Mindenütt jó, de legjobb... (Magánküldetés Celia Lumein, Eddard Raregrove és Nick Webster számára)

A helyzetünk kezd nagyon reménytelenné válni, sehogy sem tudunk előrébb jutni. A tömeg zajongása, a közeledő veszély és a helyzetem reménytelensége, hogy semmit sem tudok tenni mindez ellen kezdett nagyon idegesíteni. Kezem ökölbe szorulva remegett testem mellett és ajkaimba harapva álltam tétován. Mikor már éppen azon voltam, hogy elvesztem a türelmem utolsó morzsáját is, amikor zene szólalt meg, egy régi fiore-i katonai induló dallama majd a tömeg éljenzésére és üdvrivalgására a sátrakból elkezdtek páncélos testőrséggel együtt kivonulni a katonai vezetők. Legelöl egy fekete szakállas kövér fickó lépdel és integet egy idióta mosollyal az arcán, valószínűleg ő sem az élvonalon szokott küzdeni. Mögötte egy mély dekoltázsú fiatal nő, aki csábosan lépdel, öltözéke és stílusa díszes és ékes. A mögötte érkező magas férfinek hosszú fehér haja hátra van fésülve és bozontos bajsza álla alá is leér, őt láttuk a képen, Archibald Wise! A következő egy páncélos alak, akinek arcát sárkánymintás maszk takarja. Utoljára pedig egy középkorú, enyhén borostás, táskás szemű, kopott öltönyű fickó hagyja el a sátrat.
A vezérek felsorakoznak a színpadon, ahol már kisebb sereg gyűlt össze virágokat és ajándékokat szorongató kisgyerekekből, akik most szép lassan végigmennek a vezérek közt és mindenkinek a kezébe nyomnak egy ajándékot, majd egy szál virágot. Közben a színpad elején egy fiatal férfi hosszú, és unalmas beszédet mond, hogy mennyire megtisztelő számára a vezérek köszöntése, valamint hogy milyen fontos a királyságnak… amíg e történések zajlottak én továbbra is a lehetőségeinket latolgattam, ami egyre nagyobb és nagyobb kétségekbe szorított.
Szemem sarkában egy furcsa árnyat érzékeltem, majd egy olyan furcsa érzés fogott el, hogy mintha láttam volna valakit a házak tetején. Jobban körülnéztem a tömeg felett és újra felbukkant egy gondatlanul, álcázatlanul hagyott fekete köpeny amint egyik tetőről a másikra ugrik. Megpróbáltam követni a szememmel a mozgását, amikor egy újabb, majd még újabb alakokat véltem egy-egy röpke pillanatra megpillantani. Többen vannak! Ez már nem játék!
A következő percekben gyermekek olvasnak fel verseket és köszöntőket a vezéreknek, miközben előkészítik számukra a színpad mellett az italokat, valamint a tömegben is járnak körbe emberek, italt osztogatva, de én akkor sem vettem volna, ha egyáltalán ide tudott volna valamelyikük jutni hozzám ebben az iszonyatos tömegben, hisz most fontosabb dolgok is vannak az iszogatásnál, emberéletek forognak kockán!
Tekintetem visszatévedt a vezérekre és a veszélyre már kiélezett paranoid szemeim hirtelen a páncélos alakra, aki furcsán fészkelődött, toporgott, páncélját igazgatta, mintha nagyon ideges volna. De vajon miért? Úgy döntöttem kicsit szemmel tartom. Mikor a vezérek odébb állnak a színpad szélén lévő székekhez, hogy leüljenek és végignézzék a magnoliai színjátszó kör előadását, a páncélos lassan lesétál a lépcsőn, és visszamegy a sátorba. Ekkor Celia lép mellém, amire kicsit megijedek, hisz annyira próbáltam érzékeimet élezni, hogy védtelenné váltam még az ilyen kis meglepetés ellen is. Aggasztó híreket hozott, a tömegből azoknak a furcsa gépeknek a kattogását hallotta. Elmeséltem neki, amit láttam, majd eldöntöttük, hogy ő a gépek nyomába eredén pedig megpróbálom a tető gyilkosait elkapni. Mikor elindultam volna még egyszer a sátor felé néztem, a páncélos alak túlontúl ismerős volt számomra. Ekkor vettem csak észre, hogy a korlátnál már nem strázsálnak őrök, mindenki el van foglalva az ünnepély szertartásos pontjaival. Kihasználva ezt az alkalmat megpróbálok átjutni a kerítésen a sátor felé.

