Eddard Raregroove

Ezt a munka pályázatot úgy szeretném egybekötni egy fegyverpályázattal, hogy jutalomnak nem a pénzt kérném, hanem ezt a kardot:

Név: Explosion / Robbanás /
Szint: 2
Típus: Másfélkezes kard
Leírás: Az Explosion nevét arról kapta, hogy mikor támadnak vele a használó támadásba vitt erejétől függően a csapásnál robbanást gerjeszt a penge. A robbanás ereje minimum egy Fireball varázslat erejével egyenlő, maximálisan pedig ennek az erőnek és a használó szintjének hatványa lehet. A robbanást óvatosan kell használni, mert háromszoros erőtől felfelé a használót is megsebesítheti.

A második kard

A robbanás nem volt túl nagy, de a közelsége miatt az ereje mégis ledöntött a lábamról. Testemen a ruha és a bőröm is jó pár helyen megpörkölődött már valamint három-négy nagyobb vágásból és több karcolásból is véreztem. Mikor hátam nekicsapódott a földnek és kiszorult minden levegő a tüdőmből fájdalmasan felnyögtem egy pillanatra, de nem akartam, hogy gyengének lásson ezért inkább mégis összeszorítottam a fogaimat és megpróbáltam legyűrni a fájdalmat. Egész testemben fel-alá futkározott egy fájdalmas bizsergő érzés, úgy éreztem lassan a képességeim végére érek. Görcsösen markoltam a kardomat és megpróbáltam felkönyökölni. Lao ott állt felettem, kezében az Explison-el, az eddig vidám és boldog arca most sötét volt és komor. Szeméből az irgalom legkisebb szikrája is hiányzott, mintha nem is önmaga lett volna. Ő egyelőre sértetlenül állt, a harcunk egészen eddig egyoldalúnak és külső szemlélő számára az én oldalamról esélytelennek tűnt. Ellenfelem miután meggyőződött elszánt tekintetemből, hogy folytatni akarom a valószínűleg értelmetlen küzdelmet, két kézre markolta a narancs és vörös szín pengét és a magasba emelte. Egész testének lendületével sújtott le rám, nekem csak annyira marad erőm, hogy magam előtt keresztbe emeljem az Eisen Meteor pengéjét és lapját hátulról alátámasztva, mindkét kezemmel próbáljam enyhíteni a csapás erejét. Penge pengének csapódott, egy másodpercig csupán ennyi történt, a csapás ereje a mellkasomnak taszította a saját kardomat, majd egy pillanatnyi késleltetés után érkezett a robbanás. Éreztem, ahogyan a föld megadja magát a hátam alatt és repedezve tört meg alattam. Elborított a detonáció ereje leírhatatlan fájdalom öntötte el az egész testemet egyetlen pillanat alatt. Tüdőm összeszorult, egy pillanatra kipréselődött belőle minden oxigén, majd hevesen levegőért kapkodtam, de csak füstöt nyelhettem. Még nem szállt el teljesen a robbanás füstje, de láttam a túloldalon ellenfelem halovány körvonalát, aki ismét lassan csapásra emelte kardját és közben azt mondta:
– Sajnálom Eddard, de ennek most vége…

Két hete történt, hogy találkoztunk. Két hete épp egy folyó mellett táboroztam le. Az egyik reggel mikor sütöttem a reggelimet a tábortüzemnél, egy kis vadhúst, furcsa látvány tárult elém. A folyón, ami mély volt igaz, de mégis nyugodt és lassú folyású egy rozoga, rosszul összeeszkábált tutajféleség sodródott, rajta egy fekvő férfival. Elterülve a hátán, kezét-lábát széttárva feküdt ott és nem úgy tűnt, mint aki csak aludni. Szeme félig nyitva volt és keserves, de halk nyöszörgést hallatott. Nem