Ki mit tud? - Event Céh nélkülieknek

Kényelmes kis fekhelyet találtam magamnak végre. Egész eddig, látástól mikulásig nem csináltam más, mint egyik melóból a másikba rohantam, hogy meglegyen az ehavi magamra fordítandó összeg. De mindvégig tudtam, hogy egyszer eljön az édes, megérdemelt pihenés. Kellemes kis szellő fújt, mely elég erős volt ahhoz, hogy bár kicsit, de himbálni kezdje a függőágyat, amelyben épp én lustálkodtam. Jobbra, balra, jobbra, balra, jobbra, balra. Csendes nyekergés minden egyes kilengéskor. Normális környezetben talán zavarna, de most olyan fáradt vagyok, hogy meg sem hallom. Elszenderedek. Elsötétül előttem a világ és egy álomban találom magam. Megszokott dolog, hogy akárhányszor elalszom tudatalattim egy álomvilágot tár elém. Fáradtságom mértékét bizonyította álmom pozitív mivolta. Egy lánnyal voltam. Sétáltunk a homokos tengerparton. Meztelen talpunk alatt a langyos homok préselődött szét. Eközben a tenger felől csodás látványt nyújtott a lemenő Nap fénye. A félhomályban csak a lány arcának körvonala rajzolódott ki. Majd mikor megállt, felém fordult, én hosszan csókoltam. Arca ismerős volt, de olyan mélyről jött, hogy nem tudtam egyik ismerősöm arcával azonosítani.
- Jona - hangzott lágy hangja. - Jona... kelj fel. Kelj már fel, te hétalvó.
Ezen sorok nem illettek bele az álmomba. Mégis honnan a francból jöhetett? Igaz, én magam ezalatt nem voltam tisztában azzal, hogy alszom-e, vagy amit éppen látok az megtörténik. A hang egyre erősödött, míg végül hirtelen ütést éreztem és a földön találtam magam. Igen, sikeresen kiestem a függőágyból. Csakis nekem lehet ilyen szerencsém. Kapkodva körbe néztem, sehol senki. Feltápászkodtam, majd ismét a hang tulajdonosa után kutattam.
- Ki az? Tudom, hogy itt vagy, gyere elő!
- Jól van lebuktam - jelent meg egy kisebb ködfelhő előttem és Mia lépett elő rejtekéből. Most is olyan elragadó volt a leányzó, mint mindig. Még kába voltam kicsit, így bambán néztem rá, erre ő komikusra vette a formát.
- Mia vagyok. Tudod, az illúzió mágus barátod...
- Tudom, tudom. Bocsi, még nem ébredtem fel teljesen. Mi járatban errefelé? Máris itt lenne az idő?
- Ugyan, miből gondolod ezt? Nem látogathatlak meg csak úgy? Van valamim a számodra - húz elő egy plakátot. - A minap láttam meg az egyik utcát járva, és gondoltam, miért ne szórakoznánk egyet - nyújtja felém a színes lapot.
- Őszköszöntő ünnepély? Te komolyan eljársz ilyen helyekre? - nevettem fel kis gúnnyal a hangomban.
- Miért ne érdekelne... Elvégre lány vagyok, és ha van egy jóképű kísérőm - hangja elhalkul a mondat végére, orcája kipirul. Még sose láttam ilyen megilletődöttnek.
- Benne vagyok. De ha már ott vagyunk, ez is érdekelne - mutatok a plakát egy pontjára, ahol nagy betűkkel a következő áll: „Ki mit tud?”
- Szedelődzködj, aztán indulunk.
Gyorsan felpattantam, befutottam szállásom hálószobájába. Átöltöztem, felkaptam fegyvereimet és egyéb utazási kelléket és indulásra kész voltam. Vonattal mentünk egyenes Hosenkába, a Fiore legszebb fürdővárosába. Elég hosszú útnak ígérkezett. A hangosan zakatoló gőzös harmadik vagonjában foglaltunk helyett. Volt időm egy kicsit faggatni a lányt.
- Mondd csak, mégis mikor akarsz az elé a próba elé vetni?
- Hamarosan. Nem árulhatok el sok dolgot róla, mert a Mester nem engedi.
- Kár - biggyesztettem le szám széleit.
- Na jól van, egyet elárulok. Harcolnod kell, méghozzá egy erős céhtársam ellen.
Éreztem, hogy kezd megpuhulni kicsit és ha nem is mindent, talán egy keveset ki tudok csikarni belőle.
- És ki az? - kérdeztem rá spontán, fapofával.
- Sophie Black - áll meg egy pillanatra. - De már így is sokat mondtam. Inkább használd ki a maradék utat, hogy pihenj egy kicsit.
Ennyi, nem tudtam többet kiszedni belőle. Csak egy nevet. Ezek szerint ez a Sophie is Blackened Tears tag. Csak nem az egész céhet lányok alkotják. Maga lenne a mennyország. De tutira nincs ilyen mákom.
A hátralévő utat az üléssoron elfeküdve, csukott szemmel pihenve töltöttem. Nem aludtam, mindent hallottam, ami körülöttem folyt. A vagon állomásról állomásra megtelt emberekkel, kiknek beszélgetése megtöltötte a kocsit. Mia végig csöndben volt. Szemem sarkából néha-néha rápillantottam, eléggé belemerült valamibe, mert úgy eszmélt fel belőle, mikor a hangosbemondón bemondták Hosenka nevét. Miután leszálltunk, bele vetettük magunkat a város rengetegébe. Mindenki nagy készülődési lázban égett. A sétányok már itt-ott meg voltak töltve különböző standokkal. Igaz a korai érkezésünk miatt, viszonylag kevésnél pakolták ki a portékát, vagy egyéb ingóságokat. Vettünk egy jobbos kanyart és a következő utcában mentünk nyílegyenest. A tekintetem még mindig ide-oda járt. Ahány embert láttam, mind kimonót viselt.
- Erre - szólt hátra a méterekkel előttem járó Mia. Egy ajtót lökött be maga előtt. Egy üzletben találtam magam. Mia már az eladónővel társalgott. Az két kimonót nyújtott át neki, míg a lány fizetett értük. Hozzám fordult és átnyújtotta az egyiket: - Parancsolj. Ott hátul átöltözhetsz. - Mutatott az üzlet egyik zugában meglapuló kis próbafülkére. Bementem hát, és átöltöztem, pont jó volt rám. Vajon honnan tudta a méretem? Ráhibázott talán? Immáron kimonóban léptem ki a fülkéből. Mia sehol sem volt, illetve először nem találtam, de közben ő belépett a szomszédos fülkébe.
Nem kellett rá sokat várom, mikor a függönyt arrébb csúsztatva kilépett. Elámultam a látványtól. Gyönyörűen nézett ki a kimonójában, ráadásul a haját is remekül megcsinálta. Sőt ha nem tévedek még a sminkjén is igazított, bár ebben nem voltam biztos, de ez olyan női dolog, szóval biztos megtette.
- Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva. Látszott rajta, hogy tetszik neki a reakcióm.
Az ámulatból magamhoz térve mellé léptem. Ő belém karolt és így sétáltunk végig a sétányon, mígnem a keresett nagyszínpadhoz nem értünk. Mögötte megtaláltuk a Ki mit tud? regisztrációs asztalát is. Két aranyos lány ült az asztalka mögött. Jeleztem, hogy jelentkezni szeretnék a megméretetésre. Megadtam a kellő adatokat, a nevem, a korom és az előadásom címét, amin egy ideig törtem a fejem, de végül a „Szélakrobatika” címet választottam. A regisztráció megtételével egy kis szám táblát kaptam, amin a 3-as szám állt, valamint egy karkötőt, melyen a „VIP” felirat szerepelt. A lányok megkérdezték Miát is, nincs-e kedve részt venni az eseményen, de Ő visszautasította az ajánlatot.
- Nézzünk körül - javasolta.

Fáradtan ébredtem a reggel, még szinte fogalmam se volt, hogy mennyire különös, de egyben vicces napom lesz. Felkaptam a kedvenc ingemet és nadrágomat, beraktam Jürgent a speciális övtáskám zsebébe. Jürgen nem volt nagyobb egy átlag familiáris tojásánál. Alig volt akkora, mint egy szemgolyó így kényelmesen elfért mindenhol. Még alig fél óra filozofálás után kiléptem az ajtón és indultam volna Jürgen gazdájának a születésnapjára. A nap még alig bújt elő, mégis elég meleg volt ahhoz, hogy egy szimpla mellénnyel bírjam a napot. Útközben találkoztam pár különös emberrel akik szinte csordákban készülődtek valamiféle rendezvényre. Én magam Jürgen régi gazdájának, Bartholdnak a születésnapjára siettem, de rájöttem, hogy eléggé tiszteletlen lenne ajándék nélkül benyitni így betértem egy ajándékboltba. Mindenki valamiféle nagy fesztiválról beszélt, és kíváncsi voltam, hogy mi ez az őrület. Vettem egy bort, hozzá rendes szatyrot, kiléptem az ajándékboltból és ajándékkal a kezemben, büszkén indultam drága Barthold úr születésnapjára. Nem kellett sokat mennem, már nála találtam magam. Amint beléptem az ajtón Barthold a következőképpen szólított, már szinte ordibált rám:
- RAMMUS, DE RÉG LÁTTALAK DRÁGA BARÁTOM!
Zavarodottan válaszoltam:
- Én is örvendek magának Barthold.
Ránézett az övtáskám kicsiny zsebére, intett egyet a fejével és a következő kérdést tette fel:
- Na és mi van Jürgennel?
Én fel akartam köszönteni, de ez a kérdés sajnos hamarabb ért, mint a gondolatok, így kénytelen voltam először erre válaszolni és utána köszönteni.
- Megvagyunk, még tojás szegény, de érzem, hogy hamarosan ki fog kelni.
Elmosolyodott és folytatta.
- Igen, nem kell már sok idő neki.
Ekkor hirtelen az eszembe jutott az ajándék amit tartok.
- Boldog születésnapot Barthold!
- Tessék, itt az ajándéka, finom bor, hogy boldogan köszöntse a harminchetedik születésnapját!
Barthold elmosolyodott és a következőképpen válaszolt:
- Köszönöm Rammus!
Várt egy keveset és folytatta:
- Te Rammus...
Érdeklődve válaszoltam:
- Igen?
Elmosolyodott és folytatta:
- Nem lenne kedved elmenni a Hosenkai "Ki mit tud?" fesztiválra?
Elgondolkodtam, mert már emlékeztem, hogy mindenki arról, bizonyosan arról a fesztiválról beszélt és semmi másról, mindenki. Barthold ekkor egy rövidke mondatta fejezte be mondanivalóját.
- Egy kisebb vagyon a nyeremény.
Alapos gondolkodás után válaszoltam:
- Igen, persze, hogy van kedvem menni, csak az a kérdés, hogyan?
Barthold végighúzta kezét barna szakállán és válaszolt:
- Igazából én is szerettem volna menni, de én nem tudok semmi különlegeset így maradtam, de a karavánt már sajnos kifizettem, így muszáj valaki másnak mennie.
Vártam egy keveset és válaszoltam:
- Igen, nagy valószínűséggel megyek! Mit hozzak magammal?
Barthold a mellényemre mutatott.
- Kimonót, ebbe nem mutatkozhatsz.
Utálom a kimonót, de kénytelen voltam venni egyet a legközelebbi boltban. Sietve jöttem vissza, de a kimonóban majdnem minden második lépésnél megbotlottam egy kicsit. Hamarosan odaértem és a karaván már várt rám. Beszálltam és elköszöntem Bartholdtól.
- Viszlát Barthold úr!
Elmosolyodott és integetni kezdett.
- Viszlát Rammus!
Megindult a karaván és én végig azon gondolkodtam mi a fenét fogok én kezdeni a "Ki mit tud?" versenyen. Nagy gondolkodásom alatt a karaván elég szépen, ütemesen döcögött Hosenka felé. Nemsokára megérkeztünk.
- Kifelé! - szólt rám a vezető aki látszólag elég morgós kedvében volt.
Egész Hosenka csak úgy szinte nyüzsög a sok embertől és az izgatottságtól, egyes helyeken már meg is nyíltak a különféle standok, de volt egy érzésem, hogy sokkal több fog nyílni délután. Szerencsére mindenki kimonóban van így nem fogok ilyen hülyén kinézni, ha a tömegbe vegyülök. Egy enyhe felfedező túra után megtalálom végre Hosenka nagy színpadát. Megkerültem és egy drága hölggyel találkoztam aki fölé épp most húztak fel egy táblát amire az volt írva: JELENTKEZÉS.
- Üdvözletem, maga jelentkezni szeretne a "Ki mit tud?" eseményre?
Hezitálva válaszoltam.
- Igen!
A kedves leány ekkor normális és helyenként kellemetlen adatokra volt kíváncsi.
- Mi a maga neve?
- Rammus Traidoras!
Felfirkálta nevem egy kis cetlire.
- Kora?
- Tizenhat!
Felírta a nevem alá.
- Az még belefér.
Várt egy keveset és folytatta:
- Előadásának címe?
Megálltam egy pillanatra. Erre pont nem készültem és a karavánban se gondolkodtam rajta, azt mondtam ami hirtelen eszembe jutott.
- Mindent látó.
Ezt is felírta a cetlire, adott egy számot ami az egyes szám volt és egy V.I.P. karkötőt. Mivel én érkeztem a leghamarabb a számomból ítélve ezért elindultam, hogy körbenézzek Hosenka fesztiváljában.

