Yoru
Csillaglelkű mágus
Hozzászólások száma : 38
Aye! Pont : 1
Join date : 2011. Sep. 29.
Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:
 | Tárgy: Yoru  Vas. Okt. 02, 2011 7:10 pm | |
| Név: Yoru Moordenaar (eredeti családnév ismeretlen – vezetéknevét gyakran változtatja, sose állandó)
Nem: Nő
Kor: 14 év
Céh: (Várom az ajánlatokat)
Mágia: Csillagmágia
• Caelum
• Circinus
Magic seal: - Spoiler:
Jellem: Bonyolult jellem, viszont a hozzák közel kerülőknek nem túl nehéz kiismerni. Imád játszani, minden értelemben – legyen szó szelíd játékról, vagy akár emberek életéről.
Mivel mindig mosolyog, nevetgél, ezért általában az emberek egy szelíd, ártatlan kislánynak titulálják, amire apró termete s aranyos kinézete rátesz még egy lapáttal.
Pedig belsőjét általában káosz, netán őrület jellemzi – piromániás, agresszív, szeret másokat félholtra verni, de az ölést, ha lehet, inkább másra hagyja. Bár nem úgy tűnik, de a lelke mélyén törődő is lenni – ám ezt eltakarja az agresszív, provokatív felszín.
Kinézet: Hosszú, háta közepéig érő, tépett, barna haja van, melyet gyakran felkötve hord. Ehhez tökéletesen illik barnás zöld szeme, melynek árnyalata a gesztenyebarna és a fűzöld között bármilyen lehet. Bájos, szép arca van, melyet még szebbé tesz állandó mosolya. Mivel 155 centi körüli magassága van, és vékony testalkata, nagyon kislányosnak tűnhet első nézésre.
Ruházata folyton változik – viszont majdnem mindig visszatérő kiegészítője egy nagy, kék, kockás sál, illetve fekete edző, vagy tornacipő.
Egyéb: testét itt-ott hegek borítják, melyek az idő során elhalványultak, de el nem tűntek.
Felszerelés: Két csillagkulcsa, és egy mágikus pisztoly. (meg egy oldaltáska, melyben néhai cuccait hordozza)
Előtörténet:
Vajon tudja valaki, milyen fák, sziklák rejteke alatt születni? Úgy érezni már újszülöttként, hogy halálra vagy ítélve, az életed semmit sem ér? Hát igen… így kezdődött az én életem. Már az első percekben átjárt a szánalom, a megvetés. Továbbá félelmet éreztem – bár anyám ölelő karjai szorítottak, mégis tudtam, hogy a születésem pillanatakor nem a mézes csuporba pottyantam.
Igen. Fort Term egyik lepukkant házában születni, amit már belülről is benőttek a fák, és csak a szerencséden múlott, hogy ne omoljon rád egy szikla, nem túl kellemes.
Anyám szakadt rongyokba csomagolt, és vidáman mosolyogva pillantott le rám. Igéző mosolya volt… azt mondják, biztos tőle örököltem. Bár sose szerettem őt, valami mindig taszított tőle… talán a hovatartozásom.
S igen, tisztázni kell már az elején: egy utálatos, gőgös, büszke, mágiát használó nemesi családból tartozok. Legalábbis nekem így magyarázták el, hogy mi az igazság, nem tudom, nem is akartam soha megtudni. A család világéletében az idézéssel foglalkozott – legyen szó lelkek, vagy fegyverek megidézéséről, könnyed feladatnak minősült. Nagy mágusok kerültek ki a családból, mígnem egy hatalmas mészárlás vetett véget ennek – anyám ez elől szökött meg, engem a hasában hordozva.
Ha túlozni akarnék, mondanám, hogy egy átokba csöppentem, bár néha úgy érzem, nem túlzok ezt mondva…
Anyám vöröses haja védelmezően hullott rám, de én rettegtem tőle. Már akkor nevetgélt, mosolygott mindig, ahogy a kis házban éltünk – nem nevezném én azt életnek. A mázlin múlott, hogy legyen ételünk, hogy a banditák ne támadjanak meg, vagy, ha megtámadtak, ne öljenek meg. Bár anyám értett a mágiához, egy gyönyörű mágiához – a sok száz bandita ellen nem mindig ér valamit, hogy ha az ember kulcsokkal hadonászik.
