Karácsonyi event

Tárgy: Karácsonyi event Szer. Dec. 05, 2012 11:36 pm

Karácsonyi event

Tegyetek valami jót a Karácsony szellemében!

Csupán e hat szót írnám nektek feladatként.

A városok fények áradatában úsznak. Korán sötétedig, így hamar láthatóvá válnak a díszítések. A tereken a hatalmas fák ágain gyermek díszek lógnak, a boltokban karácsonyi zenék szólnak, helyenként még gyermekkórusok is dalolnak. Hideg van, de legalább nagy szemű hópelyhek esnek. Kürtös, fahéjas kalácsok, forralt borok mesés illata terjeng a levegőben.

Követelmény, korlátok, megjegyzések:
- Semmi kikötés nincs céhre, nemre, korra, szintre, létszámra. Bárki írhat.
- Jelentkezni egy élménnyel lehet, mit ide kell válaszként írni.
- Az élményre nincs szószám korlát, azt hiszem, mindenki el tudja dönteni, hogy mit tart értékelhetőnek.
- Egy forduló lesz, egy élményt kell írni, nem többet. Ha nem tudjátok elképzelni, ajánlom, lesetek bele az Igneel által kiírt tavalyi halloweeni eventbe.
- Valamilyen jutalmat minden értékelhető történet fog kapni. (VE-t biztos nem!)
- A legjobbaknak ítélt munkák külön ajándékban is részesülnek.
- Lehet versenyként gondolni erre, hisz nem lehet mindenki a legjobb, ugyanakkor tessék pár dologra figyelni: Ha úgy érzed, hogy jól megírtad az élményt, akkor azt nyilvánítsd késznek. Nem kell fölösleges kiegészítéseket írni, nem kell elhúzni, mert egyáltalán nem biztos, hogy a legtöbb szóból álló történet a legjobbak között lesz. Ha nem a szómennyiség számít, akkor mi? A minőség és az egyediség, legyen különleges.
- Lehet vicces, lehet komoly.
- Elég tágan lehet értelmezni a kiírást. „Tegyetek valami jót…” Lehet milliókon segíteni, lehet egy embernek. Lehet szelektíven gyűjteni a szemetet, lehet házat építeni, stb. Az ezzel való kikötés csupán csak a kiírás második fele „… a Karácsony szellemében!” Azt hiszem, ezt nem kell ragoznom.
- Lehet zaklatni az eventtel kapcsolatban pm-ben és ha úgy érzem a kérdés másoknak is fontos lehet, akkor szerkeszteni fogom a hozzászólást a válasszal.

Végezetül a határidő: December 23. (vasárnap éjfél)
Várható értékelés: Még ebben az évben.

Lényegében azért lett ilyen egy fordulós az event, hogy valóban karácsonyi esemény legyen, karácsonyi ajándékokkal, elfogadható időn belül.

Kellemes írást kívánok nektek!

Tárgy: Re: Karácsonyi event Vas. Dec. 23, 2012 5:28 pm

Ismét eljött az évnek az az időszaka, mely igazából semmit se jelentett igazán Daniel számára: A karácsony. Mivel családja nem igazán volt, ezért nem volt ki megmutassa neki, hogy mit is jelent igazából ez az ünnep. Amióta pedig egy démonnal osztotta meg a testét, már egyre kevésbé érdekelték az emberi érzelmek, nemhogy az ünnepek, és a körülöttük lévő felhajtás.

Egy nap betért egy városba, és meglátta, hogy milyen sok díszítést aggattak az emberek a házaikra, utcáikra.
~ Egy újabb az emberiség baromságai közül. ~ Gondolta, miközben a talpa alatt ropogott a frissen leesett hó, és azon haladt befele a városba.
- Jól látod a dolgot. – Mondta Darkos. Daniel kissé elmosolyodott magában. Egyre erősebben havazott, majd hóviharba fordult az időjárás, így amikor a főtéren Daniel meglátott egy fogadót úgy gondolta betér, és megvárja a vihar végét. A fogadó zsúfolásig tele volt, és Daniel alig talált helyet az egyik sarokban egy asztalnál, ahol néhány részeg szuszogott. Kihozták az italát, és épp iszogatni kezdett, amikor egy öregember támolygott be az ajtón, néhány szakadt rongyba és egy lyukas vászonzsákba burkolózva. Az emberek rémülten fordultak feléje, és próbáltak távol kerülni tőle. Megvetéssel nézték, és néhányan a kijárat felé kezdtek somfordálni. Daniel mellett az egyik részeg felkapta a fejét, és oldalba bökte a cimboráját.
- Te, itt van az átkozott, menjünk innen. – Mondta. A másik részeg hihetetlenül gyorsan kijózanodott, és felpattant az asztaltól, a másik pedig követte az ajtó felé. Többen tettek így, és a vendégek jó része elhagyta a fogadót. Az öreg leszegezte a tekintetét, és búskomoran álldogált a fogadó közepén. Amikor a fogadós meglátta, hogy a vendégei távoznak, dühösen odacsörtetett az öreghez, és rámordult.
- Takarodj innen te átkozott! Elrontod az üzletem! – Ordította, de nem mert kezet emelni az öregre.
- Csak le szeretnék ülni benn a melegben, hogy megpihentessem fáradt csontjaimat. – Mondta kissé nyöszörgő hangon az öreg.
- Az kéne még csak, egy vendég se tűr meg maga mellett téged, és amúgy is csak rontod itt a levegőt. – Replikázott a fogadós. Az öreg csöndben megfordult és elindult az ajtó felé. Danielt érdekelni kezdte, hogy miért üldözik el innen ezt a védtelen öregembert, és amikor meghallotta az átkozott szót, úgy gondolta, hogy valami izgalmas is lehet a dologban.
- Hé, öreg! – Szólt utána Daniel. Az öreg megfordult, és üres tekintettel nézte Danielt.
- Ide leülhetsz. – Mondta Daniel.
- Szó se lehet, ró… - Kezdte a fogadós, de Daniel elkezdte kihúzni Mortemet a tokjából, és elhallgatott. Az öreg odabicegett Daniel mellé, és leült egy székre.
- Köszönöm. – Mondta erőtlenül.
- Hívom a városőrséget. – Morogta a fogadós, és odébb állt.
- Hívja csak. – Mondta Darkos. – Egy kis testmozgás mindig jól jön. – Daniel kissé elmosolyodott, és észrevette, hogy az öreg őt nézi.
- Miért engedted meg, hogy leüljek ide? Nem félsz? – Kérdezte az öreg.
- Nem, mitől kéne félnem? Csak egy gyenge és fáradt öregembert látok, akit ki akartak dobni az utcára. – Mondta Daniel. Az öreg felsóhajtott.
- Meg vagyok átkozva. – Mondta.
- Bizonyos tekintetből én is, de inkább áldásnak veszem. – Válaszolta Daniel. Az öreg furcsán nézett rá.
- Egy átkot áldásnak tekinteni? Az én esetemben biztos nem működne, a falusaik ugyanúgy gyűlölnének. –
- Ha ennyire gyűlölnek az átkod miatt, akkor miért nem ölnek meg? – Kérdezte Daniel.
- Mert félnek, hogy rájuk száll az átok. – Válaszolta az öreg. Daniel rendelt egy kupa forralt bort, amit a pincérlány kissé gyanakodva hozott ki, mivel látta, hogy ott ül az átkozott öreg is az asztalnál. Hezitálva lerakta a kupát Daniel elé, aki rögtön átrakta az öreg elé. Az öreg csodálkozva nézett rá, miközben a pincérlány eloldalgott.
- Jó uram, ez… -
- Csak fogadd el, és idd meg, mielőtt lefagy a tüdőd. – Vágott közbe Daniel. – És meséld el, hogy milyen átok van rajtad, és miért. – Tette hozzá. Az öreg sóhajtott egy nagyot, majd jó nagy kortyokban ivott egy keveset a borból. Aztán belefogott mondandójába:
- Sok évvel ezelőtt, ezen a környéken rengeteg csatározás volt a helyi nagyurak között. Ez a kis város viszont ki akart maradni az egészből, de nem volt elég katonánk ahhoz, hogy megvédjük magunkat a fosztogató seregektől. A várost lerombolták, és az emberek megpróbáltak menedékhelyeket építeni, ahol elbújhattak a mészárlás elöl. A családom meghalt a város lerohanásánál. Odalett a feleségem és a két lányom, nem tudtam mitévő legyek, de elhatároztam, hogy az ő emlékükért életben maradok, és segítem a túlélőket. Az egyik ilyen menedékhelyen éltem, amikor egy kisebb sereg érkezett. Mindenki nagyon megijedt, mert azt hittük, hogy ismét kirabolnak minket, és talán az életünket is elveszik. De nem így történt. A sereg vezetője a Villám Lordja néven mutatkozott be. Elmondta, hogy azzal a szándékkal jött, hogy véget vessen a csatározásoknak, és megvédje a népet a fosztogatóktól. Arra kért minden harcképes férfit, hogy csatlakozzon hozzá az ügy érdekében. Én és még sokan mások is csatlakoztak, a győzelem reményében. Kaptunk felszerelést és ellátmányt, majd elindultunk, hogy megvalósítsuk terveinket. – Az öreg ismét ivott egy kicsit a borából. Daniel érdeklődve hallgatta a történetet.
- Ez a Villám Lordja érdekes ember lehetett, bár ostoba is, hogy az emberek érdekében tett ilyesmiket. – Mondta Darkos. Daniel ignorálta. Az öreg folytatta a történetet.
- Gerilla harcmodort folytatva csaptunk le a kisebb haderőkre, és így lassan felmorzsoltuk az ellent. Az első harcban kiderült, hogy a Villám Lordja nem egyszerű katona, hanem mágus, és villám mágiát használ, ezért is hívatja a Villám Lordjának magát. – Az öreg hangja kezdett elcsuklani, és egyre jobban támasztotta az asztalt, gyorsan ivott még a borból, hogy erőt merítsen. Láthatóan a tragikus részhez ért.
- Viszont a szerencsénk elfogyott. – Folytatta. – Egyszer, egy helyen, ahol a kémeink szerint egy kis helyőrséget kellett volna találnunk, egy nagy sereg várt minket, de nem akármilyen. – A hangja ismét megcsuklott. – Csupán kevés képzett katona volt a seregben, a többségük mágus volt, sötét mágus. A sereg nagy része pedig élőhalottakból állt. – Az öreg szemében könnyek kezdtek gyűlni. – Ennek a földnek a halottai, és köztük voltak a feleségem, és a lányaim is. Csapdába kerültünk, ez nyilvánvaló volt. Harcoltunk, de hiába, látszott, hogy veszetni fogunk, és a dolgok akkor fordultak meg igazán, amikor a mágusok együttes erővel legyőzték a Villám Lordját. A Lord erős volt, de nem halhatatlan. Halálában megátkozott mindenkit. A hozzá közelebb állók testét fekélyek kezdték beborítani pillanatokon belül. Az emberek rothadásnak indultak, és kitört a káosz. Én távolt álltam tőle, és a nyakamban volt egy nyaklánc, melyet még a feleségemtől kaptam. A nyakláncban egy fehér drágakő volt, ami ekkor befeketedett, majd apró darabokra robbant. A többire nem emlékszem. Amikor felébredtem halott föld körülöttem minden, még a föld is. Sikerült elvánszorognom a legközelebbi településig, ahol már tudtak az eseményekről, és elüldöztek mindenhonnan. „Átkozott, takarodj innen, megfertőzöl minket is!” Ezt halottam mindenhol, még itt is a szülővárosomban. Minden nap szenvedéssel teli volt, fájdalmaim voltak, és a falusiak is kővel dobáltak. De ami a legrosszabb, az az, hogy nincs sose vége. Már rég meg kellett volna haljak, de valahogy mindig túlélek. Se megfagyni, se éhen halni nem tudok, és látszólag az öregségbe se halok bele. – Az öreg szipogni kezdett, ahogy kiürítette a kupa maradék tartalmát. – Már rég a feleségem és a gyerekeim között lenne a helyem a másvilágon, velük együtt kellett volna meghalnom. – Az öreg hangja elhalt, és búsan nézett maga elé. Kicsapódott a fogadó ajtaja, és felfegyverzett őrök léptek be rajta.
~ A városőrség. ~ Gondolta Daniel, és elkezdte előhúzni Mortemet. A fogadós az őrökkel együtt érkezett, és az asztal felé mutatott.
- Ott van. – Mondta, és a katonák megindultak az asztal felé. Daniel előcsúsztatta kardját, és éppen fölállt volna, mikor az öreg a vállára tette a kezét.
- Hagyd, miattam nem érdemes megöletned magad. – Mondta, majd a város őrök felé fordult. – Vigyetek nyugodtan, nekem már úgyis mindegy. – Azzal felállt, és odasétált hozzájuk. Az örök kivezették az öreget.

Daniel a fogadóban aludt, másnap reggel pedig rendezte a számlát és távozott. A hóvihar elállt, és a város ünnepelt, örömmel teli kacagások hallatszódtak a házakból, ahogy a gyerekek az ajándékaikat bontogatták. Daniel nem törődött ezek közül semmivel, miközben a város széléhez sietett. Csöndben hallgatta, ahogy a benne lakozó démon szánalmasnak titulálja az embereket, és legszívesebben kibelezné őket.
~ Az emberek sokszor tényleg szánalmasak. Én is ember vagyok, szánalmas vagyok. ~ Gondolta.
- Jelen pillanatban ez így van, de te az én hordozóm vagy, más sors várhat rád, ha követed az utasításaim. Hatalmassá tehetlek. – Mondta Darkos. – Nem kell mást tenned, csak erőssé válnod általam, és belátni az emberek haszontalanságát, és elfelejteni az élet értékét. – Mondta Darkos. A városkapunál Daniel meglepetésére az öreg ücsörgött egy fa alatt.
~ Az őrök kidobták. ~ Gondolta Daniel. Az öreg felnézett Danielre. Daniel elgondolkozott azon, amit az öregtől hallott, és Darkos mondott.
~ Az emberek szánalmasak, csak a halált érdemlik. ~ Gondolta.
- Így van. – Mondta Darkos.
~ És mi van, ha egy ember a saját halálára vágyik? ~
- Az még szánalmasabb, bár bevallom, lehet egy ember is hatalmas, de csak ha mágus, és a szánalmasak között megtalálja az erőhöz vezető utat. –
~ És ha pont a szánalmasak védelmére törekszik? ~
- Akkor egy erős féreggel van dolgod. – Mondta Darkos. – De az, aki gyenge, és nem is tesz ellene, hanem inkább eldobja az életét, az a szánalmasnál is rosszabb. – Daniel sóhajtott.
- Öreg, én véget tudok vetni a szenvedéseidnek. – Az öreg szeme felcsillant, és éppen tápászkodni kezdett a földről, amikor Daniel előhúzta Mortemet. Az öreg rögtön rájött arra, hogy mire gondolt Daniel megszabadítás alatt. Lehajtotta a fejét, és letérdelt a hóba.
- Legyen, csak gyorsan csináld. – Mondta.
- Megvesztél?- Kérdezte Darkos.
~ Nem csak még ember vagyok. ~ Gondolta Daniel. – Utolsó szavak? – Kérdezte.
- Temess el, itt ez alatt a fa alatt. Itt ismertem meg a feleségem. – Mondta az öreg. Daniel lesújtott,és megszabadította az öreget az élet terhétől, tisztán, egy csapással.

