Magánküldetés Max DeLuis számára: A rejtélyes rabló

Épp szobádban ücsörögsz, gitárodat hangolod, hogy végre nekikezdhess egy kis gyakorlásnak, apád emlékét nem hagyhatod veszni! Egyszer csak kopognak. Ki lehet az? Vajon ki ismerheti a lakcímedet? Felkelsz, az ajtóhoz lépsz és kinyitod. A Quatro Cerberus klánmestere, az öreg Goldmine áll előtted, kedvesen mosolyogva.
-Üdv Max fiam! Bejöhetek? -bekíséred és hellyel kínálod, de ő elutasítja -nem, nem nem azért jöttem. -egy papírt vesz elő -Ma érkezett a klánhoz ez a felkérés a reggel. Azért jöttem, hogy megkérjelek vállald el. Igaz csak D rangot kapott, mégis olyan helyzet amit úgy ítélek, a te képességeidért kiállt. Más újoncok is el akarták vállalni, de szerintem ez egy remek alkalom, hogy megmutasd mi is rejlik a lelkedben, ifjú Sárkányölő
Mint mindig, most is kedvesen, vidáman mosolygott rád. Átnyújtotta a papírt, majd meglepő gyorsasággal elsietett és csak egy "Sok sikert!" -et vélsz hallani felőle. Szemügyre veszed a papírt:
Egy rejtélyes rabló!
Egy kis falu az ország keleti határán, egy héttel ezelőtt egy nagy erejű lacrymát (lacryma: varázskristály) vásárolt egy más országbeli karavántól. A lacryma mágikus ereje segít a nővények termesztésébe, növésében, ami a mezőgazdaságból élő falunak rettentő értékes. Azonban a lacryma után érkezett, egy rejtélyes rabló, aki feltehetőleg a kincset akarja ellopni. A lacryma minden nap más falubelinél van, más-más rejtekhelyen. Viszont a rabló minden este feldúlja az egész falut, rombol garázdálkodik és a kristályt keresi. Egyszer majdnem sikerült ellopnia, azonban egy arra járó átutazó lefülelte, így a zsákmány nélkül de sajnos elmenekült és a kilétére sem derült fény. A feladatod, hogy kinyomozd az esetet, védd a kristályt, és elkapd a rablót!
Szint: D
Jutalom: 80. 000 Gyémánt
Úgy döntesz elvállalod, jó kis munka lesz. Egy napos utazással, aminek elejét vonaton, a végét a legközelebbi városból gyalogszerrel tetted meg. Épp alkonytájt érkezel a faluhoz, körülbelül száz, százötven főt számlálhat. A település szélénél, egy erős, nagydarab farmer fogad téged:
-Üdvözöllek mágus! A nevem Drull, én vagyok a falu elöljárója. Ha mi, helyiek bármit segíthetünk munkát során, csak keress fel engem! Jer, megmutatom hol hálhatsz meg ha arra lenne szükséged, bár remélem még ma este elkapod a gaztevőt!
Elvezet egy kis faházhoz, amiben csak egy ágy van, semmi más, ott ha akarsz megpihenhetsz. Út közben azt is elmondja, hogy aznap a te fekvőhelyed alatt rejtették el a lacrymát, hogy szemmel tarthasd. Meg is mutatja, egy kétökölnyi nagyságú, tökéletes dodekaéder alakú lila kristály. Egy kicsit megilletődve bámulod, elragad pár pillanatra gyönyörűsége, de magadhoz térsz. Drull végül köszön és otthagy. Egy óra múlva teljesen besötétedik...

Reggel mikor felkeltem, úgy éreztem, hogy ez is egy unalmas nap lesz a sok közül. Már Ace is el volt tűnve pár napja, kezdett is hiányozni. Mivel még nemrég költöztem be a frissen vásárolt lakásomba, így még nem teljesen sikerült megbarátkoznom vele. A plafont bámultam, majd egyszer csak felrémlettek a régi arcok. Legerőteljesebben apám emlékei ragadtak magukkal. Felrémlettek azok az idők mikor csak ketten jártuk a városokat és még akkoriban tanított is gitározni. Mikor kitisztultak a fejemből az emlékképeim, úgy döntöttem, hogy egy kicsit gitározok, talán még lett volna egy dalra is ihletem. Felkaptam a hangszerem, amit a klánba való csatlakozásom óta nem vettem a kezembe zenélési céllal. Anélkül, hogy egyetlen húrt is lefogtam volna, megpengettem a hangszert. Elszörnyedésemre, úgy el volt hangolódva, hogyha az fájt volna rögtön belehaltam volna.
„Remek! Nem értem, hogy hogyan hangolódhatott el, hiszen nem használtam már egy ideje és a fémhúrok nem olyan könnyen hangolódnak el. Főleg nem ezen a gitáron! Most biztos, hogy rámegy legalább egy órám mire sikerül normálisan behangolni.”
Talán öt perc telhetett el, hogy elkezdtem bíbelődni a hangszeremmel, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Szörnyen mérges lettem, hogy valaki pont ilyenkor állít be. Odaléptem az ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, még elgondolkodtam, hogy ki is lehet az, hiszen Erik tudja csak a lakcímemet, de ő éppen küldetésen van.
Félelemre nem túlzottan lehetett okom, így kinyitottam az ajtót. A váratlan vendég nem más volt, mint az öreg Goldmine. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhatott.
- Üdv Max fiam! Bejöhetek?
Zavaromban válaszolni sem tudtam hirtelen. Csak bekísértem a mester, majd sikerült kipréseltem magamból annyit, hogy hellyel megkínáljam.
- Nem, nem nem azért jöttem. -egy papírt vett elő - Ma érkezett a klánhoz ez a felkérés a reggel. Azért jöttem, hogy megkérjelek, vállald el. Igaz csak D rangot kapott, mégis olyan helyzet, amit úgy ítélek, a te képességeidért kiállt. Más újoncok is el akarták vállalni, de szerintem ez egy remek alkalom, hogy megmutasd mi is rejlik a lelkedben, ifjú Sárkányölő.
Mint mindig, most is kedvesen, vidáman mosolygott rám. Átnyújtotta a papírt, majd meglepő gyorsasággal elsietett és csak egy "Sok sikert!" -et véltem felfedezni felőle. Szemügyre vettem a papírt.

Egy rejtélyes rabló!
Egy kis falu az ország keleti határán, egy héttel ezelőtt egy nagy erejű lacrymát vásárolt egy más országbeli karavántól. A lacryma mágikus ereje segít a nővények termesztésébe, növésében, ami a mezőgazdaságból élő falunak rettentő értékes. Azonban a lacryma után érkezett, egy rejtélyes rabló, aki feltehetőleg a kincset akarja ellopni. A lacryma minden nap más falubelinél van, más-más rejtekhelyen. Viszont a rabló minden este feldúlja az egész falut, rombol, garázdálkodik, és a kristályt keresi. Egyszer majdnem sikerült ellopnia, azonban egy arra járó átutazó lefülelte, így a zsákmány nélkül, de sajnos elmenekült és a kilétére sem derült fény. A feladatod, hogy kinyomozd az esetet, védd a kristályt, és elkapd a rablót!
Szint: D
Jutalom: 80. 000 Gyémánt

Az olvasottak alapján nem tűnt túlzottan veszélyesnek. Az ár sem volt rossz, ráadásul a mester kért meg rá, hogy vállaljam el. Gyorsan rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elvállalom a küldetést. Gyorsan összeszedtem az útravalómat és a gitáromat is magamhoz vettem, majd rögvest útnak is indultam.
Az út nagyobb részét vonaton tettem meg. A vonaton felrémlettek a régi emlékek mikor édesapámmal a vonat tetején potyáztunk, mivel nem volt pénzünk a jegyekre vagy csak nem voltunk hajlandóak megvenni azokat.
Sajnálatomra csak a faluhoz legközelebbi városig tudtam eljutni vonattal. Tehát kénytelen voltam gyalog megtenni az út maradékrészét. Hosszú, unalmas és fárasztó volt az út, egy lélekkel sem találkoztam, állatokból is csak néhányat véltem felfedezni.
Mire megérkeztem a faluba már alkonyodott. Nem volt egy hatalmas falu, sőt eléggé kicsike volt. Talán még a kettőszázat sem érte el a lakosok száma. Még mielőtt beléptem volna a faluba, egy erős és nagydarab farmerba ütköztem, aki rám várt.
- Üdvözöllek mágus! A nevem Drull, én vagyok a falu elöljárója. Ha mi, helyiek bármit segíthetünk munkát során, csak keress fel engem! Jer, megmutatom, hol hálhatsz meg, ha arra lenne szükséged, bár remélem, még ma este elkapod a gaztevőt!
- Abban én is reménykedem! Higgye, el minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb elkapjam a tolvajt!
Válaszomat halva Drull elmosolyodott, majd intett, hogy kövessem. Sétánk közben közölte, hogy az én ágyam alatt lesz elrejtve a lacryma, hogy könnyebben szemmel tudjam tartani. Sétánk egészen egy aprócska faházhoz vezetett, amiben csak egy ágy árválkodott magányosan. Odabent az elöljáró megmutatta a féltve őrzött kincsüket is. A féltet tárgy nem volt más, mint egy kétökölnyi nagyságú, tökéletes dodekaéder alakú lila kristály. Egy rövid ideig megilletődve bámultam és elvesztem a gyönyörök tengerében, de még mielőtt túl mélyre kerültem volna, megráztam a fejemet és rögtön a valóságban találtam magamat. Drull miután végzett elköszönt, majd távozott.
Az üres szobában egyedül rémesen unatkoztam, így előkaptam a gitárom és folytattam a hangolgatását, amit még a mester szakított félbe. Mire végeztem a hangolással már teljesen besötétedett…

