A Kulcsok Őre 3. (magánküldetés Den és Yoru számára)

Olyan furcsa volt minden. Semmi sem az volt, aminek látszott. A világot függöny fátylazta, mely nem engedett fényt a valóra. „A halandó épít, a Menny elpusztít. A hamis imák már nem engesztelik ki a csillagokat, mik hamarost a földre hullanak. Hisz megszegte tett az adott szót, megkapja hát az ember a béklyót. Megtapasztalja a gyarló a messzeség hatalmát, midőn a csillag nem oltalmaz… hanem elpusztít.” Mindig ezeket a sorokat hallom. Meg a többit… még te is Ay…
Zavaros, emlékképekbe burkolt álmomból egy puha kar gyengéd érintése emel ki. Homályos víziómban rózsaszín hajzuhatag bontakozik ki, melynek ezüstös árnyalatot kölcsönöz Holdunk tapintása. Virgo öltött alakot a szobámban, s most jégkék tekintetével fürkészi, miként tudatosul bennem az érkezése.
- Sajnálom, hogy megzavartam a pihenésed. – Kezd bele kimért, hűvös hanglejtésével. – De fontos mondandónk van a számodra.
- Mondandótok? Mégis kik… - Kérdésemre nem szavak, hanem újabb jelenések adják meg a választ.
Az apró helységben pillangószerű fények százai kelnek táncra egymással, megalkotva valamennyi csillagszellemem fizikai alakját. Perseus tűnik fel elsőként, fémpáncéllal takart vállain Gemi és Mini pihennek. Cerberus az egyik sarokba rendezkedik be, míg Serpens és Pegasus utolsóként érkezve, a legtávolabb helyezkednek el tőlem. Nem én idéztem meg őket, ez egyértelmű a számomra. Nem is lennék képes rá. Saját akaratukból járultak elém, pedig hasonlót még sose tettek… egyszerre nem.
- Baj van, ugye? – Nézek végig rajtuk. – Az éjszaka közepén felkerestek, és valamennyien megjelentek előttem. Hogy is mondjam… ez nem túl gyakori.
Felvetésemre senkitől sem érkezik reakció. Csend telepszik a sápadt szobára, mi kíváncsiságomnál fogva, szinte a végtelenbe nyúlik számomra.
- Éleslátásod ezúttal is érvényt nyert magának. – Dicsér meg a cselédruhás lány, érzelemmentes szavaival véget vetve a hallgatásnak. – Segítened kell. Vörös Henry újfent mozgásba lendült, és nem csak ránk jelent veszélyt. Ki tudja, meddig fajulna a hatalomvágya, ha senki sem állná útját. Könnyen rontást hozhat akár a csillagszellemek teljes világára.
Vörös Henry… ez a név különös nyomot hagy a lényemben. A távolba vesző harag, gyűlölet, és bosszúvágy emlékeit. Ám mindez olyan rég történt már. Az érzelmek tüzét kioltotta az idő múlása. De mégis… mintha valami nem volna a helyén. Valami fontos, ami képtelen felfedni magát előttem.
- Henry? Hisz ő Babylon-al együtt meghalt. Ezt te is nagyon jól tudod, Virgo! – Adok hangot érveimnek.
Csillagszellemem ezúttal is némaságba burkolódzik. A felszínes ridegségét már megszoktam, ám ez a hallgatag viselkedés eddig idegen volt számára, különösképp, ha én kérdeztem.
Kisebb szünet után végül megmozdul, s egyre közelebb hajol ágyamhoz.
- Virgo, onnan is hallottalak… - Próbálom tudatni vele, mindhiába. – Ez nem hiszem, hogy helyes volna. Mármint… nagyon szép vagy, de tudod… akkor legalább már ne a többiek előtt. Bár, ha Gemini átváltozik azzá a bögyös kis… - Idáig jutok zavaros mondataimban, hisz ahogy a lány ujjai megérintik homlokomat, vízesésként hullik rám az emlékképek sokasága.
A levél, amelyet még a léghajón kapott Leanna; Pöcök faggatása; az Okuri lány… és a csata Flint Westwood rendőrőrsének a közelében. Tudtam, hogy másolat volt… de mégse védekezhettem az igazi ellen, mikor feltűnt.
Hullámként gázol át rajtam a megannyi, feledésbe veszett tény, mik mindvégig ott lapultak az elmém egy rejtett kis zugában.
- Az az injekció… - Hebegem, egész testemben reszketve a hirtelen átélt sokk miatt. – Az okozta az emlékezetkiesést? Mit csinált utána, az a szemét? Ha legyőzött, miért vagytok még mindig nálam?! – Egyre élesebbé váló mondataim ezúttal is csak hallgatást szülnek. Nem hajlandóak beszélni róla. – Hát jó. Akkor majd kiderítem. – Pattanok fel ültömből.
Kapkodó mozdulatokkal magamra rántom mélyvörös kabátom, felcsatolom a kaszámat, s övemre fűzöm a kulcsaimat.
- Ha ez minden, elmehettek. A többit elintézem. Rád viszont szükségem lesz Pegasus, most azonnal indulunk. – Intek szárnyas paripámnak.
- Ott kezd el, ahol abbahagytad. Járj szerencsével. – Vesz búcsút Virgo, s társaival együtt visszatér távoli lakhelyére.

Egyhangú, unalmas utazássá nyúlik az éjszaka. A tintaszínű égbolt ékkövei bár gyönyörű palástba öltöztetik az alattuk elnyúló, fémszínű világot, éppolyan hallgatagok, mint szárnyas képviselőjük. A mezők, folyók, még az apróbb dombocskák is ezüstben tündökölnek, hirdetve a csillagok uralmát. Ám én mégis csak a kételyeimet látom vissza, bármerre is nézzek…
Farkasok vonyítanak egy nagyobb erdő takarásában. Talán épp vadászni tanítják kölykeiket, s ez szolgál baljós figyelmeztetésként a nagyobb vadaknak, hogy messze elkerüljék őket. A természetben mindenki megvédi azt, amit sajátjának vél. Ám a farkascsemeték nem némák szüleik kérdéseire. Ők együttműködnek… velük ez miért nincs így? Semmit sem akarnak mondani. Talán csak nincs még itt az ideje. De legalább útmutatást kaptam… ~ „Ott kezd el, ahol abbahagytad.” A csuklyások ellen vívott csatánál érnek véget az emlékeim. Az pedig Flint Westwood rendőrállomása előtt zajlott le. Egyértelmű, mit kell tennem.
Mire felszólalnak az első kakasok, s megjelennek Napunk nyúlga, vérnarancs csápjai a horizonton, Pegasus patái már Shirotsume utcáin koppannak. Mindketten jól ismerjük a település felépítését, így könnyedén rálelünk a kapitányságra, hol nyomát sem látni az egykori ostromnak.
Táltosom szótlan távozását követően hamar be is lépek a kétszárnyú ajtón, de ilyen időben csak a hajnali ügyeletest találom a frissen meszelt falak közt. A marsall még otthon élvezi ágyának kényelmét. Jobb dolgom nem lévén, leülök a váró egy padjára, s megpróbálok pihenni. Talán a hirtelen visszanyert emlékeimnek róhatom fel, de rövidesen álmatlan álomba szenderülök.

Jég hasít az arcomba… nem is jég. Valami más. Talán egy fegyver. Mindenesetre fájdalmas, égető érzést hagy munkája nyomán a bőrömön.
Zavarosan, de sikerül kivennem két lány alakját. Egyikük apró, halványbarna hajú teremtés, testén bő ruházattal felszerelkezve a kinti hideg ellen. Előtte áll támadóm, egy nála idősebb nő, kinek arca fehér tincsek keretében sötétlik, míg karjai az arról indaként letekeredő fémszemektől ragyognak.
- Te ilyen rendőr vagy, vagy mi? Mert jó sz*rul végzed a munkádat, ha igen. – Rivall rám az agresszív hölgyike, ócsároló hanglejtése kellemetlenül cseng alvástól tompa füleimben.
Mivel nem kap választ, ismét támadásba lendül. ~ Először felkelt, most meg ez. Nem ismer… még.
- Rendőr...? – Sandítok fel rá, s még röptében elkapom a kígyóként rángatózó acélláncot. A rideg tapintású fegyvernél fogva magamhoz rántom a nőt, majd szabad karommal elkapom a torkát. Mindez nagyon könnyen megy. Gyenge. - Mondd mégegyszer...
- Ezt úgy csinálod, mintha meg kéne ijednem. – Krákogja ujjaim szorításában, miközben alaposan végigmér. - Mert, ha nem az vagy, mit keresel itt? Nagy rossz fiúként elloptál egy almát és most vársz a büntire?
- Androméda... – Szól rá a kislány, egyértelműen zavarba jött a körülötte lezajló események végett.
- Te csak maradj csöndben, ha már idehívtál, a nagyok beszélgetnek! Hülye csitri. – Ordítja le rögvest újdonsült foglyom. ~ Androméda? Ezek szerint Perseus is a problémás nőket szereti. De ennél fontosabb, hogy a kiscsaj csillagmágus. Kezdődik. Már megint.
Kimért mozdulatokkal felállok padomról, ám egy leheletnyit sem engedek fojtásom erejéből. Mikor már biztos lábakon állok, hirtelen megfordulok a csillagszellemmel, s lendületemnél fogva hozzácsapom a mögöttem húzódó falnak. A téglaszerkezet keserves roppanásokat hallatva behorpad, utat engedve áldozatom testének.
- Androméda? – Vigyorodom el halványan, miközben egyre beljebb préselem a törmelékben. - Ez egyszerre két ok is, amiért nem foglak megölni. A tiéd? – Pillantok hátra a csillagmágus jelöltemre.
- Valahogy úgy... – Mered a padlóra. - Nem jó a problémák megoldásában. – Azt látom…
- Maradj már csöndben, deszkácska! Nem is tudom, ki miatt... – Kezdene újabb vitába szorításom elszenvedője.
- Magad miatt.
- Henry feltűnik, és ezúttal sem én vagyok az egyetlen csillagmágus, aki erről tudomást szerez. Valahol már láttam ezt... kétszer is. – Mormogom, leginkább csak magamnak.
Ekkor egy közeli ajtó csattanása keveredik a felfordulás okozta zajba. Takarásából a hajnali ügyeletes lép elő, arcáról különös elégedettség tükröződik. Ám mindez hamar eltorzul, miként szembesül az előtér állapotával. Rögvest fel is csattan:
- Mi a f*szom?!
Unottan az irányába csettintek, fekete lángcsíkot gravírozva lábai elé.
- Te kussolsz. Majd megszólalsz, ha kérdezlek. – Tekintetem visszatér a barna lányra. - Flint Westwood?
A máguspalánta bólint, majd gondterhelten leül a korábbi nyughelyemre. Nem alaptalan világfájdalma, hisz Androméda képtelen meghazudtolni magát.
- Tudjátok mit? Nem fogok itt ülésezni a kretének klubjában! Az én csodálatosságom ide már túl sok! – Tűnik el tenyerem satujából, kínos csendre kárhoztatva a helységet.
Szerencsére nem kell sokáig szenvednünk a tétlenség őrlő markaiban, hisz hamarost egy bőrkabátos alak lép be a főbejáraton. Rögvest felismerem benne a marsall személyét, kihez már volt szerencsém.
- Késett. – Tudatom vele, majd leporolom a ruházatom.

- Ne, ne bánts! – Ordított fel az öregember kétségbeesetten. Ám az előtte álló árny csak vigyorra húzta száját, lenyalta fogairól a friss vért, és öblös hangon felnevetett. Karját a magasba emelte, mire a férfi szeme még jobban kikerekedett; egy penge jelent meg erős markában, majd lesújtott. Hirtelen, egyenes csapás volt, ami vállától csípőig kettészelte az aggot. Az árny elégedetten hajolt „remekműve” felé, és mohón belemarkolt az ember belébe, maga felé emelte.
- Szörnyek! – Ordította a sötétbe vicsorogva. – Szörnyek vagytok mind! – Újra felnevetett, majd maga elé dobta a szervet, és tovább sétált. Ahogy törtek alatta az emberek csontjai, érezni lehetett a perverz elégedettséget. Arcát perzselte a tűz melege, a teste izzadt volt a forróságtól és az izgalomtól egyaránt. Nem bírt betelni a gondolattal, hogy végezhet azokkal, akik ilyenné tették. Olyanná, mint ők. Szörnnyé!
Egy utolsó pillantást vetett a lángoló romokra. Az üvegek és a műanyagok keserves sikítást hallattak a hő miatt, ugyanúgy, mint akiket leláncolt egy-egy székhez, vagy szekrényhez. Nevetett, és meglóbálta zöld haját. Pedig még nem is végzett a bosszújával.

