Eddard Raregroove

Egy évvel ezelőtt, a kardok keresésére szánt utazásom elején találkoztam Vele. Egy hónappal aztán, hogy elhagytam a Demon Card-ot, egy kis faluba érkeztem, ott szálltam meg egy időre. A falu nagyon szerencsés helyzetben volt, keletre tőle egy hegy magaslott, állatokban gazdag erdővel, valamint egy vasbányával, míg nyugatra mindig bőségesen termő földekkel rendelkezett. A kereskedelme virágzott, az emberek bőségben és békében éltek, habár megmaradtak apró, párezres falucskának, nem törekedtek városi méretekre. Volt itt azonban egy fogadó, pont az olyan vándoroknak, mint én. Kevés volt a pénzem, eleinte nem akart rávinni a lélek, hogy meg is szálljak, hisz a készleteimet is fel akartam tölteni végre. Azonban a jó sors mellém állt, éppen segédmunkásokat kerestek a bányába dolgozni. kevéske fizetés, ellenben ingyenes szállás a szállóban és még napi kétszeri étkezést is állnak. Azonnal jelentkeztem is, hisz jól jött a pénz és gondoltam jót is tehet a kemény fizikai munka. Nem tudtam eldönteni, hogy kellemes vagy kellemetlen csalódás volt, hiszen meg kellett szenvednem a munkával, ellenben csak rakodnom kellett tömböket a bánya bejáratánál, a faluba tartó lovas kocsira. Ott ismerkedtem meg vele.
Ő is egy fiatal átutazó fiú volt, mint én, csak pár évvel idősebb nálam. Mi ketten voltunk felelősek a rakodásokért és jobb dolgunk révén egymás megismerésével ütöttük el az időt. Reinhard-nak hívták, egyből megkedveltük egymást, ő is értett a kardforgatáshoz, habár a mágiához nem igazán. Azért kelt útra, hogy megtalálja, élete célját. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, életem első, szoros barátságát kaptam tőle…

A látásom kezdett tisztulni, de a világ még mindig forgott velem és körülöttem. A táj ahol voltam elnagyolt színfoltok formájában kezdett materializálódni, de a nagy kék pacából és a halovány széléből rájöttem, hogy nappal van, és a hátamon fekszem. Tarkómhoz emelem a kezemet, nagyon fáj egy pontban. Szédülök és émelygek. Hirtelen egy nagyobb paca emelkedik felém, aminek szőkés az egyik fele a másik meg halványabb szín, valamint két élénk kék pont.
– Na mizu Ned fiú? – hallok egy ismerős hangot és valami enyhe kuncogást. Szépen lassan kezdett helyre állnia a látásomnak, egyre egészebb és tisztább volt a kép. Egy férfi hajolt épp felém, valószínűleg ülve vagy guggolva mellőlem. Széles vigyora volt, kicsit borostás álla, szőke haja punk-osan belőve, füleiben több piercing valamint az orrán egy. Nem is tudtam volna, hogy ki ő, ha nem ismerem fel azt az égszínkék szempárt. Csak egy embernek volt ilyen a világon, akit ismertem, habár a régi csillogásból már csak elborult homály maradt a tekintetében.
– Eleget heverésztél már? – kérdezte vidám, habár valahogy őrülten remegő hangon, majd hirtelen megragadta öblös kezével az arcom (amin egy hatalmas bőrkesztyű volt), felemelte egy kicsit a fejemet, de azonnal vissza is verte a földbe. Ismét megrendült a világom, de ez az ütés inkább kirázott az előző kábulatból. Reflexszerűen rúgásra emeltem a lábamat, igaz nem láttam és eléggé fájt az ütés, de legalább ezzel elhessegettem. Elengedett és hallhatóan hátraszökkent, miközben tovább kuncogott egyre vadabbul és hangosabban. Én ekkor fellendítettem a lábaimat és hátrabukfenceztem egyet. A bukfencből először felpattanni akartam, de ebből csak egy dülöngélős feltápászkodás sikeredett. Összeráztam gyorsan magamat és körbe tekintettem.