Éppen belekezdtem volna a dal megírásába, ami már reggel óta ott bujdosik a fejemben. De mielőtt nekiestem volna valami érdekes hang ütötte meg a fülemet. Pontosabban inkább a semmi hangja zavart meg. Néhány perce még odakint tevékenykedtek a falusiak, a madarak pedig daloltak. Nem nagyon csodálkoztam, hogy hirtelen mindenfélezaj megszűnt, hiszen még anno édesapámmal sok faluban jártunk ahol éjszakára megszálltunk, így volt tapasztalatom a falusi életről.
Ilyenkor már mindenki a lakásában tevékenykedik vagy már éppen hazafelé tart. A szorgos munkásokat otthon az asszonyuk és a lányuk fogadja egy finom vacsorával. Otthon a vacsora közben kibeszélik a nap eseményeit, majd lemossák magukról az egész napos mocskot. Ezek után pedig a kényelmes ágy tárt karokkal várja őket, hogy kipihenhessék magukat a következő napra. Hosszú idő után talán ez lehetett a legnyugodtabb éjszakájuk. Már a rablótól sem kellett tartaniuk, mert itt voltam, hogy kezelésbe vegyem az embert.
Merengésem végeztével végignéztem a gitáromon. Ez volt az a tárgy, ami édesapámra emlékeztetett és a vele töltött időket idézte fel bennem. Igaz a gitáromnak semmi köze nem volt édesapámhoz, mivel azt Sagat eltűnése után loptam. De én, ha gitárt láttam, arról rögtön apám jutott eszembe, hiszen neki az volt az élete. Megpengetni már nem volt kedvem a hangszeremet, nem volt szívem megtörni a tökéletes csöndet.
Hamar úgy döntöttem, hogy egy kicsit körülnézek a faluban az éjszaka leple alatt, hátha találok valami árulkodó nyomot. Gitáromat az ágyamon hagytam, az Arthur-tól kapott láncomat az oldalamra akasztottam és elindultam az ajtó felé. Félúton az ajtó és az ágyam között eszembe jutott, hogy nem volna jó ötlet őrizetlenül hagyni a lacryma-t. Magamhoz vettem a kristályt, beletettem nadrágom legmélyebb cipzáras zsebébe, majd elindultam nyomozni a rabló után.

„Hát valóban nem nagy ez a falu, csak négy utcája van. Legalább így hamar végzek. Remélem, találok valami árulkodó apróságot a tolvajról.”
A házakat kitaposott földutak kötötték össze, aminek a talaja meglehetősen puha volt. Ennek kifejezetten örültem, mivel így esélyes, hogy lábnyomokat találok, amik talán a rablóé lehet. Szemügyre vettem a sok össze-vissza lábnyomot, amit a falusiak hagytak maguk után. Nem láttam semmi érdekest, így haladtam tovább. Sétám közben a földet bámultam, mikor egy valami nem odaillőt pillantottam meg a lábnyomok között. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre tudjam venni a különös nyomot. A lábnyom mélyebb volt, mint a többi, nem is hasonlított a többire, hiszen négy karomban végződő ujjat formált.
~ Én úgy tudtam, hogy csak marhák és birkák vannak a falu nyájaiban.
~ Hát te meg honnan kerülsz elő?
~ Mindvégig veled voltam! Csak közben mással is foglalkoztam, így nem értem rá állandóan. De visszatérve, nem csa…
~ Igazad van, jól emlékszel! Fogalmam sincs, hogy miféle élőlény hagyhatta ezt a nyomot. Még nem láttam ehhez hasonlót.
~ Nézd csak! Nem csak ez az egy van belőle! Csak a többi már el van taposva!
~ Valóban! Ha jól veszem ki, akkor még ezt tudjuk követni!
~ Akkor mire vársz? Indulj!
Ha Ace nem szól, még akkor is követtem volna a nyomokat. Akár a rabló volt akár nem ennek a végére kellett járnom, mert túlzottan felkeltette az érdeklődésemet. A nyomok egyenesen abba a magtárba vezettek ahol legutóbb lecsapott a rabló, az elöljáró állítása szerint. Mikor a hatalmas ajtóhoz értem elhúztam azt, hogy bent is szét tudjak nézni. Odabent üresség fogatott, a gabonát, aminek itt volt a helye átvitték egy másik raktárba, a másik része pedig tönkrement a támadás során. Még a felújítást a látottak alapján nem kezdték el. A fa párkányokon és a falakon rengeteg sérülés éktelenkedett. Ahogy tovább nézelődetem, még el is csodálkoztam, hogy egyáltalán még áll az épület, akkora rombolásban részesedett. Elindultam, hogy tegyek odabent egy kört, hátha találok valamit. Elkeseredésemre nem találtam semmi hasznosat. Éppen kifelé tartottam, mikor kettő dolog szúrt szemet. Az egész helység tel volt a számomra ismeretlen lábnyomokkal. A másik pedig az volt, hogy a falon tetszelgő sérüléseket valójában nem kard okozta, ahogyan azt Drull állította. Igaz egy átlagos szemnek lehet, hogy fel sem tűnne a különbség. De ezeket a sérüléseket nem kar okozta, ha jól sejtettem a vájatok inkább karmok nyomai lehettek.
Még mielőtt tovább léptem volna, valamiféle feketeséget pillantottam meg a vájatban. Körmömmel óvatosan kipiszkáltam, majd alaposan szemügyre vettem. Egy fekete szőrdarabkát találtam.
„Félek a rablónknak van egy kedvencecskéje is! Vagy fogalmam sincs, hogy mivel állok szemben!”
Az éjszaka csendjét ekkor megtörte egy fareccsenése a közelben. A kijárathoz siettem és rögtön éreztem a tettes szagát. Az illata a friss erdőre emlékeztetett. Ekkor egy pillanatra felrémlettek a Sagat-al töltött éveim, de nem is hagytam nekik több időt egy pillanatnál, most nem volt időm ezekre. Észrevettem, hogy a túlsó magtár ajtaja nyitva áll.
~ Még az előbb nem volt nyitva az az ajtó!
Most nem válaszoltam Ace-nek, inkább rögtön átsiettem a túlsó raktárba. Odaben egy fekete alakot pillantottam meg, aki éppen egy gabonával teli zsákban kutakodik nekem hátat fordítva. Hangosan megköszörültem a torkomat, hogy az alak tudomást vegyen a jelenlétemről…