Alig indultam el a gyülekezet közepe felé, rögtön mellettem már is megszólalt az a hátborzongatóan ismerős kattogó hang, a mit sem sejtő emberek közt, nyilván álcában, átlagos embernek öltöztetve, ezért nem vette észre még senki. Kicsit meg is torpantam mellette az ijedségtől, ahogy belegondoltam, hogy engem viszont észre vehet, de aztán megnyugodtam, hiszen honnan tudhatta volna, hogy én őket keresem.
Tovább dulakodtam a rengetegben, voltak akik nem vették jó néven átjutási szándékomat, és csak morogva engedtek el maguk mellett, én persze csak szó nélkül haladtam előre. Lassan kiértem a sűrűből és a tér széle felől újabb csörgéseket hallottam
~ meg van a második~ jegyeztem fel magamban és már indultam egy újabb mechanikus forrás irányába, a színpad bal oldala felé. Az ember seregben, az őrök közelében, ott álldogált egy harmadik észrevétlenül. Kicsit jobban összehúztam magam, miközben köröztem a tömegben,nehogy a tetőről lássák, és gyanút keltsek, hátha találok még fogaskerék hajtotta lényeket. Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy csupán 3 van, és nem egy egész századnyi, a gond viszont az volt, hogy igen távol álltak egymástól, így és sajnos egyiket sem tudom a nélkül kiiktatni, hogy bárki észre ne venne.
Gyorsan kellett cselekednem, ezért úgy döntöttem, hogy a sátor mellet lévőt iktatom ki, onnan talán gyorsabban jutok fel a színpadra, hogy segíthessek a másiknál, és a harmadik a tér szélén álló, elég távol van ahhoz hogy időben reagálhassunk a lépésére. Csak szaporáztam a lépteim, próbáltam minél fürgébben áthaladni az emberek közt, reméltem, hogy odaérek, mielőtt történne valami galiba.
Hallottam hogy közel járok, és nem kevés kétség merült fel bennem döntésemben, de nem volt mit tenni, időnk vészesen fogyott. Célpontom körül belül 2 méterre lehetett tőlem, én pedig felkészültem a támadásra. Ugyan úgy, ahogy a raktárban, itt is gyors munkát kellett végeznem. A Sikoly mágiámra fókuszáltam ismét, de egy hirtelen eszembe ötlött egy másik megoldás, mégpedig a csizmámba rejtett vékony hegyű tőr. Ez kockázatosabbnak tűnt, mint a mágia használata, egyetlen pontatlan próbálkozás, és kudarcba fullad a mentőakciónk. Mégis úgy éreztem, meg kell próbálnom, ezzel talán nem hívom fel mindenki figyelmét magam körül főleg a gyilkosokét, arról nem is beszélve, hogy megkímélem az emberek dobhártyáját.
Koncentrálnom kellett, kizárni mindenféle zavaró zajt, és megkeresnem a lény gyenge pontját, egy olyan apró részt ahol a fogaskerekek csikorgása a lehető leghangosabb, legvédetlenebb. Egyre közelebb araszoltam hozzá feltűnés nélkül, lassan elővetem a tőrt és pontosan a mecha-szörny mögé álltam. Kezeim remegtek az idegességtől, ám az érzés azon nyomban elmúlt, amint megtaláltam a lény gyenge pontját, a háta közepének tájékában. Nem is voltam rest, egy hirtelen szúrással a tőr két kerék közé ékelődött, és átszakította a ruhát, ami álcázta őt. Egész teste megrándult, majd megdermedt, mint egy szobor, én pedig egy újabb erőfeszítéssel megpróbáltam szétfeszíteni a mechanikáját. Sikerült is, a lény darabjaira hullott, az emberek körülöttem ijedtükben szétugrottak és meglepetten kiáltottak sikkantottak fel, de nem volt időm magyarázkodásra, átmásztam a lánckerítésen egyenesen a sátorba vettem az irányt.