Egy erdőben voltunk, ott is egy tisztás közepén, ő és én. Már emlékszem, hogy épp a tisztáson keltem át, majd hatalmas fájdalom a tarkómban, biztos leütött, majd így ébredtem. Most, hogy végignéztem rajta már biztos voltam benne, hogy ki ez a támadó. Reinhard volt az, a régi jó barátom, csak egy kicsit más megjelenésben. Haja belőve tőle szokatlan stílusban, vigyora már-már idegesítően széles és remegős, ruházata egy ing, fölötte szőrmés nyakú dzseki (még ilyen melegben is) hatalmas, egész felkart beborító bőrkesztyűk, egyszerű buggyos nadrág és bakancs. De ami a legfurcsább volt, hogy két lábon állt, stabilan, probléma nélkül. Elkerekedett a szemem és kicsit sokkos állapotban azt sem tudtam, hogy örüljek a barátomnak, vagy dühös legyek a belépője miatt. Nem értettem mi folyik itt.
- R…Reinhard? Te vagy az? – kérdeztem remegő hangon.
- Nem lettél az óta sem okosabb mi Ned fiú? Bár nem használom ezt a nevet… – megint elfogta a kuncogás, de most annyira, hogy a hasára karolt kézzel hatalmas kacajba is torkolt.
- Mit jelentsen ez az egész? Hogy kerülsz ide és hogyan tudsz… – elcsuklott a hangom, igaz már sikerült összeszednem magam, de még egy picit szédültem.
- Hogyan tudok járni? Ez érdekelne Ned fiú? Hát nem a te segítségeddel az biztos! – a hangja hirtelen dühödté vált, szép kék szemeiben vadul villództak az érzelmek, emlékek és az őrület szikrái…

Három hónapig dolgoztunk együtt Reinhard-al, három hónap alatt a legjobb barátok lettünk, olyannyira, hogy elhatároztuk, hogy amint letelik a munkaszerződésünk, együtt folytatjuk az utunkat ő az élete céljának, míg én a Szent Remény Tíz Kardjának megtalálásáért. Minden rendben is ment, egészen az utolsó hétig. Az utolsó napokban elhatároztuk, hogy bemegyünk végre a bányákba, legalább megnézni, hogy minek a kapujában dolgoztunk ilyen sokáig. Nem akartak minket beengedni, de Reinhard mindenképpen látni akarta belülről, így kitaláltam, hogy este mikor bezár, a bánya visszalopódzunk ketten, így üresen jobban meg tudjuk nézni magunknak. Így is lett, este mikor az összes bányász hazament, mi bementünk a bányákba. Órákon át bolyongtunk a végeláthatatlan barlangrendszerekben, de nagyon élveztük. Titokzatos és szép volt, sokszor láttunk nyers, még éppen ki nem vájt fémrögöket, érdekesebbnél érdekesebb szerszámokat. Reinhard egy idő után elfáradt és kérte, hogy menjünk vissza, de én egy kilógó fényes rög láttán elcsábultam, hogy felmásszak egy sziklarészre és kiszedjem. Lentről úgy tűnt, hogy a kezemmel is ki tudom húzni. Reinhard ellenezte, de én erősködtem és figyelmeztető szavai ellenére is felmásztam. El kezdtem kirángatni a rögöt, elég nehéz volt, de sikerült. Vigyorogva másztam le és mutattam a barátomnak a zsákmányt, de ekkor megremegett a barlang. Én fel sem fogtam mi történt, Reinhard azonban gyorsan kapcsolt. Azonnal megragadott és ellökött, mivel a fal ahonnan kihúztam a rögöt meglazult és ránk omlott. Hamar elállt a rengés, én sértetlenül megúsztam, de Reinhard félig a kövek alá szorult és el is ájult. Azonnal szaladtam segítségért, hamar ki is mentettük őt onnan. Követtem a helyi orvoshoz a barátomat, mardosott a bűntudat, hogy miattam sérült meg. Sokáig tartott az orvosok küzdelme az életéért, de végül megmenekült. Még aludt mikor beszéltem egy orvossal, aki megnyugtatott, hogy nem fog meghalni, ellenben a sérülései miatt deréktól lefelé megbénult, sosem fog újra járni. Ekkor öntött el a sötétség, a kétségbeesés és a lelkiismeret-furdalás. Minden az én hibám, én tehetek arról, hogy a legjobb barátom majdnem meghalt és most kerekes székbe kerül. Elborult az elmém, fogtam a cókmókomat, a pénzemet és azonnal elhagytam a falut még aznap este. Nem tudtam volna így a barátom szemébe nézni, így, hogy tönkretettem az életét, az álmát, hogy megtalálja az útját. Sokáig üldözött ez a teher, de egy idő után az én célom iránti elkötelezettségem elhalványította az emléket. De most…

