Demon D. Lance

Név: Demon D. Lance
Nem: Férfi
Életkor: 20
Mágia: Sötétség mágia
Céh: -

Jellem: Elképzelhetetlenül szemtelen, öntelt, nagyszájú és mindenkivel kötekedik. A baj mindig a nyomában jár (vagyis inkább elüldögél egy csendes sarokban, és várja, hogy Lance belebotoljon). Nehezen enged másokat a bizalmába, mert a gyerekkorában történtek eléggé rányomták a bélyegüket a jellemére. De ha valakinek tényleg sikerül a bizalmába férkznie, egy megrendíthetetlen szövetségesre tesz szert. Az árulást nehezen viseli, általában maga keresi meg és végzi ki az árulókat.

Kinézet: Átlagos magasságú, félhosszú, fekete hajú. Sárga íriszei és jobb szemét takaró szemkendő általában figyelemfelkeltő, épp ezért ismeretlen környezetben végtelen számú csattal ellátott kabátjának magas gallérját és csuklyáját használja arca elrejtésére
Felszerelés: Szemkötője mágikus, kapcsolatban áll a látóidegével, így egy mű szemként funkcionál, valamint némi pénzt tart magánál.

Előtörténet:

Éjfél volt. Az emeleti szobában a gyermek sárga szemei felpattantak, mintha megérzett volna valamit. Bár alig múlt három éves, már járni és beszélni tudott, és egy fokkal értelmesebb volt hasonló korú társainál. A takarót az orráig húzta, és úgy kémlelt körül. A függöny nélküli ablakon bevilágított a telihold, elegendő fénnyel látva el a szobát. Ám ha ez nem lett volna elegendő, még egy piciny éjjeli lámpa is pislákolt a szekrényen, hogy ne féljen. Minden normálisnak tűnt, azonban valami mégis zavarta. Összeszedte minden bátorságát, és bekémlelt az ágy alá. Egy aprócska pók futkározott fel-alá, de azon kívül semmi nem volt. Akkor mi lehet? Visszabújt a paplan alá, és újra megpróbálta átlépni abba a másik világba, ahol vattacukor hegyek várják…
Ekkor volt az első gyanús zaj. Odalent, az anyja szobájában összetört egy üveg. A fiút félelem fogta el, így halkan kicsusszant az ágyából, és megindult a szobájának ajtaja felé. Ekkor volt a második zaj, egy csattanás. A gyerek finoman résnyire nyitotta az ajtót, és lábujjhegyen elindult lefelé a lépcsőn. Mikor az aljára ért, már hangokat is hallott.
- Miért jöttél? – hallatszott az anyja hangja.
- Nem látogathatom meg a családom? – kérdezte egy mély, dörmögő férfihang. A fiúcska erre kikukucskált egyik szemével. A beszélő magas, barna hajú, szakállas férfi volt: az apja.
- Hagyd ezt a felesleges beszédet! Valami oka van, hogy idejöttél, és az nem én vagyok, vagy a fiam!
- Ő az ÉN fiam is! – üvöltötte némileg hangosabban az apja. Fújtatott, mint egy dühös bika, és fenyegetően nézett az anyjára. Azonban a nő állta a tekintetét.
- Takarodj innen! És vissza nem merj jönni! Hagyj minket békén! – mondta keményen az anyja.
- Igazán? – vágott vissza a férfi, és már fel is kapta az egyik konyhakést. Ami ezután történt, olyan gyors volt, hogy a gyereknek még ideje se volt felfogni. A penge megvillant, és az édesanyja holtan esett össze. A fiú kővé dermedve meredt a fekvő nőre, és nem értette, mi történt. Várta, hogy az anyja felkeljen, és visszavigye őt a szobájába, ahogy mindig, ha rosszat álmodik és leballag a lépcsőn. Azonban nem kelt fel. Az apja már az ajtóban ált, mikor végre felfogta valamicskét a dolgot, és keserves sírásba kezdett. Ekkor a férfi visszafordult. Rosszalló pillantást vetett a kölyökre, majd a földre köpött.
- Ha jobban belegondolok, nem is kell, hogy az én fiam legyen! Egy ilyen sírós kis takonypóc… - Ezzel bevágta maga mögött az ajtót, és eltűnt. Még arra sem méltatta a gyermeket, hogy vele is végezzen. Az pedig csak sírt, sírt, egész éjszaka folytak a könnyei…