- Talpra már! Nincs rád ennyi időm. Ott van a randi… – Az ismerős, hisztis hangnak köszönhetően képes voltam kirobbanni az álomvilágból, és azon nyomban felültem az ágyon. A hajam tiszta kóc volt, engem pedig kiütött a verejték, és nem bírtam megállni, hogy ne ziháljak. Ijesztő álom volt, és sokszor álmodtam már ilyet. Nem pont ugyanezt, de hasonlót. A képek mintha egymáshoz fűződtek volna, és összerakva egy jelenetet is ki lehetett rakni belőlük. De az egész olyan kapkodós volt, olyan idegen, és mindenesetre, mindig elfogott a hányinger és a félelem ezektől az álmoktól, többek közt azért, mert fogalmam sem volt, mit jelenthet.
- Figyelj már! – Sziszegte fogai között Androméda, és hangjára odakaptam a fejemet. Egyszerűen ki nem állhattam, hogy milyen akaratos, de el kellett tűrnöm, mert tudtam, hogy nem a semmire ennyire önfejű – sőt, felettébb erős.
- Mit keresel… – Nyújtóztam ki lassan, majd kitöröltem a szememből a csipát. Megakadt a szavam, mikor láttam, hogy rajta kívül még a két másik csillagszellemem is ott volt. - Pontosabban, kerestek itt? – Összeszűkült szemmel néztem végig rajtuk. A megjelenésükben több dolog is furcsa volt: egyrészt, hogy nem lettem volna képes őket egyszerre megidézni, a másik, hogy ezelőtt épp álmodtam! Harmadrészt, a kulcsaim az ágy mellett, a pokrócba bugyolálva voltak. A pokróc…
Ijedten meredtem az ágy melletti, puha fészekre, ahol a tojás, amit kaptam, ugyanúgy volt, mint mikor pár órával azelőtt elhelyeztem.
- Hallod, még egyszer szólnom kell…
- Mondd! – Hadartam. Zavarban voltam, mivel Androméda szemei villámokat szórtak, Caelum lebegett mellette, Circinus pedig szokás szerint firkálgatott, csak néha nézett fel, hogy mosolyogjon egyet.
- Vörös Henry újra színre lépett! – Közölte hűvös idegességgel. - Vissza kell mennünk Shirotsumébe, hogy felkeresd Flint Westwoodot!
Egy pillanatra elgondolkoztam azon, amit mondott, de nem értettem belőle egy kukkot se. Halvány emlékképek derengtek fel egy-egy pillanatra, de nem tudtam belőlük kivenni semmit se. Mikor Androméda látta, milyen értetlenül nézek magam elé, felmordult.
- Mégis, miről beszélsz? Ki az a Vörös Henry? – Néztem fel rá, és ekkor homlokomra tette a kezét. Egy pillanatra a szívem megtelt melegséggel, azt hittem, valami törődést érez irántam, és meg akar vizsgálni, van-e lázam – aztán teljesen más történt.
Zavaros emlékképek szabadultak be az elmémbe, kitúrva minden mást, amint épp elmélkedtem. Rögtön beugrott a vízesés alatt töltött idő, majd ahogy találkoztam a két csillagmágussal, végül, ahogy elfogtak a torz Taurusok… és a bőrömön éreztem a börtön hidegét, a kövek keménységét. Valaki felém közeledett egy injekcióval, én pedig nem tehettem ellene semmit… belém szúrták… és eluralkodott a sötétség.
- Aha… Vörös Henry. – Sziszegtem, tenyeremmel a halántékomat masszírozva. - Rendben, akkor Shirotsume, ugye? – Androméda erőteljesen bólintott egyet, majd a többiekkel együtt eltűnt.
Charlotte íróasztalára néztem – a kis lámpa még fel volt kapcsolva, ő maga pedig elterült a jegyzetein, és vigyorogva, tátott szájjal aludt. Nem kelt fel a csillagszellemeimmel folytatott beszélgetésre, így reméltem, hogy az is rejtve marad előtte, hogy elmegyek – ha fenn van, meg lett volna a veszélye, hogy nem enged el.
Csendben magamra kaptam a meleg ruháimat, és egy táskát, amibe elraktam két szendvicset, egy üveg vizet, majd ezek mellé beszuszakoltam a tojást. Kockázatos küldetésre indultam, de valahogy vonzott a tudat, hogy őt is magammal vihetem, hogy őt is érintik ezek a kalandok.
Firkantottam egy üzenetet, miszerint "Ne aggódj - Hamarosan visszatérek", majd az ajtóból még hátraintettem az alvó mesteremnek, aztán kiléptem az ajtón. Fájdalmasat reccsent a parketta, mikor leemelkedtem róla, majd az utolsó hang, amit hallottam a hó süvítése előtt, az a kilincs nyekergése volt.

Hosszú, fárasztó, és meglehetősen hideg séta vezetett a vonatállomásra, majd onnan a Shirotsume városi megállóba. A vonaton aludni próbáltam, de fenn tartott egy kotnyeles nénike, aki folyton csak mondta, mondta az élettörténetét. Negyed óra se telt el, mikor ijedt tekintettel rámeredten, majd kinéztem az ablakon.
- Mi a baj, aranyom? – Nyöszörögte aggódva.
- Maga… – Lassan, akadozva fordítottam felé a fejemet. Drámain egyre kijjebb düllesztettem a szemeimet. - Maga lát engem? – Nem kellett sok, hogy leessen neki, pláne, hogy a mondat után rezdületlen arccal bámultam rá.
- Sze… szellem! – S már iszkolt is el. Tudtam, hogy fél óra boldog alvás vár rám, mielőtt megérkezek.

Belépdeltem a rendőrőrsre, és félve körülnéztem. Sehol nem láttam egy illetékest se, csak egy fehérhajú, jó kondiban lévő fiút, akiről nem tudtam eldönteni, hogy ő most bűnöző, vagy esetleg ő az, akit berendeltek hajnalra.
- Androméda kapuja, tárulj fel előttem! Androméda! – Hamarosan egy tőlem több fejjel magasabb nő jelent meg mellettem, aki mogorván nézett rám. Tudtam, hogy nem értékeli azt, mikor egy randiról szólítom el.
- Mi kéne? – Mordult fel, mire én összehúzva magamat a srác felé mutattam. Azt akartam, tudakolja meg, hogy mégis mi folyik itt, és segítsen, ám ő ezt nem épp ugyanúgy gondolta, mint én – lendületből felé csapott az egyik láncával, ami természetesen arcon találta, vörös, kékülő foltot hagyva maga után. Felszisszentem, mikor belegondoltam, mennyire fájhatott.
- Te ilyen rendőr vagy, vagy mi? Mert jó sz*rul végzed a munkádat, ha igen. – Szűrte fogai között a szavakat, mire a fiú nagyra tárta szemeit, és próbálta kivenni az alakunkat. Talán azért, mert nem volt magánál, vagy nem is akart válaszolni, mindenesetre nem méltatta feleletre a kérdést. Ennek hála Androméda újra felemelte karját, s felé lendítette a láncot.
- Rendőr...? – Pillantott csillagszellememre, majd röptében elkapta a láncot, s magához húzta őt, hogy torka a karjában landoljon. Igyekeztem nem látványosan kitátani a számat, és hirtelen teljesen… összeféltem magam. - Mondd még egyszer...
- Ezt úgy csinálod, mintha meg kéne ijednem. – Köpte a szavakat nehézkesen, miközben rámeredt a fiúra. - Mert, ha nem az vagy, mit keresel itt? Nagy rossz fiúként elloptál egy almát és most vársz a büntire?
- Androméda... – Szóltam hozzá zavartan, és tekintetem ide-oda cikázott, nem tudtam, hova nézzek.
- Te csak maradj csöndben, ha már idehívtál, a nagyok beszélgetnek! Hülye csitri. – Ordított rám szinte rögtön, mire én még jobban meghúztam magamat.
Ekkor a fiú újabb trükköt mutatott be; felállt, és belepréselte a csillagszellememet a falba. Nem tudtam mit csinálni, és a térdem megremegett. Nem tudtam bezárni a kapuját, ő pedig csak azért is kekeckedett. Belegondoltam, hogy mi van, ha utána én jövök, és hirtelen végigszaladt rajtam a hideg, pedig addig még kivert a víz.
- Androméda? – Vigyorgott rá, és még beljebb préselte. - Ez egyszerre két ok is, amiért nem foglak megölni. A tiéd? – Pillantott rám.
- Valahogy úgy... – Válaszoltam szemeimet lesütve. - Nem jó a problémák megoldásában.
- Maradj már csöndben, deszkácska! Nem is tudom, ki miatt...
- Magad miatt. – Tudtam, hogy még meg fogom bánni, hogy visszaszóltam neki.
- Henry feltűnik, és ezúttal sem én vagyok az egyetlen csillagmágus, aki erről tudomást szerez. Valahol már láttam ezt... kétszer is. – Morogta, én pedig még zavartabban ránéztem. Végre leesett; ő is azért jött ide, mint én.
Ekkor előlépett a valódi ügyeletes, aki először elégedetten nézett maga elé, de amint meglátott minket, arca eltorzult.
- Mi a f*szom?!
Természetesen a fiú elintézte, hogy beléfojtsa a szót; fekete tűzcsík jelent meg a férfi előtt, aki ijedten hőkölt hátrébb.
- Te kussolsz. Majd megszólalsz, ha kérdezlek. –Újra rám nézett. - Flint Westwood?
Bólintottam, majd nyöszörögve lerogytam a padra, amin előzőleg a fiú ült. Először az álom, aztán az emlékek, most meg ezek… ~ Álmos vagyok… – Gondoltam, tekintetem el-el homályosult. Simán el tudtam volna aludni.
- Tudjátok mit? Nem fogok itt ülésezni a kretének klubjában! Az én csodálatosságom ide már túl sok! – Vált a semmivé, és végre nem csapolta tovább az erőmet, habár a fáradtság megmaradt.
Nem kellett sokat várnunk, hogy újabb személy jelenjen meg az ajtóban, akire csak fáradtan ráemelem a tekintetem. Sajnos nem volt ismerős, ám a fiú segített nekem.
- Késett. – Jelezte, hogy ő az, akihez jöttünk.