tudtam megállni, hogy igaz sok nehézség árán, de valahogy ne húzzam ki a partra. Át volt ázva a ruházata, ami egy ujjatlan felsőből, egy fekete-fehér csíkos sálból és egy térdeinél lyukas nadrágból állt. A hátára egy ruhákkal vastagon bebugyolált hosszú valami volt, érdekelt volna mi az, de udvariasságból nem néztem bele. Mikor a tűz mellé helyeztem megvizsgáltam jobban az arcát is. Fiatal volt, nálam maximum csak egy évvel idősebb lehetett, arcát sebhelyek díszítették, szőke haja egyik oldalt hátra, másik oldalt felfelé volt rendetlenül fésülve. Gyorsan készítettem neki egy kis húst, egy kis friss vizet és megitattam, valamint megpróbáltam megetetni. Ez is egy jó fél órás műveletnek ígérkezett sajnálatos módon, de a víz és élelem szerencsére segített neki egyre jobban visszaszereznie az eszméletét. Hamarosan már képes volt egyedül felülni és saját kézzel habzsolta az élelmet, amit próbáltam neki összekaparni a saját tartalékaimból. Miután visszanyerte valamelyest az erejét (és ezzel egyetemben az összes vésztartalékomat is felélte) azonnal térdre rogyott előttem és homlokát a földhöz tapasztva zengett nekem köszönetódákat. Tíz percembe telt felhúzni onnan és megnyugtatni, hogy nem kell ennyit hálálkodnia, szívesen segítettem neki. Megkértem inkább, hogy mesélje el, mi történt vele.
Illedelmesen bemutatkozott, a neve igen egzotikusan csengett számomra "Lao Shan Lung". Megkérdeztem honnan jött, de erre csupán annyi mondott, hogy innen-onnan. Azt mondta ő is egy folytonos vándorló típus, mint én, egy utazó szerzetes. Meg kell hagyni nem így képzeltem el kinézetre egy szerzetest. Rég nem evett már ezért is ájulhatott el, miközben gyorsítani próbálta útját a folyón. Furcsa akcentusban beszélt, ez azonnal feltűnt, de nem tettem szóvá. Én is bemutatkoztam neki, elmeséltem, hogy én is vándor vagyok egy szent küldetésen, mire felkiáltott, hogy neki is van egy titkos és nagyon fontos feladata (habár amint kimondta, látszott rajta, hogy meg is bánta). Cserébe én nem is erőltettem inkább ezt a témát sem. Kedvesnek és így teli hassal energikusnak látszott, habár éreztem, sok mindent titkol el előlem. Elsőre zavart ez a gondolat, de aztán eszembe jutott, hogy én csak egy vadidegen vagyok, aki segített neki egy picit, én sem bíznék meg valakiben, akivel épp aznap találkoztam. Éppen ezért én sem kezdtem el a saját dolgaimmal traktálni őt.
Átbeszélgettünk így néhány órát és habár a titkok ködét leszámítjuk, nagyon jól szót értettünk egymással. Kifejezetten kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult és úgy vettem észre ő is élvezi a társaságomat. Miután a nap kezdett lassan a délutánba csúszni, kicsit fájó szívvel, de ki kellett jelentenem Lao-nak, hogy ideje indulnom tovább és mivel sajnos elfogyott az élelmem, még aznap jó lenne elérnem a következő várost. Megértően egyezett bele a ténybe, habár bevallotta szívesen társalogna még velem. Hirtelen előrukkolt egy ötlettel, hogy szeretne mellém szegődni, egy kis időre, amíg munkával vissza nem tudja fizetni az élelmet, amit megevett. Már épp kezdtem volna ellenkezni, de láttam a szemében, hogy úgy sem tudnám lebeszélni róla. Beleegyeztem és így együtt indultunk útnak.
