Demon D. Lance

Démonok Veszte
1. fejezet
Egy rettegett név

A fémkerekek megcsikordultak, s a vonat megállt. Az ülés kissé megzökkent, épp eléggé, hogy kiszakítson halovány álmomból. Mostanában mindig ugyanazt álmodom: Egy szürke szempár néz rám, de az arcát nem látom. Csak a szemét, és egy kedves mosolyt. És érzem, hogy boldog vagyok. Nem tudom, ki ez, valaki a múltamból, vagy netalán a saját képzeletem szüleménye, de rendszeresen visszatér nem ébren töltött óráimban. Megdörzsöltem a szemem, és kiléptem a fülkéből. Az utasok többsége már hatalmas bőröndjeiket fogva az ajtóknál tolongtak, így elég különös látványt nyújtottam fekete kabátomban, csomagok nélkül.
Mikor sikerült lekecmeregnem, egy eddig nem látott város tárult elém. Nem volt az a pompázó, hatalmas város, mint Era, de meglehetősen szép volt. Ahogy elindultam a vasútállomásról, számos gyönyörűen díszített épület, oszlop és szökőkút mellett haladtam el. Eltartott egy kis ideig, de végül találtam egy számomra megfelelő, és megfizethető szállodát.
Belépve a váróba elegánsan bútorozott, világos helyiségbe jutottam, aminek végén két lépcső között helyezkedett el a recepció. Odasétáltam a lakkozott íróasztalhoz, mire a mögötte álló férfi szélesen elmosolyodott.
- Üdvözöljük, uram, hotelünkben. Szobát parancsol? – kérdezte mézesmázosan
- Természetesen. Egy közepesen felszerelt szobát szeretnék, ha van még szabadon.
- Hogyne, uram. Úgy vélem, a 12-es megfelelő lesz.
- Lehetne egy kérdésem?
- Persze, nyugodtan kérdezzen bármit.
- Nem ismerős a Demon D. név?
A férfi csuklott egyet, majd némileg szörnyülködve kérdezte.
- Miért kérdezi ezt az úr?
- Ez egy olyan szállodának tűnik, ahol számos ember megfordul. Gondoltam, volt egy vendégük, akit így hívtak, vagy kapcsolatban állt egy ilyen nevű személlyel.
- Sajnálom, uram, de nem hallottam még ezt a nevet! – felelte idegesen, majd leakasztott a mögötte lógó tábláról egy kulcsot és a kezembe nyomta. – Parancsoljon, a szobakulcs! Kellemes időtöltést!
Sóhajtottam, és kicsengettem néhány gyémántot, majd átvettem a kulcsot és kisétáltam az ajtón. A recepciós még egy darabig kissé szörnyülködve figyelte, ahogy távozom, majd egy másik vendéghez fordult. Azonban mást is észrevettem. Az egyik sunyi, patkányképű alak a hallban nagyon feltűnően vizslatta, ahogy fizetek. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert biztosra vettem, hogy az életben nem látom viszont. Sajnos nem így lett…

Éppen a városban jártam-keltem, és ugyanezt a kérdést tettem fel minden szembejövő embernek. Sajnos itt sem több sikerrel, mert mindenki egy sürgős dolgára hivatkozva elrohant. Volt egy ember, aki a többinél is furcsább volt, mert kérdésem hallatán szó nélkül sarkon fordult és faképnél hagyott.
~ Mi van ezzel a várossal? Bár azt hiszem, jó nyomon járok, ha fájó pontot tapintottam… Bár tudnám, mit jelent ez… ~ néztem fel az égre. Szemeim előtt megjelent Gen-sama arca, mikor az első sötétségből álló gömbömmel próbálkoztam.

„ - Ez lehetetlen! Egyszerűen képtelenség a mágiámat fizikailag megjeleníteni! És mi van akkor, ha egyáltalán nincs is mágiám? – fakadtam ki, mikor már sokadszorra nem történt semmi.
- Óh, tehát a mágia legyőzött. Nagy kár, azt hittem, ennél erősebb vagy! – csóválta meg a fejét mesterem.
- Igen is erős vagyok! – torkoltam le. – De ez akkor is lehetetlen!
- Valóban? – kérdezte sejtelmesen. - Hogyan próbálkozol?
- Ahogy a könyvekben olvastam. Elképzelem a mágiámat, mint egy halovány, fehér ködfoszlányt, aztán elképzelem, ahogy az ujjam hegyébe folyik, és kis gömbbé formálódik. És semmi!
Gen-sama elgondolkodott.
- Elképzeled, hogy magától megcsinálja? Akkor mondok mást: képzeld el ugyanezt, csak ezúttal képzeld bele az akaratodat is, mint hosszú csápokat, amik körülfonják a varázserődet, és kényszerítik arra, hogy azt csinálja, amit akarsz, hogy tegyen. Egy feladat soha nem oldja meg magát, Lance. A sötétség senkinek nem segít önszántából. Ha azonban nem is próbálkozol, akkor az azt jelenti, hogy a feladat erősebb nálad. Nem is gondolnád, mennyi ereje van az akaratodnak! Ezért soha ne add fel! Na, hadd lássam, hogy csinálod!
Azt tettem, amit Gen-sama mondott. Erősen koncentráltam, és ekkor megtörtént a csoda: az ujjam hegyén egy picike, alig másfél centi széles gömb forgott és kavargott… ”
Megráztam a fejem és céltudatosan előre tekintetem.
~ Erősebb vagyok a feladatnál! Akkor is megtalálom az apám, ha bele szakadok!
Megálltam a főtér közepén, és körbepillantottam. Ekkor megakadt a szemem valamin, amit eddig nem vettem észre. Egy utca, amelyre félhomály borult, talaja piszkos volt, ablakai bedeszkázva, a réseken mégis világosság áradt ki.
~ Ha az aljanép sem ad választ, akkor lerombolom az egész várost! ~ határoztam el, és megindultam az utca felé.

