogy a lány kitöltötte. A ház ura és asszonya még mindig sehol, így gondoltam járok még egy kört ebben a csodás helyiségben. Igen, itt követtem el a hibát. Ugyanis túrán végén tettem egy gyors fordulatot, hogy helyet foglaljak az előbb kitöltött teámat szürcsölgetve. Ám fordultában kezem egy tárgyba akadt, ami hatalmas csörömpöléssel zuhant a földre. Az ezer darabra tört váza darabkái szétszóródtak a földön. Elkeseredett képet vágtam, mert ha jól megfigyeltem értékes darab volt, kultikus díszítés virult rajta.
A csörömpölés valóban hangos volt, mert a ház ura és asszonya egyből megjelent a szobában és elképedve nézték mi történt. Szegény Matthews asszony - ugyanis így hívták a családot - majdnem ott ájult el helyben. Az úr pedig elég komor arcot vágott. Hirtelen magyarázkodni kezdtem, de először csak mekegtem-makogtam.
- É-Én nagyon... sajnálom. Baleset volt. Megfizetem... azt hiszem.
- Nem hiszem azt, fiam. Több millió gyémántot megér. De lévén, hogy leszállítottad a csomagot, amit nagyapád kért tőled, fizetés helyett beszámítom a kár számába. Valamint - kisebb mosoly ült az arcára - három napig kisegítesz minket az itthoni munkában. Ezzel letudhatod ezt a kis balesetet.
- Rendben, uram. Köszönöm nagylelkűségét - habogtam kissé megkönnyebbülve.
Így történt, hogy egyfajta rabszolgája lettem a Matthews családnak. Én intéztem a postát, a kerti munkát, és engem küldözgettek be a városba - a család telke Clover külterületén volt - ha szükségük volt valamire. Reggel is én jártam a piacra bevásárolni. Ez volt a harmadik és egyben utolsó napom. És ahogy minden nap, a mai napot is szitkozódással kezdtem, magamat szidtam, hogy miért voltam olyan béna. Csakis velem történhet meg ilyet. Ma is a piacra vitt első utam. Ismét nagy volt a nyüzsgés. Az árusok kiáltozva próbálták felhívni a figyelmet portékájukra. Akkora tömeg volt, hogy itt-ott úgy kellett átpréselnem magam az emberek között. Kis bevásárló cetlimet vizslatva ellenőriztem mit is kell vennem. Elsőnek a zöldségeshez mentem némi friss zöldséget beszerezni. Szép kis sor volt, így el tartott egy darabig míg sorra kerültem. Következőként a piac közepén lévő házikóban helyet foglaló kis üzletbe tértem be. Szerencsére szinte üres volt. Az elmúlt két napban is betértem már ide, így már megismert az öreg eladónő, és valamennyire én is ismertem már.
- Áh, Jonathan úrfi, jó hogy újra látom. A szokásosért jött? - szólított meg nyájasan.
- Jó reggelt, asszonyom! Igen, némi tejet és pékárút vinnék.
- Rendben, ifjú úr - majd sürgött-forgott és összeszedtem, amit kértem. A pékárút becsomagolta és a kosárba tette a tej mellé. Fizettem és búcsút vettem a nénikétől.
Másra nagyon nem volt szükségem így megindultam vissza a birtokra. Útközben a városban nézelődtem, szokásoshoz képest több ember jött ki az utcára. Valami ünnepség féle lehetett, vagy tudom is én. Nem volt nagyon időm rá, hogy körbeszimatoljak. Minél előbb túl akartam lenni ezen a napon, hogy ismét valami pénzforrás után nézzek. Ha már egyszer utóbbit elbuktam a vázatöréssel. Nincs más, ezt a napot már csak végig gürcölöm.
Mikor visszaértem a birtokra a konyhán leadtam a szállítmányt, majd én is hozzá láttam a részemhez. Egykedvűen majszoltam azt a szelet vajas kenyeret és szürcsölgettem hozzá a friss tejet. Már majdnem befejeztem, mikor Matthews asszony jött oda hozzám.
- Jonathan, jó hírem van. Mivel eddig olyan szorgosan dolgoztál, urammal úgy döntöttünk, hogy még egy feladatot teljesíts, és utána szabad lehetsz.
- Igazán? Mi lenne az, asszonyom?
- Kicsit nagy kérés tudom... Örülnék ha ezt a csomagot elvinnéd nekem egyenest Akane Resortra. Menj a helyi szállodához és keresd Mr. Edward Mortont. Ha elég rokonszenves vagy számára, még talán meg is fizet szolgálataidért - nyújtja át az egyszínű papírral becsomagolt dobozt.
- Rendben, asszonyom, megteszem - ezzel kivettem a csomagot a kezéből. Ő elment én pedig befejeztem reggelimet. Mikor végeztem, tányéromat és poharamat a mosogatóba tettem, felkaptam felszerelésemet és útra kéltem. Eredetileg vonattal terveztem menni egészen Hargeonig, majd onnan szekéren át Akane Resortba. Viszont kissé jobban átgondolva amellett döntöttem, hogy a keleti erdőkön át érem el célomat. A ház ura kölcsön adta egyik legjobb lovát, majd felpattantam rá és egyenest Akane Resortba tartottam a folyó mentén.
A keleti erdő rengetegje nem volt olyan sűrű, viszont állatvilága rendkívül gazdag volt. A sekélyebb folyómedernél egy kisebb szarvascsorda ivott a csordogáló vízből. A friss erdei levegő nagyon jól esett, mostanában elég sokat lógtam a városban. Három napig tartott az út, míg elértem célom. Az első nap tettem meg a legnagyobb távot. Mikor már sötétedett, megálltam fekvő helyet kerestem. Kikötöttem lovamat, majd behatoltam az erdő sűrűjébe gallyakat keresni. A gallyakból tüzet raktam. Kaptam az útra némi húst, azt felosztottam három részre. A mai adagot megsütöttem és jó ízűen megettem, mellé pedig egy kis kenyeret majszoltam. Jóllakva hevertem le fekhelyemre. A tüzet égve hagytam, hogy elijesszem a vadakat. Bár nem volt valami kényelmes ideiglenes „ágyam”, mégis jót aludtam.
Másnap ismét tetemes távot kellett megtennem. Útközben egy kisebb kerülőt kellett tennem, ugyanis a folyó mellett haladva a távolban épp egy ebédet szerző medvét pillantottam meg. Nem volt sok merszem, hogy megzavarjam a brummogót halászat közben. A kerülő után ismét visszatértem a folyó mellé. Nem akartam eltévedni. Nagyon is vallott rám, hogy olykor-olykor képes vagyok eltévedni, akár még akkor is ha van egy társam. Szégyellem, de ez van. Ez az este ismét ugyanúgy telt el, ahogy a tegnapi. Míg aludtam furcsa álmot láttam. Ismét otthon voltam, sőt mi több, meg sem szöktem. Életemet a családi vállalkozásban éltem. Egészen furcsa látvány volt.
A nap sugarai már átszűrődtek a fák között, mikor ébredeztem. Feltápászkodtam. A tűz mellettem még pislákolt, majd végül már csak a parázs izzott. Még félálomban voltam. Kitámolyogtam a folyóhoz, hogy kimossam a csipát a szememből. Frissítően hatott, mert szinte felébredtem tőle.
~ Remélem ma végre odaérek. Jól jönne egy kis szabadság - gondoltam miközben visszatértem lovamhoz, felnyergeltem és a nyeregbe ugrottam.
- Gyia! - hangzott el a vezényszó és paripám már vágtatott is. Csak úgy süvített a szél a fülem mellett, úgy vágtázott Szélvész.
Ez a nap volt a legrövidebb útszakasz, hisz már közel volt a cél. Mikor paripám hátán kiértem a rengetegből elsőként a tengert pillantottam meg. Olyan szép kék volt, hogy szinte összefolyt az égbolttal. A nap sugarai visszatükröződtek felszínéről. Kicsit közelebb érve már maga a szálloda ég felé tornyosuló épülete is látszott. Valamint a strand is feltűnt. Szép nyári időnk volt, így szinte tömve volt a tengerpart. A tenger pedig pancsoló emberekkel volt tele. Leszálltam lovamról és kantárjánál fogva vezettem le a domboldalról. Közben az egyre többet mutató tájat szelte tekintetem. Most jártam itt először. Odalenn egy közeli fa tövében kötöttem meg lovamat, majd a bejáraton át a recepcióhoz tartottam. A szálloda előszobája is telis tele volt vakációzó emberekkel. Nem csodálom, ilyen hőségben én is szívesen hűsölnék a tengerben. Igazán tágas egy helyiség volt. A recepciós asztalokon kívül, csupán pár üvegasztal és kényelmes fotel volt elhelyezve. Nagy volt a sor, így úgy döntöttem míg várok helyet foglalok az egyikben. Várakozás alatt kifelé bambultam a nagy ablakon át. Kint zsibongó gyerekek fogócskáztak, vagy éppenséggel homokvárat építettek. A szülők pedig fél szemüket a kölykökön tartva feküdtek a nyugágyon egy-egy koktél kortyolgatva. El tudnám ezt én is viselni. Én voltam soron. Feltápászkodtam, odamentem a csinos recepciós kisasszonyhoz, aki így szólt hozzám:
- Segíthetek, uram?
- Ami azt illeti, segíthet. Egy csomagot hoztam egy bizonyos Mr. Edward Morton számára. Szólna neki kérem, hogy szíveskedjék lefáradni a hallba - a legnyájasabb stílusomat szedtem elő. A csaj csak kisebb vigyorral tudtam visszafojtani a nevetést.
- Ejha, kevés fiatal srácot hallok mostanság ilyen stílusban beszélni - vihogott. - Feltelefonálok Mr. Mortonnak, kérem addig foglaljon helyet.
- Rendben, köszönöm.
Majd visszafáradtam előző ülőhelyemre és folytattam a kinti tér szemlélését. Nem kellett sokat várnom. A lift csengője megszólalt, nyíltak az ajtók és Mr. Morton lépett ki rajta. A recepciós csajra néztem, ő pedig intett a férfinak és felém mutatott. Az őszülő úriember velem szemben foglalt helyett.
- Jó napot! Önt küldte Mrs. Matthews a csomaggal?
- Igen, uram. Én lennék az. Parancsoljon - nyújtom át neki a csomagot. Átveszi, megvizsgálja, de nem bontja ki. Majd egy kisebb összeget tesz le az asztalra.
- A gyors szállításért - kacsint rám.
- Köszönöm, uram.
A fickó ezzel feláll, és látszólag visszatér szobájába. Mióta itt vagyok ezen a gyönyörű helyen, azon elmélkedek, hogy mi lenne ha egy kis időre kikapcsolódnék itt. Hisz az elmúlt napokban folyton csak a munka volt a középpontban. Gondoltam itt volt az ideje a szórakozásnak. Kivettem egy szobát és lementem a partra, hogy kipihenjem fáradalmaimat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szomb. Júl. 23, 2011 7:37 pm

Szép kerek történet, annyit tudnék hozzá tenni, hogy néhol sok egymás után a párszavas mondat, ilyenkor használj kötőszavakat. Valamint ha meg fogadsz egy tanácsot tőlem, szerintem érdemes postolás előtt át olvasni egyszer a postot, így az apró fogalmazási hibákat is rögtön meglátod. Jutalmad100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Vas. Aug. 28, 2011 6:58 pm

Az akrobata verseny


Egy újabb nap, egy újabb út, egy újabb vidék, egy újabb város. Már megint csak értelmetlenül kóborolok a világban, holott más dolgom is lehetne, de az életművész stílus jobban bejön. Ismételten valami nagy városban köthettem ki, pedig csak véletlenül akadtam rá, de elég komoly népességgel rendelkezett. Olyan zsúfoltak voltak az utak, hogy néhol arrébb kellett tessékelnem egy-két embert. Igaz volt, akinek nem tetszett, de elég volt csúnyán néznem rá, és elment a kedve a kötözködéstől. Pár táblát pillantottam meg itt-ott, Era... Remek a fővárosban vagyok, ahol a Tanács székel. Magam ismervén tutira ismét bajba kerülök és lesz olyan szerencsém, hogy rám küldik a sereget, aztán majd lustaságomból adódva menekülhetek majd előlük. Remek, ismét rossz napom lesz, ez aztán megadja a mai alaphangulatot.
Gondolataimba révedbe hatoltam egyre beljebb a tömegben, mikor feltűnt, hogy egy térre értem és az emberek valami mutatványost bámulnak. Illetve csak ezt gondoltam, de mire közelebb furakodtam, megbizonyosodtam róla. Valami akrobata lehetett a srác, össze vissza ugrándozott, meg minden. Úgy látszott tetszik a közönségnek. Szerintem egyedül én voltam az, aki úgy gondolta: „Á, ilyet én is tudok, egyszerű.” Nagyon oda volt magáért a kis egómajom, így gondoltam megviccel a szerencsétlent. Mint valami gyerek felemeltem a jobb karom magam elé, behajlítottam 3 ujjam, ezzel pisztolyt formálva. A srác épp a levegőben pördült át, mikor suttogva mondtam ki a varázsszót:
- Airbullets! - újonnan kifejlesztett technikámat bevetve, csak úgy süvített a léggolyó szerencsétlen áldozat felé. A gyomrát találtam el, mire ő odakapott. Hirtelen beszorulhatott neki a levegő, mert teljesen elveszítette a koncentrációját és a földre zuhant. A közönség végignézve eme „haláltusát” jajgatva, óbégatva tömörült a fiú köré. A gyerek nagyot esett, de mázlija volt, csupán megütötte magát. Ahogy felsegítették a földről, még mindig a hasát fogta. Legalább az én lövésem megtette a hatását.
- Ki a fene volt ez!? - rohant ki, amint kényelmesebben tudott mozogni. Gondoltam egy kis egészséges párbaj nem árt, meglátjuk mit tud a fickó. Kiléptem a tömeg közül, és mosolyogva intettem, hogy én lennék az. Csak ekkor néztem meg jobban a fickót. Sötét haja volt, zöld szemei és igen béna öltözéke. Ezzel a cirkuszi mutatvánnyal kereshette kenyerét.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? - rivall rám, ami nekem nem igen tetszik.
- Ho ho ho, kiscsávó, nyugi. Annyira nagyra vagy itt magaddal, csak egy kis kihívást adtam. De látom lányos zavarodban már nem megy olyan jól a mutatvány - csúfolódtam rajta.
- Rohadj meg! - nyúlt zsákjába, és egy nagyobb vadásztőrt húzott elő fenyegetően.
- Hahaha, nagyon aranyos a kis bicskád - nevettem fel, majd oldalra emeltem jobb karomat. Sasszemeim már előzőleg kiszúrtak egy robbanásveszélyt jelző matricát az egyik hordón, ami a jelenlegi helyzetünkből nem volt látható, mert egy fal takarta. Remek megtévesztésként használ az erődemonstrációmkor. Ismét léggolyóimat használva tüzeltem feléje, majd a hordót eltalálva, hatalmas robbanást előidézve, elámult a közönség. A fickó is kissé megijedt.
- Mi a fene volt ez!?
- Szörnyeteg!
- Váó!
Hallottam a közönségünk hangjait. Sajnos ez a kis mutatvány nem igen vette el kedvét ellenfelemnek és nekem rontott. Sőt mi több, lebegett, egy szélmágussal volt dolgom. Remek, úgy se harcoltam még szélmágia ellen, főleg nem szélmágiával. Egy gúnyos mosollyal arcomon kerültem ki a fiút. Kikerültem, nagy szó, léptem egyet jobbra és elfordítottam testem, mire ő elsuhant mellettem és úgy néz ki, meglepte eme lépésem, mert egyensúlyát elvesztve alig bírt megállni. Majd egy rakás papírdoboz között landolva seggre ült. Hátsóját fájlalva támaszkodott fel a földről, leporolta magát és ismét engem kezdett el keresni szemével, de én már nem voltam ott, ahol az előbb álltam. Megmutatván neki mágiámat én is a levegőbe emelkedtem. Jobb zsebem mélyére nyúlva előhúztam a fegyveremként szolgáló botot. Gondoltam, miért is ne, menőzök egyet, tartok egy kis bemutatót az idecsődült civilseregnek. Legalább is reménykedtem, hogy mint civil, és nincsenek közöttük mágusok, akik a harcot figyelve információt gyűjtenek rólam. Na de mindegy, most a csatára kell koncentrálni.
Tehát megpörgettem kezemben a kis botot, majd megnyomva azt a bizonyos kis gombot. Sivítva nyílott szét eme ritka fegyver. Majd mikor megállott a végén a krómozott, éles penge kipattant. Egy kis ék rögzítette, nehogy visszaessen a nyugalmi helyre. A fiú már bizonyára sejthette, hogy magam is a szélmágia mestere vagyok, így egy kis segítséghez folyamodtam. Adu ászomat poénból már kijátszottam, bár az előző kis akció, mély nyomott hagyhatott benne, hisz a robbanékony hordó segítségével nagy benyomást tehetett rá.
- Még mindig hősködni akarsz, fiú? - kérdem a kis nyikhajt afelől, hogyan tovább. De a fiú harci kedve nem lankad, széllökések kísérletében indít újabb támadást. Ám az elterelése mit sem ér, fegyveremet megpörgetve semlegesítem azokat a gyenge támadásokat, amiket az imént produkált. Megzavarhatta iménti mozdulatom, mert ismét rosszul időzített és megint csak nem talált célt ütése. Egy nevetséges lúzerrel van dolgom, gyorsan el kell intéznem. Sok időmet veszi el és ma még sok dolgot akartam megtenni, többet között egy finomat enni, ha már volt szerencsém, és volt egy kis megtakarított pénzem. Szegényes élet ez az enyém.
Valamit sziszegett az orra alatt, de hol érdekelt ez engem, jobb vagyok nála, leütöm, és szabad vagyok. Vagy ha nagyon bukdácsol itt nekem, akkor átsegítem a túlvilágra és találkozhat elhunyt ismerőseivel, vagy életvitelétől függően, akár az ördöggel.
A srác ismét egy támadást indított ellenem. Gomb nyomás, fémes csikorgás és a kasza máris katanává válik. A fiú csak pislog. Kikerülöm fenyegető kardját, amit közben valahonnan előhúzott. Mögé kerülök és egy jókorát ráhúzok a gerincére kardom markolatával. A teste összecsuklik, majd ismét pörögve terül el az aszfalton. A por csak úgy száll fel utána.
- Még mindig nem volt elég? Már másodszorra törlöd fel a padlót önszántadból - heccelek kicsit ezt a gyökeret, de ő továbbra is néma marad. Habár próbál nyugodt maradni, fanyarú arca elárulja, hogy felmérte, elveszítette már ezt a harcot, de mégis bátran állt elébe a folytatásnak és már következő lépése forgalmazódott meg a fejében. Felvette a harcállását, majd ismét széllökésekkel felvértezve indult nekem. Ismerős trükk. Ismét semlegesítettem a széllökéseket, de ő már számított erre. Új trükköt vetett be, bár még nem tudtam mi ez. Csupán éreztem a bőrömet felnyársaló pengéket. Erős vérzést nem okozott ez a kis furfang, de a felnyíló bőrfelület erősen csípett. Vajon mi lehetett ez!? Kizárt, hogy ez a kis taknyos magasabb szinten legyen nálam. Nem lehettek ezek szélkarmok. Kizárt dolog, biztos valami apró trükköt vetett be. Talán apró kis kések, vagy damil huzalokkal harcolhat. Ki kell derítenem, ehhez pedig áldozat kell.
A csata során még nem indítottam egy támadást sem a fiú ellen, de itt volt az ideje. Visszaváltottam kaszára és Flight segítségével megrohamoztam. A saját módszerét használtam fel ellene. Kaszámból indítottam el a Wind Blastokat, hogy erősebbek legyenek, de hagytam egy kis rést neki, hogy el tudja kerülni és meg tudjon támadni. Igazam volt, eltáncolt a támadásom elől és már látta, hogy ott közelítek én is. Ekkor ismét kész volt, hogy bevesse az előző trükköt. Itt jöttem a képbe én. Leguggoltam és a kasza nyelével felbuktattam a szerencsétlent. Megint csak bukdácsolva repült volna tova, de gyorsan felálltam és felsőjénél fogva visszarántottam és földhöz csaptam kapálózó testét. Ismét váltottam, ezúttal a szigonyra esett a választásom. A szigony két tűhegyes pengéje a srác nyaka mellett szúródott a földbe, közrevéve azt. Kis fájdalmat okozott neki a dolog, mert olyan pontos nem voltam, így vékonyan megvágtam a nyakát, mire ő felszisszent.
- Megvagy! - vigyorogtam. - Én nyertem, szóval te veszítettél, vagy mi. Két szélmágus csapott össze a város egy kis szegletének kültéri színpadján és én magam nyertem meg kettőnk párbaját, az akrobata versenyt - próbáltam találni valami találót erre a kis versengésre közöttünk. Találóbbat nem találtam rá ennél, de ez is megteszi. Bár furcsa körmondatom se hangzott valami jól.
A fickó ficánkolódni kezdett, el akart szabadulni, de akárhogy próbálta, nem jött neki össze. Jobb ha nem tette volna, az éles pengék egyre több kisebb vágást mért a nyakára, melyből azonnal csordogálni kezdett mélyvörös vére.
- Engedj, feladom - piszmogta az orra alatt. Úgy tűnik, tényleg letett arról, hogy legyőzzön. Eleget tettem a kérdésének, összecsuktam fegyverem és zsebre vágtam, majd kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem. Nem nagyon tetszett neki a dolog, de elfogadta. Felsegítettem, leporolta a ruháját, rá is fért, miután kétszer is padlót törölt. Egy darabig a tömeget fürkészte, majd mint a sérült kutya, elvonszolta magát a helyszínről.
A tömeg egy része engem ünnepelt, bár szerintem csupán egy kis harcra vágytak, és mivel megkapták, öröm töltötte be szívüket. Nem tartott soká ez a rögtönzött közönség, a harc elmúltával kezdtek szétszéledni és már csupán csak azok maradtak, akik eleve ott tartózkodtak. Míg ez lefutott én csendben helyet foglaltam az egyik fal mentél, ledőltem és az imént szerzett italomat kortyolgattam. Remek nap volt ez egy kis délutáni sziesztához, de még az ebédem sem volt meg. Nincs mit tenni, ahhoz hogy egy jót pihenj, előbb meg kell töltened a hasad. A magam mellé lepakolt cuccomat felmarkoltam, bár miket beszélek, csupán a zsebembe pakolt dolgom van. Meleg volt, így megváltam pulóveremtől is. Nem ártana már beszereznem egy táskát, ahová a levetett ruhámat tehetem be. Feltápászkodtam, a pulóvert a hátamra kötöttem, nyújtózkodtam egy jó nagyot és megindultam, hogy vadásszak egy olcsó éttermet és jól lakjam ott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Aug. 31, 2011 7:25 pm