A következő két hétben Lao-val együtt jártunk városból városba, faluból faluba és együtt vállaltunk el különféle munkákat. Ebben az időszakban csak kisebb munkák jutottak nekünk, segítettünk egy mezőről a learatott búzát elhordani a malomba, vigyáztunk egy tehéncsordára, szónokoltunk a város terén, hogy a kuncsaft boltjában vásároljanak az emberek, segítettünk egy könyvtárban egy egész részleget kitakarítani és elrendezni, valamint megkerestük egy öregember elveszett kalucsniját (habár a feladat elvállalásakor egyikünknek sem volt róla fogalmi mi az a kalucsni). Két hét alatt ketten, egyesével, még ilyen aprócska munkákkal is sikeresen összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy miután hosszas ellenkezésem után Lao visszaadta a tartozását, neki is bőven maradt pénze arra, hogy egy ideig gond nélkül folytathassa az utazását. Nagyon megbarátkoztunk egymással ez idő alatt és igaz még mindig nem voltak dolgok, amit kölcsönösen elhallgattunk egymás előtt, nagyon jó cimborákká váltunk. Mindezek ellenére eldöntöttük, hogy egy kicsit külön folytatjuk útjainkat, mivel az én irányválasztásom nem igazán egyezett az övével. Mielőtt elköszöntünk volna, egymástól úgy döntöttünk megszállunk egy kicsike, városon kívüli fogadóban és együtt eltöltünk még egy vidám, iszogatós beszélgetős estét. Így is lett, hajnalig mulatoztunk az ottani népekkel együtt, de sajnos történt egy kellemetlen dolog is. Én erőltettem rá Lao-ra az ivást, hisz én kedveltem a sört, de úgy nézett ki, neki nem igazán volt szerencséje az alkoholhoz. Hamar sikerült lerészegednie, ami eleinte vicces látvány volt, de aztán az ottani ismeretlen, mindenféle népeknek elkezdte mutogatni a csomagját és egyre csak azt hajtogatta mennyire titkos és fontos ereklyét hordoz magánál, ami az életénél is fontosabb számára. Akkor még én is csak ámuldoztam, hisz én is enyhén befolyásolt állapotban voltam, fel sem fogtam, nem is gondoltam rá mekkora probléma lehet még ebből. Nem is mentünk fel a szobánkba, ott aludtunk el az étkezőben, a vendéglátóink nem bánták, és az asztal is egész kényelmesnek bizonyult. A csodás este után szörnyű hajnal virradt ránk.
Lao kétségbeesett hangjára és lökdösésére ébredtem. A vállamnál fogva rángatott, hogy ébredjek fel, teljesen ki volt fordulva magából. Ellopták a csomagját! Nem tudja kik, hogy hogyan, de mikor felébredt már nem találta sehol. Azonnal körbekérdeztük az egész fogadót, hogy tudnak-e róla valamit, de szinte nem látta senki sem. Egyedül a fogadó istállófiúja tudott egy halvány nyommal szolgálni számunka. Azt mondta látta amint öt férfi (leírásuk alapján azok, akikkel előző este mulatoztunk) hajnalban viharosan távoznak és elmondása szerint látta, hogy egyikük Lao csomagját szorongatja. A fogadótól keletre lévő hegy felé mentek. Lao nem tétovázott, azonnal indult volna utánuk, de én is összeszedtem a holmim és megkértem, had tartsak vele, hisz a barátom és hibásnak éreztem magam az esetben. Annyira kétségbe volt esve, hogy szinte nem is válaszolt rendesen a kérésemre, de megértettem, hogy szívesen veszi, ha vele tartok és azt is, hogy számára ez rettenetesen fontos. Éppen ezért nem akartam cserbenhagyni a barátomat, megfogadtam, hogy többé nem hagyom szenvedni a hozzám közel állókat. Együtt eredtünk a tolvajok után.