… … …

Így kerültem az árvaházba. Az apám végzett az anyámmal, így nem volt senki, aki a gondomat viselné, tehát állami gondozásba kerültem. Nem mondhatom azt, hogy jó életem volt. Bár ezelőtt sem volt túl sok pénzünk, mivel anyám egyedül kereste meg kettőnknek a betevő falatot, az árvaház már mindennek a teteje volt. Nem volt egyéb élelmünk némi száraz kenyérnél, néha egy-egy szalonnabőrnél, és tiszta vizünk se sok akadt. Minden esetre itt találkoztam két hasonló helyzetű sráccal, Tori-val és Gussal. Hamar összebarátkoztunk, és úgy éreztem, lassan sikerül kihevernem a traumát.

12 éves koromig bírtam tűrni az árvaház rettenetes körülményeit. Ekkor azonban megért bennem az elhatározás a szökésre. Tori és Gus is velem akart jönni, és én nem tartóztattam őket. Az ott töltött évek megtanítottak minket a lopakodásra, settenkedésre. Gyakran szöktünk ki a kertben lévő almafához, hogy legalább annyi élelmünk legyen, tehát a kijutással nem volt gond. Hamar az utcán találtuk magunkat, a kérdés azonban az volt: melyik a jobb? Az utcán nyomorogni, vagy az árvaházban szenvedni? Azonban mind egyetértettünk, hogy annál csak jobb lehet…

Mindhárman az utca gyermekei lettünk. Egy keserves évig próbáltunk kéregetésből, gyűjtögetésből megélni. Azonban egy év múlva kénytelenek voltunk egy olyan döntést hozni, amit minden utcagyerek eldönt: éhen halunk, vagy rabolni fogunk.
Nehéz szívvel, de végül a rablás mellett döntöttünk. Én, aki hármunk közül a legfürgébb és legmozgékonyabb voltam, betörtem egy helyi kovácshoz, hogy fegyvereket szerezzek. Ezután, immár kardokkal és buzogányokkal kiraboltunk minden gazdagabb embert, aki arra sétált. A környék három réme voltunk. Már úgy tűnt, haramiaként fogjuk leélni az életünket, akkor jött Gen…

Aiur D. Gen a város leggazdagabb embere volt, híres üzletember, és nem utolsó sorban erős mágus. Szinte istenkísértés volt megtámadnunk, de abban reménykedtünk, az utcán eltöltött idő megerősített minket annyira, hogy együtt le tudjuk győzni.
A tervünknek megfelelően, Tori és Gus a városka egyetlen hídja alá bújtak be, én pedig szemből közelítettem az éppen arra sétáló Gen-t. Az volt az ötletünk, hogy míg velem van elfoglalva, két társam oldalról sikeresen le tudja győzni.
- Nem tudna adni egy kis élelmet? – kezdtem mondandómat. Gen fehér nyakkendőjét végigsimítva, nyugodt hangon megszólalt.
- Aki ennivalót kér, miért hord magával kardot?
~ Franc, lebuktam. Na nem baj, a másik trükkről még talán nem tud…
Kivontam a pengét.
- Nos, nyomaték képpen. Adja ide a magánál lévő összes pénzt!
- És ha nem? – kérdezte. – A híd alatt rejtőző két cimboráddal rám vetitek magatokat, és agyonvertek? – Meglepetésemben elfelejtettem becsukni a szám. Szerencsére Tori és Gus időben kapcsolt, és hamar átdobták magukat a korláton, majd egyszerre támadták meg Gen-t. Ám a mágus karjait hirtelen valami sötét, füstszerű anyag borította be, majd kétszer akkorára nőt, és hamar kicsavarta a fegyvereket két társam kezéből, majd a folyóba dobta. Mindhárman dermedten álltunk.
- Engem a sötétség védelmez. Holmi útonállók nem tudnak kárt tenni bennem. – mondta mosolyogva. Hirtelen azt érzetem, hogy valami a mellkasomnak csapódik. A földre kerültem, és még utolsónak láttam, hogy egy sötét sziluett magasodik fölém. Aztán minden elsötétült…

