Karácsonyi Event!

Laza napot éltem meg aznap. Direkt fent maradtam, hogy December elsejét ünnepelhessem pár helyi ismerőssel, de valami nem volt a megszokott... Amint éjfél lett bús, időként siralmas hangok bódultak fel a hirtelen egyre bizarrabbnak és hidegebbnek tűnő éjszakában. Ezek nem csupán fájdalmi kiáltások és halált sirató hangok voltak, olyanok voltak, mintha évezreden keresztül kínozták volna őket és ezen időben fejezhették csak ki fájdalmuk. Gyorsan telepatikus kommunikációt indítottam egy ismerős tanácstaggal, aki szintén azt állította, hogy hallotta eme különös hangokat. Körül néztem a szobában, lassan mindenkinek elavult a kedve, és a decembert üdvözlő bulinak hamar vége is szakadt. Mindenki haza vonult, én még egy ideig filozofáltam egy üveg régi borral a kezemben. Meg is ittam, ki tudja, talán az lehetett az utolsó. Az üveget visszapakoltam a helyére, talán előnyösebb lett volna ki sem nyitni a buli előtt, de már bánkódhatok, csak sajnos nem érek el semmit. Lassan, letörten vettem át arra a napra agyonhordott ruhámat egy másikra ami pont olyan letörtnek látszott, mint a hangulatom. Nem éreztem semmit, mintha egy szürke falra bámultam volna egész este, úgy készültem a lefekvésre... szinte, mintha ezek a hangok megkínozták és kiszívták volna a lelkemet. Fél óra bámulás után végül sikerült behunynom a szememet, de a gondolatok álmomban sem hagytak nyugodni. Rémálmok formájában kergettek engem, nem tudtam mikor jelennek meg és mikor tűnnek el ezek a szörnyűségek. Még álmomban is mintha tudtam gondolkodni, de lehet csak egy ösztön volt, hogy minél hamarabb szerettem volna felébredni és véget vetni a fejemben összegyűlt negatívumnak.

Másnap reggel azonban nem volt különösebben más a szituáció, csak ezúttal nem voltam egyedül. Csendes utcák minden sarkából ugyanazt a halk suttogást lehetett hallani, mindegy, hogy mi és ki volt ami hangoztatta ezeket. Az terjedt el, hogy ismeretlen árnyak, mik hatalmas mágusok formájában jelennek meg, mindenkit lemészárolnak aki akár egy pillanatot is meri ünnepelni a karácsonyt. Ezen hírek szerint szenteste fog történni a mészárlás, esetleg a céljuk az lehet, hogy eltöröljék a karácsonyt a föld felszínéről, sőt még annak tudatát, esetleg múltját is kiiktassák. Ahogy az utcán haladtam minden második emberen látszottak a nyugtalanság jelei. Fiore eddig békés, idilli hangulatát komor, depressziós masszív hangulatváltozás követte, ami úgy terjedt, mint a pestis. A tegnap még vidáman, mosolyogva játszadozó gyerekek ma már sírva, búsan kandikáltak ki anyjuk lábuk mögül. Nem tudták miféle veszély leselkedik rájuk, így a számukra legbiztonságosabb helyet választották megbúvásra. Nem volt értelme létezni egy ilyen komor, elvont világban, ahol nem csupán a hírek, hanem valamiféle ismeretlen energia letört mindenkit. A kocsma felé vettem az irányt, ami felettébb üres volt, de minél több időt töltöttem ott, annál többen csatlakoztak az iszogató társasághoz. A mellettem ülők társalgásából néhány szót lehetett kisütni, s a maradék feltételezett szavakat beillesztvén ki lehetett venni, hogy egyesek szerint a harangok is megszólaltak, oly komor módon, mint a szenvedő hangok, miket hallhattunk az este. A harangok elméletileg már évszázadok óta nem szólaltak meg, egyesek nem is tudták, hogy létezett az a kastély ahonnan hallhattuk. Egyetlen mondatot azonban sikerült kiszűrnöm a beszélgetésből:

- Ahol a harangok kondulnak ott vannak ők is...