- Sajnálom, de csak ez idő tájt kezdődik a műszakom. – Búj ki Flint a vádam alól. - Mindenesetre örülök az érkezésüknek.
- Üdvözlet... – Köszönti őt a barna kislány. Én egy halkabb morgással fejezem ki érzelmeimet.
A marsall tényleg megkönnyebbültnek tűnik, ám ez nem palástolja az arcán sötétlő ráncokat, rendezetlen tincseinek állapotát, s tekintetét, amely egy megfáradt ember lelkét tükrözi. Nehéz időszakot él meg, ez kétségtelen…
- Kerüljenek beljebb az irodámba, ott kényelmesen megbeszélhetjük az előttünk álló teendőket. – Int egy beljebb megbúvó ajtó irányába.
Mi eleget is teszünk kérésének, ám mielőtt kinyitná a helység bejáratát, egy újabb futó pillantással végigméri az apró csillagmágust.
- Mivel mi még nem találkoztunk személyesen, úgy illendő, ha bemutatkozom. A nevem Flint Westwood, a helyi rendőrkapitányság marsallja, szolgálatára.
- Yoru... simán csak Yoru. – Viszonozza bemutatkozását a lányka. Most már legalább én is tudom a nevét…
Flint-et követve egy viszonylag tágas teremben találjuk magunkat, amelyet gazdagon elborít a felkelő Nap fénye. Fenyőasztala csak úgy roskadozik a bőrkötetes iratgyűjteményektől, s henger alakú pergamentektől, de neki sikerül még egy tálcának is helyet találnia rajta.
A műanyag alkalmatosságon két csésze gőzölög, bennük erős illatú, éjszínű kávéval. Alapvetően nem áldozom az ilyesfajta élvezetnek, hisz felkavarja a gyomrom, ám most mégis elfogadom, tekintve fáradtságom. Hamar ujjaim közé is zárom saját adagom, miután megállapodom a nekem felkínált helyen. Flint ugyanakkor nem ül le, inkább csak álmából éledő városát pásztázza, az ablaküvegen keresztül.
- Tehát megkapták az üzenetet. – Fordítja felénk tekintetét, pár perc elteltével. – Örülök, hogy eljöttek. Őszintén mondom, nagy megkönnyebbülés, hogy ismét számíthatunk a segítségükre. Henry és a bandája visszatért… áhh ugyan miket beszélek, hiszen soha nem is tűntek el. – Hirtelen feltört düh uralkodik el a férfin, ki egész dolgozóasztalát megremegteti ökle súlya alatt. Szerencsére sikerül elkapnom a csészémet, így csak a tálca csörömpölése ad hangot a kávéskészlet nemtetszésének. – Elnézést a viselkedésemért. De ez a féreg túl régóta tartja terrorban a környéket. Az Oakville-ben történtek mindenkit felkavartak.
- Oakville? Mi történt ott? – Érdeklődöm a felvetett helységnév után. ~ Lizy-vel jártunk ott, de a Fekete Virgo miatt nem maradhattunk sokáig. Ám ezek szerint a későbbiekben is szerepe volt annak a településnek.
- Tömegmészárlás... - Sóhajt fel a marsall. - Bár a kisasszony maga is részese volt a történteknek, így ő hihetőbb beszámolóval szolgálhat, mint én. – Pillant Yoru-ra, ki tüstént lesüti a szemeit a megszólításra.
- Szóval az Oakville volt. – Kezei remegni kezdenek saját bögréje körül. - Az a falu olyan volt, mint egy mészárszék. Öreg, felnőtt, gyerek és csecsemő, mind halottak voltak. Semmi jele nem volt, hogy valaki megölte őket, csak az elszürkült bőr és a kigúvadt szemük utalt arra, hogy holtak. Nem fojtották meg őket, szúrásnyom se volt rajtuk, csak néhány hulla volt megperzselve, vagy rászúródva egy-egy tárgyra. – Arcán egyre mélyebb fájdalom jelei mutatkoznak. - Yennefer, aki odavitt minket... azzal magyarázta, hogy sötét erők törtek elő a semmiből, de senki nem törődött velük, mert hasznosnak bizonyultak... ezek csillagkulcsok voltak, amiket mind használtak. Aztán voltak emberek, akik hatalomra akartak törni, de... ennél többre nem igazán emlékszem. – Nyeli le utolsó szavait, üveges szemekkel.
- Milyen érdekes... – Kortyolom tovább unottan a kávémat. Akik visszaélnek a csillagkulcsokkal, s azok természetellenes utánzataival kérkednek, tőlem ne számítsanak szánalomra. - És a rendőrőrs hogyan állhat még egyáltalán? Emlékeim szerint itt altattak el engem, és Lizy-t. Ez a kóceráj védtelenné vált utána.
- Henry-ék érdektelensége volt a védelmünk. Miután megkapták, amit akartak, békén hagytak minket. Sokáig azt hittük, hogy meg is ölték magukat. De szerencsére nem így történt. Ugyanakkor... – Halk nyikorgás szakítja meg a marsall beszédét, amelyet fiókja idéz elő.
Egy gömb alakú lakrimát húz elő tárgyai közül, majd félresöpörve pár iratot, a munkaasztal közepére helyezi azt. A kristályos felületen egy, az egeket karcoló torony magasodik ki, fekete testével komor árnyat karcolva a reggeli fénybe. Bár a kép viszonylag homályos, így is kivehetővé válnak az elbarnult vérfoltok, amelyek kétségbeesetten kapaszkodnak egy-egy téglafelületre.
- Oakville maradványaival megvoltak a terveik. Ezt a tornyot építették az elszenesedett, és vértől mocskos romokból. Szörnyetegek ezek, én mondom… - Vesz egy mély levegőt a férfi. - Megpróbáltuk kivizsgálni, de minden alkalommal Shirotsume utcáin tértünk magunkhoz, hacsak a közelébe értünk. Azóta figyeljük, de többet nem tehetünk.
- Furcsa... – Vonja le következtetéseit Yoru. - De akkor mi mit tehetnénk? Mint kiderült, velünk is képesek eljátszani hasonlót.
- Rohadt illúziók... – Mormogom alig hallhatóan.
- Így van. Ördögi mágia telepedett arra a toronyra, akárcsak Henry-ék egész létére. – Kezd egy kisebb sétába Flint az asztala körül. - Még a halálukat is képesek eljátszani. Bárkit átverhetnek, olyan tökéletes a szemfényvesztésük. Ugyanakkor, nem vagyunk teljesen tehetetlenek. Az Okuri vagyon örököse, Rinko kisasszony régóta szövetségesünk a Henry-ék ellen vívott harcban. Neki köszönhetjük azt is, hogy most itt ülnek előttem. Elmondása szerint, fontos bizonyítékot talált, amely a segítségünkre válhat. Azt szeretném, ha felkeresnék a hölgyet, és megnéznék ezt a bizonyítékot. A fiatalembernek már volt hozzá szerencséje, így valószínűleg nem lesznek problémáik az odatalálással, valamint a kilétük azonosításával.
- Akkor te tudod, hol lakik? – Fordul felém kérdő tekintetével a kislány.
- Jaja... A közeli erdőben rejtőzik a villája. – Vigyorodom el vidáman. ~ Nem bővelkedem a szép emlékekből, amelyek Shirotsume-hez kötnének. De Rinko közéjük tartózik. Már a hisztis korszakában is szimpatikus volt a kiscsaj.
- Én sajnos nem tarthatok önökkel, hisz teendőim idekötnek, ám nem maradnak a támogatásom nélkül. – Flint ekkor újabb tárgyakat kerít elő fiókjai rejtekéből. - Ideiglenes marsallá avatom mindkettőjüket, és megkapják a csillagokat is. Ezekkel jogukban áll rendőrként eljárni, és bármit lefoglalni, amit szükségesnek vélnek. Továbbá rendelkezésükre bocsátok még egy-egy kommunikációs lakrimát, így folyamatos összeköttetésben leszünk egymással.
Hamarosan felénk is nyújtja a szóban forgó, aranyszínű kitűzőit, és viszonylag apró, áttetsző kristályait.
- Ó! - Illetődik meg Yoru, nagyra tátva ajkait. - Ez igazán menő.
- Ezeknek hasznát vehetjük. – Veszem el az én részem.
- Örülök, hogy segíthettem. Sok szerencsét! – Búcsúzik a marsall, kinyitva előttünk irodája ajtaját.
A kinti város élénk színekkel, ám annál tompább élettel fogad minket. Egy maroknyi embert ha látni a vérvörös árnyalatokban táncoló macskaköveken. Ám nagy szerencsémre, a kapitányság mellett elhelyezkedő pékség már ilyen korai órán is nyitva várja vendégeit. ~ Ideje visszaélni a hatalmammal…
A frissen sült finomságok csábító illattal csalogatnak magukhoz, én pedig nem szégyellek engedni hívásuknak.
- Kérem ezt, azt, és még azt is. – Mutogatom végig a kínálatot. – Abból pedig kettőt.
- Ó! – Mosolyog rám az idősödő hölgy, ki az eladó pult mögött tetszeleg. - 800 gyémánt lesz aranyom.
- Nekem aztán nem. – Pöccintek rá a csillagomra. - Lefoglalom őket a fogyasztóvédelem érdekében. Szép napot! – Hagyom hátra a megdöbbent nőt, s üzletét.
Hála tevékenységemnek, már bőszen falatozva folytathatom utamat, nyomomban az apró lánykával.
- Kaphatok? – Mutat rá Yoru egy íncsiklandozó, csokis péksüteményre. Na még mit nem…
- Persze. – Nyújtom oda az általa kiszemelt finomságot, ezzel elhintve benne a remény magvait. Ám minden alkalommal, mikor elvenné, pont annyira emelem azt a magasba, hogy éppen kicsússzon ujjai közül. Gyerekes játék, de én mégis sokat kacagok közben.
Sokadik kudarca után a lány már a sírás határára sodródik, nagy szemeiben áttetsző könnyek gyűlnek.
- Kérek…
- Komolyan, mi ez a dráma? – Vágok vissza, mint akinek elrontották a szórakozását… hiszen így történt. - Neked is van csillagod, vedd hát el, ami tetszik, és vissza se add!
- De nekem az kell!
- Nem kapod. – Azzal bele is harapok a csokoládés édességbe, kifejezve uralmamat felette. ~ De most komolyan… vegyük számba. Első alkalommal megkaptam a beképzelt, hirtelen haragú, és önfejű Tiffany-t. Másodikként jött Lizy, a maga kezelhetetlenségével, és elfuserált világnézetével, miszerint minden körülötte mozog. Most pedig itt vagyok, oldalamon egy kiskölyökkel, aki lépten-nyomon sírva fakad… Kérlek, Henry, rabold el őt is!
- De nekem kell... – Ezen a ponton a lány megfékezi lépteit, majd leülve jelzi, hogy nem hajlandó tovább menni, míg nem teljesítem kéréseit.
- Akkor egyedül megyek Rinko kacsalábon forgó palotájába, ami tömve van édességekkel... – Próbálom meggyőzni őt a gyerekek nyelvén, majd nyugodtan tovább sétálok a települést határoló erdőségek irányába.
- Ne hagyj itt. Kérek. – Néz utánam meglepetten.
- Akkor gyere, mert lemaradsz....

Az albínó fiú morgós megjegyzésére úgy tűnt, egy pillanatra megrezzent a marsall tekintélye, de képes hamar magához tért, és már szóra is nyitotta a száját.
- Sajnálom, de csak ez idő tájt kezdődik a műszakom. – Válaszolta egyszerűen; elvégre ő volt a marsall. - Mindenesetre örülök az érkezésüknek.
- Üdvözlet... – Köszöntem neki, a fiú pedig csak mordult egyet. Megrántottam a hátizsákom szárát, kényelmetlenül éreztem magam, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, helyes volt-e ide hozni a tojást. ~ Hamarosan nevet is kell neki találnom!
- Kerüljenek beljebb az irodámba, ott kényelmesen megbeszélhetjük az előttünk álló teendőket. – Invitált be irodájába, arcára kiült a megkönnyebbülés, habár látszott rajta, hogy valami még mindig aggasztja. Bizonyára komoly dolog lehetett, amiért ide küldetett.
Persze el is kezdtünk besétálni az irodába, ám megzavart engem a tevékenység végzése közben, hogy a férfi láthatóan végig mustrált engem; valamilyen szinten nem is csoda, hiszen nem ismert, de kissé illetlen dolog volt tőle, hogy ilyen leplezetlenül megnézett.
- Mivel mi még nem találkoztunk személyesen, úgy illendő, ha bemutatkozom. A nevem Flint Westwood, a helyi rendőrkapitányság marsallja, szolgálatára.
- Yoru... simán csak Yoru. – Feleltem a bemutatkozására, és az albínó fiúra pillantottam. Talán hiba volt elárulnom a valódi nevem annak fényében, hogy én sem tudtam az övét. Késő bánat, eb gondolat.
Beérve az irodába, végre nem éreztem bezárva magam; az ilyen helyeket mindig is kicsinek képzeltem el, de ez ahhoz képest egész tisztes méretű volt, nagy ablakokkal, így szinte megvakultam, ahogy beléptem a félhomályból a kivilágított szobába. Az asztalain különböző tekercsek és iratok foglaltak el nagy helyet, de a szélére mégis oda volt zsúfolva egy kis fémtálca. Újra megrántottam a hátizsákot, biztonságban akartam tudni a tojást.
Szinte rögtön lepattantam a nekünk feltartott helyek egyikére, habár zavartan állapítottam meg, hogy a lábam nem ér le. Ügyetlen mozdulatokkal vettem le a tálcáról az erős aromájú kávét; elmém fáradtságba burkolózott, így minden érv azt súgta, ki kell innom az egészet, habár tudtam, hogy utána mennyire fogok pörögni, és hogy az agyára fogok menni a srácnak.
- Tehát megkapták az üzenetet. – Nézett ránk végül pár perc ide-oda sétálgatása után. – Örülök, hogy eljöttek. Őszintén mondom, nagy megkönnyebbülés, hogy ismét számíthatunk a segítségükre. Henry és a bandája visszatért… áhh ugyan miket beszélek, hiszen soha nem is tűntek el. – Magyarázta felettébb dühösen, majd ingerülten rácsapott az asztalra, ahol a tálca és a kávéskészlet megremegett. – Elnézést a viselkedésemért. De ez a féreg túl régóta tartja terrorban a környéket. Az Oakville-ben történtek mindenkit felkavartak.
- Oakville? Mi történt ott? – Kérdezte a fiú, és én is kérdőn néztem a férfira. Nem rémlett ilyen városnév, hogy jártam volna ott, pláne, hogy a kulcsos incidenseknek köze lett volna hozzá.
- Tömegmészárlás... – Hatalmasat, gondterheltet sóhajtott. - Bár a kisasszony maga is részese volt a történteknek, így ő hihetőbb beszámolóval szolgálhat, mint én. – Nézett rám, mire felfogtam, miről is volt szó. Yennefer falujáról. Rögtön lesütöttem a szemem, ahogy visszagondoltam az undorító jelenetre.
- Szóval az Oakville volt. – Kezdtem bele remegve. - Az a falu olyan volt, mint egy mészárszék. Öreg, felnőtt, gyerek és csecsemő, mind halottak voltak. Semmi jele nem volt, hogy valaki megölte őket, csak az elszürkült bőr és a kigúvadt szemük utalt arra, hogy holtak. Nem fojtották meg őket, szúrásnyom se volt rajtuk, csak néhány hulla volt megperzselve, vagy rászúródva egy-egy tárgyra. Yennefer, aki odavitt minket... azzal magyarázta, hogy sötét erők törtek elő a semmiből, de senki nem törődött velük, mert hasznosnak bizonyultak... ezek csillagkulcsok voltak, amiket mind használtak. Aztán voltak emberek, akik hatalomra akartak törni, de... ennél többre nem igazán emlékszem. – Valójában nem is akartam emlékezni. Ha ennél többet tudtam volna, meglehet, hogy akkor se tudtam volna tovább mondani.
- Milyen érdekes... – Ahogy belekortyolt italába, én is úgy döntöttem, jót tenne a lelkemnek pár kortynyi kávé. - És a rendőrőrs hogyan állhat még egyáltalán? Emlékeim szerint itt altattak el engem, és Lizy-t. Ez a kóceráj védtelenné vált utána.
- Henry-ék érdektelensége volt a védelmünk. Miután megkapták, amit akartak, békén hagytak minket. Sokáig azt hittük, hogy meg is ölték magukat. De szerencsére nem így történt. Ugyanakkor... – Íróasztalának fiókja öregesen megnyikordult, mikor odalépett mögé, és kihúzta azt.
Egy, az átlagosnál kicsit nagyobb, kör alakú lakrimát húzott elő, majd pár tekercset és dokumentumot arrébb rakva elénk rakta azt. Benne egy fekete torony rajzolódott ki, és akármennyire is próbálta takarni a Nap fénye a bűnt, mely ráragadt, így is kirívó volt sok téglán a rászáradt, barnás… vér.
- Oakville maradványaival megvoltak a terveik. Ezt a tornyot építették az elszenesedett, és vértől mocskos romokból. Szörnyetegek ezek, én mondom… – Reszketegen levegőt vett, talán majdnem úrrá lett rajta az undor. - Megpróbáltuk kivizsgálni, de minden alkalommal Shirotsume utcáin tértünk magunkhoz, hacsak a közelébe értünk. Azóta figyeljük, de többet nem tehetünk.
- Furcsa... – Vágtam rá elgondolkodva. - De akkor mi mit tehetnénk? Mint kiderült, velünk is képesek eljátszani hasonlót.
- Rohadt illúziók...
- Így van. Ördögi mágia telepedett arra a toronyra, akárcsak Henry-ék egész létére. – Újra sétálgatni kezdett, miközben kezével gyűrögette az állát. - Még a halálukat is képesek eljátszani. Bárkit átverhetnek, olyan tökéletes a szemfényvesztésük. Ugyanakkor, nem vagyunk teljesen tehetetlenek. Az Okuri vagyon örököse, Rinko kisasszony régóta szövetségesünk a Henry-ék ellen vívott harcban. Neki köszönhetjük azt is, hogy most itt ülnek előttem. Elmondása szerint, fontos bizonyítékot talált, amely a segítségünkre válhat. Azt szeretném, ha felkeresnék a hölgyet, és megnéznék ezt a bizonyítékot. A fiatalembernek már volt hozzá szerencséje, így valószínűleg nem lesznek problémáik az odatalálással, valamint a kilétük azonosításával.
- Akkor te tudod, hol lakik? – Néztem kérdőn az albínóra.
- Jaja... A közeli erdőben rejtőzik a villája. – Elvigyorodott, mire fintor ült ki az arcomra. Lehet, hogy valami perverzzel volt dolgom, és vele kellett elmennem ehhez a… csajhoz.
- Én sajnos nem tarthatok önökkel, hisz teendőim idekötnek, ám nem maradnak a támogatásom nélkül. – Magyarázta, majd újabb tárgyakat kapkodott elő a fiókból. - Ideiglenes marsallá avatom mindkettőjüket, és megkapják a csillagokat is. Ezekkel jogukban áll rendőrként eljárni, és bármit lefoglalni, amit szükségesnek vélnek. Továbbá rendelkezésükre bocsátok még egy-egy kommunikációs lakrimát, így folyamatos összeköttetésben leszünk egymással. – Nyújtotta oda nekünk a rendkívül hasznos dolgokat.
- Ó! – Tátottam el a számat megilletődötten, majd elvettem tőle a részemet. - Ez igazán menő.
- Ezeknek hasznát vehetjük.
- Örülök, hogy segíthettem. Sok szerencsét! – Nyitotta ki az ajtót előttünk, és szélnek eresztett minket.
Mire már kiértünk, látszott, mennyi idő telt el; az emberek sokasága felébredt, legalábbis azok a túlbuzgók akiknek kezdődött a munkaideje, unott fejjel sétálgattak a helyre, ahol dolgoztak.
A fiút mintha ágyúból lőnék ki, úgy startol el egy pékséghez, én pedig kénytelen vagyok követni, hogy lássam, mit csinál.
- Kérem ezt, azt, és még azt is. – Mutogatott össze-vissza, követni se bírtam az ujjának járását. – Abból pedig kettőt.
- Ó! – Mosolyodott el az ártatlan hölgy. - 800 gyémánt lesz aranyom.
- Nekem aztán nem. – Mutatott rá a marsall csillagra. - Lefoglalom őket a fogyasztóvédelem érdekében. Szép napot! – Még én is meglepődtem a tettén, úgyhogy csak pár pillanat múlva ocsúdtam fel, és kezdtem el követni.
Pár perc séta után, ahogy láttam miket majszolgat, nekem is megjött a kedvem az étkezéshez.
- Kaphatok? – Mutattam rá az egyik süteményre, ami egész… jól nézett ki.
- Persze. – Nyújtotta felém, és rögtön felé kaptam. De mindig, ahogy újra és újra felé nyúltam, ő egyre magasabbra emelte, már addig, míg ugrással sem értem a közelébe.
Sok percnyi bénázás után durcázva, könnyekkel a szememben pillantottam rá.
- Kérek… – Szipogtam.
- Komolyan, mi ez a dráma? – Vágott vissza hisztisen. - Neked is van csillagod, vedd hát el, ami tetszik, és vissza se add!
- De nekem az kell!
- Nem kapod. – S beleharapott. Fájdalmas rés keletkezett a mellkasomon.
- De nekem kell... – Megálltam, és hisztizve leültem a földre. Képzelem, milyen nevetségesen nézhettem ki.
- Akkor egyedül megyek Rinko kacsalábon forgó palotájába, ami tömve van édességekkel... – Csábítóan hangzott, amit mondott, de kötöttem az ebet a karóhoz.
- Ne hagyj itt. Kérek. – Néztem felé meglepetten.
- Akkor gyere, mert lemaradsz....
Még egy fél percig ott ültem, aztán ingerülten dobbantottam a lábammal, és utána futottam.

Fényűző villa bújik meg az erdő tölgyeseinek rejtekében, büszkén hirdetve az Okuri család gazdagságát. Ajtaján becsengetve, egy jól öltözött komornyik siet fogadásunkra, akihez már többször is volt szerencsém.
Mivel elég nehéz elfelejteni, ő is hamar rámismer, ezáltal túl is lépünk a formaságokon.
- A kisasszony már várja önöket. – Tárja ki a bejáratot. – Bár jelenleg még dologozószobájához köti a munkája, hamarosan fogadja magukat. Addig is, kérem, foglaljanak helyett a nappaliban. Készítek maguknak teát. – Így is teszünk.
Elegáns bőrkanapékon helyezzük kényelembe magunkat, félkörben átölelve azt az áttetsző üvegasztalt, melyre hamarosan egy ezüst teáskészlet is rákerül, forró tartalmával. A helyiségbe egyre élénkebb színek szöknek be a hatalmas ablakokon keresztül, ahogy tovaszállnak a korai órák. Míg Rinko az ügyeit intézi, még kényelmes tempóban is sikerül kiürítenem két csészét, szerencsére a harmadik megtöltésénél ő is feltűnik.
- Elnézést a késésért, egy fontos találkozót kellett lebeszélnem. – Panaszolja, miközben kényelmes tempóban elfoglalja helyét, az üresen maradt fotelban. – Még nem volt szerencsénk egymáshoz. A nevem Okuri Rinko. – Pillant vendéglátónk az engem kísérő kölyökre.
- Örvendek, az én nevem Yoru. – Biccent az érintett, viszonozva a gesztust.
– Ha jól sejtem jártak már a marshallnál, így tudnak ezt-azt a helyzetről. Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. – Folytatja a lány, teáját kevergetve.
- Bizony, jártunk a jó öreg marshallnál. Elég rossz bőrben volt. Itt hogy mennek a dolgok? – Vetem fel a kérdést, kissé enyhítve a hivatalos keretek szorításán.
- Köszönöm, jól. – Újabb kockacukrok landolnak Rinko csészéjében. – Bár Flint-hez hasonlóan, nekem sem akad túl sok szabadidőm mostanság. Üzletem vezetése mellett nem hanyagolhatom el a Henry-ék után való nyomozást sem, és én mondom, ezen feladatok közül az egyik is bőven elég lenne, hogy egész napokra megvonja tőlem a nyugodt pihenést. – Megfáradt sóhaj hagyja el ajkait. - De legalább a hálózatom terjeszkedik, nemrég például sikerült két új hajót vásárolnom Hargeon közelében, amelyeket aztán kereskedelmi célokra ... – Ezen a ponton megáll, majd saját szavait végiggondolva, halványan elmosolyodik. - De miket is beszélek. Jelenleg fontosabb témáink is akadnak az üzleti ügyeimnél.
- A bizonyíték, ha jól sejtem.
- Igen. Hosszas munka árán, nemrég nyélbe ütöttem egy találkozót a "Kulcsmásolóval". – Végre megkóstolja teáját, látszólag ízlik neki a cukortól sűrű, édeskés folyadék.
- Kulcsmásoló? – Kérdez vissza Yoru.
- Úgy bizony. Értesüléseim szerint ő másolta a kulcsokat Henry-ék számára. Ennél többet egyelőre még én sem tudok, de mint mondtam, lesz alkalmunk beszélni vele, mégpedig holnap délelőtt.
- Szóval addig csak találgathatunk... – Vonom le a következtetést, miszerint az esedékes időpontig egy értékesebb információmorzsával sem leszünk gazdagabbak.
- Sajnos így van. – Azzal kiüríti ezüstös berakású csészéjét, majd feláll a helyéről. - Szívesen venném, ha csatlakoznának hozzám a hamarosan esedékes ebéd folyamán. Utána sajnálatos módon át kell adnom magam az üzleti ügyeimnek, így kénytelenek lesznek holnap délelőtt visszatérni, a találkozás időpontjára.
- Nagy örömmel ebédelnék Önnel. – Lelkesedik fel „társam”, a hivatalos formák ellenére látszólag megtetszik neki az úri lakoma gondolata. Mindazonáltal, nekem sincsenek ellenemre a drága étkek…
Tágas, hatalmas asztallal ékeskedő terembe vezet utunk, melyben több, mint száz vendég is kényelmesen elférne. Mi viszont, a felszolgáló személyzetet leszámítva csak hárman vagyunk, ezáltal kissé elhagyatottnak tűnik a nemesi étkezde. De legalább étel az van bőven…
Kezdésképp borban pácolt körték, sóba és sült morzsába mártogatott pikáns halacskák, valamint vadhagymával és gombával töltött kappanok kerülnek terítékre. Nagy szelet barna kenyerek érkeznek, a tálcákon halomban áll a petrezselyem, édes kukorica, és borsó. Főételként sörben és árpaszószban sült, szafttól csepegő vadhús szeleteket szolgálnak fel, míg desszert gyanánt rózsa formájú citromos süteményeket, és gyümölcsös lepényeket kapunk.
A fogások egytől egyig ízletesek, de képtelenek vagyunk megbirkózni azok mennyiségével. ~ Vajon minden nap ennyi kaját kap? Mégis mit kezd a felesleggel? A szolgálói simán elélhetnek a maradékból, még a családjaiknak is jut…
Jóllakottan, s egész jókedélyűen búcsúzunk el az Okuri vagyon örökösétől, majd visszafordulunk a város irányába, át a sűrű erdőségen.
- Öhm... – Szólal meg Yoru egy idő után, ujjait ezüstkulcsaira szorítva. - Tagja vagy valami... céhnek, vagy ilyesmi? – Teszi fel kérdését, igencsak szaggatottan s dadogva. ~ Ismerkedni akar, vagy mi?
- Nem mondhatnám.
- Aha... értem. Én sem. – Vihogja idegesen, míg én végigmérem. ~ Ez különös. Első látásra egy legális céhecskében játszadozó kölyöknek tűnt. De annál persze még a függetlenség is jobb.
- Izé.. mi a gond? – Reagálja le pillantásom, egyre zavartabban.
- Semmi. – Felelem ridegen, ám egyre elhatalmasodó fáradságomnak hála, hamarosan elásítom magam. - Még nincs túl késő, de rövidesen szállást kellene találnunk. Nem aludtam sokat az éjszaka, és ha Henry-ék egy emberével kell találkoznom, szeretnék kipihent lenni.
- Aha... szerintem is.
Közös megegyezésünk alapján kinézzük magunknak a város legdrágább szállodáját, ahol több ágyas lakosztályunkat a marsall csillagok biztosítják számunkra.
Körülbelül délután hat óra lehet, mikor egy forró, frissítő zuhanyzást követően úgy döntök, ideje nyugovóra térnem. Bár a szobában csak egy alsógatya, s a tincseimben pihenő törölköző takarja a testem, nem jövök zavarba egy kölyök pillantásaitól. Ám valamiről megfeledkezem… a vállamon éktelenkedő égési sérülésről, amely hamar szemet is szúr szobatársamnak.
- Szabad kérdeznem... – Kapja el a fejét, mikor ránézek. - Azt... azt hol szerezted?
- Ez? – Simítom végig két ujjam az elhamvadt bőrfelületen. - Ez egy emlék. Van egy csillagszellemem, aki már rég eltűntethette volna, de... nem szeretném, hogy ez az emlék elhalványodjon. – Húzom magamra a takarómat. ~ Mikor is történt? Talán már két hónap is eltelt azóta, de lehet több is. Egy hírt sem hallottam még Taburól, vagy a Grimoire Heart-ról. Persze, bármiféle összeköttetés híján ez nem olyan meglepő…
- Próbálj meg nem elaludni, mert nem foglak felkölteni. – Teszem még hozzá, mielőtt lecsuknám a szemeimet.
- Jó éjszakát, meg ilyesmi. – Búcsúzik el a lány, mire én morgok egyet.

Miután beértem őt, igyekeztem lassabbra fogni a lépteimet, hogy kiliheghessem magam, de ahogy pihenni próbáltam, ő azzal szembesített engem, hogy mivel a lábai nagyjából kétszer hosszabbak, mint az enyémek, ezért könnyen lehagy. Ki is használta ezt az előnyt, lépten-nyomon gúnyolt vele, akárhogy is próbáltam léptet tartani vele, túl hamar kifáradtam.
Szerencsére annyira nem kellett sokat szenvednem a tempója miatt, mivel hamarosan kirajzolódott előttünk az Okuri telek, közepén a túlcicomázott villával. Minden egyes faragvány szinte beszélt arról, hogy mégis mennyibe kerülhetett a hatalmas kert, az épülettel együtt, és, hogy ennek ellenére mégis mennyi pénzük maradt még.
A velem tartó férfiú gyakorlatiasan bekopogott a hatalmas ajtón, miközben én csodálkozva szemléltem az épületet díszítő elemeket. Talán kicsit giccses volt, de meg kell hagyni, hogy szép, művészi – hány generáció munkája lehetett vajon a villában?
- A kisasszony már várja önöket. – Az ajtó megnyikordult, mire elmosolyodtam; néha az ilyen precíz emberekkel is megtörténik, hogy elfelejtik beolajozni a fémcsatokat. – Bár jelenleg még dolgozószobájához köti a munkája, hamarosan fogadja magukat. Addig is, kérem, foglaljanak helyet a nappaliban. Készítek maguknak teát. – Udvariasan arrébb állt, mi pedig besétáltunk a hatalmas előszobába; lépcsők vezettek az emeltre, hatalmas ajtók voltak nyitva hirdetve, hogy hová lehet betérni. Alig volt olyan rész a padlón, amit ne fedett volna szőnyeg, az falakon festmények lógtak.
Lazán lehuppantam a bőrkanapéra, és kényelembe helyeztem magam. Csodálva mértem végig a nappalit, és valamiért az egész villa olyan furcsán otthonosnak hatott számomra, még akkor is, ha néha kirázott a hideg, belegondolva, hogy milyen ijesztő lehet egy ilyen hatalmas helyen egyedül élni. ~ Elvégre, mi van akkor, ha az ember még sincs egyedül…
Amint a komornyik lerakta elénk az üvegasztalra az aranyos kis porcelántálcát, a hozzá való készlettel, rögtön elvettem egy csészét, és gondolkodva iszogatni kezdtem. Bámultam a csatajeleneteket megörökítő festményeket, és a hatalmas polcokat, amik tele voltak könyvekkel, habár kételkedtem benne, hogy bármelyiket is elolvasták volna valaha.
Megtöltöttem újra a csészét, és tovább álmélkodtam, bár negyed óra nyugodt szürcsölgetés után arra eszméltem, hogy egy lány sétál be a látókörömbe. Gyorsan visszadugtam a kíváncsi gondolataimat a helyükre, és próbáltam az aranyos, együgyű kislányt adni. Mert hát nem voltam az alapból. De nem ám…
- Elnézést a késésért, egy fontos találkozót kellett lebeszélnem. – Köszöntött minket, majd leült velünk szemben a bőrfotelba. – Még nem volt szerencsénk egymáshoz. A nevem Okuri Rinko. – Nézett rám, mire kiegyenesedtem.
- Örvendek, az én nevem Yoru. – Biccentettem köszönésként.
– Ha jól sejtem jártak már a marshallnál, így tudnak ezt-azt a helyzetről. Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. – Hangja nyugodtan csengett, miközben ráérősen kavargatta a teáját.
- Bizony, jártunk a jó öreg marshallnál. Elég rossz bőrben volt. Itt hogy mennek a dolgok? – Kezdett el kérdezősködni, megtörve a formalitást.
- Köszönöm, jól. Bár Flint-hez hasonlóan, nekem sem akad túl sok szabadidőm mostanság. Üzletem vezetése mellett nem hanyagolhatom el a Henry-ék után való nyomozást sem, és én mondom, ezen feladatok közül az egyik is bőven elég lenne, hogy egész napokra megvonja tőlem a nyugodt pihenést. – Felsóhajtott. - De legalább a hálózatom terjeszkedik, nemrég például sikerült két új hajót vásárolnom Hargeon közelében, amelyeket aztán kereskedelmi célokra ... – Egy pillanatra magakadt, ahogy végiggondolta, hogy miket beszél: kicsit eltértünk a témától. - De miket is beszélek. Jelenleg fontosabb témáink is akadnak az üzleti ügyeimnél.
- A bizonyíték, ha jól sejtem.
- Igen. Hosszas munka árán, nemrég nyélbe ütöttem egy találkozót a "Kulcsmásolóval". – Hosszú idő után szájához emelte a teát, mely már szinte masszává sűrűsödött a sok cukortól, de úgy tűnt, hogy meglehetősen tetszik neki a dolog.
- Kulcsmásoló? – Kérdeztem vissza a mondat lényegére, hisz nem sokat tudtunk meg belőle, csak annyit, hogy valaki kulcsokat másolt.
- Úgy bizony. Értesüléseim szerint ő másolta a kulcsokat Henry-ék számára. – Igazi nyomozó lehettem volna. - Ennél többet egyelőre még én sem tudok, de mint mondtam, lesz alkalmunk beszélni vele, mégpedig holnap délelőtt.
- Szóval addig csak találgathatunk...
- Sajnos így van. – Egy elegáns mozdulattal a cukormassza a szájában landolt, majd eltűnt onnan is. - Szívesen venném, ha csatlakoznának hozzám a hamarosan esedékes ebéd folyamán. Utána sajnálatos módon át kell adnom magam az üzleti ügyeimnek, így kénytelenek lesznek holnap délelőtt visszatérni, a találkozás időpontjára.
- Nagy örömmel ebédelnék Önnel. – Tettettem az udvarias lánykát a hivatalos szöveggel, de igazából jobban érdekelt már az ebéd, mint a beszélgetés, amit az előző két percben megejtettünk. A reggeli kihagyása hatalmas űrt hagyott a gyomromban, de reméltem, hogy a nemesi étket pótolják majd ezt.
Boldogan, magamban tapsikolva léptem be az étkezdébe, ami hatalmas volt – alkalmas lett volna arra, hogy nemesek százai étkezzenek egy fogadás, vagy bál során, de így, hogy csak mi hárman voltunk, meg a felszolgálók, az üres székek magányt sugároztak, és kicsit nyomottan éreztem magam. Persze hamar feloldódtam, amint a fogások az asztalra kerültek, és válogatni tudtam – különféle baromfik, marhák, és olyan húsok is voltak, melyeknek ha akartam se tudtam volna felismerni gazdáját, de talán nem is akartam. A köretek zseniálisak voltak, édest a sóssal kereszteztek fantasztikus módon, majd a desszert…
Addig tömtem magam, míg éreztem, hogy a hasam kidudorodik, és, hogy mozdulni sem bírnék, ha többet ennék.
Amint társam –már, ha nevezhettem így- is végzett, elbúcsúztunk Rinkótól, és a telket körülölelő erdős ligeten át visszaindultunk a városba, ahol valahol megszállhatunk valahol.
- Öhm... – A nyomasztó csöndet megtörve, egy témát próbáltam feldobni, miközben ujjaimat az ezüstkulcsaimra fontam a biztonság kedvéért: sose lehet tudni, mégis kivel utazol. - Tagja vagy valami... céhnek, vagy ilyesmi? – Dadogtam zavartan. ~ A franc már, uralkodnom kéne magamon. Mégis, miért félek? Nem is félek. Csak ártatlannak akarok tűnni.
- Nem mondhatnám.
- Aha... értem. Én sem. – Vihogtam kicsit ingerülten, mire ő megállt egy pillanatra, és látványosan végigmért.
- Izé.. mi a gond? – Pillantottam rá, miközben egyre zavartabbá váltam. ~ Olyan jó az álcám, hogy teljesen beleélem magam… ugye?
- Semmi. – Felelte hidegen, majd ásított egyet. - Még nincs túl késő, de rövidesen szállást kellene találnunk. Nem aludtam sokat az éjszaka, és ha Henry-ék egy emberével kell találkoznom, szeretnék kipihent lenni.
- Aha... szerintem is.
Természetesen csillagainknak hála megtehettük, hogy a város legdrágább szállodájának legfényűzőbb szobáját vegyük ki – nagy volt, akárcsak az Okuri villa nappalija, és mindent megkaphattunk, természetesen ingyen.
Amint én megtisztálkodtam, rögtön a fiú vette át a helyem a fürdőszobában – addig én kényelmesen átöltöztem, és a takaró alá bújtam. Egy pillantást vetettem a tojás felé, ami még hála istennek ép volt.
Úgy húsz perc múlva ki is jött a velem tartó férfiú – testét csak az alsónadrágja fedte, így önkénytelenül is végigvándorolt szálkás izomzatán a tekintetem. Mire észbe kaptam, már teljesen végigmértem őt, ám szemeim megakadtak a vállán lévő hegen.
- Szabad kérdeznem... – Rám nézett, én pedig vöröslő fejjel kaptam el a tekintetem. Nem szabadott volna ilyen nyilvánvalóan járatnom rajta a tekintetem. - Azt... azt hol szerezted?
- Ez? – Simította meg a heget. - Ez egy emlék. Van egy csillagszellemem, aki már rég eltűntethette volna, de... nem szeretném, hogy ez az emlék elhalványodjon. – Bebújt az ágyba, és magára húzta a takarót.
- Próbálj meg nem elaludni, mert nem foglak felkölteni.
- Jó éjszakát, meg ilyesmi. – Feleltem egy perc múlva, mire ő válaszképp csak mordult egyet. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi történhetett vele…

