Magánküldetés: A rejtélyes ládika

A kis kémkedős kalandom után jólesően nyugalmas napok következtek. Pihengettem, Mei-jel traccsoltunk és járkáltam a városban. Egyik nap, mikor elmélyülten lötyögtettem poharamban az ebéd utáni sörömet a társalgóban, egy kéz nehezedett a vállamra. Felnézve Chronaios mester komoly arcával találtam szemben magam, aki aztán helyet foglalva velem szemben és a maga megszokott, vontatott módján beszélni kezdett.
- Sarumi! Nagyon meg voltam elégedve veled, ahogy a múltkori feladatot elvégezted. Végig higgadt maradtál és jól tudtad kihasználni a mágiád adta adottságaidat. – szabadkozni kezdtem volna, de felemelte a kezét, és folytatta. – Éppen ezért ismét egy fontos feladattal bíználak meg! Remélem, nem utasítod vissza! - azzal egy cédulát nyújt át, melyen egy felhívás olvasható.
"Tisztelt Mágusok/ Zsoldosok!
Én, Throchanar Mosley, felhívást intézek hozzátok. Magnóliából indulna egy karaván Shirotsuméba, és szükségem van képzett emberekre, akik biztosítani tudják az áru épségét az út alatt. Szolgálataitokat munkátoknak megfelelően honorálom. Jelentkezzetek bátran
Magnóliai HalfCocor hotel Bar, 3. lakosztály, T. Mosley.”
Mikor elolvastam a felhívást kérdőn néztem a mesterre, aki látva, hogy végeztem magyarázatba kezdett.
- Abban a szállítmányban van számomra egy nagyon fontos dolog, egy szénfekete doboz, aminek feltétlenül és biztonságosan meg kell érkeznie hozzám. Nem kell róla többet tudnod, de egyet jegyezz meg: senkinek, érted Sarumi, senkinek nem szabad kinyitnia azt a dobozt. Érintetlenül kell elhoznod nekem. Küldetésed sikerén egész céhünk hírneve forog kockán! Ne okozz nekem csalódást! – néz a szemembe halálos komolysággal.
Nagyot nyeltem, mert igen megtisztelőnek éreztem, hogy mesterünk pont az én kis semmi személyemet találta méltónak erre a feladatra, de egyben a súlyát is éreztem.
- Természetesen vállalom és örülök, hogy engem tiszteltél meg ezzel a feladattal! – válaszolok én is a megfelelő komolysággal. – Nem fogsz csalódni bennem!
- Rendben van Sarumi! Bízom benned! – jelenik meg egy halvány mosoly Chronaios ajkain. – Akkor eredj, készülj az útra, hogy mielőbb csatlakozhass a kísérő csapathoz.
Így hát gyorsan felfutottam a szobámba, összepakoltam egy pár holmit az útra és a vonatállomásra mentem. Amíg a vonat Magnóliába nem ért, volt időm elgondolkozni, hogy vajon miért én kaptam a céhünket is ennyire érintő feladatot, de nem jutottam sokra vele.
Leszállva a vonatról elkaptam egy helyi hordárt és útmutatást kértem tőle, hol találom a HalfCocor hotelt. Miután kellően informáltnak éreztem magam elindultam a megadott címre és kisebb gyalogtúra után mát ott is találtam magam a szálloda előtt. Belépve a hűvös épületbe a recepcióshoz ballagtam.
- Throchanar Mosley urat keresem.
[i]

- Lássuk csak, milyen küldetések vannak most? Nem… nem… nem… ez sem tetszik. – motyogtam, miközben a papirosokat futottam át a táblán. – Na! Ez már egészen jól néz ki:

"Jutalom: 75.000 gyémánt

Sürgősen szükségem lenne egy mágus szolgálataira! Egy mágikus tárgy eltulajdonítása szükségeltetik. További részleteket személyesen. Találkozási pont: Magnolia, Sciliora tó, a nagy bükkfa árnyéka alatt. Jelszó: Anonymus."

- Egy kis lopás mi? Könnyűnek tűnik. Ez jó lesz, elvállalom. – Ezután levettem a felhívást a tábláról, és elraktam a zsebembe. – Akkor irány Magnólia!
Beletelt némi időbe, míg meg tudtam állapítani, hogy hol is vagyok, miután leszálltam a léghajóról. Elővettem a zsebemből a térképemet, és elkezdtem nézegetni a feltüntetett utakat, hogy hogyan is juthatok el Magnóliába, a küldetés ugyanis onnan indulna.
Nagyjából fél órás gyalogos keresés után ráakadta az útra, melyet kerestem, és azon haladva elértem az Onibus városi vasútállomásra. Mindez nagyjából újabb két órámba telt.
- Azért kíváncsi vagyok, hogy milyen tárgyat kellene ellopni. – gondoltam magamban. Miután az állomásra megérkeztem, azonnal jegyet váltottam a következő vonatra, mely Magnóliába tartott. Nem sokkal a vonat indulása előtt értem oda, így szinte nem is kellet várnom. Nagy szerencse gondoltam. A vonattal átrobogtam Magnóliába. Mikor megérkeztem, ismét a jó öreg térképhez kellett, hogy forduljak. Ezúttal Magnólia térképét tanulmányoztam, és megkerestem rajta a Sciliora tavat. Kicsit el is tévedtem, de minden nehézség ellenére megtaláltam célomat. Kissé elhagyatott helynek tűnt. Egy gyors körbepillantás után meg is találtam a bükkfát, melyről a felhívás szólt. Odasétáltam, hogy megbizonyosodjam róla, hogy valóban ez az a hely, ahova jönnöm kellett. A fa alatt egy csuklyába és köpenybe burkolózott egyén várakozott.