Ez a nap is olyan volt, mind akármelyik másik. Nem sokkal különbözött azoktól a már jól ismert és unalmas mindennapi élettől, melyet Gilbert megismert az eddig kis élete során. Nem olyan sok, bár nem is olyan kevés és mióta találkozott a mesterével és elkezdte tanulni a mágia apró kis dolgait ez a mindennapi kis élete egyre jobban kezdett kiszélesedni. De még így is, alig változott valamennyit.
A hétköznapok ugyanúgy teltek el, mind addig. Az iskolai pad koptatása és a tanulás apró kis folyamata mely szükséges azokhoz az alapokhoz, melyeket az ember megismerhet az addigi élete során. De a hétvégék és az azokhoz tartozó délutáni napok, már egy teljesen más élet előfutárai voltak, egy olyan világé, melyhez Gilbert nagyon is csatlakozni akart, melynek a részévé akart válni. És az a kedd délután is olyan volt, mind addig.

Éppen hazafelé tartott az iskolából és az aznapi kemény kis okítás miatt, szó szerint parázs hangulatban volt. Tudta, hogy a szülei, sőt a mesterre sem fog örülni annak a levélnek, melyet az osztályfőnöké juttatott el a szüleinek. És melynek részletezte, hogy aznap mit is csinált, az osztály, sőt az iskola lánytanulóinak a bálványa.
Pedig nem volt nagy kunc és nem volt durva sem. Nem repült senki a levegőbe, nem volt semmi kár az iskolában, nem sérült meg senki sem, egyedül a matektanár egója zuhanhatott a mélybe és az agyvize az egekbe. Bár ő úgyis pikkelt Gilbert-re, azóta, hogy megtudta, mágiát tanult. Jó ég tudja miért, de az az alak, nem szerette a mágusokat és mivel Gil is ismert mágiát, ő is attól a pillanattól, a nem szerettem dolgai közé sorolta. Ő volt az akivel mindig szórakozott. Ha felelni kelet ő volt a ludas, ha valami nem ment ő volt a hibás, ha valaki beszélgetett, akkor biztos a mágus kölyök miatt lehet. Hát igen, ő volt a célpontja. És ezt a megkülönböztetést eddig a napig bírta.
Megviccelte a tanárát, felvéve az igazgató titkárnőjének az alakját és ellopva a ruháit a szekrényéből, ami... utána elég nagy port is kavart. Na de utána csendben átadva neki azt a levelet, melyet ő írt és melyben részletezi, hogy milyen indokból kifolyólag bocsájtják el. És hát a terve, jobban sült el, mind azt várta. Ugyanis a férfi egy szó nélkül pakolta össze a cuccait és hagyta volna l az iskolát és ez olyan dolgot adott Gil kezébe, melyet nem tudott a elhagyni. Azután az igazgató alakját véve fel, az ajtóban várta a tanárt, aki egy szó nélkül, lehajtott fejjel sétált csak el, a komor arcú és mérges álligazgató mellett, de abban a pillanatban, hogy kilépett az ajtón, nos Gil elnevette magát.
- Ezt bebukta!- változott vissza és ezzel lelőve a poént és... nos, elégé nagy gondot okozva saját magának.
És hát ennek a dolognak köszönhetően, most nagy bajban volt Gilbert. De ahogyan hazafelé tartott egy hatalmas plakát előtt sétált el. Először észre sem vette, de mintha csak későn kapcsoltak volna az apró kis receptorai, megállt, a szemei elkerekedtek és visszafordulva rohant a plakát elé, mosolygó és már nem gondterhelt boldog arccal nézve a kiírást:


- Erre elmegyek!- kiáltotta el magát boldogan, magára vonva néhány közeli ember figyelmét. De a lelkesedés hamar lelohadt. - De ha megkapják a szüleim ezt a levelet, akkor esélyem sincs elmenni, és örülhetek, ha megúszom egy hónap szobafogsággal...- keze ökölbe szorult, ahogyan elszánt arcot vágott, ahogyan eldöntötte, mit fog tenni. - De akkor is elmegyek! Itt a lehetőség, hogy megtudjam, mit is tudok. -vigyorgott, ahogyan a levelet elővéve a közeli kukába hajította és boldogan, mintha semmi sem történt volna, úgy rohant haza.

- Megjöttem! -kiabálta boldogan, ahogyan körbenézett, de még senki sem volt otthon. - Ez jó...- vigyorgott, ahogyan megpróbált felszaladni a lépcsőn az emeletre, de valaki közbeszólt.
- És a levéllel mi lesz? -kérdezte egy erőteljes férfihang, ahogyan Gil ledermedt, majd nevetve fordult meg. Nem volt otthon senki a szolgákon és a mesterén kívül, aki négy nap után újra felbukkant. - Csak nem eldobtad? -kérdezte tőle, ahogyan Gil felnevetett zavarában
- Milyen levél? -kérdezte tőle erőltetett mosollyal, ahogyan a zavarában a tarkóját vakarta.
- Hát az, melyet az osztályfőnöködtől kaptál a mai csíntevésedért. -támaszkodott a falnak a mestere, kezeit összefonva a mellkasa ellőtt és kissé szigorú arcot vágva.
- Ja hogy az!- ismerte be a tettét, mert láthatólag mindenről tudott már Adelheit – Hát elhagytam véletlenül, majd holnap úgyis megírja a tanárnő újra...- indult volna fel a lépcsőn, ahogyan a mestere újra megszólalt, mintha olvasott volna a gondolatában.
- Hát akkor gondolom nem is akarsz menni a „Ki mit Tud”-ra? -kérdezte tőle, ahogyan a lépcső aljára állt mosolyogva.
- Honnan? -kérdezte vissza meglepetten, ahogyan az férfi, csak legyintett egyet.
- Öltözz és készülődj össze! Elmegyünk arra a kis versenyre! Úgyis van egy kis dolgom a környékén és ha velem jössz, akkor a szüleidnek sem lesz kifogása ellene...- és ezekre a szavakra Gil egyből rohant fel a lépcsőkön. - … a levelet meg majd megkapják később!- vigyorgott a mester és a tanítványa is egyszerre.

Alig telet el egy óra és Adelheit és Gil már a vonaton rohantak végig a prérin. Bár a a táj és minden más, nem préri volt, de ezt hagyjuk most. Szerencsére Gil kevés cuccot hozott és éppen időben elérték a vonatott, bár így is elégég sietniük kelet ha nem akartak órákat várni a következőre.
Szerencséjükre a vonat egyenesen Hosenka - Spa Town felé haladt így igazán könnyű dolguk volt. Bár az út, mindennek, csak éppen rövidnek nem volt nevezhető. De volt társaság és ezt sokat jelentettet. Bár igazából Gil emlékezetében csak egyvalami maradt meg az egész útból, egy apró kis mondat, melyet a mesterre mondott neki az út elején.
- Sejtem, hogy miért tetted és ha az apád lennék, még meg is szidnálak azért, hogy a mágiát ilyen dolgokra használtad fel. De nem fogom. -mosolygott rá a fiatal tanítványára- minél többet használod ezt az erőt annál jobban a részedé válik, megtanulod irányítani és elismerni és ez így van rendjén. - nézett ki az ablakon. - Mert egy mágust nem szabad két fal közé zárni, nem lehetne rá hatással semmilyen törvény és tiltás, mert ezek csak mind korlátozzák azt a tehetséget, mely az ereidben szunnyad!
- Értem mire gondol mester! -mosolygott Gil, bár akkor még fogalma sem volt arról, hogy Adelheit mit is mondott ténylegesen neki.

De lassan elérték a várost és Gil megnézhette a saját szemével azt, hogy milyen az itteni, már szinte országszerte hirheté vált fesztivál. Mindenki, számára furcsa ruhákban járt és olyan érzés volt őket nézni, hogy az ember nem is idetartozik. Főleg abban a ruhában nem, ami rajta volt. Ebben a tudatban sétált végig a utcákon, ahogyan váratlanul Adelheit megszorította a vállát.
- Most akkor elmegyek! Van egy kis dolgom a környéken, egy megbízás! -nevetett fel, ahogyan elővett némi pénzt és Gilbert kezébe adta. - Látod azt a boltot ott...- mutatott a közeli kis ruhaboltra, mely még nyitva volt. - Vegyél magadnak egy kimonot, nem fogsz annyira kitűnni a sorból...- nézet Gil a kis ünnepi boltot, ahogyan visszanézett a mesterére, de csak a hűlt helyét találta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
És Gil engedelmeskedett a parancsnak. Bement a boltba, ahogyan abban a pillanatban, lépett ki egy elég furcsa alak , de azt őt nem igazán zavarta. Bemenet az üzletbe és némi kis kutakodás és válogatás után végre ráakadt egy fekete, vörös virágmintás kis kimonora, mely ugyan, mind azt eladó elmondta, női kivitel volt, de ez őt nem érdekelte. Annyira megtetszett neki, hogy azonnal megvette miután felpróbálta és mivel őrültség lett volna számára, magán is hagyta egyből. És így már a város utcáit ebben a csodálatos kumono-ban szelhette át, nem mást keresve csupán, csakis a célját, a helyt, ahol nevezni lehet a versenyre.
És igencsak mellészegődött azon a napon a szerencse. Mintha a lábai maguktól járták volna a város zsúfolt utcáit, olyan olyan könnyedén haladt végig a céljához. A hatalmas színpad, úgy terült el ellőtte, mind egy kisgyerek előtt a varászlatos kastély. Először csak körbesétálta, amennyire tudta, kíváncsi volt, hogy ilyen is, de a kezdeti nézegetés után, erőt vett rajta a vágy, hogy ne csupán nézegelödéssel töltse az idejét, hanem hogy megtalálja a helyet, ahol jelentkezni is lehet.
És ez sem esett nehezére, ahogyan beállt a a kígyózó sorba, mely egy sátorhoz hasonló építményben ért véget. A sor gyorsan haladt, így pedig volt elég ideje, hogy kigondolja, mivel is kápráztassa el közönséget.
~Hmm.. valami kis előadás kellene, de mit?~gondolta végig az eshetőségeit ~Hát a legjobb az lenne, ha... ha... megvan! Egy szini kis előadás, ahol én játszom az összes szerepet! Ez jó, hozzám illő menő kis dolog! Biztos az enyém lesz az fődíj...~ nevette fel hangosan, ahogyan észre sem vette, hogy a két lány őt nézi és immáron ő van soron.
- A neved? -kérdezte az egyik lány, ahogyan Gil elpirult, ahogyan a gyönyörű lányra nézett.
- Gilbert Barker!- nevette el magát kisit, ahogyan észhez tért.
- Hány éves vagy? -kérdezte a másik kedvesen.
- 14... - húzta ki magát büszkén, ahogyan a nevét felíró lány egy pillanatig végignézett rajta, ahogyan elmosolyodott.
- Idősebbnek nézel ki...- jegyezte meg mosolyogva, ahogyan lenézett a papírra. - És akkor, mit adsz ellő! -kérdezte utolsónak, ahogyan Gil örömmel teli arccal közölte.
- Egy színdarabot! Az összes szerepet egyedül fogom játszani!
- Az érdekes lesz! -nevette el magát a bal oldali lány, ahogyan átnyújtott neki egy sorszámot, melyet Gil egyből ki is tűzött magának, majd a kezére egy VIP feliratú karkötőt is felcsúsztatott a kezére és jelezte barátságosan, hogy a másik irányba haladjon tovább. - Na szia!
- Hát akkor! -nézte a kis táblát- Van elég időm, jól lenne körbenézni!