Miközben erőltetett menetben, igyekeztünk követni a lovak patanyomait, amik még egész jól láthatóak voltak a mező sűrű füvében is, eleinte csöndben haladtunk, de most nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg Lao-t, hogy mégis mi az, amit magánál hord. Most érdekes módon, valószínűleg mert megértette, hogy ezen a ponton nem segít a titkolózáshabozás nélkül mesélni kezdett. Elmondta, hogy ő egy másik országban született, nem fiore-i. Egy kolostorban született egy másik országban, ahol egy olyan szerzetesrend tagja volt, ami egyetlen bizonyos történelmi relikvia őrzésére alapult meg és áll már évszázadok óta. A szerzeteseit születésük első pillanatától kezdve csakis ennek az ereklyének a megóvására képzik ki, életük árán is védelmezniük kell azt. Éltek is boldogan, edzve, nyugodtan, ahogyan évszázadok óta, de pont Lao életében eljött az, amitől a legjobban féltek, de biztosak voltak, hogy egyszer bekövetkezik. A kolostort egy kapzsi és erős hatalom megtámadta, hogy megszerezze az ereklyét. A rend szerzetesei természetesen ellenálltak, nem voltak hajlandóak odaadni a szent relikviát és ez okozta vesztüket. Az a bizonyos hatalom lemészárolta a szerzeteseket kegyelem és komolyabb erőfeszítés nélkül, semmi esélyük nem volt. Egyedül Lao tudott elmenekülni, míg a testvérei harcoltak, a fő Szerzetesmester parancsára, aki a fiúnak adta a tárgyat és szent küldetésül szabta ki neki, hogy őrizze élete árán is és meneküljön el vele álruhában egy másik országba, messze az ottani hatalomtól, ami magának akarja erejét. Lao nehéz szívvel, de így is tett, eljött hát Fiore-be, felvette az itteni szokásokat, megtanulta a nyelvet és az óta itt vándorol, jobban mondva bujkál és őrzi a szent tárgyat. Ezért is olyan fontos számára. Megértve barátom szomorú történetét és szilárd elhatározását, bennem is fellángolt a belső láng, újult erővel indultam neki a tolvajok nyomának.
Nem volt nehéz megtalálnunk őket, a nyomok egy barlangban berendezett tolvajfészekbe vezettek, elég amatőrök lehettek, hisz nem rejtette semmi a helyet. Nem túl elővigyázatosan, de betoppantam a kis rejtekükre és számon kértem rajtuk a lopott holmit. Sajnos nem hatott a szép szó, ők egyből ránk támadtak egyszer botokkal, kardokkal és fejszékkel. Én hűséges kardommal az Eisen Meteor-al vettem fel a harcot ellenük, Lao pedig furcsa mozdulatokkal létrehozott varázslatokat, számomra eddig ismeretlen tűzmágiát használt. Kézzel és lábbal mért koreográfiaszerű ütések és rúgások sorozata, amiknek nyomán lángnyelvek csaptak elő. A rablók piti bűnözők voltak csupán, nem tartott soká elverni őket, nem öltük meg egyiket sem, de összeverve, megperzselődve, kisebb vágási sebekkel, sírva rohantak el a helyszínről otthagyva Lao csomagját.
A csetepaté után a barátom azonnal magához vette a csomagot és izgatottat bontotta ki, hogy megbizonyosodjon róla, nem történt semmi baja. A több rétegnyi ruha alól egy narancsszín fegyver bukkant elő, furcsán ívekkel díszített penge, amin a kard neve is olvasható volt, "Explosion". Hirtelen furcsa érzés fogott el. A kezemben lévő Eisen Meteor mintha izzott volna az energiától és lelkem mélyén éreztem… nem tudtam, hogy ez a kard is egyike a Szent Remény Tíz Kardjának. Ugyan az a speciális mágikus aura lengte körül mindkét pengét. Egyrészről meglepetten, másrészről boldogan, harmadrészt kétségbeesetten álltam a megkönnyebbülni látszó Lao előtt, mivel nem tudtam most mihez is kezdjek. Ő már épp megköszönte nekem a segítséget miközben lelkemben vad háború dúlt, hisz ez a barátom legfontosabb ereklyéje, a tárgy, amiért él, viszont erre a kardra nekem is szükségem van, hisz ez az, amit mindig is kerestem. Lao hirtelenjében nem értette miért nem válaszolok neki és mi bajom van, nem tudtam mit tegyek. Az élet ismét döntés elé állított és újra az életcélom és a barátaim kerültek a mérleg egy-egy tányérjába. Döntenem kellett. Lao elé álltam és határozottan felszólítottam, hogy adja nekem az Explosion-t, a Szent Remény Tíz Kardjának egyikét. Ő nem értette miért kérek tőle ilyet, ezért elmagyaráztam neki a kardok történetét és az életcélomat, hogy mindet összegyűjtöm és erejükkel megvédem szeretteimet és jobbá teszem a világot. Meglepődöttsége fájdalommal vegyült, meggyanúsított, hogy végig tudtam róla és elárultam, hogy az utóbbi idő hazugság volt végig és bizonyára azoknak dolgozom, akik lemészárolták a szerzetestestvéreit is. Megpróbáltam meggyőzni, hogy ez nem igaz, megmutattam neki az ősi tekercset is, de egyik fülén be a másikon ki. Szemeiben szinte tűzként izzottak fel újra annak a szörnyű éjszakának az emlékei mikor mindent elvesztett. Láttam semmi értelme tovább győzködnöm, ismét felszólítottam, nem, megkértem, mint barátja, hogy adja nekem a kardot és szavamat adtam rá, hogy én vigyázni fogok rá amíg élek. Ő erre csak megmarkolta az Explosion-t, elém állt és hegyét a mellkasom felé irányította nyújtott karral.