Bal lábbal keltem ma reggel. Nem tudtam mit csináljak így leugrottam a közeli kocsmába. Mikor oda értem láttam egy rejtélyes embert aki felrakta a kocsma küldetéstáblájára az új megbízást. Mindenki gyorsan köré gyűlt, de hamar szét is oszoltak. Sokak szerint unalmas, sokak szerint túl könnyű volt a feladat így valójában senkit se érdekelte, kivéve engem. Miután nem volt egy túl jó reggelem, egy ilyen küldetés jó lazítás lenne számomra. Letéptem a küldetést a falról, jelezve, hogy ez az én, és csakis az enyém, és más kocsmai fazon nem kaparinthatja meg. Miközben mentem a következő találkozási pontra, HalfCocor hotel Bar, 3. lakosztály, T. Mosley még egyszer átfutottam a levelet ami a következőt írta:

"Tisztelt Mágusok/ Zsoldosok!
Én, Throchanar Mosley, felhívást intézek hozzátok. Magnóliából indulna egy karaván Shirotsuméba, és szükségem van képzett emberekre, akik biztosítani tudják az áru épségét az út alatt. Szolgálataitokat munkátoknak megfelelően honorálom. Jelentkezzetek bátran!"

Egy hosszadalmas utat követő ismét hosszadalmas keresés után, meg is találtam azt az épületet amit kerestem, mégpedig a HalfCocor hotelt. Mikor beléptem az épületbe egy fiatal leányzó pont ugyanazt az urat kereste, mint én így hát elindultam felé, hogy biztosra vegyem, hogy egy a szándékunk...