Gil nem is tudta, hogy mennyi lehet az idő! Talán ha fél egy, vagy éppen délután egy óra lehetett. Szóval volt elég ideje arra, hogy körülnézzen és egyben immáron ténylegesen élvezhesse az ünnepélyt. A kezében tartott szórólapot már régen átolvasta, így nyugodtan sétálhatott a városban. Ja igen, szórólapot! Hát lényegében lehetett annak mondani, de inkább egy kisebb értesítő volt, melyben közöltek, a résztvevők számára, talán a legfontosabb dolgokat.
~Szóval ingyen kaja és pia...~ gondolta, ahogyan újra belenézett a kis papírra. Talán az elsők között volt, hogy az a kis karszalagnak hála, nyugodtan fogyaszthat akármit az ünnepség alatt. ~De akárhogy is, azért elég durva, hogy milyen felhajítás van körülöttünk!~ nézett körbe. Már az épület elhagyása után észrevette, hogy az emberek szinte egyből letámadták a VIP-is vendégeket, hogy a lányok bálványozzák őket és lényegében az újságírók követik minden kis lépésüket. ~Jó helyen lesz ez itt...~ szorította meg a ruha alá rejtett kis számos táblát, melyet ha magán hagyott volna, céltáblaként virítót volna a tömegben. De így, a karszalagját a ruhája eltakarta, így csak akkor kellett megmutatnia, ha valamilyen szolgáltatást akar majd igénybe venni és mivel kicsi s mondhatni gyerek volt, nem is nézték ki belőle, hogy ő is tagja ennek az egésznek.
- Kezdek éhes lenni... -gondolta, ahogyan a poci morgása jelezte, hogy ez nem vicc. - De hol egyek valamit...- nézett körbe. Mivel pedig tegnap este óta nem is evett, így ez az érzés egyre sürgetőbbé vált számára.
De nem akart a bódésoknál sorba állni, megvárni míg sorra kerül és valami szupergyors kaját bemákolni, hogy aztán fél óra után kezdhesse az egészet újra. Ő sokkal ízlésesebb, laktatóbb és fényűzőbb helyre vágyott. De ebben a tömegben, ez elégé nehezére esett. Egy igazi éterem, ahol ehető is kaja. Ez volt számára a legnehezebb dolog. Hiába sietett a tömött sorok között, néha beleütközve néhány igencsak morcos emberbe, nem talál olyant, ami ehető lett volna. ~Angolna bár, Keleti ízek... Sült Am...Ami... ennek még a nevét sem tudom kimondani...~ kiáltozott volna az idegesség miatt, ahogyan megállt az egyik falnak simulva és kifújta magát.
- Éhes vagyok-- csusszant le a földre, ahogyan a kezeit a felhúzott térdén átkulcsolva, kényelmesen beletemette a fejét. Senki sem foglalkozott vele, úgy sétáltak el mellette, mintha ott sem lett volna. Bár a bódé, mely mögött ücsörgött, sőt annak a tulajdonosa néha mérgesen lesett ki rá. Biztosan rontotta a hely, amúgy is fényes tekintélyét.
- Jól vagy? - hirtelen árnyék vetült Gil-re, ahogyan felemelte a fejét a lány női hang hallatán. - Csak nincs valami baj? -kérdezte tőle az ismeretlen, ahogyan a nap fényében látta az arcát és a lelógó aranysárga fürtjeit, melyek az arcába lógtak, éppen ezért söpörte félre, hogy a mosolyát, még jobban lehessen látni.
- Éhes vagyok!- nyögte ki fájdalmasan, ahogyan a vele szemben álló lány, alig három vagy négy évvel lehetett idősebb nála!
És nincs pénzed igaz? -nevetett fel az ismeretlen lány, ahogyan kihúzta magát és Gil csak akkor jött rá, hogy alig magasabb nála a lány.
- Van, csak...- próbált felállni, de igencsak nehezére esett, ahogyan egy pillanatra meg is remegett a lábba, de a hosszú tétlenség miatt ez nem volt olyan nagy csoda, hiszen Gilbert izmai mondhatni elzsémbedtek, elzsibbadtak, de annyira, hogy az a furcsa érzés, szó szerint keresztüljárta az egész lábát, az aljától egészen a combjai csúcsáig. - … nem találtam elég jó éttermet, ahol valami normálisat is adnak... - veszítette el az egyensúlyát.
És ha nincs ott a lány, akkor nagy valószínűséggel vissza i huppant volna a fenekére. De nem ez történt. A lány villámgyorsan kapott utána, ahogyan megragadta a jobb kezét és megakadályozta a csuklóján. Gil érezte, ahogyan a lány keze ráfonódik a csuklójára, és érezte, ahogyan a tapintása azt a szalagot éri, melyet néhány órája kapott csak meg. Ijedten nézett fel a lányra, aki meglepődött arckifejezéssel nézett rá, majd halványan elmosolyodott és felrántotta a fiút.
- Csak nem te is résztvevő vagy? -kacagott fel, ahogyan felhúzta a hófehér blúza szárát és neki is ott lifegett az a kis szalag, pont olyan szívében és kivitelben, mind Gil-é.
- De igen!- mosolyodott el a fiú is, megkönnyebbülve, hogy nem egy olyan fanatikus rajongó vagy éppen újságíróval hozta össze a sors, mind azokat, akiket korábban látott.
- Megkönnyebbültem ...- fújta ki a levegőt, ahogyan körbenézett- Tudok egy helyi kis éttermet. Gyere meghívlak, úgyis ingyen van!- kacsintott rá a fiatal mágusra, ahogyan megragadva a kezét, úgy szelte át az utcát, hogy bár senkinek sem ment neki, mégsem vette észre őket mondhatni a kutya sem.

Át az utcán, majd az azzal szemközti sikátoron, mely egy újabb térre vezetett, ahol még nagyobb tömeg és annál is több sátor vonzotta az ezernyi látogatott. A házak mellett jobbra indultak, a sátrak mögött, kikerülve az embereket, majd váratlanul újra átsiettek az utcán, mely szélesebb volt, mind a korábbi. De még így sem értek oda. Újra a házakhoz lapultak, ahogyan egy annál kisebb sikátoron egy teljesen kihalt utcára vetett őt az lány.
- Itt is vagyunk!- mosolyodott el, ahogyan igaza volt. Velük szemben egy kicsi kis étterem állt ,mely annak ellenére, hogy a városban ünnepély volt és ez a hely teljesen a karneválon kívülre esett, mégsem zárt be és nyitva volt.
Gyorsan szaladtak át a kövezett utcán, ahogyan beléptek az fogadóba. Rajtuk kívül csak egy öregasszony üldögélt a sarokban, senki más. De ez sem zavarta a tulajt abban, hogy a csilingelő hangot meghalva, azonnal új vendégek elé siessen és hellyel kínálja őket. Ki tudja, hogy miért, de a még mindig ismeretlen lány a fal mellé, lehető legtávolabb az ablaktól foglalt helyett, éppen Gil-le szemben, ahogyan gyorsan átfutották a menüt, de immáron, hogy nyugodt helyen voltak, nem szótlanul.
- Nem is mutatkoztunk még be...- nevetett fel halkan a lány, ahogyan kezet nyújtott Gilbert-nek. - Elena vagyok! -mosolygott, ahogyan Gil is kezet nyújtott neki. - Gilbert! -mosolygott ő is.
- Áááá... szóval ezért nem tudtad, hol ez a hely, nem idevalósi vagy...- könyökölt az asztalra, ahogyan zavaróan ugyan, de a fiú arcát kezdte nézni. - Ha tippelnem kellene... Oshibanai vagy, igaz? - nevetett fel, ahogyan Glen kissé elpirulva a szép lány tekintetétől, inkább az étlapot nézte, de a kérdés hallatán újra visszanézett rá.
- Nem...- nézett rá- …. Era-ból jöttem. -mosolygott, ahogyan Elena láthatóan meglepődött ezen.
- Hát van még mit tanulnom. -nevetett, ahogyan intett a tulajdonosnak, aki egy szempillantás alatt termett mellette. - Egy birkaragu-t kérnék! - írta fel azonnal a „pincér” a rendelést, ahogyan Gil-re nézett. -
- Én pedig egy Juhászpástétomot kérnék, Cumberland-mártásal és négy Meggyes muffint. -mosolygott, ahogyan összezárta az étlapot és a tulaj el is tűnt mellőlük. - És te mit adsz ellő, ha nem titok...- kérdezte a lányt, aki kissé elpirulva félrenézett egy pillanatra.
- Táncolni fogok!- motyogta zavarta. - Tudod gyerekorom óta balettozók, így ez jó esély, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy az iskolám ne szűnjön meg.
- Ez klafa!- virult fel Gil arca, ahogyan a lány meglepődve nézett rá. - Az anyámmal sokszor voltunk balettelőadáson és nekem ha hiszed ha nem, mindig tetszett az a műfaj, még ha én magam sohasem próbálnám ki. - nevetett fel.
- Kedves vagy, bárcsak többen is így gondolkodnának. Ahonnét jövök, a mi iskolánk az egyetlen és sajnos nem igazán nézz meg minket a kutya sem. - tenyerelt az asztalra. - De beszéljünk másról. Te mit fogsz előadni?
- Egy színdarabot...- vigyorgott Gil- … az összes szerepet én fogom játszani és mivel igencsak jó színész vagyok, megnehezítem a dolgodat...- viccelődött, ahogyan Elena, elmosolyodott a fiún. - De nekem ez nem a pénzre megy ki. Megakarom mutatni a világnak, hogy mit tudok, azt akarom...
- Hogy valaki elismerjen...- mosolygott Elena, ahogyan fejezte a fiú mondatát- Én is így éreztem régen. -nézett ki az ablakon, mely ha még messze is volt tőle, nem annyira, hogy aki kint sétál, ne láthasson be és aki bent ül, ne láthassa annak az arcát, aki kint sétál.
Váratlanul jelent meg a”pincér” kezében az összes étekkel, melynek még gőzölgött a melegtől. Villámgyorsan pakolta le az asztalra a két vendége elé az összes étket, ahogyan csak jót étvágyat kívánt neki és azonnal el is rohant a helyére. Elena, még néhány pillanatig, ahogyan az ablakon bámult kifelé, ahogyan valamin nagyon is töprengett, majd csak elmosolyodva csak éppen, hogy nekiállt volna a ragújának.
- Finom ez muffin...- csámcsogott Gil, ahogyan Elena rá nézett.
- Nem a desszerttel kellene ám kezdened...- vágta neki oda, ahogyan Gil kérdően nézett ár.
- Hiszen én már megedtem! -motyogta, ahogyan a lány csak akkor vette észre, hogy a hús eltűnt, a mártással együtt és mindezt alig fél perc alatt termelte be a fiatal mágustanonc.
- Neked aztán van étvágyad. -állt neki úriasan a ragúnak, ahogyan Gil egy jó darabig elnyámmogott a Muffin-okon.
Ahogyan végzett Elena is, váratlanul állt fel egyetlen egy szó nélkül, ahogyan a pulthoz sétált. Gil még nézte egy pillanatig, ahogyan rendezte a számlát, ezt onnan is kivette ahol ült, de ha már ott tartunk, ő is felállt. Hiszen a falon lévő órára tekintve, az már fél négyet mutatott. ~[color=green]De ha a Elena nem siet!~ gondolta, ahogyan mellé sétált.
- Gilbert! -nézett le rá a lány, ahogyan az arca komor volt. - Sajnálom! -Gil szem előtt pedig elkezdett remegni a kép és váratlanul nagyon is álmos lett. Csak akkor vett észre a lány kezében lévő apró kis kártyalapot. Gil lassan a földre zuhant, ahogyan még egy pillanatig látta, hogy a lány elrakja a lapot és otthagyja a földön.