Éjszakába fordult a világ, mire Daniel kész lett a temetéssel. A fagyos földben nehéz volt ásni. A város őrök nem próbálták megállítani, egy átkozott ember halála és városfalon kívüli eltemetése nem érdekelte őket. Amikor kész lett tovább indult, és bár ölt, most nem volt boldog tőle.
- Mért tetted? – Kérdezte Darkos ismét dühösen.
~ Mert még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy tejesen megtagadjam és kiírtsam magamból az emberségem. ~ Gondolta Daniel, és tovább állt. Ismét esni kezdett a hó, de a fehérsége nem tisztította meg a lelkét. Maga se tudta eldönteni, hogy amit tett az jó e, vagy sem, bár az öreg arcán mosoly volt, amikor a fejét a sírba helyezte.

Tárgy: Re: Karácsonyi event Vas. Dec. 23, 2012 5:31 pm

Rane-farkas

Közös projekt Rane Iceclaw közreműködésével.

- Jól vagy? - kérdezte Sho, ahogy benyitott Gabriel szobájának ajtaján. A férfi meg sem mozdult, az ágyában feküdt hanyatt, és a plafont nézte. - Bejöhetek? - kérdezte, de továbbra sem érkezett válasz, úgy tűnt, mintha észre se venné. Kaensho közelebb lépkedett, és megállt az éjjeli szekrény mellett.
Gabriel mereven bámult felfelé, jobb kezében egy apró fémgolyóval játszadozott folyamatosan, de lassan. Alsónadrágon kívül semmi nem volt rajta, testét mindenhol kötések, hol kisebb, hol nagyobb gézdarabok fedték, bordái vastagon körül voltak tekerve fehér kötéssel. Szemei kialvatlanok voltak, akkora karikákkal mintha valaki heccből rajzolta volna őket rá.
- Nem tudsz aludni még mindig? - próbálkozott tovább, de csak nem érkezett válasz. Szemébe ütközött az éjjeli szekrényen lévő kis tálca egy nagy tányér húslevessel, aminek a tetején már szinte keményre álltak a zsírcseppecskék. - A levest se etted meg. Így nem fogsz felépülni, Gabriel. Hozzak újat? Segítek megenni. Vagy segítsek valamiben?
Gabriel kezében felgyorsult a golyó mozgása, egyre másra esett ki a markából ennek hála, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy megpróbálják körülugrálni, egészen eddig meg sem mukkant, de most megtörte a csöndet.
- Menj el, Sho! - hangja üres volt és hideg, mint a decemberi fagy így, karácsony szentestéjén.
- Tessék? - Kaensho nem számított erre a kérésre. - Hagyjalak magadra? Egész nap egyedül vagy.
- Nem értettél. - a golyó mozgása megállt, Gabriel Sho szeme közé nézett. - Nem azt kérem tőled, hogy hagyj magamra egy időre. Azt mondom, hogy menj vissza a hegyekbe, Blaze-hez, és a falkához. Keress párt, neveljetek gyereket, ott a helyed, és nem itt. Nem itt, ahol bajba keverhetlek, nem itt, ahol meghalhatsz miattam.
- Micsoda? - Kaensho szemei kikerekedtek. - Baromságot beszélsz, Gabriel!
- Igen? Valahogy minden, ami eddig történt velem engem igazol! Minden, érted?! - hangja remegett, de felemelte, mintha így akarna tiszteletet parancsolni. - Először anyám mágiája. Aztán a szüleim, és a házvezetés, utána Kornelia, aztán egy csomóan, amikor Chantai-ért harcoltunk. Egy csomóan meghaltak azért, mert nem tettük előbb! Aztán most az egész város, Lens, Ron, Dena, Niel! Aztán kiderül, hogy vannak még élő rokonaim, éppen csak az egyikük, aki el tudná mondani hol a többi, meghalt, ki miatt? Gabriel átkozott van Chantai miatt! Synestra pedig eltűnt!
- Azzal nem jutsz előrébb, ha sajnáltatod magad, Gabriel. - már Sho is kikelt magából. - És azzal sem, hogy magadat hibáztatod. Akkora terhet akarsz a hátadra venni, amit egyetlen élő ember sem bírna el, Gabriel! Nem te tehetsz róla!
- Akkor ki? Mondd meg, akkor ki tehet róla? Mindenben, mindenben ami eddig történt csak én vagyok a közös kapocs, csak én, érted?! Tűnj el, mielőtt bajt hozok rád.
- És itt akarsz megrohadni a falak között? Azt hiszed azzal jobb lesz? Azt hiszed örülnének?
- Kik? Kicsodák, Kaensho?
- Azok, akik áldozatot hoztak érted. Azok, akiknek tartozol. Azok, akik miatt te még mindig élhetsz! Annyival legalább tartozol nekik, hogy nem vesztegeted el az életed, és talpra állsz és küzdesz!
- Menj el, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.
- Meg akarsz ütni? És mit tennél, ha Atsui állna itt? Neki is ezeket mondanád? Elzavarnád csak azért, mert rádjött, hogy mindenért te vagy a hibás? Hm?
Gabriel elfordította a tekintetét, kinézett az ablakon, és újraindult a golyó a kezében, lassan, nyugodtan járt, de szíve majd kiugrott a helyéről.
- Ki tudja? Lehet, pont most olvassa ugyanezt.
- Micsoda? - Kaensho nagyra tátotta a száját, ahogy leesett az álla.
- Nem tudok lábra állni sem, és ha valakinek, hát neki meg kell tudnia, hogy mi történt, és távol kell maradnia tőlem. Elküldtem neki levélben.
- Tudod mit, Gabriel? Legyen így. - hangja megszilárdult, ajkai legörbültek, szemöldöke összeszaladt, homlokát összeráncolta, jobb szeméből apró, vékony patak hírnökeként elindult egy könnycsepp lefelé az arcán. - Hazamegyek. - futólépésben ért az ajtóhoz, egyetlen mozdulattal feltépte, talán még a kilincset se nyomta le, és kilépett rajta, de a küszöbön megtorpant. - Csalódtam benned. Azt hittem, te tudsz küzdeni. Azt hittem, te más vagy, mint a többi ember, hogy benned van szív, és mersz küzdeni. - rövid szünetet tartott aztán keserűen felnevetett. - Kezdek kicsit hasonlítani rátok, emberekre. Én is tudok tévedni. De engem nem vág földhöz.
Gabriel keze lendült az acélgolyóval, de Sho ekkor már rég bevágta maga mögött az ajtót, és már el sem engedte. Lecsapódott az ágy szélére, elengedte, és hangos koppanással landolt a földön. Gabriel újra kinézett az ablakon, és a céh főépületének falát fixírozta.
Kaensho zokogva rohant le a lépcsőn, mindenkit félrelökve, aki csak az útjába akadt, nem érdekelte, hogy barát-e az illető. Kilépve a kollégium ajtaján csizmája puha friss hóba taposott, ő meg csak rohant, rohant egyre gyorsabban, és sorra dobálta le magáról a rohákat amiket Prue-tól kapott, nem törődve azzal, hogy ki figyeli, ki láthatja meztelenül, fellökte magát a levegőbe, és a következő pillanatban már hatalmas fehér bunda óvta, hogy ne fázzon meg. Hátán hatalmas lángok csaptak fel, mérgében egy olyan tűzcsóvát fújt a föld felé, hogy még így, húsz méter magasan is elolvadt a hó alatta.
Egyenesen északnak vette az irányt, bár fogalma sem volt arról, hogy pontosan a célja felé tart-e, hogy így tér-e vissza leghamarabb a falkájához, csak ment, és mérgében egyre másra fújta ki a lángcsóvákat. Furcsa látvány lehetett alulról, de egy biztos, segített neki levezetni a feszültséget.
Már egy jó órája úton volt Erából, amikor ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem tudta beazonosítani, hogy kié, vagy mié, vagy, hogy hol érezte utoljára, de elég volt ahhoz, hogy kirántsa a dühéből. Valahol előtte egy furcsa mozgású alak rajzolódott ki a hóesésben, úgyhogy tempózott, és percek múlva olyan távolságba ért, hogy felismerte, Rane Iceclaw és Arisa voltak azok. Még egy kicsit megszaporázta a tempót, és melléjük ért.
- Sziasztok. - köszönt lehangoltan egy kissé, de hangosan, hiszen a szembeszél és a sebesség, amivel repültek korántsem volt jótékony hatással a beszélgető hangnemre.
- Sho? - fordult felé a fiú meglepődve. Így belegondolva, nagyjából ugyanazokat a ruhadarabokat viselte, mint akkor, amikor először látta. A mellkast takaró, megnevezhetetlen cuccot, a bőrkötést a kezén, vállvédőt, és nadrágot, arcán pedig egy nagy adag meglepődöttséget. - Hát te?
- Mit keresek itt? - fejezte be a kérdést. - Megyek haza, nincs miért az emberek közt maradnom.
- Haza? - Rane kissé zavarodottnak tűnt még így, a meglepetés tetejébe is. - Úgy tudtam, hogy Chantai innen nincs messze. - rövid szünetet tartott - És pont az ellenkező irányban. - fejezte be végül, és Sho csak most ébredt rá, hogy dühében már azt sem tudta, hogy merre megy, már rég irányt kellett volna változtatnia.
- Nem Chantai-ba. - rázta meg a fejét. - Még nem hallottad? Bár, kis település, nem hiszem, hogy annyira tömve lenne vele minden újság.
Rane is a fejét rázta, bár Sho azért mégis remélte, hogy egy kisváros kiirtása csak úgy egyik napról a másikra feltűnőbb lesz. Esetleg a mágiatanács még nem engedett hírt leközölni, vagy bármi, az emberek szokásaival kapcsolatos dolog lehetett. Nem foglalkoztatta különösebben.
- Nem tudom, mi történt. - válaszolt a fiú.
- Chantai, úgy egy hete porig égett. A lakosság kevés kivétellel elpusztult. Kis híján mi is ott maradtunk.
- Én.. Sajnálom. - érkezett Rane válasza egy kis idő elteltével. Hangjából érezte, hogy nem igazán tudta, hogy mit reagálhatna erre. Na de ki tudná?
Sho megrázta a fejét.
- Ugyan, nincs mit. Ha ott lettél volna se tudtál volna tenni semmit. Túl sok démon volt, az egész falkám ott segédkezett, Eve - torkán akadt a szó, elfelejtette, hogy Everothról és Synestráról nem beszélhet. - Két nagyon erős mágus is segített, mégse tudtunk tenni ellenük semmit. Hagyjuk a témát! - mély levegőt vett, kissé megerőltette a hangszálait a kiabálás, szünetet tartott.
- Gabriel is…? - kérdezte Rane, mielőtt újra folytathatta volna, de a válasza így is megvolt, nem kellett újragondolnia.
- A lényeg az, hogy Gabriel most mozdulni sem tud gyakorlatilag,- de nem is akar. - hangjában érezhető volt az indulat, hátán a lángok akaratlan is magasabbra törtek egy jó arasznyival. - Mindenkit el akar marni maga mellől, összevesztünk, és most hazafelé tartok a falkához. És te?
Már nagyon unta, hogy hiába nem akarja, akkor is idegesíti a téma, úgyhogy minél előbb terelni akarta a szót, megnyugodni, beszélgetni valakivel.
- Egy régi ismerősömet látogatom meg. Allen nemrégiben látogatott haza karácsony alkalmából, és mikor elment otthonról, nem volt igazán jókedvében. A város rénszarvasok tenyésztésével foglalkozik, és a fiú azt hitte, hogy a Mikulásnak segítenek ezzel. Amikor megtudta, hogy nincs Mikulás, kiakadt, és majdnem lerombolta a várost. Most oda megyek, hogy ha bármi történik, ne legyen baj. - felelte Rane, de nem teljesen értette.
- Mikulás? - kérdezte- Az mi?
- Gabriel nem mesélt róla? A mikulás az, aki minden karácsonykor beül a szánjába, és minden gyereknek ajándékot hoz, ha egész évben jól voltak!
- Igazából, lehet, hogy mesélt volna, de nem igazán érdeklődtem még az emberek ünnepeivel kapcsolatban. Nálunk, farkasoknál nem sok ünnep van, mi nem ünnepeljük a születésnapjainkat, de köszöntjük a tavaszt, és együtt virrasztunk minden teliholdas éjszakán, meg az is ünnepnek számít, ha egy fiatal párt talál.
- A teliholdas éjszakákat meg is értem. Én sem tudok akkor aludni. De mielőtt hazamennél.. Nincs kedved velem tartani? Legalább egy karácsonyt láss, mielőtt visszatérnél!
- Végül is, most már teljesen szabad vagyok, nem kell időre hazaérnem a céhbe. Meg amúgy is szép hagyománynak tűnik, miért is ne? Rendben.
Rane arcán mosoly jelent meg, bólintott, aztán nem beszéltek többé. Legalábbis egymáshoz nem. Néha látta, hogy a fiú némán artikulál, de betudta annak, hogy nem hallja a szembeszéltől és nem is neki, hanem Arisának beszél. nem kíváncsiskodott, nem akarta, hogy azt higgyék, megbámulja őket. Kicsivel könnyebbnek érezte magát, örült, hogy segíthet valakinek.
Fél óra néma repülés után Rane és hátasa ereszkedni kezdtek, és kezdett kirajzolódni a város körvonala, no meg a váratlanul kopár táj. Itt-ott feltűntek párban, de leginkább csak egyedül fenyőfák, ám leginkább havas pusztaság volt az egész. Az ember szeme amerre csak nézett csak a horizont fogta meg a tekintetét. Itt-ott rénszarvasok legelésztek a hótakaró alól kitűnő füves részeken.
A város nem volt nagy, Chantai talán egy parányival nagyobb lehetett. Nagyrészt fából készült épületekből állt, itt-ott akadt félig kő, vagy egészen kőház is, de mindegyik kéményéből enyhén ferde füstoszlop szállt felfelé. Elszórtan akadt még félkész ház is, amit a Rane által említett tavalyi incidens után kezdtek újraépíteni.
- Itt vagyunk. - jelentette Rane - Allen nagyjából most fog megérkezni egy postakocsival. Először vele kell találkoznunk, aztán... meglepjük a várost. - elvigyorodott, majd oldalra fordult Arisa hátán, és levetődött, de előtte még jégből szárnyat teremtett magára. Sho meredekre vette az ívet, és mellette landolt a földön.
- Meglepjük? Mire kell gondolni? - érdeklődött.
- Allen rájött, hogy nincs Mikulás. De ez nem jelenti azt, hogy mi nem tehetjük valódivá egy napra. Kiosztok Allennel ma éjjel mindenkinek egy ajándékot, méghozzá a hagyományos módon.