Alig értem oda a lányhoz, mielőtt messziről odakiáltottam volna egy alacsony, kopasz, kövér férfival kezd társalogni, aki nagy valószínűséggel T. Mosley úr. Közelebb léptem és kihallgattam a beszélgetést. Ekkor óvatosan elindultam T. Mosley úrhoz. Kegyetlen tekintettel nekem szegezte a következő kérdést:
- Szeretne valamit?
Miután tudtam már, hogy kivel van dolgom és az ő oldalán állok a következőképpen felelek:
- A küldetés miatt jöttem, hogy segítsek az árú elszállításában.
Rosszat sejtve válaszol:
- És miből gondolnám, hogy nem azért jött, mert el akarja rabolni az árut?
Ekkor egy műmosollyal, de annál kellemetlenebbül szólaltam meg:
- Azért vállaltam el a küldetést, hogy segítsek az áru szállításában, és eszem ágába se lenne akármi ilyesmit tenni.
Ekkor Mosley úr elmosolyadva felém nyújtotta kezét és így szólt:
- Trochanar Mosley, szolgálatodra fiú. Talán zsoldosnak akarsz állni?
Gyors választ adtam:
- Rammus Traidorasnak hívnak és a mágiával foglalkozom.
- Örömöt lelnék ha segíthetek önnek és a karavánnak a biztonságos kiszállításában.
Ekkor Mosley úr elmosolyodott.
Megpillantottam Mosley úr mellett álló szótlan leányzót, és eldöntöttem, hogy bemutatkozok neki is:
- Üdvözletem, mint ahogy halhatta engem Rammus Traidorasnak hívnak.
- Ha nem lenne probléma megkérdezhetném magácskát hogy hívják?
A lány a következőképpen válaszolt:
- Szia! Az én nevem Sarumi Toro, a Titan Nose klánból.
Ekkor Mosley úr egy "kövessetek"-et intve elindult a díszes lépcsőn felfele, így hát kénytelenek voltunk követni őt. Mosley pár lépcsőfok után látszólag kezd fáradni, amit persze szavakban is kifejez:
- Ezt... nemh nekem találtákh ki...
Mikor felértünk, liheg és vár egy keveset, hogy továbbmehessünk. A hármas számú lakosztálynál azonban megállt, elővette a kulcsát és csillogó szemekkel, hogy végre nem kell sétálnia kinyitotta az ajtót. A helyiség nem túl nagy, de jó ízlésre vall a berendezése, amit úgy gondoltam jobb ha nem csodálok meg, mivel akkor van esély rá, hogy nem figyelnék az úr mondandójára.
Odamegy a minibárhoz, tölt magának egy whiskey-t és mielőtt ő maga leülne megszólal:
- Foglaljanak helyet, és kezdjük is el!
Miután kényelembe helyezte magát és elkezdte közölni a küldetés részleteit:
- Holnap reggel egy kisebb karavánt indít útnak a társaságom, ami értékes vagyon tárgyakat szállít Shirotsuméba. Jövő héten nyitjuk meg a Mágia története című tárlatunkat a Shirotsumei múzeumban A feladatotok egyszerű. Gondoskodnotok kell róla, hogy minden értéktárgy biztonságban elérje a célállomást. Rajtatok kívül még harminc zsoldos fogja kísérni a szállítmányt, így biztos, hogy nem lesz semmi baj. Kisasszony, Chornaios mester küldeménye is az egyik szekéren lesz.
Ekkor megáll és, mint egy atléta aki aranyérmet nyert lenge mozdulattal végigtörölte homlokát és folytatja:
- Az indulás holnap reggel nyolckor lesz a főtéren, ne késsenek. Fizetés a munka elvégezte után esedékes.
Ekkor elővesz egy kulcsot a zsebéből leteszi az asztalra és megszólal:
- Sajnálom, nem számítottam rá, hogy két mágussal bővül ki a csapatunk, ezért nézzék el nekem, hogy csak egy szobát béreltem ki. A 14-es szoba a maguké.
Lassan odafordulok Sarumi Torohoz, aki semmi akadályt nem látva felkapja a kulcsot.
- Majd csak megoldjuk valahogy! Jössz?
Kedvesen rábólintottam:
- Ha nem az utcán kell aludnom akkor mindegy, hogy hogyan oldjuk meg.
Ekkor egy meglepetéssel teli választ kaptam:
- Remélem nem egy elpuhult kisfiú vagy, aki nem bír ki egy éjszakát a földön?
- Az egyik takaró a tiéd lehet!
- Én sokat utaztam, ezért aludni fogok, az tuti! Ha te még mész valahová, csak nyugodtan, de kérlek lehetőleg ne ébressz fel, elég morcos tudok lenni.
Nehezemre esett eldönteni, hogy egy szobába vagy egy harcmezőn vagyok így a következővel álltam elő:
- Mivel a franciaágy direkt két embernek lett kitalálva, osszuk el a helyet!
Ekkor megfogtam egy minibárt, egy éjjeliszekrényt és az ágy közepére raktam őket.
- Megteszi?
A következő választ kaptam:
- És hol alszunk? Elég szűkös lesz a hely a bútoroktól.
Fáradtan a következőképpen válaszoltam:
- Ez a hely bőven elég egy embernek, szóval szerintem ez egy jó ötlet, de ha te tudsz egy jobb ötletet ahol én legalábbis az ágyon alszom akkor nekem az is megfelel.
- Hát, ha neked így kényelmes lesz, akkor tőlem...
Egy esti zuhanyzás után elfoglaltam az ajtó felőli oldalt. Másnap reggel elég korán ébredtem. Sarumi még aludt ezért gyorsan összepakoltam a dolgaimat, levittem a recepcióshoz, vettem egy csomag pisztáciát és kimentem a főtérre. Közben hozták a szekereket. Én kényelmesen nekidőltem az egyik szekér oldalának és vártam amíg Sarumi lejön. Elég sokat kellett várnom...