Igen, anyám azt a különleges idézési formát művelte, melyet csillagmágiának hívnak – így gyermekkorom azzal telt el, hogy naphosszat bámulhattam, ahogy a fények gyermeteg játékba kezdenek, hogy aztán egy csillaglelket formálhassanak meg, netán emberi alakot öltsenek… mi tagadás, gyönyörű volt.
Naphosszat hallgattam, ahogy anyám némelyik lélekkel beszélget – volt, hogy vitatkozott velük, volt, hogy rólam beszélt.
- Aztán, majd mikor betölti a negyedik életévét… - Magyarázott egy barna hajú, szemüveges hölgy, aki folyton rajzolgatott, írogatott, miközben néha fel-feltolta szemüvegét, és rám pillantott. – Majd akkor, amint ötéves lesz, a mágia gyerekjáték lesz számára. De az első hónap viszonylag problémás lesz – Hadarta, miközben a hatalmas papírlapra újabb vázlatokat vitt fel, anyám pedig arcát sóhajtva arcába temette – de nyugalom, pár megfelelő tervvel ez is kiküszöbölhető. Mármint…
Gyakran mosolyodtam el a csillagszellem buzgóságán, és azon, hogy mindent gyönyörű rajzokkal, logikusan vezetett fel a hatalmas papírokra, melyek néha nála voltak, vagy a kis jegyzetfüzeteibe.
- Az ő neve Circinus. – Tartotta elém a kulcsot, s megforgatta minden irányban. – Korban annyi lehet, mint én, bár valószínűleg megrekedt harmincas évei környékén, a csillagszellemek egy idő után nem öregednek tovább. – Mesélt. – Mindenről tervet készít, amit fontosnak lát, de még arról is, amit nem. A leglogikusabb, a legegyszerűbb, minden megoldást felvázol, felrajzol, és leír. Nagyon hasznos és segítőkész csillagszellem. – Magyarázta, én pedig vidáman bólintottam.
Néha nem lohadt le a kedvem anyámtól, amikor a csillagszellemekről mesélt – zodiákus, arany kulcsokról, vagy csak az „egyszerűbb”, akár boltból megszerezhető ezüst kulcsokról. Érdekeltek, hogy mik is vesznek körbe engem, hisz anyám megannyi kulccsal rendelkezett – azt mesélte, valaha volt neki két zodiákus kulcsa is, melyet kegyetlen módon ragadtak el tőle. Ez a két zodiákus kulcs Aquarius és Sagittarius voltak – nem tudtam, elhiggyem-e neki a mesét, de végül úgy döntöttem, így teszek. Végtére is, edzett, mindent megtapasztalt csillaglelkű mágus volt ő, olyan tiszta lélekkel, mint a csillagok – azt hajtogatta, nekem is ilyen a lelkem, s hogy az aurám a gyönyörű kék ég árnyalataira hasonlít, s hogy különleges vagyok.
A beszédet hamar eltanultam a csillagszellemektől, melyek folyton-folyvást körülöttem lebzseltek – szerettem őket. Gyerektori bajtársak híján, mindig velük játszottam. Volt, hogy az öreg Crux oktatott ki, vagy esetleg ő mesélt dolgokat a csillagszellemek világával kapcsolatban, de előfordult, hogy a lebegő, fém gömb, Caelum „hívott” játékra. Igaz, ez nekem abból állt, hogy míg ő folyton tova repkedett, én aligha kecsegtető járás tudományommal próbáltam elkapni.
Többször láttam a fémszerkezetet átalakulni – hol egy kard, hol egy speciális ágyú alakját vette fel, ám ezeket csak a banditák elleni harcokban láthattam.
Sose mehettem ki a házból, mivel ott voltam védve – általában legalább egy csillaglélek vigyázott rám, míg anyám távol volt, hogy ha baj lenne, legyen, aki jelezze ezt neki.
- Virgo, a szűz. – Kezdett bele Crux, nagyokat sóhajtva. Keveset beszélt, és látszott, hogy leginkább aludna, ám mindig felköltöttem, hogy oktasson a szellemekről. – Rendkívül erős csillagszellem, bár közel sem a legerősebb. Kinézete a gazdája ízlésétől függ, ám állandó külsőjéhez tartozik a szobalány ruha, a rózsaszín haj, kék szem, esetenként bilincsek.
Furcsa volt hallani a meséket a csillagszellemekről. Némelyik teljesen emberi volt, míg akadtak kimérák, félig ember, félig állat lelkek, vagy esetleg teljesen olyanok, melyeknek teste állatoké volt.