- Tehát szánnal és szarvasokkal? Hogy oldod meg, hogy a rénszarvasok repüljenek?
- Hát.. VE-csatlakozóval tudom reptetni a szánt, de rénszarvasok nem lesznek. Nem nevet!- fordult oda Arisához, akit most látott először Sho mosolyogni. Nem is mert volna rá gondolni, hogy ilyet is tud.- Örülj, hogy nem foglak be a szán elé, mert nem férsz bele!
- De engem befoghatsz! - vetette fel Sho vidáman, még a farkát is megcsóválja, és utólag meg is lepődött magán, hogy csak így, gyakorlatilag semmi előzetes ismeretség nélkül fel meri ajánlani, hogy elvontat egy szánt. Kicsit még könnyebbé változott a szíve, valamiért annak ellenére, hogy nem igazán ismerte az ünnepet, érezte, hogy kicsit talán részese lehet annak, amit az emberek ünnepnek neveznek.
- Tényleg? - Rane álla leesett, aztán egyetlen gondolkodás nélkül átölelte a farkas nyakát, és a bundájába kiabálta. - Köszönöm!
- U-ugyan, nincs mit. - Sho ezt végképp nem várta, sőt, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Csak ritkán volt akár hasonlóban is része Gabriel oldalán, egyikük sem volt az a fajta, aki csak úgy lépten-nyomon ölelgeti a másikat, így nem is tudta, hogyan reagáljon, kényelmetlenül érezte magát, de ficánkolásából Rane is megérezhette ezt, hiszen elengedte. - De ha most érkezik a barátod, nem kell attól félnünk, hogy esetleg lebuksz, Ha együtt lát veled, és meglát este engem a szán előtt?
- Ugyan. Tudja, hogy nincs Mikulás. Nem becsapni akarom, hanem megmutatni neki, hogy csak rajtunk múlik az ajándékozás. Ő is a szánon lesz, és segíteni fog!
- Oh, vagy úgy! Rendben van, így is benne vagyok. - bár arra számított, hogy Rane megpróbálja elültetni a gyerek fejében, hogy talán mégis van Mikulás, és a felnőttek tévednek, de az ötlet talán így még jobban tetszett neki. Így nem egy varázslatos mesebeli fickóról szól, akire nyugodtan rábízhatja az ember az ünnepet, majd megoldja ő helyette, hanem nekünk kell ajándékozni.
- Viszont találkoznunk kell néhány emberrel. Az ajándékozást éjjel kell megejteni, mikor alszanak, és előtte meg kell tervezni mindent, és ellenőrizni, hogy megvannak-e a csomagok. - szólalt meg Rane egy rövid szünet után, aztán mindketten a várost fixírozták, néha pedig az utat figyelték, hogy jön-e már a postakocsi.
- Végre egy hely, ahol szívesen látják Arisát. - páran felismerték a fiút és Arisát, integettek is nekik, és vagy ettől, vagy az előző megjegyzésétől, de láthatóan boldog volt. - Általában félnek tőle, mert egy sárkányhoz hasonlít. De itt már megismerték. Na de irány a polgármester!
- Mi lenne, ha felosztanánk egymás között az embereket, akikkel beszélni kell? Hamarabb végeznénk, és ha elmondod, mit csináljak, szerintem meg tudom oldani. - vetette fel Kaensho, szinte át sem gondolva a dolgot, egyszerűen csak érezte a késztetést, hogy nagyobb szerepet vállaljon az ünnepben.
- Rendben. - egyezett bele Rane, bár hangja kissé tétova volt. - De… Tőled nem félnek, ha így mész oda valakihez? - kérdezte végül, mire Sho belül elmosolyodott, kívül máig nem tudta, mennyire látszik ez egy farkas arcán, sosem gondolt arra, hogy fajtársai mimikáját figyelje, keveset is volt velük, így nem akarta erre vesztegetni az időt.
- Ha tudsz szerezni egy adag ruhát, amiben nem fagyok keményre, és egy helyet, ahol át tudok öltözni, ezzel nem lesz gond. - mondta szelíden.
- Rendben. Ööö.. Milyen méretben? - na ez volt az a pont, ahol megbánt azt, hogy nem hozta magával a ruháit, de főleg, hogy sosem figyelt amikor új ruhákat kapott.
- Hát.. öö… - próbált gondolkodni, de iszonyatosan zavarban volt. - Nem is tudom, úgy igazából, mert amikor sikerült átváltoznom először emberré… - mondta teljesen természetes hangon, mintha ez olyan természetes lenne, nem törődve azzal, hogy Rane-ből ez milyen reakciót vált ki. - Az egyik lány segített Chantai-ból ruhát keresni, a céhben pedig Prue vásárolt rám… a fenébe! - elgondolkodott, és a járókelőket nézte, ahogy sétálnak az utcán, amíg egy méretben hasonló lányt meg nem pillantott.
- Nagyjából akkora vagyok, mint ő, ott! - bökött a lány felé az orrával, Rane pedig azonnal arra kapta a fejét.
- Hm. Rendben. Nem mesze innen van egy szabó, ha ugyanaz az alaprajz, mint a múltkor. - Rane elindult, Sho pedig szó nélkül követte, a legjámborabb ábrázattal, a leglassabban, és a legbékésebb viselkedéssel, ahogy csak tudott. Egyszer hirtelen lefordult Rane, és benyitott egy ajtón. Sho látta, hogy farkasként túl nagy, hogy beférjen, megállt az ajtóban, és fél mancsával kitámasztotta a becsapódó ajtót úgy, hogy résnyire még nyitva legyen. Amikor Rane elvégezte az üzletet, Sho azonnal belökte az ajtót, elvégezte a mágiát, és az átalakulással járó vakító fényt kihasználva meztelenségét leplezendő berohant a szabó paravánja mögé.
Megvárta, míg odaviszik neki a ruháit, közben vállait dörzsölgette a kezeivel, szaporán lépkedett a csupasz padlón, hiszen akármilyen kevés időt is töltött a fagyban meztelenül, nagyon rosszul esett neki a hatalmas fehér bunda hiánya.
- Rád bízom az út megtervezését. Nagyjából a város külsejétől befelé kell haladni, de ebben a várost tervező férfi segít majd. Ehhez biztos jobban értetek, mint én. Enyém az ajándékok ellenőrzése. Ha gyorsan végzel, akkor ugorj be a polgármesterhez. Ő majd elirányít Allenhez, én is vele leszek.
Rane a paraván túlsó oldaláról lassan beszélt, Sho pedig szaporán kapkodta magára a ruhákat. Először az alsóneműt, rá azonnal a fekete nadrágot, a pólót, pulóvert, villámgyorsan magára borította a két gombsoros barna kabátot, és hamar végiggombolta. Felhúzta a vastag zoknit és rá a bundás csizmát, körbetekerte magán a sálat, felhúzta a kesztyűt és fejére illesztette a fülvédőt. A földig érő tükörben gyorsan körbefordult, párszor, nyugtázta, hogy minden a helyén van-e, aztán kilépett a paraván mögül.
- Akkor először körbemegyünk kívül, aztán spirálisan befelé. Ezt a fickót elrángathatom magammal? Mármint, be van szervezve? - kérdezte Sho, miközben még a kesztyű ujjait igazgatta, és ügyet sem vetett a szabóra, aki az állát kereste éppen. - Mehetünk. - mondtam, miközben válaszra vártam.
- Persze. - bólintott Rane, aztán elindultak kifelé az üzletből. - A város tervezője a polgármester házától eggyel jobbra lakik. Arient keresd majd.
Sho mosolyogv bólintott, végre befejezte a fülvédő igazgatását, és szó nélkül követte Rane-t a polgármester házához, s míg a fiú bement hozzá, Sho bekopogott a szomszéd házba.
- Pillanat! - érkezett egy szórakozott férfihang belülről, de a pillanat percekké nyúlt, míg végül mégis feltárult az ajtó. A küszöbön egy Sho-nál magasabb, vékony férfi állt némi borostával, egy sebtében felkapott, és kellően ferde kalapban. Vastag szőrmekabátot viselt, aminek elejét még csak most gombolgatta össze, és összehúzott szemöldöke alatt vizslató szemekkel nézte Sho-t. - Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok, Vindisha vagyok, Rane Iceclaw, a város egyik barátja küldött, hogy kérjem meg, vezessen körbe a városban. - gyorsan körülnézett, közelebb hajolt, és fél oldalt eltakarva a száját suttogva beszélt tovább - Tudnom kell, melyik háznál kell megállnom, és ha egy mód van rá, egy útvonalat rajzoljak ki a fejemben.
- Oh, a meglepetés! - derült fel a férfi arca, de továbbra is furcsállta, hogy egy idegen kopogtat az ajtaján pont ebből az indokból kifolyólag. Mindazon által gyorsan a kabátzsebbe nyúlt, behúzta maga mögött az ajtót és ráfordította a kulcsot. - Arien vagyok, a város tervezője - közölte, és kezet nyújtott a lánynak, mire az elfogadta és sűrűn megrázta, aztán sietett is tovább - Akkor ne is pazaroljuk az időt! - igazította meg végül a kalapját, majd felajánlotta a lánynak a karját.
Sho zavarodottan nézett rá, nem ismerte a gesztust, így egy kissé furcsán nézve, de beledugta a jobb karját a férfiéba, hiszen jobb ötlete nem volt. Az elmosolyodott, és lépésnek indult.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha a város külső határainál kezdjük meg, aztán befelé haladunk. - jelentette ki a férfi egy pár perces csend után, mintegy beszélgetésindítóként, vagy csak közölni akarta a lánnyal, hogy miért pont erre hozza.
- Igen, ezt ajánlotta Rane is. - mosolygott Sho.
- Na és honnan ismerik egymást? - kérdezte a fickó.
- Hát… Mindketten mágusok vagyunk, az egyik megbízáson találkoztunk.
- Oh, nem néztem volna ki kegyedből, ha megbocsát, és szabad így mondanom. Na és, miféle mágiát használ?
Sho pajkosan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Azt nem árulhatom el, de biztos lehet benne, hogy meglepődik majd. - a férfi arca furcsa ábrázatot öltött, úgyhogy gyorsan meg is toldotta - Nem kell izgulni, nem fogom romba dönteni a várost! Egyébként is, még ha akarnám is, Rane sokkalta erősebb, mint én, semeddig nem tartana lekapcsolni.
- Remélem is. Mármint, hogy nem akarja a kárunkat a kishölgy! - hadarta a második mondatot, és ezzel ki is értek a város határára, és Arien meg is kezdte az útbaigazítást. A délután folyamán kétszer is végigjárták a várost, hogy Vindisha biztosan megjegyezzen minden házat, ahol meg kell állni, ne kelljen feleslegesen időt vesztegetni arra, hogy útközben kalauzolják. A városban nem sok üzlet volt, igazából több félkész házat kellett megjegyezni, mint boltot, hiszen ezeknél sem kell megállni. Közben Arien - bár meghagyta, hogy ha unja a szócséplést, nyugodtan fojtsa belé - rengeteget beszélt, kérdés nélkül. Nagyon sok mindent elmondott a munkájáról, különböző házak tervrajzairól beszélt, az azokat megrendelő családokról, némelyik család említésénél kisebb családfát is levezetett, mire folytatta a mondanivalóját.
Az igazat megvallva Shot egyáltalán nem zavarta, hogy a tervező ennyit beszél, sőt. Egyre lelkesebb lett, és figyelt minden szavára, hogy minél többet tudjon segíteni Rane-nek. Érezte, hogy legbelül elönti a melegség, és hatalmába keríti az ünnepi hangulat. Lépten-nyomon az utcákon játszó gyerekekbe akadt a szeme, akik nevetve játszottak, hógolyóval dobálták egymást, némelyik hóembert épített, az utcák szélén összetolt hóban hó angyalok voltak, szinte egymást érték. A város, habár tavaly ilyenkor letarolták, fel volt díszítve, mindenhol lámpák, mécsesek világítottak, és a város közepén egy hatalmas fenyőfát díszítettek fel éppen. Frissen sült kalács illata terjengett az utcákon, Kaensho valósággal belebódult abba, hogy milyen boldogak tudnak lenni az emberek néha. Nem is figyelte már Arien szavait a második körben, bőven elég volt neki az első, hogy megjegyezze a házakat, inkább a várost figyelte, és a tervező annyira belemerült a magyarázásba, hogy nem is vette észre, csak akkor, amikor befejezte a körutat.
- Nos, ennyi lett volna, kisasszony. - mondta mosolyogva, amint szembe fordult vele a város közepén, Sho annyira bele volt feledkezve a szürkületi fényekbe, hogy még hosszú pillanatokig nem is figyelt, majd arra lett figyelmes, hogy abbamaradt a beszéd.
- E-elnézést! - fülig pirult. - Mindent megjegyeztem, nem lesz gond éjszaka! Csak annyira… szép itt minden.
- Nem volt még ilyen ünnepségen? - Sho megrázta a fejét, de le nem vette volna a szemét a városról, Arien felhúzta a szemöldökét, furcsa volt számára a dolog, de látva a lány lelkesedését, el kellett hinnie, és végül elmosolyodott. - Meghívom egy forró csokoládéra, aztán visszakísérem a polgármester házához, én pedig visszaülök a házamba, még van egy pár dolog, amit el kell rendeznem.
- Köszönöm! - szólt Kaensho lelkesen, aztán újba belekarolt a férfi karjába, elkísérte a standhoz, ahol a forró italt árulták. Ahogy kiadták, mélyet szippantott a csokoládé illatából, még így, ilyen meleg ruhában is jól esett neki az illat, ami belülről melegítette fel, és a kesztyűs kezében nem is tűnt annyira forrónak a pohár. Elmosolyodott, amikor belekortyolt, és megégette a nyelvét. Elfelejtette, hogy emberként korántsem bírja úgy a hőséget, mint a fehér bundában.
Végül elérték a polgármester házát, ahol utoljára látta Rane-t.
- Viszont látásra, kis hölgy! - mondta Arien, aztán megemelte a kalapját, és elindult a háza felé.
- Viszlát. - mosolygott utána Sho, kopogott az ajtón, aztán résnyire nyitotta, s látva, hogy senki sem ellenkezik, be is lépett.