Percekig álltam ott, és vártam, hogy történjen valami. Majd a csuklyás alak megszólított mély dübörgő hangon:
- Grimmoire Heart? – kérdezte tőlem az alak gyanakvóan.
- Igen. – válaszoltam röviden. Majd hirtelen eszembe jutott a felhívás szövege, és sietve hozzátettem a jelszót: Anonymus.
A csuklya alól már egy kicsit ki tudtam venni az arcát, ami arra engedett következtetni, hogy egy férfi. Továbbra is bizalmatlanul beszélt velem, ami a sötét céhek és megbízóik között teljesen megszokott jelenség, de a jelszó hallatán már rátért a lényegre.
- Rendben van. Mi nem találkoztunk és nem láttál engem. Ha elfognak, nem tőlem kaptad a megbízást. – mondta halkan és határozottan. Én biccentettem a fejemmel, és hozzátettem:
- Rendben van, megértettem.
Miután nyugtáztam az első utasításait, folytatta a feladat ismertetését:
- Holnap reggel nyolckor indul a főtérről egy karaván. Három szekér fogja alkotni. Számodra a második szekér a lényeges, a középső. Azon utazik a feladatod tárgya. El kell lopnod, mielőtt eléri a célját, és el kell pusztítanod. Nem kerülhet a Mágus tanács kezébe. Nem bukhatsz el.
- Világos. A középső szekér a célpont. És mi lenne az a tárgy, ami a szekéren utazik?
- Egy egyszerű fekete dobozt, vagy ládikót, ahogy tetszik. Könnyen fel fogod ismerni. Többet nem kell tudnod. A jutalmad megkapod, ha elvégzed a feladatod. Ne keress, majd én felkereslek.
- Megértettem.
Ahogy ismét nyugtáztam, hogy felfogtam a parancsait, hirtelen vastag, a szem számára átláthatatlan köd telepedett a tó köré. Hiába is próbáltam, nem láttam semmit. A köd mindössze néhány másodpercig borított be, majd olyan hirtelen, ahogyan jött, el is tűnt.
- Különös. – gondoltam magamban. Mivel a megbízó eltűnt, én pedig már tisztában voltam a feladatommal, jobbnak láttam, ha odébb állok. Mikor már majdnem kiértem a tavat körülvevő parkosított területről, az égre felnézve észrevettem, hogy a felhők egyre jobban tornyosulnak felette.
- Nem ártana valami szobát kivennem, mert még a végén bőrig ázok. – jegyeztem meg magamnak halkan. A városban sétálgatva az első utamba eső fogadóba betértem, és azonnal a tulajhoz léptem.
- Üdv!
- Jó estét Uram! Mivel szolgálhatok?
- Egy szobát szeretnék ma éjszakára.
- Természetesen. Azonnal adom a kulcsokat.
Miután megegyeztünk az árban, és a tulaj megmutatta a szobámat, még visszamentem a kocsmába, és megittam egy korsó sört, és hozattam magamnak vacsorát is mellé, majd lefeküdtem, hogy kipihenjem magam a holnapi küldetésre. Másnap, már kora reggel elmentem a főtérre, hogy nehogy szem elől tévesszem a karavánt, melyet meg kell majd támadjak.