– Kell a kard Eddard? Csak a testemen keresztül…

A narancsszín penge felém száguldott a végső csapásra. Nem hallhatok meg itt, nem halhatok meg most. Nekem feladatom van még ebben az életben és nem lehet itt vége, egyszerűen nem! Muszáj lesz legyőznöm a barátomat és megszereznem a kardot, kerüljön bármibe is! Összeszorítottam az öklömet, testem minden izma megfeszült majd hatalmasat üvöltve összeszedtem maradék erőmet és oldalra gurultam a csapás elől. A földbe zuhanó penge ismét robbanást okozott, aminek a löketes segített kicsit még nagyobb távolságot alkotni kettőnk között, így gyorsan talpra tudtam erőszakolni magamat. Ismét felordítottam egyrészről, hogy kierőszakoljam magamból az utolsó csepp erőt is másrészt pedig, mert minden tagom fájt, ahogy mozdultam, majd nekiiramodtam és vízszintesen tartva a kardomat támadtam szúrva Lao-ra. Ő meglepődve, hogy még maradt erőm valamint a füst maradékától védtelenül állt és csapásom halálosságához így kétség sem fért. Azaz kétség sem fért volna, ha nem lettem volna már alapból is ramaty állapodban, így az utolsó lépésnél testem megingott és a csapásom félre húzott. Egy pillanatban, mielőtt még kardom pengéje Lao húsába vágott tekintetünk találkozott. Az én szemem tele volt elszántsággal, ügyem iránti elhivatottsággal. Lao szemeiben fájdalom, bánat és kín tükröződött. A széles kardom Lao jobb, azaz kardtartó vállába vágott és teljesen átszelte azt horizontálisan. Karja halk puffanással hullott a fűbe, majd egy pillanattal utána a barátom fájdalommal teli ordítása töltötte be a környéket.
Ekkor teljesen eltűnt minden erő belőlem, kardomat is elejtettem és a földre zuhantam. Lao zihálva rogyott térdre és kezét a vállában tátongó lyukra szorította. Megpróbáltam felé fordítani a tekintetemet, egy pillanatra meg is láttam az arcát, de most sokkal nyugodtabbnak, sőt szinte olyannak tűnt, mint aki megtalálta a lelki tökéletességet és megszabadult minden fájdalomtól és rossztól az életben. Szólni akartam neki, de ekkor emberek érkeztek…
A fogadóban lévő istállós fiú szólt a gazdáinak a történtekről, hogy a tolvajok után eredtünk és ők azonnal orvos és katonák után hívattak a legrosszabbtól tartva. Végül is, valamilyen szinten igazuk is lett, így pont jól jött az elővigyázatosságuk. Azonnal elkezdték ellátni a sebeinket és visszavinni minket a fogadóba, míg a katonák átkutatták a tolvajok fészkét és a gazemberek nyomát kezdték kutatni. Úgy hitték velünk is ők bántak el így, mi pedig nem szóltunk semmit. A fogadóban kaptunk egy-egy tiszta szobát ahol ellátták a sebeinket és pihenhettünk amennyit csak akartunk, méghozzá ingyen, kárpótlásként a náluk történt lopás miatt. Öt napomba telt mire olyannyira felépültem a sebeimből, hogy képes legyek járni, vagy akár tovább folytatni az utamat. Összepakoltam hát minden holmimat, a zsákomat, benne az utazó kellékeimet és a kardomat Eisen Meteor-t. Indulásra készen álltam. De előbb el kellett intéznem valamit.