A sátorban már ott volt Eddard, épp készült hogy leleplezze a gyilkost, aki az immár halott Wise hadnagy képében tartózkodik a színpadon. Kint már megindult a nyüzsgés, hallottam hogy nincs rendben, gyorsan felrohantunk a színpadra, hogy lerántsuk a leplet a gyilkosról

Gond nélkül be tudok surranni a sátorba, párnázott székek és egy kis asztal fogad, ami tele van édességekkel, amik normális esetben igencsak le tudnának foglalni, de jelenleg fontosabb dolgaim vannak. A páncélos alak ott ül az egyik székben és idegesen dobálja le magáról a páncéldarabkáit, légzése pedig kifejezetten nehézkes és erőlködős volt, szinte már fulladozott. A sisak alól egy fiatal férfi arca bukkant elő. Szemei mélyvörösbe fordultak és könnyeztek, orrából is ömlött a takony, mintha nagyon meg lenne fázva. Tettem felé néhány bizonytalan lépést, hirtelen mikor elég közel értem elkapta a nyakamat és közelebb húzott magához. A tekintete miatt, ami tele volt fájdalommal és erőlködéssel volt tele annyira lesokkolt, hogy mozdulni sem tudtam. Látszott, hogy az a pár szó is nehezére esett mire kinyögte:
-Wise már...halott...ott...ott van...si...siess...
Ezután elernyed a keze és teljesen elgyengült a teste. Holtan lazult el örökre és némán félrebillenő fejjel és elüresedő tekintettel. Ekkor tűnt csak fel, hogy nyakának jobb oldalából egy kis zöld nyilacska állt ki. Kihúztam és láttam, hogy valami zöld folyadék csöpögött róla, valószínűleg méreg végzett vele. Nem tétováztam, azonnal kirontottam a sátorból. Eközben a gondolataim hevesen peregtek és magamban szitkozódtam, hisz felvillant előttem az egyik könyv címe, amit láttunk: ’Álcázás és Rejtőzködés’. Amint kilépve megpillantottam Wise-t ahogy ott ül fenn a színpadon, azonnal tudtam, hogy milyen ostoba is voltam. Megpróbáltam felrohanni a színpadra, kardomat előhúzva Wise felé vetettem magam…

Gyorsan letettem a sátorba hátizsákom, hogy ne legyen útban, ha netán harcra kerülne a sor. Mire felértem volna a színpadra már feszült volt a helyzet, Eddard és a leleplezett hamis Wise már fent volt.
- Csak pár másodperc kellett volna, hogy sikerrel járjak... de ti tönkretettetek mindent... – szűrődött be hangja a gyilkosnak tökéletesen a sátorba.
~Most kezdődik csak a baj~ készítettem fel magam az elkövetkezendő eseményekre, s igazából azt reméltem, hogy a gyilkos csak eliszkol, és ott hagy csapot papot, velünk együtt. Agyatlan robotok ellen harcoltam már, és szerencsémre elég egyszerű volt miután rájöttem a gyengéjükre, ellenben ez most más, élő embere ellen először nem is gondoltam, hogy valaha is használni fogom képességeimet, mikor mágiát kezdtem tanulni.
Felértem a színpadra és az imposztor újra megszólalt.
- Vesztettem, és ezt belátom... de nem adom magam könnyen!
Alig mondta ki e szavakat, valami furcsa zúgás jött a színpad alja felől, majd valami különös mágikus zajjal elindult alólunk fölfelé, és körbevette a színpadot. Nem találkoztam még ilyennel, de annyit kitaláltam, hogy megakadályozza, hogy elmenjünk. És nem csak az esetleges menekülést akadályozta, de a körülöttünk lévő tömeget sem hallottam tőle, ez egészen kapóra jött, tökéletesen hallottam, és nyomon tudtam követni Eddard és a gyilkos minden apró moccanását, arról nem is beszélve, hogy az alattunk lévő színpad üreges fa tákolmány volt, így minden neszt felerősített.
A következő pillanatban ellenségünk két oldalán pengék fémes hangja fenyegetőzött, miközben mi tétován, megfeszülten vártuk következő lépését.