Míg várok a recepciós válaszára, egyszer csak egy alacsony, kövér és kopasz emberke lép mellém és alaposan végigmérve megszólít.
- Megtaláltad. Ha nem tévedek, ön az a mágus, akit a nagy tiszteletben álló Chronaios mester küldött a segítségemre. - mosolyodik el, majd folytatja - Én vagyok Mosley, és örülök, hogy rendben ide ért - nyújtja felém a kezét. - Ön nyilván Sarumi, ha jól sejtem. Nem mondom, igazán szemre való teremtést küldött a céhed. Kérlek, kövess az irodámba - int, majd húsos lábaival elindul a lépcső felé, aztán hirtelen megtorpan, és szemügyre veszi az egyik közeledő, ifjú férfiút. Homlokán mély ráncok jelennek meg, majd a fiúhoz fordul.
- Szeretne valamit? – vonja kérdőre az idegent.
- A küldetés miatt jöttem, hogy segítsek az árú elszállításában. – feleli az addigra hozzánk érkező fiú, amire fel is kapom a fejem és alaposan szemrevételezem. Lila haj, ugyanilyen színű szemek, ruházata a fekete-fehér színeket helyezi előtérbe, és ami még feltűnő, hogy a jobb kezén egy fehér, bal kezén egy piros bandázst visel.
- És miből gondolnám, hogy nem azért jött, mert el akarja rabolni az árut? – vonja fel kérdőn a tekintetét a megbízóm.
Erre a fiú félrehúzott szájjal elmosolyodott, és vontatottan szólalt meg:
- Azért vállaltam el a küldetést, hogy segítsek az áru szállításában, és eszem ágába se lenne akármi ilyesmit tenni.
Mosley úr még egy darabig vizslatta a srácot, de aztán elmosolyodott és a kezét nyújtotta.
- Trochanar Mosley, szolgálatodra fiú. Talán zsoldosnak akarsz állni?
- Rammus Traidorasnak hívnak, - adott gyors választ a fiú, - és a mágiával foglalkozom. Örömöt lelnék, ha segíthetek önnek és a karavánnak a biztonságos kiszállításában.
A srác aztán rám nézett és nekem is bemutatkozott.
- Üdvözletem, mint ahogy halhatta engem Rammus Traidorasnak hívnak. Ha nem lenne probléma megkérdezhetném magácskát hogy hívják?
- Szia! Az én nevem Sarumi Toro, a Titan Nose klánból. – biccentettem meg felé a fejem udvariasan egyelőre, a további ismerkedést a későbbiekre bízva.
Közben Mosley úr megindul a lépcsőn felfelé és int, hogy kövessük. Míg felfelé tartunk a díszes korláttal szegélyezett lépcsőn, csak a férfi nehézkes lihegése hallatszik és erősen meg is izzad mire felérünk a szobájához vezető emeletre.
- Ezt... nemh nekem találtákh ki – kapkodja még egy darabig a levegőt a lépcső tetején, aztán nehézkesen megindul a lakosztálya felé, közben párszor azt hiszem talán nem éri meg az oda utat, de aztán szerencsésen csak megérkezünk.
A férfi egy fehérre festett mahagóni ajtó előtt áll meg és kulcsával ki is nyitja, mely aztán olajozottan kitárul, és mi besétálunk rajta.
Érdeklődve nézek körül. A helyiség nem éppen egy hodály, de jó ízléssel van berendezve. Az ajtótól jobbra egy széles, faragott franciaágy áll, stílusosan megágyazva, az ágy két oldalán egy-egy barna, antik szekrénykével. Balra nézve egy minibárt látok, előtte egy nagyobb dohányzó asztallal, amit antik székek vesznek körbe. A fehér selyemfüggönyök összekötve pihennek a hatalmas ablak széleinél.
- Foglaljanak helyet, és kezdjük is el - mutat rá a székekre, majd odasétál a minibárhoz, és tölt magának egy whiskey-t, majd ő is kényelembe helyezi magát. - Holnap reggel egy kisebb karavánt indít útnak a társaságom, ami értékes vagyon tárgyakat szállít Shirotsuméba. Jövő héten nyitjuk meg a Mágia története című tárlatunkat a Shirotsumei múzeumban A feladatotok egyszerű. Gondoskodnotok kell róla, hogy minden értéktárgy biztonságban elérje a célállomást. Rajtatok kívül még harminc zsoldos fogja kísérni a szállítmányt, így biztos, hogy nem lesz semmi baj. Kisasszony, Chornaios mester küldeménye is az egyik szekéren lesz. - a férfi letörölte homlokáról a gyöngyöződő izzadtság cseppeket, majd folytatta - Az indulás holnap reggel nyolckor lesz a főtéren, ne késsenek. Fizetés a munka elvégezte után esedékes.
Mosley úr ekkor a zsebeiben kezd kutakodni, aztán előhalászik egy kulcsot, és kirakja kettőnk közé az asztalra.
- Sajnálom, nem számítottam rá, hogy két mágussal bővül ki a csapatunk, ezért nézzék el nekem, hogy csak egy szobát béreltem ki. A 14-es szoba a maguké.
~ Hát ez remek! ~ konstatálom magamban. Remélem legalább nem franciaágy van abban is! De kifelé semleges arccal veszem el a kulcsot.
- Majd csak megoldjuk valahogy! Jössz? – kérdezek a srácra és megindulok az ajtó felé.
- Ha nem az utcán kell aludnom akkor mindegy, hogy hogyan oldjuk meg. – válaszol.
A 14-es szobában, természetesen franciaágy van! Ezért úgy gondolom, nem árt rögtön tisztázni a dolgokat az idegen mágussal.
- Remélem nem egy elpuhult kisfiú vagy, aki nem bír ki egy éjszakát a földön? – aztán körbenézve még hozzá teszem. – Az egyik takaró a tiéd lehet! Én sokat utaztam, ezért aludni fogok, az tuti! Ha te még mész valahová, csak nyugodtan, de kérlek lehetőleg ne ébressz fel, elég morcos tudok lenni. – ezzel részemről a társalgás többi részét elnapolom holnapra.
- Mivel a franciaágy direkt két embernek lett kitalálva, osszuk el a helyet! – replikázik vissza, nem osztva az elképzeléseimet, és megfogva az egyik éjjeliszekrényt és a minibárt az ágy közepére helyezi őket. – Megteszi?
Elképedve néztem a mutatvány és a kialakult kissé lecsökkentett ágyméretet.
- És hol alszunk? Elég szűkös lesz a hely a bútoroktól. – teszem fel a kérdést.
- Ez a hely bőven elég egy embernek, szóval szerintem ez egy jó ötlet, de ha te tudsz egy jobb ötletet ahol én legalábbis az ágyon alszom akkor nekem az is megfelel. – feleli fáradt rezignáltsággal, amire én megvonom a vállam.
- Hát, ha neked így kényelmes lesz, akkor tőlem...
Reggel frissen és kipihenten ébredtem. Rammust egyelőre nem láttam sehol, ezért berobogtam a fürdőszobába, egy gyors fürdéssel rendbe szedtem magam, felkaptam a motyómat és leballagtam a főtérre, ahol már ott sorakoztak a szekerek útra készen. Az egyik szekérnek dőlve aztán fel fedeztem a fiút, aki már – ki tudja miért - kicsit türelmetlennek látszott.