Riadtan ébredt fel a földön, ahogyan a pincér kérdősen nézett rá. Gil ide-oda kapkodta a fejét, ahogyan nem értett hogy mi történt. A főnök mellett állt, a nagyanyóval egyetemben.
- Jól vagy? -kérdezte tőle a tulaj, ahogyan Gil csak bólintott.
- Ez egy altató mágia volt...- nyögte ki az öregasszony, ahogyan a széken üldögélt és a botjára támaszkodva a fiút nézte. - Nem láttad a kezén...- kérdezte Gil-től. - A Southern Wolves mágusa volt. És ha nem tévedek...- bökte meg a botjával Gil csuklóján lévő szalagot. - Hat perced van, hogy odaérjél a sátrakhoz, különben kizárnak! -és ezekre a szavakra a fiatal alakváltó ugrott is és megköszönve a segítséget egy meghajlással, már rohant is keresztül a városon.
~Szóval ezt tervezte az elejétől fogva. Nem én lehettem neki az első és talán nem is az utolsó. Félreállít néhány versenyzőt, akiket a késés miatt kizárnak a versenyből így pedig nagyobb esélye van megnyerni a vetélkedőt. ~ rohant végig a tömött utcákon, ahogyan a keze ökölbe szorult. ~ Szóval amit mondott, az mind hazugság volt... Átvert engem...~ és ez a tudat fájt neki, ahogyan meglátta a z utca végén a sátrat, melybe berohanva, nekicsapódott egy zöld hajú srácnak. (Ralf!)
- Bocsánat!- nyögte ki, ahogyan a földön ücsörgött és az elég keményen őt néző férfi arcába bámult. De legalább még időben odaért.

Bekerültem, de sajnos még túl korán volt. Meg kellett kérdeznek a leányt, hogy mikor is kezdődne az előadás.
- Ha megkérdezhetem mikor kezdődik a bemutató?
A leány ránézett az órájára.
- Négykor.
Azóta se értettem milyen okból kifolyólag nézett az órájára, de ez nem is hozott engem zavart állapotba, inkább csak arra tudtam gondolni, hogy mivel üssem el az időt. Hosszas gondolkodás után eszembe jutott a V.I.P. karkötő és kíváncsi voltam milyen hatalommal bír így hát először elindultam az egyik legolcsóbbnak kinéző étterembe. Útközben megállt előttem egy furcsa alak és hozzá szólt.
- Hé te!
- Igen? - válaszoltam.
Egy gonosz mosoly keletkezett arcán és felém intve mondta:
- Úgyse nyersz.
Úgy álltam, mint egy szobor, erre most nem tudtam mit felelni mégpedig azért, mert még nem tudtam, hogy a többi versenyző mit fog előadni és az az én előadásomhoz képest milyen szintű lesz. Gyorsan egy igent bólintottam és haladtam tovább. Mikor beléptem az olcsónak látszó étteremben egy sushival foglalkozó művész köszöntött előadását egy kicsit szüneteltetve.
- Üdvözlöm!
Ránézett a karkötőmre és folytatta.
- Az csak nem V.I.P. karkötő?
Lassan ránéztem a karkötőmre amin csakúgy a szemembe fénylett a V.I.P. felirat, ezután lassan a borzas szemöldökű japán előadóművész mélységesen elvetemült szemébe néztem.
- Igen, az!
Elmosolyodott bár a szeme még mindig ugyanolyan komoly maradt.
- Mit szeretnél?
- Minden ingyen van. - tette hozzá halkan.
Sorolni kezdtem a vágyaimat.
- Egy ilyet szeretnék! - mutattam rá az egyik legjobban kinéző sushi műre.
Letessékeltem engem egy V.I.P. terembe ahol egy hölgy, mintha be lett volna tanítva elkezdte monoton hangon kérdeznu.
- Sake?
Nem várt a két mondata között.
- Sake?
Bólintottam egy nagyot, hogy még az is megértse azt a tényt, hogy szeretnék sakét aki még azt se tudja, hogy ki vagyok. Szinte repült az idő miközben kebeleztem a sok különböző tengeri herkentyűt és mindenféle földi (vagy vízi) jót. Mikor befejeztem az étkezést szépen megköszöntem a hölgynek, aki persze már másnak ismételgette a "Sake?" szöveget és a tulajnak is megköszöntem a kedves vendéglátást. Kissé becsiccsentvén kiérkeztem az utcára és az óra egyszerre mutatott reggel tizenegyet és ötöt szóval arra tehettem, hogy az idő körülbelül fél három lehetett. Szerencsétlen egy idő volt arra a tényre tekintvén, hogy ilyenkor mindenki éhes, még a riporterek is. Átküzdvén magam a riporterek és az éhes, rám vetődő népen ledőltem az egyik padnál pihenni, de mire rendesen kipihentem volna magam valaki éppen lopta a karkötőmet. Bár kissé kegyetlenül nézhetett ki, belehajítottam egy fadarabot a fejébe, Pressure Bombot használva. Bár fogalmam se volt róla, hogy ez észhez téríti-e, de abban biztos voltam, hogy átveszi a pihenési szerepemet. Nem messze találtam egy szalont ahol lepihenésemet egy ellazulással rásegítvén aktuálissá tehessem, így elindultam a szalonba. Útközben ismét sikerült pár agyafúrt éhező dögöt kikerülnöm, és ezt csak azért mondom, mert már tényleg kezdtek az agyamra menni. A szalon előtt megállított egy riporter és a bőven húsz fős emberállománya akik egy börtöncellaként körbevettek és az idők végezetéig nem engedtek volna ki. Hirtelen sikerült kijózanodnom.
- Mondja, maga mit fog előadni pontosabban?
Böfögtem egyet, mire már csattant is a kép. A múlton már nem lehet változtatni így, mintha egy teljesen normális, hétköznapi dolog lenne kezdtem bele a mondanivalómba:
- A mindentlátót!
A riporter érdeklődvén kérdezősködött tovább:
- Miről fog szólni?
- Miért ezt a címet választotta?
- Adhatna-e nekünk bemutatót?
Gyorsan le kellett ráznom a riportert így hamar válaszoltam.
- Majd meglátja, azt csak én tudhatom, nem.
A riporter bár kissé csüggedve, de mohó arccal távozott miközben a böfögéses képemen élősködve kiheverte magából a kudarcot. Végre mehettem a szalonba. Mikor beléptem megmutattam a V.I.P. karkötőmet és már indulhattam is befelé. Tíz perccel négy előtt indultam vissza a pódiumhoz. Sietnem kellett.

A beiratkozás kipipálva, végre átadhatjuk magunkat az ünnepi hangulatnak és kicsit a tömegbe vegyülhetünk. Persze gondoltam, hogy a VIP karkötő sok élvhajhászt hoz a nyakunkra, de olyan hülye azért nem vagyok, hogy jól látható legyen, így karomról lecsatolva, a bokámra csatoltam a zoknim alá. Igaz kis gondot jelentett ez, mert akárhányszor használni akartam a karkötővel járó előnyöket, mindig a bokámat kellett mutogatnom, ami elég idiótán nézett ki.
Na de nem is ez a lényeg. Drága jó társamra, a kis Miára, alig ismertem rá. Csuklómat megragadva húzott maga után és egy hatalmas nagy mosoly ült ki az arcára. Talán még nem is láttam őt ennyire őszintén mosolyogni. Találkozásunkkor mosolygott ugyan, meg kedves kis teremtés álarcát húzta fel, de tudtam, hogy tud ő ennél szebb mosolyost is arcára varázsolni. De ez a mostani szívből jövő mosoly teljesen elvarázsolt és engem is elkapott az a bizonyos jó érzés. Olyan volt, mint egy 12 éves kislány, akit a szülei először engednek el a fiújával szórakozni.
Délután négyig kellett visszaérni a színpad mögé, így bőven akadt szabadidőnk, és rendesen körbenézhettünk. Első utunk egy gyönyörű teaházhoz vezetett. Újszerű faház volt, amit északról és nyugatról erkély vett körül. Halk, kellemes zene szólt odabenn. Régi stílusú, ám kissé felújított berendezés fogadott bennünket. Szinte tele volt a belső tér, így úgy döntöttünk, hogy kiülünk. Odakint mit sem változott az egész hely hangulata. Szerencsére találtunk egy üres asztalt. Érdemes megemlíteni, hogy idekinn másak voltak a székek. Lógtak a levegőben egyenest a plafonról, ahová rögzítve voltak. Kényelmesen ki voltak párnázva. Így mikor beleültem, olyan volt akár egy függőágy, persze szék változatban. Nem kellett sokat várnunk mire ott termett a pincérkisasszony. Egy gyors bokavillantás, hogy jelezzem én ingyen fogyaszthatok és már le is adtuk a rendelést. Mia zöld teát kért, míg én narancsos-fűszeres különlegességet. Sec-perc alatt kiszállították az aromás délutáni italt. Bár nem kezdtem hozzá rögtön, mert a nagy gőzmennyiségből, amit árasztott magából, leszűrtem, hogy forró és csak megégetném vele a nyelvem.
Így amíg vártam, addig szemem az ünnepi tömeget pásztázta. Ahogy nézelődtem, nem egy VIP karkötő tűnt fel nekem és volt a tömegben egy ismerős arc is. Ralf Shaw. Az a fennhéjázó kis szarkupac már megint magára vonta a figyelmet, épp interjút adott, ha jól vettem ki. Egyedül őt ismertem fel, a többi számomra ismeretlen volt. De kétség nem fér hozzá, hogy többségük mágus volt, így természetesen nem becsültem le az ellenfeleket.
A tea már iható hőmérsékleten volt, így lassan nekikezdtem. Isteni íz kombinációt adott a narancs és a fűszer ötvözése. Szerencsére nem egy amatőr teaház volt, valószínűleg évszázados tradíció övezte. A teát nem filterből főzték le és nem is ízesítették cukorral vagy mézzel. De azért az asztalon ott állt egy kis tálnyi cukor és egy kis üveg méz. Ki is használtam a mézet, hisz én úgy szeretem. Gyorsan elfogyott a tea, én is kivégeztem és Mia is, bár egy kicsit még henyéltünk a kényelmes székekben, de ideje volt távozni.
Rendesen eltelt az idő, hisz már délután 3 óra felé járt. Gondoltam, mivel hamarosan vissza kéne térni a színpadhoz, visszacsatoltam csuklómra a karkötőt. Nagy hiba volt, mert így nyilvánosságra hoztam, hogy én is versenyzek. Egyből elözönlött a tömeg. Többnél fényképezőgép volt. Mia is észrevette és még mielőtt kattogtatni kezdett volna a nép, ő illúzió mágiát használva elrejtette magát.
- Találkozunk a színpad mögött.
- Rendben.
Természetes volt tőle az eltűnés, hisz mégiscsak egy közismert sötét céh tagja. Nem tenne jót neki, ha felismernék és másnap az újságok címlapján szerepelne. Na meg nekem se jönne jól.
A vakuk villanása szinte elvakított. Nem tellett sokba a tömeg megsokszorozódott körülöttem, főként élvhajhászok jelentek meg, akik egy kis ingyen ételre, italra számítottak. Ám nem nagyon foglalkoztam velük, és Flight-ot használva kirepültem a körgyűrűből. A levegőben egy nagy toronyórát pillantottam meg. Te jó ég, már négy óra volt rajta. Ezek szerint a időmérő, amit odalenn néztem megállt három óra tájt. Szerencsére gyorsan a színpadhoz értem, Mia már ott várt.
- Bocsi - fogtam a fejem. - Az óra, amit néztem megállt, majdnem elkéstem miatta.
- Semmi gond - jön közel hozzám. - Sok sikert - nyom egy apró puszit arcomra, ami ismét nem kicsit meglep, majd elvegyül a nézőseregben.