Nem is kellett rá sokat várni, nagy dobbantással, fürgén indult egyenesen felénk, és épp hogy csak reagálni tudtam az apró dobótőrökre , amik veszélyes gyorsasággal hasították felém a levegőt. Gyorsan lebuktam, majd oldalra vetődtem, hogy az alacsonyan érkezőket is kikerüljem. Gyors mozgása, már szinte össze zavaró volt, először úgy éreztem kerüli a közelharcot,de hirtelen irányváltásával ezt megcáfolta, az utolsó pillanatban kaptam elő csizmámból a rejtett tőrt, hogy kivédjem magasabb csapását ami egyenesen a torkomnak irányult, s eközben a másik oldalán újra pengék csendülve ütköztek egymásnak, ahogy Eddardnak is próbált kiosztani egy két vágást. Mindketten próbáltunk visszatámadni, de ügyesen kerülgette minden próbálkozásunkat. Hirtelen kissé hátraugrott, és vészjósló mozdulatokat tett a levegőben, két kezével. Mindkettőnket váratlanul ért a mágiája, a szél akarata szerint mozdult, és erős csapásaival, mindkettőnket hátradobott, és nagyot puffanva értünk földet.
Meg kellett egyeznünk valamiben Eddardal ha le akarjuk győzni a lassan nevetve felénk sétáló gyilkos, aki már elő is készítette a pengéit hogy végezzen velünk. Csak pár szóban tudtuk megbeszélni a tervet, ami nyomban be is kellett vetnünk, hisz a gyilkos már csapott is volna.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam és minden erőmert bevetettem következő mágiámba.
- Howling!- Kiáltottam, és kiáltásomat hangos üvöltés szerű zaj kísérte,és ellenfelünket hátratántorította.
Fájdalmasan ordítva hőkölt vissza miközben a mágiám tartotta. Eddardnak, több sem kellett, egyből nekiesett, és kardjával ütöte ahol érte. A mágiám véget ért, és a gyilkos a hátára zuhant, Eddard viszont nem vesztette lendületéből, és egyetlen szúrással kardja áthatolt testén, még a színpad is belereccsent az erejébe.
Meglepődtem, társam milyen hirtelen végzett az alattomos fickóval, nekem eszembe sem jutott volna más, azon kívül hogy harcképtelenné tegyük. Amint legyőztünk, a színpad körül, lévő mágikus fal halk zúgása megszűnt, és mi levonultunk a színpadról. Örültem, hogy Eddardnak semmi komoly baja, és hogy én is megúsztam viszonylag ép bőrrel, de csaló meggyilkolásán igen csak elgondolkoztam, nem tudtam jó döntés volt-e vagy sem. A körülöttünk lévő tömeg hálás ujjongása zökkentett ki gondolataimból, és a kapitányok elismerő gratulációja megnyugtatott kissé.
-Gyertek a tér északi részén lévő Részeg Mágus fogadóba!- hallatszott mögülem egy idegen hangja. Igyekeztem magamba tartani meglepettségemet, és miután elvonultunk a tömegtől, közöltem Eddardal a titokzatos meghívást. Gyanúsnak véltem, de egy olyan ember, aki az én hallásom is kijátssza és úgy kerül a hátam mögé, már rég végezhetett volna velem és akárkivel, anélkül, hogy bárki észre vette volna a tettest.
El is indultunk, ketten a fogadóba, amiről véletlenül hallottam már, de nem éppen jókat. Kellemeset kellett csalódnom, vagy legalább is az ünnep alkalmával viszonylag rendezettebb volt a hely, és nem egy szokásos verekedés közepébe nyitottunk be. Eddard észrevette az egyént aki idehívott minket, és indultunk is az asztal felé.

Egy pillanatra azt hittem, hogy sikerül eltalálnom kardom csapásával, de az utolsó másodpercben kabátja ujjából előbukkant egy tőr és blokkolta a pengémet. Erre a jelenetre a színpadon tartózkodók lesietnek a helyszínről, ellenben Celia felérkezik, legnagyobb örömömre sértetlenül, tehát ő is sikerrel járt a robotokkal.
-Csak pár másodperc kellett volna, hogy sikerrel járjak... de ti tönkretettetek mindent... – morogta ellenfelünk miután levette magáról az álcát, így most már teljesen biztosak voltunk benne, hogy ő az a gyilkos, akit keresünk - Vesztettem, és ezt belátom... de nem adom magam könnyen!