Mikor odaértem a karavánhoz, azonnal szembe ötlött, hogy nehéz dolgom lesz. Tucat számra lézengtek arra a zsoldos katonák. Velük talán még nem is lenne túl problémás elbánni, hisz elég jól megy nekem a kardforgatás is, no meg, ha baj van, ott a mágiám is. Azonban felfigyeltem két alakra, akik az indulás előtt nem sokkal érkeztek. Az egyik valószínűleg egy lány, bár az öltözködése eléggé fiús, de haja és idomai mégis elárulják, hogy az illető egy lány. A másik alak egy fiú volt.
- Ezek biztos, hogy nem zsoldosok. De akkor kicsodák? – tanakodtam.
Miután beszéltek egy férfivel, aki látszólag valami magasabb pozíciót töltött be a kíséreten belül, a középső kocsira felmászva, és annak padjára leülve foglaltak helyet.
- Lehet, hogy ezeket az én célpontom őrzésére küldték? De ha ez így van, akkor ezek mágusok. A fene, egyre problémásabb lesz a helyzet. Sebaj, majd a megfelelő pillanatban, meglepetés szerűen csapok le. Akkor viszont kénytelen leszek addig észrevétlen maradni.
Miközben én a gyors gondolatmenetem végére értem, a karaván megkezdte útját, és gyors gyalogtempóban elindult.
- Akkor hát utána! – gondoltam, és tisztes távolból megkezdtem a követésüket.
A városban még viszonylag egyszerű volt a dolgom. A tömegben elvegyülve senkinek sem tűntem fel. Látótávolságon belül haladva vágtam át magam a sok járókelőn. Nagyjából fél óra telhetett bele, mire elértük a városhatárt. Itt gyorsan behúzódtam egy kapualjba, és megvártam, amíg a szállítmány és kísérete már majdnem eltűnik az erdő fái között. Ekkor lassan utánuk indultam. Mikor eltűntek a fák között, felgyorsítottam lépteimet. Mikor én is beértem az erdőbe, letértem az útról, és behatoltam a fák közé. Hallottam már ugyan, hogy a nekromanták egyik varázslatukkal képesek látni az általa irányított élőhalott szemével.
- Ez most jól jönne, de sajnos nem vagyok elég képzett hozzá, így nem ismerem. – morfondíroztam. – Ha már ilyen erőm nincs, akkor kénytelen leszek magam követni őket. A fene! Ez nem az én műfajom! – siránkoztam természetesen még mindig magamban, miközben lépésről lépésre követtem a célomat a fák közül. – De nincs más hátra, meg kell csinálnom.
Magamnak is meglepetést okoztam azzal, hogy milyen csendben tudok járni, ha kell. A lépteimnek még nesze is alig volt, azt a kevés hangot pedig, amit keltettem, azt mind elnyelte az erdő zsibongása, valamint a karaván zaja. A csikorgó kocsikerekek, a léptek dübörgése, és a lovak prüszkölése teljes mértékben elnyomta az általam keltett zajokat. De ha netán ez nem lett volna elég, a madarak éneke, a rovarok zümmögése, és a többi erdei állat mocorgása is mind a segítségemre volt. A rovarok azonban inkább pártatlannak mondhatók, mivel elég sok gondot is okoztak, mivel a sok szúnyog folyton rám szállt, én pedig alig bírtam őket úgy irtani, hogy ne keltsek zajt. A katonák nem gyanakodtak arra, hogy bárki követné őket, hisz nem tettem semmi olyat, amivel felhívtam volna magamra a figyelmet. Véleményem szerint: a két, általam varázslónak hitt személy sem gyanakodott rám, bár ami a fiút illeti, kicsit nyugtalanabb volt a többieknél, de ez még nem jelent semmit. Folyamatosan, fától fáig, bokortól bokorig lopózva haladtam néhány méterrel, a karaván utolsó kocsijától. Hosszú utat tettünk meg, és nagyon kimerültem már a sok gyaloglásban, és főleg abban, hogy úgy mozogjak a rejtekeim között, hogy senki ne vegyen észre. Végre eljött az alkonyat, és a három kocsi és kísértene megállt egy tisztáson, és letáborozott. Sokáig figyeltem őket, kilestem, hogy hova állítanak őrt éjszakára. Miközben kémleltem, szemet szúrt valami. A két alak, akik egész nap a középső szekéren utazott, most nem volt sehol.
- A fenébe, hova lettek? Csak nem szúrták ki, hogy itt vagyok? – tanakodtam idegesen.
Mindenfelé kutattam a szememmel utánuk, de nem láttam őket sehol. Ekkor, azonban feltűnt valami: Néhány árny suhan el mellettem. Közel haladnak el, de nem tudom kivenni, hogy mik lehetnek.
- Talán rám vadásznak? Nem. Ezeknek a célpontja egészen más. Itt lehet a nagy esély. Gyerünk!