Hirtelen az alak összerezzent, már messziről látszott, hogy nagyon megijedt, mivel nem számított arra, hogy valaki rajtaüt. Előregörnyedt, majd hátrapillantott, az arcát nem láttam a csuklyája miatt, aminek kifejezetten nem örültem. Nem sokáig tétovázott, a magasba ugrott. Meglepetésemre jóval magasabbra ugrott, mint egy átlagos ember tudna. felkapaszkodott az egyik párkányra, majd még egy könnyed ugrással az ablakban ácsorgott. Onnan pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Semmi kedvem nem volt futni, hagyni, így rögtön kirohantam, hogy követni tudjam.
Mikor kiértem, ismételten meglepett a fickó. Éppen leugrott a magasból és gond nélkül érkezett a földre. Még egyszer hátrapillantott és futásnak eredt. Ha már sikerült rögtön az első éjszakán összefutnom a rablóval, semmi kedvem nem volt futni, hagyni. Gondolkodás nélkül utána eredtem.
Az alak nem volt túlzottan gyors, így könnyen tartottam vele a lépést. Eleinte csak körbe-körbeszaladgáltunk az aprócska falu utcáin, de mikor feltűnt neki, hogy így nem tud lerázni változtatott a terepen.
Az egyik ház felé vette az irányt, majd még mielőtt belerohant volna, felugrott annak tetejére. Ezzel a mutatványával véglegesen megerősítette azt a gondolatomat miszerint nem csak egy átlagos tolvajjal van dolgom. Hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől, utána szökkentem a tetőre. Én mire fent találtam magamat a célpontom már odalent futott tovább. Ugrani akartam utána, de egy pillanatra kibillentem az egyensúlyomból, ez pedig elég volt ahhoz, hogy elkezdjek csúszni lefelé a meredek tetőn. Mielőtt még a tető szélére érkeztem volna elrugaszkodtam és egy tigrisbukfenccel érkeztem meg a földre. Rögtön, habozás nélkül a rabló után indultam. Mögülem meghallottam, hogy sikerült pár cserepet letúrnom a tetőről, amik földre érkezükben azonnal összetörtek.
Mikor már csak pár lépés volt köztem és a menekülő között hirtelen támadt egy ötletem.
„Na, most rád vetem magam és kiverem belőled a szuszt is! Várjunk csak! És mi van, ha elhibázom? Nem ér annyit, hogy elmeneküljön, inkább a lánccal elkapom!”
Elővettem az Arthur-tól kapott láncomat és azzal a rabló irányába csaptam. Az átkozott éppen akkor váltott irányt, így próbálkozásom csúfos véget ért. Nem is próbálkoztam tovább, inkább összeszedtem minden erőmet és megpróbáltam beérni. Ám, a szemtelenje egy egyszerű testcsellel átrázott a bálarakások előtt, és rossz irányba fordultam. Amíg ő a bálarakások egyik oldalán futott, én addig pontosan az ellenkező oldalon loholtam.
Megfordult a fejemben, hogy átégetem magamat a túloldalra, de ezt az ötletemet gyorsan elvetettem, mivel már nem szerettem volna még több anyagi kárt okozni a falusiaknak. Aztán még eszembe jutott az átugrás gondolata is, de ahhoz, hogy átugorjam túl közel volt a rakás, hej pedig eléggé szűk volt. Tehát maradt a sprintelés.
Mikor elfogytak a bálák, oldalra pillantottam és észrevettem, hogy fej-fej mellett haladunk, egymással. Egy pillanatra előre pillantottam, hogy lássam, mégis milyen irányba futok. Egy lovas kocsi volt előttem, de annyira közel, hogy az orrom majdnem súrolta. Reflexszerűen térdre rogytam, majd fejem érdekében hátradőltem és hagytam, hogy a lendületem átjuttasson a lovas kocsi alatt. Talán jó nyolc méter is csúszhattam a térdeimen, mikor teljesen megálltam. A villámnál is gyorsabban felpattantam, majd előre tekintettem. Nem láttam sehol a rablót, majd kétségbeesetten hátratekintettem és annak a lovas kocsinak a rúdján véltem felfedezni a bűnözőt, amelyik alatt az imént csúsztam át.
Szívesen megnéztem volna az alak arcát is, de a csuklyája még most is eltakarta az arcát. A rabló természetesen nem várta meg, hogy odamenjek hozzá, hanem elrugaszkodott a rúdról. Ugrását kettő dupla csavarral díszítette, amit még megfűszerezett levezetésképpen egy triplaszaltóval, még mielőtt landolt volna a bálarakás tetején.
- Felvágós!
~Ne ezzel törődj, kapd el!
Nekifutottam a lovas kocsinak, és annak a rúdját, mint egy dobbantóként használva a menekülő után ugrottam. Én az ugrásomat nem díszítettem semmiféle plusz elemmel, mivel most csak az volt a lényeg, hogy hová érkezem.
A rakások tetején végigfutottunk, a kisebb-nagyobb réseket pedig gond nélkül átugortuk mindketten. A bálarakás végére érve a rabló levettette magát én pedig gondolkodás nélkül követtem. A dörzsölt alak egyenesen az egyik magtárba futott be. Mire én beértem utána, ő már valahol elbújt a zsákok között. A szerencsétlen nem sejthette, hogy a látásom jobb mit az egyszerű faluiaké, így rövid idő alatt kiszúrtam a zsákok között az egyik párkányon. Előkaptam a láncomat és most nem törődtem semmivel, szétcsaptam a rabló alatti párkányt, aki a zsákok kíséretében a földre zuhant. A több mázsás zsákok maguk alá temették a rablót. Éppen félúton voltam, hogy előkaparjam a gazember a zsákok alól, de ő hirtelen önerőből kiugrott a zsákok közül és kirohant a magtárból. Én természetesen habozás nélkül futottam utána és fojtattuk tovább az extrém fogócskánkat…

Már kezdet belefájdulni a fejem a végtelennek tűnő fogócskába és már-már szégyellni kezdtem magamat, hogy még mindig nem tudtam elkapni a rablót. Akarva vagy akaratlanul, de egy pillanatra feltekintettem az égre. Telihold volt. Ezen elcsodálkoztam, mivel egy hete is telihold volt. A hold állásából arra következtettem, hogy éjfél felé járhat az idő. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az előttem loholó alak is felpillant az égre egy futó pillanatra. És talán ez volt az a pillanat mikor lemondott arról, hogy ma éjjel megszerzi a lacryma-t és a faluból kifelé vette az útját.
Éppen elérte a falu utolsó házát, mikor előregörnyedt, és a futása kezdett arra emlékeztetni mikor az ember egy óriási ugrásra készül. Ekkor hirtelen egy furcsa és nagyon büdös szag csapta meg az orromat, de ezt már korábban is éreztem csak nem volt ennyire domináns, viszont most az egész környéket belengte ez a szag. A rabló hirtelen leguggolt és a futásának lendületét kihasználva elrugaszkodik a talajról. Olyan nagy ívben repült, hogy könnyen lehet, hogy a számat is tátva hagytam ámuldozásaim közepette. Ám, még jóval a földet érése előtt egy fekete árny, oldalról ráveti magát.
A rabló nagyot nyekkent a földön, majd hason fekve kapálózni kezdett. Az árny, ami már ekkor leszorította, nem más volt, mint valami félig ember és félig kutyaszerű lény. Mellső lábai inkább egy kézre hasonlítottak, habár félig négykézláb állt. Kezei hatalmas karmokban végződnek, kutyaszerű pofájában pedig éles agyarak sorakoztak, amelyeket már éppen készült belemélyeszteni az áldozatába. Ekkor hirtelen felismertem a fekete szőrt, és lény mancsai is ismerősek voltak.
„A nyomok, és a vájatokat nem is a rabló csinálta! Ez a furcsa szörnyeteg volt a tettes! De akkor…”
-K...kérem, segítsen! –sikoltotta egy kétségbeesett férfihang.
Mivel most már abszolút nem értettem semmit, hogy mégis akkor ki a rossz és ki a jó, így úgy határoztam, hogy megmentem a rablónak vélt férfit, hátha ő meg tudna magyarázni mindent. Amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem feléjük. Mikor már eléggé közel voltam elrugaszkodtam és páros lábbal készültem letalpalni a szörnyeteget. Ám a szörnyetegnek túl jók voltak a reflexei, így az utolsó pillanatban elkapta lábaimat és a lendületemet kihasználva egyenesen a legközelebbi sziklába hajított. Szerencsémre az elsődleges célomat elértem, a lény immáron velem törődött nem pedig a férfival, egyenesen rohanni kezdett felém, miközben én talpra álltam.
Talán mikor már csak tíz méterre lehetett tőlem a rémség, akkor hirtelen felém ugrott. A szerencsétlen túlságosan lebecsülte az én képességeimet. Félrehajoltam előle, és mikor a feje megfelelő közelségben volt, egy lefelé irányuló öklössel büntettem a hibájáért. A lényt ezzel belepasszíroztam a földbe olyan erővel, hogy egy miniatűr kráter is keletkezett alatta. Mikor rápillantottam, úgy véltem, hogy vége is van. Rögvest el is indultam a rabló irányába, hogy kérdőre tudjam vonni.
Most viszont én követtem el egy óriási hibát, az ellenfelem leheletét már a tarkómon éreztem, és tudtam, ha nem ugrok félre, akkor kettő darabban fogom végezni. Nem mertem se jobbra sem pedig balra ugrani, mivel féltem pont a rémség csapásába ugrom, így előrefelé vetődtem. Hassal érkeztem a földre, és megpróbáltam minél hamarabb felpattanni, de ez kevés volt. Mikor talpon voltam a szörnyeteg egyik keze már a nyakamra fonódott és vissza beledöngölt a földbe. Egy rövid pillanatig farkasszemet néztem az ellenségemmel, majd még mielőtt az leharapta volna a fejemet, összeszedtem minden erőmet és gyomorszájon talpaltam a förtelmes lényt. Szerencsémre a lény a fájdalmai hatására elengedett és hátrahőkölt.
Talán még a villámnál is gyorsabban talpra ugortam, de a vadállat már megint előttem volt. Most a bal karjával készült lesújtani a fejemre, de leguggoltam a támadása elől. A démoni lény nem várt egy pillanatig sem, a másik karjával is támadt felém. Ez elől a támadás elől már a magasba ugrottam, és a biztonság kedvéért egy kicsit hátrébb is értem földet. Az ellenfelemet ez nem zavarta meg, mihelyst földre értem már rögtön harapott az irányomba. A harapás elől hátrahajoltam, és közben a jobb lábammal állon rúgtam a szörnyeteget, amitől látszólag jól megszédült. A szédült tántorgását kihasználva egy jobb egyenessel támadtam rá, de ő az elől kitért és elkapta a karomat. Egy pillanatig kétségbe estem, mivel úgy tűnt, hogy vert helyzetben vagyok, de ekkor eszembe jutott, hogy én mi is vagyok valójában. A fogvatartott karomat lángba borítottam, mire ellenfelem megijedt és azonnal elengedett. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült alaposan megpörkölnöm a kezét, mivel szőrzete igen gyér lett a karján.
Ezzel viszont csak még jobban felhergeltem a vadállattatot, aki immáron szinte ész nélkül rontott felém. Olyan elképesztő sebességgel támadt, hogy időm már nem volt reagálni és így könnyedén rám vetette magát. A féreg kifejezetten tanulékonynak bizonyult, mivel most már esélyem sem volt megmozdítani a lábaimat, hogy megint lerúgjam magamról. Rám villantotta a félelmet keltő fogait és én már készültem is a halálra, de ezt ő máshogyan gondolta. Megint megragadta a torkomat és a magasba emelt. Megint meg akartam leckéztetni azzal, hogy lángba borítom magamat, de valószínűleg számított rá. Elképesztő gyorsasággal kaptam tőle egy bivalyerős gyomrost, majd még három követte azt, és utána egy pillanattal később már a földön találtam magamat egy meglehetősen nagy kráterben, ahhoz képest, hogy csak puszta kézzel harcolunk. Feltápászkodtam és arra lettem figyelmes, hogy az ördögfajzat körülöttem körbe-körbe szaladgál. Először megpróbáltam a láncomat ostormódjára használni, de olyan gyors volt a bestia, hogy esélyem sem volt eltalálni. Ez rettentően feldühített. A tüdőmbe annyi levegőt szívtam amennyit csak tudtam, majd kivártam a megfelelő pillanatot, majd szabadjára engedtem a számból kitörő lángtengeremet.
„Véged! Neked annyi!”
Pár pillanatig gyönyörködtem a lángtengerben, mikor hirtelen a lángok közül szinte sértetlenül előugrott az átokfajzat. Röptében felém csapott, és csakis jó szerencsémnek köszönhetem, hogy egy karmolással megúsztam a mellkasomon. Egy pillanatig csak bámultam az újonnan szerzett sebhelyemet, amiről hamar megállapítottam, hogy életem hátralévő részén rajtam fog díszelegni.
Egyszer csak, hajszálpontosan egyszerre rontottunk egymás felé. A gondolataink annyira egyre jártak, hogy mindketten egy jobb egyenessel készültünk meglepni a másikat. Ennek az lett a vége, hogy az ökleink találkoztak a levegőben. Egy röpke pillanatra mind a ketten ámultunk, majd én valamivel gyorsabban reagáltam és kirúgtam a szörnyeteg lábait, aki a földre vágódott.
Rá akartam ugrani a földön fekvő ellenfelemre és csak püfölni akartam az ocsmány ábrázatát, amíg csak lélegzett volna. De mindezt csak szerettem volna, mivel még mielőtt rázuhantam volna, az ellenfelem gyomorszájon rúgott, amitől megint ahhoz a sziklához szálltam, aminél kezdtük az összecsapásunkat. Gyorsan felpattantam, mintha mi sem történt volna, de éreztem, hogy az a néhány „pofon” amit előbb elszenvedtettem meglehetősen megviselt. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami folyik a szám szélén, a hüvelykujjammal letöröltem és nem túl nagy meglepetésemre vért véltem felfedezni az ujjamon. A dög már megint felém rontott, de most nem akartam kitérni előlel, sőt nyugodtan vártam és mikor már csak kettő lépésnyire volt felugrottam és a mögöttem lévő sziklát használva elrugaszkodtam oda ahonnan a különös lény rontott rám. ha jól halottam sikerült a szerencsétlennek megfejelnie a sziklát, de mire földet értem és felé néztem már úgy állt velem szemben mintha mi sem történt volna.
Talán egy egész percig is bámultuk egymást, és mindketten tudtuk, hogy most jön az összecsapásunk utolsó felvonása. És az azonnal kezdődött is.
Szokásához híven megint felém rontott. Én persze nem álltam tétlenül, hanem én is rohanni kezdtem vele szembe. Ám ahelyett, hogy összecsaptam volna vele, inkább átugortam felette, majd amíg ő megfordult előkaptam a láncomat. A lánccal a rémség lábai felé csaptam, és a lánc pontosan úgy fonódott a lábaira, ahogyan én az vártam. Teljes erőmből egy hatalmasat rántottam a láncon, mire a kutyafajzat hanyatt esett. Megindultam a fekvő ellenfelem felé és út közben lángba borítottam a jobb karomat, majd a magasba szökkentem. Ezzel a támadássommal készültem a lehető legnagyobb erővel lesújtani. A zuhanási lendületemet kihasználva egy fentről lefelé irányuló öklössel pontosan pofán találtam a démoni lényt, aki kínkeservesen felordított.
Most nem szerettem, volna pórul járni, így megvizsgáltam a lényt, aminek a bal orcáját teljesen megégettem. Még életben volt, de immáron már nem színlelte az eszméletlenségét és nem is úgy nézett ki, mint aki hamar talpra fog állni. A láncomat magamhoz vettem, majd elgondolkodtam, hogy mit is tegyek a különös lénnyel.
„Na, akkor most mi legyen veled? Nincs szívem megölni addig, amíg nem tudom pontosan, hogy mi a fene is vagy valójában. Talán majd a férfi tud valamit mondani!”
Gyorsan arra tekintettem, ahol még legutóbb a rablónak vélt férfi a segítségemért könyörgött…

Az alakot látszólag teljesen sokkolta az előző küzdelem látványa, de már a földön kúszva-mászva próbálkozott ismét a meneküléssel. Szerencsémre most már nem volt olyan cserfes, mint ezelőtt pár perccel. Persze eszem ágában sem volt hagyni, hogy lelépjen. Gyorsan az útját álltam, és nagy meglepetésemre most már végre láttam az arcát is, mivel a csuklyája immáron hátra volt hajtódva. Az arcát látva egy pillanatra megrettentem, mivel nem számítottam rá, hogy egy párduc-emberbe fogok botlani.
„Most már értem, hogy mégis miért volt olyan ügyes. De mégis mi van itt? Talán egy állatkertbe csökkentem?”
A párduc-ember halálra vált arccal pillantott fel rám, majd a kezeit a fejéhez kapta és egy kicsit sírós, de rémült rimánkodásba kezdett, a lábaim előtt.
- Nagyon kérlek, ne bánt! Kérlek, ne ölj meg! Bármit megteszek, csak ne bánts!
~Végre! Itt az alkalom, hogy minden kérdésünkre választ kapjunk! Már éppen ideje volt! Kérdezd meg tőle, hogy mégis mi folyik itt!
~ Mit gondolsz, én mit akartam?
~ Csak attól féltem, hogy az előbb benyelt pofonoktól még kóvályogsz!
- Ugyan már! Hová gondolsz? Honnan vetted azt, hogy meg akarlak ölni? Ha azt akartam volna, hogy meghalj, akkor nem mentettem volna meg az életedet. De azt elmesélhetnéd, hogy mégis mi folyik itt! Egyébként a nevem Max.
Hogy biztosítsam jó szándékom felől, kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem, és barátságosan mosolyogtam rá.
~ Szerintem csoda, ha nem vizeli össze magát félelmében. Tegyél fel neki inkább konkrét kérdéseket! Minek kell neki a kristály? Mi volt az a lény, akit előbb kiütöttél? És még hasonlók.
Lehet, hogy Ace-nek igaza volt, de most inkább kivártam a párducember reakcióját...