Nyárzáró ünnepély
1. rész: Készületek

A napfény simogatja arcomat, ahogy beszűrődik a függöny résein. Még félálomba vagyok, és semmi kedvem felkeni. Átfordulok a fal felé, így már a hátamat érik az irritáló napsugarak, és így durmolok tovább. Mostanában nagyon nehezemre esik felkelni, de ez a mai nap más lesz, szóval valahogy mégiscsak rá kell vennem magam az ébredésre.
A minap hallottam, hogy a nyár végén hatalmas nyárzáró bulit csapnak a városban, legalább is már két napja ekörül forgott az egész város, mindenhol díszítettek, és egyéb előkészülettel foglalatoskodtak. A délután folyamán egy hatalmas fesztivált rendeznek, ahol sok színes előadást láthatunk, a végén egy felvonulással. Majd ahogy alkonyul kezdetét veszi az estély, ami egy nagy gálaműsorral zárul le. Ahogy tudomást szereztem róla, egyből gondoltam, hogy ott a helyem.
Tehát, nagy nehezen, de kikászálódtam a pihe-puha ágyból, ahová nagyon visszavágytam, mert tudtam volna még aludni egy kicsit, de idő volt. Az estély eléggé kiöltözős jellegű volt, nekem meg még egy öltönyöm se volt, nem tehettem hát mást, mint kölcsönözni egyet. Viszont az ünnepélyre való tekintettel a kölcsönző üzlet elég korán zárt, és az öltönyeik fogytán voltak, szóval sietnem kellett, hogy le ne maradjak az egészről. Sietősen felöltöztem, majd némi kaját szervíroztam, amit szokásomhoz híven kiöntöttem. Ahogy ruháimat kaptam fel gyorsan, akkor is majdnem sikeresen elestem, még a pólót is fordítva húztam fel, még szerencse, hogy észre vettem, így nem csináltam magamból mindenki előtt hülyét.
Ki rontok az utcára, majdnem az ajtót is elfelejtem bezárni, én buta. Aztán úgy rohanok előre, hogy majdnem fellökök pár járókelőt, de nagyon nem zavarnak, egy „bocsánat”-ot visszabökök nekik. Átkapcsolok futásba, hogy még időben nyitás előtt odaérjek, és ha esetleg tömeg alakulna ki a várakozók által, még elébük kerüljek.
Még időben értem oda, sehol senki. Kifárasztott ez a kis rohanás, lihegve guggolok le, hogy könnyebben vehessem a levegőt. Vettem egy mély lélegzetet és felpattantam, egy zsebkendőt húztam elő a zsebemből, hogy letöröljem homlokomon gyöngyöző verítéket. Felcaplatok a lépcsőn, majd reflexből a kilincs felé nyúlok, és csodálatomra az ajtó nyílik. Én meg azt hittem később nyit, legalább is nekem ezt mondták, de előbb nyitott ki. A fenébe, lehet, hogy nagyon elkéstem és már csak ócska rongyok jutnak nekem.
- Jó napot, uram! - köszönt rám a bolt tulajdonosa, lágy hangjára észleltem fel. Egy középkorú hölgy volt az, hosszú barna haját felkötve hordta, zöld szemei pedig közvetlenséget sugároztak. Átlagos hétköznapi ruhát viselt, bár csak felülről láttam, mert a pult jól takarta.
- Ü... Üdvözlöm, hölgyem!
- Miben segíthetek? - kérdezte nyájasan, majd kilépett a pult mögül. Ekkor láttam csak, hogy egy fehér virágmintás szoknyát visel. Kedves teremtésnek tűnt.
- Ó, igen... - még mindig szaporán vettem a levegőt. - Remélem nem... késtem le... róla. Egy öltönyre lenne szükségem.
- Időben jött, még van raktáron a jobbik féléből. Máris hozok egyet - fordult sarkon és egyenest a pult mögötti ajtó felé vette az irányt, majd el is tűnt az ajtó mögött.
Ekkor nyílt lehetőségem, hogy körül nézzek ebben a takaros ki üzletben. A pletykák szerint, amit hallottam, a hölgy az elhunyt férjétől örökölte meg és egyedül viszi a boltot. Elég sokat gürcölhetett a pasas, mert elég pofás lett a hely. Kissé már kopottas bézs szőnyeg fedte a padlót, bizonyára a sok-sok ember taposhatta már ki. Hatalmas nagy kirakat ablakok voltak, így kintről is jól belátható volt az egész helyiség. A pult, ami mögött a hölgy állt, kávé színben díszelgett, és fából faragták. Régi antik bútornak tűnt. A teret főként a kerekes vállfa tartó kocsik telitették be, bár az estélynek köszönhetően, csupán üres vállfák lógtak végig, csak pár darabon függött egy-egy öltöny. Szerencsére a méretemre szabottak raktáron voltak még, és a pénzem is megvolt a kölcsönzésre. Ismét nyílt a hátsó ajtó és a hölgy lépett ki rajta, kezében három-négy öltönyt hozott magával. Szerencsére nem az ütött-kopott, agyonhasznált darabokból jutott ki nekem.
- Csak ezeket találtam, remélem jók lesznek. Ránézésre saccoltam a méretet. Parancsoljon, jobb oldalt a sarokban vannak a próba fülkék, próbálja csak fel.
- Köszönöm - Indultam a fülkék felé, majd mivel mind üres volt, az elsőbe léptem be. Bent egy kis hokedli volt elhelyezve, valamint egy tükör és egy fogas volt egymással szemben felfüggesztve a fülke oldalára. A fogasra pakoltam az öltönyöket, és elhúztam a függönyt.
A legfelső öltönyt kaptam a kezem közé, lehámoztam a vállfáról, majd felöltöttem. Illetve öltöttem volna, a nadrág túl nagy volt és lecsúszott rólam, a zakó viszont pontosan rám illett, legalábbis úgy éreztem. Mindegy, jöhetett a második, a nadrág még mindig nem volt jó, sőt most a zakó is elég nagy volt. Apropó, még próba előtt kaptam egy inget is, ami pont az én méretem volt. Jött a harmadik, a zakó is stimmel, valamint a nadrág is. A negyedik nadrágja meg már szűk volt, a zakó szintén, kisebb emberre szabták. Felöltöttem a harmadik öltönyt és kiléptem a függöny mögül, hogy véleményt kérjek a hölgytől.
- Nos, hogy áll? Remélem nem slankít.
- A zakó kicsit szűknek tűnik, talán egy másikat párosítson hozzá.
- Ó, értem, köszönöm - tűntem el ismét a függöny mögött, majd megint csak felbukkantam, immáron a kényelmesebb zakóval.
- Látja, máris jobban áll - mosolygott a tulajdonos hölgy. Majd fogta és a pultra dobta a többi öltönyt. - Esetleg van még valamire szüksége?
- Ó, igen, egy az alkalomhoz illő cipő is jól jönne.
- Hányas méret?
- 44-45-ös.
- Rendben, nézzük csak - hajolt a pult alá, majd némi kotorászás után, elővett egy-egy pár cipőt, mindegyik méretből. Felpróbáltam mindegyiket. A 44-es nagyon jól illet a lábamra, bár mikor felálltam, akkor elszállt a kényelem érzése. Szorította a lábam és volt egy púp az alján. Így már csak a másikban reménykedhettem. Lazítottam a fűzőn, majd beleléptem a jobb párba, méretre megfelelt. Felálltam, hogy megnézzem úgy is kényelmes-e. Tökéletesen illet a lábamhoz, nem nyomta sehol és a talpa is sima volt. Biztonság kedvéért felpróbáltam a balt is, nem-e tér el párjától, manapság az egyre hanyagabb munkák a gyakoribbak, így ki tudja. Tökéletes volt ez is.
- Az hiszem ez lesz a jó - mutattam rá, hogy ezt a darabot kérném.
- Rendben, akkor ez a pár cipő lesz és az öltöny, az inggel együtt. Egy pillanatot kérek és máris mondom az árát - tűnt el megint egy kis időre a hátsó ajtónál, és vitte magával azokat az öltönyöket, melyek nem voltak jók rám. Bizonyára el akarta pakolni, nem lehet a rendetlenség rajongója.
Ismét volt egy kis időm elkalandozni. Mint említettem a nagy kirakat ablakokon remekül be lehetett látni, nos ez igaz volt arra, hogy kifelé is remek volt a látvány. Az utca egyre jobban díszbe borult. Számtalan ember jelent meg a köztereken. Már alig vártam, hogy végre én is elvegyüljek a mulatozó tömegben. Az ajtó ismét nyílt, a hölgy újra megjelent egy papírral a kezében.
- Akkor egy öltöny, egy ing, és egy cipő. Az annyit tesz, mint 5000 gyémánt. Ebből 2000 a bérlési díj, a maradék pedig letétben marad itt, sérülés esetére. Miután visszahozta, visszakapja a letétet is.
- Értem - nyújtottam át neki az imént kiszabott összeget.
- Köszönöm.
- Ugyan, én köszönöm.
Felkaptam a cuccokat, az ajtó felé fordultam, és megindultam kifelé. A boltban viszonylag kellemes idő volt, így a sok bent töltött idő után, most a kint fülledt levegő megcsapott egy kicsit. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd lemásztam a lépcsőn és hazafelé indultam, hogy lepakoljam a dolgaimat. Nem haladtam túl sokat, túl meleg volt, de nem is siettem annyira. Csodás volt a kialakulóban lévő fesztiváli hangulat az utcákon. Itt-ott muzsikáltak, a főút menti vendéglők pedig már tömve voltak. Rettentően melegem volt, így úgy döntöttem, hogy először, nem haza megyek, hanem iszom egy hideg üdítőt. Nem is tartott sokáig, amíg helyett találtam, az egyik kiülős vendéglőnél. Két szék övezte az asztalt, és egy napernyő adott a helynek árnyékot. A cuccot ledobtam az egyik székre, míg én helyet foglaltam a másikban. Végigpásztáztam a szomszéd asztalokon, közben kényelmesen elhelyezkedtem. Az egyik kissé lármás társaság volt, de nagyon jó hangulatot teremtettek maguknak, míg a másik sem volt különb, ők is remek beszédtémát találhattak, mert folyt a pro és kontra érvelés néhány sör felett. Nekem se kellett sokat várnom, máris egy csinos pincérnő tűnt fel előttem. Szőke félhosszú haja, és bájos mosolya megfogott egy kicsit. Egy fehér buggyos inget viselt, valamint egy fekete rövid szoknyát.
- Üdvözlöm, uram. Mit parancsol?
- Üdv, egy korsó hideg sört kérnék - mosolyogtam felé.
- Rendben. Ajánlhatok a menüből valamit? Nagyon friss ma a hal.
- Nem, köszönöm.
Azzal elszelelt vissza, hogy leszállítsa a rendelést. Közben részben már sikerült felfrissülnöm, mert feltámadt egy kisebb szellő, ami igen kellemes volt.
- Parancsoljon - tűnt fel előttem ismét a bájos pincérlány. Kis biccentéssel köszöntem meg neki a hűsítő italt, de ő lehet ezt már nem láttam, mert a sok vendég miatt, már fordult is a következő asztalhoz. Először a habot kortyoltam le a finom maláta sörről. Az első kortyok nagyon jól estek, olyan jó hideg volt. De nem akartam túl sok időt itt elfecsérelni, hisz részt akartam venni a fesztiváli mulatságban, szóval kisebb szüneteket tartva felhörpintettem a finom folyékony kenyeret. Az üres korsót az asztalon hagytam, majd kértem a számlát. Ismét a lány jelent meg, átnyújtva a cechet, majd megint eltűnt. A számlára helyeztem a sör árát, kiegészítve némi borravalóval és otthagytam a helyet.
Így már könnyebb volt a hazaút, nem volt már olyan nagyon melegem. Még egy kanyar, majd fel a lépcsőn, és máris ott voltam a házban, amit az itt való tartózkodásom alatt béreltem. Beléptem, lepakoltam az öltönyt és a többi ruhát az ágyra, majd levetkőztem és beléptem a tus alá, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Eme kis úttal el is telt a délelőttöm. Zuhany után felcsavartam magamra egy törülközőt, és megebédeltem. Már alig vártam, hogy elkezdődjön a fesztivál.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Hétf. Szept. 05, 2011 10:31 pm

Kalandoddal nincs semmi bajom, de lenne néhány dolog amit megemlítenék. Először is " vagy"- gyal nem kezdünk mondatot, valamint számot tessék betűvel kiírni! Jutalmad: 100 VE

Hibát nem találtam tehát Jutalmad: 200 VE

A bírálatok augusztusra vonatkoznak!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Pént. Okt. 28, 2011 7:23 pm

Nyárzáró ünnepély
2. rész: A fesztivál

Az utolsó falaton nyammogtam, mikor az óra egyet ütött. Befejezvén az ebédet, jó ember módjára elmosogattam. A maszatos tányérokat az előre kiengedett meleg vízbe áztattam. Szivacsot kaptam kezeim közé és benedvesítve azt és némi zsíroldóval fűszerezett mosogatószerrel megbolondítva, szorgos sikálásba kezdtem. Odakintről még mindig a készülődés zaja szűrődött be. Úgy voltam vele, hogy ráérek én még pár órát és aztán kilátogatni, addig is pihenésre szánom magam. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben öblítettem le a habos tányérokat és a szárítóra helyeztem. Ugyanezt csináltam az evőeszközökkel és a pohárral is, amit az étkezéshez használtam. A szárítóra helyezett csetresről csendben csöpögött a víz.
Kitártam az erkély ajtajának mindkét szárnyát, hogy friss levegővel töltsem meg a szobát. Kellemes fuvallat csapja meg az arcomat, ebben a nyár végi melegben jól esik az embernek egy kis hideg levegőáramlat. A nyílászárók elé relék voltak felszerelve. Elhúztam mindkettőt, ami az ajtó előtt volt, majd beállítottam a relék dőlésszögét, hogy csak minimális napfény szűrődjön be rajtuk, de a levegő továbbra is rendesen áramoljon. A többi részen besötétítettem. Következő lépésként célirányosan a hűtő felé vettem az irányt. Kinyitottam a nagy ajtót és kicsit keresgélve annak mélyén, egy üveg hűtött gyümölcslevet húztam elő. Egy poharat vettem ki a hűtő melletti falon függő szekrényből. Töltöttem magamnak és a nyugágy melletti kis asztalra helyeztem. Bezaklattam a hálószobába egy kispárnáért, majd kényelembe helyeztem magam a faltól falig kifeszített nyugágyba. Valami még hiányzott a relaxáláshoz. Meg is van! A kis asztalról elvettem a távirányítót és a lejátszás gombbal működésbe helyeztem a Hi-Fi-t. Kellemes jazz muzsika töltötte be a szobát. Nincs más hátra, mint a jól megérdemelt pihenés.
A csengő hangja törte meg délutáni kis sziesztámat. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor. Nagy nehezen kikászálódtam kényelmes fekhelyemről, papucsot húzok lábamra és kitámolygok az ajtóhoz.
- Ki az? - kérdem mielőtt még ajtót nyitok.
- Csomagot hoztam egy bizonyos Jonathan McWilliamsnek - érkezik a válasz egy mély férfi hangtól.
Egy középmagas szakállas srác állt odakint, kezében egy nagy dobozzal. Kezembe nyomta a dobozt, és átnyújtott egy papírlapot.
- Itt és itt kéne aláírni.
A nagy dobozt az előszobai asztalra helyezem. A papírt pedig ráhelyezve aláírom mind a két helyen. Kíváncsi vagyok mi lehet ez? De a legfontosabb: kitől jött? Izgalmamban majdnem meg is feledkezem a futárról. A zsebemben kutatva pár gyémántot szedek elő, majd átnyújtom neki a papírral együtt.
- Köszönöm, viszlát.
- Viszlát - köszönök el tőle és csukom be az ajtót. Egyből letámadom a dobozt. Vajon mi lehet benne? Felkapom, ide-oda forgatom, óvatosan megrázom, mint a kisgyerek karácsonykor az ajándékát. Aztán feltűnik egy név rajta. Meglep kicsit a feladó kiléte, nem vártam nagyapámtól csomagot. Most már tényleg érdekel mi is lehet ez a valami. Óvatosan feltépem a ragasztószalagot. Felnyitottam a kartondobozt, átlagos karton doboz volt, azzal az átlagos barnás színével. A doboz ki volt töltve szalmával, biztos törékeny ez a valami, hogy így ki kellett töltenie. Félresodortam a szalma köteget, nem törődve azzal, hogy akár a földre és máshova is kerülhet. Ilyenkor nem számít a tisztaság. Szemem elkerekedett. Rég láttam már a drágaságot. Az igazat megvallva csak egyetlen egyszer, mikor szert tettem rá azon a bizonyos hegyen, mikor meglátogattam az öreget a költözése után. Ő kért fel arra a bizonyos feladatra, aminek folytán erre a kis porontyra tettem szert. Igen, nem más volt benne, mint az az Ukobach tojás, amit akkor szereztem. Felismertem a fehér alapon díszelgő vörös láng formájú jelekről, melyek a tojás héját díszítették. Óvatosan kiemeltem a kis drágát a dobozból és bevittem a nappaliba, ahol egy kisebb párnázott székbe helyeztem el. Aztán elgondolkodtam.
~ Van egy tojásom... Ez eddig oké. De mégis miben fogom én ezt magammal hordozni. Szereznem kéne valami tatyót. Ejj öreg, legalább az ilyen dolgokra is gondolhatnál, hisz ismersz...
Ezekkel a gondolatokkal mentem vissza az előszobába, hogy eltakarítsam a dobozt. A kiszóródott szalmát felszedegettem, majd mikor vissza akartam rakni a dobozba, hogy aztán kidobjam egyben az egészet, akkor vettem csak észre. Valami volt még a doboz alján. Kihúztam, egy vadonatúj hátitáska volt. Na ez már döfi, tudja az én öregem, hogy mi kell nekem. Egy fekete divatos táska volt, fehér cipzárral felszerelve.
Annyira megörültem az egész tojásos dolognak, hogy majdnem megfeledkeztem a ma délutáni fesztiválról. Már nagyon kíváncsi voltam rá, és ha már így alakult a tojáskát is magammal viszem majd. Kintről már az egyre jobban gyűlő tömeg zaja szűrődött be, úgy tűnik végeztek az előkészületekkel és egyre több ember érkezett a városba, vagy ha már itt voltak és szállodában szálltak meg, akkor egyre többen merészkedtek elő. Kinéztem az ablakon, az emberek már ünnepi öltözékbe bújtak. Alig egy-két embert láttam, aki nem viselt kimonót, de valószínűleg csak azért, mert épp akkor végzett a munkával, és siet haza, hogy átöltözzön és elvegyülhessen a tömegben.
Azt hiszem nekem is csatlakoznom kéne ehhez az egészhez, végül is ezért vagyok itt ebben a városban. Korábban már beszereztem egy kimonót, szerencsére kevesebb üggyel-bajjal, mint az estélyre szánt ruházatomat. Nem is habozok, gyors átcserélem a ruhámat. Aztán már csak a kicsi Ukobach tojást kell eltenni a helyére, méghozzá az új táskámba, kényelmesen bele is fér, azért a biztonság kedvéért összeszedek néhány rég használt ruhadarabot, hogy a maradék helyet kitömjem vele, így kisebb az esélye, hogy egy ütközés, vagy baleset folytán megrepedjen, vagy eltörjön a tojás. Indulásra készen álltam. Nyílt az ajtó és már csatlakoztam is a város központja felé özönlő tömeghez. Gyerek, felnőtt, öreg, minden korosztály az utcán császkál. Úgy körülbelül tíz percet sem kell gyalogolnom az utca két oldalán egyre sűrűbben sorakoznak a különböző bódék, ahol az ember enni, inni vagy esetleg valami érdekeset tud csinálni. Gondoltam, minek sietni, kipróbálok valamit. Egy céllövölde lett a kiszemelt áldozat. Egyszer volt szerencsém pisztolyt használni, igaz csak pár másodpercre és az emléke is szörnyű, de kíváncsi voltam, hogy puska használatához értek-e, illetve hogy milyen lehet a célzó érzékem.
- Hármat kérek - csúsztatok át némi gyémántot a játékért cserébe a tulajnak.
- Á, fiatalember, remélem szerencsés napja van - közben a puskát tölti, három töltényt tesz bele, majd átadja. A fegyvert felkaptam, céloztam, majd lőttem. Mellé. Hmm... azért ilyen rosszul csak nem célzok. Második golyó, célzok, tűz. Na itt még gyanúsabbá vált a dolog, mert a golyó jóval arrébb csapódott be. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, de ez mégiscsak felhúzott. A puskát lecsaptam a pultra és elkapva a tulaj pólóját magamhoz húztam.
- Hehehe, azt hiszed engem beetethetsz? Cseréld ki az utolsó golyót normálisra, vagy esküszöm búcsúzhatsz a kis bódédtól. Megértetted? - engedtem szabadjára a szélmágiám, ezzel támasztva egy kis szelet, hogy ráijesszek.
- É-értettem, uram. Elnézést.
Felkapta a pultról a puskát és bőszen hozzálátott a tölténycserének. Majd mikor végzett bárgyú mosolyt erőltetve az arcára átnyújtotta azt. Ismét céloztam, lőttem, és ezúttal betaláltam. Egy kis csecsebecsét nyertem, sok kedvem nem volt megtartani, így az első szembejövő gyereknek ajándékoztam, aki örömmel fogadta el.
Régen jutottam ételhez, így mikor még beljebb jutottam, gondoltam eszem valamit. Szerencsémre pont a közelben volt egy büfés bódé. Kértem egy kis Takoyaki-t, majd elfogyasztva tovább álltam. Egyre jobban közeledtem a centrum felé, ahol ha jól hallottam hatalmas volt a buli. Már távolról láttam, ahogy mindenféle mágiával, mágikus eszközzel varázsoltak tűzijátékot, vagy alakzatokat az égre. Hatalmas zsivaj volt, tömve volt az összes utca, mellékút, sikátor. Ilyen tömegben az ember sajnos nem arra ment amerre akart, hanem néha csak sodródott az árral. Egy ideig én is csak a tömeggel tartottam, végül is nem tudtam mi merre van, vagy merre halad a parádé. Csodálatos összhang volt a kocsin játszadozó mágusok között. A tömeg egyre csak zsúfolódott és zsúfolódott, mindaddig míg lassan kezdett hasonlítani egy hering konzervhez az egész. Végül az egyik sikátorban kötöttem ki. Mozdulni alig lehetett. Már vagy egy órája csak oda mentem, ahová a tömeg vitt, kezdtem unni. Úgy döntöttem hazamegyek. Épp egy a sikátorra néző ajtónál álltam. Hatalmas robaj rázta meg a környéket, az egyik tűzijáték robbant fel közvetlen felettünk. Az összes tekintetet arra vonzotta, még az enyémet is. Nagy hiba volt. Valaki elkapott és berántott az ajtón. Kezét a számra tapasztotta, míg két kezemet hátra kulcsolva fogta le. Próbáltam küzdeni ellene, de a testi ereje nagyobb volt az enyém. Vettem egy nagyobb lélegzetet és egy kis mágiát bevetve sikerült kiszabadulnom a szorításból. Szembefordultam támadómmal. Egy talpig feketét viselő maszkos férfi állt előttem. Eléggé ki volt gyúrva, így nem csoda, hogy alig bírtam kiszabadulni a fogásból.
- Rossz emberrel kezdtél ki, barátocskám! - mosolyogtam és felkészültem, hogy megküzdjek vele itt és most. Bele is kezdtem a hadakozásba, megeresztettem pár léggolyót mire Ő összeesett a fájdalomtól, amit rá mértem. Feltérdelt. De én felé futva, kicsit igazságtalanul, de jól fejbe rúgtam. Legalább is akartam, de elhajolt előle. Hagytam feltámaszkodni, de csak ennyit engedhettem meg neki. Közben felkészültem, hogy megeresszek egy széllökést. A falnak csapódott és eszméletlenül bukott a földre. Már az elején elkövettem egy hibát. Azt hittem, hogy a tag egyedül van. Hiba volt. Volt legalább egy társa, legalábbis ez derült ki számomra, mikor fejemen egy tompa tárgy ütését éreztem. Térdre rogytam, majd elvesztve eszméletemet a földre zuhantam. Minden elsötétült... Valakik rám vadásztak, és elkaptak. Hülye voltam, jobban oda kellett volna figyelnem.
Az estély egyre csak közeledett, de úgy néz ki - nagy sajnálatomra -, hogy nélkülem fog elkezdődni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Hétf. Okt. 31, 2011 11:35 pm

Nyárzáró ünnepély
3. rész: Ivan Gregorovics

- Hol a fenében vagyok? - kérdeztem kábán, igaz még csak most tértem magamhoz. Habár egy székhez kötözve ültem, így is éreztem, hogy szédülök. Fejem csak úgy zúgott a fájdalomtól, először oda akartam kapni, de lekötözött karom nem mozdult. Izegtem-mozogtam, de a istenért nem akart meglazulni. Mágiát próbáltam használni, de gyengének éreztem magam hozzá. Ha jól sejtem akkor fegyveremet és minden felszerelésemet elvették, drága kis tojásomat sem láttam.
- Hol vagyok? - fakadtam ki most már erőteljesebben. A hangzavarra egy férfi nyitott be a cellának tűnő helyiségbe, ahol épp fogva tartottak. Koszos kis lyuk volt, egy kicsi ablakkal. Mesterséges fény szűrődött be rajta, ami azt jelentette, hogy már éjszaka van. Legalábbis remélni tudtam, hogy nem egy másik szoba van odaát, hanem a szabadságot jelentő udvar. A férfi az egyik gazember volt, aki elkapott. Egy kis tálka volt a kezében, a tálban víz. Közelebb jött és megitatott.
- Köszöntelek az O’reilly házban, kutya - vigyorgott, mint valami beképzelt majom. Én csak egy szúrós tekintettel nyugtáztam mondatát. - Mr. O’reilly igen gazdag ember, és igen befolyásos ügyfelekkel rendelkezik. És ugyebár a gazdagok szeretik a szórakozást, a viadalokat. Így a főnök remek kis illegális máguspárbajokat ad nekik. Innen a bevétel egy harmada. És ugyebár a párbajhoz mágus is kell, ezért van, hogy néha önkénteseket kell keresnünk.
- Úgy érted elrabolni... - szólok közbe, amire csak széles mosolyt húz az arcára. Nem tetszik ez az idétlen mosoly, valami mögöttest jelent.
- Végül is igen, de azért így mégiscsak szebben hangzik - vigyorog a nyomorult. - Neved, mágiád?
- Mintha elárulnám - köptem az őr elé a földre, mire ő dühödten kevert le egy nagyot és vadásztőrét a nyakamhoz szorította.
- Neved, mágiád? - még erősebben odanyomta a tőrt a torkomhoz.
- Jonathan McWilliams, szélmágus.
- Rendben. Készülj fel, hamarosan te következel - és ezzel kilép az ajtón és becsukja maga után.
- Várj! Volt nálam egy tojás! Mit tettetek vele? - De kiáltozásom már nem hallotta, vagy csak figyelmen kívül hagyta.