Mivel a minap hajnalban keltem, akkor könnyen álomra tudtam hajtani a fejem, és hamar el tudtam aludni. Úgy gondoltam, nyugodalmas éjszakám lehet, de csak álmaim –rémálmaim- tengerében jöttem rá, hogy naiv voltam.
Az erdőben bolyongva egyre inkább kétségbeestem. Akárhová néztem, nem láttam a kiutat, így kétségbeesésemben az ezüstkulcsaim felé kaptam. Megnyugvásomra mind a helyén volt, így lecsatoltam egyiküket, hogy segítsen.
- A Körző kapuja, tárulj fel előttem! Circinus! – A csillagszellem vibráló fények közepette öltött alakot előttem. Már vártam, hogy rám villantsa széles mosolyát a körlencséjű szemüvege mögül, de meglepetésemre nem így történt.
Számomra legárulkodóbb ismertetőjele, az előbb említett szemüveg nem volt rajta, és a keze nem volt tele papírokkal, ceruzákkal, melyeket mindenhová magával visz. Az öltözete nem a hanyag, munkájának élő nőt idézte, hanem egy vagány harmincast, aki nem akarja elfogadni, hogy már kinőtt ebből.
Steampunkos öltözetéből csak pár dolog emlékeztetett egykori valójára: egy dísznek használt, a homlokára csúsztatott pilóta szemüveg, és egy ecset, ami valószínűleg azonnal tönkrement volna, ha valódi tintához vagy festékhez ér.
- Mit bámulsz? – Szinte köpte a szavakat. - Minek hívtál? Ez a hely nagyon lehangoló. Fel kéne dobni valamivel. – Meglengette az ecsetet, én pedig eltátottam a számat. Mintha nem is ő lett volna.
- A szemüveged…? – Nyögtem szárazon, mire hitetlenkedve összeráncolta a szemöldökét.
- Kontaktlencséről nem hallottál? – Rám vicsorgott, kifejezve nem tetszését. Nem értettem. Ő nem lehet Circinus. Ő már rajzolná nekem a kiutat ebből a fertőből, és közben megnyugtató szavakat mondana.
- Ahj, drágám, már megint olyan mogorva voltál! – Tűnt elő egy fehérhajú szépség a semmiből. Hullámos hajzatába virágok voltak fonva, és lenge, szürke, hálóingszerű ruhát viselt. Kezein egy-egy bilincs éktelenkedett, de azokról csupán műanyag láncok lógtak le. Andromeda? - Szegény kislánynak támogatásra van szüksége, te meg… – Steampunk Circinus felpofozta, majd mellé köpött. Kezdtem kiakadni.
Androméda, fittyet hányva az erőszakra odafutott hozzám, majd leguggolt elém, és arcomat a kezeibe fogta.
- Ugye nem esett bajod, édesem? – Örülnöm kellett volna, de olyan rémes volt őket másnak látnak. Mintha csak anyámat láttam volna, ahogy törődőből átmegy őrültbe. Kifordult magából. Ők is…
Ahogy felébredtem rossz álmomból, egyik oldalamról a másikra akartam fordulni, ám sajnálatomra az ágy már nem volt ott az oldalamon, így egyenesen a földre gurultam. Nyögve értem földet, mikor láttam, hogy az ideiglenes társam a másik ágyban már ébren volt, és mintha… rendezgette volna a takaróját? ~ Amúgy sincs hozzá semmi közöm, ki mit rángat és miért.
Morogva másztam vissza a kellemetlenül magas ágyra, és úgy döntöttem, próbálok visszaaludni, ám mikor a szekrények felé néztem, egy alakot láttam elsuhanni.
A homlokot ráncolva nyúltam az éjjeliszekrényhez, majd feloltottam a rajta lévő kis lámpát, mely azonnal bevilágította a hatalmas lakosztályt.
Egyből fény derült rá, hogy ki is a fosztogató: Henry volt az, ám amint észlelte, hogy észrevettük, hirtelen húsz, ha nem több lett belőle, és mindegyikük egyenesen ránk támadt. Ijedten ugrottam fel, és lecsatoltam magamról Andromeda kulcsát, habár tétováztam pár másodpercet, mielőtt megszólaltam volna.
- Androméda kapuja, tárulj fel előttem! Andromeda! – Sárga kör villant fel előttem, és abból pedig előlépett a gyönyörű, gőgös nő.
- Mégis mit… – Sziszegte, mikor az egyik Henry hirtelen belevágott a hajába. Szemeiben gyilkos tűz villant, és azonnal a földhöz láncolta őt, mígnem az egy pukkanás kíséretében eltűnt. - A hajam, hozzáért a hajamhoz! Ez a te hibád, te kis pukkancs! Meg fogod még ezt bánni! – Szinte megkönnyebbültem szidalmazásától.
Egyből bevetette magát a harc terén, és már három klónon volt túl, mikor rájöttem, hogy nekem is harcolni kéne. Zavartan kezdtem el túrni a hátizsákomat – hopp, arrébb kell raknom a tojást! – és előhúztam régen használt mágikus pisztolyom. ~ Vajon, tudok még célozni?
Nyelvemet kinyújtva, hunyorítva mértem be a célpontomat, aki azonnal félreugrott, csörömpölve széttörve egy tükröt, az első töltényem pedig az alatti szekrénykét vágta tropára. A második lövés talált, és a másolat szétpukkant.
A férfiúra néztem, aki szinte őrülettel a szemében gyújtogatta fel őket –na meg egy két bútort- és akivel nem így tett, azt a kaszájára tűzte fel. Látszólag élvezte.
Visszatértem a csatához: Andromeda a hatodikon volt túl, és ajkait biggyesztve, kezeit a derekára támasztva fordult oda hozzám.
- Elég volt ebből! Időpazarlás az egész, Perseus pedig vár már… – Amint eltűnt, helyére egy Henry jött, akit azonnal lelőttem. Felszusszantam, amikor az kipukkadt, én pedig szemöldökömet húzogatva pörgettem meg a pisztolyt, és elfújtam a csőből kiszálló füstöt. ~ Nem is rossz, hm? Yoru, a mesterlövész. Igen, jól hangzik.
Már épp egy új célpontot mértem volna be, mikor láttam, hogy a másik csillagmágus már túl volt a nehezén, a maradék pedig fekete árnyakba burkolózva tűnt el, és suhant ki az ablakokon. Csalódottan mértem végig a szobát – a pusztítás kegyetlen volt. A táskám, a csillagkulcsaim, a ruháim a helyükön voltak, és gondolom, az övéi is, így nem tűnt el semmi, de a lakosztály romokban volt. Kitört ablakok, üvegek, szénné égetett fabútorok, égési foltok a szőnyegeken, letépett függönyök… rossz volt felsorolni magamban a károkat, de megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor rájöttem, hogy ezt ki se kell fizetni. Hah!
Kérdő tekintettel néztem társamra, de aztán megvontam a vállamat. Ő ingerülten a padlóba szúrta a kaszáját, hogy az állva maradjon, és ahogy ő visszafeküdt az ágyába, én is így tettem. A fáradtság újra nehéz súlyként nehezedett rám, miután megidéztem egy csillagszellemet. Szerencsémre az éjszaka maradéka álomtalan volt.

Szavak nélkül, a feltűnést kerülve mentünk le aznap a szálloda étkezdéjébe, hogy megreggelizhessünk. Szerencsénkre a személyzet tagjai egyelőre elkerültek minket, így nem tudták megkérdezni, hogy mégis mi volt az a felfordulás – és nem is akartam, hogy feltehessék egy kérdést.
Sietve kapkodtam a tányéromra a mindenféle ételből: többnyire édesre vágyott a szervezetem, hogy még jobban pörögjek, így csupa cukrosat fogtam ki, többek között mézben meghempergetett almát, vagy egzotikus lekvárral töltött réteseket, de még olyan desszert is volt, amiről sose hallottam, így úgy gondoltam, azt is megkóstolom.
Tíz, tizenöt perc alatt végeztem a saját adagommal, így ezt követően készen álltam rá, hogy visszamenjünk a giccses villába.

Mikor váltak ilyenné a csillagok? Nem tudom már.
Élettelen, s kihűlt kavicsai csupán az égbolt koronájának, kik elvesztették ragyogásukat. Nem adhatnak támaszt a fekete erdő világtalanságában…
A tűlevelek pézsmaillata megnyugtató, de nem láthatom őket. Csak egy árválkodó tavacska veri vissza a Hold gyöngyházas fényét. Ám ahogy közelebb lépek, más is felbukkan a víz kristályos tükrében. Egy lány arcát mossák a szelíd hullámok… ismerem őt. Sötét szemek, sötét gondolatok…
Egyik legkedvesebb csillagszellemem képmása, de lelke torz, akárcsak múltbéli tettei. ~ Te nem lehetsz Virgo. Sosem voltál.
A lány kitárja ajkait, de nem szólni kíván. Csakis halál, s rontás hagyja el száját. Az éjjeli szellőt rothadó képek töltik meg, melyek mind az ő testéből törnek elő. Látom a poshadó térben, ahogy Gemi a testvére torkát harapja, véres rózsát fakasztva ezzel zafírbőrén… És a bűz tovább terjed.
Pegasus szárnyai helyén csak mélyvörös csonkok éktelenkednek, s így bolyong tovább a semmibe… Perseus a saját pengéjébe dől… Virgo pedig…
- Nem! – Ordítanám, ha tehetném, de még a hangom is cserben hagy ezen a valótlan, mégis oly valóságosnak tetsző éjszakán.

Félig ülve, verejtékező felsőtesttel térek magamhoz. A takaró a lábaimon pihen, s érzem magam alatt kényelmes ágyamat. ~ Csak egy álom volt. Mégis… meg kell őt ölnöm. Henry-t és az összes elátkozott teremtményét. Csak így lélegezhet fel végleg a csillaglelkek világa. Esküszöm, hogy megölöm!
Nyugtalanul ugyan, de visszadőlök fekvőhelyzetembe, s megpróbálok újra bejutni az álmok birodalmába, hátha ezúttal szebb kaland vár ott rám. Ám alighogy lehunyom a szemeimet, lámpafény gyúl a szobában. ~ Mosdóba kell mennie a kölyöknek?
Érdeklődve pillantok körbe, de a felismerés rögvest éles vérszomjjá kovácsolja a kíváncsiságomat. Ő az!
Nem tudom, miképp jött rá ittlétünkre, s tört be hozzánk észrevétlenül, de ez most nem számít. Ő képes rá.
- Henry! – Ordítom, s máris rávetem magam. Takarómmal a derekamon fogom ujjaim satujába az arcát, s vágom a padlónak. Halvány repedések szaladnak végig a deszkás szerkezeten, miképp szilánkosra töröm a férfi tarkóját.
Kalapja elengedi a tincsei szorítását, s nem marad más ellenségemből, mint önelégült vigyora, de hamarosan az is szertefoszlik.
Mire felállok, több tucatnyi Henry dúlja szét a szállásunkat. Ekkor már lerántom magamról az ágyneműt, s a hozzám legközelebb lévő képmára hajítom azt, tűzre lobbantva a fehér szövetet. Ugyanakkor, a fekete lángok nem hamvaszthatnak el olyasvalamit, ami sosem létezett. Az utánzat semmivé lesz a takaró alatt, akárcsak harci kedvem.
A kislány ugyan még mindig hevesen írtja az illúziókat, ő közel sem ismeri úgy ezt a démonfajzatot, mint én. ~ Valószínűleg csak üdvözölni akar bennünket. Üzenetnek szánja mindezt, miszerint tudja, hogy itt vagyunk.
Gyors léptekkel az éjjeli szekrényemhez sietek, s magamhoz veszem kulcsaimat, végtére is az ő elrablásukat nem kockáztathatom meg. Mágikus sálam saját akaratából siet hozzám, szélkerékként utat vágva magának. Kaszámat a falnak támasztva találom meg. Ezzel pedig már biztonságban tudhatom valamennyi értékemet.
Mindeközben Henry illúziói tovább rombolnak, anélkül, hogy bármit is megkímélnének maguknak. A bútorokat felborítják, a függönyöket leszaggatják, de még a gyönyörű kilátással kecsegtető ablakokat sem kímélik. Sőt, az egyik utánzat egyenesen az éjjeli szekrényemet tűzi ki céljául.
Egy pókerlapot varázsol ujjai közé, amelyből röptében már féltucat lesz. ~ Újabb szemfényvesztés. De attól még megvágna…
A kártyák késpengék módjára állnak bele a falba, miután lerántom a fejem. Előreszökkenek, majd kettéhasítom a porrá enyésző testet. ~ Semmi értelme… Hiába vágnám le mind, nem minket akarnak. Ezúttal nem tudlak megölni Henry. De lesz még rá bőven elég alkalmam.
Nem telik már sokba, s valamennyi káprázat szertefoszlik. Ám tetteik valósnak bizonyulnak. Lakosztályunk fényűző luxusa a káosz martalékává vált.
Meglopni nem tudtak, hiszen magam őrködtem a legértékesebb tárgyaim felett, de mégis… ~ Ezt hogyan magyarázzuk majd meg a tulajdonosnak…?
Egy gyors pillantással megállapítom, hogy a kölyök jól van, majd ingerülten a padlóba állítom szálfegyverem.
Bármilyen nehéz is, szükségem van az alvásra. Megtépázott ágyamon elnyúlva, sálam ölelésében hunyom le a szemeimet. ~ Mindig is gyáva voltál, Henry…

Bár sikerült pár órával kitoldanunk a pihenésre szánt időnket, így is fáradtabbnak érzem magam a kelleténél.
Ruháim közül szerencsére épségben maradt a hosszúszárú, vörös kabátom; fekete vászonnadrágom, s ujjatlan felsőm; így most ezekben fogyasztom el reggelimet.
A kínálat csábító ugyan, mégis kénytelen vagyok azzal a silány kávéval kezdeni, hogy frissebben fogadhassam az előttünk álló kihívásokat. ~ Már másodjára iszok ilyen löttyöt, mióta idejöttem. Lefogadom, az étvágyam is ez veszi el…
Tényleg nem vagyok éhes, de megacélozom az akaratom. Fizikailag így se tartozom az erősebb mágusok köreibe, így nem engedhetem meg magamnak, hogy a meglévői izmaimat is elragadja az étel, és alvás hiánya.
Egy egész, édesen fűszerezett sajtkorongot leerőszakolok a gyomromba, pár csokis sütemény, és vaníliás tej kíséretében. Yoru ezúttal nem ostromol kérdéseivel, inkább csak csendben étkezik ő is. Egy ilyen éjszakát követően, ez nem lep meg…
Szótlanul állunk fel az asztaltól, készen a Kulcsmásolóval való találkozásra. ~ Remélem senkinek nem fog eszébe jutni rákérdeznie a szobánk állapotára…

Ezúttal sem telik sokba rálelnünk az Okuri család villájára, amely a közeli erdőben élvezi a fák árnyékát, s a reggeli napfény narancsszín palástját.
Miután bekopogtatok a főbejáraton, a már jól ismert, kimért szolgáló fogad bennünket, éppoly elegáns öltözetben, akárcsak tegnap.
- Üdvözlöm önöket. – Köszönt minket hűvös udvariassággal. – A kisasszony már várja magukat. Kérem, fáradjanak beljebb. – Hamar eleget is teszünk kérésének.
A sötét bőrkanapék most sem hazudtolják meg a fényűző előszoba kényelmét, amely vendéglátónk gazdagságát hivatott hangoztatni. Ám pont vendéglátónk az, aki megkülönbözteti látogatásunk hangulatát a legutóbbitól.
Késés nélkül, könnyed léptekkel sétál be a helyiségbe, s már az arcát sem árnyékolják a gondterheltség barázdái.
- Jó reggelt! – Foglalja el helyét, velünk szemben. – Hogy telt az éjszakájuk?
- Felettébb rendetlenül. – Feleli társam, lenyelve egy ásítást.
Meg kell hagyni, a kialvatlanság is csak egy újabb, kellemetlen velejárója a hajnali zűrzavarnak.
- Rendetlenül? Történt valami érdekes? – Kérdez vissza Rinko.
- Csak Henry...
- Mondhatni, üdvözölt bennünket. Feldúlta a szállásunkat, de csak illúziókat küldött maga helyett. – Fejtem ki a kislány álláspontját, kissé bővebben.
- Ez nagyon is rá vall. – Vendéglátónk szavaiból egy időre kiveszik a nyugodt hangsúly, átadva helyét a haragnak. - Sose értettem, hogyan volt képes egy hozzá hasonló, gyáva alak ekkora hatalomra szert tenni.
Néma egyetértéssel nyugtázzuk az elhangzottakat, felesleges volna kitoldani őket.
A merev mozgású komornyik csak ekkor tűnik fel porcelán teáskészletével, mely látszólag nyugtató hatással bír Rinko gondolataira.
- De pont itt az ideje, hogy valaki elvegye tőle ezt a hatalmat. A Kulcsmásoló talán segíthet ebben. – Közli, miután belekortyol italába… most mintha elfelejtette volna teleszórni cukorral.
Ám hamar pótolja ezt a hiányosságát, miközben int a szolgálónak, aki kisvártatva egy újabb vendéget kísér be.
Élete teljében járó férfiről van szó, súlyát elnézve ez az élet pedig nem nélkülözte tőle a világi javakat. Arca azonban már másról árulkodik; apró, rémült szemeivel, fáradtságtól táplált ráncaival, s az enyhén foltos fejbőrét szegényesen elfedő, vékonyszálú hajával, amelyet az enyémmel ellentétben az idő fehérített ki.
- Kérdezzenek tőle bátran, felelni fog rá, ha módjában áll. – Biztat minket a lány, míg én az idegent fürkészem.
Ő szinte csak a padlóra mer ránézni, néha fel-felpillant az irányunkba, de hamar visszakapja tekintetét.
- Először is, üdvözletem. – Szólal meg végül Yoru. - Mivel maga másolta a kulcsokat... mégis, ez hogyan lehetséges egyáltalán? Bizonyára nem olyan egyszerű, mint egy átlag kulcsot lemásolni. – Kezd bele a vallatásba, egy igencsak ésszerű felvetéssel.
- Üdvözöl, há? Kíméljük meg egymást az udvariaskodástól. – Bár látszatra nem több egy megvert kutyánál, savanyú modorával még képes harapni. - De igen, nehéz egy csillagkulcsot sokszorosítani. Egyedi eljárás szükséges hozzá, amit az apámtól tanultam.
- Más is ismeri ezt az eljárást? – Vetem közbe. ~ Ha igen, senki sem lesz képes megállítani ezt a korrupciót…
- Tudtommal nem. Csak az apám, de ő meghalt. – Nem halmoz el minket részletes válaszokkal, de ez is elég, hogy melengető megnyugvás kerítsen hatalmába.
- Na és mégis, mennyi kulcsot gyártott le Henry-éknek, és miféléket? – Folytatja társam, amit elkezdett. - Egyáltalán, miért dolgozott nekik?
- Sokat. – Egy újabb ritka eset következik be, mikor is a fickó megunja csizmáinak látványát, s felsandít… ezúttal a kulcsimra. Különös undor fog el, ahogy tompa íriszeit újra és újra körbehordozza rajtuk. - Aranyat és ezüstös egyaránt. Négy évig dolgoztam Henry-éknek, ezalatt több száz hamisítványt készítettem. Bár ezek közül elég sok sikeredett félre. És hogy miért tettem? – Horkant fel, mintha csak nevetni, avagy épp gúnyolódni akarna. - Háh. Nem akartam meghalni. – Újabb bűn…
- Akkor végül miért hagyta el őket? Sikerült valami információt szereznie a jövőbeli terveikről vagy szándékaikról?
- Ha Okuri kisasszony nem oly nagylelkű, hogy megmentsen, még ma is azoknak a gazfickóknak robotolnék. – Mogorva motyogása lágyabb, tisztelettudóbb fordulatot vesz, ám szemei megmaradnak a márványlapok tükrében. - Henry szándékairól semmit sem tudok. Én csak lemásoltam nekik, amit hoztak, de sose voltak túl beszédesek.
Mondata végeztével csend borul a teremre. Ám az én elmém közel sem csendes.
Ez a férfi meggyalázta a csillaglelkeket, s a szerződéseiket, amelyek ősi törvényekkel kötik őket gazdáikhoz. Mindent bemocskolt a szánalmas hamisítványaival, csak azért, hogy mentse értéktelen életét. ~ Ennek a tudománynak eleve nem szabadna léteznie. Elátkozott egy családi hagyaték ez, amelynek legjobb lesz, ha véget vetek, mielőtt tovább adhatná.
- Azt hiszem, nincs több kérdésünk. – Ujjaim a kaszám köré fonódnak, amely mindeddig ártalmatlanul pihent a bőr ölelésében. - Olyan bűnöket követtél el a csillagszellemek ellen, amik megtorlásért kiáltanak. Imádkozz, hogy a véred megtisztítsa kárhozott lelked. – Gyorsan, s hatásosan akarok cselekedni, de…
- Kérem, ne! Garantáltam a biztonságát. – Emlékeztet rá vendéglátónk, kezével megálljt intve. - Egy olyan helyre szállítjuk, ahol Henry sosem fog rálelni, így nem lesz esélye több másolat létrehozására. A szavamat adtam erre. Az lesz a legjobb, ha maguknak sem árulom el a hely pontos részleteit... – Bár csak lopva, de sikerül elkapnom gyanakvó pillantását.
A komornyik nem késlekedik, rögvest elvezeti a Kulcsmásolót.
- Legyen. – Engedem el magatehetetlenül a fegyverem nyelét, mely hideg csókkal búcsúzik tőlem. ~ Nem tagadhatom meg Rinko kérését, azok után, hogy ennyit segített nekünk. De attól még ennek az embernek meg kell halnia. Csak nem most…
- Az lesz a legjobb, ha a marsallal is közlik mindazt, amire itt fény derült. Ha gondolják, előtte megebédelhetnek nálam. – Ajánlja fel a lány, újfent derűsen.
- Nem vagyunk éhesek. – Vágja rá Yoru, de hamar kijavítja magát. - Én.. nem vagyok éhes. Kicsivel több mint egy órája reggeliztünk talán. – Bár ennél én többnek érzem az eltelt idő nagyságát, magam sem volnék képes megbirkózni egy újabb lakomával… ~ Valószínűleg őt is megijesztettem. Nem lett volna szép látvány, ha vérrel összemocskolom ezt a drága berendezést… de még mindig gyönyörűnek tűnt volna a férfi hullájához képest.
- Értem. Akkor szerencsés utat kívánok. Remélem elősegíthettem ügyüket. – Vesz búcsút tőlünk, ajkain halvány mosollyal. Bár sejtelmem szerint, a kis közjáték ennél jobban megviselte…
Mindenesetre, egy gyors mozdulattal kiürítem teáscsészém tartalmát, majd a mindig kötelességtudó szolgáló, s megszeppent társam kíséretében elhagyjuk a villa kényelmét.