A gepárd-emberen látszott, hogy hihetetlen módon félt, de mikor felfogta, hogy nem akarok semmi rosszat, kellemesen csalódást olvastam ki a szeméből. Segítségemet elfogadta és azon nyomban felsegítettem. Már nem reszketett annyira, mint pár szempillantással korábban, szép lassan kezdett lenyugodni. Pár pillanattal később már teljesen higgadt volt, de még mindig gyanakvóan nézegetett.
-A nevem Probulus, a szomszédos országból jöttem. Egy speciális mágiával foglalkozó kutatóintézet egyik vezető tudósa vagyok. A kormányunk felbérelt minket, hogy a hadseregnek fejlesszünk ki egy olyan mágiát, amivel növelhetjük a teljesítményüket. El is kezdtünk rajta dolgozni, kihívásként tekintettünk rá. De...de mielőtt kész lett volna, a prototípust ellopták. A mágia mindenkinek, akivel érintkezik, lassan elkezdi átalakítani a testét, de túl szabálytalan, ezért egy hét után, elmutálódik az alany. A lacryma-ba zártuk, hogy korlátozzuk, de sajnos, a Hold katalizátorként működik, így időleges átváltozások jönnek létre. Követtük a tolvajt, aki ebben a faluban hagyta a lacryma-t. Szegény falusiak, akiket becsaptak, át is változtak. Azzá a lénnyé, ami ránk támadt. De csak teliholdkor ilyenek. Az amúgy normális emberek, vérengző fenevaddá válnak. Ráadásul valaki, valamiért varázslattal folytonossá tette a teliholdat. Minden este telihold van! Azért próbáltam ellopni a lacrymat minden este, hogy felszabadítsam a falut és elpusztítsam ezt a szörnyűséget, amit teremtettünk!
~Ha jól értettem, akkor most az egész falu tele van azzal a lénnyel, amit előbb ütöttünk ki?!
~ Attól félek igen. És ha tényleg ez a helyzet, akkor hatalmas nagy bajban vagyunk!
~ De nálunk van a kristály! Probulus biztosan tudja, mit kell vele tenni!
Probulus arcáról már messziről is látszottak a bűntudat jelei. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem mit is lehetne tenni most, de láttam, hogy még nem végzett a mondandójával, így inkább türelmesen vártam a folytatást. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, de ekkor valami olyan történt, amire legkevésbé sem számítottam. Az a lény, amit pár perce győztem le mellettem termett, és kiharapta a zsebemből a lacryma-t. Egy pillanatig csak meglepetten bámultam, mivel az előbb szerzett égési sérüléseinek nyoma sem volt.
~Ez nem igaz! Hogyan a lehet ez? Az összes sebe nyomtalanul eltűnt! Ez a dög nem tud megpusztulni?
~Nem ez a fő gond! Éppen most készül lelépni a kristályunkkal!
Hogy idő előtt megállítsam, a láncommal utána csaptam, de mint aki megérezte a veszélyt, elugrott előle.
- Te jó ég! Utána! Csak úgy szabadíthatjuk meg a falut, ha a kristály elpusztul!
Ordította Probulus, majd egyszerre futásnak eredtünk a veszedelmes lény után.
~Azt hiszem, hogy csak most kerültünk igazán nagy bajba! Ha nem szerezzük vissza lacryma-t akkor véglege elveszett ez a kisfalu!
~Én inkább attól tartok, hogy a többi falusi is kijön, a házából vagy onnan ahol éppen van!
~Ugyan ez egy aprócska falu! Alig van négy utcája!
~Tudod még az egyikükkel is nehéz volt elbánni és ezt a falut lakják talán százötvenen is!
~Hát igen, az pech lesz, ha a többibe is belebotlunk!
Én és Probulus követtük a tolvaj lényt egészen egy földbe vájt odúig, ami a falutól talán egy kilométerre lehetett. Sok választásunk nem volt, ha meg akartuk menteni a falut, így nekivágtunk a baljóslatú odúnak…

Az odú átmérője talán hét méter is lehetett, csodaszép szabályos kor alakú volt. Egy pillanatra azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy egy fúró által készült. Szép lassan viszonylag nem túl nagy lejtéssel ereszkedett a föld alá. Sajnos azt nem láttuk, hogy mi van bentebb mivel, mert odabent korom sötét volt.
-Igaz ilyet még sosem láttam, de a lények természetüknél fogva gyűjtögető életmódot folytatnak. Valószínűleg ez az odú, ahova a táplálékot összegyűjtik.
Probulus-on látszott, hogy kicsit meg volt ijedve a gondolattól, hogy be fogunk menni az odúba. mindezek ellenére az önérzete erősebb volt, mint a haláltól való rettegése. Köpenye alól elővett lacrymát, amire ráfújt háromszor és az ragyogni kezdett. Így már a sötétség miatt sem kellett aggódnunk.
- Induljunk…
Probulus ment elől, hiszen nála volt a fényforrás, én csak követtem azt. Ahogy egyre bentebb merészkedtünk, úgy egyre mélyebbre is jutottunk. A minket körbeölelő kőfalakon érdekes, bár primitív barlangrajzok voltak. De nem is ez keltett rossz érzéseket bennünk, hanem az, hogy körülöttünk mindenfelé csontok, húscafatok, ürülék hevert. Hirtelen felerősödött az a szag, amit már a barlang bejáratánál is éreztem, de ez most egyszerűen már-már elviselhetetlen volt a számomra. Már a hányinger is megkörnyékezett.
Talán már tíz perce is lehetett, hogy elindultunk, mikor a lejtő megszűnt és vízszintesbe ment át. Egyszer csak egy zsákutcában találtuk magunkat.
„Kilenc éves korom óta utálom azokat az alagutakat, amikben zsákutca van!”
A kétségbeesett társamra pillantottam, majd egy kicsit jobban megnéztem magamnak az előttünk tornyosuló akadályt. Hamar feltűnt, hogy az előttünk lévő torlasz csak egy kőtömb, ami egyáltalán nem passzolt a barlang látványvilágához. Valószínűleg valami ajtószerűségként volt ott.
Úgy döntöttem, hogy kipróbálom az erőmet, és megpróbálom arrébb tolni. A vártnál egy kicsit nagyobb erőt kellett kifejtenem az arrébb görgetéséhez, de sikerült és az út rögtön szabad lett előttünk.
A helység ahová beléptünk, egy szobaféleségre hasonlított. Ez nem nagyon lepett meg, de annál inkább, akikre odabent bukkantunk. Sikerült az álmukból felébreszteni kettő mutánsszörnyeteget, habér ezek nem voltak akkorák, mint az, akivel a felszínen küzdöttem. úgy gondoltam, hogy ezek gyerekek lehettek, aminek felettébb nem örültem.
A két kis dög nyál csorgatva vicsorgott ránk, majd ránk rontottak. Probulus hátrébb szökkent, hogy helyet hagyjon nekem.
Időm már nem volt gondolkodni mivel, az egyik kis rémség már alig kettő lépésnyire volt tőlem, majd felém rugaszkodott. Röptében elkaptam a fejét és a társához vágtam, aki éppen felém tartott. Amíg a földön feküdtek észrevettem, hogy nem pontosan egyszínű a szőrzetük, amelyiket eldobtam annak egy árnyalatnyival feketébb volt a szőrzete.
Nem kellett nekik sok idő és újra talpon voltak, majd eltűntek a szemem elől és csak a csaholásukat hallottam. Akármerre néztem semerre sem láttam a kis ördögfajzatokat. Az utolsó pillanatban rádöbbentem, hogy ezek körbe-körbe szaladgálnak körülöttem olyan sebességgel, hogy még én sem látom őket, csak hallom. A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy a nadrágom egyik szára felszakadt, majd azt követte egy apró karcolás a bal karomon és utána csak egyre jobban szaporodtak a kisebb-nagyobb vágások a testemen.
Más kiutat hirtelenjében nem láttam, teleszívtam a tüdőmet levegővel, majd felkészültem, hogy kifújom azt. De a fújás előtti utolsó pillanatban az egyik dög beleharapott a vállamba, amire én fájdalmasan felordítottam. A másik kis dög pedig az egyik lábamnak esett neki a fogaival. A dupla fájdalomtól mozdulni sem tudtam, csak üvöltöttem, ahogyan a torkomon kifért. A két szörnyeteg semmi eshetőségre sem akart elengedni, így mikor már nem volt más lehetőség, lángokba borítottam az egész testem. Ennek következtében a két apró mutáns elengedett, majd vicsorogva tekintettek rám. A feketébbnek sikerül alaposan leperzselnem a szőrzetének egy részét.
Éreztem, ahogyan a mellkasomon végigfolyik a vérem, ami a harapás állttal okozott sebből csordogál. A lábszáramon tátongó sebből is megindult a vérem, ha jól éreztem. Ebben a helyzetben nem volt időm és lehetőségem megnézni őket, mivel két nagyon veszedelmes ellenféllel álltam szemben.
Most nem vártam, meg míg támadásba lendülnek a dögök, inkább én indultam meg feléjük és a hozzám közelebb esőt gyorsan állcsúcson is rúgtam, de ez alatt a másik már valahogyan már a hátamon termett és végigkarmolta azt. Válaszul, rögtön ha falnak szaladtam háttal és a hátamon kellemetlenkedő lény a falhoz passzíroztam, aki kínkeservesen felvonyított. A másik eközben még szédelegve próbált megtámadni, ezért természetesen közel nem volt olyan gyors, mint korábban. Ezt kihasználva odaszaladtam hozzá és elkaptam az egyik kezét és átlendítettem a fejem fölött, majd a földre csaptam vele. Az érkezése helyén egy aprócska kráter keletkezett. Mielőtt még megismételhettem volna az előző mutatványomat a társa már éppen felém repült és öklével éppen arcon talált. Az ütéstől hátravágódtam, és elterültem a földön. Mikor felnyitottam a szememet éppen a megperzselttel néztem farkasszemet, aki éppen készült kiharapni az arcomból egy darabot. Védekezésképpen magam elé kaptam a láncomat, és a dög sikeresen rá is harapott. A harapásában akkora erő volt, hogy a lánccal való találkozásakor pár foga ki is hullott. Erre az aprócska szörny meghátrált, én pedig gyorsan talpra ugrottam.
Meglengettem a láncomat, majd az arcára csaptam vele. A lánc ronda nyomot hagyott a képén, amiből hamar ki is csordult a vére. Eközben eszembe jutott a társa, de mire szétnézhettem volna az már felettem volt és éppen zuhant lefelé és készült fejbe vágni kihasználva az érkezésének erejét is. Még az utolsó pillanatban sikerült elugranom előle.
„Ez már nem játék! Ha így folytatom, akkor ezek ki fognak nyírni! De mit tegyek? Hiszen ezek gyerekek!”
A sebhelyes arcú felém szökkent, röptében kitárta felém a jobb karját és megpróbálta a karmait a szívembe mélyeszteni. Ekkor valami szokatlan dolgot éreztem a fejemben, valami olyasmi lehetett, mint megszületni, és közben meghalni. Megpróbáltam elvetődni a támadás elől, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Ott álltam egy helyben és türelmesen néztem farkasszemet a kis démoni lénnyel, aki éppen a szívemet készül átszúrni.
Mikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, olyan dolgok történtek, amikhez semmi közöm nem volt. Elkaptam a rondaság karját, majd a jobb karom lángba borult, a csapdába esett ellenségem kínkeservesen ordított fájdalmában. Bal kezemmel megragadtattam az ujjait és játszi könnyedséggel eltörtem neki mindet, egyszerre. Ekkor a rémség dobhártya szaggatóan felordított. Hogy elhallgasson még fejbe térdeltem úgy, hogy eszméletét vesztette, majd társa irányába dobtam. Olyan erővel dobtam a társa irányába, hogy csak a helység túlsó fala tudta őket megállítani. Hatalmasat koppantak mikor a falnak ütköztek. Türelmesen vártam pár pillanatot, de egyikőjük sem moccant. Odasétáltam hozzájuk és megnyugodtam, mikor észrevettem, hogy mindkettő lélegzik.
„Legalább mindketten éltek. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem!”
~Ace! Mond, ez mire volt jó? Ez a brutalitás abszolút felesleges volt!
~Van egy rossz hírem! Ez nem én voltam! Emlékszel még Jimmy-re akiről régen meséltem? Nos, ő elszabadult. És az a fura érzés az volt mikor teljesen átvette a tested feletti irányítást a beszéd kivételével, de most nem volt kedve megölni a kölyköket!
~Uram istenem! Pont most?! Még jó, hogy nem ölte meg őket!
Pár pillanatig csak halálra rémülve bámultam magam elé, és azon elmélkedtem, hogy mégis mekkora slamasztikában vagyok. És valahogy még úgy éreztem, hogy van lentebb is…