Fél óra telt el a látogatása óta, már kezdem nagyon unni és legszívesebben aludtam volna. Aztán egyszer csak ismét belépett, egy kis ideig méregetett, majd odajött hozzám és eloldozott.
- Te következel - közölte röviden.
Simán elszökhettem volna, de semmit nem tudtam a helyről ahol fogva tartottak, sőt még azt sem, hogy hányan lehetnek és milyen képességgel bírhatnak az őrök. Na meg be akartam olvasni ennek az O’reilly-nek vagy ki a csodának, hogy képzeli, hogy elrabol. Enoch Mester még hallani fog efelől.
Egy keskeny folyóson vezettek végig. A világítás pislákolt, de volt ahol egyáltalán nem volt. Az őr végig lökdösött, de megkötözött lábbal és kézzel nehéz volt haladni. A folyosó végtelennek tűnt, ám egyszer csak egy hatalmas vaskapunál ért véget. Az őr leakasztotta az oldalán fityegő vadásztőrt és lenyeste a köteleket. A kapu két szárnya fémes csikorgással nyílott ki, az őr pedig kilökött rajta. Sötéthez szokott szememet igencsak bántotta az aréna fényáradata. Kerek alakú küzdőtér volt, alul homokkal leszórva, előny egy homokmágusnak, remek. Igaz, nekem is némileg előnyt jelentett. Körülötte rácsokkal elválasztva a nézőtér. Népes közönségünk volt, mint öltönyös nagymenő üzletember. A gyűrűt bezárólag egy díszes páholy helyezkedik el. Annak az O’reilly-nak a páholya. Eközben a szemközti vasajtó is kinyílott és egy fiút taszigáltak be rajta. Szőke hajú, kék szemű kis nyikhaj volt. Elég esetlennek tűnt. De nem is akartam vele nagyon foglalkozni, jobban érdekelt ez az O’reilly figura. Gondoltam gyorsan leverem a kiscsávót és elintézem a főnököt is, aztán megszököm innen.
- Hölgyeim és Uram! - szólalt fel O’reilly. - Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Matthew O’reilly vagyok, az O’reilly család feje. Üdvözlöm Önöket az éves mágustusán, remélem jól szórakoznak. - Kis szünet. - Az első mérkőzés résztvevői: Jonathan McWilliams, szélmágus és Tyler Knoxville, fénymágus.
~ Ej-ej szegény Tyler gyerek, nem sok esélyt jósolok neki.
- Kezdjétek! - kiált fel O’reilly.
A fénymágus nem habozott egyből nekem rontott. Kikerültem orvtámadását és egy könyökléssel a földre küldtem. Ájultam csúszott tova a földön. Még mágiát sem kellett használnom, szánalmas. O’reilly-ra nézek, unott arccal bámul vissza rám, majd feláll, hogy szóljon a közönséghez.
- A győztes, Jonathan McWilliams! És most...
Még mielőtt belekezdhetne a következő ellenfelem kisorsolásába, egyből előtte termek. Ennyire meglepett arcot még az életben nem láttam.
- És most elintézlek te mocsok - sziszegtem. A férfi meg volt rettenve a tudattól, hogy itt és most elintézhetem, védtelennek érezte magát. Kicsit még jobban rá akartam ijeszteni. - Nem tudok kivel húztál ujjat, mi? Te féreg. A Blackened Tears tagja vagyok. Enoch Mester még hallani fog erről és ahogy ismerem, te barátocskám nem fogsz sokáig az élők között tevékenykedni... Hahahahaha - játszottam rá kicsit a szerepemre. Aztán megpillantottam valamit, a páholyban lévő pulton. A botom és a tojásomat tartalmazó zsák hevert ott. - Azt hiszem ez engem illett - kaptam fel mindkettőt.
Fordultam volna vissza a főnökhöz, de félúton védekeznem kellett. Egy aranyos kis gólem csapott felém, még időben sikerült kitérnem és előpattintanom kaszámat, hogy visszaverjem az ökléből kilövődő apró pengéket.
- Ivan, épp időben. Intézd el ezt a rabszolgát! - parancsol rá valószínűleg a jobb kezére O’reilly.
O’reilly... Csak most gondolkodtam el, de valahonnan ismerősen csengett a név és végre beugrott honnan. Apámmal üzletel... Legalábbis régebben, olvastam a könyvelését, és láttam benne ezt a nevet... O’reilly.
Igaz több időm nem volt foglalkozni vele. Inkább a velem szemben álló gólemantával foglalkoztam. Ivan Gregorovics, hallottam már róla, ott van a legjobb gólemanták között. Sok históriát hallottam arról, hogy ha egy szemkötős inast látsz, akkor menekülj. Valamint arról is hallottam, hogy a gólem amit használ, a Gre-7 névre hallgat és iszonyú sebessége van. Balszerencse, lehet gyorsabb nálam. Valahogy előnyt kell kovácsolnom, de egyenlőre ötletem sincs hogyan, így úgy határozok, hogy harc közben találom ki a következő lépést. Unottan egy cigarettát helyez a szájába, előhúzza gyújtóját és rágyújt. Én eközben feszülten figyelem és várom, hogy lépésre szánja el magát.
- Intézd el Gre... - adja ki parancsot kis kedvencének. Az apró termetű gólem egyből felém rontott. Hirtelen remek ötlet jutott eszembe... Ha már semmi esélyem nincs a fickó ellen, akkor legalább megszökni legyen esélyem. Kitértem, legalábbis próbáltam kitérni a csapás elől. A jobb karján lévő penge átszabta a jobb felkarom, de a tervem sikerült. A plafonon átrepült a kis drága, nagy lyukat ütve rajta. Tudom bolondság, de utána ugrottam, hogy körülnézzek, mégis milyen messze lehetünk a külvilágtól. Igaz, a beszűrődő fény sok reménnyel töltött el. Fent a szabad helyett, egy nagyobb szobában találom magam. A fény, amit láttam, egy hatalmas rózsaablakon át szűrődött be. Ivan is csatlakozott kis társaságunkhoz. Megeresztettem pár léggolyót, sőt még villámokat is eregettem, de az acélozott gólem meg sem érezte. Egyszerűen lepattantak róla a csapások. Továbbra is a menekülés mellett döntöttem. Hátat fordítva a párosnak nagy lendületet vettem és kirontottam a rózsaablakon át. Rendesen összevagdosott. Repülést használva kényelmesen földet értem, de nem értem rá foglalkozni a sebeimmel. Ismét futásnak eredtem.
- Mire vársz, utána! - adta ki a parancsot Gre-7-esnek gazdája és az egyből utánam eredt.
Ha jól megfigyeltem az egész O’reilly birtok egy kastélyból és egy nagy udvarból állt. A középső épület rózsaablakát sikerült összezúznom. Mint az is kiderül, az estély, amire megjelenésemet terveztem, itt tartották a birtokon. Megannyi ember volt odalent és az a sok meglepő arc, mikor egy kimonós sebekkel teli srác kirepül a rózsaablakon és mintha pehely könnyű lenne földet ér, majd futásnak ered... Felülmúlhatatlan. Folytattam a rohanást, erdőn, folyón, hegyen, dombon, tűzön, vízen át, de a kis dög kitartó volt. Olyan érzésem volt mintha fél Fiorén át üldözött volna. Persze az tény, hogy csak körbe körbe szaladgáltam a birtok körül, mint valami eszement. Azért közben azon törtem a fejem mégis hogyan rázhatnám le. Egyszer csak sikerült némi előnyre szert tennem, elbújtam egy szobor mögött, míg a gólem elhaladt mellettem. A legközelebb álló, méretben szemmértékre jó öltönyt lecsórtam az egyik paliról, miután szépen leütöttem és az árnyékba húztam. Elvegyültem. Végre sikerült leráznom. Ivan még mindig a törött rózsaablakban állt és a tömeget pásztázta. Bőszen keresett engem és kis kedvence is több kört leírt, hogy megtaláljon. Aztán egy idő után visszahívatta a gólemet és inkább O’reilly kutyáira bízta a keresést. Ám közben nekem sikerült kislisszanom, ami valljuk be, hogy a rengeteg őr miatt nem volt valami könnyű. Szerencsére a sötét segítségemre volt és jól megtudtam bújni az éj leple alatt. Így lóvá téve a sok idiótát a város széli hatalmas birtokról visszatértem a városba.

A szállásomra visszatérve, kitikkadtam kicsit. Nagyon siettem, és rendkívül óvatos voltam, minden sarkon megfordultam nem-e követ a gólem, vagy maga a gólemanta... Ki tudja milyen mágiával rendelkezik még az az erős férfi. Később hallottam, hogy a kisebb incidenst - kivetődésem a rózsaablakon át - leszámítva egész jól sikerült az estély, és az a kapzsi pöcs még a bevétellel is nagyot kaszált. Vettem egy jó kis zuhanyt, hogy elfelejtsem ezt az egészet. És egy időre sikerült megjegyeznem Ivan Gregorovics erejét. Új ellenséget szereztem magamnak. És a legnagyobb bánatom, hogy az öltönyt, amit kölcsönöztem, nem is használtam, így kidobott pénz volt. A sebemet zuhany után lekezeltem. Egy törülközőt csavartam derekamra és kilépve a fürdőből, megpillantottam a tojásomat.
- Legalább neked nem esett semmi bajod - mosolyodtam és megsimogattam a kis drágát.


A hozzászólást Jonathan McWilliams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 22, 2012 4:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Vas. Nov. 06, 2011 8:10 pm

Drága piciny kis Jonathanom, kicsi szívem, történeteddel semmi bajom nincs, viszont egy észre vételt engedj meg. Először is, nagyon tördelt a szöveg, sok mondat van ami egybe kerülhetne az utána következővel, erre kérlek legközelebb nagyon figyelj oda, és "és" "mintha" így" szavakkal ne kezdj túl gyakran mondatot.

Végül pedig jöjjön a dorgálás. Első kalandod 1506 szó míg a második 1501 szó, azt gondolom hogy te tudsz ennél többet is! Igen sejtem miért lett ez most így, de azért a kalandodon tudtál volna még mit írni ha akartál volna, ezért nem szeretnék újra ilyennel találkozni.

Jutalmad 400VE tojásodnak meg 50VE.

/kis csillag, kis csillag, kis csillag - és egy magas női hang szól a fényből, LEVEL UP!!! - kis csillag, kis csillag, kis csillag/

sorry de a kicsi lapin nem tudom hogyan kell csillagot ütni^^
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Nov. 23, 2011 5:51 pm

Vicious Adit: A találkozás


- Az északi hatalmas Asgard barlangrendszer? - hangzott kérdésem, eléggé meglepett a helyszín. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha egy barlangrendszerben kell kutakodnom. De Enoch mester tarthatatlan volt, nem tudtam visszautasítani kérését, főleg hogy most nem a saját kis zugába voltunk, hanem egy nagyobb teremben és két Archon is a helyiségben tartózkodott. Az egyik Jack volt, még korábban Mia mutatta be nekem, illetve személyesen nem igen beszéltem vele, csak a távolból mutatott rá, hogy „Ő ott Jack, az egyik Archon”, viszont a másikat most láttam először. Igaz nem voltam biztos benne, hogy Archon, lehet csak Jack egyik Novíciusa volt az, bár az aurája eléggé nyomasztó volt.
- Igen, ott lenne egy kis dolgod - törte meg merengésemet a mester. - Azt beszélik egy sötét céh tanyázik odalent. Szeretnék többet tudni erről a bizonyos céhről. Így hát téged jelöllek ki, mint információ gyűjtőt.
- És mi van Sophie-val, vagy Miával? Vagy esetleg egy novíciust, vagy egy dévát küldjön! - próbáltam kihúzni magam a munka alól, de a mester nem igen adta meg magát.
- A két lány küldetésen van. Nekem rád van szükségem. Ha erősebb embert küldünk, félő hogy háború kerekedne belőle. Te vagy a legmegfelelőbb tárgyaló fél.
- Ha nincs más... Rendben van. - Leakasztottam zsákomat a hátamról és az mellettem álló asztalra helyeztem. - Gondolom Moi csak útban lenne, így addig itt hagynám, kérem viseljék gondját - eresztettem le közben a zipzárt és a familiárisom tojását kivéve a zsákból átnyújtottam a mesternek. De az visszaadta.
- Vidd csak magaddal, szükséged lehet rá. - Nem értettem miért mondja ezt.
Ezzel elhagytam a termet, majd az ajtón túl jobbra fordulva egy hosszabb folyóson át vettem célba a kijáratot. Általában lustaságom hívén nem az főkapun, hanem inkább az egyik erkélyen át távozom. Már a folyosó végén tartottam, mikor az árnyékből egy férfi lépett ki. Egyből felismertem, maga volt Enoch jobb keze, a térmágus Shiner. Ritkaságszámba megy az ő jelenléte a céhházban. Felém fordult, komor tekintete semmit sem mondott, így ötletem sem volt, mit akarhat. Közelített felém, majd ahogy elhaladt mellettem, átadott valamit. Megnézvén mi az, egy rombusz alakú tárgy feküdt kezemben. Borostyánnal volt kirakva és valami idegen írás díszelgett rajta.
- Mi ez? - kérdeztem a férfit.
- Hallottam hova mész. Gondoltam egy kis segítséget nyújtok. Ez egy mágikus portál, Noel élőholtjait helyeztem el benne. Egyszer használhatod fel, bánj vele okosan. - majd eltűnik a semmiben.
~ Élőholt sereg? Fincsi. Alig várom, hogy használhassam őket.
Folytattam hát a sajátos kijáratom felé vezető utat. Eléggé népes volt ma a céhház a szokásos kihaltsághoz képest. Végre megérkeztem az egyik erkélyhez, kitártam az ajtót és kiröppentem. Nem használtam a felszínre vezető felvonót, inkább röptében jutottam fel.

Hosszú, monoton vonatút után jutottam el az Asgard barlangrendszer felett elterülő erdőbe. Szokatlan egy erdő volt, tisztán éreztem a belőle áradó, rothadó halált. Kénes levegője ellen gyorsan kendőt kötöttem arcomra. Lápos, mutálódott növényzettel megpakolt erdő volt, nem csoda, hogy teljesen kihalt volt. Életet aligha láttam, talán apró mikroorganizmusok lehettek itt-ott. Nem szívesen, de bemerészkedtem és a barlang bejáratát kezdtem el bőszen keresni. Sietnem kellett, hisz a szám elé helyezett kendő nem nyújtott száz százalékos biztonságot. Nem kellett sokáig keresni, hatalmas körbenőtt részre lettem figyelmes, széthúzva éreztem a barlangban áramló szél hidegét. Beléptem, odabent szerencsére tiszta volt a levegő, viszont igazán érdekes volt, hogy majd megfagytam. Vacogva kerestem valami fáklyának valót, egyrészt vak sötét volt, másrészt egy kis meleget adott volna. Kis kajtatás után a fagyos hidegben találtam némi száraz fát, amit egy kisebb gyártott villám segítségével, meg persze némi rongyot rátekerve, meggyújtottam. Fénye bevilágította a barlangot. Tovább haladtam, aztán egy nagyobb csomóponthoz értem, itt futottak össze a barlangok. A legtetején voltam egy kis nyílásnál. Letekintve csodálatos látvány tárult elém. Kőhidak tömkelege mindenütt, apró vízesések, melyeket az eggyel alattam lévő barlang patakja táplált, alul pedig egy tavat véltem látni.
- Merre tovább - tanakodtam hangosan. Aztán úgy döntöttem a véletlenre bízom. - Ecc-pecc kimehetsz... Az lesz az - ereszkedtem le a harmadik szintre. Sötétebb volt, mint az előző, de fáklyám remekül üzemelt, így remekül bevilágította a térséget, igaz csak a barlang végéig. Ugyanis egy kisebb széláramlat sikeresen eloltotta a fáklyát, így maradtam ott a nagy sötétségben. Mérgemben nem igen gondolkodtam, egy kisebb villámmal rövidke fényt csináltam. Hiba volt, ekkor tűnt fel, hogy a barlang tele van denevérekkel és a vaku szerű fénytől mind felébredt és engem vett célba.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ - jajveszékelve futottam amerre csak tudtam a denevérsereg elől. Majd a barlang szájánál hál’ Isten szétröppentek, engem békén és életben hagyva. Csodáltam, hogy kiabálásomra nem lett figyelmes senki sem, úgy tűnik akiket keresek elég mélyen vannak. Ennek okán úgy gondoltam, hogy inkább a legalsó szinttel próbálkozom, hátha ott sikerre járok. Óvatosan ereszkedtem le, mostantól résen voltam, nem akartam váratlanul ellenségbe botlani. Fáklyám fénye bevilágította az éjfekete barlangot. Sehol senki, megnyugtató. Tovább haladtam. Vagy egy órányi hosszú volt a barlangjárat, már szinte lejártam a lábam mikor a végére értem. Kilépve a fényre egy teremben találtam magam. Hatalmas volt, elképesztően hatalmas. Közepén egy furcsa épület állott, amit víz vett körül. Az épület több ablakát égő pilácsok fénye világította meg. ~ Ez lesz az. - gondoltam. Valóban jól éreztem, hogy a keresett céh nyomára bukkantam, nem is számítottam másra.
Egyszer csak az előttem álló céhház összes fénye kihunyt, mint valami riasztó rendszer. Észre vettek volna? Nem hiszem, hisz épphogy csak beléptem a barlangrendszer eme csodás koncerttermébe, ahol a szél most is egy gyönyörű szimfóniát játszott üdvözlésemül. Ám a furcsa események sora még nem volt végbemenve, ugyanis a céhház egyszer csak halványulni kezdett, majd eltűnt a szemem elől. Először alig akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet, de aztán eszembe jutott, hogy nem először találkozok illúzió mágiával, ám még ilyen erőset magam sem láttam. Pedig Mia tanított egyet s mást, hogy átlássak még a középerős illúziók egy részén is.
- Rendben, most már tutira lebuktam - jelentettem ki, és ahogy ezen szavak elhagyták a számat, gyilkos aurát éreztem hátam mögött.
- Ahogy mondod - sziszegte az ismeretlen hang a hátam mögül. Megfordultam, egy férfi állt, ott, nem volt egyedül, egy fél tucatnyi démoni lény állt mögötte. A férfi talpig páncélba volt öltözve, koromfekete páncélba. Haja hosszú, részint fehér, de a szálak vége színátmenetesen világos barna színbe váltott. Szemei vörösek voltak, gonoszságot sugároztak. Két kard függött a hátán. De nem ő keltette fel igazán a figyelmemet, hanem a démonok. Egész emberi termetek voltak, mégis inkább nem nevezném őket emberi eredetűnek. Hosszú fekete hajzatuk volt, éles karmaik és kacsacsőrre hasonlító pofájuk, melyet maszk fedett. Éles fogaikról csorgott a savas váladék, miközben rám vicsorítottak. Karjaik pikkelyesek voltak és furcsa díszek borították, olyan volt akár egy gyík bőre.
- Emur vagyok, üdvözöllek Asgardban, a Vicious Adit otthonában! - köszöntött mély hangján a fegyvermágus, igaz némi szarkazmus volt a hangjában, tudtam, hogy nem vagyok szívesen látott vendég. Ebből harc lesz, de így túlerőben vannak, ki kell egyenlítenem az ellenfeleket.
~ Lássuk csak, mire képesek Noel híres élőhalottjai. - húztam elő zsebemből a kis dobozták, melyet Shinertől kaptam elindulásom előtt. Felnyitottam, majd vártam a segítséget, de nem történt semmi. A doboz üres volt. Átvertek? Nem... Nem, erről szó sem lehet. Lehetséges, hogy tévedésből rossz portált nyújtott át Shiner. Viszont így most bajban vagyok, tényleg túlerővel állok szemben. Nyúlok fegyveremért, hogy előkapjam kaszámat és mint reményvesztett harcos küzdjek a büszkeségemért.
- Nana, esélyed sem lenne, haver. S osztályú mágus vagyok, egy szempillantás és ezeknek a cukorpofáknak az eledelévé válsz. Szerintem ezt te sem akarod.
- Akkor mit csináltok? Bebörtönöztök?
- Igen... Sajnos a mester igencsak pénzsóvár ember, így élve kellesz.
Esélyem sem volt a következő kérdést feltennem, valaki leütött hátulról. Eszméletemet vesztve hullottam a nedves, agyagos földre.

Hangokra lettem figyelmes, szemeim lassan nyíltak fel. Habár fáklyák világították be a helyet, hideg rázta ki a bőrömet. Még kótyagos volt fejem, és homályosan láttam. Kezeim valami oknál fogva az égbe emelkedtek, próbáltam leereszteni őket, de nem ment. Ekkor fogtam fel, hogy bilincsbe van fogva, éreztem a hideg vasat csuklómon. Fejem lüktetett az ütés nyomán, biztosan egy púp is nőtt mellé. Nem szép, hogy az embert hátulról, galád módon, ejtik fogságba.
- Végre felébredtél. - Emur állt a rácsok túloldalán. Arcán széles vigyor húzódott végén. Elégedetten simított végig hosszú haján. Egy darabig még figyelt, majd távozni készült.
- Várj! - parancsoltam rá. - Lenne pár kérdésem, ha már úgyis egy darabig itt vendégeskedem.
- Ki vele - fordult vissza.
- Először is mit értettél azon, hogy pénzt keres rajtam a mestered?
- Igencsak egyszerű. Nem tudom mit mond neked a Crowley Maiden név?
~ Crowley Maiden? Hmm... Crowley Maiden... Crowley Maiden. Csak nem a fegyvermágus, akit Miával Acalypha-ban. Mi köze van neki egy sötét céhhez?
- Mi van vele? - kérdeztem rá közömbösen.
- Történetesen a mester egyetlen gyermeke volt az ifjú. És te megölted!
~ Ó bassza meg.
- Viszont szerencsés egy alak vagy - folytatta. - A mester akármennyire is bosszúra szomjazik, azért mégis csak nagyobb a pénzéhsége annál. Tehát lepasszolunk a Mágus Tanácsnak, ott úgyis kivégzés vár rád. Bár úgy hallottam, hogy egy bizonyos fejvadász is feni rád a fogát...
~ Fejvadász? Ilyen nincs, csak nem Gregorovics is a nyomomban van... Remek.
- Van még valami, amit tudni szeretnél?
- Ó igen. Volt nálam egy tojás. Mit műveltetek vele?
- A tojással? Ott kuporodik melletted. - Néztem le magam mellé, s tényleg ott hevert. - Nincs szükségünk rá. Talán azért is kapunk némi pénzt, ha eladjuk a Mágus Tanács konyhájának - kacagott fel. Hátat fordított, és távozott.
Remek, csapdába estem. A mester biztos annak tudja be eltűnésem, hogy esetlegesen beépültem a céhbe, így sok segítségre nem számíthatok. Valami terv kell, amivel kiszabadulhatok. Bár jobban meggondolva, lehet jobban járnék, ha kihasználnám az itt töltött vendégi státuszomat és inkább a Mágus Tanács karmai közül szöknék meg. Ott csak pár embert kéne elintéznem, míg most jelenleg egy egész sötét céhvel nézek szembe.

Így történt hát, hogy a Vicious Adit fogságába estem, s tehetetlenül vártam, hogy megmentőim értem jöjjenek. Vajon hiába? Vagy van még remény? A folytatásból kiderül!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Vas. Nov. 27, 2011 4:24 pm

Vicious Adit: Fogságom naplója


Akane Resort. Finoman cirógatja az arcomat, miközben a tenger partján egy kényelmes nyugágyban élvezem a vakációt. Csinos lányok tömkelege mindenütt, balra büfés bódék, jobbra a pihenő, játszót, nyarat élvező tömeg, előttem pedig a végtelen kékség. Lágy szellő hűt le egy csöppet, már jól esett, hisz a nagy meleg egy kicsit megizzasztott. Egyszer csak egy bikinis leány jelenik meg, felém közelít. Hosszú fekete haja van, igéző kék szemei, és igen formás teste. Nem hallom mit mondd, de vele tartok, egyenest a vízbe vezet. A tenger hőmérséklete épp megfelelő egy jó kis strandolós naphoz. Továbbra is a leányt követem, ki egyre beljebb sétál, majd egyszer csak elmerül. Nem törődöm ezzel, s így kisvártatva én is alámerülök. Odalent sötét van, korom sötét és hideg. A lány sehol, egyedül maradtam. Aztán hirtelen fáklyák lobbannak lángra. Egy kínzópadon fekszem, s az előbb látott hölgy éppen egy tört forgat meg gyomromban. Ordítok a szúró fájdalomtól. s a vér egyre csak ömlik a sebből, amit a tőr hagy maga után. Eztán egyik karomat kapja kézhez és csuklómhoz szorítja a tőr hideg pengéjét. Elmosolyodik, és akár egy vén kaszás vet véget életemnek azzal, hogy egy precíz metszést ejt ütőereimen. A kínzópadon vérzem el...
Zihálva térek magamhoz, arcom verejtékben úszik. Csak egy rossz álom... De akkor miért ébredek egy másik rossz álomba? Habár ez maga a valóság. Fogoly vagyok, láncokkal szegeztek a falra. Elkeseredetten rángatom a láncot, hátha a bilincs letörik a falról, de esélytelen. Már vagy egy hete vagyok ebben a helyzetben és a segítség sehol, mi tarthat eddig? Szerencsére etetnek rendesen és nem pusztulok éhen, de valahogy az ember nem efféle vendégszeretetre vágyik. Bár a kaja elég változatos volt és őreim is elég sokat váltották egymást. Egy valami volt, ami nem változott. Emur minden egyes nap lejött és faggatott a kilétemről, és a céhemről, valamint hogy mit kerestem idelent. De az én válaszom mindig csak annyi volt:
- Rohadj meg, semmit sem fogok elköpni.
- Értem, akkor további jó szórakozást az Emur di Casa kényelmes szobájában - élcelődött.
- Cöh, egyszer úgyis ide érnek és kiszabadítanak.
- Hahahaha - harsant fel. - Szép álom, de nem hiszem, hogy idetalálnak. A barlang bejáratát elzártuk - jelenti ki. - Hupsz, de már így is túl sokat mondtam. Eibon nem fog ennek örülni - vágott szomorú arcot, s azzal otthagyott.
Nap mint nap megismételtük a hasonló jellegű kis társalgásunkat, de sose érte el, hogy többet mondjak. Eközben hónapok teltek el, monoton három hónap, egy teljes évszak, odakint már a fagyos szelek fújtak és ezt idebent is lehetett érezni. Egy börtön nem igen komfortos ilyen szempontból. Szerencsére vendéglátóimban volt annyi tisztelet, hogy meleg ruhát adtak és egy kis mágiával egy kisebb kandallót is kialakítottak nekem, amiben minden nap ropogott a tűz. Idővel a falról is leszedtek és láncaim eltűntek, szabadon mozoghattam a kis cellában, de mágiám továbbra is hatástalan volt az falaira és rácsaira. Aztán egy nap Emur ismét betért hozzám, pedig már egy hónapja nem láttam, feladta a kérdezősködést, már csak a Mágus Tanács embereire vártak.
- Új fejlemény? Vagy csak hiányoztam? - kérdeztem gúnyosan.
- Csak gondoltam megnézem, hogy van a kis háziállatunk.
- Kedves - mosolyogtam. - Megvagyok, csak kissé unalmas idebent.
- Mit szeretnél? - kérdezett rá egyenesen.
- Ha már úgy is itt töltöm mindennapjaimat, egy könyvet elfogadnék.
- Rendben, de az első trükk után kicsinállak. Nem érdekel, hogy Eibonnak élve kellesz.
Eibon, már másodszorra hallom a nevet. Ő lenne a mestere? Ő az, aki majd Enochnak térden állva könyörögni fog az életéért? Bár nem tudom, bennem van annyi tisztelet, hogy a mestert mesternek szólítsam, ha hangoztatom őt magát. Emurból hiányzik tán ez a tisztelet, vagy csak én vagyok régimódi? Ki tudja. Kis belső monológom alatt Emur ismét a színen volt, és egy halom könyvet pakolt le a cellám mellé, s a legfelsőt felkapva, benyújtotta azt. Majd az őrhöz fordulva így szólt:
- Minden nap csak kettőt adj neki. Trükkös kis fickó, figyelj rá oda, nehogy kihasználja figyelmetlenséged, míg a könyvért nyúlsz.
Az őr szótlanul megfogadta a fegyvermágus tanácsát, míg a férfi ismét elviharzott.
- Lássuk csak miből élünk - motyogtam magamban, miközben a könyvet forgattam. A következő állt rajta: „A villám mágia fortélyai.” ~ Tökéletes - gondoltam. ~ Ennél szebb ajándékot most nem is kaphattam volna.
Hosszan, napokig tanulmányoztam a könyvet és így egyre jobban megértettem a villám mágia használatának helyes módját. Viszont egy valamint igenis megakadt a szemem, mégpedig az Lightning Release nevű varázslaton. Persze megértettem minden kockázatát, de valahogy éreztem, hogy ha nem is rövid időn belül, de majd egyszer el kell sajátítanom. Rettegett erőt kölcsönözne nekem a szoros harcok legvégén, mikor már minden veszve van, és ideje áldozatot hozni. A többi könyv is ehhez hasonlóan a mágiáról, és annak különböző történeteiről szólt. A legtöbbje főként a múltról mesélt, legendák, hősök, letűnt korok. Nagyon megfogott a varázsa, és minél többször elolvastam, olykor már kérlelni kellett az őrt, hogy azokat adja a többi nem érdekel. Szegény pedig alig győzött eleget tenni a kötelességének, miszerint kérésemre beadta a következő könyvet, s egy idő után a két könyves korlátot is eltöröltettem vele némi nyomós érvvel. Persze csupa üres beszéd volt, miszerint megölöm, amint kijutok, vagy éppenséggel azt füllentettem, hogy gazdagon megjutalmazom. Bár fogalmam sincs, hogy eme két tény melyike vált be igazán.
Ismét teltek a napok, majd hetekké változtak. Emur egyre gyakrabban látogatott meg fogságom ínséges napjaiban, már-már kezdtem élvezni társaságát és mint valami barát tekintettem rá, sem mint ellenségként. Ő csak egy egyszerű katona volt, aki feljebbről kapott parancsot, és kénytelen elvégezni, különben ő sínyli meg, ha elbukik.
- Gondolom éhes vagy - nyújtja be a szokásos tálcán éppen aktuális ebédemet.
- Igen, köszi. - Kis hatásszünet, közben nekikezdek az evésnek. - Mondd csak, Emur, mikor jönnek értem?
- Nem tudom. Eibon és a Mágus Tanács közti tárgyalás még folyik. Nem igazán jut dűlőre velük. Tudod egy sötét céh nehezen egyezik meg a jókkal.
- Értem - biggyesztem le fejem. - Akkor kénytelen vagyok tovább érezni ezt a vendégszeretetet.
- Sajnálom, barátom. Tehetek még érted valamit?
- Ami azt illeti, ez a tészta egy kissé íztelen. Megmondanád a szakácsnak - jegyzem meg gúnyosan, holott tudom, hogy a kezdetek óta Ő főz rám.
- A szakács üzeni, hogy ez volt az utolsó ebéd, amit ehettél - nevet fel. - Na de nekem most dolgom van. További szép napot!
- Bár az lenne - kiabálom utána, bár nem hiszem, hogy a lépcsőn felfelé igyekezve ő ezt meghallotta.
Negyedik hónap, második hét, ötödik nap. Már ennyi idő telt el, s semmi változás. Eközben egy apró kis egér lett legjobb barátom ezen falak között. Mikor azokba az éjfekete szemeibe néztem, mintha mindig is ismerősöm lett volna, elfogott egy meleg érzés. Sokat játszottam vele unalmamban, néztem ahogy fel s alá futkározott. Igaz néha-néha eltűnt a falban lévő kis lyukban. Ilyenkor próbáltam elképzelni, hogy odabent számára egy kész palota van, a családja nap mint nap várja, s ő boldogan cincogja el, hogy s mint szórakozott egy jót egy emberrel, azaz személyemmel. Szép kis élet, bár enyém is hasonlóra fordulna, de jelen helyzetemben ez az egész igencsak kilátástalan. Egy nap hasonlóan jól el voltam vele, mikor egyszer csak megállás nélkül cincogni kezdett, mintha beszélne hozzá, s egyik pillanatról a másikra átváltozott egy gyönyörű leányzóvá. Ismerős volt nekem ez a leányzó... Egyszer már találkoztam, tudom ki Ő. Sue, a Blackened Tears egyik Archonja, itt a segítség. Legalább is ekkor még azt hittem, hogy megmentenek. Túl naiv voltam.
- Sue! - szóltam a meglepettségtől kissé nagy hangerővel.
- Pszt, még meghall valaki! - csitított a lány.
- Mi a fene tartott eddig a mesternek, hogy segítséget küldjön utánam?
- A mester nem tudja, hogy itt vagyok.
- Értem. De akkor remélem szólsz neki, vagy valami. Nincs kedvem tovább itt raboskodni, nézd meg milyen kos cingár lettem! - hangom egy csöppet felháborodással telített.
- Nyugi - s azzal ismét az egér formáját vette fel, de a rácsokon túl ismét emberi alakot öltött. - Körülnézek, egy perc - majd elszaladt.
~ Ez furcsa, hova lett az őr?
Unalmas, hosszú perceknek tűnt, míg vártam a lányra, olyan volt mintha a Nap többször ment volna le s kelt volna fel ez alatt. Csodálom, hogy ennyi rabság után valahogy mégis megmaradt az időérzékem. A fal mellé heveredtem és szokásomhoz híven gyakoroltam mágiám használatát. Air Bullets és Wind Blows varázslatokat alkalmazva eloltottam a kandalló lángját, majd egy aprócska villámmal ismét meggyújtottam. Nem túl szórakoztató, de egy kicsit le tudtam magam foglalni, bár valami nagyon piszkálta az orrom. Enoch még nem kezdett el kerestetni? És Sue miért a legnagyobb titokban jön ide, és miért nem visz ki egyből. Legalábbis eddig az jött le, hogy nem akar magával vinni. Kíváncsi vagyok mi lehet a lány terve. Kisvártatva aztán ismét a rácsok túl oldalán jelent meg.
- Sehol senki - jelentette ki.
- Ez furcsa. Bár örömteli, vigyél ki!
- Nem tehetem, ellenszegülnék a... - de nem folytatta a mondatot. Kinek szegül ellen? Most már végképp nem értem. - A lényeg, hogy önerőből kell megszöknöd!
- Önerőmből? Na ne szórakozz velem. Gondolod, hogy ha menne, még itt dekkolnék!? - törtem ki.
- Nincs más választásod. Találj ki valamit - s ezzel egy bagoly formáját felvéve elröppent.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 625
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Dec. 07, 2011 5:49 pm

Nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Jutalmad 600 VE! Familiárisod pedig 60 VE-t kap!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Dec. 28, 2011 12:17 am

Tovább élnek bennünk
(kalandomat dédapám emlékére írtam)

Kora téli nap volt, habár bárki őszinek titulálta volna, ha az ember nem határolja be naptárilag az évszakokat. Hó ugyan még nem volt, még elő híre se volt nagyon. Bár ordító hideg volt odakint, s a szél nap mint nap hevesen fújt, hogy még elviselhetetlenebbé tegye a hideget. Nem szeretem az ilyet... Az ember inkább elbújik és élvezi az otthon melegét a kandalló mellett, vagy éppen az igazak álmát alussza. Én sem voltam másképpen, egy frissen főzött forró bögre teával kezemben ücsörögtem a kényelmes fotelban, a lobogó tűz mellett, s egy igen érdekes könyvet olvastam. Majd féléves fogságom alatt szokásommá vált, hogy egy könyvet kapjak nap, mint nap a kezembe és kiolvassam azt. Igazi kis könyvmoly lettem, még egy gyorsolvasó szemüveget is kölcsönöztem, igaz csak azokban az órákban használtam fel, mikor napi teendőim nem engedték, hogy könyvet vegyek kezembe és hosszú órákig élvezzem társaságát. Jobb szerettem ha van időm rá, élvezni minden egyes percét, hogy magával ragadjon egy-egy kaland és magam is átéljem azt. De nem csak a kalandregények foglalkoztattak, megannyi érdekes történettel szórakoztatott minden egyes krimi és történelmi regény, amit csak olvastam. Szinte már faltam a betűket, és a tudáséhségem nem csillapodott tőle. Mint valami mohó kis ötéves gyermek, kit a szülei elkényeztettek, s napról napra egyre több édességet követel meg tőlük, de ha nem kap oltári patáliát csap miatta. Nos, azért én magam visszafogottabb voltam. De jól esett. Rehabilitálódtam, lassacskán visszanyertem régi súlyomat és nem voltam többé cérna vékony, ahogyan arcbőröm is levetette sápadt, megfáradt színét és egész életteli lett. Bár kirekedtem erre a pár hétre a társadalomból, mégis hosszú idő után először jól éreztem magam a bőrömben. Ez a nap is olyan volt, mint az előtte lévő öt, semmi érdekes nem történt, legalábbis körülöttem. A könyv, amit épp forgattam, nagyon érdekfeszítő volt. A sárkányok legendáját jegyezte. Midőn egykoron léteztek ezek a fenséges lények, s bár ők eltűntek, tanítványaikban továbbra is léteznek. Tabu jutott eszembe... Vajon hiányzik neki a fémsárkány? Bizonyára így van. Becsuktam a könyvet, majd megfordítva, simítottam egyet előlapján. ~ Igazi remek mű - gondoltam. Gondosan lefejtettem a meleg pokrócot, amibe magamat csavartam, majd papucsomba bújtatva lábaimat, felkeltem kényelmes helyemről. A könyvvel a kezemben indultam meg egyenes a könyvespolc felé. Úgy egy hete szereztem be, olcsó áron számították, s mégis stabil volt. Gyorsan megtöltöttem könyvekkel, egy hézagot sem hagytam ki. Igaz most ott tátongott egy kisebb üres hely, s várta, hogy a kezemben lévő műcsoda elfoglalja méltó helyét. Óvatosan becsúsztattam, majd hátrébb húzódva tanakodni kezdtem, melyik legyen a következő. Ujjaimmal gyengéden simítottam végig minden egyes könyv törzsén, s közben felidéztem melyeket olvastam, és milyen nagyszerűen szórakoztam történetüket tanulmányozva. Egy pillanatra meg-megálltam. Kedvenc olvasmányom volt az, vagy már ezerszer olvastam, de sosem untam meg. Szép emlék között hozzá. Az én jó nagyapámtól kaptam, emlékszem még tisztán. Egy koszos kis könyves boltban vette, Magnolia szívében. Mindig ebből olvasott fel nekem esténként, mikor nálunk tartózkodott, s én képtelen voltam álomra hunyni a szemem. Több, különböző történetet mesélt el, s én árgus szemekkel figyeltem őt, és némám hallgattam. Majd mikor már közeledett a végéhez, szemeimre súly nehezedett, s lezárultak, az igazak álmának tengerére tértem. Ő csak elmosolyodott, majd gondosan betakargatott, meg ne fázzak, és csókot nyomva piciny homlokomra villanyt oltott és elhagyta a szobát. Különös, hogy most jutott eszembe ez a gyönyörű emlék, megmosolyogtatott. Bár ekkor még nem tudtam, hogy életem legszörnyűbb napja áll előttem.
Késő délután volt, már lemenőben volt a nap, s a szobát fénylakrima fénye világította be. Épp egy tanulmányt olvastam, egy összesítő könyv, elemi mágia almágiái. Többet akartam tudni, a dolgok mivoltáról, hogyan működik, hogyan sajátítható el, hogyan hatékonyabb és hasonló válfajú érdekességek. Valahol a közepe táján voltam, az engem is érintő villám mágiáról olvastam épp, mikor az ajtó levélbedobójának fémes nyikorgását hallottam meg. Levelem jött. Nagyot kortyoltam gőzölgő teámból, majd visszahelyeztem helyére a bögrét, s magát a könyvet is mellé helyeztem. Feltápászkodtam, nagyot nyújtóztam, kicsit megtornáztattam elgémberedett izmaimat és a levélért siettem. Nem bontottam fel egyből. A konyhába vettem az irányt és az első fiókot kihúzva késért nyúltam, majd felfejtettem a borítékot, s az evőeszközt visszahelyeztem helyére. Miközben előhúztam a levelet és széthajtogattam azt, addigra visszaértem a fotel elé, de le már nem ültem, türelmetlenül kezdtem olvasni a sorokat. Némán, hitemből kitérve engedtem le magam mellé a kezemet, s benne a papírost. Egyszerűen sokkolt tartalma. Nem akartam hinni neki. Abban reménykedtem, hogy ez valami rossz vicc, egy beteg tréfa. De nem így volt, minden sor igaz volt, s én nem tudtam mi tévő legyek, egyszerűen lefagytam. Percekig mozdulatlanul álltam egy helyben, és nem tudtam mit tévő legyek. A könnyeim fennakadtak, képtelen voltam sírni. Aztán egyszer csak összeroskadtam és a fotelba estem, de továbbra is, mint akinek se kép se hang. A levél tartalma, nos... igen szíven ütött. Míg én fél évig távol voltam... Nagyapám eltávozott az élők sorából, holnap lesz a temetés.

Keserűséget éreztem, a világ legnagyobb fájdalmát. Szívem összeszorult, akárhányszor eszembe jutott az öreg. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, sírni nem tudtam... Kérdeztem, hogy történt, mi történt, hátha többet tudok meg, hátha... Csak annyit szóltak, hogy egy fogadóban esett össze, az otthonához közeli faluban. Szívinfarktus... Nem tudták megmenteni. Ha ott lett volna egy orvos, ha valakinek egy csöppnyi ereje lett volna, hogy megmentse... Túl sok a ha. Ezek a gondolatok futkostak fel-le agyamban, miközben nyakkendőt kötöttem. Nem igen szoktam ünnepibe öltözni, igaz ez nem volt ünnep, de a gyász jelképe is a fekete gúnya. Az utolsó igazításokat végeztem. Kézfejemet zsebembe csúsztattam, s valami kemény, hideg tárgy akadt a kezembe. Egy ideig még tétlenül tapogattam, majd előhúztam. Egy kerek, lapos, arany ékszer volt. Egy zsebóra. Felpattintottam a tetejét. Még járt, és igen pontos volt. Aztán észrevettem egy képet a fedőlapján belül. Én voltam rajta, még gyerekként, fülig ért a szám. Egy csöppet elmosolyodtam, de a gyász mélyebb volt, mint hittem, így nem tartott sokáig pillanatnyi örömöm.
- Nagyapádé volt - lepett meg hátam mögött egy rég nem hallott hang. Megfordultam, s közben összecsuktam a kis emléktárgyat. Apám állott az ajtóban. Már lassan négy éve nem láttam az öreget, haja megőszült a sok stressztől, haját még mindig hátrafésülve viselte, és hetyke kis bajuszt növesztett. Némán biccentettem felé, de egy szó sem hagyta el a számat tegnap óta, megnémultam. - Szerintem örülne, ha te örökölnéd meg - tette hozzá, de érezte, hogy a közte és köztem lévő érzelmi kapcsolat már rég megszűnt. Nem is húzta tovább a szót, inkább magamra hagyott. Én se maradtam sokáig, eljött az idő, a temetés kezdetét vette.
Kevés ember jelent meg. Csupán családtagok, és fontosabb barátok. Szüleimmel szemben álltam. Édesanyám lábánál egy apróságot pillantottam meg. Úgy három éves lehetett, most láttam először. Tündéri kislány volt, s sírt szegény. Igen... miután elszöktem, anyám teherbe esett. Az a csöppség ott a húgom volt. Még nagyobb terhet nyomott rám a tudat, hogy szüleim annyira lemondtak rólam, hogy nem érezték fontosnak, hogy közöljék velem, van egy húgom. Vajon mi okuk volt rá? Tán csalódtak bennem? Nem érdekelt, most fontosabb volt, hogy mély, s érzelmekkel teli búcsút vegyek az én jóságos nagyapámtól. Rövid, csendes szertartás volt, majd végső nyughelyére helyezték. Mindenki sírt, csak én nem tudtam... Csak álltam ott, mint valami szerencsétlen, érzéketlen idióta. Utáltam magam. Csalódás, bánat, elkeseredettség, kilátástalanság, fájdalom. Ezen érzések mindegyike keveredett bennem.
Rövid, tisztességes szertartás volt. Amint lecsengett az egész a tömeg távozott, csak én maradtam ott, egyedül, magamban a nagy fa alatt és mozdulatlanul bámultam a sírt. Ekkor lágy szellő kapott bele hajamba, az időre tekintettel fagyos volt. Egy pillanatra megrezzentem, de hirtelen meleg érzés fogott el. Egy lány simult a hátamhoz, tenyereit a lapockámra helyezve. Fejét gyengéden a hátamra hajtotta.
- Szegénykém... - sóhajtott fel szomorúsággal megtelt hangján. Kezeit lejjebb csúsztatta és hátulról átölelt.
- Mia... - konstatáltam, hogy megjelent a szertartáson. Jól esett jelenléte, és valahogy furcsa módon, megindultak könnyeim. Legalábbis azt hittem, de csak egy esőcsepp hullott alá az égből. Aztán követte a másik, majd a harmadik és így tovább. Eleredt az eső. De ugyanekkora valóban megnyíltak könnycsatornáim, s az eső takarásában csendesen sírtam. Mia megragadta a kézfejem, s magával húzott az eresz alá. Ott ismét átölelt, könnyeim nem álltak el. Mélyen a szemembe nézett, s szinte én elmerültem az övéiben. Nem emlékszem melyikünk kezdeményezett, de ajkunk össze ért, s eggyé forrtunk össze egy csókban. Közben szorosan ölelt magához és nem akart engedni. De nem éreztem helyén valónak, elhúzódtam tőle, mentegetőzni kezdtem.
- Én... - nyeltem egy nagyot. - S-Sajnálom. Nem akartam... Én... - Képtelen voltam befejezni, s inkább végleg összetörve elrohantam. Csak futottam, s futottam, könnyeim pedig patakzottak. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam mi miért történik, miért engem ver a sors, miért én szenvedek egyedül? Végül egy fánál álltam meg, leroskadtam, képszakadás...

Fájdalom nyilat a fejembe, iszonyatosan szúrt. Odakaptam, de ekkor karomban is hasonló nagyságú fájdalmat fejeztem be. Nem tudtam hol vagyok, hogy kerültem oda, és mi történt az elmúlt órákban, csupán fájdalmat éreztem. Ürességet és fájdalmat. Észre sem vettem, hogy a földön vagyok, nagy kínok között húztam fel magam, s dőltem neki a kanapénak. Nem tudtam honnan a fájdalom, mi okozta, tán harcba keveredtem? De nem ez volt az egyetlen dolog, ami feltűnt. A levegőbe szagolva, valami furcsa, rothadt szagot éreztem, ismerős volt. Nagy nehezen felnyitottam szemeimet, valami rá volt száradva, így igen megküzdöttem vele. Lepillantottam, és a frász jött rám. Még az ünneplős ruha volt rajtam, de szét volt szaggatva, de ez semmi... Tetőtől talpig csupa vér voltam.
- Mi a franc!? - A beszéd is fájdalmas volt. Ekkor pillantottam meg Moit, a sarokban üldögélt, s játszott valamivel. Mikor meglátta, hogy ébren vagyok, odajött hozzám, és a játékot elém helyezte, makogott egy picit, majd leheveredett kényelmes kis helyére, és elszenderedett. Jobban szemügyre vettem a kis tárgyat, amivel oly lelkesen elcicázgatott. Ám nem egy tárgy volt az... Egy emberi ujj hevert előttem. Hirtelen, hatalmas fájdalom árán felkaptam kezeimet. Mindegyik ujjam megvolt. Tehát nem az enyém. A hirtelen sokkból magamhoz tértem kissé. De még mindig ködös volt az egész... Mégis mi történhetett?
A bűz egyre jobban facsarta orromat. Rendbe kell hoznom magam. Nagy nehezen feltápászkodtam és bevánszorogtam a fürdőbe. Nem vettem le semmit, csupán beálltam a zuhanyfülkébe, a falnak dőltem, és magamra engedtem a hideg zuhanyt. A víz csöndesen csobogott, a rászáradt vért több-kevesebb sikerrel oldotta fel testemen, majd vérvörösre festve hömpölygött le a lefolyón. Közben próbáltam felidézni mi a fene is történhetett. Utolsó emlékem az volt, hogy megrökönyödötten sírtam a fa tövében, miközben az eső áztatott. Akárhányszor próbáltam emlékezni az utána történtekre, iszonyú fájdalom érte fejemet, mintha felhasították volna. Mintha egy részem kitépték volna.
- Próbálsz emlékezni? De aranyos - szólalt meg egy hang. Hirtelen felkaptam rá fejem, de hiába kerestem a tulajdonosát, nem volt ott senki. - Hiába keresel, nem látsz. Én csak a fejedben létezem - ismét ugyanaz a hang.
- Ki vagy te? Hol vagy? Áruld el! - fakadtam ki. Eközben a víz már lemosta bőrömről a vért, kiléptem a zuhany alól, s keresni kezdtem lakásomban ezt a valakit. - Hol vagy? Gyere elől! - ordibáltam.
- Semmi értelme. Nem láthatsz engem. - A tükörbe tekintettem, ördögi arc tekintett vissza rám, s mozgott. - Óh, vagy mégis? Hello.
- Biztos megörültem - tértem ki a hitemből.
- Ugyan, dehogy örültél meg. Én a részed vagyok. Lényegében mondhatjuk, hogy egy külön személyiség, aki három napja a meghasadt elméd szüleménye lett.
- Várj! Három napja? Az nem lehet, hisz három napja...
- Egy napig uraltam a tested, aztán gondoltam milyen vicces lenne, ha visszaadnám az irányítást, hogy viseld a következményeit annak, amit tettem.
- Miről beszélsz? Várj, ugye nem... Ez a sok vér... Mit műveltél?
- Óh, segítsek felidézni? - mosolyodott el, s fájdalom nyílalt fejembe, oda kaptam. Emlékfoszlányok jelentek meg előttem. Egy faluban láttam magam. A falusiak... Mindenki vérbe fagyva. Kaszám volt kezemben, csöpögött róla a vér, s én magam is csupa vér voltam. Lemészároltam őket.
- E-ez... lehetetlen... - remegett a hangom. - Én nem... képtelen lennék...
- Te nem is. Én tettem. Átvettem a helyed, mert te képtelen lettél volna megtenni. Megbüntetni azokat, akik hagyták nagyapát meghalni.
- Úgy érted?
- Igen, az a falu volt az. Mindenkivel végeztem. Férfiak, nők, gyerekek, öregek. Egyiküket sem kíméltem. Még egy kis szuvenírt is hoztam - gondolt az ujjra, amivel az imént még Moi játszadozott.
- Hazudsz! - ütöttem be öklömmel a tükröt. A szilánkok húsomba vájódtak, s véremet vették. Fájt, de nem érdekelt. Össze voltam zavarodva.
- Óh, ahogy gondolod. Bár sejtettem, hogy nem fogod egykönnyen elhinni. Nézz bele a postaládádba, kértem neked egy napilapot. Talán a címlapon megleled a választ.
Megindultam kifelé, de szerencsére még idejében kapcsoltam, hogy ruhám csupa vér. Gyorsan átvedlettem egy tisztába, majd feltépve az ajtót a postaládát vettem célba. Felnyitottam és a többi levéllel mit sem foglalkozva, kivettem az újságot, majd vissza a lakásba. A címlapot fürkészve csuktam be magam mögött az ajtót. Ez állt rajta: „Az éjszaka folyamán egy egész falut mészároltak le.” Tehát igaz.
- Most már hiszel nekem?
- De miért? - fakadtam ki.
- Megérdemelték. Hagyták meghalni az öreget. Csak visszafizettem.
Nem tudtam mit reagáljak erre...
- Tűnj el a fejemből!
- Az nem fog menni. A részed vagyok, eddig is itt voltam.
- Mi a célod? Át akarod venni az elmém felett az irányítást?
- Nem. Meghúzom magam. Én leszek a te igazságtevőd. Ha képtelen vagy valamire, amit szerintem véghez kell vinni. Előtörök és igazságot osztok.
- Ezt hívod te igazságnak?
- Ne foglalkozz ezzel. Csupán éld az életed!
- Miről beszélsz? Tönkre tettél! Mi van ha megtudják? És hogy fogok ezentúl szembenézni másokkal. Ilyen szörnyűségek után. - Nem felelt. - Válaszolj! - Csend. Elment. Itt hagyott. Megkeseredetten huppantam le a földre és egyre csak az a sok hulla járt a fejemben. Képtelen voltam nem erre gondolni. De nagyapám emléke enyhítette a kárt. Tovább élt... bennem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Jan. 18, 2012 11:42 pm

Még sose láttam olyan posztot amelyet valaki emlékére írtak volna. Először is részvétem a nagyapád miatt.
A kalandod lenyűgözött, azt hiszem a leírt érzelmeket veled együtt éltem meg, mintha érezni lehetne szavaidból amit érzel, és pontosan ezért úgy döntöttem meg kapod a bonuszt erre a kalandra.
DE! több ilyen fukar kis pindurka mondatot nem akarok látni, több helyen lehetett volna a pont helyén vessző. Igen csak megtördelte a szöveget szóval legközelebb erre külön tessék ügyelni!

Jutalmad: 300+100 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Pént. Márc. 16, 2012 7:44 pm

Csupán álom lett volna az egész?


Sötétség. Semmi más csak sötétség. A feneketlen űr, mely egyre jobban felemészt, s végül semmi nem maradt lényedből. Ez a borzalmas szörny, felfalja a szíved, majd tovább araszolva felemészti elméd, és végül lelked is elveszi. Csak a váz marad, egy üres váz, mit testnek hívunk, s így mi válunk szörnyeteggé. Hideg, kegyetlen, véres gyilkosokká. Emberek vagyunk, mégis állat módjára írtjuk egymást, mígnem valaki eme fenséges láthatatlan ranglétra tetejére kerülve irányítja alattvalóit. Gyilkosok, igen, mind gyilkosok vagyunk, ártatlannak születünk, ám mégis valami elromlik, valami tönkre tesz, és megtesszük azt, mit születésünk pillanatában már eldöntetett. Mert a sors kegyetlen játékos, az élet része, van ki tagadja, hogy meg lehet változtatni, de amit ő változásnak vél, az már előre meg vagyon írva a Nagy Könyvben. Minden okkal történik, nincsenek véletlenek, az egész boldog élet csupán tündérmese volt, mit felmenőink reményként adtak örökségül nekünk. Persze vannak emberek, akik boldognak vallják magukat, de ez csupán illúzió, hamis érzet mögöttes tartalommal. Egyszer minden elromlik, a jól működő, olajozott szerkezet összeomlik. Nincs vissza út, a végső leejtőről nincs menekvés, a gyávák a halált választják, de ez nem hoz megváltást. Beletörődni, csak ennyit tehetünk. Hogy a sors ezt szánta nekünk, hogy szenvednünk kell, csalódás, keserv, bánat, düh, őrület, egyre megy, végigkísér életünk végéig. Egy hangot hallok, nem értem mit mondd, tompa, monoton zaj zavarja füleimet. De nem adja fel, tovább szólongat. Egyre csak nevem hallom, mígnem kitisztul minden.
- Jonathan. Ne add fel a reményt! Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz. Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.
A remény? Miféle remény? Bánat és megbánás, csak ennyit érzek. Régen rengeteg reményt fektettek belém szüleim, mégis kudarc lettem. Egy vándorló szélmágus, aki immáron a sötét utakat járja. Ez vagyok én, egy csődbement remény. A sötétség rabja lettem, magával ragadott és lehúzott egyenest a feneketlen mélybe, hol már nem létezik megváltás, hol már nincs bocsánat, azért amit elkövettem. De mit követtem el? Nem emlékszem semmire. A földön fekszem, fejemben fájdalom cikázik, minden végtagom élettelennek tűnik. Haldoklom talán? És hogy kerültem ide? Pont ide? Egy sivár, kihalt szoba, bomladozó falak, ínséges berendezés. Hideg van, mégsem fázok, már nem fázok, mivel belül oly hideg lettem, hogy a külső hőmérséklet nem hat érzékeimre. Fejemet próbálom megemelni, de képtelen vagyok, túl nagy a fájdalom. Vajon mi történhetett? Visszaemlékeznék, de képtelen vagyok. Homályos minden emlékem, s ahogy egyre erősebben próbálkozom, úgy érzem ketté hasad fejem. Vajon miért nyomja szívemet a bánat? Mit művelhettem, hogy idáig jutottam? Egy apró emlékkép ugrik be hirtelen, egy rideg börtön, egy küldetés, Enoch mester utasításai, csupán ennyi, de valahogy ez nem tűnik börtönnek, sőt inkább menedékház, mintsem hogy rabjait fogva tartó fegyház. Hirtelen könnyek fakadtak szemembe, magam sem értem miért, de sírtam, és a bánat súlya egyre jobban lehúzta szívemet, mígnem úgy éreztem szinte megszakad. Hiány. Valaki hiányzott, de vajon ki? Ki súgta fülembe azokat a szavakat? Ki szólongatott? És hova tűnt, miért hagyott itt?
- Nagyapa... - sziszegtem. Ő volt az, ráeszméltem, de mégis hova lett mellőlem, miért hagyott magamra? Nem értem. Semmit nem értek. Kétségeim vannak. Ez a hiány nem egy egyszerű hiány, mikor a számunkra fontos ember épp máshol tartózkodik. De az nem lehet. Nem halhatott meg. Az eszem ezt mondja, de a szívem érzi, hogy nem így van, tudja, hogy tévedek. Valami nem stimmel.
- Így igaz - szólal meg egy ismerős hang. Akárcsak az enyém, de jóval mélyebb, jóval gonoszabb. Érzem hanglejtésében, hogy sátáni vigyor ült arcára. Ismerem én, de honnan? És miért nem érzem jelenlétét. - Fúh, apám, megint kiütöttelek rendesen - neveti el magát.
- Ki vagy te? Merre vagy? Mutasd magad!
- Na ne, már megint ezt játsszuk? Hát nem emlékszel? Együtt egy egész falut mészároltunk le. Legalábbis én, míg átvettem a tudatod - kacag fel hangosan.
- Ne szórakozz velem! - Mély levegőt veszek, a tüdőm is fáj, nehezemre esik a beszéd. - Ki vagy!?
- Úgy tűnik, nem sok mindenre emlékszel. Várj csak. - Hirtelen mintha egy zár kattanna fejemben, s emlékképek özönlenek elő agyam egyik rejtett zugából. Rettenetes fájdalommal együtt, mint diasor futott végig elmém a történteken. Nagyapám halálával indult a emlékfejtés, könnyeim ismét folyni kezdtek, és szívem zakatolt, úgy éreztem, mintha haldokoltam volna. Minden egyes jelenet apránként folyt le, mint homokórában a homok. A temetés előtti jelenet apámmal, ki egy órát nyújtott át, ami még az öregé volt. A temetést, és... A temetés után történtek kissé megráztak. Miát láttam, mágustársnőm ott állt, szája enyémre tapadva, hosszú másodpercekig összeforrtunk, s furcsa érzés kapott el. Aztán képszakadás. Lakásomban voltam, nagy kínok gyötörtek és fejem majd meghasadt, akárcsak most. Tükörbe néztem, s tetőtől talpig vér borított, akár egy szörnyeteget, aki lemészárolt egy egész falut. Tehát igaza volt. Én tettem, vagyis, nem én voltam, de valahogy mégis... Folytatódott az emlékkép, vele beszélgettem, elmondta ki ő, s mint született meg bennem. Hogy lemészárolta a falut, és hogy mindenkivel végzett.
A fejfájás csillapodott, szemeim ismét kitárultak.
- Azt mondtad meghúzódsz a háttérben! Hazudtál! - utaltam rá, hogy ismét kiütött, és fogalmam sem volt, mi történhetett.
- Ugyan, csak szórakoztam egy kicsit azzal a fruskával. - Fruskával? Kivel? Csak nem... Mia.
- MIT MŰVELTÉL? - fakadtam ki. - MI A FASZT MŰVELTÉL MIÁVAL? - erősen köhögni kezdtem, kezemet számhoz kaptam, s egy kisebb adag vért köhögtem fel.
- Hé-hé, csigavér. Még a végén meghalsz itt nekem. Elég erős volt az a ribanc, jól elbánt velünk.
- HOL VAN? MIT TETTÉL? - ordítoztam tovább, s folytattam volna, míg nem válaszol.
- Megöltem.
Elakadt a lélegzetem, pulzusom az egekbe szökött, szívem hevesen vert, az eszméletvesztés szélén álltam. Teljesen összezavarodtam.
- De... Hogyan? Mégis mikor? Hisz elkaptak, börtönben voltam, hogyan?
- Oh, kis naiv. Az csak a tudatalattid volt. Ez a kis kaland a Vicious Adict-tal csupán az én kis játékom volt, lefoglalta az elméd, amíg én szabadon mozoghattam.
- NEM! Nem lehet... - időközben sikerült feltámaszkodnom, de most ismét összerogytam. Teljesen összeomlottam. Végig néztem magamon, és ismét vér borított. Mia vére...