Odabent már az előtérben ott állt Rane, mellette a kisfiú, akit már annyiszor emlegetett. Hat-hét éves korra tudta tenni, átlagos magasságú, kusza barna haja volt, és nem tudott megáll két pillanatig ugyanazon a helyen. Látszott rajta, hogy fel van villanyozva, izgul, ellenben Rane ugyanolyan nyugodt volt, mintha csak a mindennapi reggelijét tették volna elé. Sho mosolyogva levette a fülvédőjét és lehúzta a kesztyűit, aztán odament a pároshoz.
- Szia, Vindisha vagyok, te pedig biztos Allen vagy, akiről már mesélt Rane. - nyújtott kezet a kisfiúnak, aztán Rane-hez fordult - Minden megvan, amit rám bíztál. - jelentette boldogan.
- Szuper! - szólt Rane egy leheletnyi hatásszünet után, valószínűleg azt nem értette, hogy miért használ álnevet, s Sho el is felejtette említeni neki, hogy emberi alakban szeretne emberi elbánást, és ezért is használja ezt a nevet. - Akkor már csak az estét kell megvárni… Meg a szán hámját átalakítani.
- Nos, akkor az én dolgom itt véget ért, sok sikert az útra, szia, Allen! - simított végig gyorsan a kisfiú fején, aztán kacsintott egyet Rane-re, remélve, hogy feltűnik neki, hogy csak álcázza a kilétét a névvel, és az emberi alakkal. igazából megfordult a fejében, hogy nem is kellene használnia a nevet, lévén, hogy itt nem igen ártana neki senki.
Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, a kesztyűket és a fülvédőt már fel sem vette. Az épület fölött köröző Arisát fürkészte, és az első pillanatban, amikor látta, hogy tekintetük ütközik, intett neki, hogy kerüljön lentebb.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Rane értette-e a dolgot, úgyhogy elmondom neked, bár nem tudom, hogy értesz-e. - szólt zavartan, ahogy a sárkányszerű lény leereszkedett hozzá. - Szóval szeretném, ha emberi alakban emberként bánnának velem, és nem mellesleg, ne tudja meg mindenki, hogy farkas vagyok, ezért volt az álnév. - suttogta. - Megyek, gyorsan átöltözök és sietek vissza, ha kijönnének, szólj nekik, hogy várjanak meg! - simított végig Arisa testén, aztán elrohant a szabóhoz. A ház mögött először lazított minden ruhán, hogy a pár másodpercig tartó villanás alatt könnyen ledobálhassa őket.
A mágia felszabadulásával meg is kezdte a villámgyors műveletet, ez már sokkal könnyebben ment, leszámítva azt, hogy így a hóba dobált ruhákat nem tudta összehajtani, sem pedig felkapni, úgyhogy igyekezett minél finomabban összefogni mindet egy kupacba, átröppent a szabó háza fölött, letette a küszöbre a ruhahalmot, és meglökte az ajtót. A szabó nem kis meglepetését legyűrve ajtót nyitott, és várt.
- Lenne szíves, és összepakolná ezeket a ruhákat egy táskába, vagy zsákba? Ha elhagyom a várost, magammal vinném őket, csak most… Nincs hova raknom. - mondta, azzal el is viharzott, meg sem várta a szabó válaszát.
Fél perc se telt el, mire újra a polgármesteri hivatal előtt állt, és pont akkor lépett ki rajta Rane és a kisfiú.
- Ő kicsoda? - kérdezte Allen kíváncsian, Sho hirtelen nem tudta, hogy válaszoljon-e neki, vagy tettesse a néma farkast. Aztán arra jutott, hogy talán nem lenne baj, ha a kisfiú meg is ismeri a hangját. Közelebb lépett hozzá, lehajolt és suttogta neki:
- Szerintem már ismersz.
- Én is meg akarom ezt tanulni! - hadarta a srác boldogan, akkora szemekkel, mint két hatalmas dió.
- A seidr és telepátia mellett alakváltás? Azt hiszem, megtaláltuk az állatok királyát. - nevetett fel Rane, és összekócolta Allen haját.
- Oh, ezekkel már mind rendelkezel? Vagy csak terv? - Sho is meglepődött, legalább annyira, mint amikor Allen felismerte, hogy a farkas és a lány hangja ugyanolyan.
Allen fülig vörösödött, Sho érezte, hogy talán olyan talajra tévedt ahova nem kellett volna, úgyhogy gyorsan terelni akarta a témát, de már késő volt, Rane már beszélt.
- Ennek a kettőnek a keverékével tudta rávenni a rénszarvasokat, hogy megvédjék őt, és lerombolják a várost. - morogta Rane. - De azóta egy céhben tanulja, hogy mire használhatja a mágiát, és mire nem.
- Mind követünk el hibákat. - szólt szelíden Sho, aztán kérdőre vonta Rane-t. - Nos, hol az a szán?
- Ő lenne az. - mutatott hátra a hivatal hátsó kertjében álló pokróccal letakart szánra - Ilyenkor már nem járnak erre, úgyhogy el is kezdhetjük a munkát. - mondta, és Sho-nak nem is kellett több, lehajolva a fejével fellökte őket a hátára, lerohant a hátsókertbe, fogaival megragadta a pokróc szélét, és lehúzta a szánról, aztán beállt elé, mintha már csak a hámra várna.
Rane magában hümmögve, lassan körbejárva kezdte feligazítani Sho-ra a hámot, és közben Allen, akinek az előző jelenet egy csöppet sem lohasztotta le a lelkesedését, fel-alá ugrált.
- Inkább kezdd el felpakolni az ajándékokat. - mutatott a jégmágus az ajtó felé, Allen pedig egy szó nélkül pakolni kezdett, és lassan Rane is befejezett a felszerszámozást. Igazából egy kissé fura volt, itt-ott meg volt kötve, és két rúd közé volt fogva, de hát a jó ügy érdekében volt, meg amúgy is, annyira izgatott volt, hogy egyáltalán nem is vette észre az első perc után.
- Tudod húzni egyedül, vagy segítsek én is a csatlakozóval? - babrált Rane valahol hátul.
- Pakoljátok fel az ajándékokat, és kipróbáljuk. Nem megyek magasra, csak kipróbáljuk az udvaron. - mondta, aztán hallotta, hogy az eddigi futólépések hangja egyszerre csak eláll.
- Kész vagy, Allen? - húzta meg Rane az utolsó szíjat.
- Igen! - Jelentette, aztán felugrott a szánra. A kisfiú olyan volt, mint egy apró gyerekjáték, akit felhúztak, és míg le nem jár, nem tud megnyugodni. Sho érezte, hogy a szán fél oldalra kissé megdől, amikor Rane felrántja magát a bakra, de azonnal visszaáll egyenesbe, amikor leül a fiú mellé.
- Indulhatunk. Gondolom, nem sértődsz meg, ha nem használok kantárt. - vigyorgott az újdonsült télapó.
- Ellenkezőleg. - mondta Sho, aztán inkább Allent célozta meg: - Próbarepülésre készen?
- Igeeeeen! - válaszolt a srác, Sho pedig lassan, lépésben megindult. Talpai alatt fellobbantak a lángok, és óvatosan, centiről centire emelkedni kezdett, aztán jó fél méterrel a föld felett körbe-körbe repült az udvaron.
- Azt hiszem, minden rendben lesz. - szólt hátra vidáman
- Akkor mehetünk is ajándékot osztani! - hallatszott Rane hangja, Sho pedig egyenesen kilőtt a város széle felé, ahogy megtervezték az útvonalat Arien úrral, megkezdtük a külső peremen lévő házakkal, aztán spirálisan haladtunk befelé. Igazából azt hitte, hogy Allen lelkesedése az első tucat kémény után alábbhagy, de egyáltalán nem volt erről szó, sőt! Hármuk közül talán a kisfiú volt a leglelkesebb, és akarva akaratlan átragadt Kaenshora. Már reggel óta ébren volt, mégsem érezte magát fáradtnak, pedig már nem csak testi erejét használta, hanem a mágiáját is. Nem tudott levert, vagy szomorú lenni, teljesen maga alá gyűrte az ünnepi hangulat, és még csak eszébe sem jutott, hogyan tudják megoldani a srácok a kéményen ki-be mászkálást.
Ahogy haladtak, aszán egyre könnyebb lett, míg végül úgy érezte, mintha már csak a két fiút kellene vinnie ott hátul, úgyhogy hátra is fordult. Allen már aludt, egy vastag takaróval volt betakarva, és a szán öve biztosan, de nem szorosan fogta, hogy nehogy kiessen. Amikor az utolsó házat is elhagyták, Sho egy széles kört csapott a főtér fölött, aztán simán landolt a feldíszített fenyőfa alatt.
- Köszönöm, Sho. - szólt Rane, Sho még fel sem ocsúdott abból a melegségből, amit odabent érzett. - De maradt itt még két ajándék. - folytatta, Sho-t pedig mintha kupán vágták volna.
- Micsoda? Rosszul repültem? Kihagytam valakit? Gyorsan menjünk vissza, míg fel nem ébrednek!
- Félreértesz. - szólt Rane, hangjában nem csengett semmiféle megvetés, vagy szigor, vagy hasonló, amiért elfelejtett pár ajándékot leszállítani. helyette a szíjak kissé megfeszültek, aztán el is ernyedtek úgy, hogy a rudak a földre hulltak, Sho pedig ki tudott lépni a szán elől. Odakocogott hát Rane mellé. - Boldog karácsonyt! - mondta, azzal átnyújtotta mindkét csomagot.
Sho megilletődésében nem tudott mit csinálni, meg egyébként is, farkasként nem tudta megfogni egyiket sem. Szemébe könny gyűlt, és közelebb húzódott Rane-hez, arcát az arcához dörgölte. Nem sírt, de már nem tudta benn tartani, kicsattant belőle az, amit azelőtt nagyon ritkán érzett.
- Köszönöm. De miért ke- - elharapta a szó végét, eszébe jutott Gabriel, és már halvány gondolata sem volt, hogy hazamenjen. - Kibontanád az enyémet? Nem akarok megint öltözködni.
- Persze. - kezdte kiboncolgatni a kisebbik csomagot, hamarosan egy sárgak kövekből összeállított nyakék bukkant elő. Sho elsőre arra gondolt, hogy nem tudja majd hordani, aztán egy hirtelen vezényelt ötlettől felemelte jobb első lábát, és megvárta, míg Rane megköti, aztán érezte, jobb, ha indul, még délelőtt el akarta érni a célját. A Dragon Fang céhházat.
- Nagyon köszönök mindent, de indulnom kell. - mondta, még mindig a lábán lógó köveket figyelve. - Várj egy pillanatot! - szólt, és elröppent, a szabó üzletét vette célba, ahol, ahogy remélte, egy vállra akasztható táska volt a kilincsre akasztva. Fejét belefúrva nyakára akasztotta, és visszaröppent Rane-hez. - Beletennéd a csomagot? - kérdezte, Rane pedig egy szó nélkül megtette, de egy halk kérdést intézett hozzá
- Miért akart elküldeni téged Gabriel?
Sho jól megrágta a szavakat, csendben nézte a földet, aztán mosolyogva megszólalt:
- Félt. Azt hiszem, hogy magát hibáztatja mindenért, ami történt. Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el neked, de nagyon sokan hoztak már áldozatot azért, hogy ő itt lehessen, és ezt ő nem úgy értékeli, mint ajándékot. Bűntudata van, dühös mindenkire, de azt hiszem, legfőképp önmagára.
- És azzal akar önzetlen lenni, hogy téged nem akar bajba sodorni. Ha bármiben is hasonlít hozzám, rá fog jönni, hogy nincs igaza, de időt kell neki adnod. Nem tudom pontosan átérezni, mi történt köztetek… arisával telepátiával beszélek, és így ismerjük egymást minden gondolatát. De abban biztos vagyok, hogy szüksége lesz valakire, akire támaszkodhat. Ne hagyd egyedül! - kérte. Sho mélyet bólintott, és elmosolyodott.
- Tudom. Köszönök mindent, de most már tényleg indulok. Viszlát, vigyázzatok egymásra! - kiáltott, és a levegőbe rúgta magát. Talpai alatt újra fellobbantak a lángok, s már egy teljes napja talpon volt, kicsit se érezte magát fáradtnak.
- Te is Gabra! - hallotta még Rane hangját, és belehúzott. Minél hamarabb haza akart érni.
Nyakában lógott az új ruha, amit kapott Rane-től, lábán az ékkő, szíve pedig tökéletesen nyugodt volt. Látta, hogy az emberek világa néha-néha mégiscsak szebb, mint ahogy az látszik. És igazából Allen lelkesedéséből merített a legtöbbet. Allen, aki tavaly ilyenkor egy teljes falu napját tette tönkre, sőt, talán némelyek egész vagyonát is, meg tudott bocsátani magának, pedig még kisfiú, és mégis felnőttesebben tűrte, mint ahogy Gabriel. Nyilvánvaló, hogy a két dolog még csak közel sem hasonló kaliber, mégis, érezte, hogy Gabriel is lehet ilyen, ha akar. Remélte, hogy csak a düh miatt zavarta el magától, és előbb-utóbb megváltozik a gondolkodása, és akkor ő ott lesz, nem tágít, nem zavarhatja el. Valahol remélte, hogy valamikor Atsuval is így, úgymond magától rendbe jön, de eldöntötte magában, nem fogja erőltetni. Gabrielnek magának kell erőre kapnia, magának kell megtalálnia azt, amiért küzdeni akar, ő csak a kezdőlökést adhatja meg.
Jó óra múlva landolt a céhház udvarában, odakocogott a szobája ablakához, ami csak miatta úgy volt kialakítva, hogy farkasként is be tudjon mászni. Odabent széles tér fogadta. Egyébként sem volt túl sok bútora, de mivel így járt „haza” nem is kellett neki sok. Az előző nap szétdobált ruhái ott voltak halomba rakva a foteljában, kimosva, összehajtva. Átváltozott, gyorsan behúzta a függönyt, és felkapkodta magára a ruhákat. Tollat, s papírt ragadott magához, és írni kezdett. Egymás után írta a leveleket, amikben, lélekben szemrehányást tett Gabrielnek a viselkedése miatt, de mindegyiket össszegyűrte és kidobta a kukába. Végül, úgy negyven piszkozat után az egyetlen mondatot, amit ráírt a lapra az volt, hogy; „Boldog karácsonyt!” Beletűzte a csomag szalagjába, és felszaladt vele az emeletre, a férfi kollégiumába. Nem kopogott az ajtón, benyitott. Gabriel aludt, pedig lassan dél volt. Szeme karikás volt ugyan, de csukva volt, az se zavarta volna, ha csak tetteti, akkor sem szólt volna hozzá.
Az éjjeliszekrényen még mindig ott volt a reggeli, vagy talán még előző esti étel tálcája, de üresen. Sho elmosolyodott, kicserélte a dobozt a tálcával, és kislisszolt az ajtón…