- A te hibád Ned fiú… te tehetsz róla – mondta dühödten, remegő testel, de közben szája vigyorgott és kuncogott tovább. Groteszk látványt nyújtott, ami még jobban összeszorította a szívemet – miattad vesztettem el a lábamat! De nem ez a legnagyobb bűnöd, neeem. Koránt sem Ned fiú. Te otthagytál engem. Igen, otthagytál, egyedül. Egyes egyedül, az egyetlen barátom, hátrahagyott, mikor a legnagyobb szükségem volt rá…
– Kétségbe estem! Nem mertem a szemed elé kerülni mindezek után, hogy miattam történt! Kérlek, érts meg, beszéljük meg és…
– Óóó, nem. Nem, nem Ned Fiú. Nem kell a bocsánatkérésed. Nem haragszom – szavai hitelesek voltak, még a kuncogása ellenére is, de a szemeiben féktelen düh és fájdalom tombolt – mint látod visszakaptam a lábamat és végre megtaláltam az életem értelmét is, hehehehehe… én csak azért jöttem, hogy köszönetet mondjak! – ekkor neki indult, felém rohant és ököllel rám támadt. Én eltértem az ütés elől, pár suhintás erejéig, majd mikor rúgni akart hátraszökkentem három-négy lépést. Megállt és felegyenesedett, széles vigyora teljesen kikészített, az őrülettől eltorzul arca, a lelkiismeretem kínzó karmai és az előbbi ütések fájdalmai eléggé megviseltek.
- Kélrek Reinhard, hagyd ezt abba! Ennek semmi értelme! Beszéljük inkább meg. Nagyon sajnálom, ami történt és segíteni szeretnék. – reméltem, hogy észhez tudom téríteni, de azért reflexszerűen a hátamon lévő kard markolatához csúszott a kezem. Ő csak tovább kuncogott és széttárta a karjait:
– Ugyan már Ned fiú, nézz rám. Teljesen jól vagyok! Sokkal jobban, mint valaha! Végre van életcélom és a régi lábam helyett kaptam egy újat, ami lássuk be hasznosabb is… bár eleinte nehéz volt megszokni – miközben ezeket a szavakat mondta, a lábai elkezdett átalakulni, pontosabban több ezer apró, tüskeszerűségek kezdtek kibújni a bőre alól, mégpedig egy egyenes vonalban a lába közepén lefelé, majd vissza fel hátul. Körülbelül úgy nézett ki mintha egy tüskés láncba belülről belelépett és hozzásimította a lábaihoz. Elszörnyedve néztem és erősen megmarkoltam a kardomat, de ő csak nevetett.
– Elsőre még fájt, de most már csak bizsergető érzés. Szép ugye? – kezeit a dzsekije zsebébe csúsztatta, egyik térdét felhúzva, lábát maga elé fordítva nézegette és beszélt közben - a Mester nem csak a lábamat adta vissza, de még erőt is adott hozzá. Ő lehetőségeket nyújtott cserébe én szolgálom. Hát nem szép az élet? – nevetése, ismét kacajba csapott át, letette a lábát hisz úgy rázta a nevetés, hogy nem tudott volna egy lábon állni. – hidd el nekem Ned fiú, a véletlen műve, hogy összeakadtunk. Nem érdekelsz már, csupán a Mesternek van szüksége a bicskádra. – bökött a fejével az Eisen Meteor-ra. Én erre előrántottam és maga elé tartottam harcállásban.
– Igazán? Hát sajnos az nem fog menni. Csak a testemen át. – nem akartam harcolni a barátommal, egyáltalán nem tetszett ez az egész. De sajnos, ha megtámad muszáj védekeznem, nem fogom odaadni a kardomat semmi pénzért sem.