Hónapok teltek el. Lassacskán, de felépültem. Viszont szörnyű tetteim okozta érzések nem múlottak. Teljesen eltűntem a világ elől. Lakásomba bezárkózva, kevés étken és vízen éldegéltem. Annyira kiszívta ez az egész az életerőmet, hogy eddig fekete hajam kifakult, s kékes-zöldes árnyalatban pompázott. Kezdtem már megszokni. Kicsit hosszabb is lett a szokottnál, de pár nyisszantással megoldottam. Depressziós bezártságomat szerencsére nem egyedül kellett átvészelnem, Moi végig velem volt, s próbált felvidítani, de nem sok sikerrel. Mindenesetre örültem, hogy a kis szőrmók ekkora lelkesedéssel igyekszik.
A hang a fejemben azóta sem tért vissza, ennek örültem. Mégis félelemmel töltött el, hogy bármikor visszatérhet. Bármikor újabb szörnyűséget követhet el. Mia halála rettenetesen megviselt, legalább szerettem volna eltemetni, de fogalmam sem volt róla, hol lehet holtteste. Mindenesetre reménykedtem, hogy sose kerüljön elő, hisz elég nagy bajban voltam. Bár tudtomon kívül, de megöltem egy céhtársam, aki ráadásul rendkívüli barát volt. Ha ez Enoch tudomására jut, kizárnak, árulóvá titulálnak, és az egész Blackened Tears a nyomomban lesz. Meg fognak ölni. Belegondolni is rossz. Titokban kell tartanom az egészet, és remélni, hogy sose derül fény az igazságra. Nehéz lesz, de nincs más választásom.
Bár még nem voltam kész, ma miután felkeltem, úgy éreztem, hogy itt az ideje szembenézni ezzel az egésszel. Eljött az ideje, hogy ne csak függőágyamból élvezzem a kintről beszűrődő napsütést, mely egyre s egyre melegebb lett, ahogy kitavaszodott. Ideje volt Enoch szeme elé állni, visszatérni a céh épületébe, társaim szemébe nézni. Hamarosan Novícius leszek, ez valamennyire segíteni fog abban, hogy elrejtsem kis titkomat. Már csak a Beavatottak, a Dévák és az Archonok állnak felettem. Felkaroltam Moi-t és készen álltam az útra.

Becsukódott mögöttem az ajtó. A céh épülete üres volt, sehol senki. Enoch készül valamire, így az egész céh nagy munkában van, s mindenki kiküldetésen szerepel, talán ez javamra jöhet, hisz Mia sokáig nem tért volna vissza. Időt kell nyernem. Enoch mester színe elé vonultam.
- Jonathan. Merre jártál? - szólalt meg mély hangján a Mester.
- Mester, elnézését kérem, hogy sokáig nem jelentettem. Edzettem magam, hogy nagyobb erővel képviselhessem a céhet - hazudtam szemrebbenés nélkül. Enoch csak hallgatott és mereven nézett. Egy pillanatig azt hittem nem veszi be, már kezdtem idegesen a menekülést tervezni, de megtörte a csendet.
- Értem. - Kis habozás után ismét megszólaltam:
- Mester, Mia... - egy pillanatra megálltam. - Mia üzeni, hogy egy ideig távol maradt, egy különös sötét mágia nyomára bukkant, és próbál utána járni.
- Rendben, elmehetsz.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy mindent elhitt, amit mondtam. Bár gyanús volt könnyed beleegyezése. Bennem maradt a félelem, hogy talán tud az egészről, talán csak arra vár, hogy csapdába csaljon, és megkínozzon. Bár butaság, hisz egy csettintéssel elintézhetne. Ezen gondolatok cikáztak fejemben, miközben a céhházat elhagyva igyekeztem a városba, hogy küldetést szerezzek. Félelemmel, s bánattal szívemben, kénytelen voltam álarcot húzni, és úgy tenni, minden rendben. Féltem, hogy a bennem lakozó szörny ismét feltör belőlem, és újabb ártatlan áldozatoknak kell meghalniuk.
Egyedül maradtam, egyedül a nagy világban, s nem tudtam kiben bízhatok, kinek hihetek, el kellett zárkóznom a világ elől. Moi felmászott a vállamra, s onnan kémlelte a mellettünk elhúzódó épületeket, mint egyetlen társam, egyetlen barátom, az én őrszemem. Ketten maradtunk, csak mi ketten.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Elfman
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 315
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Sep. 20.
Age : 29

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Kedd Márc. 20, 2012 4:41 pm

Ez igen. Őszintén szólva amikor elkezdtem olvasni nem voltam az önmarcangolós, filozofikus sztorikhoz illő hangulatban de a történeted teljesen magával ragadott. Hibát egyáltalán nem találtam (ha van is azt észre se vettem, úgy belemerültem). Külön öröm, hogy nem használtál tolakodó színeket a párbeszédhez, és hogy jól váltod a hosszú-rövid mondatokat, a hangulathoz illően.

Jutalmad 300 + 60 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Vas. Ápr. 22, 2012 5:33 pm

Előzmény

Örökség
1. fejezet: Ivan nyomában



- Ivan Gregorovics. Nem hallottál még róla? - hangzott el a kérdés az asztaltársaság köreiben, melyet épp egy unalmas délután hallgattam ki. Tudom nem illik hallgatózni, de rossz szokásom, ha egyedül iszogatok, akkor információt szerzek. És jelen pillanatban ez a név... Igen ez a név rendkívül ismerős volt. Tartoztam ennek az Ivannak egy visszavágóért, amiért megszégyenítve menekülnöm kellett előre. Az egyik legerősebb gólemanta. Sose gondoltam volna, hogy ismét felcsendül ez a név. Bár menekültem előle, mégis volt némi elszámolni valóm vele. S tovább hallgatva a csevejt, azt is megtudtam, hogy jelenleg visszavonult, mint fejvadász, s családi birtokán él valahol Magnolia szélén. Magnolia... Rég jártam szülővárosomban, s nagyapám temetése óta nem is érintkeztem családommal. Jobban fájt a gyász, mintsem hogy apám okvetlenül fontos üzleti ügyeiről hallgassam a sztorikat, s bólogatva konstatáljam, hogy „Igen, igazad van apám.” Holott az egész nem tudott érdekelni - nagyot kortyoltam az előttem lévő borból. Csak egy kupa bort rendeltem, nem is volt kedvem mást elfogyasztani egyedül ezen a későtavaszi éjszakán. Odakint az eső zuhogott, s fagyos szél bolondította meg az időjárást. Nem éppen tavaszias, de be kellett ezzel kell beérni.
Miután kiürült a kupa, felöltöttem kabátomat, s a kapucnit mélyen fejembe húzva távoztam. Gondolataimban még mindig a fejvadász járt, vajon tényleg vissza vonult, vagy ismét a nyomban van és hamis információkkal táplál, hogy lankadjon a figyelmem? Mindenesetre eldöntöttem, Magnolia lesz a következő állomásom, s utána járok ennek az egésznek. Már nem az a gyenge kis nyikhaj vagyok, akivel akkor találkozott. Erősebb lettem és ezt előnyként is kihasználhatom.

Fél napi út után végül megérkeztem Fiore egyik leggyönyörűbb városának szívébe, és azon nyomban felkerestem kedvenc törzshelyemet, a Zöld Koboldot. Sven barátomé volt a hely, s ő mindig szívesen várt, s mindig volt valami szaftos kis információja számomra.
- Sven! - intettem neki, ahogy beléptem a helyiségbe.
- A szokásosat? - kérdezett rég nem látott barátom, mintha csak tegnap fordultam meg volna nála. Valójában már rég jártam itt, s most sem terveztem, hogy sokáig maradok.
- Áh, most nem, dolgom van. Csak egy pohár vizet légy szíves.
S mire a pulthoz értem, helyet foglaltam a szokásos bárszékben, már ott is volt előttem egy pohár friss víz. Felkaptam és nagyot kortyoltam belőle.
- Miben segíthetek? Gondterheltnek látszol. Csak nem baj van? - aggódott értem.
- Nincs baj, csak kicsit túlpörgettem az agyam. Mit tudsz egy bizonyos Ivan Gregorovics nevű fejvadászról?
- Hírhedt... eléggé hírhedt. Információim szerint a Southern Wolves tagja. Az egyik legerősebb gólemanta, kevés ilyen ember van a világon. Remélem nem keveredtél valami ügyletbe.
- Egyszer volt hozzá szerencsém... és furcsa mód futni hagyott. Ahányszor meghallom a nevét rám jön a paranoia, hogy talán még mindig rám vadászik. Hallottam pár embert beszélgetni, állítólag visszavonult. Mit tudsz erről?
- Hmm... - ráncolta homlokát. - Hallottam egyet s mást, de hogy visszavonult volna. Ha egy ekkora név, ilyet tesz, akkor az az informátorok világában nem marad titok. De az emberek pletykálnak. Azt mondom, légy óvatos.
- Rendben, köszönöm - s már készülődni kezdtem, mikor ismét megszólalt:
- Mire készülsz, Jonathan? - hangja aggódással és egy csöppnyi félelemmel telt meg. Mindig is atyáskodott felettem, nem akart egy ilyen barátot elveszíteni. Valahogy igaza volt, lehet hülyeség, amire készülök, de vállalom.
- Semmiség - mosolyogtam hátra, miközben kifelé sétáltam. - Csak utána nézek a dolognak. Ígérem semmi hülyeséget nem csinálok.
Persze ez csak mesebeszéd volt, mert a fejemben már régen azt forgattam, hogy felkeresem azt a bizonyos birtokot, ahol Ivan él. Felkutatom, és kiderítem, hogy mi a helyzet. Ám előtte még visszatértem hajlékomban, ahol egy forró zuhannyal és némi pihenéssel töltöttem el az időt. S nem mellesleg Moinak adtam valamennyi élelmet. Vígan majszolta, majd makogva kérlelte, hogy játsszam picit vele. Hogy nagyobb benyomást tegyen rám hátára feküdt és nagy fekete, kérlelő szemekkel nézett rám. Ennek nem tudtam ellenállni, így vakargatni kezdtem hasát, mire ő apró, jókedvű vakkantással jelezte, hogy ez nagyon jól esik neki. Ma is igazán elemében volt az apróság. Fel s alá szaladgált a lakásban, míg én egy jó könyv társaságában pihentem. Illetve ráfogtam, hogy pihenés, de közben információt gyűjtöttem a fejvadászok kézikönyvéből. Egy koszos kis piacon találtam rá, abban reménykedve, hogy nem hamis, megvettem. Szakadt egy darab volt, mégis annyi hasznos információt rejtett. Majd hirtelen a semmiből egyszer csak Moi bukkant fel felül a könyvre támaszkodva. Egy apró makogásból megértettem mit akart. Igaz jobban vártam már, mikor végre beszélni is megtanul, mert néha nem igazán tudtam kikövetkeztetni, mit is akar tőlem kis familiárisom. Kipillantottam, a Nap már lemenőben volt.
- Igazad van, kis barátom, indulnom kell -, s ezzel felálltam, előkészítettem némi élelmet számára, amit a táskába helyeztem, majd útnak indultunk, hogy feltérképezzük az ellenség birodalmát.

Mire odaértem a Nap már rég átbukott a horizonton, s a dombok takarásában hatalmas árnyék vetült a Gregorovics rezidenciára. Hatalmas birtok volt, a megszokott nemesi pompával. Álmomban nem gondoltam volna, hogy Ivan nemesi sarj. A kert igen csak rendezett volt, de szerencsére a bokrok, s sövények sokasága megkönnyítette a célba jutást. Már csak egy akadály volt hátra, a díszhalakkal és tavi növényekkel teli kis tó, amin egy híd ívelt át. A híd tetején egy apró szerkezet állott. ~ Ivan egyik őrgólemje - gondoltam, s kezdtem elbizonytalanodni, hogy vállalható küldetést teljesítek-e vagy sem. Kettőt léptem közelebb, hogy jobban megvizsgálhassam a fémszerkezetet, mely akár az őrbástya állt szilárdan helyén. Bátrabb lettem, - ostobaság volt - s közelebb akartam merészkedni, de ekkor hirtelen valami megakasztotta a lábam, és egyenesen kigurultam a bokorból. Másodpercekig csak mozdulatlanul feküdtem, gondolván, most aztán észre vettek és oda a besurranás. Ám nem történt semmi... se sziréna, se rám támadó gólem. Megúsztam, bár kissé gyanú volt, hogy ügyetlenségem nem fedte fel itt tartózkodásomat. A szerencsének tudtam be. Körbe a nádas rejtekében kerültem meg a tavat, majd egyenest a ház felé tartottam. A falhoz lapulva kémleltem, vajon állított-e még őrséget a vénember. Végig mentem a fal mentén, s végig próbáltam minden ajtót és ablakot, de reménytelen, mind zárva találtam. Már-már kezdtem feladni, hogy valaha is a házba jutok, de ekkor végre kinyílt az ajtó. Először csak belestem, de nem találtam odabent senkit. Tiszta a levegő. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és ím bent voltam a célterületen.
Odabenn csend honolt, sehol senki, egy árva lelket nem láttam. A levegőben a műhelyek jellegzetes olaj szaga terjengett, ami először irritálta kissé orromat, de idővel hozzászoktam. Valóban egy igazi mesterember műhelyébe érkeztünk. Mindenhol földön heverő alkatrészek, volt amelyik első pillantásra tiszta aranynak tűnt, de alig észrevehető kopottsága elárulta, csupán aranybevonat ékesítette. A sarokban egy hatalmas szerszámos ládát pillantottam meg, telis tele különböző szerszámokkal. Megkockáztatom, hogy volt köztük olyan darab, amiről fogalmam sem volt, hogy mire használják, vagy hogy egyáltalán mi a neve. De felfedezni véltem különbözőbbnél különbözőbb méretű csőkulcsokat, tömör vas fejjel és fa nyéllel megáldott kalapácsokat, fogókat, fűrészeket, nagy számú csavarok, mind más-más típusú, valamint egy fúrógép feküdt el a láda mellett. Körbejárva a termet egy kisebb polcot pillantottam meg, tele volt régi képekkel. A mester munkájának büszkeségei voltak megörökítve. Mindegyiken érdekesebbnél érdekesebb gépezetek, de egy valami ugyanaz volt, az öreg mester. Visszapillantva társaimat nem igen kötötte le a hely, de engem valami furcsa oknál megfogott a varázsa. Szemben láncok tömkeleget lógott le, azokat félrehúzva egy kisebb helységbe tértem be. Ez lehetett a szervizárok, itt javítgathatja műveit a mester. Ez a helyiség is tömve volt alkatrészekkel és szanaszét heverő szerszámokkal. Oldalt egy ajtó nyitott melléképület felé, óvatosan mozogva folytattam felfedezőutamat. Az ajtót küszöbét átlépve egy rövid lépcsőn át értünk le a földszinttől úgy két méterrel lejjebb elhelyezkedő helységben. A fent látott káosz uralta ezt a termet is. Viszont itt már kidolgozott tervrajzok is hevertek itt-ott. Jobb oldalt egy már erősen poros két üvegajtós szekrény állt, meglátszott már rajta kora, kopottas máza és a sarkából kitört darab elárulta ezt. Benne még több összetekert pergamen foglalt helyett. Ez lehetett Ivan személyes kis zuga, ahová elvonult tervezni. És igazam volt, szemben velem ott volt egy rozoga íróasztal, rajta különböző vastagságú ceruzák, vonalzók hada és egy pár körző is helyet foglalt a kis asztalkán. Sajátos kis birodalom egy eltökélt dolgozó ember számára.
Majd egy másik szobába léptem. Talán ez is a műhely része lehetett, de valahogy más volt, mint az előző két helyiség. A négy fal közül, az egyik egy hatalmas beépített könyvespolc volt. Bár csak végig futtattam rajta a szemem, mégis több ezer műremekre saccoltam a számát. Előtte egy díszes íróasztal állott, mögötte motívumokkal díszített szék. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam mit rejt az íróasztal. Egy jegyzetkönyv volt nyitva rajta, tele számokkal, és egy másik, amit ha jól értelmeztem egy költségvetési papír volt. Nem nagyon érdekelt, hogy hogy áll pénzügyileg a Gregorovics klán, elég volt ez a pofátlanul nagy birtok és a sok cicoma, hogy megállapítsam, mocskosul gazdagok. Tekintetem a könyvespolcra terelődött. Végig simítottam az előttem lévő sor könyveinek törzsein, s szemem csillogott az ámulattól. ~ Mennyi érdekes történet, mennyi leíró fantazmagória, mennyi keserves dráma - cikáztak a gondolataim, majd a következő gondolattól majdnem elröhögtem magam. Még magam sem hittem, hogy igaz lehet. ~ Lássuk melyik nyitja a titkos ajtót! - Kajla vigyorral kezdtem kihúzogatni a könyveket, de semmi nem történt. Kissé csalódottnak éreztem magam. Ám megfeledkeztem, hogy ellenséges területen vagyok, és figyelmem lankadása meghozta nem kívánt gyümölcsét.
- Már vártalak - szólalt meg mögött az a bizonyos régről ismert kemény hang.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Május 23, 2012 9:48 pm

Hm el olvastam 1520 szavas kalandod, amivel a rövidségét kivéve tökéletesen meg vagyok elégedve. A kocsmáros részt nagyon szépen megírtad, a vége pedig követelteti a folytatást szóval ne várass soká!
Jutalmad: 400 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Vas. Május 27, 2012 7:32 pm