Tárgy: Re: Karácsonyi event Vas. Dec. 23, 2012 8:56 pm

Rane-farkas

Gabriellel közös event

- Rane, emlékszel még Allen-re? – ült mellém Goldmine. Ritka alkalom volt, hogy az öreg lejött közénk, hát még az, hogy pont velem beszéljen. A karácsonyra feldíszített étkezőben egy pillanatra megfagyott a hangulat, de mikor mindenki rájött, hogy legfeljebb én kapok szidást, és nem kollektíve mindenki, megnyugodott a légkör. Karácsonyi hangulat.. Persze. Fölöslegesen járni a boltokat, hogy senkinek sem kellő ajándékokat vegyünk. Mintha ahhoz, hogy kimutassuk valakinek, hogy számít, kellene egy bizonyos időpont, amikor lehet ajándékot venni.
- Persze. A kissrác, aki majdnem lerombolta a szülőfaluját egy idióta karácsonyi szokás miatt. – morogtam.
- Hát nem emlékszel, neked milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy nincs Mikulás?
- Goldmine.. A szüleim meg sem próbálták elhitetni velem, hogy létezik bármilyen jótét lélek, aki ajándékokat osztogat éjjel. – arckifejezésem egyre sötétebb lett, ahogy visszaemlékeztem gyerekkoromra. - Minden évben kaptam egy-két ajándékot, de csak tessék-lássék módon, mintha egy kötelezettség lenne. Így semmi értelme az egésznek.
- Ezt… nem tudtam. Sajnálom. – Goldmine zavarban? Meglepett pillantást vetettem rá. Ilyen sem volt még. Azt hittem, túl sokat ért már meg, hogy meglepődjön bármin is.
- Ugyan. – vontam vállat. – Elmúlt. És legalább nem ért ilyen csalódás.
- De mit szólnál ahhoz, ha valakinek mégis visszahoznád az ünnep szellemét? – kérdezte, visszanyerve szokásos formáját.
- Mire gondolsz?
- Allen még kicsi, és most látogat haza. Már tud bánni a mágiájával, és biztosan szégyelli, amit tett. – Az nem kifejezés, remélem… - Szerinted milyen élmény lenne neki, ha ő játszhatná egy évben a Mikulást, és jóvátenné a dolgot? Ő osztaná ki az ajándékokat éjjel.
- És ehhez miért kellek én? – Nem teljesen értettem, mi lenne a feladatom.
- Egyedül nem tudja megcsinálni. Segítenie kell valakinek, és te lennél a legjobb – te már ismered.
- Hát.. Rendben. – egyeztem bele. Goldmine kéréseit általában nem volt érdemes visszautasítani, már csak udvariasságból sem. És később szinte mindig kiderült, hogy igaza volt az öregnek, amiért egy bizonyos embert választott.

Néhány nappal később már veszett levelezésben voltam a polgármesterrel, és néhány lakossal, akik magukra vállalták az ajándékok elkészítését vagy megvásárlását. A városnak nem volt túl sok lakója, így ezzel nem lehetett gond.. Annál inkább a szán elkészítésével. A helyi ezermester elvállalta, hogy egy megépíti, amihez hozzácsatol egy mágiaszívót, így tud repülni, de rénszarvasokat nem lehetett elé kötni, hiszen azok pánikban törtek volna ki. De ez volt a legközelebb ahhoz, amit meg tudtunk valósítani. Ajándék szánnak ne nézd a foltját..
~ Miért csinálod ezt? Tudom, hogy nem szereted egyik ünnepet sem. – kérdezte Arisa, amikor elindultunk.
- Igazából fogalmam sincs. Goldmine megkért rá, és nekem ennyi elég. Meg talán azért, hogy egy srácnak örömet okozzak. De megtérni nem fogok.
~ Hogy érted?
- Sosem fogom szeretni a karácsonyt.
~ Ha vannak olyanok, akik nem szeretik, akkor minek ünneplik egyáltalán?
- Nem lehet minden ember kedvére tenni. És ezt inkább csak a kicsiknek szánják, mint a nagyobbaknak.
~ És miért kell hazudni nekik?
- Ezzel megfogtál. Fogalmam sincs. – hallgatásba zuhantam, elgondolkozva az ünnepen. Sosem tudott megfogni a hangulata. Az órák lassan teltek, és Arisával is csak néha-néha lángolt fel újra a beszélgetés. Látszott rajta, hogy nem győztem meg a karácsony fontosságáról – de nem is akartam.
- Sziasztok! – kiáltott rám egy ismerős hang. Meglepődve összerándultam, de azonnal összekapcsoltam a hangot Gabriel familiárisával.
- Sho? - fordultam felé meglepődve, hasonló hangerővel kiáltva. Nem számítottam rá, hogy ilyen magasságokban ismerőssel találkozom. A farkas lángoló háttal repült mellettem. Emlékeim szerint viszont a tűz jóval kisebb hőfokon égett a múltkor, amikor repült. - Hát te?
- Mit keresek itt? Megyek haza, nincs miért az emberek közt maradnom. – Összeráncoltam a homlokom. Már önmagában is furcsának tartottam azt, hogy Kaensho Gabriel nélkül repül bármerre, de hogy el akarja hagyni az embereket?
- Haza? - zavarodtam meg. - Úgy tudtam, hogy Chantai innen nincs messze.
~ És a másik irányban. - jegyezte meg Arisa.
- És pont az ellenkező irányban. - fejeztem be a mondatot.
- Nem, Chantai-ba. Még nem hallottad? Bár, kis település, nem hiszem, hogy annyira tömve lenne vele az újság.
Megráztam a fejem. Nem igazán követtem a napi eseményeket, főleg most, hogy ennyire lefoglalt az, hogy megtervezzem Allen meglepetését. - Nem tudom, mi történt.
- Chantai, úgy egy hete porig égett. A lakosság kevés kivétellel elpusztult. Kis híján mi is ott maradtunk.
Ereimben meghűlt a vér. Erről semmit sem hallottam. Gabriel szülőfaluja? Miért? Hogyan?
- Én.. Sajnálom. – néhány pillanatnyi szünet után csak ezt a semmitmondó frázist tudtam kimondani.
Sho is megrázta a fejét.
- Ugyan, nincs mit. Ha ott lettél volna se tudtál volna tenni semmit. Túl sok démon volt, az egész falkám ott segédkezett, Eve.. – Egy pillanatra megakadt a mondatban. - Két nagyon erős mágus is segített, mégse tudtunk tenni ellenük semmit. Hagyjuk a témát! – végül csak ennyit mondott. Rossz előérzetem támadt.
- Gabriel is…? – kérdeztem, bár forrón reménykedtem benne, hogy nincs igazam.
- A lényeg az, hogy Gabriel most mozdulni sem tud gyakorlatilag,- de nem is akar. – hangja torokhangú morgás volt, és hátán felszöktek a lángok, mintha csak dühe befolyásolná a mágiát. Felismertem, és megértettem a jelet. Mintha csak az én Frost Aura-m tört volna elő. - Mindenkit el akar marni maga mellől, összevesztünk, és most hazafelé tartok a falkához. És te? – Erre pedig csak egyvalami lehetett a megoldás. El kell terelni a figyelmét.
- Egy régi ismerősömet látogatom meg. Allen nemrégiben látogatott haza karácsony alkalmából, és mikor elment otthonról, nem volt igazán jókedvében. A város rénszarvasok tenyésztésével foglalkozik, és a fiú azt hitte, hogy a Mikulásnak segítenek ezzel. Amikor megtudta, hogy nincs Mikulás, kiakadt, és majdnem lerombolta a várost. Most oda megyek, hogy ha bármi történik, ne legyen baj. - foglaltam össze röviden.
- Mikulás? – kérdezte Sho. - Az mi?
- Gabriel nem mesélt róla? A mikulás az, aki minden karácsonykor beül a szánjába, és minden gyereknek ajándékot hoz, ha egész évben jól voltak!
~ Neki bezzeg el tudod magyarázni lelkesen! – morgott Arisa.
~ Valakin gyakorolni kell.. És ha észrevetted, te vagy az egyetlen, aki elé nem tartok álarcot magammal kapcsolatban. Csak benned bízom eléggé, hogy megismerj.
- Igazából, lehet, hogy mesélt volna, de nem igazán érdeklődtem még az emberek ünnepeivel kapcsolatban. Nálunk, farkasoknál nem sok ünnep van, mi nem ünnepeljük a születésnapjainkat, de köszöntjük a tavaszt, és együtt virrasztunk minden teliholdas éjszakán, meg az is ünnepnek számít, ha egy fiatal párt talál.
- A teliholdas éjszakákat meg is értem. Én sem tudok akkor aludni. De mielőtt hazamennél.. – nem számítottam rá, hogy elfogadja a meghívást, de egy próbát megért. - Nincs kedved velem tartani? Legalább egy karácsonyt láss, mielőtt visszatérnél!
- Végül is, most már teljesen szabad vagyok, nem kell időre hazaérnem a céhbe. Meg amúgy is szép hagyománynak tűnik, miért is ne? Rendben.
Mosolyogva bólintottam.
~ Miért csak bennem bízol? – jött a tétova kérdés.
~ Téged ismerlek születésed óta… És bárhogy is hangzik, én neveltelek, hozzám vagy hasonló. Rólad tudom, mik a szándékaid, és miért vagy velem, míg mások érdekből lehetnek csak a közelemben. Nekik miért kéne bármit tudniuk rólam?
~ És nem vagy magányos? Mindig csak mást mutatni, mint amit érzel.. – Arisa gondolatai szomorúságról árulkodtak. Lágyan rászorítottam éjfekete pikkelyeire.
~ Nem. Sok emberben bízom, és bennük szinte feltétel nélkül bízom. De csak benned és egy emberben bízom gondolkodás nélkül. De ha választanom kéne köztetek, te vagy az első. Az igazi nevem is csak te ismered.. – eszembe se jutott neki hazudni, és nem azért, mert nem tudtam volna.
~ Gondolod, hogy Sho visszatér még Gabrielhez? – váltott témát Arisa.
~ Ha csak fele olyan erős köztük a kötelék, mint köztünk, vissza fog. Ha pedig nem, akkor kénytelen leszek beszélni vele. – tekintetem megkeményedett, és vékony jégpamacsok kezdtek szállingózni a kezeim körül, de egy mély sóhajjal megnyugtattam magam.