Alig tudtam elfogyasztani italom egy telepatikus kommunikációra való felhívást kaptam a Mágus Tanács egyik elismertebb tagjától. Kénytelen voltam válaszolni, de az egyetlen üzenete az volt, hogy menjek a tanács épületébe. Lomhán raktam le a korsót a pénzzel együtt és indultam a tanács épülete felé. Mikor megláttam nem tűnt olyannak, mint eddig. Éreztem, hogy most sokkal másabb, sötétebb volt a hangulata, s mikor benyitottam halkan fogadtak a szomorúbbnál szomorúbb akadémisták. Rövidebb bolyongás után sikerült találkoznom a taggal aki informált a pontos információkról. Nem sokkal utána, a tárgyalás másik felének közepénél jött elő a feladatom. A Mágus Tanács küldetésként ajánlotta fel az elszántabbaknak, hogy utána járjanak ezeknek a különös híreknek. Elegem volt a hangulatból, ideje volt, hogy összeszedjem magamat és kiderítsem, hogy mi ez a rejtélyes esemény, így az elmémben rávettem magam, és jelentkeztem a küldetésre.
- Jelentkezem a feladatra!
Mondtam a tanács tagnak és átvettem a küldetés adatait.

(642 szó)

Néha előfordul, hogy éjszaka képtelen vagyok elaludni. Ilyen volt ez az este is. Csak feküdtem az ágyamban álmos szemekkel és bámultam az ablakon beszűrődő hold fényét. Nokinerk bezzeg jóízűen hortyogott a saját kiságyában. Az egyik lába kilógott és a takaró is félig lecsúszott róla. Ő persze jót aludt. Nem szerettem ezt, amikor nem tudtam el aludni. Folyamatosan pörgött az agyam és úgy éreztem ilyenkor a világ minden gondja rám nehezedik. Például, hogy mi lenne, ha felrobbanna a céh éléskamrája. Azonnal eltűnt az álmosság a szememből és hatalmas aggódás tört rám. Ekkor kintről, a távolban harangszó hallatszódott. Meglehetősen baljóslatúan hangzott. Nem feküdhettem tétlenül. Ledobtam magamról a takarót és kisiettem a szobámból, lerohantam egészen az étkezőig, ott pedig leellenőriztem az éléskamra állapotát. Kinyitottam az ajtaját és szerencsére minden meg volt benne. Nagyot sóhajtottam, de ekkor lila rúnák gyulladtak ki körülöttem és börtönöztek be.
- Ez meg mi?
Megpróbáltam kiszabadulni, de sehogy se ment. Minden egyes ütésemnél csak lila rúnák jelentek meg falat alkotva. Amikor meg nem nyúltam oda, mintha semmi sem tarthatna vissza. Pár perc után azonban egy alak bontakozott ki a sötétben.
- Tudtam, hogy előbb utóbb elérkezik ez a nap. Amikor megpróbálod a céh élés kamráját felzabálni, de ebből nem eszel, Reigen.
- Goldmine? – hökkentem meg, mikor a félhomályban felismertem az alakot.
- Úgy van. Számos védőmágiával biztosítottam a kamrát ellened.
- De én csak… Nem akartam, hogy felrobbantsák!
- Felrobbantani? Honnan szedted ezt?
- Hát…izé…nem tudom….
- Ej-ej… Menj inkább aludni…
Egyetlen csettintésére a rúnák felizzottak, aztán eltűntek és újra sötétségbe borult a folyosó. Goldmine pedig elsétált. Jobbnak láttam én is visszamenni, de ahogy bedőltem az ágyamba, rögtön el is nyomott az álom furcsa mód.

***

- Ébredj Reigen, nerk! – nyomkodott Nokinerk. Az ágyamon állt és a vállamat rázogatta, meg a hátamat paskolta – Azt ígérted, hogy ma reggel a palacsintázóban eszünk, nerk.
- Palacsintázó? – pattantam fel hirtelen lelökve társamat az ágyról. Forogni kezdtek a fogaskerekek az agyamban és eszembe jutott, ma reggel valóban palacsintázóba akartunk menni. Gyorsan felöltöztem, aztán lesiettünk a céhház elé, onnan pedig be a városba a néhány hónapja nyílt új Palacsinta Csoda nevű helyre. Leültünk egy asztalhoz, aztán elvettünk egy-egy étlapot. Miután leadtuk a rendelésünket a pincérlány kissé aggódó tekintettel sietett el. Míg vártunk a reggelire körbe néztem és a többi embert kukkantottam. Jó sokan voltak, valószínűleg elég jól mehet helynek. Mögöttünk egy alacsony termetű szőke tüskés hajú srác, meg egy fekete csíkos, narancssárga pólós alakkal.
- Ez az én jelszavam: élj a mának! – jelentette ki meglehetősen hangosan a tüskéshajú fiú – Sosem tudhatod mennyi időd van hátra! Lehet, hogy holnap lelépsz az útról és bumm! Elüt egy mágikus négykerekű jármű, vagy áttrappol rajtad egy sereg slaad. Akkor aztán bánhatod, hogy nem élvezted ki az életet. Ezért mondom én, hogy a mának kell élni. És neked mi a jelszavad?
- Nézz körül mielőtt lelépsz az útról – vágta rá a másik szemrebbenés nélkül.
Tovább néztem a másik irányban, ahol két kék egyenruhás alak üldögélt, köpenyükön egy kereszt alakú csat díszelgett.
- Képzeld mit hallottam a kapitánytól!
- Na, mesélj.
- Vali szóbeszéd szerint néhány mágus örökre elakarja törölni a karácsonyt.
- Ez baromság. Az csak egy ünnep. Egy fogalom. Nem lehet csak úgy eltörölni.
- Tudod, tudom, de várjál. Hallottad este azt a harangszót?
- Persze, hogy hallottam. Miatta ébredt fel a gyerek is…
- Na az a harang – egy nevetést próbált elfojtani – figyelj! Az a harang az éjszaka elfeledett kastélyának a harangja volt.
- Ez baromság. Már évszázadok óta eltűnt.
- Tudom, de várd ki a végét. Ezek a mágusok visszahozták a múltból és ők kongatták meg, jelezve a pusztulást.
- Ez hatalmas baromság. Ugye a kapitány ezt nem gondolja komolyan?
- Persze, hogy nem. A Tanács az újonc képzőbe dobta át ezt.
- A Rúna Akadémiára mi? Mindig ők kapják a jelentéktelen feladatokat.
- Hát igen. Olyankor még könnyű az élet. Ó végre itt a reggeli. Köszönjük.
Nem sok mindent értettem a beszélgetésből, de ami megragadt, hogy veszélyben a karácsony. Épp hogy csak sikerült megmentenünk a halloween-t és most erre még ez is. Azonnal felpattantam a székemről, beletúrtam a zsebembe és egy marék pénzt csúsztattam Nokinerk-hez.
- Az enyémet hozasd már el.
- Történt valami, nerk?
- Csak eszembe jutott valami és meg kell kérdeznem Goldmine-t.
- Hát rendben, de kihűlve már nem olyan finom, nerk.
Ahogy csak a lábam bírta futottam vissza a céhbe. Berohantam a kapun, felfutottam a nagylépcsőkön, végig a folyosón utána pedig a csigalépcsőn. Lihegve másztam ki a folyosóra, ahol épp Goldmine állt az irodája előtt.
- Vá… vá… vá…
- Nocsak Reigen. Mostanában sokkal energikusabb vagy.
- Be… be…
- Gyere csak be. Fújd ki magad.
Beinvitált és leültetett, aztán mikorra sikerült abba az állapotba kerülnöm, hogy ne köpjem ki a tüdőmet elmeséltem neki, amit hallottam és az aggodalmaimat. Kiderült, hogy ő és a többi céhmester is hallott ezekről az aggasztó dolgokról. És ők a Mágus Tanáccsal ellentétben komolyabban állnak hozzá. Persze még ők sem zárták ki a pletyka lehetőségét, de nem szerettek volna kockáztatni.
- Mester én azért utánajárnék ennek. Légyszi, légyszi hadd menjek!

Látogatásom a Blue Pegazusnál hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Az útbaigazításból átalakító show, abból pedig vendég látás lett. Lassan másfél hete lakom Natitnál, aki kellemes társaságnak minősül. Nagyon kedves, állandóan süt-főz. A takarításnál szoktam segíteni. Két napja leesett az első hó, aminek a legtöbb ember nagyon is örült, bár voltak akik nem fogadták ezt szívesen. A várost kidíszítették. Minden csillogott-villogott a sok dísztől és világítástól. Nati kezembe nyomva a bevásárló listát elküldött a piacra. Nem mindent sikerült megvennem, így beugrottam egy boltba is hazafelé menet. Késő délután volt, mire hazaértem, de sehol senki. Úgy tűnt még nem jött haza. Nos nem volt mit tenni, mint visszasétálni a céh épületig, bemenni, és megkeresni. Elég elfoglaltnak látszott. Azt mondta még dolga van, kezembe nyomta a lakáskulcsot és hazaküldött. Miközben hazafelé tartottam elkezdett esni a hó. Meseszép volt! És csúszós... Egyszer kétszer majdnem orra estem a macskaköves részeken, mire végre megérkeztem. Beléptem az épületbe, ahol kellemes meleg fogadott. A lakásba aztán mindent letettem az asztalra, és az a gondolatom támadt, hogy meglepiből süthetnék Nati helyett. Meg is kerestem a szakácskönyvet és fellapoztam azt a mézes.mogyorós sütit, amit sütni akart. Minden hozzávaló megvolt és jól össze is gyúrtam, de nem tudtam hogyan kell használni a sütőt. A múltkori incidens után Pete megnézte, és kiderült hogy csak egy vezeték volt szétcsúszva. Azóta elvileg működik. Elvileg....
Hosszas kutakodás után sikerült rájönnöm, hogyha elcsavarom a gombot akkor gázt enged ki. Tehát csak meg kellett volna gyújtanom, de nem lánglabdával. Bár erre akkor még nem gondoltam. Kissé kormosan és kócosan becsuktam a már melegedő sütő ajtaját és kerestem egy tepsit, amiben megsüthetem a sütiket. A süti tésztája nem volt elég kemény ahhoz, hogy lehessen szaggatni, ezért egészben beletettem az edénybe. Mikor a sütőt már elég melegnek ítéltem belepakoltam a nyers és ragacsos tésztát, majd kívülről vizsgálgattam. Nem tudtam mikor lesz jó. Egy negyed óra múlva már görcsösen azt lestem mikor lesz aranybarna. Azt írta a könyv hogy mikor már aranybarna, akkor jó lesz. Gondolkodásomból mennyei illatok ébresztettek. A sütinek nagyszerű illat volt! Összefutott a nyál a számban. Nem érdekelt... Kivettem, és mikor már ehetőre hűlt meg is kóstoltam. ~ Finoooom! Megérte nekilátni. Olyan omlós és finom volt mint még soha. A sütési tehetséget Nati befolyásának tudtam be és ezzel le is zártam az ügyet. Sütés közben beesteledett. Nem mintha addig nem lett volna sötét, de még késő is lett mellé. A süti kész volt, nem volt kosz sem, így úgy döntöttem szundítok egy kicsit.
~Mi a fene ez a szörnyű hang?! - ébredek fel az éjszaka közepén. Ó... Elaludtam. Pedig csak szundítani akartam egyet. Fülsüketítő szomorú kongás járta át az egész teret. Fogalmam sem volt mi lehet ez. Szokás szerint a kanapén aludtam, így szerencsére Nati nem ébredt fel, mikor kinéztem az utcára. A hangok bántották a fülem és lassan átjárta egész testemet a félelem. Az utcára kilépve mégrosszabb hangok fogadtak. Mindenki sikított aki kint járt. Szaladtak. Szaladtak, mert ezt a szörnyű, fájdalmas hangot még ők sem tudták hallgatni. Kerestem a hang forrását magam körül, de sehol semmi és senki. ~ Nem bírom! - rohantam vissza az épületbe. Magam mögött becsukva a lakás ajtaját zihálva érkeztem a kanapéra. Magam köré tekertem a takarót hogy ne halljak semmit.
~ Fáj a fejem...- fordulok egyet - Már reggel van?! - nézek körbe ijedten. egy levél hever az asztalon. Nati írta. Már visszament a céhbe, mert rossz híreket kapott.
A tegnapi után ezen meg sem lepődöm. Gyorsan átöltöztem és elindultam és is. Az utcákon a hó lacsakká olvadt és minden csupa köd volt. Rossz idő. Ez nem illik a karácsonyhoz. A meseszép díszeket szedegették le a kirakatokról, lámpákról és fákról. Nem értem... Mi történt tegnap óta? Átaludtam volna egy egész hónapot? A céhbe belépve láttam, hogy mindenki kómásan vonszolja magát ide-oda. Ennek semmi értelme. Köszönésemre senki nem felelt, csak rám néztek, és végezték a dolgukat tovább. Érdekelt mi lehet ennek a hangulatnak az oka, így ha valaki véletlen megszólalt, arra odafigyeltem, nehogy elszalasszak dolgokat. Pete jött be és kérdőre vont mindenkit, mégis mi történik, de nem kapott választ. Én azért nem feleltem, mert magam sem tudtam.
- A Mester aggódik az éjjel történtek miatt.
- Nem tudni mi történt, vagy hogy még mi fog.
Mindenki halkan beszélt és aggódott. Arra lettem figyelmes, hogy Pete elindult. Úgy gondoltam jó ötlet utána menni. Az egyik szoba előtt kisebb sor állt, ahova becsatlakozott.

- Szia Drágám. - köszönt neki Bob mester. Hangja aggodalmas volt.
- Mester! Az este...
- Igen, az este. - tudta mit akar mondani - Dolgozzunk az ügyön, még nem tudjuk mi történt.
- Jelentkeznék! - vágta rá Pete kapásból.
- Mit mondtál, Drágám?
- Én is segítenék. - jó ötletnek tűnik. Rossz látni ezt a sok szomorú embert.
- Szintúgy. - bukott ki belőlem a szó.

Ismerős helyen álltam; egy tengerparton. Tűző nap, kellemesen hullámzó víz, egy dugig töltött kincsesláda a lábam mellett, egy papagáj a vállamon, egy szabja az oldalamon, és egy fekete vitorlás hajó, koponyával díszítve. A hajó mellett a lehető legvalószínűtlenebb esemény történt: kétrészes fürdőruhában virító fiatal lányok csoportja játszott a vízben. Ismerős arcokat láttam, tulajdonképpen az összes női szereplő meg volt ott található, akikkel eddig találkoztam. Idilli nyugalom melegítette mellkasomat, akaratlanul is mosolyogtam, amikor a lánysereg kitódult felém, ugráló mellekkel közelítettek, minden oldalról körbefogtak, egyedi arckifejezésekkel, ami nagyon is vonzónak találtatott. Ekkor viszont váratlanul besötétedett az ég, jeges szél támadt fel, és a szín is megváltozott. Egy havas tájon találtam magam, egy településféleségben. Harangszó ütötte meg a fülem, és ráeszméltem, hogy egy kastély közelében álltam. A házak ablakai egytől egyik feketék voltak, csakúgy, mint a vár is sötéten állt a hótengerben. Megint megjelent egy csapat körülöttem, de immáron csontvázak garmadája volt, akik üres szemmel néztek rám. Kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni, ami talán nem is a rémek jelenléte miatt volt, hanem a harangnak a félelmetesen baljós hangja miatt. Minden egyes kondulásnál úgy éreztem, mintha egy részt kiszakítottak volna a lelkemből, és a fájdalom egyre csak nőtt. A harang eljutott egy olyan pontra, amikor már üvöltve ráztam volna le mindenkit magamról, és menekültem volna minél messzebb ettől az átkozott helytől, de mozdulni sem tudtam. Ekkor egy sötét kéz a semmiből kinyúl felém, és teljes sötétséget borított rám. Felriadtam.

Ágyamban tértem magamhoz. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy az egész csak egy álom volt, legalább is egy része. A harangszót most is hallottam, bár nem volt annyira idegtépő, mint az álmomban volt, ennek ellenére mély fájdalmakat ébresztett fel bennem. De miért? Eddig sohasem hallottam ezeket a harangokat, nem is képzeltem, hogy mégis hova rakhatták el ezeket a hangszereket úgy, hogy meg is tudják szólaltatni. Kastélyból nem igazán volt egy sem Shirotsume környékén, és egyébként sem hallottam egyetlen harangszót sem, mióta otthagytam Magnoliát. Itt valami nagyon nem volt a rendjén.

Egész este nem tudtam ezek után lehunyni a szemem, pedig a harangok hamar elhaltak. Mikor beállt a reggel vettem észre, hogy lehűlt némileg a levegő, és valami megmagyarázhatatlan, nyomasztó érzés járta át a várost. A megszokott zsibongás, ami az utcán szokott zajlani, majdnem teljesen megszűnt, és csak gyorsan igyekvő embereket lehetett látni, akik minél hamarabb túl akartak esni azon, ami miatt ki kellett, hogy tegyék lábukat a házukból. Én is vonakodva hagytam el otthonomat, és rendhagyó módon a céhház felé vettem az irányt. Nem igen szoktam oda menni, csak akkor, ha valami itókára vágytam, vagy munkát kerestem. Benyitottam, és azonnal láttam, hogy a céhet is megfertőzte az ismeretlen betegség, ami Shirotsuméra rászállott. Nem volt az a megszokott ricsaj, ami miatt rövid úton száműztem magam a komplexusból; mindenki a lehető leghalkabban próbált beszélni, és a félelem a legbátrabbak arcán is tükröződött. Innen tudtam, hogy nem csak én voltam az egyetlen, akinek rossz éjszakája volt. Odasétáltam a bárhoz, felkászálódtam a sok üres szék egyikére, és a kelleténél egy kicsivel erősebb italt kértem az örökké vidám Meitől, aki csak abban a szépséghibában szenvedett, jelenpillanatban, hogy nem volt vidám. Meg tudtam érteni, miért; őt is felzaklatta az esti gyászinduló.
- Te sem aludtál éjszaka? – kérdeztem tőle, finom hangon. Könnyes szemekkel nézett rám; még sosem láttam ilyen állapotban, a mindenki által szeretett pultos lányt.
- Nem, nem az a legnagyobb gond. – mondta, enyhén náthásan. – Hallottam néhány aggasztó hírt a szomszédságtól, és nem tudom eldönteni, hogy igaz e vagy sem. –
- Milyen híreket? El sem tudom képzelni, hogy mi tudna még ezeknél a förtelmes harangoknál is rosszabb lenni. –
- Gonosz emberek. Rosszabbak a hírhed Oracion Seisnél is, rosszabbak, mint egy nyereségmentes nap. – Erre az utolsó hasonlatra csak egy nagy cseppet tudtam a fejemen produkálni. Mei folytatta, mintha semmi furcsát nem mondott volna. – Gonosz emberek, akik el akarják törölni a föld színéről a Karácsonyt. – suttogta.
Karácsony? Hmm, értem. Illetve, nem értem.
- Hogyan akarnának valakik egy ünnepet eltörölni? Ez egy eléggé globális esemény, igen nehéz lenne mindenhol beszüntetni. – Így ez nekem csak egy rossz viccnek tűnt.
- Mindenkit meg akarnak ölni, akiknek csak közük is van a Karácsonyhoz. – suttogta, ha lehet, még halkabban. Meg akarnak mindenkit ölni? Ez vagy egy nagyon nagyképű kijelentés volt, vagy egy nagyon rossz vicc. Bár valamiért a hangulat rásegített, hogy ne tűnjön annyira légből kapott hírnek az egész. Mindenkin látszott, hogy tartanak valamitől, nem volt egy nyugodt arc sem, de én valahogy még így is azt éreztem, hogy ezek valami nagyon lehetetlen vállalkozásba kezdtek, ezek a fenyegetők.
- Nem hinném, hogy tényleg ekkora veszély fenyegetne minket, hiszen, 17 millió embert kiirtani teljesen felesleges lenne, és ott vannak még a máguscéhek, akikkel nehézkes lenne akármit kezdeni, a mágustanács is él és virul, de akár milíciát is lehet toborozni. Lehet, hogy csak ránk akarnak ijeszteni, és ez a harangszó is csak valamiféle trükkös mágia volt, tudom is én. Szerintem nincs semmi ok az aggodalomra. – próbáltam nyugtatni szerencsétlen Meit. Nem sikerült teljes eredményt elérni. Csak minimálisan nyugodt meg, némi szkepticizmus még maradt benne.
- Nem tudom. Miért viccelne akárki is ilyesféle rosszindulatú dolgokkal. Bár, amíg Chronaios mester itt van, nekünk sem kell túlságosan félnünk. Egyetlen baj, hogy a mestert is aggasztják a hírek, ő pedig nem olyan, aki alaptalan sületlenségeket elhinne. Biztosan fog valami történni, érzem. – azzal elkezdte idegességét a körmén levezetni, ami a szájában kötött ki, hogy aztán a fogak jól formára reszeljék. Elgondolkozva lötyköltem italomat. Karácsony. Nem igazán volt nekem ebben az ünnepben sem részem, csak kevésszer láttam, hogy mégis miről szólhat ez az egész.
Ezt az ünnepet nem igazán lehetett a Halloweenhez hasonlítani, hiszen nem volt felesleges ricsaj, így tulajdonképpen észre sem vettem és már le is zajlott. Nálunk, a házban nem voltak az ilyen triviális, népi ünnepek megtartva. Pénzkidobásnak, és időhúzásnak találták szüleim, hisz nekik minden olyan perc időhúzás volt, amikor nem csináltak semmit, vagy én nem tanultam. Ez persze nem jelentette azt, hogy sikerült is kiölni ezt a szokást. A szolgálók titokban megajándékozták, megölelték, megpuszilták egymást, amit én nem tudtam mire vélni. Persze én is elbújtam, és úgy lestem meg őket, és nem értettem, hogy milyen apropóból tesznek olyat, amit sosem szoktak, éjszaka és nem nyilvánosan. Az egyetlen elejtett szóból tudtam kiindulni, ez a Karácsony volt. Mivel nem mertem kérdezni, egyrészt azért, mert, amit apám nem kötött az orromra, az nem is tartozott rám, másrészt, meg az alkalmazottak úgy is letagadták volna, bár apám valószínűleg nekem hitt volna hamarabb. Így nekiestem a könyvtárnak, és sikeresen átrágtam magam egy halom könyvön miután rátaláltam a definícióra.
Karácsony: Szeretet ünnepe. Ezen a napon a családok, és barátok megajándékozzák egymást, azzal, amivel a legnagyobb örömöt tudják nyújtani kedveseiknek.
Puff. Ennyi. Semmi történet, semmit egyéb hozzáfűzni való. De nekem ennyi nem volt elég. Legalább is addig, ameddig rajta nem kapott nem kisebb személy, mint az apám, hogy ilyesmikkel tengetem értékes perceimet. Legalább egy fél napig csengett a fülem ezután.
Tulajdonképpen sosem tudtam meg igazán, hogy mit is jelent a Karácsony, és nem voltam nagyon elragadtatva, hogy egyesek olyasmivel szórakoznak, ami, úgy tűnik, mások számára fontos. Csak, hát hogyan akarok én a helyzeten segíteni? Találjam meg a vicces kedvű naplopókat? Hol induljak el? Lehet, hogy tényleg egy nagyon összetett szervezet áll az egész mögött? Halványlila gőzöm sem volt. Inkább lenyugtattam magam még egy pohárka, ezúttal édesebb itallal, és elhatároztam, hogy, ha majd lesz lehetőség, akkor csinálok valamit. Addig meg élvezem a tűzhely melegét.

(jelentkezem az Eventre)

Tessenek erre fáradni!