Lépteim alig vertek visszhangot a mocskos utcaköveken, ahogy egyre beljebb haladtam a félhomályban. Nem sok jót ígért ez a hely, de én sem tűntem egy nemesi nebántsvirágnak. Magabiztosan lépdeltem, alkalmas helyet keresve a kérdezősködésre, míg egy sötét sarokból elő nem bukkant a már látott cickányképű alak.
- Jó napot, ifjú úr! Csak nem eltévedt?
- Úgy gondolja? – válaszoltam szemrebbenés nélkül. A cickány nevetni kezdett, majd csettintett, mire hirtelen négy izomagyú, morcos képű alak jelent meg mögötte.
- Tudjuk, hogy jó sok pénz lapul az erszényedben! Szóval vagy ideadod, vagy meghalsz! – mondta, majd újra röhögni kezdett.
- Biztos jó sok embert öltetek meg itt, ugye? Biztos itt hevernek a csontjaik a kosz alatt…
- Miért, félsz talán? – kérdezte fölényeskedve.
- Nem, akinek félni kellene, azok ti vagytok. – mondtam démoni vigyorral.
- Igen? Kapjátok el! – adta ki a parancsot, mire a négy izomagy nekilendült. Az első már is célba vette az arcom, hogy egy jól irányzott balhoroggal díszítse. Oldalra léptem az ütés elől, majd tiszta erőből gyomorszájon térdeltem. Köhögve előre görnyedt, mire egy jól irányzott mozdulattal úgy ütöttem tarkón, hogy elterült a földön. Ezt látva egy második bandita rögtön kést rántott.
- Jujj, így sokkal több esélyed van! – cukkoltam. Beszólásom elérte a várt reakciót, így egy függőleges vágással próbált kettéhasítani. Hamar félreléptem, és megragadtam az arcát.
- Saio’nara! Dark Blast! – A lövedék közvetlen közelről érte, így hátrabicsaklott és elvágódott a kövön. A megmaradt két bandita már okosabb volt, és egyszerre próbált nekem jönni. Az egyik egy hatalmas vasgolyót szorongatott, amihez egy lánc kapcsolódott a másiknál jókora fejsze volt.
- Ne már, fiúk, muszáj ezt? – kérdeztem szánakozva. A két haramia összenézett, majd egyszerre indítottak támadást. Illetve indítottak volna, ha nem lettem volna gyorsabb. – Death Spike! – Egyik kezemmel megérintettem a földet, majd előhúztam a csontdárdát. – Most már értitek, miért kérdeztem, hogy vannak-e itt csontok? Na, ki kezdi? – A Fejszés felemelte bitang nagy fegyverét, a másik pedig pörgetni kezdte a láncon tartott golyót. Az egyszerre támadás máskor logikus lépés lett volna, azonban ebben az esetben nem illettek össze a fegyverek. Épp időben ugrottam félre, mielőtt a fejsze lecsapott, és keményen belevágódott a talajba. Sajnos a Golyós már nem bírta lefékezni elhajított fegyverét, így telibe találta társát, aki ettől szédelgve hátratántorodott, neki a falnak, és ő is átlépett álomföldre. Elvigyorodtam.
- Kösz a segítséget. – mondtam megmaradt ellenfelemnek, majd mielőtt visszahúzta volna fegyverét a Halál Tüske markolatával úgy húztam fejbe, hogy ő is követte társait az ájulásba. Balszerencsémre dárdám is ripityára tört, de már nem volt rá szükség.
- Szóval, hol is tartottunk? – kérdeztem.
- Ne… nem úgy gondoltam azt… Nem tudtam, hogy egy nagy erejű mágussal van dolgom… - dadogta.
- Hát legközelebb jobban gondold meg, kivel kötsz üzletet.
- M.. MÁGUSOK! HOL VANNAK A MÁGUSAINK? – kiáltotta kétségbeesetten.