A színpad köré ekkor egy mágikus felhúzódott fel, meglepődöttségemben hátraszökkentem és idegesen szorítottam rá kardom markolatára, nem igazán szerettem a bezártságot. Ahogy elnéztem ellenfelünket inkább meg sem próbáltam, hogy ki tudnék-e jutni a falon, ez a férfi túl megfontolt és eddig is mindig egy lépéssel előttünk járt, biztosan minden eshetőségre felkészült. Csak mi hárman maradtunk a mini arénában, innen se ki, se be. Kettőnknek kell végeznie ezzel a gaztevővel, hogy többé ne árthasson senkinek.
Ekkor hirtelen jött gyorsasággal megindult felénk, léptében dobótőröket előre küldve próbált megzavarni és megsebezni minket, csak úgy záporoztak ruházata rejtett zugaiból a pengék. Kettőt sikerült a kardommal kiblokkolnom, egy elől kitértem, de egy utolsó túl gyors és precíz volt így csak csökkenteni tudtam a kárt, így is végigkarcolta a vállamat. Celia is sikeresen kikerülte az első támadássorozatot, de rajta már ott is volt a gyilkos és tőreivel támadt rá. A lány is előkapta rövid pengéjét a csizmájából és az utolsó pillanatban blokkolt a csapást, így fellélegezhettem, de ellenfelünk nem adott nekem túl sok időt a bámészkodásra, engem is szurkálni kezdett. Túl gyors volt hozzám képest, minden csapását éppen csak el tudtam kerülni, de ellenreakciót már nem tudtam tenni. Ez alatt viszont Celia támadási felülethez jutott, ki is használta, de a férfi kitért előle. Elvonva a figyelmet rólam én is meglendítettem a kardomat, aminek súlyos pengéje végzetes lett volna, ha nem tér ki az elől is. Egy lépéssel hátra távolságot növelt közöttünk, majd kezével mágikus mozdulatokat tett, mindkettőnk felé egy-egy fél méteres szélpenge röppent. Megdöbbenésemben, hogy a gyilkos még varázsolni is tud csak annyira volt időm, hogy keresztbe tegyem magam előtt a kardom pengéjét és hátulról megtámasztva lapját ellenálljak a szélnek, pár pillanatig meg is tartottam, de túl erős volt, így hanyatt és hátra lökött az ereje. Szemem sarkából láttam, ahogy Celia is a földre kerül. Hangosat csattant a hátam a fa színpadom, de gyorsan össze kellett szednem magamat.
– Ez így nem lesz jó! – mondtam fogaimat összeszorítva a lánynak – támadjunk együtt!
– Megpróbálom lebénítani – mondta miközben feltápászkodtunk és a gyilkos már megint felénk vetette magát.
– Akkor hajrá! – kiáltottam bátorítóan miközben rohamra készültem.
- Howling! – a lány varázslata hatására a levegőben hangosan csikorgó és ordító hangjegyek száguldottak az ellenfelünkre, akit eltalálva ledermesztették azt, látszott rajta, hogy fájdalmasan érte a varázslat, de nem volt időm sajnálkozni. Előre lendültem először balról vízszintesen vágtam felé a kard lapjával olyan erősen, ahogyan csak tudtam, éreztem bordáinak reccsenését ahogy az oldalához csapódott, majd visszafelé, felfelé lendítve a kardom áttéve a másik oldalra, jobbról egy felülről lefelé irányuló vágást ejtettem a felsőtestén, a pengével. Ahogy kardom hegye elérte a földet jobb vállammal, ami a lendülettől előre került nekifeszültem így döntve a földre őt. A lány varázslatának hatása alól már megszabadult igaz, de még így sem tudott már mit tenni, mikor kardomat függőlegesen tartva felé emeltem és egy dühös ordítással teljes testsúlyomat beleadva a színpad padlójához szögeztem a testét.