Crux újra elaludt, bár látszik, hogy ezúttal koncentrál, és nem csak fáradtságát heveri ki, mely azzal jár, hogy rám vigyáz.
- Rendkívüli képessége, hogy képes lyukakat fúrni a földbe, talán nem túlzok, ha azt mondom, enyhén manipulálja a földet. – Mondta álmában, majd visszaaludt.
Alig voltam négyéves, de egyre többet tudtam meg a csillagszellemekről. Egyre jobban kezdtek el érdekelni, egyre jobban éreztem, hogy kötődök hozzájuk, kötődni szeretnék hozzájuk. Még ennél is jobban.
Ahogy nőtt a tudásom velük kapcsolatban, a bátorságom is megemelkedett, hamarosan kóstolgatni kezdtem anyám ilyen téren, hogy tanítson nekem csillagmágiát – hogy is kell bánni a csillaszellemekkel, miből is áll pontosan egy szerződés.
- Nézd, ez itt Circinus kulcsa. Emlékszel rá, ugye? – Csatolta le övéről az ezüst kulcsot, mikor én bólintottam. – Szuper. Meg fogod tanulni a szerződés lépéseit, és úgy gondolom, hogy tökéletes lesz, ha ő lesz az első kulcsod. Nagyon hasznodra válhat a terveivel, van egy olyan érzésem, hogy nagyon szétszórt lányka lesz belőled. – Simogatta meg a fejem, majd lassan átnyújtotta nekem a kulcsot, s én félve vettem el tőle. Igen, legalább ebben igaza volt – nagyon szétszórt lettem. – Barátkozz még vele kicsit, majd szólj, ha készen állsz.
Barátkoztam is, bár lehet, túl sokat. Beszélgettem vele akkor is, mikor saját erejéből lépett át a világukból ide, meg akkor is, mikor anyám idézte meg – mindig elárasztott engem a terveivel, hogyan fogok felnőni, milyen szép kislány leszek, de még a szőke herceget is elképzelte nekem. Gyerekek, család, minden… nem kellett őt félteni, buzgón gyártotta a terveket, akármit mondtam, vagy kértem tőle, ő örömmel látott neki felvázolnia helyzetet, a szó legszorosabb értelmében. Ha ruhaterv, babaterv kellett, pillanatokon belül megkaptam – de még azt is lerajzolta nekem, hogyan fogom megtenni az első lépéseket a mágia terén, hogyan fogom majd őt megidézni, hogy aztán szerződést köthessek vele.
- Hát ilyen egyszerű lenne? – Pislogtam rá, mire ő mosolyogva feljebb tolta szemüvegét.
- Annak tűnhet, de leszívja az energiád, hogy ha csillagszellemeket idézel meg, főleg, ha nagyobb szintűeket, és én bizony nem vagyok, azaz alacsony szintű. – Magyarázott, ahogy gyorsan felrajzolta a papírra, milyen fajta csillagszellemek vannak. Négyféle szintbe sorolta őket – egyszerű „háziállatok”, melyek szinte egyáltalán nem esznek varázserőt, vannak a támogató típusúak, mint például ő, a kifejezetten harcra kiképzettek, melyekkel még a legerősebb varázslóknak is meggyűlik a bajuk – s legvégére maradtak a zodiákus kulcsok, mint legerősebbek.
Amint ezt hallgattam, lassan felépült bennem, ki kicsoda, akiket eddig megismertem – természetesen a 12 zodiákus csillagkép egyértelmű, hogy az aranykulcsok voltak, míg a többi 76 csillagkép nagyságuktól függően lettek a hol erősebb, hol gyengébb ezüstkulcsok.
Eljött hát az ötödik, hatodik életévem ideje – anyám biztatott, miközben magam elé tartottam a kulcsot, és nagyot sóhajtottam.
- A körző kapuja, megnyitálak! Circinus! – Kiáltottam, majd a kulcs előtt hamarosan megjelent egy élénksárga mágikus kör, melynek közepén gyönyörű csillag díszelgett, megannyi kisebb mintával benne.
Az általam nyitott kapu miatt következett fényjátékból keletkezett személy hamarosan előlépett a két világ közti átjáróból – kétségtelenül ő volt az, Circinus.
- Kö… kössünk szerződést! – Nyögtem felé a határozatlanság és a magabiztosság között tengődve, mire ő mosolyogva leült a földre, és intett, hogy én is így tegyek.
Ceruzát vett elő, majd egy kis határidő naplót, és érdeklődve nézett felém. Szemeit alig láttam a csillogó lencséi miatt, de felvont szemöldökéből kivehető volt, hogy a napokkal kapcsolatban érdeklődik.