Késésben voltam. Mindenki már ott gyülekezett a kijelölt helyen és én szinte a kis emelvénnyel együtt érkeztem a kijelölt helyre. Az Aoki és Akiko névre hallgató páros kihívó öltözékben, de még mindig kimonóban jelentek meg. Egyes testrészeken ki-ki kandikáltak a tetoválásaik amik a pocséktól a fantáziadúsig váltakoztak. Hasonlóan néztek ki, ezért azt feltételeztem, hogy ikrek. Nagyon izgatott voltam, mivel tudtam, hogy egyikünk nyerni fog egy millió gyémántot, de fogalmam se volt ki mennyire készült az előadására. Egyszer csak az Aoki és Akiko fellép a pódiumra és a következő szavakkal próbálja felhívni magára a figyelmet, ami őszintén szólva fölösleges, mert már úgyis mindenki őket figyeli kihívó öltözékük miatt:
- Hahó mindenki! Figyeljetek ránk! - mondja Akiko.
Aoki gyorsan átveszi a szót és folytatja:
- Szeretnénk elmondani néhány fontos dolgot nektek, az estével kapcsolatban!
Akiko átveszi a szót, és a következőt közli velünk:
- Bal oldalt láthattok pár hatalmas kocsit.
Akiko rámutat az óriási, díszes karneváli kocsikra, mire az emberek egy csordaként vonulnak irányukba. Sok választásuk nem volt, hiszen a karneválra jöttek ők is és bolond dolog lenne kihagyni a karnevál legfontosabb részét, a produkciót. Erre Akiko halkan hozzáteszi a következő mondatot, bár nem volt szükséges:
- Oda kéne fel mennetek...
Ez a kijelentése után hozzánk fordul és a mi teendőinket kezdi el sorolni:
- ... aztán amikor elindul mindenféle csodálatos dologgal kéne elkápráztatni a vendégeket
Ezzel nem is volt probléma, mindenki megpróbálja lenyűgözni a vendégeket, hisz ez a mi feladatunk, de a következő része az eseménynek már felettébb felháborító volt.
- Fontos hogy a pénzüket ezekben a kis kosarakba kellene gyűjteni.... - emelve fel egy közepes méretű fontot kosarat Aoi. Ez talán különösen hangozhat nektek, vagy nem?
Pénzt? Kosarakba gyűjteni? Ha jól emlékszem erről nem volt szó a plakáton. Nem volt ellenvetésem, mivel a karneválból is kell valahogy pénzt nyerni, de a következő állítás már tényleg bosszantó volt. Akiko közölte is velünk:
- Az győz aki minél több pénzt tud összeszedni!
Ez már több volt a soknál, mindannyian szinkronos morgásba és reklamációba kezdtünk és a sok másik kijelentés vagy kérdés között elhangzott az enyém is:
- Nem annak kéne győznie aki a legjobb előadást produkálja?
A káosz teljes volt. Egyszerre próbálták meggyőzni a háborgó résztvevőket, köztük engem, így a következőképpen válaszoltak:
- Tudjuk! - jelentik ki egyszerre - De ha azt írtuk volna a hirdetésbe... - mondta Akiko
Akiko a következővel folytatta a mondanivalóját, látszott, hogy kettőjük közül Aoki az amelyik a csöndesebb és Akiko jobban szeret beszélni.
- ... hogy adomány gyűjtésre keresünk embereket...
Ez után egy nagyon szomorú kijelentéssel folytatta, amivel bizony igaza volt:
- ... senki nem jött volna el, feldobtuk egy kicsit a dolgot!
Kezdett elegem lenni ebből, de ha már úgysincs mit tennem, maradok, maximum elmegy egy pár óra, esetleg nap a szabadidőmből, meg a remény az egy millió gyémántra, de hát ez van.
- Úgy van! - vágta rá Aoi. - De ugye most nem akartok el menni? - csillogó szemekkel hajolt be a közönség felé úgy, hogy a melleit már szinte az arcukba nyomta. Erre most mit lehet mondani? Kell nekik a pénz, és nyertes úgyis lesz aki nyerni fog valamit, szóval ha már kihasználtam a V.I.P karkötőmet, maradok.
- Az adományokat a városnak gyűjtjük! - folytatta Akiko - de még mielőtt valaki fejébe megfordulna hogy...
Aoki normál pozíciót vett fel a közönség bánatára, esetleg csalódottságára akik nem láthatták Aoki kibúvó melleit teljes pompájukban. Megköszörülte torkát és folytatta:
- ... lelép a pénzel, csak szólunk hogy a karszalagotok ...
Ó igen, a V.I.P karkötő! Különös volt, hogy eddig sem vetették le velünk, és van az a sejtésem, hogy most már nem is fogják. Akiko kegyetlenül visszavette a szót:
- ... mágikus pecséttel van ellátva és megtaláljuk a tolvajt!
A dolgok kezdtek egy kissé elfajulni:
- Bizony ám! És ez arra is vonatkozik aki megpróbál elcsenni a pénzből, mert velük fog meggyűlni a bajotok!
Ekkor húsz-harminc óriási kigyúrt böszme vadállat jelent meg mögötte, inkább lassan gyülekezett, akiket, mi a külsősök úgy hívunk, hogy személyes testőrség. Akiko a kocsikhoz intett némán. Kénytelen voltunk felvonulni az egyikre. A zöld hajú, a kalapos, a látszatra normális, és a füstgyárral együtt felvonultunk a legközelebbi kocsira és megindultunk a közönség felé.

Egész szép számban összegyűltünk, de egyenlőre még mindig csak a pecsétmágus az, akit ismerek. Az előbbi két hölgyemény is tiszteletét teszi. Kicsit belepirulok a látványba olyan szemrevalóak és most a korábbinál rövidebb kimonót viselnek. A rövid kimonó szépen kiemeli kebleiket, formás lábukat. De ami a leghátborzongatóbb volt, hogy mennyire hasonlított egymásra a két leányzó. Na de ne merüljünk ennyire el a látványban, még a végén Mia megnyúz, főként a ma mutatott új kislányos oldalától kapnék rendesen.
- Hahó mindenki! - így Akiko. - Figyeljetek ránk! - kiáltja, bár szerintem már a kezdetek óta, mindenki a két bájos lányra koncentrál.
- Szereknénk elmondani néhány fontos dolgot nektek az estével kapcsolatban! - folytatja testvére, Aoi.
~ Végre egy kis információ arról, hogy mégis mennyit kapok azért, hogy lenyomom ezeket a senkiket - gondolom naivan.
- Bal oldalt láthattok pár hatalmas kocsit - mutat a kocsik felé Akiko. Minden tekintet oldalra fordul, csicsás karneváli kocsik sokasága, töményen díszítettek, de mégis mi dolgunk lenne nekünk ott!? Mi a színpadra szerződtünk, nem holmi utcai parádéra készített kocsira... - Oda kéne fel mennetek...
- ...aztán amikor elindul, mindenféle csodálatos dologgal kéne elkápráztatni a vendégeket!
- Fontos, hogy a pénzüket ezekben a kis kosarakba kellene gyűjteni... - emel fel a magasba egy közepes méretű fonott kosarat Aoi.
~ Gyűjteni? Mégis minek gyűjtenénk mi... Azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk, nem azért, hogy pénzt gyűjtsünk.
Látom nem csak én furcsállom a helyzetet, a többi versenyző is fel-felhorkant.
- Az győz, aki minél több pénzt tud összeszedni!
- Mégis mi a fenét képzeltek! Erről egy kurva szó nem volt! - robbanok ki a teljes meglepetést okozó kijelentés után. De nem én vagyok az egyetlen elégedetlen ügyfél, többen fakadnak ki, így többnyire előbbi felszólalásom szinkronban hangzik el a többivel egyetemben.
- Tudjuk! - felelik egyszerre. - De ha azt írtuk volna a hirdetésbe... - folytatja Akiko.
- ...hogy adomány gyűjtésre keresünk embereket...
- ...senki nem jött volna el, feldobtuk egy kicsit a dolgot!
- Feldobtátok, egy nagy faszt... Ez így már nem is mókás, én leléptem.
- Úgy van! - csattan fel Aoi. - De ugye most nem akartok elmenni? - kérdezi, majd hogy még jobban meg tudjon győzni mindenkit, mély betekintést enged meg dekoltázsába. Ez mind hiába, ha nincs pénz, nem érdekel az egész.
- Az adományokat a városnak gyűjtjük! - folytatta Akiko -, de még mielőtt valaki fejében megfordulna, hogy...
- ...lelép a pénzzel, csak szólunk, hogy a karszalagotok...
- ...mágikus pecséttel van ellátva és megtaláljuk a tolvajt! - Még ez sem hatott meg, majd elkapom Ralfot és hatástalaníttatom vele a pecsétet.
- Bizony ám! És ez arra is vonatkozik, aki megpróbál elcsenni a pénzből, mert velünk fog meggyűlni a bajotok! - jelenik meg a két lány mögött közel három tucat két méteres hegyrakás. Remek... Úgy döntök jobb itt maradni, mert ha én most leállok itt elverni ezeket a férgeket, akkor magamra vonom a figyelmet. Márpedig akkor Mia is lelepleződik, és nem szeretném bajba keverni szegénykét.
Egy kicsit megjátszva a szegény átvert áldozatot kullogok a karneváli kocsi felé. Utálom mikor nem érvényesülhet a szabad akaratom, és megmondják mit kell tennem, de most le kell nyelnem a pirulát. Mikor felmászok a kocsira, egy mosolyt erőltetek magamra, és mint valami idióta integetni kezdek a közönségnek. Igaz, közben szememmel Miát kerestem.

Gil pedig csak egy pillanatig nézte a zöld hajú férfit, aki a goromba arccal ellenőrizte, hogy mindene megvan-e. És bár Gil sem volt éppen egy észkombájn, de egyből rájött, hogy a férfi nem másnak mind tolvajnak nézte. De sebaj, gyorsan pattant fel a földről, ahogyan felrántva a kimonó ujját megmutatta neki a kis karkötőt, ahogyan gúnyos mosollyal fordult meg és hagyta magára a férfit, sietve, mivel hát, akárhogy nézzük is, csak egy gyerek volt és nem akarta összeakasztani a nem létező bajszát a furcsa férfival.
Úgy tűnt el a tömeg között, mind akinek tehetsége van hozzá, de nem hiába. Azt a lányt kereste, aki átverte és akinek hála, majdnem lemaradt a buliról. De hiába kereste. A dugott sorok között, esélye sem volt arra, hogy megtalálja. Hogy miért? Mert mindenkinek a mellkasáig ért, és mivel nem tudott magasabbra állni, csak azt a pár embert volt képes észlelni, akik előtte voltak. Nem többet, se kevesebbet.
- Áhh... mennyien vannak..- nézte az embereke arcát, akik beszélgetek vagy csak némán álltak. - … így sohasem fogom megtalálni őt! -hajtotta le a fejét egy pillanatra, ahogyan eszébe jutott, milyen galád módon is verte át a lány. - Nem!- kiáltotta el magát, magára vonva jó pár tekintetett. A szemei szinte tűzben égtek, az elszántságtól. - Akkor is megtalálom és pépé verem! - tüzelte fel magát, ahogyan ide-oda nézve egy magaslati pontot keresve végül a legjobb helynek a közelben lévő pódium bizonyult.
Sietve rohant oda, ahogyan a virágok segítségével villámgyorsan mászott fel rajta és ült le a szélére. Olyan volt, mind egy sas, amely az áldozatát nézi. De nem látta őt, hiába kereste és csakhamar nem is tudta tovább keresni, mert halk lépések zajára lett figyelmes.
- Bocsi, de lemásznál innen! – halott egy fiatal női hangot, ahogyan felnézve Aoi és Akiko állt mellette, olyan ruhában, hogy Gil arca egyből vörös lett, mivel abból a pozícióból, többet látott, mind akármelyik lenti férfi, vagy nő.
- P...p...persze! - ugrott le, ahogyan az első sorban nézett fel a lányokra, akik levetkőzve a korábbi kislányos arculatukat, most már igazi nőként álltak ott. Sőt a ruhájuk kialakítása és az a látvány, melyet nyújtottak egy olyan gyerek számára mind Gil is, igazán jóleső látványt nyújtott, mely teljesen eltért attól, mind amit az iskolában megszokott a kislányok között, akik a szerelmes leveleikkel szokták üldözni a szegény alakváltó mágust.
- Hahó mindenki! - szólz Akiko. - Figyeljetek ránk! - kiabálta, miközben Gil már őket nézte egy jó ideje, bár ezzel nem igazán volt egyedül. ~De... gyönyörű...~ morogta magában elpirulva.
- Szeretnénk elmondani néhány fontos dolgot nektek, az estével kapcsolatban! - Folytatja Aoi.
- Bal oldalt láthattok pár hatalmas kocsit - mutatott rájuk Akiko, bár Gil ezzel nem is foglalkozott. A hatalmas karneváli csili-vili kocsik már teljes díszben csillogtak, várva hogy megtöltsék a lelkes táncosnők/férfiak. De Gil rá nem nézett a kocsira, hanem csak két másik csillagot nézegetett - Oda kéne fel mennetek...- de Gil meg sem moccant.
- ... aztán amikor elindul mindenféle csodálatos dologgal kéne elkápráztatni a vendégeket! - közölte mit kell csinálniuk.
- Jó...- állt továbbra is megkövülten az alakváltó mágus egy helyben.
- Fontos hogy a pénzüket ezekben a kis kosarakba kellene gyűjteni.... - emelve fel egy közepes méretű fontot kosarat Aoi.
Mi? -zökkent vissza a valóságba Gil is. Ez az egyetlen szó elég volt, hogy a rózsaszín köd felszálljon a szeme elől és újra tisztán lásson.
Az győz aki minél több pénzt tud összeszedni! - magyarázza közben lelkesen Akiko.
Gil szemei és az arca lassan komorrá vált, ahogyan a lányokat nézte. ~Mit akarnak ezzel csinálni? Pénzt gyűjtsünk és azt kapja meg a győztes? Vagy nekik kell? Mire megy ez ki valóban? Várjunk csak...~ kezdte el nézni a kezeit ~... mióta gondolkodok én ennyit és mióta tud lekötni egy lány? ~ vakarta meg közben a fejét, ahogyan egy pillanatra olyan volt, mintha gőzölt volna. ~Ááááá... elég, csináljunk már valamit, hogy szétverhessem azt a bigét!~ újra tűzbe gyújtotta a lelkét, ahogyan a két lány szavai, lassan lehűtötték a lelkesedését.
Tudjuk! - felelték egyszerre lelkesen - De ha azt írtuk volna a hirdetésbe... - kezdte el Akiko
- ... hogy adomány gyűjtésre keresünk embereket... - folytatta Aoi.
- ... senki nem jött volna el, feldobtuk egy kicsit a dolgot! - Fejezte be végül Akiko.
Gil lágyan sóhajtott fel közben, ahogyan elmosolyodott. ~Mondjuk ez jogos! Bár én akkor is itt lennék... engem nem a pénz, hanem csak a hírnév motivál, hogy megmutassam mire vagyok képes!~ nézett fel, ahogyan teljesen vörös arcall nézett majdnem farkasszemet két nagyobb testrésszel.
- Úgy van! - vágta rá Aoi egyből - De ugye most nem akartok el menni? - kérdezi mélyen behajolva a közönség előtt csillogó szemekkel. Formás kebleit Gil arcát, csak néhány méter választotta el, ahogyan a fiú teljesen vörös arccal, mozdulni sem tudott.
- Nem!- került újra a rózsaszín köd alá.
- Az adományokat a városnak gyűjtjük! - folytatta Akiko - de még mielőtt valaki fejébe megfordulna hogy ...
- ... lelép a pénzel, csak szólunk hogy a karszalagotok ... - kezdte Aoi egy érdekes tény közlését.
- ... mágikus pecséttel van ellátva és megtaláljuk a tolvajt! - - fejezte be Akiko. Gil pedig a kezén lévő kis karkötőre nézett, ahogyan megpróbálta leszedni, de nem ment neki, pedig csak papírból volt.
- Bizony ám! És ez arra is vonatkozik aki megpróbál elcsenni a pénzből, mert velük fog meggyűlni a bajotok!- és abban a pillanatban mögöttük vagy harminc két méter magas izom agyú debella állat kezdett gyülekezni.
Mindenki elindult a kocsik felé, bár néhányuk úgymond kedvtelenül, néhányuk pedig lelkesen. De Gilbert nem. Ő ott maradt, ahogyan felnézett a két lányra, egyedül a nagy tömeg nélkül, ahogyan Aoi nevetve vette őt észre.
Neked is menni kellene, nem? -kérdezte széles és kedves mosollyal az arcán, ahogyan Gil-ben újra forrni kezdett a tűz.
Igen!- kiáltotta el magát. - A legtöbb pénzt gyűjtöm össze nektek! -mutatott határozottan a két lányra- Majd meglátjátok! -nevette el magát boldogan, ahogyan Aoi is.
Majd pedig a fiatal alakváltó mágus már rohant is a kocsik felé, ahogyan az elsőre felmászva leült annak szélére. A kocsik még nem igazán indultak el, de azért gyorsan közbenézett a biztonság kedvéért, hogy véletlenül sincs-e ott a lány is.
- Te!? - kiáltotta el magát ijedten, ahogyan Észrevette a mellette italozó Ralf-ot, aki unottan

Sose voltam még ilyen helyzetben. Életemben nem szórakoztattam még a népet. Fogalmam sem volt, hogy mit húzzak elő a tarsolyomból. Továbbra is hülyén integettem és azon filóztam, mi tévő legyek. A kamionok elindulnak, kicsit hirtelen ért a kapott lendület, így majdnem elvágódtam, de szerencsére nem estem ki annyira egyensúlyomból, így talpon bírtam maradni. Aztán szinte pillanatok alatt gyönyörű lányok lepik el a porondot. Én meg csak nézem őket és ámulok. Falatnyi ruhájuk nem sokat takar. Az egyik egy pohár pezsgőt nyújt át, nem is rossz ötlet, talán az alkohol felold egy csöppet. Felhörpintettem gyorsan az italt és készen álltam, hogy elkápráztassam a népet, na meg hogy megnyerjem a főnyereményt. A középpontban helyezkedtem el és kész voltam átadni magam a szerepnek.
Kezdetnek egy kis célba lövéssel próbáltam imponálni. Öt csinos hölgy állította fel a célokat, minél nagyobb volt a száma, annál nehezebb helyzetben volt. Az első hármat egyszerre szedtem le egy széllökéssel. A közönség csak ámult, nem hiszem, hogy felfogták mi történt. Majd a maradék kettőnél már vigyáznom kellett, nehogy bajuk legyen a lányoknak. Az elsőt a hátam mögül egy léggolyóval találtam el. Egy maradt fenn. Jobb karomat felemeltem, kis- és gyűrűsujjamat behajlítottam, így formálva pisztolyt a kezemből. Célba vettem a célpontot és tüzeltem. A célpont ketté hasadt. A „kézpisztolyt” csővel felfelé tartva számhoz emeltem és mint mikor a füstölgő puskacsőnél, elfújtam a „füstöt.” A közönség tapsban tört ki. Remélem ezzel oldottam kicsit őket és sikerült a közelebb kerülni a szívükhöz.
Következő mutatványomként kicsit többet mutattam meg szél mágiámból. Felröppentem és a levegőben vetettem egy szaltót és ismét visszaértem a földre. Itt volt az idő egy kis akrobatikával feldobni az egészet. Eközben a csinos lányok folyamat táncoltak körülöttem, pezsgőt osztogattak, magam is benyakaltam még egy-két pohárral. Persze vigyáztam vele, pityókásan már nehéz lett volna trükköket bemutatni. Szóval elkezdtem, mint valami megszállott ugrándozni. Egymásba kulcsolt szaltók, sőt dupla-, s tripla szaltókat is bevetettem. A levegőben is bemutattam egy-két mutatós forgást. Majd kicsit megfűszereztem azzal, hogy egy pillanatra megálltam, előhúztam a botom és szétnyitottam. Kaszámat aktiváltam, majd bőszen elkezdtem pörgetni. Nem mertem elmenni addig, hogy akár egy ujjamon pörgessem, ennyire még nem vagyok képzett, de mindenféle harci mozdulatot is beletettem. Majd végezetül a kettőt vegyítve ugrándoztam a kaszát a kezemben pörgetve. A közönségnek ügy tűnik ez is tetszett, bár az is lehet, hogy a karneváli hangulat miatt vannak így feltüzelve.
Egy kicsit megpihentem és hagytam a lányokat egy pár percig előtértbe kerülni. Ülve figyeltem, hogy riszálják magukat a színpadon, közben persze következő mutatványomon dolgoztam. Eszembe jutott, hogy kicsit megtréfálom a hölgyeket és lágy szellőt útjára engedve fellibbentettem szoknyájukat. Persze a kivillanó bugyik tetszettek a férfiaknak és a lányok sikoltozva próbálták lenyomni fellibbenő ruhadarabjukat, már amelyiket zavarta az eset. Utolsó húzásom is megvolt. Kértem két lufit, megtöltettem vízzel. A levegőbe emelkedtem. Az vízzel teli gömböket a levegőbe dobtam. Csináltam egy hátra szaltót és kapásból szétlőttem őket. A víz szétspriccelve hullott alá a bámészkodókra. Ezt megismételtem még egy párszor. Nagy sikere lett a dolognak.
Mivel a kamion folyton folyvást haladt előre, így gondoltam miért is ne, ismétlem a trükköket. Végül is cserélődik a közönség, és a többségnek újdonság, amit lát. Hatalmas ováció fogadott mindenütt, ami kissé feldobott engem is, és több kedvem lett az egészhez. Eközben Miáról majdnem meg is feledkeztem, de a lány mindig a kamionnal párhuzamosan a tömeg között tűnt fel. Aztán egyszer csak megállt a menet. Elég sokat haladtunk már, de még nem éreztem, hogy a végén tartanánk. Miért álltunk volna meg. Mi történhetett? Vagy ez így van rendjén? Aggódnom kéne, áhh ez butaság, sosem aggódom. Viszont az is lehetséges, hogy harcra kell felkészülnöm, de most nincs kedvem harcolni. Mindegy, csak legyen már valami, haladjunk!

– Seggem már! Gyűlölöm a szar ötleteid, nézd meg, hová kerültünk! Legközelebb oda megyünk, ahová én akarok… - szidom le őt, miközben a kocsiról körülnézek. Hát, nem kell mondjam, hogy a sok balfék velem együtt „örül” ennek.
– Kuss, és találj ki valamit, ha már neked olyan jók az ötleteid!
– Idézlek téged: farkasember és a pókerlány, vagy mi a szart mondtál te ott! Gyerünk, mutasd meg, mit tudsz a kártyáiddal!
Csak akkor csitulnak egy kicsit is a bennem fortyogó szitkok, és különböző mértékű haragok, mikor meglátom, hogy kocsinkon nem csak mi ketten vagyunk. Négy-öt, szexibbnél szexibb nő kering körülöttem, amitől rögtön elvigyorodok. Ezaz… legalább a mai napban is van valami élvezetes!
Egyikőjük tálcájáról rögtön leemelek egy pohár pezsgőt, és egy húzásra meg is iszom. Mmmm… Talán így könnyebb lesz bármit is előadni, legalábbis bízok ebben. Még pár pohár lehajtása után is kellemetlenül érzem magam idefent, de amint látom, hogy Samatha is kezd feloldódni, és az előttünk lévő kocsik is indulásra kényszerülnek, lassan döntenem kell. Mégis mit adjak elő? Tudok farkassá, meg emberekké átváltozni. Yey. Akkor előbb a férfiakat kényeztessük…
– Transform! – változok át férfiból nővé, és kecses táncot lejtek. Zsigerből jöhet a seggrázós mozgás, vagy az is lehet, hogy túl sok ilyen nőt, lányt láttam, akik így akartam nekem bókolni, vagy hasonló. A fő, hogy úgy tűnik, a népnek tetszik a művem – ujjongva dobálják bele a kis dobozkába előttem a pénzüket.
Miután ezzel végeztem, még mindig nőként, megyek oda az egyik lányhoz, s kérem fel őt is táncolni – bár tegyük hozzá, az ő falatnyi ruhája, az ilyen erotikus mozgáshoz tökéletesen megfelelő, s az én bő kimonóm se semmi, hisz így tökéletes belátást nyerhetnek ide-oda. A perverz férfiak szinte transzba esnek a „tánctól”, s magukon kívül szórják el ránk a pénzüket. Lehet, azzal sincsenek tisztában, hogy minket nem kaphatnak meg, vagy azzal, hogy én férfi vagyok… de annál mókásabb!
Hátat fordítok a közönségnek, s úgy vetem le magamról ruhámat. Hatalmas ujjongás tör ki, mire én halkan felnevetek. Ejnye… mit szólnának az asszonyok, ha itt lennének!
Összegörnyedek, majd lassan farkassá kezdek el változni. Csalódott nyögéseket hallani lentről, bár nem igazán hat meg.
– Samantha, eljött a te időd! Ne csak mereszd a segged, míg én kidolgozom a belemet is, munkára! – parancsolok rá, mire ő elhúzza a száját. Ennek ellenére eldob felém egy kártyát, mely a levegőben felém száguldva egyre nagyobb és nagyobb lesz. Mi a franc, meg akar ölni?! Nem ezt kértem…
Ennek ellenére felugrok a levegőbe, s egy jól irányzott mozdulattal lecsapom azt, és bár felrobban, sikerül megfékeznem magam, hogy ne szálljak el. Üdvrivalgás, ez is tetszett nekik, szuper. A lány ezen fellelkesülve, vigyorogva küld felém még több ilyen lapot. Nem fogom tudni kivédeni, itt halok meg. De legalább táncolhattam egy jót gyönyörű lányokkal, és hülyíthettem az embereket. Már csak vérengzeni nem tudtam…
Kártyáról kártyára ugrálok, s mancsaim alatt robbannak fel azok, tovább sodorva egy másik felé. Épp, hogy megúszom sebesülés nélkül, és a fény, vagy tűzijáték, kinek hogy tetszik, nagyon bejön az előttünk szurkoló embereknek – meg az is, hogy egy szerencsétlen farkas életével küzdve tér ki azok elől.
De a lány tehetsége nem áll meg itt. Kártyáit ezúttal nem felém célozza, hanem a levegőben rak ki belőle különböző nehéz szimbólumokat, alakokat. Mikor egy hősies pózba megállok, mint valami életmentő korcs, akkor pedig kártyáit feketévé változtatja, s mellettem kirak belőlük egy élethű farkast – mikor én mozdulok, ő mozdul velem. Kísértetiesen hasonlít rám…
Akármennyire is jól szórakoznak az emberek, tudom, hogy ez még nem elég. Ezeknek a mohó állatoknak több kell, mint emberek életének kockáztatása, vagy komédikus előadás, netán teljesen komoly, és gyönyörű színdarab.
Újra felveszem igazi, emberi alakom, és Samantha mellé állok. Tűnődni kezdek, mivel lehet még lenyűgözni őket – és hamarosan megszületik a terv, hogy robbanó kártyákat lőjek szét a levegőben, így színes robbanásokat, egyfajta tűzijátékot hozzak létre.

/Elnézést a késésért, de egész héten dolgozatokkal szívattak a tanárok és hétvégén tábor is volt. Elmaradásom miatt mindkét posztot megírtam, remélem ez kárpótolja majd./

Nem volt választásunk, a csillogó, boldogan festő kocsikra kellett vonulnunk és a pénzről már teljesen lemondván kellett előállítani magunkat. Lassan, unottan ballagtak fel egyesek, de ez egyértelmű volt, úszott a lé. Elfoglaltam a helyemet az egyik kocsin, pontosabban próbáltam a legközelebbiken, de elég távol kötöttem ki, így kissé késve is érkeztem az előadásommal. A nagy fesztiváli négykerekű megindult és alig pár perc múlva már a közönségnél járt ahol megállva rövid szoknyában álltak a csinosabbnál csinosabb leánykák akik csak arra vártak, hogy az előadók különféle produkciókhoz használják őket, de nagy valószínűséggel egyesek a produkción kívül is szórakoztatták vendégeiket. Utánuk jöttek a pezsgős lányok, akiknél már elég kevés pezsgő volt az alkoholisták miatt akik előttem jöttek. Kértem egy fél pohárnyit, hogy megszüntessem a keserű ízt a számban és gyorsan le is döntöttem torkomon. Kivonulok és a nép bár nem is nagyon intenzíven, de annál kíváncsiskodóbban figyeltek engem. Halkabb elő tapsot is kaptam, de nagy valószínűséggel ez nem sok embertől jött, de akik tapsoltak, azok rendesen kitettek magukért. Jött az előadás ideje, és őszintén szólva halvány lila gőzöm se volt, hogy én ezt most hogyan fogom produkálni. Odahajoltam az egyik hiányos öltözékű leányhoz és egy kérdést tettem fel neki ami körülbelül így hangozhatott:
- Doboz van?
A könnyen öltözött hölgy egy kevésbé lelkes bólintással odament társaihoz és közölte a kellő tárgyakat, egyben a teendőket. A leányzók bevonultak a dobozokkal, pontosabban öt darabbal és egymás mellé rakták őket. Szépen felsorakoztak mögéjük. Először is be kellett mutatni a közönségnek, hogy valójában mit is szeretnék, vagy legalábbis próbálnék előadni:
- Nos hölgyeim és uraim!
A nép izgatottan tapsikolt, de egyben csönd is volt.
- Az én előadásom a "Mindent Látó" és demonstrálni szeretném önök felé!
Tapsvihar volt, és én szépen megvártam míg elhallgatnak.
- Mint láthatják öt doboz van, kérek egy önkéntest aki egy szabadon választott tárgyat elhelyez az egyikbe, miközben én arrébb vonulok.
Kivonultam a tömegbe és már most elkezdtem gyűjteni az adományokat, ha esetleg nem tetszene nekik az előadás. Persze mindvégig a tér látásomra koncentráltam, hogy a pali hova is rakta a tárgyat. Vissza értem és boldogan kijelentettem, hogy a kettes számú. A fürkésző tekintetek csodálkoztak rajta.
- De ez még semmi! Most bekötik a szememet és két ember jöhet ki! Én megállapítom hol van a tárgy és még azt is, hogy kié!
Egy eléggé boldognak tűnő hölgy és a mogorva ember aki leszarozta az előadásomat kijöttek a színpadhoz, miközben én gyűjtöttem még egy kevés pénzt. A könnyed leányok intettek, hogy jöjjek fel, én fel is mentem a színpadra és bekötötték a szememet. Csodálatos, így még jobban tudtam koncentrálni a térlátásomra. A hölgy boldogan elhelyezte a karkötőjét az egyik dobozban, de a férfi sokkal rafináltabb volt. Ő megfogta az aranygyűrűjét és az egyik könnyed leány ujjára húzta. Ezek mellett levette a cipőjét és a színpad sarkába rakta a leányok cipői mellé. Az egyik hölgy megkopogtatta a vállamat, ezzel jelezvén, hogy mehet. A nő tárgyára könnyen rájöttem:
- A nő karperece az egyes dobozban van!
Egyre kíváncsibbak voltak a nézők, és a mogorva férfi odadörmögött nekem egy olyat:
- Na és az én cipőm hol van?
Szerencsére elég hangosan mondta, így válaszolni is tudtam:
- A leányzók cipői között!
A férfi rafináltan válaszolt.
- Jó, eltaláltad, de hol a másik tárgyam?
A közönség ujjongott, alig bírta már. Nyugodtan jelentettem ki, miközben a leányhoz sétáltam:
- Itt, a leány kezén.
A hallgatóság nem bírta ki, vad üvöltözésbe és szurkolásba kezdett, mikor a férfi vöröslő arccal vonult le a színpadról. Elég sok pénzzel dobáltak meg közben.

Az előadás befejeződött, és őszintén szólva elég nagy sikert hozott az előadók köreiben. A kocsik mintha egy megadott úton köröznének körbe-körbe a téren, ahol a sok ember állt. Úgy köröztek ott, mint az éhes macska a madár körül, csak éppen a pénzre voltak éhesek. Látszott, hogy az emberek egyre nagyobb és nagyobb súlyt dobtak le magukról és egyre nagyobb számok kerültek a közös kasszákba. Nem elég, hogy köztünk vannak, körülöttünk is sétálnak az emberek. Ez nem feltétlenül rossz, mert így a kosaras emberkék sokkal könnyebben tudnak pénzt szedni. Gondoltam lemegyek én is egy kevés időre, kissé sok volt nekem ez az előadói stressz. Hisz fiúból vagyok, ezért nem lehetett nehéz kitalálni, hogy a táncoslányokat célzom meg. Útközben riporterek álltak meg előttem, és a "titkomra" voltak kíváncsiak, de nekem csak az volt a válaszom, hogy a jó bűvészek sose árulják el a titkaikat. Végre a táncosokhoz érkeztem. Eléggé megcsodáltam dekoltázsukat és gyönyörű csípőmozgásaikat és egy enyhe álmodozás után tovább haladtam a kínálaton. Miközben mentem emberek kerestek fel azért, hogy behatároljam az elveszett holmijaikat amiket nagy részben sikerült is. A következő megálló a piac volt, pontosabbnak a piacnak beállított bódék egyvelege. Vettem egy vattacukrot, meg valami üdítőt és azzal tömtem magamat. Közben találtam Jürgennek egy kis szalamandrának való sisakot, amit szintén megvettem. Bár elfelejtettem elhozni szegényt, mégis gondoltam rá, hogy mennyire boldog lesz egy varázsló süvegnek ami pont szalamandrákra volt méretezve. Egy szóval mindent megtalálhattunk a piacon, amire csak vágytunk, menni kellett tíz-húsz métert és már ott is volt az egyik bódéban. Pár mondatban összefoglalva elvoltam, és néha vissza-vissza tértem a táncosokhoz. A szórakozásnak azonban sajnos vége volt. Aoi és Akiko a gyönyörű, és a még mindig nem elég rétegesen öltözött ikerpár jelent meg az egyik nagyobbik kocsin. Az öltözködésükkel nem volt baja a férfiaknak, köztük nekem, de a hölgyeknek már annál inkább. Egyes hölgyek a férfiak vágyainak pénzért való kiszolgálóknak nevezték őket, egy szóval kurváknak. Aoi felvonul az egyik kocsira és hangosan közli a következő mondanivalóját, egyben a következő esemény beszámolóját:
- Üdvözlünk mindenkit! Remélem jól mulattok!
Persze az elfogadhatatlan, hogy a csinosabb Aoi beszéljen, így Akiko, a még mindig beszédesebb féle átveszi a szót:
- Elérkeztünk az este fény pontjához!
Mindenki elhalkult, még a légy zümmögését is hallani lehetett.
- Jöjjön akkor amire eddig vártunk!
Kezdett izgatott lenni a nép, köztük én is.
- A tűzijáték!
A tömeg éljenzett, fütyült, tapsolt, minden! Sokan ezt a fénypontot várták, de nem én. Az egyik pitbull fejű biztonsági őr a röpke pillanat alatt, amikor ránéztem inteni tudott nekem, hogy menjek oda, így megindultam a privát részleg felé.