Örökség
2. fejezet: Átkozott balsors


- Ivan... - fordultam meg. Teljesen kővé dermedtem látványától, ott állt végre előttem, nem kellett tovább kutatnom utána, hisz rám talált, csapdába csalt, hogy lecsapjon rám. A gólemanta mit sem változott, mióta utoljára láttam. Egy kényelmes öltönyt viselt, vörös nyakkendővel, parfüm illata lengte körbe, haját hátrafésülve viselte. Kotorászni kezdett zsebében, majd egy doboz cigarettát húzott elő. Kihúzott egy szálat, majd egy pillanatra felnézett rám.
- Oh, de modortalan vagyok. Megkínálhatlak? - kérdezte.
- N-Nem, köszönöm - lepett meg kedvessége. Leguggolt, közel a kandallóban rotyogó tűzhöz, s azzal gyújtotta meg a cigaretta szálat. Kiegyenesedett, jó mélyet szívott belőle, majd a hamut, az asztalon elhelyezett hamutartóba pöcögtette le. Gomolygó füst szállott fel arca előtt, s zöld szemeivel egyre csak engem bámult, de egy szót sem szólt. Ezzel teljesen kikészített. Úgy éreztem, hogy nézésével lelkemig hatol, és apránként egyről a kettőre felszabdal vele. Kínos volt ez a csend, ez a pszichológiai hadviselés, aminek kitett. Megérezte bizonytalanságomat, és cseppnyi félelmemet, és jól kihasználta azzal, hogy csak ott állt egy helyben, bámult, egy szót sem szólt. Nem tudtam eldönteni, hogy most fel kéne készülnöm, hogy váratlanul lecsap, vagy valami témával elhessegetnem gondolataimat, és megszüntetnem ezt a mérhetetlenül kínos csendet.
- Szép gyűjtemény - szóltam, utalva a hátam mögötti óriás könyves szekrényre.
- Nem azért hoztalak ide, hogy könyvekről csevegjünk - hangja szigorral teli volt. - Azért vagy itt, hogy újra összeüljön a családi tanács.
Értetlenül álltam az elhangzott mondat előtt. Családi tanács? Akkor én mégis mi a csudára kellek neki. Vagy netán ez valami vicc, vagy esetleg szektásat játszunk és én vagyok az áldozati bárány. Várjunk csak.. én nem akarok semmi féle áldozat lenni. Jobb lesz, ha eltűnök innen.
- Családi tanács? - kérdeztem végül rá minden bátorságomat összeszedve.
- Úgy. A McWilliams család képviselői címének jogutódja vagy. - Látta a meglepettséget az arcomon, így tovább folytatta: - Családjaink évezredek óta rokonságban ál. Például a húgom, Emilia, gondolom ismerős számodra édesanyád neve. Igen.. a nagybátyád vagyok.
- De, akkor miért is támadott meg?
- A kérdés inkább, hogy miért engedtelek meglógni. Szerencsés vagy, hogy én voltam ott és nem egy másik zsoldos, aki könnyedén elintézett volna. Véletlen találkozás volt. De örülök, hogy megismerhetlek Jonathan - nyújtotta kezét, s én az információ áradat hirtelen sokasága miatt kapott sokktól kissé zavarodottan ráztam meg. Egy kicsit még motyogtam is magamban, de kezdtem elfogadni, hogy feleslegesen paráztam egészen eddig az embertől, aki a nagybátyám..
- És mi ez a családi gyűlés? - tértem végül magamhoz. - Miről van szó?
- Félévente napfordulókor a család egyes ágait képviselők összegyűlnek, hogy összegezzék az elmúlt fél évet, és tervekkel álljanak elő a következőre. Tudod, mi egy nagy vállalat vagyunk, egy nagy családi vállalkozás, amit én irányítok. Habár... most nem erről van szó. Mint láthatod messze még a napforduló. Jelen esetünkben ez egy speciális gyűlés, miattad hoztuk össze, és mindössze csak négyen veszünk részt. - Csak ámultam és kérdések sokasága árasztotta el elmémet.
- Miattam?
- Nos, hallottam a kis „baleseteidről.”
~ Várjunk.. ez most arról a szörnyetegről beszél, aki bennem lakozik... Mia.. és a falu.. honnan tudja mindezt?
- É-én nem tudom miről beszél.. - dadogtam. - És ki a másik két résztvevő? - érdeklődtem.
- A lányaim. Az egyiküket már bizonyára ismered.
~ Ismerem.. mégis ki lehet az? - Időm sem volt gondolkodni rajta. A nagy tölgyfaajtó kinyílt, és két gyönyörű teremtés volt ott. De a meglepetés ereje teljesen letaglózott. Nem hittem a szememnek... egyszerűen képtelen voltam. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy rettegjek.. mindenesetre megkönnyebbültem, nagy kő esett le a szívemről. Bár valahogy még mindig nem hittem el, hogy ő az. Tolószékben ült, sebhelyekkel volt teli, karja sínbe téve, lábai bepólyálva. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- M-Mia.. - mondtam ki végül. Ő volt az, a lány, akit ez a szörnyeteg megölt. Akiről azt hittem meghalt. A céhtársam. Mia Herrera. Képtelen voltam felfogni.
- Szia Jona - mosolygott rám. Gyönyörű volt a mosolya, és azok után, amit művelt vele másik énem, őszinte volt.
- T-te élsz... te élsz? Hogyan? Mégis mi.. folyik itt? - kezdtem összeroppanni a sokk súlya alatt, és lassan már beszédkészségem is elvesztettem, csak motyogni tudtam. - H..hogy...hogyan? - egyetlen szó, ennyi, nem több.
- Nos... - nyelt egy nagyot, biztosan fájdalmas lehetett visszaemlékezni rá. - Az a... szóval te... Majdnem kinyírt, de végül sikerült egy jól sikerült illúzióval kicserélni magam. És...
- Ennyi elég lesz - állította le a másik lány. Azt mondta Ivan, hogy a lányai. Tehát az ott, nem más, mint Mia nővére. Sose hallottam volna tőle, hogy nővére van.
- Térjünk a tárgyra - vette át ismét a szót Ivan. - Nem másért vagyunk itt, minthogy kiirtsuk belőled azt a személyiséget. Ehhez pedig elő kell őt csalogatnunk. Mondd, hogy hívod?
- N-nincs neve - még mindig a sokk hatása alatt voltam. - Úgy néz ki mint én, a hangunk is egyforma. Eddig kétszer bújt elő, és mindkettőnek rossz vége lett. Talán a szomorúság, vagy a fájdalom hozza elő...
- Rendben, akkor előcsalogatjuk. - Nem értettem hirtelen, miért ez a sok cécó, miért pont én vagyok megint a központban. Sose szerettem a központban állni.
- Várj... - szóltam, de Mia közbeszólt:
- Hadd beszéljek vele egy kicsit. Magunkra hagynátok?
- Rendben. Gyere, Irina! -, s azzal elhagyták a szobát.
Kettesben maradtunk, mégis néma csend ült be a szobába. Nem szól hozzám, s én se merek hozzá, csak várok, hogy végre mondjon valamit. Várom, hogy elmondja mennyire gyűlöl azért, amit tettem, hogy mennyire a túlvilágra akar juttatni, és hogy hogyan fogsz apró cafatokra szabdalni, ha végre feláll abból a tolószékből. Igen... tolószékben juttattam szegény lányt, és még csak nem is az én hibám. Legalábbis mások így éreznék, de valahogy én magamat tudtam csak hibáztatni a történtekért. Az a valami, bennem van, ami ezt művelte vele.
- Nem is tudtam, hogy van egy nővéred - szakítottam meg végül a csendet, s ő mosolyra húzta a száját, még mindig nem értettem, hogy képes rám mosolyogni.
- Mert nincs is. Irina nem a vérszerinti testvérem. Ivan és a családja csak befogadott. Nélkülük nem is tudom hol lennék... - Szomorúság ült arcára, és ismét néma csend lett. Fájdalmas volt ez a beszélgetés, mindkettőnk részére.
- Szóval, miről szeretnél beszélni? - tértem végül nagy nehezen a tárgyra.
- Gondolom azt hiszed, de egyáltalán nem gyűlöllek. Sőt, megbocsájtok. Nem te tehetsz róla, az a valami benned, az a szörnyeteg, ő tehet róla. Mi csak segíteni akarunk. Hogy kiűzzük onnan. Engedd meg Ivannak, hogy megpróbálja.
- Nem tudom...
- Kérlek. Szeretném, ha újra azt a vidám srácot látnám, akit megismertem.
- Mondd, te... áh, nem fontos. - Nem bírtam kimondani, amit oly régen meg akartam már kérdezni.
- Kérdezd meg nyugodtan. - Mosolya elbűvölően gyönyörű volt, s bátorságot adott.
- Mondd, te szeretsz engem? - megkönnyebbülést éreztem, ahogy elejtettem a szeret szót. Jelzett, hogy hajoljak le hozzá. Csókot nyomott az arcomra és a szemembe nézett.
- Igen, de csak mint egy testvért. Az a csók korábban... Nos, sajnálom. Talán túl együtt érző próbáltam lenni és megtörtént. - Ez fájt. Az után vesztettem el az irányítást, miután azzal a csókkal teljesen összezavart. A szívem összeszorult, és egy percig csak álltam egy helyben.
- Semmi baj - szólaltam végül meg. - Megesik az ilyen - húztam hamis mosolyt elő, és reméltem elég meggyőzőre sikeredett. - Örülök, hogy ismét láthatlak.
- Jó ezt hallani, de rosszul hazudsz. Nem számít. Üzenem a Mesternek, hogy hamarosan visszatérek. - Lábaira tekintettem. - Ó, ne aggódj, a dokik azt mondják egy kis rehabilitáció és rendbe jövök.
- Ennyi elég is lesz. Kezdjük el - rontott be Ivan Irinával az oldalán. - Kövess! -, s azzal megindultunk át több szobán is, majd le egy csigalépcsőn, Miát Ivan egyik gólemje segítette le. Ismét elhagytunk néhány impozáns termet, és ajtók tömkelegén áthatolva jutottunk el célunkhoz. Egy teljesen üres szoba volt, hatalmas belső térrel, s a falai megerősített acélból voltak. A bejárati ajtón, és az üveg plexivel elválasztott figyelő szobán kívül más nem szakította meg a gondosan megművelt acélfalak folyamatát. Ivan jött csak be velem a szobába, míg Mia és Irina a figyelő szobába mentek fel, még láttam utolsó mosolyát, mielőtt a plexit illúziójával tükörré alakította, nem akarta, hogy lássam, vagyis, hogy ő lássa. Irina vigyázott rá, bár fogalmam sem volt, milyen erős lehet. Bár, aki Ivan lánya, az valószínűleg megfelelő kiképzést kapott.
Egyetlen gólemet hozott magával az középkorú férfi. Ismerős volt, vele találkoztam korábban, ha nem tévedek a neve Gre. Tisztán emlékszem, hogy ez a kis fickó gyorsaságáról híres. Egyedi tervezésű, maga Ivan készítette. Emberi kinézete van, s bár páncélzata bronzból van és nem tökéletes, jóval erőfölényben van. Szemei zöld fényben kezdtek pompázni, és fejét forgatva kémlelt engem. Parancsra várt.
- Nos, akkor kezdjük el. Előre is elnézést, hogy Gre kissé összezúz, de a halál szélére kell sodornunk azt hiszem... - magyarázkodott.
- Hogy mi!? - háborodtam fel, de időm sem volt tiltakozni, a gólem hirtelen mellettem termett, és egy jókora gyomrossal egyenest a falhoz csapott. Földre hullottam, s próbáltam felállni, hogy menekülőre fogjam, de fájt. Valószínűleg a becsapódás nem egy bordámat törte, és ahogy levegőért kapkodtam, szúró fájdalmat éreztem. Felnéztem, nyikkanni se tudtam, Gre máris a falhoz nyomott és torkomat szorongatta. Próbáltam szabadulni szorításából, de mindhiába, fémes testét csak megkarcolni voltam képes. Valóban ilyen gyenge lennék? Vagy a teher akkora, hogy visszatartja erőmet. Míg ezen sorok futnak át agyamon, a gólem ökölbe szorítja szabad kézfejét, és egy jól kimért ütéssel összezúzza bal karomat. Fájdalmasan ordítás szökött ki torkomon és a fájdalom oly mértékű sokkal járt, hogy remegő hangon könyörögni kezdtem:
- Kérlek... hagyjuk abba. Elég volt... -, de a gólemanta csak állt ott és merev tekintettel figyelte az eseményeket. Gre nem állt le, ismét a falnak hajított, hatalmas puffanással értem földet. Kínomban nyöszörögtem, több sebből véreztem, és több csontom eltörött.
- Szánalmas - hallottam egy ismerős hangot. Ő volt az, ismét eljött, ismét éreztem, hogy itt van bennem. Kétségbeesetten kiáltottam fel:
- Ne! Kérlek... ne! Nem akarok több embert bántani - fakadtam ki, s könnyeim megindultak, majd államon porral és vérrel keverve gyűltek össze. Valóban szánalmasan festettem, de a fájdalom, a sokk, teljesen ronccsá tett. Ötletem sem volt, csak remegve feltápászkodtam, államon összegyűlt könny adag lassan csepegni kezdett a földre, vöröses barna egy halvány árnyalatával megfestve azt. Ám egyszer csak megszűnt a remegés, valami más váltotta fel, ami nem volt más, mint színtiszta félelem. Féltem, az őrülettől, ami felszabadult testemben, és az adrenalin minden részemet bejártam. Éreztem, hogy elvesztem az irányítást, s egyszerű mellékszereplővé válok. Átvette elmém felett az irányítást. Lassan feltápászkodott, mint aki nem érez semmi fájdalmat, mintha egy érzéketlen test lenne, arcára eszelős vigyor ült ki, szemei vörösben izzottak. Felemelte karját, s felkente ujjára a friss vérző seb váladékát, majd szájához emelte, és jóízűen lenyalta.
- Helló! - rezes hangja ott visszhangzott az üres szobában, és minden egyes visszhang lyukat ütött szívembe. - Visszatértem.


/Elnézést kérek, ha néha alig haladja meg egy-egy kalandom az 1500at, de a szabályzatnak megfelelek. Csupán egy oka van ennek, inkább minőségileg próbálok megfelelni, mint-semhogy kilométeres sorokat töltsek meg hülyeséggel, csak hogy több szószámmal rendelkezzen az aktuális kaland. Remélem ez megérthető és elfogadható tény.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Jún. 13, 2012 2:06 pm

Hm.. nice nice nice! Nagyon szépen írsz, a szöveg szerkesztésed tagolásod, valamint a fogalmazásod érezhetően fejlődött, aminek nagyon örülök és meg is dicsérlek. A színvonal egyre magasabb és magasabb, bár számomra kissé még ismeretlen Jona személyiségének a megváltozása, de ezzel semmi gond, nem hiba. Kíváncsian várom a fejleményeket remélem nem váratsz soká.

Jutalmad: 400 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Kedd Júl. 03, 2012 9:23 pm

Örökség
3. fejezet: Őrjöngés

- Ivan-sama - tűnt fel az ajtóban egy szolgáló féleség. Az ruhájából ezt állapítottam meg, az a tipikus szolgáló ruha, kicsit elhasznált, kopottas, ám a szokásosnál jóval színesebb. Ez az Ivan jól tartotta a ház dolgozóit.
- Mei! Ne! - kiáltott kétségbeesetten, hogy a lány azonnal forduljon vissza, és tűnjön el innen, de mindez hiába való volt, a gyorsasága vetekedett a szélével, s máris ott termett. Csak egy pillanat, ennyi esélye volt a lánynak, de már késő. Elmetszett nyakkal holtan rogyott a földre. Sötétvörös vére befestette a padlót. Hiába ordítottam, senki nem hallott, senki, kivéve őt, de nem szólt hozzám, csak eszeveszetten röhögött.
- GAHAHAHAHA - csapott fel félelmetes hörgésekkel hangja. A hulla felé fordult, hogy megszégyenítse, tudtam hogy erre készül, könyörögtem, hogy fejezze be, de meg sem hallott. Szerencsére a gólemanta időben kapcsolt, s Gre egy jól irányzott csapással elrepítette a szörnyeteget. - Cuki kis kutyuli - szólalt meg a kezén tátongó sebet megnyalva, ahogy a porfelhő elszállt körülötte. Teste több helyen vérzett, de még mindig talpon volt, nem érzett fájdalmat, nem érdekelte mi lesz testemmel, csak ki akarta élni gyilkos vágyait. Ölni akart, nem mást, csak ölni, mindenkit. Gyűlölet aurája lengte körül, szinte szikrázott a levegő, oly erősen gyűlölte az emberiséget. Ez a valami valóban az én részem volna? Ez a szörnyeteg, valahol ott legbelül tényleg én lennék? Kérdések ezreit tudtam volna feltenni magamnak, de nem tehettem, az események tovább pörögtek. - Ó, még be se mutatkoztam a nagyságos úrnak - visított. - Adam vagyok, Adam.. mi is volt.. áhá! McWilliams.. azt hiszem - esett gondolkodóba családnevem kapcsán, aztán ismét visszaöltötte azt az eszelős vigyort arcára.
~ Szóval így hívja magát - gondoltam, felesleges volt akár egy szót is mondanom, senki sem hallotta.
Ismét örült vihogással vette célba újabb áldozatát, ezúttal Ivan felé száguldott. A gólemanta ismét Gre segítségét vette igénybe, hogy kivédje a teste ellen irányult támadást. Adam szélmágiával próbált nagyobb erőt fektetni a kaszám csapásába, de egyelőre sikertelenül. De nem tért ki a válasz csapás elől. Elkapta a gólem karját, majd hátára csimpaszkodva fejére tapasztotta kezét. Keze körül a levegő vibrálni kezdett, s hamarosan villámokat eresztett Gre kobakjába. A gólem minden végtagja elernyedt, ahogy a villámok a fejétől egész a lábáig hatolva megsütötte őt. Gre tehetetlenül dőlt el, mint valami élettelen vasdarab, Ivan hiába próbálta újraindítani gépezetét, képtelen volt rá. Adam vigyorogva tápászkodott fel, s kaszám élén végigcsúsztatta nyelvét, hogy megkóstolja a szolgáló lány vérét. A gólemanta undorodva nézett ránk. Teljesen védtelen volt, így a szörnyeteg kapva az alkalmon ismét őt vette célba. Végig süvített a hatalmas téren, ám mindhiába. A plafonon apró repedések jelentek meg, majd egyre nagyobbak, teljesen felszakítva azt, s végül valami hatalmas ereszkedett alá. Ivan nem csak egy gólemmel készült kiállni a szörny ellen, most az egyik monstrum szállt alá gyűjteményéből. Páncélja a zöld és a kék világos árnyalataiban pompázott. Hegyes tüskék díszítették vállait és alkarjait. Mellkasából egy-egy hatalmas lánc futott egészen a lapockájáig. Szemei zöld színben világítottak, s homlokára egy E volt égetve. Adam már nem tudott megállni, s egyenest a gólemóriás ütésébe rohant bele. Az ütközés pillanatában az óriás máris lendítette karját, s a tehetetlen test több kilométer órás sebességgel csapódott ismét a falba. Még ez sem fékezte meg, ezt az eszelős barmot. Bár lassan már több száz sebből vérzett, s többnyire csontjai eltörtek, könnyedén tápászkodott fel. Nem ismerte a fájdalmat, és éreztem, hogy ez a sok felgyülemlett kín, mind engem fog érni. Aztán szemei hirtelen megakadtak egy bizonyos ponton. Magam is alig hittem el, és teljesen kétségbe estem. Ez a szörnyeteg átlátott Mia illúzióján, látta az üvegfal mögött a két lányt. Kétségbeesetten ordibálni kezdtem, hátha Ivan valami módon meghall, de nem sok reményt fektettem bele.
~ IVAN! Adam átlát Mia illúzióján! - Semmi reakció. - Ivan! Hallasz engem!? Kérlek! Adam látja a lányaidat! Kérlek! - De már késő volt, s mint rakéta lőtt ki egyenest az üvegfal felé. Ivan próbálta elkapatni a gólemmel, de nem sikerült. És mire rájött volna, hogy mi az igazi célpont, már késő volt. Az üvegfalon apró repedezések keletkeztek, majd mintha versenyre kelnének egymással, süvítő hanggal az egész felületet ellepték. Az apró darabokra tört fal esőként hullott alá, s nagy csörömpöléssel ért földet. Mia és Irina a mögötte lévő kis teremben ültek. Adam eszelős vigyort húzott az arcára, mikor meglátta a két lányt.
- Megvagy! - kiáltott fel. - Van egy lerendezetlen ügyünk, kislány - vigyorgott Miára. Ám Irina nem tétlenkedett, s egyből a férfinak ugrott, letaszítva őt a levegőből egy pontosan bevitt támadással. Az öklét kőréteg vonta be, ez nem volt más, mint a Stone Gloves varázslat. Tehát Irina egy földmágus. Adam, mintha mi sem történt volna, tápászkodik fel a földről, mögötte már Ivan óriása várja, míg előtte Irina áll. Az egész Gregorovics família most az ellenfele.
- Mocskos ribanc! - kiáltott fel, s mintha Ivan ott sem lenne, úgy támadott a lányra. Meggondolatlanság volt, hisz egyáltalán nem ismerte a lány erejét. Bár most nem ez volt az egyetlen gond. A lomha gólem pillanatok alatt felgyorsult, s ott termett mellette. Ivan valószínűleg egy sebesség mágiát tároló lakrimát építhetett a gépóriásba, mely most ismételten Adam felé csapott. Képtelenség lett volna kitérni előle, de ez a szörnyeteg mégis megcsinálta. Kaszámmal rugaszkodott el az ütéstől, ám annak ereje ripityára törte hőn szeretett harci eszközöm. De őt ez kicsit sem érdekelte, s puszta kézzel rontott neki a föld mágus lánynak. Irina mozgásából látszott, hogy igen képzett ő is, könnyedén kerülte ki a rá mért ütéseket, és egy jól kimért csapással lendítette testünket a levegőbe, majd a Stone Block nevű varázslattal egy két méteres kő tönköt küldött utána, mely végül nagy fájdalmakkal küldte földre ellenfelét. Teljesen belelendült és úgy tűnt ennek ellenében Adam mágikus ereje kifogyott, mozdulni sem bírt.
- Earth Whirlpool - sziszegte a lány a varázsszót, mire a földön fekvő test mellkasig merült a föld alá, majd a folyékony massza ismét megszilárdult. Eközben Ivan góleme pillanatok töredéke alatt ott termett Adam mögött, hogy kezeit is ártalmatlanná tegye. A harcnak vége, a szörnyeteg fogságba esett.
- Engedjetek el! Követelem! - fakadt ki a legyőzetett harcos, s kétségbeesetten rángatta testét, hátha enyhül a szorítás, de mit sem ért el vele. - Szaros senkiháziak! Adjátok át a lányt! Darabokra tépem... Kibelezem.. A szívét jól átsütve felfalom! Kinyíro... -, s Irina hallgatatta el végül, azzal, hogy a mindkét kezének ujjait egy-egy oldalra helyezve tapintotta meg halántékát. Irina közelebb hajolt, s furcsa, érthetetlen nyelven kezdett mormolni, mire minden elsötétült.

Teljes vakság, csak egy kis fény pislákol. Az utolsó, ami megmaradt. Csupán egy falatnyi remény, oly kevésnek tűnik, ám olykor bőven elég. Bőven elég, hogy megmentsék azt a kárhozott lelket, ki számtalan bűn által lett pokolra ítélve, kinek már nincs vezeklés. Ám oly kötelékek kötik a világhoz, hogy képtelen egykönnyen elhagyni azt, s minél jobban ragaszkodik hozzá. Ez a kötelék ad erőt annak a talpalatnyi kis fénynek, mely megment a fekete rengetegtől. De nincs sok idő, az elme kezd képlékeny lenni, kezdi megadni magát meghasadt testvérének, s foszlásnak indul. Mi történik, ha végül semmi sem marad belőle? Vajon az őrült, ki átverte, és átvette helyét, majd mindent elpusztít, mit Ő felépített? Minden jót földig rombol maga körül? Akkor a kötelék elszakad, s minden sötétbe borul. Démoni kacajok zúgnak körülöttem. Nem értem, hogy kerültem ide. Nem értem, miért játszotta ki eme kártyáját a sors, hogy ezen buzgó fiatal lelket örökké romlásba döntse. Az elme tovább kattogna, és gondosan végezné dolgát, de egyszer csak megáll, s megszűnik létezni az élet örök forgatagában. Más veszi át az uralmat a test felett, új lakót köszönthet a lélek megmaradt kis darabkája. Majd az új elme - mely sokkalta ördögibb, mely oly sokaknak ártott -, újjá formálja a lelket. Egyszer, s mindenkorra megromlik az egész. Senki nem mentheti már meg.
- Szia. Te ki vagy? - szólott a fiúcska érdeklődéssel a hangján, majd ahogy odafordult hozzá a másik, meglepetten nézte, hogy szinte képmásával áll szemben.
- Szia... - válaszolt bátortalanul. - Nem.. nem emlékszem.
- Semmi baj - öleli át. - Adam vagyok - mosolyog gyermeki ártatlansággal az arcán.
- Mondd, Adam... mégis hol vagyunk? - kérdezi a névtelen fiúcska, szája ámulva formál egy kerek kis o betűt. Az eget bámulja, az eget, mely a csöppnyi kis fényt jelenti.
- Nem tudom. - Hazug. Ez a csalfa galád ismét megtéveszti ellenfelét, hogy könnyen kebelezze be azt. Igazi kígyó képében tündököl, és mindig mások kárán jut egyre feljebb. - De amíg együtt vagyunk, nem lesz baj.
- Oké - mosolyodik el az ártatlan gyermek arc, nem sejti, hogy óriási veszély fenyegeti. A veszély egy másik fiú képében van jelen. Teljesen hasonlítanak, külsőleg, de míg egyikük valóban gyermeki ártatlanságot és határtalan kedvességet rejt, a másik velejéig romlott, ördögi lény.
- Fogd a kezem - nyújtja felé kis kezét, arcán hamis mosoly ül, s várja, hogy áldozata aláírja halálos szerződését. S a másik kis kacs már nyúl, mikor...
- Jonathan! Ne tedd! - kiált fel egy kis lény. Egy apró majomszerű. A fiúnak nagyon is ismerős, ám nem tudja honnan. - Én vagyok az Irina! Mivel a fejedben vagyunk, csak a familiárisod képében tudtam megjelenni. - A fiú még mindig nem érti mi folyik körülötte. - Ne tedd, meg fog ölni! - Az a szó... Az ölni szó.. az az mely elrettenti a kis lénybe vetett kezdetleges bizalmát. Majd ujjai már majdnem megérintik a másik kezét.
- Jonathan ébredj... - szól most egy oly ismerős és oly kedves hang. Nagyapa!? Egy pillanat alatt megdől a világ. A fiúcska immáron felnőtt testben, s a másik ugyanúgy áll előtte. Arcára gonosz, démoni vigyor ült.
- Gyerünk már! Mi lesz!? Fogd csak meg - rezes hangja, vészjósló tekintete, mindent eszembe juttat.
- Nem - utasítom vissza az ajánlatot, s ezzel elmém felszabadul az ördögi kelepcéből. A tükör másik oldalára most a démon kerül át, s hiába veri falait, az még csak meg sem reped.
- Ezúttal nyertél. De egy nap meglásd visszatérek - ismeri el vereségét Adam, majd jellegzetes ördögi vigyorával arcán eltűnik a sötétben.

Szemeim felnyílnak. Egy szobában fekszem. Gondosan be van rendezve. Az ágy, amin fekszem, igencsak kényelmes. Bár fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és milyen nap van, vagy egyáltalán mi történt végül. Majd az ajtó nyílik. Mia gurul be a széken.
- Felébredtél?
- Úgy tűnik. Mi történt? - kérdezem, mivel semmit sem tudok az eszméletvesztésem utáni időszakról.
- Irina elme trükköt alkalmazott rajtad, és sarokba szorította Adamot. Egy jó ideig nem lesz vele bajod. Viszont most egyél, még a végén elfogysz - mutatott a mellettem lévő szekrény felé, ahol egy tálon sült kacsa és némi rizs volt tálalva egy pohár víz társaságában. Valóban éhesnek éreztem magam, és majd szomjan is haltam. Ölembe vettem a tálcát és lakmározni kezdtem. Csak ekkor jutott eszembe egy fontos kérdés.
- Mondd csak, mióta vagyok kiütve? - beszéltem teli szájjal, alig lehetett érteni valamit.
- Lassan harmadik hete - válaszolt egykedvűen, úgy tűnik nem igazán izgatta, hogy felébredek-e vagy sem. Fájt még neki a múltban ejtett seb, s ezért teljesen bizalmatlanul kezelt engem.
- Értem - tartottam kis szünetet. - Meg tudsz valaha bocsájtani? - horgasztottam le fejem.
- Nem a te műved volt.. Csak tudod, a te testedben tette. Kell egy kis idő, míg... érted...
- Megértem - eresztettem meg egy gyenge kis mosolyt. - Tudod... Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de amíg ki voltam ütve... tehát nem voltam eszméletemnél.. Gondolkodtam.
- Igen? És min? - kérdezett vissza meglepettség nélkül, úgy tűnik, természetes volt ez számára.
- Tudod... hogy szembe nézzünk önmagunkkal, és hogy megtaláljuk az életcélunkat, hogy miért lettünk erre a világra, mi célból létezünk... Hogy vajon ez a rendje annak, ahogy az élet elmúlik. Hogy mindez vajon a dicsőségért folyik? Mi történik akkor, ha az életünktől megválunk? Elégedettek leszünk? Vagy kétségek közt távozunk el? Mosolyogva halunk meg, míg körülöttünk mindenki könnyeket hullajt? Mindegyikőnk segíteni akar a másiknak, mert az emberi lét ilyen. Mind egymás boldogságát keressük, s nem akarunk a másikat szenvedni látni. Nem akarunk utálatban élni és lenézni a másikat. Ebben a hatalmas világban minden egyes ember számára van egy szoba, ahol kibontakozhat. És Fiore gazdag, mindenkit képes ellátni ehhez. Az élet egyszerű és gyönyörű lenne, de sajnos letévedtünk erről az útról. Habár még nincs vége. A kapzsiság megmérgezte az emberek lelkét, és gyűlölettel barikádozták el magukat a világ elől. Libasorban menetelünk a kín és a vérontás felé. S bár ez a folyamat felgyorsult, önmagunkat csapjuk be vele. A jólét csupán egy szem a gépezetben. A tudásunk nagysága cinikussá tesz, az okoskodásunk kemény és kegyetlen. Túl sokat gondolkodunk és túl keveset érzünk. Az emberiség jobb gépezetet igényel. A tudás nem elég, ide kedvesség, és udvariasság kell. Ezek nélkül az élet durva lesz és végül elveszítjük. Komolyan annyira különbözőek lennénk? A bőrszín, a szemszín, a szemforma és a vallás... komolyan ekkora különbség lenne? Senki sem választhatja ki mely szülőktől ered. Tudod, a hasonlóságunk a legnagyobb különbségünk is egyben. Valamikor egyszer te is gyerek voltál, nem? Te is sírtál, mikor az egyik szeretted eltávozott mellőled? Mindig más cipőjében akartál járni. Ha érzed, hogy fáj, akkor valószínűleg a másiknak is fáj. Egy nap az élet lepereg majd előtted, érdemes úgy élni, hogy ez a kis film, élvezetes és boldog legyen. Az igazi bukás nem az, ha valami nem sikerül, hanem az, ha meg sem próbálod. Ideje, hogy az igaz szeretet irányítson minket. Mert a szeretet nem olyan, mint azokban a könyvekben. A szeretet áldozat. A szeretet az, ha másról gondoskodsz, mielőtt magadról gondoskodnál. A szeretet önzetlen, s nem önző. A szeretet az, mikor az életed is odaadnád az illetőért... legyen az akár az édesanyád, az édesapád, a testvéreid vagy a barátaid. Te magad is boldogan áldoznád fel az életed értük, nem? A szeretet türelmes, a szeretet kedves. Sosem irigy és sosem kérkedik. Nehezen emészti fel harag, és sosem keresi önmagát. A szeretet sosem leli örömét a gonoszban. A szeretet az igazság szellemében ég. Mindig megvéd, mindig bízik benned, mindig remél és mindig kitartó. A szeretet sosem bukik el, a végsőkig kitart. A szeretet belülről fakad, s nem a büszkeségből. Igazán hálás vagyok. Hálás vagyok anyámnak, hogy felnevelt. Hálás vagyok apámnak, ki bár nem volt tökéletes, de igyekezett. Hálás vagyok Moinak, hogy mindig hitt bennem, mikor mindenki más hátat fordított nekem. És hálás vagyok a barátaimnak, hogy mindig szerettek engem, még akkor is, mikor nem szolgáltam rá. Hálás vagyok, hogy tanulhattam, és az ételért is, ami nap, mint nap elém kerül. Hálás vagyok, hogy élhetek, hogy lélegzem. Szeretném meghálálni, amit értem tettetek, és egy nap büszkén végig nézni a kis filmet, amint csodás emlékekkel lepereg öreg szemeim előtt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Csüt. Júl. 19, 2012 9:34 pm

Törölve. (Úgy döntöttem, hogy ezt az ismerkedést, nem lehet átdolgozni kalanddá)


A hozzászólást Jonathan McWilliams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 08, 2012 10:24 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Csüt. Aug. 02, 2012 10:41 pm

Mint ahogy már a kis hölgynek is elmondtam az utolsó kaland ismerkedés, és mivel ennek van helye a forumon nem fogadom el, dolgozzátok át! Erre több szót nem is kánok pazarolni mert itt van még ez első...