Egy ágyban ébredtem. Sebeim be voltak kötözve, bár volt pár, amit nem emlékeztem, hogyan is szereztem. Körülnéztem. Egy tiszta, világos szobában voltam, nagy ablakokkal, pompás kristálycsillárral és egy elegáns karosszékkel az ágyam mellett. A fotelben Gen ült, és épp újságot olvasott. Mikor megpróbáltam felemelkedni, hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba.
- Feküdj csak nyugodtan. – mondta a férfi, majd leengedte az újságot. Idegesen forgattam a fejem.
- Hol van Tori és Gus? Hol vannak a barátaim?
Gen mélyet sóhajtott.
- Gyilkos! – sziszegtem. Annyira el voltam keseredve, hogy még ordítani sem bírtam.
- Ezt pont egy útonálló mondja nekem, akinek feltett szándéka volt ugyanez? – vágott vissza keményen. – És egyébként sem én öltem meg őket.
- Akkor ki?
- Erre még nem vagy felkészülve…
Ekkor szakadt el az utolsó cérnaszál.
- NA NE JÁTSZADOZZON ITT VELEM! TUDNI AKAROM? HOGY KI A TÁRSAIM GYILKOSA!
Sárgászöld szemének szigorú pillantása belém fojtotta a szót.
- Ez a társalgás sokkal egyszerűbb lenne, ha nem ordibálnál! – torkolt le. – Ha azt mondom, még nem állsz készen, akkor az úgy van! Én is alig úsztam meg a találkát. A kis akciótokkal esélyt adtatok egy nagyhatalmú feketemágusnak, hogy megpróbáljon kivégezni.
- Szóval azt mondja, hogy miután mindhármunkat legyőzött, jött valaki, aki erősebb mint maga, megölte a társaimat, de maga teljesen véletlenül engem megmentett.
- Majdnem. Nem véletlenül mentettelek meg, hanem mert erőt látok benned. Méghozzá nem is akármilyet. Szóval, bosszút akarsz állni?
- Még szép! – morogtam bosszúsan.
- Akarsz erőt, hogy véghez vihesd a bosszúdat?
Pár másodpercig gondolkodtam.
- Akarok! –feleltem végül.
- Rendben van. Ha felépülsz, megkezdjük a mágia tanulmányaidat. - mondta, majd kisétált a szobából.

* Két héttel később*

- Maga kicsit jónak tűnik feketemágusnak.
- Azért választottam a sötétséget, mert ezt az elemet tartom a leghasznosabbnak. A mágiámnak semmi köze a lelkivilágomhoz. Én inkább úgy tekintek rá, mint egy különös elementál mágiaágra.
Szóval, kezdjük az alapoknál. A sötétség mágia nem más, mint a varázserő fizikai megtestesítése.
Azonban, mielőtt eljutnánk magáig a megtestesítésig, ezeket nyálazd át… - mondta, és egy tucat könyvet nyomott a kezembe.
- Na ne már!

*Egy rakás könyv bemagolása után*

- Most már áttérhetünk a hasznos részre?
Ha ezalatt a gyakorlatot érted, igen. Tehát, most nem elég tudnod, rákell érezned, hogyan testesítsd meg a varázserődet. Egyenlőre ezzel kell megpróbálkoznod! – mondta, majd felemelte az ujját, és egy kicsiny, fekete gömböt hozott létre.
- Ez semmiség… - mondtam magabiztosan…

Természetesen nem volt semmiség. A megtestesítés veszettül nehéz volt, és a gyakorláson kívül még testedzést illetve kardforgatást is tanultam. Így teltek a diákéveim. Bár nehéz és fárasztó munka volt, de így annál nagyobb volt az öröm, mikor az első, kavargó, lilás-fekete gömbömet létrehoztam. Aztán jött sorban a többi gyakorlat: nagyobb gömböt létrehozni, bevonni vele a kezem, megnyújtani, egyre nagyobbra növeszteni. Végül elértem azt a szintet, hogy a mágiámnak és a testi edzésnek köszönhetően képes voltam akár egy asztalt is felemelni. Ezután következett a harci oktatás. Az általam létrehozott gömböt nagy erővel el kellett lőni. Ez volt aztán a feladat…