Fél óra múlva Arisa lassan ereszkedni kezdett. A táj már rég megváltozott: magunk mögött hagytuk a fenyveseket és a legtöbb növényt, itt már csak a legszívósabb fűfajták tudtak kinőni a hótakaró alól. Néhány, ház méretű követ felismertem még múltkorról, ahogy Allen régi búvóhelyét is egy pillanat alatt kiszúrtam.
Egyedül a város volt új. Az épületek ugyanott voltak, de most mindegyiknek új érzete volt – hiszen a tűzvész és a rénszarvascsorda után újjá kellett építeni a települést. Már amelyiket sikerült befejezni: néhányuk körül még most is állványok sorakoztak, és a város szélén építőanyagok halma állt. Egyedül a kőépületek voltak a régiek, amik ellenálltak az elemeknek.
- Itt vagyunk. – mondtam vidáman. - Allen nagyjából most fog megérkezni egy postakocsival. Először vele kell találkoznunk, aztán... meglepjük a várost. – vigyorodtam el, majd oldalra dőltem. A levegőben jégszárnyak jelentek meg hátamon, és zuhanórepülésben indultam el a városka széle felé. Talpon landoltam, egy szívdobbanásnyival lemaradva mögöttem szinkronban Arisa és Sho.
- Meglepjük? Mire kell gondolni? – kérdezte kíváncsian Sho.
- Allen rájött, hogy nincs Mikulás. – magyaráztam lelkesen. Nem az ünnep villanyzott így fel, hanem az, hogy Allennel fogok szórakozni. - De ez nem jelenti azt, hogy mi nem tehetjük valódivá egy napra. Kiosztok Allennel ma éjjel mindenkinek egy ajándékot, méghozzá a hagyományos módon.
- Tehát szánnal és szarvasokkal? Hogy oldod meg, hogy a rénszarvasok repüljenek?
- Hát.. VE-csatlakozóval tudom reptetni a szánt, de rénszarvasok nem lesznek. Nem nevet!- gondolkodás nélkül pördültem a teli szájjal vigyorgó Arisa felé, és tettetett felháborodással kiáltottam rá. - Örülj, hogy nem foglak be a szán elé, mert nem férsz bele!
- De engem befoghatsz! – csóválta meg boldogan a farkát Sho. Még az állam is leesett a csodálkozástól, de kitörő örömmel fogadtam a hírt.
- Tényleg? - Gondolkodás nélkül a farkas nyakához ugrottam, és megöleltem. - Köszönöm!
- U-ugyan, nincs mit. – morogta zavartan a farkas, és érezhetően furán érezte magát. Átérezve a hangulatot, inkább elengedtem Sho-t. Én sem szoktam ilyen kitörő lelkesedéssel fogadni semmit, de ez így jött ki. - De ha most érkezik a barátod, nem kell attól félnünk, hogy esetleg lebuksz, Ha együtt lát veled, és meglát este engem a szán előtt?
- Ugyan. – hárítottam el a feltételezést is. - Tudja, hogy nincs Mikulás. Nem becsapni akarom, hanem megmutatni neki, hogy csak rajtunk múlik az ajándékozás. Ő is a szánon lesz, és segíteni fog!
- Oh, vagy úgy! Rendben van, így is benne vagyok.
Elégedetten bólintottam. Nem tudtam volna Allen szemébe hazudni, és úgy látszott, Sho is hasonló véleményen van.
- Viszont találkoznunk kell néhány emberrel. – sóhajtottam. A levelezéssel sok mindent meg lehetett oldani, de maradtak még gondok. - Az ajándékozást éjjel kell megejteni, mikor alszanak, és előtte meg kell tervezni mindent, és ellenőrizni, hogy megvannak-e a csomagok.
- Végre egy hely, ahol szívesen látják Arisát. - mosolyodtam el, mikor többen boldogan integettek nekünk. Még felismertek tavalyról, ahogy a kígyót is. - Általában félnek tőle, mert egy sárkányhoz hasonlít. De itt már megismerték. Na de irány a polgármester!
- Mi lenne, ha felosztanánk egymás között az embereket, akikkel beszélni kell? Hamarabb végeznénk, és ha elmondod, mit csináljak, szerintem meg tudom oldani. – Sho láthatóan lelkes volt, legalábbis jóval gyorsabban bele tudta élni magát az ünnepbe, mint én.
- Rendben. – Végignéztem a farkason. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő külseje, főleg nem egy városon belül. Amíg velem van, biztos nem lesz gond, hiszen ismernek. - De.. Tőled nem félnek, ha így mész oda valakihez?
- Ha tudsz szerezni egy adag ruhát, amiben nem fagyok keményre, és egy helyet, ahol át tudok öltözni, ezzel nem lesz gond. – Ha tényleg át tud változni emberré, az egy meglehetősen hasznos képesség lenne.
- Rendben. Ööö.. Milyen méretben? – Agyam már azon járt, hogy merre is tudnék ruhát szerezni, de végül bekattant.
- Hát.. öö... Nem is tudom, úgy igazából, mert amikor sikerült átváltoznom először emberré. – mondta nyugodtan. - Az egyik lány Chantai-ból segített ruhákat keresni, a céhben pedig Prue vásárolt rám... A fenébe. – lassan az embereket kezdte vizslatni, majd megakadt a szeme az egyik lányon.
- Nagyjából akkora vagyok, mint ő, ott! – bökött az orrával felé. Jó ízlése van Gabnak, állapítottam meg magamban, mikor végigmértem a lányt.
- Hm. Rendben. Nem mesze innen van egy szabó, ha ugyanaz az alaprajz, mint a múltkor. – indultam el az egyik utcán. Furcsa érzés volt két familiárissal sétálni, akik közül az általában gyerekbarátabbnak kinéző farkastól óvakodtak az emberek, viselkedésétől függetlenül, míg Arisát körbeugrálták a gyerekek.
És igen! Befordultam a szabóságba, és üzletelni kezdtem. Némi problémát jelentett az, hogy csak mutogatni tudtam, mekkora a lányra kérek ruhát, de végül megoldottuk. Pár perccel később már egy teljes szett női ruhával a kezemben és egy kissé vékonyabb tárcával zsebemben vártam, hogy Sho bejöjjön. A nagytestű farkas belökte az ajtót, majd egy villanás keretében.. történt valami. A farkas eltűnt, és helyette szapora futás hangját hallottam, a paraván felé. Néhány másodperc múlva már látni kezdtem, és egy lány sziluettjét vettem észre az öltözőrész felől. Oh. Már értem. Szó nélkül nyújtottam be a ruhát, és míg Sho öltözött, beszélni kezdtem.
- Rád bízom az út megtervezését. Nagyjából a város külsejétől befelé kell haladni, de ebben a várost tervező férfi segít majd. Ehhez biztos jobban értetek, mint én. Enyém az ajándékok ellenőrzése. Ha gyorsan végzel, akkor ugorj be a polgármesterhez. Ő majd elirányít Allenhez, én is vele leszek.
- Akkor először körbemegyünk kívül, aztán spirálisan befelé. Ezt a fickót elrángathatom magammal? Mármint, be van szervezve? – lépett ki a farkas… azaz a lány a paraván mögül. Láttam már alakváltó mágiát használó embert, így nem lepődtem meg túlságosan, hogy egy familiáris is képes egy fajtáját használni. Derékig érő, szinte fehér haja volt, de a legszembetűnőbb ismertetőjegye egy vörös tetoválás volt szeme alatt. Nem rossz. - Mehetünk. – kérdő tekintetet vetett rám, mire észbe kaptam, és abbahagytam bámulását. A szabó nem volt ilyen erős lélekjelenléttel megáldva, ő még mindig hüledezve bámulta a farkaslányt.
- Persze. – indultunk kifelé. - A város tervezője a polgármester házától eggyel jobbra lakik. Arient keresd majd.
Egy intéssel elváltunk egymástól.
~ Arisa, megnéznéd az ajándékokat? – néztem rá a Severusra. Ő kérdés nélkül tudta, mire gondolok, és nem csak ellenőrizni kell az ajándékokat, hanem két újat is rendelni.
~ Persze. Te addig foglald le Allent.
~ Meglesz! – hideg szél kapott a hátamba, ahogy Arisa szárnycsapásai felkavarták az amúgy sem túl meleg levegőt felszállás közben. Itt az ideje várni! Lassú kört tettem meg a tér körül, ahová várták a postakocsit. Majd még egyet, és még egyet.
- Szia, Allen! – kiáltottam oda neki, mikor végül megérkezett. Az egy év sokat számított, már első ránézésre is jóval nagyobbnak tűnt, mint múltkor. És nem csak külsőre. Egy pillanatra megérintettem auráját. Szinte olyan erős volt, mint én.
- Rane! – nézett rám a barna, borzas hajú fiú, táskájával a kezében. – Hát te mit keresel itt?
- Téged! Vagyis.. Hát így kell köszönni?
- Té-Tényleg.. Szia, Rane!
- Így már jobb. Goldmine küldött engem, hogy meglepjük egy kicsit a várost. – léptem mellé, és suttogóra fogtam a hangom. – Mit szólnál, ha te lennél ma a Mikulás?
- Hogy mi? – nyíltak teáscsészényire szemei. – De hát nem is létezik!
- Az lehet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egyszer valódivá tenni. Szerveztünk egy kis összeesküvést. Mindenkinek van egy ajándéka, amit az éjjel ki kéne osztani, méghozzá szánnal, repülve. Már csak egy önkéntes kéne, aki segítene nekünk.
- Komolyan? – Allen hangja egy oktávot emelkedett örömében, de gyorsan csendre intettem, mielőtt lebuktunk volna mindenki előtt. Ő is suttogó hangon folytatta. – És tényleg repülni fog a szán, rénszarvasokkal? És piros ruhában leszünk?
- Hé, lassabban! – intettem le a szinte ugráló gyereket. – Rénszarvas nem lesz, egy farkas fogja húzni a szánt. A piros ruha pedig lehetőség, de nem kötelező. Megmondtad otthon, hogy mikorra érkezel?
- Nem. – vágta rá azonnal.
- Helyes. Akkor holnap reggel fogsz megérkezni, ajándékbontás idején. – mosolyodtam el. Biztos voltam benne, hogy nem fogja tudni titokban tartani, hogy mi voltunk az ajándékozók, és nem fog a titokzatos betörők miatt pánik kitörni a faluban. – Irány a polgármester. Csak néhány ember van beavatva, ő az egyik.
- Oké! – sietett előre Allen.
~ Minden kész, Rane. – szólalt meg Arisa hangja.
~ Ügyes voltál. Megértették, hogy kell még extra?
~ Elég nehéz írni, de végül csak sikerült. – jelentette be büszkén. Nemrég tanulta meg, hogy ha másokkal kell kommunikálnia, a legegyszerűbb módja az írás. Betűnként szép lassan meg tudta magát értetni, de sok türelem kellett hozzá mindkét fél részéről. ~ Allen megérkezett?
~ Ebben a percben. Találkozzunk a polgármester hátsó kertjénél!
~ Indulok.
A polgármester ugyanolyan volt, mint a múltkor – barátságos, és közvetlen. Alig tudtam addig beléfojtani a szót, hogy megkérdezzem, mikor érdemes elkezdeni a szánt összeszerelni, miközben Allent is kordában kellett tartani, mikor is belépett Kaensho.
- Szia, Vindisha vagyok, te pedig biztos Allen vagy, akiről már mesélt Rane. – fogott kezet Allennel, majd hozzám fordult. - Minden megvan, amit rám bíztál. – jelentette be boldogan.
- Szuper! – egy pillanatra meglepődtem, de túltettem magam azon, hogy Sho álnéven mutatkozott be. Szíve joga olyan nevet használni, amilyet akar, ahogy nekem is. - Akkor már csak az estét kell megvárni… Meg a szán hámját átalakítani.
- Nos, akkor az én dolgom itt véget ért, sok sikert az útra, szia, Allen! – Sho végigsimított Allen fején, kissé zavarba hozva a srácot, majd lopva rám kacsintott. Kissé értetlenül nézhettem, de végül csak megvontam a vállam, és visszafordultam a polgármester felé.
- Akkor, szíves engedelmével elkezdenénk az ajándékosztást!
- A város nevében is köszönöm! – sugárzott belőle a boldogság.
~ Rane. – néha fura volt, hogy egy hang szólalt meg a fejemben, miközben mással beszéltem, de nem lehetett mit tenni ellene, a hangokat nem közvetítette a telepátia. ~ Kaensho azt üzente, hogy amikor emberi alakban van, mindenképp az álnevén nevezd, és ne fedd fel a kilétét.
~ Oké. Fura lesz a későbbiekben.. Én legalább mindenkinek Iceclaw-ként mutatkozom be.
Alig léptünk ki az utcára, Sho már ott is termett mellettünk, ezúttal már fehér farkasként.
- Ő kicsoda? – Sho láthatóan töprengett, majd odahajolt inkább a fiúhoz, és odasúgta neki.
- Szerintem már ismersz. – Allen szemei óriásira tágultak, már megint.
- Én is meg akarom ezt tanulni! – hadarta izgatottan.
- A Seidr és telepátia mellett alakváltás? Azt hiszem, megtaláltuk az állatok királyát. - nevettem fel, és összeborzoltam Allen haját.
- Oh, ezekkel már mind rendelkezel? Vagy csak terv? – volt Kaenshon a meglepődés sora.
A srác zavarában elvörösödött.
- Ennek a kettőnek a keverékével tudta rávenni a rénszarvasokat, hogy megvédjék őt, és lerombolják a várost. - morogtam. Nem igazán akartam szóba hozni a dolgot, de ha már így alakult, jobb, ha Sho tudott róla. - De azóta egy céhben tanulja, hogy mire használhatja a mágiát, és mire nem.
- Mind követünk el hibákat. – mondta lágyan Sho, és rám nézett. - Nos, hol az a szán?
- Ő lenne az. - mutattam rá a hivatal hátsó kertjében álló, pokróccal letakart tákolmányra. - Ilyenkor már nem járnak erre, úgyhogy el is kezdhetjük a munkát.
A farkasnak nem is kellett több, lehajolt, és fejével meglökött minket. Alighogy a hátán találtam magam, már száguldtunk is a szán felé, amiről Sho egy türelmetlen rántással letépte a leplet, majd leengedve minket, beállt a hámhoz.
Magamban hümmögve elkezdtem a szán elé kötött hámot Sho testalkatához igazítani, míg Allen, az előző szóváltást feledve, izgatottan ugrált fel-alá.
- Inkább kezdd el felpakolni az ajándékokat. - mutattam az egyik ajtó felé, mikor már másodszor törte össze magát. A fiúnak nem is kellett több, gyorsan a raktárhoz szaladt, és pakolni kezdte a játékokat a csomagtérbe.
- Tudod húzni egyedül, vagy segítsek én is a csatlakozóval? - babráltam az elszívóval, mikor már csak az utolsó simítások voltak hátra.
- Pakoljatok fel az ajándékokat, és kipróbáljuk. Nem megyek magasra, csak kipróbáljuk az udvaron.
- Kész vagy, Allen? - húztam meg az utolsó szíjat.
- Igen! - jelentette be boldogan a srác, és felpattant a szánra.
Melléülve előreszóltam:
- Indulhatunk. Gondolom, nem sértődsz meg, ha nem használok kantárt. - vigyorogtam.
- Ellenkezőleg. - mondta Sho. - Próbarepülésre készen?
- Igeeeen! - válaszolt helyettem is Allen, miután bekötöttük magunkat.
Sho mancsai alatt fellobbantak a már ismert lángok. Kissé aggódtam, hogy ez feltűnő lesz éjjel, de reménykedtem, hogy senki nem fogja az eget lesni ma, hanem ugyanolyan fáradtak lesznek, mint egy átlagos napon.
- Azt hiszem, minden rendben lesz. – jelentette boldogan az első néhány, alacsony kör után a lány.
- Akkor mehetünk is ajándékot osztani! - dőltem hátra nyugodtan, a padlóra hajítva az elszívót.
Sho a magasba emelkedve indult meg az első házak felé. Arisa árnyékként követte a szánt, és igyekezett a farkas lángjainak nagy részét eltakarni a kíváncsi szemek elől. Az ajándékok szerencsére sorba voltak rakva, így nem kellett sokat válogatni, miután leszálltunk az első ház tetején.
- Hogy jutunk be? – gondolkodott el Allen.
- Jégmágus vagyok. – mondtam, mintha ez mindent megmagyarázna. – Általában forró a levegő, ami feljön a kéményen keresztül, de le tudom hűteni annyira, hogy le tudj csúszni. Utána majd visszahúzlak egy kötéllel. Csak találd meg a karácsonyfát, és rakd le oda az ajándékot, és ne égesd meg magad.
- Jó-jó. – látszott Allenen, hogy nem szereti azt, ha valaki elmondja neki, mire vigyázzon, de ki szerette? Egy pillanatnyi habozás nélkül vetette le magát, alig hagyva nekem időt a levegő lehűtésére. Egy perc múlva már fent is volt a fiú, kormos ruhában, de csillogó szemmel.
- Következő! – ugrottunk vissza. A dobozok sorra fogytak, és Allen is egyre lassabban mászott fel-le a kéményekben, de csillogó szeme mutatta, hogy megéri neki fennmaradni.
- És az utolsó is megvan. – dőltem hátra elégedetten. Így belegondolva, tényleg nem volt rossz érzés jót tenni, habár most más úton, mint általában. Sho utoljára lendült fel a levegőbe a szánnal, és utunk most a polgármesterhez vezetett. A fiú egy takaróba burkolózva aludt el egy szempillantás alatt – hiszen neki már rég eljött a lefekvés, sőt, szinte a felkelés ideje is.
Pillantásom az utolsó két, szalaggal díszített csomagra esett.
- Köszönöm, Sho. De maradt itt még két ajándék. – szóltam, mikor leszálltunk.
- Micsoda? – rémült meg a farkas. - Rosszul repültem? Kihagytam valakit? Gyorsan menjünk vissza, míg fel nem ébrednek! – de én már a hámmal foglalkoztam, és lazábbra engedtem a szíjakat.
- Félreértesz. - Csak néhány csatot kellett meglazítani, hogy Sho kiszabaduljon, és átnyújthassam neki a csomagokat. - Boldog karácsonyt!
A farkas szemében egy pillanatra mintha könnyek csillantak volna meg, de inkább úgy tettem, mintha nem látnám őket. Főleg azért, mert hozzám dörgölődzött a lány. Elmosolyodva simogattam meg a fejét.
- Köszönöm. De miért ke- - maradt félbe a mondat, mikor rájött, miért kapott két ajándékot. - Kibontanád az enyémet? Nem akarok megint öltözködni.
- Persze. - kezdtem el letépni a csomagolóanyagot a kisebbikről. Néhány pillanat múlva egy sárga kövekből összeállított nyaklánc bukkant elő, amiről úgy tippeltem, hogy farkasként viselheti az egyik mancsa körül, emberként pedig a nyakán. A farkas néhány pillanatnyi töprengés után egyik mancsát nyújtotta felém, hogy kössem rá a nyakláncot.
- Nagyon köszönök mindent, de indulnom kell. - mondta, láthatóan még mindig az élmény hatása alatt. - Várj egy pillanatot! – rebbent el valamilyen irányba.
~ Engem soha ne ajándékozz meg. – szólt halkan Arisa.
~ Miért? – lepődtem meg.
~ Ahhoz, hogy meglepj engem, ki kell zárnod a gondolataidból. Ezt semmi sem érné meg..
Döbbenetemet nem igazán tudtam palástolni. Meghatottan öleltem át a földön fekvő Arisa nyakát.
~ Soha. – engedtem el végül.
- Beletennéd a csomagot? – tért vissza Sho a túrából. Egy zsák lógott a nyakában. Mikor kinyitottam, hogy elrakjam Gabriel ajándékát, a délutáni ruhákat vettem észre.
- Miért akart elküldeni téged Gabriel? - kérdeztem halkan.
- Félt. Azt hiszem, hogy magát hibáztatja mindenért, ami történt. Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el neked, de nagyon sokan hoztak már áldozatot azért, hogy ő itt lehessen, és ezt ő nem úgy értékeli, mint ajándékot. Bűntudata van, dühös mindenkire, de azt hiszem, legfőképp önmagára.
- És azzal akar önzetlen lenni, hogy téged nem akar bajba sodorni. - fejeztem be a gondolatmenetet. - Ha bármiben is hasonlít hozzám, rá fog jönni, hogy nincs igaza, de időt kell neki adnod. Nem tudom pontosan átérezni, mi történt köztetek... Arisával telepátiával beszélek, és így ismerjük egymás minden gondolatát. De abban biztos vagyok, hogy szüksége lesz valakire, akire támaszkodhat. Ne hagyd egyedül. - kértem. Nem akartam szentbeszédet tartani Shonak, hiszen nem az én dolgom volt, de hátha örül egy kívülálló meglátásainak.
Sho mélyet bólintott.
- Tudom. Köszönök mindent, de most már tényleg indulok. Viszlát, vigyázzatok egymásra!
- Te is Gabra! - intettem búcsút a felszálló farkasnak.
~ Mi pedig vigyük haza Allent, és menjünk. Te még mindig nem bírod annyira a hideget, mint szeretnéd. – éreztem, hogy Arisa fázik, de megérte neki, hogy megismerte az ünnep lényegét. Amit én továbbra sem tudtam megkedvelni, de legalább megértettem a célját.