URAM ISTEN MI VOLT EZ? Ember szavakat nem találok ez akkorát ütött! Már az elején érezhető volt itt lesznek még finomságok de hogy ennyire? Jó ég, ez valami brutális volt! A legfantasztikusabb giga mega állat király rész az volt ami az elmédben játszódott.... kétszer is elolvastam annyira tetszett. Az eleje az hát fenomenális ahogy elmélkedsz az elméről fantasztikus volt! de a két gyerek közötti beszélgetés, a leírás... istenem ez iszonyatosan jó volt!
A záró monológ is nagyon szép volt, bár ilyen hosszú egy huzamú beszédet még nem olvastam, de nagyon szép és jól van tartalmilag is össze rakva. ÉS! VÉGRE VÁLTOZIK A KARI! Szeretem ha egy karakter jellemfejlődésen esik át, és a tiéd ha jól látom pont ezen esik át!

Jutalmad: 400 VE + 100 VE bonuszt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jonathan McWilliams
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 357
Aye! Pont : 3
Join date : 2011. Jun. 23.
Age : 26
Tartózkodási hely : Sophie szoknyája alatt

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   Szer. Márc. 27, 2013 9:35 pm

Dante pokla


- Jonathan McWilliams! - hangzott a hangosbemondó harsogása, amit a közönség nagy üdvrivalgása követett. Szememet bántotta a fény, ahogy lekerült rólam a kendő. Majd az őr egy kulcsot halászott elő övéből. Először nem talált bele a lyukba. Valahogy sejtettem, tiszta karcos volt a kulcslyuk körül a bilincs. Végül sikerült beleillesztenie a rozsdás kulcsot, elfordította, s az kattanva egyet kinyílott. Meglazulva leráztam kezemről és csuklómat rázva néztem fel a pódiumba. Dantét kerestem.

Egy héttel korábban

- Emberkereskedők? - néztem furcsán, majd Aimy-san komor tekintettel felelt:
- Igen. A Mester nem nézi jó szemmel, hogy mostanában nem kap jelentéseket a céh befolyása alatt álló emberkereskedőktől. Valami biztosan megbújik a háttérben, utána kéne néznie, a Mester kérése.
- Nem lenne tanácsos tapasztaltabb és több diplomáciai érzékkel rendelkező Novíciust elküldeni? - érdeklődtem, hátha kibújhatok a dolog alól, de már sejtettem, hogy semmi esélye. A Mester szava szent, s ha az Archónom engem kér meg a munkára, nincs más választásom.
- A Mester kivételesen Önt jelölte ki a feladatra.
- Miért pont engem? Nem értem. - értetlenkedtem tovább.
- Bizonyítania kell, hogy jogosan érte el a Novícius rangot - vágta rá egyből gépies és ijesztő hangjával. Lehet, hogy ő az Archónom, de sose tudom megszokni ezt a zombi módjára való viselkedését. Bár lehet, a pletykák valóban igazak, és ő egy homonculus, akit maga Enoch teremtett, de jobb örülnék, ha ez a csinos és gyönyörű lány hús-vér ember lenne.
- Rendben, azt hiszem nincs más választásom - egyeztem bele lemondóan a hétvégi pihenésről. - Hol is van ez a bizonyos emberkereskedő céh?
- Hargeon mellett, egy kis falutól úgy öt-hat kilométerre az erdőben van a búvóhelyük. Keresse a vezetőt, Maximovot.
- Köszönöm, Aimy-san - eresztettem el egy erőltetett mosolyt, s azzal hátat fordítva neki, indultam, hogy összecsomagoljak az útra. A kis zúg, amit a céhépületben való tartózkodásom alatt használtam furcsamód eléggé élettelinek tűnt. Nem is csoda, hisz ott találtam Miát, amint épp Moi füle tövét vakargatta. Figyelmen kívül hagyva léptem be, s pakolászni kezdtem a holmimat.
- Hallom a Mester ismét a nyakadba sózott valamit - mosolygott rám gúnyosan, miközben Moi az ujját harapdálta.
- Nem hinném, hogy a Mester direkt engem szemelt ki a küldetésre, sokkal inkább egy bizonyos Novícius kezét érzem a dologban - néztem rá mérgesen, de ügyet sem vetett rám. Moi megérezhette dühömet és belekapott a lány ujjába. Az hirtelen hátra kapta kezét, és szájába véve ujját próbálta csillapítani a vérzést. Jót mosolyogtam a dolgon, s dühöm is egy-kettőre elszállt. - De nem számít. Bebizonyítom, hogy méltó helyem foglalom el a céhben, és egy nap magasabbra jutok, mint bárki is gondolta volna.
- Szép álom, hercegnő - gúnyolódott velem. - Remélem, megéred azt a napot.
- Nem adom fel, az biztos - mosolyogtam teli pofával. - Moi, gyere, indulunk.
- Azért vigyázz magadra - kiáltott még utánam Mia, s megpakolva, Moival a vállamon távoztam.
Odafent hatalmas szélvihar tombolt. Már javában tél volt, így egy nem túl kellemes hóviharban kellett elindulnom. Kapucnimat fejembe húzva védekeztem a hideg ellen. Moi kabátom alatt vacogott. Szinte már megfagyva értem ki végül az erdőből, s máris felkerestem Stygma egyetlen fogadóját, ahol kellemes meleg várt rám. Kapucnimat hátracsapva vertem le magamról a havat. Majd meg sem álltam a kiszolgálópultig.
- Rettentő ez a hideg, nem igaz? - néztem nyájasan a csaposra, aki mogorván törölgette tovább a kezében lévő poharat.
- Mit akar? - kérdezte a kopaszodó, tagbaszakadt, félszemű vénember.
- Egy fuvart Hargeonba - jelentettem ki, mire gúnyosan felnevetett.
- Az nincs közel. Meglesz a maga ára. Van pénze, fiacskám?
Nem szeretem, ha lenéznek. És ennek a dagadéknak a modora sem tetszett igazán. Pár másodperc alatt megoldottam a problémát. Kések meredtek felém, miután felpattantam és egy Lightning Ballt, valamint egy Blue Fire Ballt tartottam a csapos feje elé.
- Nem szeretem, ha hülyének néznek. Maga szerint, mit szól majd Enoch, ha megszegi a falu és a céh közötti egyezséget? - A kérdés hallatán a kések leereszkedtek.
- Nem tudtam, hogy Ön... - csuklott el reszkető hangja. Arcát megfestették a labdák, s sárga-kék fények táncoltak homlokán. - Máris előhozatom a legjobb mágikus eszközünket. - Engedtem a szorításon, majd mikor úgy éreztem teljesen összecsinálta magát, elengedtem. Alig telt öt percbe és már a fogadó mögött a fagyos hidegben ültem az elég olcsó bérleti díjjal - hála a kis ösztönzésemnek - rendelkező mágikus motorbiciklin.
- Még valamit az úrnak? - érdeklődött a kövér csapos. Elgondolkoztam, valami meleg jól esett volna, de mire kihozza, idefagyok.
- Nem, köszönöm - rántottam egyet a ravaszon, beindítva a járgányt, s meg sem álltam a célig.

Három nappal később

Nagy volt a zűrzavar a városban. Még csak tegnap érkeztem, de az emberekkel megtelt utcák zsúfoltsága, a parádé hangulata rögtön engem is a tömeg közé csalt. Szeretem a nagy felhajtást. S szeretem a sok embert, akik között elvegyülhetek, akik között én is csak egy átlagos polgárnak tűnök. Legalábbis egy átlagos szem számára. Már egy ideje kóboroltam standtól standig valami különlegesség után kutatva, mikor a tömeg szétnyílt mellettem. Először azt hittem, hogy valami előkelőség érkezik abból az irányból, de hamar ráeszméltem, hogy nem udvariasságból álltak félre. Valaki nekem ütközött, s mindketten a földre huppantunk. Csak egy pillanatra láttam csinos kis arcát, de egy életre megjegyeztem. Gyönyörű aranybarna haja a csuklyája alól lógott alá, s igéző kék szemei ámulatba ejtően csillogtak. Kétségbeesetten nézett rám, s hirtelen eszébe jutott miért is rohant oly nagyon.
- Bocsánat - csilingelt lágy hangja fülemben, felpattant és rohant tovább. Lassan én is felkeltem, mikor árnyak suhantak el mellettem. Az üldözők lehettek, királyi gárdisták. Talán nem kéne beleavatkoznom, és felhívni magamra a figyelmet, de ez a gyönyörű tünemény megigézett. Legalább a minimumot meg akartam tenni érte. A tömeg között eltűnve bukkantam fel a közeli sikátorban és az üldözők elé kerülve egy Fire Ball sorozattal torlaszoltam el az utat.
~ Ennyi egérút elég kell, hogy legyen - mosolyogtam elégedetten, és visszaereszkedtem a szórakozó tömeg közé. A fejemben még a lány képével, de próbálok ellazulni, mielőtt holnap felkeresem Maximovot, az emberkereskedők főnökét.

Másnap, kipihenten érkeztem meg a falucska melletti erdőbe. Maga a falu egészen kihalt volt, itt-ott egy füstölgő kémény jelezte, hogy otthon vannak. A falut kettészelő egyetlen utcácska üres volt, a piacon legfeljebb egy kóbor macskát talált az ember. Furcsa. Talán az emberkereskedők kifogytak, és a helyieket tizedelték meg, s vetették többjüket rabszolgasorba? Ki tudja!? De sajnos nekem kell kiderítenem.
Az erdő magával ragadta a falu csendjét. Tél lévén minden állat inkább az otthona melegét élvezte, s csak élelem szerzés céljából mászott elő onnan. Kitaposott ösvény vezetett előre, majd egy ponton hirtelen megálltam. ~ Itt tarts észak-nyugat felé, körülbelül míg el nem éred a tisztást, ahol egy romos épület áll - kaptam az utasítást a fejembe töltve. Archívum mágia. Valaki követ. Körülnéztem, de a nagy fehérségben nem találtam senkit. Gyanakvó tekintettel lesve a fehérbe burkolózott környezetemet indultam meg az utasításnak megfelelően, s csak remélni tudtam, hogy nem csapda az egész. Alig telt tizenkét percbe és máris a tisztáson találtam magam. Előttem egy kisebb sziklás hegység talpánál állt az a bizonyos romos épület. Valami ősi településnek tűnt, mindenhol a sziklákba vájt furcsa írásokat láttam. De volt egy felújított része, ahol egy nagy, kétszárnyú faajtó nyújtott belépést az ember számára. Úgy éreztem, helyben vagyok. A faajtó kitárult, s egy maszkos férfi lépett elő. A maszk mögött éjfekete haja burjánzott.
- Üdvözöllek! Már vártunk, Jonathan McWilliams - köszöntött mély, rekedtes hangján.
- Ü-Üdv - néztem rá furcsán. - Honnan tudod a nevem? És mi ez a többes szám?
- Én adtam az utasításokat. - Kis szüntetet tartott. - Ó, pardon, nem kellett volna engedély nélkül a fejében kutakodnom.
- Mi ez a hely? - kérdeztem gyanakvóan, s leemeltem khakkharámat a hátamról.
- Üdvözöllek Latviában - tárta szét ünnepélyesen a kezét, majd belökte lábával a nagy ajtó másik szárnyát. - Fiore legjobb aukciós házában! - Mintha azt várta volna el, hogy ámulatba ejtsen az elém táruló látvány. - Kérlek, kövess.
Hosszú barlangfolyosó vezetett be az aukciós ház mélyébe. Kétoldalt fáklyákkal voltak megvilágítva. Egyenes út vitt befelé, majd pár lépcső lefelé, és egy nagyobb terembe érkeztünk. Ennek falába volt faragva a hatalmas épület. Csodálatos művészi munka, mely még engem is igencsak ámulatba ejtett. A teremben félhomály honolt, csak az épületfaragványra kitűzött tüzek adtak egy kevéske fényt. Maga az épület talán még a régi korokból maradhatott ránk, akárcsak Harrenhall, céhem otthona. Kultikus faragványok, apró kőablakok, melyek ma már modernizálva üveggel is rendelkeztek, s egy hatalmas kőajtó. Ahogy egyre közeledtünk a monstrum felé, éreztem, hogy a több tonnányi szikla egyre jobban olyan érzést kelt bennem, mintha épp alatta aszalódnék. Félelmetes látvány. És nem használják másra, mint rabszolga kereskedelemre. Szégyenletes.
- Jártál már itt? - kérdezte a férfi, miután látta arcomon az ámulatot.
- Nem, még nem. Elképesztő - válaszoltam még mindig elámulva.
- Mindenki ezt mondja -, majd a kőajtóhoz lépett és felkiáltott. - Nyissátok ki, én vagyok!
Az ajtó mögött hangos morajjal fogaskerekek indultak meg, amik, működésbe hozva az ajtót nyitó szerkezetet, szabad utat biztosítottak számunkra.
- Szólj Andrejnek, hogy vendégünk van egyenesen a Blackened Tearstől - adta ki az utasítást a kapunál álló egyik őrnek, aki máris útnak eredt, hogy megkeresse azt a bizonyos Andrejt, aki valószínűleg a főnök lesz itt. Nem más, mint Andrej Maximov, Latvia királya.
- Honnan tudtad, ki vagyok? Egyáltalán... ki vagy te? - szóltam végül a maszkos férfihoz, aki eddig nem méltatott bemutatkozni, és igencsak gyanússá vált számomra, hogy mindent tud rólam.
- Mikor a fejedbe másztam, nem csak információt adtam át, hanem vettem is elmédből pár használható dolgot - tartott egy kis szünetet. Talán a nevén töprengett. - Rogue vagyok, Latvia elsőszámú becserkészője, szolgálatodra - mondta. Az utolsó szót gúnnyal teli, kissé meghajolva hangoztatta el.
- Becserkésző? Tehát te szerzed a rabszolgákat. Akkor én? - értetlenkedést színlelve próbáltam kideríteni a nyilvánvalót.
- Igen, téged is annak szántalak volna. Szerencséd, hogy a szövetség tagja vagy. Ők tiltott gyümölcs - kacagott fel. - Na meg, miután megtudtam, hogy Enoch mester küldött követet, gyanítottam, hogy fontos személy lehetsz.
- Még szerencse - színleltem megkönnyebbülést. Valahogy nem tetszett ez az egész. Maga a kiküldetésem, hogy én itt majd utánanézzek dolgoknak. Bár lehet, hogy csak a hely volt az, ami természetétől adódóan visszataszított és nem sok kedvem volt itt tartózkodni.
Egy csinos kis lakosztályba vezettek be. A berendezések, a felszerelések sokasága, a nagy faíróasztal rajta a rengeteg papírral, mind arra engedtek következtetni, hogy Andrej irodájába kísértek. Itt kellett várnom egy ideig. Aztán pár perc múlva a jobb oldali ajtó kicsapódott és egy meggyötört, fáradt ember lépett be rajta. Haja ősz szálakkal volt teli, homlokán ráncok húzódtak, s kissé már kopaszodott. Félresöpört egy papírkupacot az asztalról, majd megállt mögötte és egy térképet kezdett vizslatni. Pár perc néma csönd, végül fel sem nézett rám.
- Mit akar már megint Enoch? - kérdezte a térképet böngészve.
- Maximov úr, a Mester nem nézi jó szemmel, hogy mostanában nem kap jelentést öntől, s engem küldött, hogy nézzek utána ennek a dolognak.
- Valóban? Sajnállak kölyök - Még mindig nem nézett fel, csak egy gombot nyomott meg. Csapóajtó nyílt alattam hirtelen, s nekem feleszmélni sem volt időm. A mély sötétség felé kezdtem zuhanni, a padló hirtelen szemmagasságba került. Mire kapcsoltam, hogy tudok repülni, késő volt, a fedél lezárult. Ám, ami még furcsább hirtelen zuhanni kezdtem ismét, és hiába próbáltam aktiválni mágiám, nem történt semmi. A járatból kiérve a földön puffantam nagyot és eszméletemet vesztve, magatehetetlenül hevertem a sötétben.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta leestem ide a... nos nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan. A koromsötétben nem láttam semmit, s a fejem úgy zúgott, hogy szemeimet inkább lehunyva tartottam.
- Fél óráig voltál kiütve - szólalt meg egy hang valahonnan. Kerestem, honnan jöhet, de szemem még nem alkalmazkodott a sötéthez. - Üdvözöllek a börtön szinten, Latvia sivár, kegyetlen szállodájában. - Túlságosan is sok volt a gúny és az irónia a hangjában. Válaszolni akartam, de még túl kába voltam ahhoz, hogy értelmes szavakat ejtsek ki a számon.
- Mi..tör..? - Csak ennyire voltam képes, bár nagyjából fel tudtam idézni a történteket, mégis úgy hasogatott a fejem, hogy nem igazán voltam képes visszaemlékezni.
- Valószínűleg egy csapóajtón estél le. Legalábbis én csak annyit láttam, hogy nagy sebességgel érsz földet, majd nem mozdulsz. Azt hittem halott vagy.
- Ki..va..? - Próbálkoztam, de mintha a nyelvemet haraptam volna, a szavak kimondása nehezemre esett.
- Dante a nevem. Egy kis kereskedőcéh tagja vagyok. Nem hiszem, hogy ismernéd, Love & Lucky a neve. Bár már egy éve vendégeskedem itt, és egyetlen uraságnak se kellettem még rabszolgának. - Beszédes egy fickó annyi szent, de még mindig nem láttam semmit. Legalább az arcát láttam volna, tudtam volna olvasni a mimikájáról, meg tudtam volna állapítani, hogy vajon igazat mond, és bízhatok-e benne. - És te? Ki vagy, újfiú? - kérdezte, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem igen tudok beszélni. Bár kezdtem jobban lenni, és az a zsibbasztó érzés is megenyhült a szám körül. Lehet a nyelvemre haraptam a földet éréskor és az feldagadt.
- Jona..than - nyögtem ki végül, s meg is bántam hirtelen. Nem bízhatok benne, miért árultam el az igazi nevem?
- Örvendek Jonathan. Fiatalnak látszol, hamar túladnak a fiatalokon - mondta mélabúsan, és a mocorgásból ítélve felkelt. A látásom kicsit már jobb volt, a közeli körvonalak kivilágosodtak, és jobban tudtam tájékozódni. Hirtelen a semmiből egy kéz jelent meg és a vállamra telepedett. - Ne félj, majd én segítek túl esni ezen. Nem látszik, de van tapasztalatom a dolgok nagy részében.
- Köszönöm - feleltem, és inkább hallgattam a továbbiakban, valamint arra törekedtem, hogy ismét erőre kapjak és kitörhessek innen. Azok a szemét embercsempészek... Tudtam, hogy valami bűzlik itt, a hiányzó jelentések miatt gyanítottam. Ezért küldött Enoch mester, hogy rendet tegyek. De elszúrtam, csapdába estem, és hamarosan eladnak. Nem tudok mágiát használni valamiért, erre emlékeztem, különben nem zuhantam volna le. Először azt a valamit kell megszüntetnem, ami gátol ebben.

Több nap telt el, hogy a cellámban sínylődtem. Mintha megfeledkeztek volna rólam. Nem jött le senki, hogy kérdezősködjön, vagy valami hasonlót tegyem, ami ilyenkor szokás. Egyetlen beszédképes társam Dante volt. Lassacskán megismertem a szilaj kinézetű kemény arcú férfit. Mégis egy bizalmatlan kérdés még mindig ott futkosott az agyam egy apró szegletében. Egy ilyen erős kinézetű fickó hogyan eshetett a rácsok csapdájába? És miért vár ilyen türelmesen arra, hogy megvegyék, ahelyett hogy kiszabadulna? Egy idő után ez is elhalványult. A többiek, akik a teremben a megmaradt hat cellából hármat laktak be, csendesek voltak. Néha egy-egy őr jött be, és elvitt valakit, majd vagy visszahozta, vagy mást hozott helyett. Volt olyan is, hogy a cella üresen maradt utána. Naponta kétszer kaptunk élelmet is, ami száraz kenyér és némi víz formájában egy tálcáról hajítottak be hozzánk. Ha az ember nem volt elég ügyes, hogy elkapja, könnyen előfordult, hogy aznap szomjas maradt. Persze extrém helyzetekben, ha rákényszerülsz, a nedves földet is képes vagy kikaparni körmeiddel és megenni, hogy folyadékhoz juss. Kezdtem jól kiismerni a két őrt, akik gyakorta jártak be. Az egyiknek a Kampóorr nevet adtam, mivel hosszúkás kampóra hasonlító orra volt, ami két kis szeme között ott éktelenedett. Csúnyácska férfi volt, barnás haja megkopott az évek során, és szája sosem mozdult el az egyenestől felfelé ívelő irányba. A másik Sebhelyes volt, akinek nevéhez hűen tele volt az arca sebhelyekkel. Egyik nagyobb a szeme alatt húzódott, míg a másik jobb szájának sarkát hosszabbította meg. Bár teltek a napok, sok dolgom nem volt mint bámulni a négy falat és elmélkedni dolgokon, amik az ember ilyenkor elmélkedik. Igazából bármi, ami eszembe jutott jobb volt, mint azt nézni, hogy nő a moha a falon. Egyik nap feltűnt valami.
- Mondd már meg, hogy csinálod? - néztem kíváncsian Dante-ra, aki éppen valami elmetornát végzett. Valószínűleg megzavarhattam, mert csak furán nézett rám és nem bírt megszólalni. - Hogy egy éve itt vagy és ilyen jól tartod magad. A többi rabot elnézve pár hónap is eléggé megposzkítja az embert, te pedig életerős vagy. Áruld el, mi a titkod?
- Oh, hogy az - mosolyodott el. - Az első négy hónap alatt én is eléggé piszkafa kinézetet szereztem magamnak, de aztán megtudtam egyet s mást - vigyorgott teli szájjal.
- Ki vele! Vagy vegyen úgy, hogy van okom gyanakodni rád? - viccelődtem vele.
- Az egyik őrről tudtam meg valami kínosat, és megfenyegettem, hogy Maximov elé tárom. Persze először kételkedett a dologban, de miután látta a szememben az elszántságot, úgy döntött alkut köt velem. Én csendben maradok, ő pedig minden éjjel, mikor már mindenki alszik, ételt csempész be nekem Maximov éléskamrájából.
- Te vén csirkefogó - nevettem fel hangosan. Olyan rég nevettem már ilyen jót, hogy éveknek tűnt itt létem. - Ha nem téved, ha lebukott volna, semmi bizonyíték rá, hogy neked lop. Ha be is köp, kiteregeted a szennyest. Igazam van?
- Igazad, hát - nevetett velem önfeledten.
Tehát jó társaságban telt a fogságban töltött időm. Dante intellektuális társalgó félnek ígérkezett, és beszélgetéseink során egyre jobban megismertem. Így volt hát, hogy gyorsan teltek a hetek, majd lassan a második hónapforduló is közeledett.
- Hé, ébredj - éreztem egy gyenge pofon csattanását arcomon. - Itt a lehetőség, ébredj - követte a második. - Jonathan! - a hang halk volt és ismerősen csengett.
- Dante, mit akarsz... mit keresel a cellámban? - motyogtam még félálomban.
- Megszökünk - jött a válasz. Mikor felnyitottam a szemem, homályos arcot láttam magam előtt és a háttérben a cella nyitott ajtaját. Ahogy ott láttam az ajtót nyitva állva, a testemben végig áramlott az energia és az adrenalin túltöltött a szabadság apró érzetének köszönhetően. A látásom gyorsan kitisztult és elkaptam Dante felém nyújtott kezét, hogy felsegíthessen.
- Mi a terv? - tértem a lényegre, és bolond módjára vakon megbíztam társamban.
- Meg kell várnunk az őrségváltást, a cellák folyosójának végében csak akkor nyitják ki azt a vastag acélajtót. Tiéd az egyik őr, enyém a másik. Ha ez megvan, akkor már könnyű a dolgunk, hisz odakint nincs lekorlátozva a mágikus erőd. Meg kell keresnünk a kijáratot, anélkül, hogy észrevennének. - A zsebéből egy papírt kotorászott elő, majd a földre helyezve széthajtotta. Latvia térképe. - Most itt vagyunk - mutatott a börtön blokkra. - Ha eljutunk a lépcsőkig, akkor már szabad az út felfelé. Viszont itt - húzta át az ujját a kijárati ponthoz - négyen őrködnek. Kettő kívül, és kettő belül. Ha idáig eljutunk észrevétlenül, akkor csak el kell terelnünk a figyelmüket.
- És ha nem sikerül a figyelemelterelés? - kételkedtem kissé.
- Nem tudom milyen mágusok, ha egyáltalán azok. De úgy hallottam erős mágus vagy, a Blackened Tears szoláglatában.
Ekkor hatolt belém egy furcsa érzés. Sosem mondtam Dantének, hogy melyik céh tagja vagyok. És mikor első nap idekerültem, letéptem magamról a kendőt a fehér könnycseppel és szétszaggattam. Mégis honnan tudja? Nincs időm most ezzel foglalkozni. Ki kell jutnom.
Csendben vártuk ki azt a pár percet, mikor az őrségváltás ideje elérkezett. Ezen az éjszakán Kampóorr volt az ügyeletes éjszakai őr. Az én feladatom volt kiütni. Mikor elfordította a zárat a nagy vaskos ajtóban, a sötétből elé léptem, és mielőtt reagálhatott volna, teljes erőből orrba vágtam. Hosszúkás kampóorra egy reccsenéssel törött be, de odakapni már nem volt ideje. Két kezem közé kaptam a fejét és egy kecses mozdulattan nyakát törtem. A férfi tehetetlenül zuhant a földre és tompa puffanással terült el. Halott. Hátranéztem, mögöttem már Dante a másik oldalon várt rám egy másik őr holtteste mellett. Ő volt a váltás. Hangtalanul surrantunk tovább a lépcsők felé. Elsőnek úgy tűnt, hogy sehol senki és szabadon távozhatunk, de aztán megláttam a lépcsők előtt alig pár méterre elzárt szobát. Helyőrség. Három férfi tartózkodott bent és láthatólag egymást szórakoztatták. A folyósóra nyíló üvegablak alatt kellett átkúszni, hogy észrevétlenek maradjunk. Dante már rég átért, rajtam volt a sor. Már majd a végén jártam, mikor az egyik őr kilépett a szobából. A szívem hirtelen sebesen verni kezdett és izzadság cseppek milliói öntötték el testemet. A lélegzetemet visszafojtva, lassan húztam be magam a kis résbe, ahol nem láthatott. Reménykedtem, hogy tényleg nem látott meg, de akkor elfordult felém. ~ Dante - villant át az agyamon, de mikor odakaptam a fejem, ahol a társam állt, már rég hűlt helye volt. ~ Talán nélkülem indult tovább. - Mondtam le könnyen a segítségéről. A fickó elszívott lassan egy cigarettát. Alig tíz perc volt, de nekem hosszú óráknak tűnt. Eközben a szívem hevesen dobogott és attól féltem minden egyes dobbanás óriási zajt kelt, akkorát, hogy észrevesznek. De nem így történt. Az őr visszatért a helyére. Megkönnyebbülve indultam ismét útnak, immáron felfelé a lépcsőkön.
- Mi tartott eddig? Már majdnem nélküled mentem tovább - suttogta Dante.
- Az őr cigiszünetet tartott, rémhosszút - feleltem.
- Tovább - reagált kurtán, és kilépett a hallba.
Díszes hosszú folyosón találtuk magunkat. Kétoldalt a falakon festmények és egy-egy festmény között barnára festett faajtók nyíltak. A festmények mind régiségek lehetettek és nagyértékkel rendelkezhettek. ~ Végül is, ez egy aukciós ház - futott át az agyamon. A fal aranysárga és a piros színeit viselte. Alul a padlón Fiore legdrágább szőnyege terült végig, egyike lehetett az erai remekeknek. Csend volt, mondhatni, mégis valahonnan a távolból halk zenére lettem figyelmes. Aztán ahogy megindultunk, egyre közeledett a zenét árasztó hely. Majd szinte olyan érzés volt, mintha mellettünk szólna. Az előttünk lévő két ajtó közül a jobb oldali állt nyitva. Osonva haladtunk el előtte. Akaratlanul is bepillantottam. Odabentről szólt a kellemes jazz. Egy rácsokkal elkerített színpad állt bent, előtte emberek tömege. Mind díszekbe öltözött, aranyozott ruhadarabokkal bíró gazdag emberek voltak. Először nem láttam, ki az a lány, aki a színpadon lejt táncot. Majd a tömeg mintha a kérésemre nyitott volna szabad utat a látóteremben. Nem hittem a szememnek.
- Mia - ejtettem ki a lány nevét, ahogy a felismerés belém hatolt. - Az nem lehet.
Dante észrevette, hogy megálltam.
- Gyerünk, mennünk kell -, rántotta meg a karomat, de én nem mozdultam. - Nem tehetünk érte semmit.
- De ő... a barátom.
- Késő. Alev, a Mészáros megvette -, mutatott a vaskos testalkatú, mogorva fickóra, aki Mia mellett állt. - Balszerencsés lány. Az a vadállat átadja az isteneinek. - Dante szomorú arckifejezésében volt valami nagyon nem tetsző.
- Mit művel vele? - kérdeztem majdnem normális hangerővel, kockáztatva a lebukást.
- A Mészáros fiatal lányokat vesz, hogy emberáldozatot tehe... -, de nem tudta befejezni, mert Mia sikolya félbeszakította. A tekintetemet azonnal visszarántottam a szoba felé. Szörnyű borzongás fogott el. Mia meztelen mellkasából egy rozsdás bajonett állt ki. Alatta sűrű vér csordogált a padlóra. Alev elengedte a lányt és az holtan omlott a földre. Elégedetten mosolygott. A borzongás és kétségbeesés dühbe csapott át.
- NEEEEEEEEM!!! - rohantam a tömeg közé, akik meglepetten néztek hátra, hogy mi történt. Dühömben az egész szobában feléledt a levegő és szélütésekként nyomta falhoz a gazdag népet. Egyenest a Mészáros felé rontottam és egy Lightning Ball-al rávetettem magam. Ennyire emlékszem. Fekete füst oszlott szép előttem és egy ismerős arc jelent meg vigyorogva. Majd minden elsötétült.