- Melyik nap lenne neked jó? – Kérdeztem, mire ő rögtön elmélyedt jegyzeteiben, és pár sor firkálás után újra felém nézett.
- Amikor nem kell bébi csőszködnöm. – Mosolyodott el, majd megvakarta fejét a ceruzával, és újra írni kezdett. – Szombat kivételével bármikor, azt az egy szabadnapot kérem magamnak, amúgy állok rendelkezésedre. – Válaszolta, mire a kis naptárában a szombat kivételével minden napot egy „X” betűvel illetett, jelezve, hogy foglaltak napjai.
- Sora, veled kénytelen vagyok szerződést bontani. – írta fel a tényt a füzetbe, egy kis rajzzal mellékelve a dolgot, melyen egy kötél szakadt ketté. – Bár te is ezt akartad, hisz immáron úgyis a lányodnak adtad volna a kulcsot, nemde?
- Így van, Circinus. – Mosolygott anyám. – A formaiságokat hamarosan meg is beszélhetjük.
Ekkor összerogytam. Éreztem, ahogy fogy az erőm, így Circinus aggódva pillantott felém.
- Azt hiszem, ideje távoznom. – Állt fel, majd felém integetett. – Az erőd véges, drágám, ne használd ki a végletekig! – Majd hamarosan teste apró fényszemcsékké vált, s lassan eloszlott.
Kezemben a kulcs felcsillant, talán csak a fényviszonyok, vagy jelezve, hogy immáron ez az enyém – immáron teljes jogú csillaglelkű mágussá váltam.
- Büszke vagyok rád, Yoru. – Mosolygott rám, én pedig biccentettem. Elgyengültem… de mégis, úgy éreztem, akkor vagyok a legerősebb. Tudtam, hogy ha gyakorlok, nagyon erős lehetek – tudtam, ha mindent bevetek, akkor bárkit elsöpörhetek. Hatalmas lehetek…
Napjaim további része azzal telt, hogy meg-megidéztem csillagszellemem; gyakorolnom kellett, hogy percekig a világunkban tudjam őt tartani. Circinus folyamat vázlatterveket mutatott nekem, melyet hol a mi világunkban, hogy az övében csinált, és az esetek nagy százalékában a rajzok rólam szóltak. Kis skiccek arról, hogy fogok felnőni – a folyamatot nyilakkal jelezte, néha pedig kiemelt egy-egy részt, (például a hajam) hogy fog majd nőni, vagy azt, szerinte a ruházatom hogyan fog egyre inkább megváltozni…
Aztán hamarosan tanulni kezdtem. Olyan dolgokról, mint a normális gyerekek is szoktak – abc, olvasás, írás. Játékos mód tanultam meg, melyben a csillagszellemeknek is nagy szerepük volt. Mindegyik másra oktatott, volt, amelyik a számokkal ismertetett meg.
Tanulás közben azt vettem észre, hogy anyám egyre kevesebbet van „otthon”, és egyre tépettebben tér haza. Valamiért nem sajnáltam, csak a lelkem mélyén megvetettem… ok nélkül szidott le néha-néha, ami még jobban megerősítette bennem ezt az érzést.
- Elmegyek itthonról… - Jelentettem ki egy nap. Fiatal voltam… mennyi is? Talán kilencéves.
Anyám rögtön marasztalni akart, de ahogy minden lépésemnél magabiztosabb lettem, hogy én elmegyek itthonról, egy eddig számomra ismeretlen kulcsot húzott elő zsebéből.
- Androméda, megnyitálak! Andromeda! – Jelent meg a kulcs előtt a levegőben az enyémhez hasonló, zöld mágikus kör, és egy kisebb fényjáték után megjelent előttem egy gyönyörű nő. Kezeiről hosszú láncok lógtak le, némelyik még testét is körbefogta – nem tétovázott, rögtön felém csapott pár láncával, így mozgásképtelenné téve engem.
– Mi… mit képzelsz?! – Ordítottam felé, mire ő csalódott arccal megrázta a fejét.
– Mikor engedhetem el, Sora? – Kérdezte anyámtól selymes, csilingelő hangján. – Dolgom lenne. Tudod, Pe…
– Ideje lenne már felnőnöd, Andromeda! – Förmedt rá. - Nem csak pasizásból áll az élet… Yoru, te itt maradsz. Vigyázz rá. – Dobott felém egy kulcsot, mely kétségbeesetten zuhant felém, én pedig nem tudtam elkapni. A szép nő viszont, aki fogvatartott, hamarosan azzá vált, amiből lett – és egy gyönyörű fényjáték kíséretében visszatért saját világába.