Tárgy: Re: Karácsonyi event Vas. Dec. 23, 2012 10:23 pm

- Trükkös egy ember vagy te - mondtam a mellettem lépdelő férfinak. Már egy hónapja vele utazom, ő az egyetlen útitársam, az egyetlen társaságom, aki a civilizált világhoz köt. Vele osztozom a sörön, s az ételemen. Magas, szikár férfi, barna gubancos hajjal és világító kék szemekkel. Érdekes egy összetétel. Arcán kevés pofaszakáll éktelenedik, míg jobb szeme alatt két centi hosszan sebhely díszeleg. Rossz ránézni a marcona külsejű emberre, az átlagemberek félik, ám én mégis testvéremmé fogadtam.
- Mondja az, aki a minap egy kis farmot mészárolt le, nőket és gyermekeket, csak mert elfogyott a sörük - nevetett fanyarún, Bronn.
- Felhúztak - mentegetőztem. - Tudod, milyen vagyok, amikor felhúznak. Nem szeretem, ha nem kapok meg, amire vágyom. Főleg, ha holmi asszony úrnak szólít és valami zsugori ficsúrnak néz. Nem vagyok én nemesi származású. Bár volt egykoron egy nemes ember, akit apámnak szólítottam, de... Nos, mikor elárult, megöltem... De ezt a történetet már ismered, drága barátom. Nem untatnálak vele.
- Ahogy óhajtod - mosolygott, de mindig átláttam mosolyán. Ez az ember sosem volt képes igaz mosolyra, valahol biztosan elhagyta. Habár én sem büszkélkedhettem az igazak mosolyával.
Épp egy kis városba érkeztünk, s még nem tudtuk mi vár előttünk. Aprócska kis város volt, bár jobb hasonlított méretileg egy falura. Mindenhol csicsás díszek és több színben villódzó lakrimák fényében úszó épületek.
- Régen szerettem a karácsonyt - jegyeztem meg, de igazából nem vártam, hogy reagáljon.
- Ma már nem? - érdeklődött még is, bár inkább éreztem úgy, hogy tiszteletből teszi.
- Lemészároltam a családomnak hitt embereket, és az igazi család számomra.. nos, nem tudom megnevezni azokat az embereket. Kellene éreznem az ünnepek adta melegséget és szeretetet? Inkább írtok ki minden lakost ebben a porfészekben - nevettem fel. A történtek óta nem túl sok pozitív gondolat járt át agyamon és szívemen. Hallottam pletykákat, miszerint azt mondják rólam, megkövült a szívem abban a pokolban, amit átéltem. Valahogy mégiscsak élek, nem? Hol az igazság? Ki tudja, nem is nagyon érdekelt, csak az, hogy minél több nemes úr hulljon véresen a földre.
- Örülnék, ha most nem vonnánk magunkra a Királyi Gárda figyelmét. Élvezzük ki, hogy az emberek ünnepelnek, nekünk sem ártana egy kis pihenés. - Felpillantott. - Nézd, egy fogadó.
- Tégy, amit akarsz. Én járok egyet -, s ezzel hátrahagyva a férfit megindultam az éjszakába. A hó alig pár órája már, hogy esni kezdett. Eleinte nem tapadt meg a talajon, csak megnedvesítette, s az alászálló fagy egyre jegesebbé, síkosabbá varázsolta. De ezután nem sokkal egyre vastagabb réteget kezdett képezni beborítva vele a kis városkát. Az utcák kihaltak voltak, de minden ablakban pislákolt egy-egy fény. Hisz Szenteste volt, mindenki a családjával ünnepelt. Én pedig, annyi év után először egyedül töltöttem ezt a napot. Mia meghalt, ahogy az állítólagos családom is. Senki sem maradt számomra, csak Bronn. Nem bíztam meg a fiúban. Idősebb volt, mint én. Ez felettébb megvetette bizalmatlanságom melegágyát. Miért szegődne egy férfi egy fiatalabb fiúhoz? Szemmel tartottam, de az utóbbi hónapban jó szolgálatot tett, és sokszor segítségemre volt. Felváltva mentettük meg egymás életét és húztuk ki egymást a csávából. Szemrebbenés nélkül figyelte végig, ahogy lemészároltam emberek tucatjait, mert épp úgy tartotta kedvem.
Ezen dolgokon cikázott az agyam, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes. Majd ezt követően valaki kisüvített az előttem lévő sikátor sötét árnyéka közül. Egy gyerek volt, egy kislány, aki torka szakadtából üvöltött. Kisvártatva megtudtam azt is, mi ijesztette meg így a lányt. Három nagytestű kutya rohant utána. Vérszomjas veszett dögök voltak, s a lánynak esélyük sem lett volna ellene. Megszántam, s egy kék gömböt formáltam tenyerembe. A gömb lángra lobbant. Őt vörös és lila testvérei követték. Ujjaimon táncoltatva őket küldtem egyenest a kutyákra. Azok nyüszítve tapasztalták, hogy bundájuk lassan lángra kap és egész testüket elborítja a pusztító tűz. A lángtenger szemeimben tükröződött, s én elégedett mosollyal néztem, ahogy az élő hús halálra sül, majd holtan esik össze. A lányt egy kuka mögött találtam meg. Könnyei zuhatagként hullottak térdén átkulcsolt kezére. Mikor felnézett rám, még keservesebb sírásba fogott.
- Ne sírj, kölyök, nem bántalak - nyújtottam kezem felé kedvtelenül. Eleinte kissé bizalmatlankodott, de végül elfogadta a segédkezet. Felsegítettem. - Mondd, hol van a családod?
- El...szipp..elszöktem - közölte nagy szemeivel rám nézve. - Mióta az öcsém megszületett, nem szeretnek. Nincs szükségem rájuk - ismét sírni kezdett.
- Meg vagy te zakkanva? - förmedtem rá. - Eldobnád a család melegét, a biztonságot, csak ennyiért? - már majdnem pofon vágtam, de visszafogtam magam. - Karácsony van, menj vissza a családodhoz és kérj elnézést, elkísérlek.
Így történt, hogy a nagy hóesésben hazakísértem egy gyermeket családjához a még bennem rejlő jóság apró pislákoló lángjának jeleként. A lányka szipogva lépdelt előttem mutatva az irányt, míg egy szűk kis utcába nem értünk. Megállt egy ház előtt.
- Itt lakom - nézett rám.
- Akkor térj haza lány - válaszoltam flegmán.
- Nem jössz be? - Fordult az ajtó felé, hogy kopogjon. - Biztos akad... -, de már nem voltam ott.
A téli hidegben kissé átfázva figyeltem a szomszéd háztetőről, ahogy a lány együtt mosolyog családjával és megajándékozzák egymást. Legalább neki megadatik. Furcsán éreztem magam, hogy jót tettem, de helytelennek találtam, hogy kárpótlásul megöljek pár embert.
- Tehát ilyen oldalad is van - szólalt meg a hátam mögött Bronn. Már korábban megéreztem jelenlétét.
- Csak volt, drága barátom. Csak volt -, s azzal eltűntünk az fagyos, koromsötét éjszakában.

Spoiler:

Tárgy: Re: Karácsonyi event Hétf. Dec. 24, 2012 12:00 am

A történet cselekménye a 2 évvel ezelőttre tekint vissza, mikor Mateus még az Apja mellett tanult.

Hideg, havas éjszaka volt, de ez talán csak természetes így karácsony előtt pár héttel. Az utcákon csupán néhány ember tartózkodott, de ők is siettek minél előbb fedél alá kerülni a hó és a hideg elől. Én épp egy vendéglőben ültem apám és egy tányér borsóleves társaságában.
- Szóval mond csak, mit tervezel a következő pár hétben? - szólalt fel apám váratlanul
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza értetlenül. Eddig minden karácsonyt odahaza töltöttük a kastélyban. Én személy szerint nem ragaszkodtam nagyon hozzá, de Apám szerette otthon tölteni az ünnepeket így aztán soha nem is terveztem más programot karácsonyra.
- A közelben lakik egy jó barátom, és szeretném meglátogatni karácsony előtt.
- Egy barátod? - ismételtem kételkedve. Nem mintha apámnak nem lennének barátai, de ilyenkor mindig egyenesen hazafelé mentünk. Még sosem fordult elő, hogy kerülőt tegyünk hazafelé egy barátja miatt. - Hol lakik?
- Mondom nem messze. Néhány kilométerre a városból kifelé van a tanyája.
- Értem. - motyogtam miközben csendben kanalaztam be a vacsorámat - Mikor indulunk?
- Holnap reggel akár indulhatunk is. Úgy is holnap megyünk tovább. - mondta apám azzal Ő is hozzáfogott leveséhez.
Ezután jó darabig csak a kanalak csörömpölését lehetett hallani tőlünk, mígnem végül én törtem meg a csendet.
- Szóval ki ez a barátod? Ismerem?
- Nem, nem hiszem. Mikor legutóbb láttam, egyedül élt a feleségével a tanyáján, távol minden embertől.
- Érdekes helynek hangzik. - jegyeztem meg csípősen. - És mit akarunk tőle, pláne karácsony előtt két héttel?
- Ezt meg, hogy érted? Nem látogathatom meg egy régi barátomat anélkül, hogy akarnék tőle valami?
- Jó jó, nem szóltam. De ne engem hibáztass ha késve érünk haza.
- Nem ígérhetek semmit. - nevetett fel.