Lassan ébredezni kezdtem. Fejfájástól kótyagos fejjel próbáltam észhez térni. Kezeimet mozgatva rá kellett jönnöm, hogy a falra vagyok bilincselve. Talán a szökésért kaptam, talán másért. Ki tudja. Erőtlen voltam, de valahogy sikerült párszor megrántanom béklyóimat. Lassacskán kezdtem magamhoz térni, de még egy kicsit szédültem, és gyenge voltam.
- Magadhoz tértél - szólalt meg valaki, hallottam, hogy lépései közelednek, majd megállt előttem.
- Te? Nem értem. Mi folyik itt? Megbíztam benned! - rontottam neki a férfinak, akivel alig pár órája szökni próbáltunk.
- Ideje bemutatkoznom - mosolygott. - Dante Maximov vagyok, a Latvia aukciós ház társtulajdonosa. Az bátyámmal, Andrejjel már találkoztál. - A félig kopasz férfi hirtelen megjelent mellette.
- Mia... hogy tehetted? Azt hittem, a barátom vagy...
Dante harsányan felnevetett és fivére is így tett.
- Naiv vagy... Már az elején meg akartunk ölni, de Andrejjel úgy gondoltuk, hogy játszunk egy csöppet. - Azzal a sátáni vigyorral az arcán egy teljesen más Dante állt előttem. - Elegünk volt Enoch adóiból, úgy döntöttünk, hogy önálló vállalkozás leszünk. Ezért kellett egy embere, hogy példát statuáljunk.
- Gondolom, itt jövök a képbe én?
- Igen. Pechedre téged küldött maga helyett. Két teljes hónapig azon voltam, hogy a bizalmadba férkőzzek. Eközben levadásztunk mindenkit, akinek köze van hozzád. - Látta a meglepettséget az arcomon. - Mia könnyű falat volt, de sajnos Ivant és a szukáját nem sikerült elkapnunk. Ja igen, és apád halott. Rosszkor rossz helyen - kacagott Dante.
Fájdalom hasított végig egész testemen. Nem elég, hogy társamat és mentoromat veszítettem el Mia személyében, de még az apámat is?
Sose volt jó kapcsolatom az öreggel. Még gyermekkoromban történt. Mindig is az az ember volt, aki előrébb tartotta az üzletet a családnál. Mindig is annak nevelt, ami ő volt. Nemes úrnak. Sose nézte el, ha hibáztam... ha gyerekként viselkedtem. Nem igazán viselkedett úgy, mint az apám. Aztán megszöktem és azóta gyűlöl és megtagadott tőlem minden családi örökséget. De mégis az apám volt. A férfi, aki engem nemzett. És most, halott. Megölték...
~ Igen, ők voltak. Öljük meg mindet! Engedj szabadon és lemészárolom neked az összeset! - szólalt meg ekkor egy oly régi hang, melyet már kezdtem elfeledni. Adam újra előmászott agyam apró rejtekéből.
~ Nem engedlek ki. Azt felejtsd el. Dante az enyém! - rivallottam rá.
~ Rendben van. De amint gyengének látlak, átveszem a helyed és elpusztítalak -, s azzal gonosz vigyorral az arcán eltűnt a sötétségben.
- Ennyi? Semmi fenyegetőzés? Unalmas vagy. - S azzal elfordult, hogy dolgára menjen.
- Várj! Mi lesz velem? - kérdeztem a sorsomról.
- Eredetileg az volt a tervem, hogy túszként tartalak, mint Enoch egy katonáját, hogy az a féreg a seggén maradjon. De úgy tűnik a mesteredet, egy fikarcnyit se érdekli a szánalmas kis életed. Így gondoltam, ha már a nyakamon maradtál, egy kis mulattságot rendezek a népem számára - nevetett. - Két nap múlva, az Arénában - jelentette ki, anélkül, hogy bármit is elmagyarázott volna. Távozott.
Két napom volt tehát, de én tehetetlenül vártam rá, hogy mi lesz a sorsom. Ott hagytak kikötözve. A ruháim koszosak voltak, itt-ott elszakadtak, és én bűzlöttem a mosdatlanságtól. Éhezni nem volt okom. Minden nap kaptam vizet és száraz kenyeret, hogy erőm teljében lépjek ebbe a bizonyos Arénába. Egyik nap különös módon zabkását szolgáltak fel, s én készséggel lapátoltam fel. Bár egy forró fürdő is jól esett volna, de valahogy úgy éreztem ez sem elég annak eltűntetéséhez, amit érzek. Érdekes módon nem bánat volt az. Sőt még csak nem is gyűlölet. Sokkal inkább üresség. Először az apám. Majd Mia. Nem maradt senkim. Anyám a születésem után hat évvel eltűnt. Semmit sem tudok róla, apám nem mondta el, mi történt vele. És most a titok a sírba szállt vele. Talán Gregorovics... Hisz ő a bátyja. Nem. Gondolnom sem szabad rá, hogy ismét felkeressem Ivan Gregorovicsot. Hagytam meghalni a mostohalányát. Valószínűleg Irinát is célba vették. Nem tudom, mi történhetett velük. Nem is érdekelt. És a Mester? Azért Enoch csak erősebb, mint Dante. Biztos vagyok benne. Mégis... Nem hallottam róla, hogy a céh legerősebbjei értem jönnének. Egy sötét céh. Semmi bajtársiasság. Nevetséges. Csak parancsokat teljesítünk, de kötődés az nincsen. Remek.
Pontosan két nap múlva jöttek el értem. Két csúnya, nagydarab őr volt az. Ők szedték le a láncaimat. Kimasszíroztam a csuklóimból a bilincsek okozta fájdalmat és próbáltam lelkileg felkészülni arra, ami odakint rám vár. Semmi jóra nem számítottam. Dante biztosan a nyilvános megalázásomból és kínzásomból akar műsort csinálni. Az egyetlen, amiben bízhattam, hogy ismét képes leszek a mágiahasználatra és ezzel kisebb előnyre tehetek szert. Persze, egy dolgot nem hagyhattam figyelmen kívül a felkészülésem során. A halálra is kész kellett lennem. Megvolt az esélye, hogy onnan nem csak élve, de holtan is távozhatok. Sose kérdeztem meg magamtól, hogy félek-e a haláltól. Talán most féltem volna. De mégis csak az a tompa üresség tátongott bennem, és teljesen nyugodt maradtam. Hidegvérrel talán több esélyem lehet. Hallottam, amint a hangosbemondó megszólal, de bármit is mondtak, a vastag tölgyfaajtón át nem értettem. Talán egy kis bevezetés a kivégzésem előtt, vagy valami hasonló. Az őrök egy kendőt kötöttek a szememre és ismét megbilincseltek, - nem értettem, miért kell megint a bilincs, talán félnek, hogy gondot okozok - majd hátulról az ajtó felé taszítottak, de csak egyszer, mert megadtam nekik azt a kényelmet, hogy magamtól indultam kiféle, az éppen kitáruló világ felé.
- Jonathan McWilliams! - hangzott a hangosbemondó harsogása, amit a közönség nagy üdvrivalgása követett. Szememet bántotta a fény, ahogy lekerült rólam a kendő. Körülnéztem, ahogy tisztult a látásom. Hatalmas kör alakú barlangstadionban találtam magam. Egy ovális küzdőtér szélén álltam. A küzdőteret homokkal borították és különféle növényzetet ültettek rá. Természetes küzdőpályát próbáltak előidézni. Oldalt palánkok, egyedül két ajtót láttam, a mögöttem lévő, amin bejöttem és az előttem lévő, ami mögött nem tudom mi várt rám. A palánkok mögött hatalmas nézőtér futott körbe. Teltház volt. A nézők kiáltozásai, ujjongásai visszaverődtek a barlangjárat tetejéről. A nézőtér egy pontban futott össze, itt foglalt helyet a pódium, ahová az előkelő vendégeket ültették.
Az őr mögém lépett, és most ismét levenni készült a bilincset. Ügyetlenül próbált beletalálni a zárba, de a kulcslyuk körüli karcolásokból ítélve ez nem volt egyszerű dolog. A zár kattant, és leráztam béklyóimat. A pódiumot pásztáztam, Dantét keresve. Nem kellett sokáig, hisz ott ült a trónszéken. Maga a trónszék középen foglalt helyett a pódiumon. Fehérre csiszolt emberi csontokból kovácsolták össze, s úgy fénylett, akár a márvány. A férfi díszesen öltözött, homlokán korona ült csontokból és aranyból. Jobb kezét függőlegesen a magasba emelte, mire a tömeg elcsendesedett. Felállt és egyenesen rám nézett.
- Hölgyeim és persze mélyen tisztelt Uraim! - Hangja alig hallható lett volna, ha nem erősíti fel mágiával. - Azért gyűltünk össze eme nemes eseményre, hogy megnézzük, hogy hal meg ezen a fényes napom egy kém. Enoch, kutyáját küldte ide, s mi csontokként szolgáltatjuk vissza neki. - A tömeg harsogva helyeselt. - Jonathan McWilliams, a Blackened Tears mágusa! - szólított meg. - A sorsod azon függ, hogy teljesíted az eléd tárt próbák sorát. Összesen három próba. Egyik sem lesz egyszerű és hidd el... - kis szüntet tartott és gonosz mosolyt húzott az arcára - már az első próbád halállal végződik. - A tömeg erre most fújoló hangokat hallatott és kifejezte nemtetszését gyengeségem iránt.
Aztán ismét csend lett. Ők már tudták, mi következik, és én is sejteni kezdtem. A szemközti ajtó kitárult, s a mögötte rejtőző rácsok emelkedni kezdtek. Dante ismét szónokolni kezdett:
- És akkor lássuk az első próbát. Hadd mutassam be Önöknek friss büszkeségeink egyikét - mutatott a rácsok mögül kiugró teremtményre. A tömeg őrjöngött a lény láttán.
Egy hatalmas állat külsejű teremtmény állt velem szemben. Állati volt, de mégis groteszk látványt nyújtott, ahogy az oroszlán test, a denevér szárnyak és a skorpiófarok mellé egy emberies torz arc párosult. Látni még sohasem láttam ilyen teremtményt, de a leírás megegyezett vele. Nem kellett sok, hogy leessen. Dante egy mantikór ellen küld szorítóba az első fordulóban.
A bestia hatalmas, dobhártyaszaggató üvöltéssel jelezte, hogy készen áll a harcra, hogy megszerezze a prédáját, engem. Nem habozott, egyből felém vette az irányt és szélsebesen vágtatott felém. Az utolsó pillanatban sikerült csak kitérnem a hatalmas fogak elől. Az adrenalin felszökött bennem, most hogy majdnem felnyársaltak. Időm sem volt azonban stratégiát kieszelni, az állat máris felettem volt a levegőben. Óriási denevérszárnyai felkavarták a homokot a földről és egy homoktornádó fogságába estem. Kénytelen voltam lecsukni szemeimet, hisz a homok vakított. A tornádó egyre csak erősödött és az érdes homok apró vágásokat ejtett fedetlen bőrömön és a ruhámat szaggatta. Kezdtem megunni és a szelet manipulálva magam körül, lassan, de megállítottam a forgást magam körül.
- Iron Rock Spikes! - üvöltöttem és apró kő tüskék hadát indítottam meg a levegőben lebegő állat felé, de az jobb szárnyát maga elé emelve játszi könnyedséggel védte ki. Így nála volt a lehetőség a támadásra és egyáltalán nem kérette magát. Szárnyait csapdosva felém iramlott és mancsával kapott arcom felé, de el tudtam lépni hátra. Viszont óvatlan voltam és a tovább suhanó mancs lefelé tartott. Az éles karmok felhasították a mellkasom. Azon nyomban elöntötte felsőmet a vér. Fájdalmamban felordítottam. Mellkasomhoz kaptam. Éreztem, ahogy kezem lassan bemocskolódik véremmel. Ahogy felemeltem, az a sok vörös folyós nedv. Hirtelen fájdalom nyílalt belém, ahogy az adrenalin alább hagyott. Ordítottam, s a közönség nevetett, örömteli kiáltásokat hallatott. Ez egyre inkább dühített, és elvesztettem az önuralmam. A bosszúvágy eluralkodott rajtam és minden racionalitás nélkül engedtem ki a teljes erőmet a lényre. Egy Wind Ball-t és egy Lightning Ball-t hívtam elő, a lehető legnagyobb méretre növelve. Olyat tettem, mint még soha. Ujjaimat összezárva összevontam a két elemet és ők szíves örömest egymásba fogadták egymást. Agyam annyira elborult, hogy képtelen voltam felfogni, amit tettem. Egyből küldtem az állat felé. Képtelen volt gyorsaságát felülmúlni, így telibe találva taszította a palánknak tehetetlen testét. Onnan a földre esett és kábultan rázta a fejét. Az egyik nézőnek nyílván nem tetszett, mert egy nagyobb kődarabot hajított feléje. A kődarab fejbe találta a mantikórt és az megvadulva rontott a nézőtér felé. Egy pillanatra felgyúlt bennem a remény, hogy mészárolni fog, de látva Dante mosolyát, kizártam az esélyét. A nézőteret villámlakrimák vették körbe, rácsot alkotva, s ezzel akadályozva a küzdőtérről érkező támadást. A lény fájdalmasan ordítva esett vissza a földre. Több helyen megégett és a fejéből vér szivárgott.
- Most, hogy kiegyenlítődtek a veszteségek... Gyere, cic, cic, cic - gúnyolódtam rajta. - Plant Make: Dynamic Sword - fonódott kezembe az indákból és kemény növényképződményekből álló kard. Ezzel kívántam végső sebet ejteni ellenfelemen.
Ő nagy nehezen feltápászkodott. Repülni próbált, de a szárnyai túlságosan megégtek az elektromos kisülést követően. Az állat teljesen felbőszült állapotba került. Szemei izzottak a dühtől és vészjóslóan morajlott fel. De nem vártam meg, míg ő kezdeményez. Most nem. Én támadtam, és teljes erőmet belefektettem a sprintbe. Ahogy egyre közeledtem egyre biztosabban éreztem a győzelem ízét a számban. Hibáztam. Megfeledkeztem a mantikór egyik különlegességéről. A skorpiófarok. Kilőtte rám méreggel teli tüskéjét és az egyenest a vállamba fúródott. Egy pillanatra megtántorított, de ismét erőt vetve magamon, mit sem törődve, hogy ezzel a találattal nekem is végem, úgy döntöttem ellenfelemet is a halálba viszem magammal. A kardot egyenest a két szeme közé döftem és a lény tántorogni kezdett. Elvesztette az egyensúlyát, szeme fehérre felfordult, a szájából vér és nyál habos keveréke jött elő. Végül összedőlt, vonaglott egyet és örök nyugalomra tért. Én következtem. Szédelegve próbáltam megállni a lábamon. Teljesen ellepett saját verejtékem és úgy éreztem mentem elhányom magam. Minden erőmet összeszedve nyúltam a tüske felé, hogy kihúzzam, de egy hang megállított.
- A-a-a... Én a helyedben nem tenném -, mosolygott Dante a pódiumon, miközben a nézőtér ismét csendbe burkolódzott. - A mantikór mérge kétszer olyan gyorsan terjed, ha eltávolítod a tüskét a testedből - gúnyosan kacagott. - Kedves Nézőink, sajnálattal közlöm, hogy egyetlen versenyzőnk halálán van. Hát nem szomorú? - A nézősereg elszomorodottságot színlelt. - Milyen szerencsésnek mondhatja magát... Hisz a második próba nem más, mint... Mutassátok meg fiúk! - kiáltott és a magasban a barlang tetején egy csapóajtó tolódott el és két ketrecet eresztettek alá.
A ketrecek aprók voltak, kocka alakúak és fekete színezett vasból volt a rácsuk. Mindegyikben volt valami, de elsőre nem láttam tisztán. Aztán ahogy egyre közelebb ereszkedett, megláttam és a szívem sajdult bele.
- M...Moi.. - nyöszörögtem. A méregtől már a fél szám elzsibbadt, nem éreztem a felső ajkamat és nehezemre esett a beszéd.
- A feladat a következő. Egyszerű, ám halálos is lehet. Nem kell mást tenned, mint megmondani, hol a piros. - Sátáni nevetését több ezren követték. Gúnyt űz belőlem. Az életemet egy gyermeteg szerencsejátékra bízza. - A tét, nos. A te életed, vagy a kis állatkádé. Ha eltalálod, hogy melyik a piros, akkor megkapod a kulcsot, amely az ellenszérumot tartalmazó ketrecet nyitja. Ha nem, akkor az állatkád megmenekül, de te keserves kínok között halsz meg. - Mindenki nevetett. Szörnyetegek játékát kellett űznöm. - Hadd mutassam be neked Octaviont, a játékmesteremet.
Ezzel ismét kinyílt a duplaszárnyú nagy tölgyfaajtó, amin bejöttem. Egy cingár, menyétképű fickó lépett be rajta. Turbánt és színes selyeminget viselt selyemnadrággal. Megállt, és a tömeggel ünnepeltette magát. Mikor már teljesen kielégült a fogadtatással ismét felém indult. Megállt előttem és valamit mormolt. A földből indák törtek fel, asztalt formálva előtte és egy sima fakéreg ült a tetejére. A selyeming hosszú ujjai alól kis poharakat vett elő. Alig álltam a lábamon, kezdtem elveszíteni az eszméletemet, de őt ez nem érdekelte. Ott parádézott előttem. Hirtelen egy vörös rézérmét is elővarázsolt a turbán alól és kezdődött a játék. Az érme a középső pohár alá került, majd a kezei villámgyorsan kezdtek el járni. Sebességmágia. De mit sem számított volna, ha lassabban csinálja, akkor is képtelen lettem volna követni. Szédültem, a szememet izzadság és vér keveréke gyötörte. Egyre jobban uralmába kerített a méreg. Nem számított, csak Moi meneküljön meg.
Volt egy tervem, de nagyban függött a szerencsémen. Nem szabadott eltalálnom, hogy melyik alatt van az érme és megmentenem Moit. Majd minden erőmet összeszedve egy utolsó támadással, magammal akartam rántani Dantét a halálba.
- Válassz - szólalt meg Octavion, a Menyét.
Ezen a választáson függött minden. Jól megfontolt akartam lenni, de a méreg és a felszökő adrenalin keveréke ellenállt ennek. Elkapkodva mutattam rá a jobb szélső pohárra.
- Nem talált - vigyorgott a férfi. Nagy kő esett le a szívemről.
- Tehát az eredmény: Jonathan méreg általi halállal lakol, de a kis állatka megmenekül! - hallottam Dante hangját a távolból és a tömeg örömujjongását. Gondolom, így volt neki a legjobb, én meghalok, Moi-t pedig eladja. Az üzlet az üzlet. Odakecmeregtem a ketrechez, de a kulcs nem volt sehol. Kérdőn néztem Dante felé, mire a kulcs megjelent a kezemben. Nagy nehezen a zárhoz illesztettem. Többszöri próbálkozás után is félrecsúszott. Majd a következőnél betaláltam és elfordítottam. Az kattant egyet. Az ajtó kinyílt és akkor minden megváltozott.
Illúzió volt az egész. Bohócot csináltak belőlem. A kinyitott ketrecből Moi eltűnt és az ellenszer jelent meg helyette, míg a másik ketrec helyén familiárisom teteme. Halott. Őt is elveszítettem, őt is megölték. A keserűség eluralkodott rajtam és elmém kezdett összeomlani, aztán csak egy hangot hallottam.
- Gyenge vagy.

Sajgott minden ízületem, az izmaim égtek. Minden mozdulat hiába való volt és hatalmas fájdalommal járt. A láncok csörgése iszonyatosan sértette a fülemet és minden egyes mozzanat egy robbanás hangjával ért fel. Nem tudtam hol vagyok, sem azt mi történt. A világ körülöttem zúgott, sötét volt és az az apró fény is, amit láttam eltűnt. És ekkor az ajtót feltépte valaki és a cellába lépett. A fény bántotta a szemem, így egyből lecsuktam.
- Rémesen nézel ki - hallottam az ismerősen csengő női hangot. Látni nem láttam, csak a körvonalait, ahogy árnyként állt a fényben. Közelebb lépett, de még ekkor sem láttam tisztán ki az. - Ne mozogj - utasított és kinyitotta béklyóimat.
- K...Ki? - nyöszörögtem kínomban.
- Az most nem érdekes. Kiviszlek innen - mosolygott. Egy pillanatra láttam az ajkait.
- Mi...tör..? - próbáltam kiszedni belőle, hogy mi történhetett velem.
- Nem voltam ott. De jó kis hepajt csaptál. Azt mondják, teljesen bekattantál, mikor a kis állatkádat holtan láttad és eszelős módjára áttörtél a villámlakrimákon. Tele voltál sérülésekkel, de ez nem állított meg. Mészárolni kezdtél, rengeteget. A nézők csak úgy hullottak és ez a Dante nem állhatta, hogy csak nézze. Ő állított meg téged - magyarázott, miközben felsegített és elindultunk az ajtó felé.
Ekkor jutott eszembe, hogy a hang, amit hallottam, ismerősen csengett. És most ismét ott csengett a fülemben. „Gyenge vagy” mondta. Lehunytam szemem, hogy elmerüljek az elmémben. Csak a fájdalom maradt, ahogy minden lépésnél zötykölődtem a lány hátán. Hiába zártam ki mindent, az mégis áthatolt a falon.
- Gyenge voltál. Nem tehettem mást - tiltakozott vigyorogva a velem szembenálló férfi. Mindig is utáltam, hogy ennyire hasonlítunk. Akár az ikrek. Minden egyes vonás ismerősen köszönt vissza róla. Egyedül a haja volt most más, rövidebb és sűrű borosta borította. Egyszer azt mondta, hogy ő az én tükörképem, így egyformán nézünk ki. Tehát, akkor most én is... - Megérdemelték.
- Ezt nem vitatom. De elvetted tőlem a bosszú lehetőségét. Elvetted tőlem az utolsó lehetőségemet!
Nevetett.
- Miféle bosszú, te bolond? Ha én képtelen voltam legyőzni, szerinted te túlélted volna egyáltalán? Megmentettem a tetves bőrödet a haláltól.
- Inkább meghaltam volna - vettettem oda neki dacosan.
- Azt nem hagyhattam, terveim vannak még.
Csend. Kénytelen voltam elnyelni a haragot. A fájdalom teljesen átjárt. Ő sem szólt semmit, úgy látszik elégedett volt az eredménnyel. Én viszont nem. Míg ő harcolt, én viseltem a következményeit. A fájdalmat. Azt az átható kínt, amit minden lélegzetvétel okozott.
- Utállak - vetettem oda könnyes szemekkel. De igazából nem őt utáltam. Azt utáltam, hogy képtelen voltam megvédeni azokat, akiket szerettem. Azt utáltam, hogy nem hagyott meghalni velük.
Ismét felnyitottam a szemem. Egy szobában voltam. Kellemes meleg töltötte be. A kandallóban tűz ropogott. Odakint sötét volt. Az ágyban feküdtem, betakarva. A lázam valószínűleg felszökhetett. Nem tudtam, hol vagyok, de legalább biztonságban. Lassan elnyomott az álom. „Gyenge vagy” szavai továbbra is ott csengtek a fülemben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Jonathan McWilliams   

Vissza az elejére Go down
 
Jonathan McWilliams
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Jonathan Miller / Einar Skurgeson

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: