Eddard Raregroove

Itt van Gray Fullbuster karakterének előtörténete, 2.0-ás verzió. Ez is ugyan úgy a játékosok elbírálására vár, már akit érdekel és értékeli. Továbbra is PÜ-ben várja a karakter az ítéleteket.

Név: Eddard Raregroove
Nem: Férfi
Életkor:19
Mágia: Fegyvermágia
Céh: -
Jellem: Életvidám és dinamikus ifjú, aki nem igazán szokta rejtegetni az érzelmeit, ami a szívén az a száján. A szeretteiért képes a tűzbe is menni, hite és akaratereje a legfőbb erényei, ami gyakori hiszékenységgel és mások túlidealizálásával párosul.
Kinézet: Szép szál fiatalember, kék haja gyakran kócos, szinte kezelhetetlen. Szeme vörösesbarnás, ruházata harcokhoz lett szabva, könnyed mozást de ugyanakkor valamilyen szintű védelmet is nyűjt, de "békeidőben" szeret változatosan öltözni.
Felszerelés: Ruházata, zsák amiben egy-két utazáshoz szükséges holmi van, hátán kardja, Eisen Meteor.

„Ma is él a legenda, ősi időkről, rég múlt népekről, királyságokról és birodalmakról, ahol a mai emberek számára felfoghatatlan erejű mágiák és lények éltek. Akkoriban más idők jártak, dicsőbb és magasztosabb, de egyben veszélyesebb idők is. Azon kor szülötteinek meg kellett védeniük magukat nemcsak saját koruk szörnyűségeitől, de a változás szélviharának lökéseitől is. Háborúk dúltak, az erősebb bekebelezte a gyengébbet, aki nem tudott alkalmazkodni azt eltiporták. Egy ilyen korban nincs mása az embernek a sötétségben, csak a remény. Kitartani erős hittel és akarattal a szebb holnap felé, hiszen mindig fel fog kelni a nap a következő hajnallal. Ezen hajnal szülötte az a bizonyos tíz kard. A Szent Remény Kardja, amit egy mára feledésbe merült birodalom legjobb kovácsai és mágusai készítettek együttes erővel azért, hogy hazájukat megvédjék. Ezek a kardok, a tíz kiválasztott harcos kezében véget vetettek országukat sújtó háborúknak, visszavertek és eltiportak mindent és mindenkit, aki ellenségesen fordult feléjük. Béke és nyugalom vonult arra a bizonyos országra a hosszú szenvedésekkel teli éjszakák után. A harcosokból hős lett, a kardokból szent relikvia. Majd az idő múlásával a hősök és a kardok is legendává fakultak akárcsak az országuk és népük. Igaz a letűnt birodalomnak szinte alig maradtak nyomai, a kardok ereje nem engedte teljesen feledésbe merülni a legendát. A legendát, miszerint a birodalom végső eltűnése előtt a hősök vérvonalának leszármazottai széthordták a világban a tíz Szent kardot, elrejtve azokat különböző helyekre. Azt, hogy mégis miért tették nem írja a legenda, de egy biztos, a világban még mindig ott vár a tíz kard arra, hogy megtalálják, és újra felélesszék bennük az erőt…”

Miután végeztem összetekertem gondosan a régi tekercset, ügyelve rá, hogy ne essen bántódása, visszacsúsztattam a hengerbe, amiben tárolni szoktam és azt pedig a zsákomba raktam.
- Hát, ez lenne a történet. – mondtam mosolyogva az öregúrnak, aki csak ott ült tovább a háza előtti verandán és ringatózott a karosszékében pipázva. Felhúzta bozontos ősz szemöldökét és hörgött egyet.
- De azt még mindig nem árultad el, te ördögfattya, hogy TE mit keresel itt és, hogy ki a halál kölke is vagy. – habár a „ki a halál kölke is vagy” kérdést valószínűleg nem így értette, én a szüleim gondolatára kicsit elkomorodtam. Pár pillanat múlva mikor összeszedtem magamat és elkezdtem mesélni:
- Egy szegény családban születtem, apámat nem ismertem igazán, öt éves voltam mikor elhagyott anyámat és engem is. Sosem tudtam neki megbocsájtani, hogy otthagyott minket, hiszen anyámnak nagy szüksége lett volna rá. Gyerekkorom óta dolgozok, hogy segítsem magunkat, hiszen hat éves voltam mikor húgom is született, így nem tehettem mást. Nehéz életünk volt, ami mind az apám hibája, aki anyám elmondása szerint az álmait ment el megvalósítani. Micsoda önző ember! Hátrahagy egy terhes nőt és a fiát egyedül… – dühömben megremegett az ökölbe szorított kezem, de ismét erőt vettem magamon – de valahogy mégiscsak megéltünk. Egészen addig, míg a falut ahol laktunk banditák nem támadták meg. Felperzselték a falut, míg én a közeli erdőben voltam fát vágni. Mire visszaértem, csak tűz, halottak és szenvedők feküdtek mindenfelé. Egyenest hazarohantam, ahol haldokló anyámat találtam. Nem tudtam rajta segíteni… – úgy éreztem elered a könnyem, de a szemem száraz maradt mégis – nem voltam ott mikor szüksége lett volna rám. Még élt egy kicsit, elmondta, hogy a húgomat elrabolták a banditák, de a sérüléseibe belehalt. Egyedül maradtam a romok között, pár napig a fájdalomtól mozdulni sem bírtam, csak poroszkáltam a halottak között sírva és megtörten. Akkor éppen arra járt egy vándor, egy Gale Raregroove nevű fiatal és erős férfi. Megsajnált és magához vett. Saját fiaként nevelt, gondomat viselte. Egy barátjával, egy közös vállalkozásban, egy Demon Card nevű céhben dolgoztak, amik gonosz démonok irtására specializálódott. Gale magához vett a céhbe, ahol megtanított bánni a mágiával, ami mindig is a testemben bújt szunnyadva. A fegyvermágiát mutatta és tanította meg, mivel ő is abban jeleskedett, így a kardforgatást is elsajátítottam. Mindig is ilyen apára vágytam, mint ő, szinte teljesen elfeledtem a múlt fájdalmát – elmosolyodtam a szép emlékek hatására – de aztán tizenöt évesen úgy döntöttem, hogy elég erős vagyok már, hogy útra kelljek és megkeressem az elveszett húgomat. Nem tudtam, hogy hol lehet, hogy él-e még, de a remény erősen él bennem a mai napig, és amíg van, reményem addig nem adom fel! Elmondtam Gale-nek az elhatározásom, aki habár nehezen engedett útnak megértette az indítékaimat. Hisz a húgom az egyetlen vérrokonom, aki maradt számomra. Gale lelkemre kötötte, hogy amint megtalálom, elhozom őt és visszatérünk a Demon Card-ba, valamint útravalónak odaadta ezt a tekercset amint az imént látott. A Szent Remény Tíz kardja Gale szerint az én hozzám illő legtökéletesebb fegyverek, és ha meg akarom találni a húgomat szükségem is lesz az erejükre. Ezért vagyok úton, a fegyverek után kutatva, hogy megtalálhassam és megvédhessem a húgomat és a szeretteimet! – léptem előre hősies pózban.
Az öreg csak bámult rám, tovább pöfékelve. Látszólag nem érdekelte az önéletrajzom, de valamiért megvárta, amíg befejezem. Ismét hörgött és kérdezett:
- A nevedet még mindig nem árultad el és azt sem, hogy mégis mit akarsz tőlem?
Valóban elfelejtettem a bemutatkozást, zavaromban megvakartam a tarkómat és vigyorogva kértem elnézést:
– Tényleg, bocsásson meg, a nevem Eddard Raregroove, Gale Raregroove nevén élek és tudomásomra jutott, hogy magánál van az egyik kard a Szent Remény Tíz Kardja közül.
– Valóban? És elmondod miért is kellene odaadnom neked egy ilyen értékes fegyvert, még ha a nálam is volna?
– Kérem! Bármit megteszek érte! Pénzem igaz nincs, de jó munkaerő vagyok és hajlandó lennék megdolgozni érte, kérjen cserébe bármit, én… ekkor az öregember felállt, felvette maga mellől a sétapálcáját és elém lépett.
– Győzz le.
– Tessék? – néztem le rá kicsit vigyorogva az alacsony apókára.
– Ha le tudsz győzni, akkor tiéd a kard.
– Ezt nem gondolhatja, komolyan én nem fogok egy… ááá! – ekkor hatalmasat csapott a botjával a lábamra, majd egy következő csapást is mért volna, de az elől sikerült hátralépnem. Olybá tűnik nem viccel. Kitartottam a kezemet oldalra – Ex-quip: Magic Sword! – megjelent a kezemben a másfél kezes kardom, amit még Gale-től kaptam.
Rátámadtam az apókára, nem akartam nagyon bántani ezért csak óvatosan indultam. Ő könnyűszerrel hárított és újra lábon vágott. Egyre dühösebben és komolyabban kezdtem el támadni, de ő minden egyes alkalommal kivédte és erősen visszatámadott, amik természetesen mindig betaláltak. Órákon át küzdöttünk, míg végül egyetlen karcolást sem tudtam rajta ejteni, még csak a verandáról se tudtam leszorítani. A fáradtságtól és az ütésektől, teljesen kifújtam, csak álltam remegő testel, összeverve és tartottam a kardom. Az apóka csak odalépett és a homlokomat a bottal megtolva hanyatt is dőltem.
Mikor felébredtem az ájulásból, az apóka otthonában voltam, kisebb sebeim ellátva, kényelmesen feküdve egy ágyban. Mellettem ült ő, és a térdén egy hatalmas, kardot törölgetett. Hossza, mint egy másfél kezes kardé ellenben szélessége, mint négy penge egymás mellett! Gyönyörű kard volt, egy írás is volt a pengém „Eisen Meteor”.
- A neve Eisen Meteor, az Acél Kard. Nincs különös mágikus ereje, de egyike a Szent Remény Tíz Kardjának. Az én családom őrizte több emberöltő óta. Vártunk arra, akiben meglátjuk azt, ami kell a kardok viseléséhez. Azt, hogy mégis mit kell meglátnunk sosem mondta el senki, nem is tudom, az őseim eddig nem adták oda senkinek, de én személy szerint úgy hiszem, benned él a remény és az akarat, ami igazán fontos. Ha ez nem tetszik a halott öregemnek, akkor meg forogjon csak a sírjában, nekem aztán mindegy! – mondta, majd hörgött egyet ismét.
Megpróbáltam felülni, de nem sikerült, mindenem fájt.
– Pihenj egy kicsit. Ha felépültél, akkor viszont fogd a kardod és takarodj. Folytasd utadat! – hirtelen elkomorodott – de ez csak az első kard és még mindig ezt a legkönnyebb megszerezni. Vigyázz magadra az utadon fiú… –azzal elhallgatott és amint kipihentem magam egy nap után, hozzám vágva a kardot kirúgott a házából. Én újult erővel és reménnyel indultam ismét a világba. Az első kard megvan, maradt kilenc. Nem fogom feladni, míg meg nem találom mindet és a húgomat!
Ez az én történetem.