Másnap reggel felkeltünk, hogy kijelentkezzünk a hotelből ahol ezen a héten megszálltunk. Ahogy kiléptünk az utcára apám egyenesen az egyik legközelebbi üzlet felé sietett.
- Mi az elfelejtettél valami? - érdeklődtem.
- Várj itt, azonnal jövök! - szólt majd sietve be is lépett az üzletbe. A kirakatban még láttam, ahogyan apám gondolkodás nélkül leemelt a polcról egy egész doboz selyemcukrot és egy üveg bort, majd kifizette és mint aki jól végezte dolgát, vissza is jött azonnal, hóna alatt a doboznyi édességgel.
~ A bort még értem, na de ennyi édesség nem túlzás? ~ néztem a dobozt
- Mondtam, hogy Gerald nem érintkezik az emberekkel egyáltalán. Viszont tudom, hogy nagyon szereti a selyemcukrot. - magyarázta miután látta értetlenkedő arcomat. - Mégse mehetünk látogatóba ajándék nélkül!
~ Igaz. ~ gondoltam majd mivel nem tartottam szükségesnek a további szócséplést inkább elindultam az utcán. Apám egy másodpercre később már jött is utánam.
Csendesen lépdeltünk tovább a még szinte alvó városban. A téli reggelek sose voltak arról híresek, hogy nem fagyasztja le az ember fülcimpáját is, ha az véletlen kimerészkedik a szabadba, és ez ma sem volt másképp.
Egy nagy szerencsém, hogy beszereztünk egy-egy nagykabátot a városban, így nem volt elviselhetetlen a fagy. Persze így is elég hideg volt ahhoz, hogy ne pazaroljuk az erőnket arra, hogy egymáshoz szólunk, így legközelebb már csak a városon kívül, egy erdős ösvényen voltam hajlandó megszólalni.
- Szóval ez a barátod, Gerald vagy ki... Honnan ismered? - kérdeztem kissé vacogva.
- Régen sokat segített Ő meg a felesége. Belemehetnék a részletekbe, de nem épp egy elmesélésre való sztori.
- Értem. Milyen messze vagyunk még?
- Nem messze, az erdő másik oldalán már látni lehet a házukat.
Végül is két óra séta után elértük a tisztást, ahol Apám barátjának a háza állt. Mit ház, egy egyszerű fa házikó amely mellett egy még egyszerűbb kunyhó állt, olyan közel egymáshoz, hogy biztos voltam benne már csak azért áll mindkét épület, mert egymásnak vannak dőlve. Ahogy közelebb értünk, meg is láttuk a kertben Geraldot aki épp tűzifát aprított, azonban azonnal abbahagyta és gyanakvóan kezdett tekinteni felénk, amint észrevett minket. Ez a gyanakvás azonban rögtön eltűnt amint rájött, hogy kik jöttek el hozzá.
- Jonathan? Jonathan, te meg mit csinálsz erre? - üdvözölte apámat boldogan.
- Mi az már meg se látogathatom egy öreg barátom. Fogd, ezt nektek hoztam. - mondta azzal a kezébe nyomta a doboz selyemcukrot amit apám egész idáig magánál hordott.
- Azt hiszem még nem találkoztál a fiammal. Gerald, Ő Mateus. Mateus, Gerald.
- Örülök, hogy végre téged is látlak. - köszöntött
- Számomra az öröm. - viszonoztam az üdvözlést kimért hangon. Nem rajongtam túlságosan annak, hogy itt vagyok.
- Gyertek beljebb! Gyertek csak! - invitáld be minket a rozoga kunyhójába.
Gerald az a tipikus vénember aki bár nyilvánvalóan nincs még az 50 éveiben sem, de ráncai miatt akár 80-nak is kinézhetne. Én is eleinte azt hittem, hogy már rég túl van a 80-on, egyedül korához képes fürge járása, és hangja győzött meg annak az ellenkezőjéről.
Mikor beléptem a kunyhóba, első pillantásra feltűnt, hogy a ház belülről is ugyanolyan rozoga mint kívülről, ráadásul - ahogy azt előre sejtettem a méretéből adódóan - az egész épület csupán egyetlen nagy szobából áll, így szinte azonnal képes voltam felmérni az épület belsejét.
- Üljetek le! - mutatott a kandalló előtti üres helyre. Nyilván az a hely lenne az nappali, mert az egész házban egy darab szék nem sok, annyi sem volt.
- Angel bújj elő, vendégeink vannak! - szólt emelt hangon a levegőbe.
- Angel? - ismételte Apám, értetlenül.
- Igen, a lányom. Csak mert elmentél, az élet nem állt meg itt sem. Á, meg is vagy. - mondta ahogy meglátott egy ‘valamilyen állat bundája’ alatt megmozdulni valamit. - Köszönj szépen, a barátaimnak! - emelte le a bundát, felfedve egy szőke bilifrizurás 5 talán 6 éves kislányt. Angel ekkor felriadva felugrott és az apja mögé menekült, félve nézve minket.
- Nézzétek el neki, nem sokszor lát idegeneket.
- Aranyos gyerek. De merre van Ana?
Gerald arcáról lefagyott a mosoly, leszegte a fejét és kis szünet után így szólt:
- Nos, tudod Anabel elment. 6 éve, pár nappal azután, hogy Angel megszületett.
- Ó, bocsánat nem tudtam. Ré-
- Semmi gond, - vágott a szavába Gerald - nem te tehetsz róla. Inkább ülj le és mesélj, merre jártál!
Apámnak persze nem kellett több, azonnal bele is kezdett a mesedélutánba. Nagyon szeretett felvágni a kalandjaival, melyeknek fele szerintem kamu, de ez most nem is lényeges. Nem igazán figyeltem oda miket mesélt apám. Nagy részét már úgy is hallottam, így inkább csak figyeltem ahogy Angel lassan az édességes doboz felé settenkedik.
Ehhez minden gyereknek megvan az érzéke. Kiszagolni és felkutatni az édességet, mintha csak ösztönösen tennék. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy mosolyogva néztem, ahogy Angel kivesz egy darab cukorkát és izgatottan a szájába vette. Nem vagyok az az érzelgős fajta, de azt az arckifejezést amikor egy kisgyerek először kóstol cukorkát sose fogom elfelejteni.

Így teltek el a percek, édesség, bor és emlékek között, mígnem a percek órákká lettek, és a nap lassan kezdett lenyugodni a kunyhó ablakában. Apám és Gerald továbbra is túlságosan is élvezték egymás társaságát, én viszont személy szerint már erősen untam a helyet. Angel hol az édességes dobozka, hol az apja lábánál üldögélt, csendben figyelve a felnőtteket.
Egyszer csak azonban gondolt egyet, fogott két apró fadarabot amivel a kandalló tüzét rakják meg és kikapott velük egy darab szenesen égő fadarabot. Ezután pedig egyszerűen kisétált az ajtón mintha amúgy nem 0 fok lenne odakint. Jobb dolgom nem nagyon volt, és ami azt illeti amúgy is szükségesnek éreztem, hogy egy kis friss levegőt szívhassak így aztán csendben utána mentem.
A nap bár lemenőben volt, de még így is tisztán láttam a kertet körbevevő ősrégi kerítést, melyen már-már több volt a törött, lyukas rész mint az ép. Ekkor megpillantottam Angelt, aki ekkor ment be a ház melletti másik épületbe. Kíváncsian utána mentem, és igazából nem is tudtam mire számítottam, hogy mit fogok látni odabent, de az biztos, hogy ez nem az volt.
Az egész épületben nem volt semmi, még a kunyhónál is üresebben állt. Volt azonban benne egy embernagyságú fából faragott nőalak. A legmeglepőbb viszont talán még is az volt, hogy a fa szobor, a házhoz képest egyszerűen hibátlan volt. Se egy karcolás, se a korhadás jelei. Biztosan sokat érhet számukra, ha nagyobb becsben tartják mint a saját házukat.
Angel épp a szobor mellett lévő gyertya csonkot gyújtotta meg a kandallóból kilopott parázzsal, majd leült elé és beszélni kezdett hozzá:
- Szia anyu. Bocsánat hogy késtem, de Apához eljöttek a barátai, és hoztak nagyon finom és kemény bogyó szerű dolgokat. Biztosan kedvesek, mert apa nagyon örült mikor meglátta őket... Bárcsak itt lehetnél, akkor te is kaphatnál az édes bogyókból.
- Szóval Ő az anyukád? - szóltam hirtelen közbe, mire Angel ijedten felriadt és a szobor mögé bújt.
- Semmi baj, nem kell félned tőlem. - nyugtattam a kislányt, mire Ő lassan de végül előbújt ‘rejtekéből’ és visszaült a szobor elé.
- Nagyon szép faragás. Apukád készítette?
- Anyukámat ábrázolja. Apukám szerint Ő most az angyalokkal van, ezért nem lehet velünk. Tudod Ő elment amikor még nagyon kicsi voltam. Soha nem is emlékeztem az anyukámra, de apu kifaragta az arcát, hogy láthassam és emlékezhessek rá.
Szólásra nyitottam a számat, bár magam sem nagyon tudtam mit akarok mondani. Az ilyesmi sosem volt az erős oldalam. Szerencsémre nem kellett semmit mondjak, mert ekkor Gerald hangja csendült fel odakintről:
- Angel, gyere be megfázol!
Angelnek azonban még úgy tűnik nem akaródzott elmenni. Pedig idebent is legalább olyan hideg volt mint kint, ráadásul én magam alig bírom ezt a hideget, nem hogy egy hat éves kislány.
- Lassan be kellene menned. Azt hiszem most már nekünk is indulnunk kell.
- Oké... - mondta az álmosságtól elcsukló hangon.

Kimentünk a másik épületből a kertbe. Odakint már teljesen besötétedett, csupán a házból pislákolt ki némi fény. Apám és Gerald már vártak minket.
- Ideje indulnunk! - szólt apám kissé becsiccsentve.
- Rendben. - váltottam vissza barátságos hangnememről a saját kimért hangnememre.
- Örülök, hogy benéztetek. Elég ritkán vannak vendégeink, úgyhogy ne habozzatok meglátogatni minket később is!
- Mindenképp. Köszönjük az estét.
- Viszlát! - köszöntem el majd azonnal el is indultam az ösvény felé ahonnan ide jöttünk.
Apám csak akkor ért már utol, mikor az erdők takarásában találtam magam.
- Bocs ha kicsit untattalak a mai nap, de nem tudok elég gyakran eljutni ide is.
- Nem probléma, annyira nem volt unalmas.
- Elbeszélgettél Angellel?
- Mondhatjuk... a kicsi lány egész ügyes egyébként. Én hat évesen örültem ha nem estem el járás közben, Ő pedig még a pa-~ razsat! ~ ugrott be hirtelen a felismerés.
- A parázs! - fordultam vissza azonnal.
- Mi? - értetlenkedett apám
- A parázs! - ismételtem magam - Nem oltotta el a parazsat, csak eldobta! - mondtam miközben elkezdtem visszafelé szaladni a tisztás felé.
- Mi?! Miről beszélsz!?
Kiértem az erdőből a tisztásra, ahol már tisztán látni lehetett a kunyhót.
- Basszus! - bekövetkezett amitől féltem. A parázs lángra kapott a régi fakunhóban és percek alatt átterjedt mindkét épület tetejére.
Futottam ahogy bírtam, bár nem Gerald és a lánya miatt aggódtam. Ahogy sejtettem, apám akit csak nagy ritkán lehet rávenni, hogy mágiát használjon, most azonnal visszateleportált és kimentette mindkettejüket. Azt viszont nem tudja, hogy egy valaki még nincs biztonságban.
- Angel, hová mész?! - kiáltott Gerald mikor meglátta, hogy Angel egyenesen beszaladt a másik épületbe. Ekkor értem én is oda és azonnal utána is szaladtam.
~ Angel-nek ez a szobor az egyetlen bizonyítéka az anyja létezéséről. Számára ez a szobor egyenlő az anyjával. ~ mondtam magamnak füstöt köhögve.
Leguggoltam, remélve, hogy a füst így nem ér el majd el kúsztam a szoborig amelynek lábát Angel szorongatta, miközben félelemtől reszketve sírdogált.
- Angel, gyere ki! - kiáltottam neki.
- Nem! Anyu nélkül nem megyek!
Odakúsztam felé, és mielőtt bármit is mondhatott volna elrántottam őt a szobortól és a szemébe néztem.
- Őt bízd rám, te menekülj ki!
- De...
- Siess! - kiáltottam mire Angel azonnal kirohant még mielőtt komolyabb baja lett volna.
A hő és a füst egyre jobban nehezítette a dolgomat, de most legalább nem fáztam. Vettem egy mély - és forró - lélegzetet majd felkaptam a szobrot és neki iramodtam a kijáratnak. A szobor könnyebb volt mint gondoltam, azonnal el is értem a kijáratot, pont mielőtt a tető rám zuhant volna. Angel sírva rohant anyja szobrához, úgy ölelve azt mintha csak egy hús vér ember lenne.
- Köszönöm! Köszönöm! - sírt Angel.
- Ugyan ne köszönd! ... Semmiség volt. - feleltem a földön feküdve továbbra is fuldokolva a füsttől.

Azon az estén Angel és az Apja a városban szálltak meg, bár a kezdetben akadtak nehézségek. másnap reggel azonnal visszamentünk és segítettünk újraépíteni a házat, s így bár nem mentünk haza karácsonyra, de segítettünk Gerald-on és a kislányán.

Tárgy: Re: Karácsonyi event Hétf. Dec. 24, 2012 12:16 am

Daniel, Gabriel, Rane, Jonathan, Mateus. Köszönöm, hogy írtatok!
A jelentkezést lezárom, értékelés mint ahogy azt fentebb is írtam, a napokban, igyekszem.

Tárgy: Re: Karácsonyi event Szer. Dec. 26, 2012 10:32 pm

Nos, elolvastam a történeteket és nagyon tetszettek. Különleges érzésként fogom fel ezt, hogy öten írtatok és még különlegesebb, hogy ebből ketten sötét mágusok. Apróság, de érdekes számomra ez. Nagyon nem részletezném a tapasztalatokat, egy egy mondatot mondanék majd mindenkinek. Senkibe se tudok belekötni és ennek örülök.

Daniel: Történeted egyszerű. Nincs nagy cselekménye, de jó volt olvasni az öregember meséjét és érdekes módját választottad a jó tevésnek, de megmagyaráztad az okot és semmi kivetnivalóm nem volt benne. Tetszett!
Jutalmad: 200.000 Gyémánt

Gabriel & Rane: A ti történetetek volt a leghosszabb és számomra a legkarácsonyisabb (új szó) hangulatú. Kaensho igazán különleges lány, farkas, jobb társat sem kívánhat maga mellé Gabriel, bár sajnos ő ebből a történetből semmit sem látott. Rane pedig az igazi kedves jó fiú és hogy két külön ajándékkal is készült, az csodálatos volt. Az alapból gyönyörű véget, még boldogabbá tette. Szép volt!
Jutalmatok: 500.000 Gyémánt

Jonathan: A te történeted nagyon egyszerű és nem is igazán bonyolítottad túl. Bevallom nem igazán olvastam előtte még írásodat, így meglepődtem, hogy milyen gyilkológép is vagy valójában, de most mégis segítettél egy kislánynak és ennek örülök.
Jutalmad: 200.000 Gyémánt

Mateus: Kíváncsian vártam, hogy mi is lesz valójában a történeted vége és örültem is a befejezésnek. Félreértés ne essék, olvastam volna még(!), de örültem, hogy az irományod nem lett olyan unalmas, mint a házban töltött perceid számodra.
Jutalmad: 300.000 Gyémánt

És ajándék mindenkinek, ki írt: Két darab a lentebb írt lakrimából.

Név: Spell lacryma: Flame of the Holidays/ Varázslat lakrima: Az ünnepek lángja
Leírás: Egy varázslat lakrima. Aktiválása után egy aranyszínű, fahéj illatú lánglabda kell életre. Nem éget, csupán csak melegséget áraszt. Reményt hoz a reménytelen helyzetekben, fényt a sötétségben. Nem lehet irányítani, magától jár körbe egy bizonytalan terültet, ha esetleg úgy érzi, kiutat keres magának, ha úgy, marad a mágus mellett egy ideig és „ugrál” előtte lelkesen. Maximum bő egy óráig aktív, majd semmivé válik a láng.

» Karácsonyi Event!
» A Békakirály - Event
» Ki mit tud? - Event Céh nélkülieknek
» Karácsonyi Party!
» Máguscirkusz - Event