Ahogy már nem tartott fogva a kellemetlen szorítás, rögtön a kulcs felé kaptam. Először kifordult ujjaim közül, de másodszorra szerencsével jártam, és immáron egy új ezüstkulcs lehetett a kezemben.
– Caelum? – Néztem hol a tárgyra, hol anyámra.
– Nincs rá szükségem… tartsd meg, és köss vele szerződést. – Vonta meg a vállát, mire én könnyekkel küszködve szorítottam magamhoz Caelum kulcsát. Hát ennyit érne neki egy csillaglélek? Éreztem, hogy anyám három év alatt gyökeresen megváltozott, mióta az első kulcsomat magam mellett tudhattam. Nem értettem, miért… mit neki egy csillaglélek - amit ráadásul a lányának ajándékozott -, ha neki van helyette tíz, tizenöt?
Viszont tény, hogy nekem szükségem volt rá – Caelum tökéletes társ, még csak gömbként is, ha az ember éveket tölt vele, akár még a mozgásából is rájön, hogy mit szeretne… ha pedig még közelebb kerülök hozzá, akkor megvédhetem magam vele. Ő és Circinus, tökéletes kombó lehetnek, ha harcra kerül a sor…
Egy ideig tartogattam Caelum kulcsát. Rég nem látott már engem… talán az évek homálya el is feledtette vele, hogyan is nézek ki. De amint tízedik életévem betöltésre talált, egy zűrös estén idéztem meg őt.
– A véső kapuja, megnyitálak! Caelum! – Szólítottam a csillaglelket, aki hamarosan a fényekből kilebegve formát öltött. – Emlékszel még rám?
A lebegő gömb fel és le kezdett mozogni, mintha csak bólogatni, így ezt betudtam egy igen válasznak. De… hogy kössek valakivel szerződést, aki nem tud beszélni?
Elgondolkoztam. Évekkel ezelőtt, mikor „felvigyázó” kellett nekem, Caelum minden nap megjelent, ha csak egy órácskára is, de mindig ott volt… minden nap.
– Bármikor? – Pislogtam felé bizonytalanul, ő pedig jelezte, hogy tökéletes.
Igaz, mint ezüstkulcs, nincs annyira lekötve egy gazdához, mint a zodiákus kulcsok – ők sokkal „szabadabbak” voltak ilyen téren. Persze, az aranykulcsok is nagy előnyt élvezhettek – csak kijelölt napokon, és csak egy ember idézgethette őket. S akkor így döntsön az ember, hogy kinek jobb…
– Szuper! – Mosolyodtam el. – Caelum… megkapod első feladatod! - Csettintettem, miközben kidolgoztam magamban egy tervet. Sajnos, erre Circinus jobb lett volna, de egyszerre kettőjüket nem tudom ebben a világban tartani. – Kérlek, nézd, hogy jön-e Sora, s ha jön, értesíts. Elszököm itthonról.
A gömb rögtön kilebegett szobámból, hogy felderítőt játsszon – míg én elkezdtem bepakolni fontosabb dolgaimat. Igen merész dolog tízévesen elszökni otthonról. Nem terveztem visszatérni, és volt egy olyan érzésem, hogy anyám se fog az örökkévalóságig kutatni engem.
Sok olyan kacat volt a szobámban raktározva, melyet még anyám lopott el a családi fészekből, a nagy mészárlás után. Régebbnél régebbi törött kardok sorakoztak a polcokon, de mindegyiket végignéztem. Olyan nincs, hogy egy nemes család értékei között csak kacatok legyenek – és tényleg nem így volt.
Hamarosan egy pisztolyra találtam. Könnyebb volt, mint acél társai, viszont nekem még így is megerőltetés volt megtartani. Áramlott belőle a mágia – és máig is áramlik persze. ~ Mágikus töltetek… - állapítottam meg, majd eltettem.
Éreztem, ahogy az erőm kezd megfogyatkozni. Kénytelen voltam visszahívni magamhoz a lebegő csodát, és közös megegyezés alapján bezárni a kapuját – majd magamra kaptam az oldaltáskám, és rögtön ki is ugrottam az ablakon.