Probulus lassan előmerészkedett, de arcáról könnyedén leolvastam, hogy lelkében ismét feltámadt a félelem és a bizonytalanság. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen Jimmy gyorsan letette a védjegyét és én is összecsináltam volna magamat társam helyében. Először arra gondoltam, hogy elmagyarázom neki, hogy mégis pontosan minek volt szemtanúja, de erről hamar letettem, mert túl sok időt veszítettünk volna.
Egy kicsit jobban körbenéztünk a szobában és felfigyeltünk egy járatra, ami tovább vezet. A járat nem lejtett, de sokkal szélesebb volt, mint az előző. A kristály fénye el sem ért az oldalsó falakig. A falak mentén furcsa zöld gumókat találtunk. Gyomorforgató volt a zöld színük, váladékot termeltek és még, hogy a hideg is kirázzon lüktettek is. Minden egyes gumóban egy mutálódott falusi volt, akik látszólag aludtak. Először megfordult a fejemben, hogy ki kellene őket szabadítani abból a gusztustalanságból, de utána inkább elálltam az ötlettől, mivel fogalmam sem volt, hogy azzal jót tennék-e.
Ahogy tovább haladtunk ismételten egy ajtó-úttorlaszba botlottunk. Ezzel sem gondolkodtam sokat, odamentem hozzá és odébb toltam. A nagy erőkifejtésben viszont hirtelen fájdalom hasított a vállamba abba, amelyikbe az egyik kis görcs beleharapott.
Amikor a kő elgördült odabentről fény vetült ránk. Egy hatalmas terembe léptünk, és ami odabent várt minket rosszabb volt, mint amit vártam. A terem tele volt mutálódott falusiakkal. Tudtam, hogy már közel nem voltam olyan jó állapotban, mint kora este. Már egyikőjük kel is nehezen tudtam volna elbánni, de összeszedtem minden megmaradt erőmet, és felkészültem életem utolsó nagy csatájára. De furcsa módon egyikőjük sem készült támadni, mindannyian a terem falánál ültek lehajtott fejjel. Hamar észre is vettem, hogy mi is ennek az oka. A terem közepén egy kőből faragott trón állt. A trónon egy furcsa alak ült, érdekes ruhában tetszelgett, míg a fején csukja és maszk volt. Mellette, egy hatalmas kard volt a földbe szúrva, amely még nagyobb is volt, mint egy lovagi kard. Tudtam, hogy az ilyen kardok félelmetes fegyverek, ha hozzáértő kezekben vannak. Ezt még Arthur nagybátyám mondta.
Hirtelen felfigyeltem valami furcsa tárgyra a fickó kezében, ami nem más volt, mint a lacryma.
- Üdvözöllek, titeket. Remélem jól szórakoztatok az ide úton, mert most meg kell, hogy öljelek titeket…
És már nem is tétovázott tovább, felállt kezében tartva a kristályt, majd a kardját is magához vette és fenyegetően megindult felém, majd hirtelen megállt.
- Hé, haver hová készülsz maszkban? Talán álarcos bálba vagy csak ronda az ábrázatod?
Gondolatban, most jól fejbe vertem Ace-t, mert ez ő szurkálódása az, ami legkevésbé hiányzott. A maszkos ellenfelemre tekintettem, aki csak állt egy helyben és valószínűleg arra várt, hogy én támadjak. Hát rajtam nem is múlt, rohanni kezdtem felé és egy jobb egyenessel próbáltam telibe trafálni. Ám, ekkor az ellenfelem megmutatta, hogy mennyire gyors is valójában, játszi könnyedséggel kitért a támadásom elől, én pedig éppen, hogy meg tudtam állni a lábamon.
Ekkor már sejtettem, hogy ez nem lesz sétagalopp. Összeszedtem a legapróbb erőfoszlányaimat is, és támadásba lendültem. Előtte termettem és ütések sorozatával kezdtem támadni, de az átkozott olyan gyors volt, hogy az összes ütésem elől játszi könnyedséggel kitért. Hamar beláttam, hogy így nem megyek semmire, inkább felszökkentem a levegőbe, hogy lábam egy magasságban legyen a fejével, és könnyedén fejbe tudjam rúgni. De a rúgásomat könnyedén hárította az alkarjával, majd a kardjával felém sújtott. Hogy a támadás ne végezzen velem, felemeltem a jobb karomat védekezés képen. A félelmetes penge hirtelen megállt előttem, majd az ellenfelemre tekintettem.
A maszkos idegen megcsóválta a fejét, majd olyan sebességgel rúgott gyomorszájon, hogy én már csak a fájdalomra figyeltem fel és arra, hogy egyre távolodok tőle. Tőle meg lehetősen messze a földön csúszva álltam meg. Mikor megpróbáltam feltápászkodni először a pokoli fájdalomtól összerogytam. Tudtam, hogyha sokáig fetrengek, akkor hamar végem lesz, így újra megpróbáltam felállni. Hatalmas küzdelmek árán sikerült, de sikerült feltápászkodnom.
„Ez hihetetlenül erős! Ez ellen még talán makkegészségesen sem érnék semmit! De nem menekülök el! Inkább harcban meghalok, minthogy gyáva legyek egy pillanatra is!”
Mindkét karomat lángba borítottam és úgy támadtam. Ellenfelem az utolsó pillanatban eltűnt előlem. Rémülten nézelődtem mindenfelé, hogy mégis hová tűnt. De mire leesett a tantusz, hogy felettem van a magasban, már késő volt. Mikor felpillantottam, már csak a lábasa talpát láttam magam előtt…
Mikor felnyitottam a szememet ismerős látvány fogadott és el is csodálkoztam, hogy még életben vagyok. Valahogyan megint sikerült talpra állnom, és arra lettem figyelmes, hogy tőlem néhány lépésnyire az ellenfelem várakozik rám.
Ekkor rádöbbentem, hogy a mocsok csak játszadozik velem. Ezért hihetetlen dühös lettem. Elővettem a láncomat, majd az ellenfelem fegyverét vettem vele célba. A láncom rátekeredett a kardélre, majd rántottam egyet rajta. A kard meg sem állt a legközelebbi falig.
„Túl könnyű volt elvenni tőle! Ez nekem gyanús!”
Ám, ekkor már ellenfelem előttem volt és egy jobb egyenessel telibe trafált. A hihetetlen erejű támadástól egyenesen a kardja mellé csapódtam be. A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy a kard mellőlem eltűnt és éppen farkas szemet nézek vele. Gyorsan megragadtam a pengét és megpróbáltam azt megolvasztani, de akármekkora hőt fejtettem ki nem sikerült elérni a célomat. Gyorsan le is tettem róla és félre gurultam, hogy biztonságban fel tudjak állni. Mihelyst felálltam már támadtam is az ellenfelet. Jobb- és balegyenesek egész garmadáját indítottam meg felé, de egyikkel sem találtam el. Az átkozott mikor megunta az egészet, hátradőlt az ütések elől és állon rúgott. A rúgás olyan erővel talált el, hogy felrepültem a magasba és onnan, mint egy darab kő lezuhantam és a földbe csapódtam, egy krátert létrehozva.
A fájdalmaimmal mit sem törődve talpra ugrottam és a portenger álcáját kihasználva, támadtam meg az ellenfelemet, aki éppen háttal volt nekem. Ám, valahogyan mégis észrevett és az utolsó pillanatban megfordult, majd röptömben felém csapott a kardjával. A támadása végigvágta a mellkasomat és az egyik combomat is. Pokoli fájdalom hasított belém a sebek mentén, fájdalmamban összerogytam a földön és csak vergődtem. Már erőm sem volt ahhoz, hogy felálljak.
Perceken keresztül csak ordítoztam a fájdalomtól, majd mikor már valamennyire sikerült megszoknom a pokoli kínt, megpróbáltam felállni, hogy folytassam a harcot. De az ellenfelem ezt nem engedte, a földnek szegezett és készült lesújtani rám. Én még az utolsó mentsváramhoz folyamodtam, lángba borítottam az egész testemet. A maszkos idegen, hogy mentse magát hátrébb ugrott. Én pedig ezt kihasználva felálltam, hatalmas kínok között, de erőm ekkor már nem volt, hogy tovább fent tartsam a tüzem. Már mindenem kezdett remegni, a látásom egyre homályosabbá kezdett válni.
Az ellenfelem hirtelen felém rontott, én megpróbáltam védekezni, de esélytelen voltam. Az átkozott fegyverével átszúrta a jobb vállamat és a falnak szegezett. A vállamba ekkor olyan fájdalom hasított, amihez képest az előző semmiség volt. Ám ordítani már nem volt erőm, erőtlenül „álltam” szemben az ellenfelemmel. Tudtam, hogy most jött el az én utolsó percem.
Az idegen kihúzta kardját a vállamból és készült lesújtani rám a végzetes csapásával…