– Reménykedtem benne, hogy felajánlod! – mondta kacagva, tágra nyílt, őrülettől ugráló tekintettel. Előre rakta a jobb lábát, enyhén behajlította a térdeit, majd hirtelen az ezernyi tüske, mindkét lábán elkezdett mozogni, eleinte lassan, majd hihetetlen gyorsasággal indultak először le, majd a talpán át vissza a lába másik oldalán. Lényegében mintha a lábai láncfűrészek lettek volna hihetetlen sebességgel pörgött. Lábai nagy port kavartak, majd egy bizonyos gyorsaságnál előre hajlította a felsőtestét. Éreztem, hogy gyorsan kell reagálnom izmaim megfeszültek. Ő mintha kerekei lennének felém száguldott, a tüskéi lánctalpként vitték előre, körülbelül olyan sebességgel, mint egy mágikus négykerekűt. Azonnal elém is ért és ekkor egy kicsit elrugaszkodott, jobb lábával levegőben vízszintesen akart rúgni, de szerencsére blokkolni tudtam a kardommal. Ahogy a tüskék villámgyorsaságú mozgása belecsapott az Eisen Meteorba szikrákat vetettek és iszonyatos erővel csapkodták pengét, kezemmel kellett a lapjánál tolnom, a másik oldalról, hogy legalább megállítani megtudjam a csapását. De pár pillanat múlva, még a levegőben nyomot, egyet a lábán, amitől hanyatt csúsztam, estem, bukfenceztem és hátraszökkentem. Mozdulni akartam, de már ott is volt előttem, elém farolt, majd előre hajolva akart hátra, felfelé rúgni. Sikerült hátrahajolnom, de a végzetesen forgó tüskék megnyírták pár hajszálamat és a szelük megcsapott. Hanyatt zuhantam és kirázott a hideg, hogy majdnem szecskává apróztak. De már érkezett is a következő rúgás, egy szép guillotine mozdulattal. Félregurultam, mellettem a föld hatalmas puffanó hanggal hányta magából a sarat és homokrögöket szerteszét a rúgás ereje után.
Gurultam még egy ideig, el is szédültem újra, majd feltápászkodtam. Körbekémleltem, szerencsére most nem követett, ott állt a lyuk felett és kacagott.
– Na mi van Ned fiú? Ennyi telik tőled? - mondta eleinte vigyorral a száján, ami aztán kuncogásba, végül ördögi, őrült kacajba torzult. Ezalatt én felálltam, megropogtattam a végtagjaimat, majd úgy döntöttem komolyra fordítom a szót. Muszáj egy kis erőszakot alkalmaznom, hogy észhez térítsem a barátomat. Támadó pozíciót vettem fel.
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. De nem fogom hagyni magam... - mondtam majd megindultam felé. Ő is újra lánctalpai szárnyán nekem iramodott majd mindketten hatalmas erővel összecsaptunk...


Folytatás a következő részben.

Sosem hittem volna, hogy Reinhard ilyen erős. Mozgása gyors és ruganyos volt, ütései és rúgásai pedig a széles és kerek mozdulatokhoz képest rettenetesen erősnek bizonyult. Ha nem övezte volna folyamatosan forgó halálos pengesor a testrészeit, még akkor is problémát okozott volna nekem. Őrült tekintete ide-oda cikázott, kiszámíthatatlan ritmusban támadott folyamatosan. Én hasonló képen, mint először védekezésre szorultam, de miután pár percnyi izzasztó támadássorozatot sikerült átvészelnem végre én is kicsaphattam kardommal. Okosan használta fel a támadásom erejét és a saját adottságait. Sikerült olyan gyorsan odarántania a felkarját és olyan szögben beakasztania lesújtó pengéimet két tüske közé (amik ugyebár folyamatosan láncfűrészként forogtak), hogy fegyverem pengéje mélyen belevágjon és beakadjon. Vér csapott ki a karjából, egy pillanatra megállt a végzetes forgás, azt hittem véletlen csinálta, de miután remegő ajkai vigyorra húzódva látni engedték fogsorát még erősebben forgatta lánctüskéi, mint eddig. A kard kirepült a kezemből a hirtelen rántásra és elrepült a fűbe. Én utána néztem hosszan, nem is sejtve, hogy a következő támadás már érkezik is felém. Észbe kapva, hogy valójában ez itt most egy csata ösztönösen oldalra szökkentem, de még így is erősen az oldalamba vágott az oldalra fordított, előre rúgó lába. A tüskék beleszaggattak a húsomba, felordítottam a fájdalomtól és még párat gyorsan léptem, hogy messzebb kerüljek. Kardomat kerestem a szememmel, meg is találtam és még épp időben vetődtem felé, mivel a fejem helyén egy pillanattal később végigsüvített Reinhard halálos csapása. Gurultam egyet, felmarkoltam a kardomat és felpattantam. Megfordultam majd harcállást vettem fel. Ezután pedig átkokat sziszegve fél térdre rogytam, és egyik kezemmel a sebemhez kaptam.
– Hogy az a ro… – haraptam a szám szélére fájdalmamban, régi barátom pedig csak vihogva rohant felém. Testét úgy rázta az őrült kuncogás, hogy azt hihette volna, az ember mindjárt eldől, ahogy ismét felsőtestét előre döntve lánctalpain közeledett. Összeszedtem kicsit magamat és felkészültem rá, hogy támadjak mikor közel ér, megpróbálok erősebben csapni rá. Megfeszültek izmaim, vártam a kellő pillanatot és meglendítettem a kardomat. Felkiáltottam közben a fájdalomtól igaz, de olyan erővel sikerült oldalra, előre lépnem és hátulról vágnom vízszintesen a kardommal, hogy mikor sikerült is maga elé tennie kezeit, hogy majd hárít a forgással sem segített neki. Ahogy összecsaptunk szikrákat hányt a kardom, de ereje úgy csapódott oda, hogy hátralökte Reinhardot. A levegőben egy két métert szállt háttal, közben pengéinek letört darabkái és vérének kifröccsent cseppjei jelezték röppályáját. Még miután a földhöz csapódott is vetett pár hátra bukfencet majd a hátán állapodott meg ismét. Kezét-lábát széttárva, az eget bámulva feküdt és nem mozdult.
Én ismét a sebemet fogtam, ziháltam a fájdalomtól, a csapás belőlem is bőven kivett egy adagot. Kérdőn tekintettem a mozdulatlan testre, óvatosan elkezdtem felé vánszorogni. Nem mentem teljesen oda, de pár lépésnyire közelebb merészkedtem, hogy lássam rendesen őt. Nyitva volt a szeme, lélegzett, az eget bámulta. Arcán még mindig az a vigyor ült, ami eddig. Mikor odaértem nem fordult felém csak szemével keresett meg. Nevetni kezdett ismét fokozatosan, kuncogás, vihogás, nevetés, majd vérfagyasztó kacaj.
– Őrült vagy… - mondtam neki, most már hangomban nem volt megbánás, nem volt lelkiismeret furdalás, sem szánalom, csak undor. Még nevetett pár másodpercig majd abbahagyta, arcvonásai ellazultak és teljesen nyugodt, érzéstelen arccal mondta.
– Te tettél azzá Ned. Megöltél. Szétromboltál. Kivégeztél. Csupán ez az út maradt nekem. Egyedül az őrület fogadott be egy nyomorék, tehetetlen lelket. Jól hallottad Ned. Nem a testemet törted össze, hanem a lelkemet. Egyedül te tehetsz róla. De miért tetted? – a hangja hirtelen teljesen olyan lett, mint régen, akkoriban. Bánatos és könyörgő szemekkel fordította felém a tekintetét, szeme megállapodott az én tekintetemben és könnyek csordultak végig az arcán. – miért hagytál egyedül Ned? Szükségem volt rád. Jobban, mint bármire. És te elmentél. Miért?
Összeszorult a szívem. Igaza van, tényleg én tehetek róla. A baleset miattam nem történt volna meg, de nem az én hibám volt. Viszont én hagytam cserben életem egyetlen barátját. Én taszítottam őt abba a mélységbe, amiből nem tud már kimászni. Én okoztam, nekem is kell helyrehozni ezt.