A kardomon támaszkodtam úgy fújtam ki magamat az élettelen test felett, megpróbáltam legyűrni magamban a harci láz és adrenalin mámorát. Hallottam, ahogy eltűnik a mágikus fal és a tömeg, aki szemtanúja volt a küzdelemnek győzedelmes örömujjongásban tört ki és ünnepeltek minket. Kihúztam a kardomat a testből és végignéztem a pengét. Ellenfelem vére vörösen csillogott a napfényben, a szaga megcsapta orromat, ahogyan frissen csöpögött a padlóra. Megöltem egy embert, a harc hevében gondolkozás és hezitálás nélkül. Végeztem vele a kegyelem legkisebb szikrája nélkül. A tömeg hősnek kiáltott minket, éjjeneztek és ünnepeltek, de hangjuk mégis elhalkult és elhalványult, ahogy rádöbbentem mit tettem. Mi vagyok én? Eddigi életemben az igazságosságot és az életet éltettem, most pedig egyszerűen elvettem valaki szikráját, ami nem tér többet vissza. Akármit is tett ez a férfi mégiscsak egy ember volt, olyan, mint én.
Már épp kezdtem volna belesni egy mély lyukba a lelkem mélyén mikor Celia odalépett hozzám. Elmondta, hogy hallotta valaki hangját, aki azt mondta menjünk a Részeg Mágus nevű fogadóba. A lány hangja kizökkentett a kétségbeesésből, és ahogy ránéztem eszembe jutott mi van most és mi lesz, segített felejteni, hogy mi történt pár perce. Fel is kerekedtünk ketten és elhagytuk a helyszínt. Celia ismerte az utat, belépve nem volt túlságosan bizalomgerjesztő hely, de az ünnepség miatt kellemesebb arcok is fogadtak bennünket nem csak söpredék. Észrevettem ahogy az egyik sarokban egy sötét alak felénk int, oda is mentünk hozzá.

Leültünk a csuklyás férfival szemben. Arcát nem mutatta meg nekünk teljesen, érdekes fehér, sokféle díszítésű speciális ruházata mögé rejtőzött. Kellemetlen érzés fogott el, kényelmetlen volt a társaságában lenni, túlságosan is hasonlított az előző gyilkoshoz a kisugárzása számomra.
-Úgy hiszem, köszönettel tartozom nektek! Nagy gondot vettetek le a vállamról, és a városéról is egyaránt! Rászolgáltatok a jutalomra mindkét féltől! - ezután újabb alak lép elő a sötétből hasonló, de visszafogottabb ruházattal és egy vörös selyemkendőt rak elénk, amit aztán ki is nyit.
-Szerény ajándékok, de talán kedvetekre tehetek velük!
Egy-egy nyakláncot nyújtott nekünk, amin furcsa szimbólum található, el is vettem és megcsodáltam, míg a férfi elmagyarázta mi is az:
-E tárgy, ha nálatok van, érdekes képességgel ruház fel. Megérzitek, ha valaki rossz szándékkal bámul, vagy figyel titeket az árnyakból. Mi csak Őrangyal pecsétnek hívjuk. – ezután a másik az árnyékokba olvadt, míg, aki eddig beszélt felállt az asztaltól.
Színpadiasan meghajolt és elköszönt.
-Ezio auditore da Fiore, szolgálatotokra! – majd megfordult és elment. Én pár percig még ültem ott és az amulettet nézegettem, majd felvettem a nyakamba és a pólóm alá rejtettem. Mikor Celia-val végül elhagytuk mi is a fogadót, kint hivatalnokok, katonai tisztek és vezérek fogadnak minket, hogy hálájukat fejezzék ki a tetteinkért. Csodálkoztam, hogy nem vették észre, amikor elhagytuk a színpadot és csupán most találtak ránk, de nincs mit tenni. Rengetegen akartak velünk kezet rázni, sok ismeretlen arc, rengeteg szónoklat és magasztalás, de ezen is túlestünk, a végén mindkettőnknek adnak jutalomképp némi hálapénzt.
Ceila-hoz egy díszes kinézetű férfi lépett és kedves mázas szavaival egy mágus céhbe invitálta. Nos, igen, ez a kaland is véget ért, nekem pedig ideje volt indulnom.
-Oh, köszönöm, ez igazán megtisztelő, köszönöm... Azthiszem elfogadom az ajánlatát! Kérem, várna egy kicsit, amíg elbúcsúzok? – Celia felém fordult -Nos, igazán örülök, hogy sikeresen végződött a fdeladatunk, azthiszem jó csapat voltunk,-mosolyodik el Cellia-Remélem újra összefutunk majd.
Kedvesen rámosolyogtam ismételten elfelejtve, hogy ő azt nem látja.