A régi építésű háznak magasabban volt az első szintje, mint a mostaniaknak – kellemetlen nyomást éreztem egy pillanatra a lábamban, de rögtön el is múlt, vagy csak nem törődtem vele. Nem volt időm holmi érzésekkel törődni…
Futni kezdtem, teljes erőmből. Futni sose tudtam túl profi módon – a sprint viszont nagyon ment. Azzal az volt a baj, hogy hamar kifáradtam, de ennyi belefért… plusz gyorsaságért. Már hulla voltam, mikor Fort Termen kívül értem, nem volt jó ötlet fáradás után is tovább menni… de már mindegy volt. Futnom kellett tovább, és tovább… egy idő után már nem is éreztem az ezzel járó fájdalmakat. Átestem egy holtponton, és ezúttal szinte élvezetes volt a futás.
Mindaddig, míg valami hideget és keményet nem éreztem az arcomon, a kellemetlen nyomással egyetemben, amit az okozott – erőtlenül lökődtem hátra tőle, és egy-két bukfenc után sikerült nekiütköznöm egy fának, ami megfékezett.
– Ki… vagy…? – Nyögtem erőtlenül, miközben orromra tapasztottam a kezem. Nem vérzett, viszont mindennél kellemetlenebb nyomás haladt végig arcomon, ami elérte, hogy bekönnyezzek.
Válaszként egy újabb ütést kaptam, ám ezúttal a gyomorszájamba – és még egyet. Felnézve a támadómra bevillant egy emlékkép. Az… az a férfi…
Anyám elmesélte, hogy nézett ki a mészárlás vezére. „Magas, vékony, viszont a bal keze fémmel van borítva. Csak azzal a karjával üt, hihetetlen erőseket, míg a másik karjával a mágiáit aktiválja. Ismeretlen, hogy milyeneket… zöld haja van, és fekete szeme. Ha találkozol vele, akkor fuss, de ha tíz méteren belül ér, akkor meghaltál…”
S most ott volt előttem. Centik választották el az arcát az enyémtől, és eszeveszetten vigyorgott. Aztán hirtelen… vége szakadt mindennek. A világ elsötétül, nem éreztem a testem…
Egy kényelmetlen ágyon fekve keltem fel. Minden forgott körülöttem, és a végtagjaim azoknak rendje-módján úgy sajogtak, ahogy még sose. Még az ujjaim is fájtak, ahogy megpróbáltam kitapogatni csillagkulcsaim hol létét – de megérte a fájdalom, hisz teljes nyugalommal tudtam elkönyvelni – megvannak, mindketten.
– Ó, hát felébredtél végre! – Hallok egy rekedtes hangot magam mellől. Nem tudom ez alapján eldönteni, hogy nő, vagy férfi van mellettem – így nagy fájdalmak és kínok közt fordítom a hang irányába a fejem. Hangosan felszisszenek, hiszen eme élmények nem túl kellemesek számomra…
– Ne erőltesd a tested. Pár napig pihentetni kell, és akkor már nem fog fájni. Szerencse, hogy felébredtél… tudod, három évig kómában voltál. – Három év?! Ennyit elvett az életemből az a suttyó? Mit csinálhatott velem… – A sérüléseid súlyosak voltak, de a szerencséd az volt, hogy egy páciensem behozott téged ide. Pár órán múlott az életed. – Sóhajtott fel megkönnyebbülten. Nem láttam az arcát… egész teste árnyékba burkolózott. Sose tudom meg, ki a megmentőm, mi…?
Kérésére kénytelen voltam visszaaludni. Napokat pihentem a hideg asztalon, mely mindig kellemesen lehűtötte a fájdalomtól forró végtagjaim…
– Kicserélem a kötéseid, és elmehetsz. – Közölte velem az örömhírt, mikor már tudtam értelmesen mozogni. Ehhez az emberhez semmi nem kötött – hálás voltam, hogy megmentett, de semmi több. Volt jobb dolgom is… meg kellett erősödnöm. Az a férfi ott hagyott engem meghalni, azt hiszi, már rég az idő martalékává váltam…
De egyszer rá fog jönni, hogy nem így lett. Kötésekkel szerte a testemen búcsúztam el megmentőmtől, aki visszahúzódva, az árnyak rejtekéből intett nekem búcsút. Én pedig, két csillaglelkemmel oldalamon indultam meg az erdei ösvényeken, hogy találjak egy mestert, s segítségével erősebbé váljak, mint valaha voltam…
A hozzászólást Yoru összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 13, 2011 12:02 am-kor. |
|