– Sajnálom Reinhard. Tudom, hogy az én hibám, nem mertem a szemed elé kerülni. Jobban tettem volna, ha melletted maradok, de én elfutottam. Hibáztam. Sajnálom… – éreztem, ahogyan az én arcom is nedves lesz. Pár csendes pillanatig néztem Reinhard arcát, szemében láttam, ahogy vívódik, de ő is látta az én tekintetemben az őszinte megbánást. Nem vagyok benne biztos, de egy utolsó pillanatra úgy hiszem, látni véltem enyhe mosolyában és könnyektől csillogó szemében azt a régi, kedves barátomat, aki volt. Mintha csak azt mondta volna szavak nélkül „Megbocsájtok Ned. Ég veled…”
És a barátom Reinhard, végül nyugalomra hajthatta fejét. Meghalt, eltávozott a lelke békében, megbocsájtva nekem. Haragja hirtelen volt és szörnyű, tombolva kutatott engem, de most, hogy megtalált emlékezett barátságunkra és megbocsájtott, hisz csak hallani akarta, megbántam, amit tettem. Lelke ezzel végleg eltűnt, de még ezzel nem volt vége. Ő igaz megbocsájtott nekem, de a bűn megtorlást von maga után. A bűnösnek bűnhődnie kell. Az én büntetésem, hogy igaz Reinhard lelke meghalt, de itt maradt a teste, ez a torz, mutáns porhüvely, amiben a barátom után nem maradt semmi más csak a végtelen kavargó őrület és káosz.
Könnyei mintha csak elpárologtak volna, üres tekintete ismét azzá az őrült kavargó mélységgé változott és kedves mosolya újra torz vigyorrá alakult. Teste rázkódni kezdett a nevetéstől és őkle remegve szorult össze majd engedett ismét fel. Tudtam mit kell tennem. Végeznem kell a szörnnyel, amit teremtettem. Ahogy ott nevetett és vonaglott a káoszba süllyedve lassan mellé léptem, két kézre fogtam az Eisen Meteort és felé emeltem.
– Ha vannak istenek odafent, adjatok erőt, hogy megtisztítsam ezt a borzalmat – suttogtam inkább csak úgy magamnak, mint másnak, majd kissé feljebb emelve lendületet gyűjtöttem a csapásra. Kardom a szíve felé száguldott, hogy befejezze a munkát.
Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lehet, bár reménykedtem benne. De sajnos a való életben a remény néha kevés. Az utolsó pillanatban ismét beindult a végzetes fűrész a testén és kezeit pont a pengém előtt keresztbe téve hárította a szúrást. Pár pillanatig még nyomtam felé erősen az acélt, de a forgás ereje miatt szikrák kíséretében hátradobta a fegyvert. Kezem a fejem fölé lendültek, a lökettől egy lábra hajlottam, majd ezt a lendületet kihasználva most pengével sújtottam kivégző csapásként. Ismét lánctalpként használva fegyverét kicsúszott hanyatt fekve a támadás elől, elsietett pár méterre és ott akrobatikus ügyességgel felszökkent, pördült és guggolva érkezett meg. Velőtrázó kacajjal rontott felém, úgy döntöttem újra megpróbálom a legutóbbi taktikámat, azaz oldalra lépve hasítom át. Így is történt, de sajnos számított rá, a közepes magasságú vágásomat hanyat dűlve kerülte ki, elszáguldott a feje felett a csapás. Nyitva maradt hátam tökéletes célpontott nyújtott neki, erősen végig is vágta. Felordítottam közben előre vetettem magamat és bukfenceztem párat, hogy növeljem a távolságot.
Ez a seb még jobban fájt, mint az előző, de akkor is talpra kényszerítettem magamat.
– Ejnye, ejnye Ned fiú azt hitted ugyan a z a trükk beválik kétszer is? Ennyire lebecsülsz? Gihihihahahahaha! – hasát fogta a nevetéstől, úgy gúnyolódott rajtam, de én csak szótlanul felvettem harmadszorra is ugyan azt az állást. Még egy kicsit ki kell tartanom. Ennek be kell vállnia.