Behunytam a szememet, és rögtön megzáporoztak az emlékképek a nem szokványos életemből, aminek elérkeztem a végállomásához. Erőm már nem volt, hogy mentsem a bőröm. Már a falnak dőlve is alig tudtam megállni a lábamon.
~Ilyenkor vajon merre vagy Jimmy?
~Sajnálom, hogy így alakult.
Fülemet ekkor gyors léptek, majd valami üvegféle összetörésének zaja ütötte meg. A csapás, ami végzett volna velem még mindig nem érkezett meg. Hogy megtudjam, mégis mi folyik körülöttem, kinyitottam a szememet, majd felnéztem.
Különös látvány fogadott. Előttem állt Probulus és a maszkos ellenfelem. Társam kezében valami furcsa szerszám volt, míg a lacryma szilánkjai a levegőben úsztak, míg azok el nem párologtak. a maszkos férfi dühösen felkiáltott, de a hangjából ítélve fájdalmai is lehettek. Probulus felé fordult és gondolkodás nélkül hasba szúrta. Épp húzta volna ki, mikor barátom ráfogott, a fegyverre, ami immáron benne volt. Csodálkoztam a látottakon, a maszkos idegennek könnyedén ki kellett volna tépnie a fegyverét a párduc-ember karjaiból, de a kristály szétrobbanása után a testéből vörös fénycsíkok szállingóztak ki, és látszólag nehezen is állt a talpán.
Ekkor hatalmasat dobbant a szívem, légzésem újra erőteljes lett és már a sebeiből áradó fájdalmak sem kínoztak annyira. Tudtam, hogy most ismét érkezik Jimmy, most még kifejezetten örültem is neki, az előző alkalommal ellentétben. Próbáltam volna mozogni, de Jimmy megint teljességében átvette a testemet.
~Tudod mekkora egy aljas szemétláda vagy te? Ilyenkor tudsz jönni, mikor már az ellenség éppen, hogy áll a lábán?
Válaszul csak annyit kaptam, hogy az ép vállammal nekimentem az ellenfelemnek, aki ettől hátraesett eközben a kardja kifordult a kezéből. Felállni már igen nehézkesen tudott talán, úgy ahogyan pár perce nekem ment. Megvártam, amíg felállt és utána lángba borítottam mindkét kezemet és úgy támadtam ellenfelemre. Ő még megpróbál rám megelőző csapásokat mérni ütésekkel és rúgásokkal, de ezek vagy túl gyengék voltak, vagy túl lassúak és én kikerültem őket. Mikor már szinte a leheletét is éreztem az arcomon megragadtam az alkalmat, teljes erőmből a gyomrába öklöztem. A maszkos fájdalmasan felnyögött és a találat helyére kapta a két kezét. Nem kegyelmeztem neki ennyivel, egy bal horoggal állcsúcson találtam olyan erővel, hogy a magasba emelkedett. Amíg ő a levegőben volt, előkaptam a láncomat és a nyaka felé csaptam vele. Láncom rátekeredett a nyakára, és annak segítségével a földre rántottam olyan erővel, hogy egy jókora kráter keletkezett ott ahol földet ért. Ennyivel még közel nem szándékoztam befejezni. felé rohantam, majd a magasba szökkentem, egy hihetetlen erejű ütéssel készültem eltalálni a képét, de ő az utolsó pillanatban még félre gurult, és kirúgta a lábaimat. Rám vetette magát és bokszolni kezdte az arcomat. Az ütései nem voltak valami életerősek, és meglehetősen lassan is követték egymást. Felnevettem az egészen, majd megragadtam a két karját. Játszi könnyedséggel lelöktem magamról, és mikor készült feltápászkodni nekifutásból fejbe rúgtam. Meglepődésemre még mindezek után is volt ereje felállni és futni a kardjáért, habár mindez meglehetősen lassú volt.
~Jimmy! Elég lesz már ebből! A lacryma nélkül elszállt minden ereje, ne játssz vele tovább! Intézed el!
Jimmy szokásához híven most sem válaszolt, csak futni kezdtem a célpontja felé. Mikor utolértem megragadtam a különös ruhájánál és magamhoz rántottam. Még ideje sem volt felfogni, hogy mi történt vele, mivel a pillanat töredéke alatt a fejét száznyolcvan fokkal elforgattam. Az immáron hátrafelé néző élettelen testet elrúgtam magamtól, és ekkor újra visszanyertem a testem feletti irányítást. Nem gondolkodtam sokat, hogy mit csináljak, azonnal Probulus-hoz siettem…