Már megjelent a lilás-fekete gömb a kezemben, mikor célba ért a segélykiáltása. Az egyik épületből tizenegy-néhány mágus külsejű alak rontott ki. A cickány újra vigyorgott.
- Na most legyen nagy a szád, mágus! Megölni! – adta ki a parancsot.
- Egy, kettő, három… - számoltam magamban. – De sokan vagytok! Ez így nem ér, csak egyesével! – fakadtam ki. Erre a tömeg egy emberként nevetett fel. Hirtelen egy lánglabda repült felém, amit szerencsére egy gyors elhajlással elkerültem. – Hékás, veszélyes a tűzzel játszani!
Ez volt a végszó. Több tűzlabda, széllökés, egy két kő tüske, sőt, még egy Halál Tüskét is láttam felém repülni. Hiába vetődtem és bukdácsoltam, helyenként sikerült megpörkölődnöm, és egy-két véres sebem is akadt.
- No csak, ennyit bír a híres mágus? – rikkantotta a cickány. Ekkor a távolsági harcosok közül kivált néhány fegyvermágus, és felém kezdett lépkedni.
- Ex-quip: Mace! – mondta az elől álló, és rögtön nekem esett. Hatalmas buzogányát a feje felé emelte, és lesújtott. Hirtelen oldalra gurultam, ám ekkor egy másikkal találtam szembe magam.
- Ex-quip: Spear! – Éles fájdalom hasított az oldalamba, ahogy a dárda hegye belém fúródott. Ekkor a buzogányos sem tétlenkedett, és meglendítette fegyverét, ami a mellkasomba vágódott, bizonyára eltörve néhány bordámat… Némi vért köptem, de mihelyt kifújtam volna magam, már jött is a következő.
- Ice Make: Hammer! – Megmaradt erőmmel hátra vetődtem, így a hatalmas jégkalapács pár centire mellettem csapódott a földre, majd szilánkokra tört. Ekkor éreztem, hogy nyomás nehezedik a mellkasomra. Mikor felpillantottam, láttam, hogy egy láb az.
- Ex-quip: Battle Axe! – A rám nehezedő férfi kezében egy csatabárd jelent meg, hogy megpecsételje vele sorsomat.
~ Itt lenne vége?~ gondolkodtam el. ~ Ezért tanított volna Gen-sama? Ennyi volt az erőm? Egyáltalán miért kellett idejönnöm?
Behunytam a szemem, összeszorítottam a fogam és vártam a végzetes csapást. Ekkor azonban egy másik hang szólalt meg.
- Steel Arrow! – Önkéntes hóhérom felhördült. Kinyitottam a szemem és mindent vártam, csak azt nem, ami történt. A férfi mellkasából egy acél nyílvessző állt ki. Bugyborékoló hangot hallatott, és kapkodva próbálta kiszedni a légzését akadályozó tárgyat, de ez életében nem sikerült neki. A nyomás enyhült, végül pedig fogva tartóm összerogyott. Immáron akadály nélkül hátrébb gurultam. Mikor tisztes távolba kerültem ellenfeleimtől, nekitámaszkodtam a falnak, és nagy nehezen feltápászkodtam. Ekkor vettem csak észre, hogy pont megmentőm mellé sikerült érkeznem, és mikor oda kaptam a fejem, egy fehér hajú, magas, széles vállú férfit pillantottam meg, vörös kabátban. Védekezni akartam, de a férfi nem rám nézett.
- R… Roudan… mi… mi csak…
- Nem érdekel, miért csináltátok ezt. Majdnem megöltetek valakit, akit Darius élve akar tudni. Erre nincs mentség. Tudjátok, ki ez? – Mutatott felém.
- N.. nem – nyögte a cickány.
- Ez itt Demon D. Lance!
- D… Demon D? – kiáltotta sipítva.
- Most már érted, kit próbáltál megöletni? Steel Claws! – A férfi kezén hirtelen acél karmok jelentek meg, majd futni kezdett az ellenfeleim felé.
- Ne, Roudan, mi nem tudtuk, hogy… - Tovább nem védekezhetett, mert a karmok egyetlen suhintással felnyitották a mellkasát. Hörögve a földre roskadt, és holtan esett össze. A többi mágus hanyatt-homlok menekülni kezdett, de a férfi gyorsabb volt náluk. Sorban mind az utca kövére hulltak.
Ekkor felém fordult.
- Tudsz járni? – Kérdezte mély hangján.
- I… igen… Viszonylag. Nem kaptam halálos sebet… - Nyögtem. Bár halálosat tényleg nem, a dárda helye és mellkasom veszettül fájt.
- Van innen északra három-négy utcányira egy kórház, ahol ellátnak. Rendben leszel egyedül?
- Ki maga?
- Nem ezt kérdeztem.
- Miért retteg mindenki ebben a városban, ha a nevemet hallja?
A férfi sóhajtott.
- Nem mondhatok el semmit. Még… De ha nagyon kíváncsi vagy, gyere vissza egy hónap múlva. Akkor minden tisztázódik… - mondta, majd beleveszett a félhomályba.

Én pedig számos sebbel, még több kérdéssel a fejemben elindultam, hogy megkeressem azt a kórházat…