Ismét csak nevetett és újból felém indult gyorsabban, mint eddig bármikor, a súlyos sebe ellenére is.
– Mondtam, hogy hasztalan! – ordította és én újra kiléptem, direkt hamarabb, mint eddig, hogy észrevegye. Ő ugyan úgy hajolva akart eltérni, szerencsémre most viszont előre döntve a testét. Erre vártam. Az utolsó döntő pillanatban, mikor másik kezemmel felülről kellett volna megmarkolnom a kardomat és úgy bevinni egy vízszintes vágást, ahogy eddig – és ahogy ő számított rá – most alulról fogtam meg a markolatot, fájdalommal, dühével és elszántsággal telített csatakiáltásommal erősen meglendítettem a kardot. Függőlegesen. A hirtelen mozdulatváltás nem csak, hogy váratlanul érte a csapdámba esett ellenfelet, de tökéletesen el is találta, épp annyi ideje volt, hogy fejét védve ösztönösen felegyenesedjen, így nem azonnali halált szenvedett, de ennek köszönhetően mélyen végighasítottam alulról felfelé az egész testét. Hanyatt repült vére sugárban csapott ki a hatalmas sebből. A földbe csapódása után fájdalmas kiáltást hallatott, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy végezzek vele. Előre léptem jobb lábammal, hogy utána szökkenjek, de ekkor a testem megingott és térdre rogytam, majd elhasaltam. Felszisszentem a fájdalomtól, összeszorított fogaimnak hála, hogy nem bújt ki a kínsikoly. A sebeim túl nagyok voltak, hogy tovább küzdhessek, ez az ára, ha ilyen állapotban egy-két pillanatra túlerőltetem magam. Idegesített a gyengeségem, de nem voltam képes tovább puszta akaratommal mozgásra bírni ezt a testet. Láttam, ahogy vért köhögve feltápászkodik és ő is alig áll a lábán.
– Te… kis… mocskogrllll – ismét egy adag vér buggyant ki a száján beléfojtva a szót – kibelzglek … – gurgulázta és én csak elkerekedett szemmel néztem, ahogy újra talpra áll. Nem tudtam felfogni, hogyan lehet képes még mindig ilyen sérülésekkel felém indulni. Ezzel vége lenne?
– Egy tapodtat se ördögfattyú! – kiáltották valakik mögülem, de nem tudtam odanézni. Ellenfelem megmerevedett, vicsorgott és dühösen megfordulva futni kezdett (már ha futásnak lehet nevezni azt a bicegést). Sebeihez képest gyorsan elérte a tisztás szélét, majd utoljára hátrafordult és rám nézett.
– Rein…hard… – nyögtem ösztönösen ezt a nevet, habár jól tudtam, ő már rég nem a jó öreg barátom. Igaz halkan mondtam, de ő mégis meghallotta.
– Nem, nem Ned fiú. A nevem Fűrész! – vigyorgott őrülten, majd elfordult és a fák közé vetette magát. Én még láttam, ahogy fegyveres alakok utána futnak elhaladva mellettem, az utolsó kép, hogy egyikük lehajol elém és szólongat, aztán minden elsötétült, elájultam.

Mikor felébredtem egy városban voltam, ahol a helyi korházban összeférceltek, elláttak. Egy katona alak férfi vigyázott a gyógyulásomra, aki elmagyarázta, hogy Reinhard… azaz Fűrész nemrég hatalmas károkat okozott a városukban és több embert megölt ezért körözik. Jó pár csapat üldözőbe vette de még nem kapták el, mikor látták, hogy én is ellene harcolok úgy gondolták megmentenek, szerencsére időben jöttek. Egy-két hétig még eltartott a felépülésem, nagyon kedvesen bántak addig velem az ottaniak, habár a pénzem így is elfogyott az ellátás miatt. De legalább életben vagyok. Miután meggyógyultam újra útnak indultam, azzal a tudattal, hogy van egy ellenségem a világban, akivel még számolnom kell. Az én felelősségem megkeresni és véget vetni az őrületének, de előbb a többi kardot is meg kell találnom, hisz ez a találkozás ráébresztett, mennyire gyenge is vagyok valójában mind testileg, mind lelkileg…