// Bocsánat a késért, többet nem fordul ellő! De éppen ezért a két post egybe megy!//

Végre elkezdőzött. Gil szinte már tűkön ült a kis kocsin, bár kissé feszélyezve érezte magát, a zöld hajú srác és a mellette álló férfiak között. Ő volt a legfiatalabb és mindenki más, komor és elég vagány arcot vágott, ellentétben az ő kissé ideges és nyápic arcához képest. Igen, ez van. Mikor elindultak a kocsik, úgy érezte, hogy a lábai elkezdenek remegni, hogy fél és a szíve a torkában dobog. De ahogyan az ajtó kinyílt és a nap elvakította a kis társulatot egy pillanatra, a vadító karnevál kezdetét vette és Gilbert minden félelme elszállt és érezte végre, eljött az az idő ,mikor megmutathatja mire is képes.
~Gyerünk! Amit ide úton gyakoroltam...menni fog!~ húzta fel az órát, ahogyan vett egy mély levegőt, de a közönség üdvrivalgása és a a konfetti eső kezdte zavarni. Alig látott valamit és ebben a tömegben nem igazán lehetett képes olyasmire, amit a papírra írt. ~Ez így nem lesz jó...~ hajtotta a le a fejét, hiszen amit akart nem sikerülhetett neki.
- Neki kellene állnod, mert így nem fogsz összegyűjteni semmit sem...- mosolygott rá az egyik táncoslány, ahogyan körbenézett, majd váratlanul egy, a poharak közül az utolsót tartott oda Gil-nek. Tele pezsgővel. - Idd meg, megjön majd a bátorságod...- nevetett fel, ahogyan elfogadta a kis máguspalánta a kínálást, majd nem is várva vele sokat, egy húzóra megitta az egészet.
Keserű volt az íze és nem is igazán élvezte azt az aromát Gilbert. Gyerekfejjel, hogyan is élvezhette volna azt, amit csak felnőttek ihattak volna. De a lánynak igaza lett. Egy pohár elég volt ahhoz, hogy Gil becsiccsentsen és azonnal talpra ugorva, beletúrjon a hajába és elmosolyodjon. A szél egy pillanatra feltámadt, ahogyan a félhosszú hajába tépett és összekócolta azt, de ő csak kacéron mosolygott a kocsin. Csukott szemei lassan kinyíltak, ahogyan lassan lenézett a tömegre és rámutatott egy, az első sorba álló fiatal lányra. Az elpirulva nézte őt, ahogyan a lassan haladó kocsi szélére váratlanul lehuppant a mágusfiú. Elég közel a lányhoz, de mégis nem annyira közel, megérintse és nem annyira időre, hogy meg is szólítsa.
- Mit akarsz? - kérdezte tőle barátságos hangon. - Mi legyek? -kérdezte nevetve, ahogyan a lány nagyon is gondosan, ide-oda forgatta a fejét és nagyon gondolkozott. - Egy kívánság, csak 100 gyémánt!- nevetett fel Gil, ahogyan a lány vidáman felkiáltott, hogy azt a mágus is jól hallotta.
Pico della Mirandola-t! A nagy színászt! -kiáltotta el magát a lány, ahogyan Gil felpattant a kocsi széléről, majd becsukva a szemét, elképzelte a színész arcát és mire kinyitotta a szemeit, az elhagyott lányra nézett, aki ugyan már nem előtte volt, hanem fél kocsival odébb, de mégis láthatta, hogy a kedvenc színésze is ott volt, még ha nem is az igazi.
~Na, akkor már csak egy jó kis társ kell...~ gondolta égig, ahogyan a szeme megakadt azon a fiatal nőn, aki annyira kedves volt hozzá. Odalépett mellé, ahogyan lágyan megfogta a kezét, mire az csak elpirult. Kellett neki már pillanat, mire rájött, hogy mi a helyzet és nem a színész áll előtte, hanem csak az a könyök, akinek korábban segített.
- Tudsz táncolni? -kérdezte tőle mosolyogva, ahogyan a lány elnevette magát.
- Persze hogy tudok, különben nem lennék itt...- nevette el magát, ahogyan Gil csak mosolygott.
- Akkor, mit szólnál, ha segítenél nekem az előadásomban. Csak táncolnod kellene, semmi több...- nézett az ujjongó közönségre- … illetve van még valami. A pénz gyűjtése és a kívánságok közlése nekem...- nézett a közönségre, ahogyan a magához rántotta a lányt. - Megkérdezed kivé alakuljak és közlöd velem, így csak erre kell koncentrálnom és...- integetett a közönség felé, akik nagy üdvrivalgás törtek ki, mert hát, ahogyan sokan, ők is összetévesztettek Gil-t, a sztárral. - ... te sem szakadsz meg, mégis elvégzed munkát.
- Jó ötlet..- pózolt Gil mellett a lány is. - ... volt megitatni veled a pezsgőt- nyomott egy puszit Gil arcára, aki azonnal elpirult ezen a gesztuson.
-[color=orange] Tudom! - vigyorgott végig Gil, ahogyan nekiálltak a feladatnak.
Gil teljesítette a kéréseket, könnyedén felvéve annak alakját, akit ismert és kinek az arcára emlékezni tudott, sőt egyes esetekben még plusz szolgáltatást is nyújtott. Énekelt, vagy éppen táncolt, amit a nézők kértek tőle. De nem többet és nem is kevesebbet. Csak annyit amennyit kellett, de a lényeg nem más volt, minthogy nagyon is jól érezte magát. Bár el kell ismerni, hogy egyes kérdéseket nem igazán tudott teljesíteni. Például amikor az egyik kislány azt kérte tőle, hogy vegye fel a kismacskája alakját, nem igazán tudta teljesíteni.

A karnevál pedig folytatódott, miközben a kocsik betértek lassan egy nagyobb térre és ott körkörösen haladva mindenki lassan megismerhette a résztvevőket és ez fordítva is igaz. Gil is már arcról felismert pár lányt, akik mosolyogva integettek neki, bár alig lehettek idősebbek mind p, ha egyáltalán idősebbek voltak. De a kocsik lassú fékezés közepette megálltak és a kis segédje nevetve fordult felé.
- Na szállj ki és a tömegben háromszor ennyit is összegyűjtünk majd...gyerünk! Gyerünk! -csapta hátba Gil-t, aki szerencsétlenségére, elvesztette az egyensúlyát ezen a kis baráti hátba veregetésnek hála előre lebukfencezve, szó szerint bezuhant a tömeg elé. De legalább elmondhatta magáról, hogy az elsők között hagyta el a kocsikat.
- Nagyon vicces...- nyögte ki elégedetlenül, ahogyan a felé eső lábakat nézte és a hozzájuk tartozó tulajdonosok hangos nevetését is kitűnően hallotta. Villámgyorsan pattant fel a földről, ahogyan ő is elnevette magát zavarában.
- Akkor kezdjük bele? -lépett mellé a kísérőhölgye is, ahogy Gil csak mosolyogva bólintott egyet, de ahogyan körbenézett a tömegen, egy szőke hajú lányon megakadt a szeme. ~Ez nem lehet! Végre megtaláltalak!~ vágott mogorva arcot, ahogyan a keze ökölbe szorult, kényszeresen is.
- Várj egy kicsit! - indult el a tömegben- Öt perc és jövök! Addig pihenj egyett!
Átvágott a tömegen a közeli sikátor felé, miközben a kicsi kis termetének hála, gyorsan volt képes manőverezni a hatalmas tömegben, ahogyan elrejtve a karszalagját, egynéhány ember észre sem vette, hogy ő is egy résztvevő. De a lány már nem volt ilyen szerencse. Ahogyan belépett a sikátorba a lány, Gil csupán egy apró kis késéssel érte útól, de vele ellentétben a szőke hajú lány nem sietett.
- Elena ! - kiáltotta el magát Gilbert, ahogyan a lány megtorpant és visszanézett rá. - Végre megtaláltalak! - vigyorgott elégedetten, ahogyan csak abban a pillanatban vette észre a lány oldalán logó tömött zsákot. - Mégis mióta?
He... már az elejétől ezt terveztem, bár el kell ismernem, hogy amikor elmondták, hogy mi a helyzet, elkellet gondolkodnom, hogy mit tegyek majd. De nem fogok elmenni pénz nélkül.- nevette el magát, ahogyan Gil keze összeszorult még jobban. - És te sem fogsz tudni megakadályozni a tervemben! Főleg azok a kigyűrt majmok nem!
Gil pedig csak idáig bírta. Annyira mérges volt a lányra, hogy nem bírt az érzelmeivel, hogy Elena átverte, kihasználta és elhitette vele, hogy egy jó ember. De ezzel, megszegte a mesterre első tanítását. Hogy mindig legyen nyugodt és ne az érzelmei irányítsák. Nekiugrott a lánynak, a kezét ökölbe szorítva akarta észhez téríteni, rávilágítani arra, hogy milyen is. De a hiba hibát szül és a hiba mindig megbosszulja önmagát.
Elena, könnyedén kapta azonban el Gil kezét. Arca mosolygós volt, miközben a keze ráfonódott a fiú ökölbe szorított kis kezére, majd mintha egy kis darab játék lett volna, dobta el oldalra. Még szerencsének is nevezhető, hogy az ott lévő szemetes kuka megfogta a zuhanásban és nem okozott neki nagyobb sérülést a fal.
Na én mentem kölyök... - fordult meg Elena, ahogyan egy nagy árny takarta el előle a fényt és zárta el a kiutat. - Te meg ki a fene vagy? -förmedt rá a lány, ahogyan elejtette a táskát és remegő lábakkal hátrált el tőle. Így pedig Gil is jól láthatta a férfi arcát. ~Mester!~ dobta le magáról a konténer tetejét. - Ez nem lehet... pont te...- akart elfutni, de a lábai meg sem moccantak többé.
- Menj Gilbert!- hangja határozott volt, ahogyan a fiú a parancsnak engedelmeskedve feltápászkodott a földről. - Miatta én vagyok itt! Szóval menj vissza...- mosolygott Gil-re Adelheit mester. - … rád ott vár feladat. - és Gil egy szó nélkül engedelmeskedve rohant vissza a tömegen keresztül a kocsihoz.
Lihegve ért vissza a kocsikhoz a fiú. ~Szóval ő volt a mester küldetése? ~ kérdezte magától ~Ő volt az és én még csak nem is sejtettem. Milyen ostoba vagyok...~ érzett a vállán egy lány női érintést, mire visszatért a gondolatai közül ebbe a világba.
- Mi a baj? -kérdezte tőle a kis segédje, ahogyan Gil még mindig zavarodott volt egy kicsit, de erőt vett magán és mosolyogva nézett a lányra.
- Semmi! Folytassuk! - mondta határozottan és újra nekiálltak.
A tömegben sétálva annak kedveztek aki kérte, de ennek ellenére, nem sok vizet zavart azok tükrében, akik látványosan adták elő magukat, bár így is főleg a kisgyerekek és a családos emberek nevettek jót rajta, főleg ah az apuka azt kérte, hogy a lánya kedvéért, az ő alakját vegye fel. de egyszer mindennek vége lesz és a közeli kocsik színpadján újra feltűnt a két vezető, semmit sem változva.
- Üdvözlünk mindenkit! Remélem jól mulattok! - kezdte Aoi, ahogyan Gil elindult feléjük. Sejtette, hogy hamarosan véget ér az egész mulatság a számukra.
- Elérkeztünk az este fény pontjához! -folytatta Akiko,úgy mind addig is felváltva a testvérét.
- Jöjjön akkor amire eddig vártunk!
- A tűzijáték!!!!!! - és a tömeg üdvrivalgása közben sétált a kísérőjével a kocsik előtt felhúzott sátrak felé.

- Nem is mutatkoztunk még be....- mondta a lánynak, aki csak nevetve lökött rajta egyet.
- Nem is kell...- álltak meg elérve a célt, de a lány szavai ellenére, Gil visszanézett rá.
- Akkor is... az én nevem Gilbert! -rakta tarkóra a kezét, ahogyan vett egy mély levegőt. - [color=orange]Így legalább te már tudod az enyémet!
- Ahogy mondod.... -nevetett - … de menj! Jó volt együtt játszani ezért nehogy utolsó legyél! - lökte meg újra Gil-t, aki csak tétovázva de odalépett a sátrak elé.