Kellemesen hűvös a reggel. Komótos léptekkel ballagok a várakozó Rammushoz.
- Na, jól aludtál? Nem nyomta az oldalad az éjjeliszekrény? – kérdezem csipkelődő hangon.
- Bár a földön ébredtem, de még mindig jobb, mint a földön aludni el! – jött a vidám válasz.
Míg kedélyesen elbeszélgetünk, addigra a három szekér már majdnem teljesen menetre készen áll. Pár fegyveres tesz-vesz még körülöttük, végső ellenőrzést tartva, hogy minden a legnagyobb rendben van-e, a többiek csak beszélgetnek, időnként türelmetlenül nézelődnek, várják már az indulást.
Már éppen érdeklődnék az egyiknél, hogy ki itt a főnök, mikor egy közepes termetű, szálkásan izmos, fekete hajú férfi jelenik meg előttünk. Hosszú haját nem összefogva viselte, hanem hagyta a vállára omlani, a jobb kezét pedig, talán megszokásból, a kardja markolatán pihentette. Frissen borotvált arcával, kedvesen méregetett minket, aztán megszólalt.
- Örülök, hogy megérkeztek. Raiett parancsnok vagyok, ezeknek a félnótásoknak a vezetője - mutat a háta mögé, a zsoldosokra, majd barátságosan kezet nyújt felénk.
- Én is örülök, hogy megismerhetem Raiett parancsnok! – rázom meg az első látásra szimpatikus férfi kinyújtott kezet. – Az én nevem Sarumi Toro, és Chronaios mester megbízásából érkeztem a Titan Nose klánból. – mutatkoztam be udvariasan.
- Üdv! Rammus Traidoras vagyok, örvendek a megtiszteltetésnek, hogy magával dolgozhatok! – rázta meg a kezét a lila hajú fiú is.
Miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak a kapitány folytatja:
- Nem kell aggódniuk, képzettek vagyunk. Nem valószínű, hogy sok dolguk lesz - mosolyodik el büszkén - Azt hiszem elmondom a feladatukat, ha már velünk jönnek. Kövessenek.
Míg a nyomába eredünk, tovább fűzi a szót:
- Azt a parancsot kaptam, hogy maguknak a középső szekeret kell őrizniük. Helyet foglalhatnak a szekér padján, nem muszáj gyalogolniuk. Bármi is történik, a maguk dolga, hogy a középső szekérről ne tulajdonítsanak el semmit, legfőképpen azt a valamit ne, amit a Titan Nose nagymesterének kell leszállítanunk. Nagyjából ennyi. Készüljenek, indulunk – fejezi be, mikor az említett szekér mellé érünk, majd elsétál, és a katonáihoz sietve kiadja a parancsait. - Indulás lusta népség, a tétlenségért nem fizetnek.
Örülök, hogy a kapitány bízik a saját és emberei képességében, de azért nem véletlenül küldött ide engem Chronaios mester, van egy olyan sejtésem. Minden esetre én örülnék a legjobban, ha nem lenne szükség rám egész úton.
- Én a szekéren utazok. – nézek mágustársamra. – Így biztos nem tévesztem szem elől a mester küldeményét. És te? Velem tartasz, vagy inkább gyalogolsz? – pattanok fel a szekér hátuljára és várom Rammus válaszát.
- Bolond lennék gyalogolni, a szekeret választom! – ugrik fel mellém ő is gyorsan.
Aztán a szekerek elindultak és jó ütemet diktálva már úgy fél óra múlva ki is értünk a városból, és beügettünk a Keleti erdők búja növényzete közé. Ámultan néztem a dús vegetációt. Én ennél kietlenebb vidékekhez szoktam és most jókedvvel töltött el a tiszta levegő, a madarak énekelése, csicsergése, kicsit beljebb néhány szarvas ugrált önfeledten, egyszóval a természet élte megszokott életét és semmi gyanús dolgot nem fedeztem fel. Még órákig zötykölődtünk, és már az alkonyat fénye szűrődött át a fák lombjai között, mikor megjelent Raiett, és szólt, hogy tábort verünk.
- A katonáknak is pihenniük kell, és úgy gondolom ti is éhesek és fáradtak vagytok. – indokolja meg döntését, amivel teljesen egyet tudok érteni.
Még mentünk néhány kilométert, aztán egy nagy tisztásra értünk, ami a kapitány szerint pont alkalmas volt a táborverésre. Kiadja a parancsot a megállásra, és munkára fogja az embereit, hogy mielőbb állítsák fel a sátrakat.
Egy darabig elveszetten nézelődök a nyüzsgő emberek között, ahol mindenki teszi a dolgát, de aztán úgy gondolom én sem húzhatom ki magam a munkából, ha be akarok illeszkedni legalább egy kicsit a csapatba, ezért megkérdezem az egyik, hangosan parancs szavakat kiabáló jóembert, hogy tudnék-e valamiben segíteni.
- Hát…- vakarja meg az kopaszodó koponyáját kicsit zavartan. – a tűzifánk már fogytán van és a vacsora elkészítéséhez még jól jönne egy kevés, kisasszony.
- Rendben van! – bólintok örömmel, hogy legalább valamiben hasznossá tudom tenni magam. – Hozunk tűzifát. Rammus, elkísérsz? Ketten hamarább végzünk. – nézek a fiúra.
- Persze, hogy elkísérlek. Minél hamarabb végzünk annál hamarabb alhatunk! – válaszol, rávilágítva a nem kis motivációra.
Megindultunk a közeli fák közé, de épp, hogy csak beléptünk az erdőbe, furcsa, természetellenes csend fogadott minket. Elhallgatott a csivitelés, füttyögés, neszezés, néma volt az egész erdő. Ez semmi jót nem jelenthet, és hirtelen nagyon rossz érzésem támadt.
- Te Rammus! – nézek a mellettem csendben fülelő és erős homlokráncolásba kezdő fiúnak. – Te is hallod, vagyis …..nem hallod? ….Áááá! Érted mire gondolok! – intek körbe. - Itt valami nagyon nincs rendben!