De végül, sokévnyi kemény munka után megtanultam a sötétség mágia alapjait. Ekkor Gen hivatalosan is fiának fogadott, Demon D. Lance néven. Mindig azt mondta:
- „Ha ez a neved, és jól használod a mágiád, a többi démon azt hiszi, hogy te egy feljebbvalójuk vagy, és békénhagynak…”
A végére egészen megszerettem Gen-sama-t. Sajnos számítanom kellett volna arra, ami következett…

Egy nap épp fogadott apám dolgozószobájába tartottam, ám mikor beléptem az ajtón, szörnyű látvány fogadott. Az árnyékból kibontakozott egy magas, barna hajú, szakállas alak: az apám.
- Lance! Fuss! – kiáltotta Gen-sama. – Ő az! Ő az a fekete mágus! Menekülj!
~ Ezt nem értem? Apám az a nagy erejű feketemágus? Ő ölte meg Tori-t és Gus-t öt évvel ezelőtt?
Több időm nem volt gondolkodni, mert az apám felém fordult.
- Nocsak? Te lennél az a kis pondró, akit akkor életben hagytam? Most nem követem el ezt a hibát. – mondta gonosz vigyorral, majd a földre tette a kezét. – Death Spike! – mondta, majd kihúzott a földből egy csontból készült dárdát, majd egyenesen az irányomba hajította. A sok évnyi edzésnek hála sikerült elkerülnöm a halálos találkozást, de még így is végigvágta a jobb szemem, ami használhatatlanná vált. Felüvöltöttem, a mágus pedig kacagni kezdett.
- Nem így terveztem, de így is jó. Most pedig: Shadow Orochi! – mondta ki az újabb képességének nevét, minek hála öt árnykígyó tekeredett szeretett tanítómra.
- Ne! – ordítottam. A düh dolgozott bennem, így jobb kezemet máris körbetekerte a sötétség. Felkaptam vele a mellettem heverő, véres csontdárdát, és egyenesen a nekem háttal álló fekete mágus hátába döftem. Ahogy a csonthegy a másik oldalon előbukkant, volt apám vészes hörgésbe kezdett. Elengedtem a fegyverét, mire ő haldokolva megfordult.
- Te… hogy… használsz… mágiát?
- Sokkal többet tudok én, mint azt te gondolod. Te öltél meg mindenkit, aki számomra fontos volt. Megbosszulom minden egyes vétkedet! – mennydörögtem, de ezt ő már nem hallotta. Az erős, nagyhatalmú fekete mágust legyőzte egy újonc, mert lenézte. Nem hitte, hogy olyan távolságból, megcsonkított szemmel képes vagyok hátba támadni. De ez az elbizakodottság lett a veszte. Teremtőjük halálával az árnyék kígyók is szertefoszlottak. Odarohantam Gen-sama-hoz…
- Nyugodj meg, Gen-sama… rendbe jössz! Majd Clarice meggyógyít…
- Hagyd ezt Lance… - mondta hamuszürke arccal. – Clarice akármennyire ügyes orvos, nekem már késő. De talán a szemed még rendbe jön… De egy valamit… tudnod kell… mielőtt elmegyek… - mondta akadozva. – Nem… ő …volt az … apád! – nyögte, és kilehelte a lelkét…

A szememen már nem lehetett segíteni, így kénytelen voltam szemkendőt viselni ,bár ezen némilegsegített, hogy mágikusat. Mágikus kapcsolatot tartott fenn a látóidegemmel, így ha nem is tökéletesen,de láttam. Gen sama-t annak rendje-módja szerint eltemették, ahogy egy nagyszerű embert illik. Ellenem vádat nem emeltek, mivel megszabadítottam a világot egy ilyen gonosz mágustól. Nekem azonban már nem volt maradásom a kastélyban, sem a városban. Gen-sama utolsó szavai még mindig ott csengtek a fülemben:
„Nem… ő …volt az … apád!”
Ha ez igaz, akkor talán még él valahol az igazi apám. Meg kell tudnom, hogy ki az!
Így hát útnak indultam Fiore királyságban, hogy célomat teljesítsem, illetve mágiámat fejlesszem.