- Én is örültem a találkozásnak! Vigyázz magadra és minden jót a továbbiakban!
-Köszönöm, neked is sok szerencsét Eddard! – Megfordultam és elindultam. Nem tudtam merre tovább, nem tudtam, hogyan tovább, de eddig is így csináltam. Egy újabb fejezet lezárult és nincs más dolgom csak a következőbe kezdeni.

Körülöttünk zajongott a kocsma, de hál istennek nem fordítottak ránk figyelmet, így nyugodtan leülhettünk a titokzatos idegenhez
- Úgy hiszem köszönettel tartozom nektek! Nagy gondot vettetek le a vállamról, és a városéról is egyaránt! Rászolgáltatok a jutalomra mindkét féltől!-
Nem értettem hirtelen miről beszél, de végül is valószínűleg látta mi történt a téren és talán még köze is van hozzá, különben mért hívott volna minket ide
Eléggé gyanús volt ez a az egész, de furcsa mód hangjában nem éreztem semmiféle rossz szándékot, kissé zavartan szorongattam a most ölemben heverő hátizsákomat.
~Mikor lettem én ilyen szkeptikus?~ lepődtem hirtelen magamon, bár az utóbbi időben, mióta egyedül járkálok ide-oda idegen helyeken, egyre többet szólítanak meg idegenek, furcsa okokkal, inkább azon kéne meglepődnöm, hogy eddig semmi rossz nem történt.
Egy újabb idegen lépett közel az asztalhoz és matatni kezdett valamit a kezében, és két kisebb tárgyat rakott elénk.
- Szerény ajándékok, de talán kedvetekre tehetek velük!- Szólalt fel újra az előttünk ülő fiatal férfi.
Eddardal kezünkbe vettünk egyet-egyet, ujjaim könnyedén végigfuttattam a nyakláncon, s a medálján egy számomra ismeretlen jel rajzolódott ki.
- E tárgy ha nálatok van, érdekes képességgel ruház fel. Megérzitek, ha valaki rossz szándékkal bámul, vagy figyel titeket az árnyakból. Mi csak Őrangyal pecsétnek hívjuk.- bökte felénk az idegen lazán.
Az eddig mellette álló alak elindult, halk léptekkel, majd az előttünk ülő is felállt
- Ideje mennem. Oh, igen, még be sem mutatkoztam. - Fordult vissza az idegen, hirtelen, csak akkor halottam meg páncéljának neszeit, csörgését, és érdekes módon a gyilkos ruhájára emlékeztetett, persze a körülöttünk léve hangzavarból ezt nehezebben lehetett kivenni
- Ezio auditore da Fiore, szolgálatotokra!- Azzal el is tűnt, olyan csendesen, hogy én is alig tudtam követni léptei hangját.
Miután mi is elhagytuk a fogadót, újabb emberek rohantak le minket, hivatalnokok, vezérek gratuláltak nekünk újra, és hosszú perceken keresztül ecsetelték mennyire elégedettek és hálásak, és, hogy még jobban kinyilvánítsák ezt távozásuk előtt még a kezünkbe is nyomtak némi hálapénzt. Miután elmentek, egy újabb idegen közeledett felénk, és kicsit türelmetlenül fordultam oda, mert már azt hittem sosem hagyjuk el ezt a helyet.
-Kedves Kishölgy, ne haragudjon a zavarásért, a nevem Sillian Adeptis, a Lamia Scale egy megbecsült tagja! Engedje meg, hogy elismerésemet tegyem az iméntiekért! Ha nem haragszik meg, végeztem egy kis kutatást Kegyed után, és úgy értesültem, hogy jelenleg semmilyen mágus céhbe nem tartozik! Ha ez valóban így van, kérem engedje meg, hogy meghívjam a Lamia Scale céhbe, Fiore négy legnagyobb céhének egyikébe! Örülnénk, ha egy ilyen tehetséget vendégül láthatnánk!-
Váratlanul ért hogy egy céh akar engem a tagjai közt tudni, Hallottam már egyet s mást a céhekről, de a Lamia Scale-ről, bár nem sokat. Éreztem hogy a kíváncsiság újra úrrá lesz rajtam, egy céh segítségével még többet tudhatok meg a körülöttem lévő világról, ezért úgy döntöttem jót fog tenni ha csatlakozok.