A fiú nagy léptekkel szelte át az utakat, majd az erdőt, én pedig alig bírtam tartani a lépteket: megkönnyebbült sóhaj rázta meg a testemet, mikor megláttam a villának az eltúlzott díszítését. Rántottam egyet a táskám szárán, mivel az épp lecsúszóban volt. A tojás is huppant egyet a csomagban, majd újra nyugton volt.
A birtokon átkelve újra a hatalmas ébenfa ajtó előtt találtuk magunkat, és hamarosan a minap látott komornyik nyitotta ki a nyílászárót, majd kimért hangján megszólalt.
- Üdvözlöm önöket. A kisasszony már várja magukat. Kérem, fáradjanak beljebb. – Udvariasan arrébb állt, s kitárta a kezét az irányba, amerre mennünk kell; szerencsénkre ugyanott várt minket, ahol ezelőtt is beszéltünk.
A múltkoritól eltérve, immár nem késve fogadott minket, arcán könnyed, halvány mosoly volt látható, tekintete nyugalmat tükrözött. ~ Legalább neki nyugodt éjszakája volt. – Megdörzsöltem a szemeim alatti karikákat, és rosszallóan pislogtam. Még ha a zűrzavar csak pár percig is tartott ki, nem tudtam magam kipihenni utána. Zsinórban második napja voltam már olyan, mint a mosott rongy.
Fáradtan huppantam le a kanapéra, és hagytam, hogy a testem szinte elsüllyedjen a puha szófában.
- Jó reggelt! – Köszöntött minket, és aprót biccentett. – Hogy telt az éjszakájuk? – Udvarias kérdése közben ő maga is helyet foglalt előttünk, és lopva az asztalra pillantott. Még nem voltak itt a csészék. ~ Pedig egy kis tea hátha jót tenne…
- Felettébb rendetlenül. – Alig sikerült rendesen kimondanom az utolsó szót, kénytelen voltam a szám elé kapni a kezemet, hogy elrejtsek egy belőlem kitörő ásítást. Csettintettem a nyelvemmel, és újra a beszélgetésre koncentráltam.
- Rendetlenül? Történt valami érdekes?
- Csak Henry... – Feleltem kurtán, és lenyeltem egy újabb ásítást. Megdörzsöltem a szemem, ami furcsán bizsergett az álmosság miatt.
- Mondhatni, üdvözölt bennünket. Feldúlta a szállásunkat, de csak illúziókat küldött maga helyett. – Egészítette ki rövid magyarázatomat. Ő látszólag jobban uralkodott a fáradtságán –már, ha az volt egyáltalán- mint én, és sokkal összeszedettebben beszélt. ~ Hol van már a tea?
- Ez nagyon is rá vall. – Csattant fel, s kezdeti nyugalmát felváltotta a düh. - Sose értettem, hogyan volt képes egy hozzá hasonló, gyáva alak ekkora hatalomra szert tenni. – Tette hozzá zsörtölődve, én pedig egy apró mozdulattal bólintottam. Csoda volt, hogy nem estem előre a helyeslés közben, vagy épp, hogy nem aludtam el ott helyben a kanapén. A kettő között lebegtem, és nem volt ínyemre az álmos sutaság.
Az ajtóban megjelent a komornyik, kezében a tálcával, amin három csésze, és egy teáskanna, és az ízesítők pihentek. Örömködve néztem végig, ahogy remegő kezei szép lassan letették a tálcát az asztalra, majd azonnal lecsaptam, és kitöltöttem a teát. A kelleténél több citromot, de főképp cukrot raktam bele, annak reményében, hogy az majd feltölt energiával. Fintorogva szürcsöltem bele a végeredménybe, félve, hogy rossz lesz – de igazán finom, édeskés folyadék lett.
- De pont itt az ideje, hogy valaki elvegye tőle ezt a hatalmat. – Ő is megragadta az alkalmat, is kiöntött magának egy csészével. - A Kulcsmásoló talán segíthet ebben. – Belekortyolt italába, én pedig majdnem félrenyeltem. Habár már volt szó erről a férfiről, mégis, kirázott a hideg, ha belegondoltam, hogy valaki az érző, gondolkodó, hús-vér csillagszellemeinkről üres másolatokat gyártott.
Intett a komornyiknak, aki rövid idő elteltével egy férfit kísért be: az átlagnál alacsonyabb, és ugyanakkor kövérebb is, ráncos arcát izzadtság gyöngyözi, fehér, ritkás haját pedig lelapítja a verejték. Gyanakvó pillantással mért végig minket, mintha olyan vevők lettünk volna, akik most mentek oda először. Újra kirázott a hideg.
- Kérdezzenek tőle bátran, felelni fog rá, ha módjában áll.
Bizonytalanul a kulcsaimat kezdtem el birizgálni, és jogosan felvetődött bennem a kérdés: mi van, ha róluk is elkészültek a torz másolatok? Habár csak aranykulcs másolatokkal hozott össze a sors, meg volt rá az esély. A bőröm libabőrös lett, és ahogy összeszorítottam a fogaimat, megcsikordultak.
- Először is, üdvözletem. – Köszöntöttem nehézkesen. - Mivel maga másolta a kulcsokat... mégis, ez hogyan lehetséges egyáltalán? Bizonyára nem olyan egyszerű, mint egy átlag kulcsot lemásolni. – Tettem fel az első kérdést, majd kifújtam magamat. Utáltam idegenekkel beszélgetni, pláne, ha az illető ilyen… rossz múltú.
- Üdvözöl, há? Kíméljük meg egymást az udvariaskodástól. – Visszaszólásától összerezzentem, de nem az ijedtségtől: kezdtem egészen idegessé válni. - De igen, nehéz egy csillagkulcsot sokszorosítani. Egyedi eljárás szükséges hozzá, amit az apámtól tanultam. – Egy pillanatra egészen megremegtem: mi van, ha eldicsekedett ezzel a módszerrel, és boldog-boldogtalan teremti a korcs csillagszellemeket?
- Más is ismeri ezt az eljárást? – Az alsó ajkamba haraptam, és örültem, hogy ezt ő kérdezte meg helyettem.
Megint kirázott a hideg, és a fáradtság egyre nagyobb béklyókat vetett rám. Lebetegedtem volna?
- Tudtommal nem. Csak az apám, de ő meghalt. – Válaszára kifújtam az eddig benntartott levegőt. Nem sokszor lehet örülni egy ember halálának, de ez az a pillanat volt.
- Na és mégis, mennyi kulcsot gyártott le Henry-éknek, és miféléket? Egyáltalán, miért dolgozott nekik? – Mivel én voltam a soros a kérdéssel, hát fel is dobtam a következő napirendi témát.
- Sokat. – Mellkasomat fojtogató meleg érzés árasztotta el, a düh a férfi iránt. Legszívesebben felálltam volna, és addig püfölöm, amíg le nem állítanak – de a hatalmas úszógumija amúgy is meggátolt volna… ~ Sokat, mi? - Aranyat és ezüstös egyaránt. Négy évig dolgoztam Henry-éknek, ezalatt több száz hamisítványt készítettem. – Megint megcsikordultak a fogaim, ahogy tartottam a számat – nem akartam közbeszólni. Bár ezek közül elég sok sikeredett félre. – Szemét… és, ha ők is éreztek? Ha ők emiatt selejtek lettek? - És hogy miért tettem? – Megvetően horkantott, a gesztusba a tokája is beleremegett. - Háh. Nem akartam meghalni.
- Akkor végül miért hagyta el őket? – Szűrtem fogaim között. Nehéz volt a beszéd. - Sikerült valami információt szereznie a jövőbeli terveikről vagy szándékaikról? – Talán ha másra nem, erre jó volt.
- Ha Okuri kisasszony nem oly nagylelkű, hogy megmentsen, még ma is azoknak a gazfickóknak robotolnék. – Vagy meghalhattál volna. Elnyerted volna méltó büntetésed. Sok jó információval úgyse szolgálsz… - Henry szándékairól semmit sem tudok. Én csak lemásoltam nekik, amit hoztak, de sose voltak túl beszédesek.
Csönd borult a szobába, én pedig magamba zárkóztam. Nem tudtam egyszerre ennyi mindent felfogni. Ha Charlotte itt lett volna…
- Azt hiszem, nincs több kérdésünk. – Összerezzentem a hirtelen hang miatt, majd követtem mozdulatának vonalát: kezét egyenesen a kaszájára tette. - Olyan bűnöket követtél el a csillagszellemek ellen, amik megtorlásért kiáltanak. Imádkozz, hogy a véred megtisztítsa kárhozott lelked. – Már épp felpattant, és lendítette fegyverét, mikor egy éles hang sivított bele a levegőbe.
- Kérem, ne! – Kiáltott rá, neki pedig egyből megállt a keze. - Garantáltam a biztonságát. Egy olyan helyre szállítjuk, ahol Henry sosem fog rálelni, így nem lesz esélye több másolat létrehozására. A szavamat adtam erre. Az lesz a legjobb, ha maguknak sem árulom el a hely pontos részleteit... – Kis sértődöttség lett úrrá rajtam, de hamar képes voltam feldolgozni, hogy talán nekünk is jobb, ha ezzel nem vagyunk tisztában.
A Kulcsmásoló visszalépett a komornyik mellé, aki kimért lépteivel elhagyta a szobát a férfival együtt.
- Legyen. – Tette le a fegyverét, megadva magát. Annak ellenére, hogy nem olyan embernek tűnt, aki könnyen hallgat másokra, úgy látszott, hogy ennek a nőnek a véleménye nagyon fontos számára.
- Az lesz a legjobb, ha a marsallal is közlik mindazt, amire itt fény derült. Ha gondolják, előtte megebédelhetnek nálam. – Ajánlatára felfordult a gyomrom. Szerettem enni, de most a listán, hogy „Mit szeretnék a legjobban”, eléggé hátul szerepelt.
- Nem vagyunk éhesek. – Vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán lopva társamra pillantottam. - Én.. nem vagyok éhes. Kicsivel több mint egy órája reggeliztünk talán. – Javítottam ki magamat egyből: nem akartam a haragját magam felé fordítani.
- Értem. Akkor szerencsés utat kívánok. Remélem elősegíthettem ügyüket. – Köszönt el tőlünk mosolyogva, én pedig letettem a teáscsészét, és felálltam. Gyengének éreztem magamat.
A komornyik visszatértével, gyors léptekkel az ajtóhoz kísért minket, majd kitárta előttünk, s elindultunk vissza városba.

Shirotsume főutcáin a rendőrkapitányság már-már barátságosnak tetsző falai bontakoznak ki előttünk, ahogy sétánk végéhez érünk.
- Amúgy szabadna kérdeznem... szóval, téged, önt, te... mi is a neved? – Nyöszörgi társam, mielőtt belépnénk az előcsarnokba.
Marsallcsillagjainknak hála, nem szükséges vesződnünk a portán, egyszerűen csak továbbmegyünk az ismert útvonalon.
- Amíg nem sértő a személyemre, úgy hívsz, ahogy neked tetszik. – Felelem kissé unottan.
- De... amolyan... tudod, ahogy a hozzátartozóid hívnak téged, mint ilyesmi... mint nekem a Yoru...
- Tisztában vagyok a név fogalmával. – És azzal is tisztában vagyok, hogy legutóbb hová vezetett ez a játék a nevekkel…
- Akkor gondolom neked is van, nem? Szóval... ő... szóval.. – Úgy tűnik, a lány nem kívánja feladni…
- Á... – Sóhajtom lemondóan, majd benyitok Flint irodájába.
A parancsnok, szokásához híven kitöltésre váró iratok, s jegyzetkönyvek takarásában rostokol asztalánál, de érkezésünkkor hamar felélénkül. Lelkesen int, hogy kerüljünk beljebb, aminek mi hamar eleget is teszünk.
- Kérlek... – Teszi meg utolsó kísérletét Yoru, amelyet már teljesen figyelmen kívül hagyok. ~ Legközelebb már a lábamra akaszkodik rá…
- Á, megérkezett a két marsallom. Remélem eredményesen telt az előző napjuk. – Az „igazi” marsall arca derűsnek tűnik, legalábbis a tegnapi ábrázatához mérve biztosan.
- Nos, Henry megpróbált belekavarni a levesünkbe, de végül szembesülhettünk Rinko fontos bizonyítékával. - Vázlatolom a velünk történteket.
- Megtámadta magukat?
- Semmi komoly, éjszaka tört ránk a hotelben, de csak üdvözölni akart minket.
- Értem. – A férfi kissé elmereng gondolataiban, ám kisvártatva folytatja a kérdezősködést. - És Rinko kisasszony bizonyítéka milyen jellegű volt?
- Maga a Kulcsmásoló volt az... – Morogja társam, de úgy tűnik a kifejtés ezúttal is rám hárul.
- Henry-ékről nem tudott semmi kézzelfoghatóval előállni, de megtudtuk, mégis mekkora mennyiségben, és minőségben sokszorosította a hamisítványait. Elég sok korcs rohangál mostanra a külvilágban...
- Jó tudni... – Flint félbehagyja papírmunkáját, s magára hajtja kéregszín ballonkabátját a közeli fogasról. Hivatali fegyverét is magához veszi, pár egyéb kiegészítőjével egyetemben… úgy tűnik, készül valahová. - Nos, akkor áttérhetünk a következő fázisra. Meglátogatjuk azt az átkozott tornyot. – Szóval erre készül…
Alig hagyják el ajkait az utolsó szavak, mikor újabb jövevény érkezik a terembe.
A köpcös férfi, ki korábban csapos, majd bandatag volt, mostanra a rendőrség egyenruhájában áll előttem. Nem mondom, jócskán meglep a látványa, ám ezzel nem maradok egyedül.
Pöcök meg is rándul, miután végignéz rajtam, de hamar erőt vesz félelmein. Önmagát kihúzva, magabiztosságot sugározva tiszteleg felettesének.
- Dale McCoy tizedes, az ideiglenesen felállított „Torony megfigyelő egység” tagja. – Mutatja be emberét a marsall. – Hallgatom a jelentését, tizedes.
- Az elmúlt 24 órában nem tapasztaltunk semmiféle mozgást a megfigyelés alatt tartott területen. – Hangja határozottan dörren a helyiségben.
- Rendben, akkor fel is kerekedhetünk a túrára. Remélem számíthatunk a segítségükre. – Pillant ránk Flint.
- Természetesen. – Vágja rá Yoru. – De ha szabad kérdeznem, mi mégis miért megyünk oda, hogyha az eddigi kísérletek kudarcot vallottak? – Jogos kérdés, amely bennem is gyökeret vert.
- A csillagszellemeik miatt. Nem tudhatjuk biztosan, hogy rájuk milyen hatással bír a torony mágiája. Kiderítjük hát, és bízunk a sikerben...
A rendőrparancsnok ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetést, mi pedig követjük őt, ki tudja, milyen reményekkel. ~ Nem vagyok az a fajta, aki fennakad a hasonlókon, de rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban... Talán sosem jutunk be abba a toronyba.