Bekopogtam Lao szobájába.
– Szabad.
Beléptem. Lao ott ült bekötözve, rendesen beteregetve, tiszta ruhában az ágyon, haja most nem volt belőve, kócosan álltak tincsei, arca nyugodt volt és érzelem nélküli. Ott feküdt az ölében az Explosion. Odaléptem az ágya széléhez, nem tudtam hirtelen mit gondoljak, és mit mondjak.
– Ideje tovább állnom. – csupán ennyi jött ki a számon. Lao erre lenézett a kardra, kezét (mármint még meglévő kezét) végigsimította a pengén lévő feliraton.
– A Szerzetesmesterem, Gan Dao Shun, sokat mesélt erről a kardról. Nagyon sokat, de csupán olyan dolgokat, amiket a rendünk is tudott róla, amiről voltak feljegyzéseink. Azt mesélte a kardot is a rendünk megalapításakor hozták egy helyről, amire ma már senki sem emlékszik. A rendünk célja őrizni a kardot egészen addig, amíg el nem jön majd egy harcos, aki méltó nem lesz rá. Én ekkor megkérdeztem mitől lesz méltó valaki egy ilyen erőre. Azt mondta ő sem tudja, elődjei sem tudták, de Gan Dao Shun Mester hitte, hogy ha belenézünk valaki szívébe, akkor tudni fogjuk méltó-e rá vagy sem. Azt mondta egy nap megtanít mindenre – lefelé hajtotta fejét így nem láttam az arcát, de azt láttam, amikor a kard pengéjére könnycseppek hullottak – azt mondta megtanít mindenre, amit ő tud, hogy majdan én is biztosan meg tudjam ítélni egy emberről, hogy méltó-e a kardra és, hogyan szolgáljam a rendet helyesen. Nem vagyok olyan bölcs, mint ő, de – ekkor felkapta könnyes tekintetét, ami egyszerre volt szomorú és boldog – de amit öt napja a te szemedben láttam, mikor belenéztem a szívedbe, azt éreztem neked kell adnom ezt a kardot. Ezért kérlek Eddard – felemelte a kardot és felém nyújtotta – védelmezd ezt a kardot és teljesítsd a célodat minden áron!
Odaléptem hozzá és ünnepélyesen elemeltem a kezéből a kardot, miközben azt feleltem én is könnyeimmel küszködve.
– Sosem fogom feladni. Ezek a szent kardok a reményt jelképezik azt, hogy mindig felkel a nap minden reggel, hogy sosem szabad feladni bármily kilátástalannak is tűnjön a helyzet! Épp ezért érted, a rendedért és minden emberért, folytatom az utamat és sosem adom fel! – majd markolatra fogva a kardot magasba emelve szentesítettem eskümet. Így szereztem meg a Szent Remény Tíz Kardjai közül a következőt, az Explosion-t.
Mindezek után még ottmaradtam Lao-val, hogy rendesen elbúcsúzhassak tőle, hogy órákon át esdekelhessek a bocsánatáért, amiért miattam vesztette el egy karját, valamint megbizonyosodjak róla, hogy rendben lesz, hogy mihez is kezd most, hogy szent küldetésének vége. Azt tervezi jobban megismerkedik ezzel az országgal és igaz hitük eredendően a kard köré épült, sok bölcsességet birtokolnak amit szeretne megosztani az emberekkel, hogy boldogabban élhessenek. Örültem, hogy végre ő is nyugalomra találhat és én is közelebb kerülhettem egy lépéssel a célomhoz. Boldogan vetettem újra neki magamat az országútnak, immáron kettő kardal a birtokomban!