-Oh, köszönöm, ez igazán megtisztelő, köszönöm...- Talán kicsit túl sokszor is köszöntem meg, de kicsit hihetetlen volt, hogy fogyatékosságommal valaha is befogadtak volna egy céhbe .
- Azt hiszem elfogadom az ajánlatát! Kérem, várna egy kicsit, amíg elbúcsúzok? – Fordultam ez után Eddard felé. - Nos, igazán örülök, hogy sikeresen végződött a feladatunk, azt hiszem jó csapat voltunk, remélem újra összefutunk majd. - Mondtam mosolyogva
- Én is örültem a találkozásnak! Vigyázz magadra és minden jót a továbbiakban!
- Köszönöm, neked is sok szerencsét Eddard! –
Köszöntünk el egymástól, majd mindketten elindultunk saját utunkon, én követtem Silliant, aki elvezetett egy hintóhoz, beültünk, és már úton is voltunk a céh épülete felé.
Út közben eszembe jutott hogy a táskám sok ideig őrizetlenül hagytam a sátorban , és azóta nem is ellenőriztem, habár a súlyából ítélve nem hiányzott semmi sem belőle, a cókmókom a helyén, az Oori tojás a rejtekében szunnyadt, a hegedűm pedig mellettem, a tokjában.
Miközben rendezgettema zsákomat, Sillian ismét nagyon udvarias hangvétellel kérdezni kezdett
- Remélem kegyed nem haragszik, hogy félbeszakítom, de..
- Nyugodtan tegezzen csak- szólta mosolyogva, nem nagyon szerettem ha magázódnak velem, és már nem bírtam ki hogy ne szóljak, még ha kicsit modortalanul is beleszóltam a mondandójába, peresze reméltem, hogy nem veszi zokon.
- Áh, rendben, ne haragudjon… illetve, ne haragudj. - mondta kicsit szórakozottan.
- Szóval mint korábban említettem, utána néztem ennek-annak veled kapcsolatban, és úgy értesültem, hogy mestered, egy bizonyos Mr. Reed nevezetű egyén volt.
- Igen igen Mr. Reed- Derültem fel tanítóm neve hallatán. – Nagyon kedves ember, és igazán jó mesterem volt, nem is kívánhattam volna jobbat.
- És megmondanád kérlek, hogy kaptál e tőle valamit?
- … Nem, nem kaptam tőle semmit. – válaszoltam árnyalatnyit szenvtelenül. Nem kotyoghattam ki, hogy egy Oori tojást nyomott a kezembe, mikor épp ő mondta, hogy lehetőleg ne hangoztassam senkinek. Bíztam a Mesterem szavaiban, talán túlságosan is.
-… Oh, értem.- Hangzott a szűk válasz, mintha meglepődött volna, és már nem is kérdezett tovább
Nem tudom mit gondolt abban a pillanatban, de valamiért aggasztott a reakciója.
- Talán történt valami?- kérdeztem aggódva.
- Dehogy is, csak meg akartam róla bizonyosodni. - Próbált megnyugtatni.
Gyanakodva dőltem hátra az ülésen, ám semmi okot nem éreztem arra, hogy kétségbe vonjam a szavát.Azért kíváncsi lettem volna miket tudott meg még rólam.Nem mintha túl sok figyelemre méltó dolog történt volna eddig velem...Vajon azt is Tudja, hogy jó ideje nem bukkant fel az apám? Ezt azonban, valószínűleg közölte volna velem, legalább is remélem.
Az út maradék részében már csak én kérdezgettem a céhről, ő pedig szívesen mesélt tovább, addig amíg meg nem érkeztünk a céh épületéhez.
Odabent úgy tűnt már vártak ránk, egész sokan vettek körbe és üdvözöltek. Örültem a kellemes fogadtatásnak, a Céh vezetője is Ooba Babasaama is megjelent végül, és üdvözölt a maga hangos módján. A céh szimbólumát egy pecséttel illesztették a csuklóm alsó felére, így már hivatalosan is a céh tagja lehettem. Felajánlottak egy szobát a céh fő épülete mellett egy társas lakóházban, elfogadtam, még ha a sok vándorlás miatt valószínűleg keveset maradok ott. Le is pakoltama holmimat, és a nap maradékát új társaim megismerésével töltöttem.