Miközben társam felé tartottam, a szemem sarkából láttam, hogy az ellenfelem testén a ruha összeesik. Mikor odaértem Probulus-hoz láttam, hogy szörnyű fájdalmai vannak, hiszen a kard teljesen átdöfte. Vért köhögött fel, a szemei jobbra és balra cikáztak, mintha keresett volna valamit, amit nem talált semerre.
A mutánsok, akik a terem falánál ültek és vártak valamire, azok most lassan visszaváltoztak emberré. Látszott rajtuk, hogy fogalmuk sem volt róla, mégis mi történt velük. Értetlenül tekintettek rám, egymásra és a furcsa helyre. De még mielőtt bármi más történhetett volna, a föld rázkódni kezdett. Az egész barlangrendszert átrázta a rengés, aminek következtében a falak homokja és sziklái omladozni kezdtek.
A falusiak pánikba esve a kijárat felé kezdtek rohanni. Én is éppen kezdtem volna menekülni, de ekkor eszembe jutott, hogy Probulus valószínűleg egyedül nem tud járni. Nagy dilemmába estem, hogy mit is tegyek.
„Az egész barlangrendszer mindjárt összeomlik! Probulus egyedül nem tud járni. Engemet pedig a sérüléseim alaposan visszahúznak. De nem hagyhatom a barátomat itt meghalni! Ki fogom vinni! Vagy legalább is megpróbálom!”
Nem is vesztegettem tovább az időmet, Probulus-t a hátamra kaptam és elindultam vele. A plafonról hullott ránk a homok, mögöttem pedig hallottam, ahogyan a sziklák csapódnak be. Nem volt könnyű haladnom, mivel a korábbi harcok szinte minden energiámat kiszívták belőlem és Probulus is a hátamon volt. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy a lábamon nem volt komoly sérülésem, csak apró karcolások illetve egy harapás nyomocska, a combomra szerzett vágás közel nem volt olyan vészes seb, mint a fájdalmak alapján vártam volna. Így nagyjából stabilan tudtam haladni célom felé, ami most a felszín volt.
Az első alagútban, ami a nagyterembe vezetett, alig láttam valamit, szinte már becsukott szemmel haladtam, és az emlékezetemre támaszkodtam. Egyszer csak mögülem hatalmas porfelhő érkezett, ezt annak tudtam be, hogy a nagyterem teljesen beomlott. Mögöttem a sziklák továbbra is záporoztak illetve dülöngéltek, volt olyan is, ami már-már súrolta, olyan közel volt. Testemen már meglehetősen vastag homokréteg borította és még csak éppen, hogy megpillantottam azt a termet, amiben a két kölyökkel harcoltam.
Mikor beértem a helységbe, a két kölyöknek nyoma sem volt. Arra gondoltam, hogy ők is kimenekültek vagy valaki a felnőttek közül kimenekítette őket. Gyorsan masíroztam végig a termen, de mikor a kijáratához értem egy szikla zuhant elém. Összeszedtem minden megmaradt erőtartalékomat és lángba borított lábammal kétfelé rúgtam az úttorlaszt. Valahogyan átügyeskedtem magamat rajta, de még csak ekkor jött a feketeleves.
Az út elkezdett emelkedni, ez alaposan lelassított. Tudtam, hogy itt egy pillanatra is megállok vagy hibázok végem, mivel a sziklák szinte már időzítve csapódtak be mögöttem pár arasszal. Szerencsémre még valahonnan kerítettem annyi erőt, hogy tudjam tartani a tempómat és a megfelelő irányt.
Már csak pár lépésnyire volt a felszín mikor már nem bírtam tovább és hasra estem, utolsó erőfoszlányommal még feltaszítottam Probulus-t és átfordultam a hátamra, hogy lássam mégis melyik szikla fog velem végezni. Rögtön két kisebb is zuhant felém, behunytam a szemem és vártam a megváltó halállt. Várakozásaimmal ellentétben nem érkezett meg, vagy teljesen más volt, mint én azt elképzeltem. Síri csend volt körülöttem, semmit sem láttam és mozogni is alig tudtam.
„Ez most vajon a túlvilág? Vagy még élek? Mégis mi történt? Mi a fenének csuktam be én a szememet?”
Pár percig csak magamban elmélkedtem, hogy most mégis mi történhetett. Erről a helyzetről eszembe jutott mikor Sagat barlangjában voltam egyedül jó pár hónapon keresztül. Az elmélkedésemet hirtelen megzavarta valamiféle különös zaj. Legjobban arra emlékeztetett mikor ásnak a földben. A hangok egyre jobban felerősödtek, és később már emberek kiabálásának hangját is felismertem. Már tudtam, hogy életben vagyok és csak egy homok és szikla koporsóban fekszem.
„Mekkora mázlista vagyok! Valahogy úgy zuhanhattak a sziklák, hogy nem nyomtak agyon! Vagyis inkább pontosan mellém eshettek és így azok a nagyobbaktól megvédtek, a homok pedig így nem tudott teljesen betemetni! Talán a szerencse gyermeke vagyok?”

Éreztem, hogy hamarosan elérnek hozzám és szabad leszek. Reménykedtem, hogy Probulus is megúszta az egészet és még időbe ki fogunk szabadulni még mielőtt sebeink végeznek velünk. Kiáltani akartam, hogy jelt adjak magamról, de már minden erőtartalékom elfogyott. Akármennyire is kerestem magamban a rejtett energiatartalékaimat, már nem találtam egy cseppet sem. Habár nem is csodálkoztam, ezen az éjjelen felhasználtam az összeeset. Az oxigén pedig kétségbeejtően fogyni kezdett, már egyre jobban közeledtem ahhoz, hogy megfúljak.
„Nem, nem, nem! Így nem érhet véget, hiszen minden összejött eddig! Most már nem halhatok meg! Főleg nem így! Ki kell bírnom!”
Hirtelen megszédültem, és forgott velem az egész világ és aztán megérkezett, amit abszolút nem hiányoltam. Sötétség a sötétségben.
Mikor újra felnyitottam a szememet, a fény majdhogynem égette a retinámat, pár percbe is beletelt, míg megszoktam. Minden apró porcikám fájt, erőtlen voltam.
Jobban szemügyre vettem, hogy hol is vagyok és örültem a látottaknak és az érzeteknek. Kényelmes, puha, fehér, tiszta ágyban feküdtem, egy kellemes kis szobában. Megpróbáltam felülni, rettenetes gyenge voltam, de valahogyan mégiscsak sikerült. Az összes sebem be volt kötözve, mindegyik szépen le volt ápolva. Az első mutánstól kapott karmolás nyomok különösen érdekeltek, hiszen azok biztosan maradandóak lettek, és érdekelt, hogy hogyan fog állni. Elvégre mégiscsak végig fog kísérni az életem hátralévő részén. Mindenem a szobában volt, kivéve az egyik legfontosabb holmim, ami nem más volt, mint a gitárom. Akárhol néztem sehol sem láttam.
Hirtelen egy lányka nyitott be az ajtón. Szemmel láthatólag megörült, hogy felébredtem. Rögvest hozott ételt és innivalót, majd megkérdezte, hogy mire van szükségem. Én természetesen mondtam, hogy örülnék, ha a gitáromat idehozná, és ő rögtön egy mosolyt követően sarkon fordult és kilépett a szobából. Az ajtót olyan óvatosan csukta be maga után, hogy alig lehetett hallani azt.
Pár perccel később már ismét a kezemben volt a kedves kis gitárom. Neki akartam fogni a dal megírásának, amit még nem is olyan régen kezdtem volna el, de közbejött ez a kis kaland. Bármilyen akkord lefogása nélkül megpengettem a hangszert, de az már megint el volt hangolódva.
„Ilyen nincs! Hogyan hangolódik el ez állandóan? Most nem esek neki behangolni, nem igazán van hozzá hangulatom!”
Félretettem a gitáromat és megpróbáltam felállni az ágyról. Eleinte még az állás is nehezen ment, de a falusiak szerető gondoskodásának köszönhetően, és persze a szívósságomnak, pár óra után már meglehetősen könnyen ment a sétálás annak ellenére, hogy miken mentem keresztül.
Megtudtam, hogy a szomszédos szobában Probulus fekszik és már ő is túl van az életveszélyen. Sokat nem is gondolkodtam, hamar úgy döntöttem, hogy átmegyek, megnézem a frissen szerzett tudós barátomat. És ha olyan állapotban van, megkérdezem, hogy mi a fene lehetett az odalent, mert nekem lövésem sem volt róla, hogy mit vághattunk odalent tönkre…

Probulus sérülése eléggé komoly, de azért egész szépen gyógyulgat. Már képes vendégeket fogadni és nagyon megörül neked mikor meglátogatod végre. Annak meg még jobban, hogy barátként viselkedsz vele. Egy kicsit meg el is érzékenyül egy pillanatra. Mikor rákérdezel, hogy mi történhetett odabenn, elgondolkodik.
-Nos, az igazat megvallva én magam sem tudom, hisz semmi olyat nem tettünk ami miatt ez történhetett volna. Bár van egy nagyon apró sejtésem...
Pár pillanatra elhallgat, csak akkor folytatja ha rákérdezel
...az alak. Aki a lacrymat a falusiaknak adta...lehetséges lenne, hogy ő nem akarta, hogy túléljük?
Ez után hamar elterelte a szót vidámabb dolgokra.
Hamarosan ő is felépült, a falusiak előtt tisztázódott a neve, te viszont nem teljesítetted a küldetésed. Mivel a kristály megsemmisült, így elbuktad a feladatot. Már épp indulnál vissza a klánházba szégyenszemre, üres kézzel, mikor egy ismerős férfi, a falu elöljárója, Drull lép eléd.
-Lassan a testtel mágus! Megmentettél minket! Habár a megbízásért nem fizethetlek ki, így fogadj el tőlünk egy kis baráti hálapénzt.
Majd kezedbe nyom egy zacskó gyémántot, melyben a nyolcvanezres jutalmad csilingel vidáman. Úgy döntesz, akkor ideje hazaindulni. Ahogy eléred a falu határát, az egyik háznak támaszkodva Probulus vár. Most azonban nem köpenyében, hanem mágus gúnyában, hátán zsákkal.
-Ez igaz eléggé kellemetlen helyzet -kezdi kicsit szégyenlősen -de úgy gondoltam, hogy mi lenne ha... szóval ha csatlakoznék hozzád. Nem akarok visszamenni az országomba, ahol képesek ilyen szörnyűségeket tenni a hatalomért, inkább segíteni szeretnélek utaidon, hisz te is segítettél nekem, nem is kicsit!
Arca elszánt, és nagyon szeretne veled tartani.
Ha elfogadod, ha nem a záróakkordod következik. Írd le a hazautad (egyedül vagy újdonsült társaddal) és egy kis utóhangot!