Végre kilépett az épületből Sarumi Toro, azt hittem sose fog eljönni.
- Na, jól aludtál? Nem nyomta az oldalad az éjjeliszekrény? – kérdezte.
Vidáman, de egyben gúnyolódva válaszoltam:
- Bár a földön ébredtem, de még mindig jobb, mint a földön aludni el!
Ekkor odajött hozzánk egy izmos alak, valószínűleg ő volt a vezető.
- Örülök, hogy megérkeztek. Raiett parancsnok vagyok, ezeknek a félnótásoknak a vezetője
A háta mögé mutatott és kezet nyújtott Sarumi Toronak.
- Én is örülök, hogy megismerhetem Raiett parancsnok!
– Az én nevem Sarumi Toro, és Chronaios mester megbízásából érkeztem a Titan Nose klánból.
Ezután értelemszerűen én következtem, próbáltam legalább olyan udvarias lenni, mint Sarumi, de szokás szerint nem nagyon sikerült.
- Üdv! Rammus Traidoras vagyok, örvendek a megtiszteltetésnek, hogy magával dolgozhatok!
Ekkor a vezető a következővel folytatta
- Nem kell aggódniuk, képzettek vagyunk. Nem valószínű, hogy sok dolguk lesz. - - Azt hiszem elmondom a feladatukat, ha már velünk jönnek. Kövessenek!
Mikor indulni készültünk a következővel folytatja mondanivalóját:
- Azt a parancsot kaptam, hogy maguknak a középső szekeret kell őrizniük. Helyet foglalhatnak a szekér padján, nem muszáj gyalogolniuk. Bármi is történik, a maguk dolga, hogy a középső szekérről ne tulajdonítsanak el semmit, legfőképpen azt a valamit ne, amit a Titan Nose nagymesterének kell leszállítanunk. Nagyjából ennyi.
- Készüljenek, indulunk!
Elég bátornak éreztem magam, mert a vezető elszántnak és erősnek nézett ki így halkan gyalogoltam tovább.
- Én a szekéren utazok.
– Így biztos nem tévesztem szem elől a mester küldeményét.
- És te? Velem tartasz, vagy inkább gyalogolsz?
Ekkor rám nézett és valószínűleg azt várta, hogy bökjem ki a választ. Értelemszerűen a kényelmes opciót választottam:
- Bolond lennék gyalogolni, a szekeret választom!
Ekkor a parancsnok megszólal:
- A katonáknak is pihenniük kell, és úgy gondolom ti is éhesek és fáradtak vagytok.
Mondania se kellett volna neki, egy ilyen éjszaka után ki ne lenne fáradt...
Egy hosszabb utazás után egy tisztásra értünk ahol a vezető úgy döntött, hogy le kéne táboroznunk.
- Hát… a tűzifánk már fogytán van és a vacsora elkészítéséhez még jól jönne egy kevés, kisasszony.
Mondja Saruminak aki a következőképpen válaszol:
- Rendben van! Hozunk tűzifát.
Hozunk? Én inkább aludnék egy jót, de hát ha segítség kell akkor segítek.
- Rammus, elkísérsz? Ketten hamarább végzünk. – nézett rám.
- Persze, hogy elkísérlek. Minél hamarabb végzünk annál hamarabb alhatunk!
Ezek után gyorsan elindultunk az erdőbe. Hirtelen változást éreztem a térben ezért homlokomat összeráncolva elkezdtem keresgélni a körülöttem tíz méterre lévő térben, hogy mi hogyan és merre mozdult el, de sajnos nem nagyon jött össze.
- Te Rammus!
- Te is hallod, vagyis …..nem hallod? ….Áááá! Érted mire gondolok!
- Itt valami nagyon nincs rendben!
Sajnos kénytelen voltam egyetérteni...

Ahogy kémleltem a tábort, egyszer csak megpillantottam egy alakot, aki kifutott az erdőből. Majd egy újabb és újabb ember követte. Üvöltve rontottak neki a karavánt őrző zsoldosoknak.
- Feltehetően banditák. – gondoltam magamban.
Eléggé egyforma öltözetű és maszkot viselő alakok voltak a támadók.
- Kihasználhatom ezt a zűrzavart. – morfondíroztam.
Pillanatok alatt a puszta gondolkozáson túljutva máris nekiiramodtam, és fától fáig haladva közeledtem a középső kocsihoz. Ahogy elértem a tisztás szélét, gyorsan a harcoló felektől a lehető legtávolabb húzódva elkezdtem futni a célom felé. Ekkor nagy meglepetésemre két, maszkos alak termett előttem a semmiből. Kardjaikkal felém vágtak. Egyikük vágása elől kitértem, a másikuk pengéjére válaszul pedig villámgyorsan kivontam a saját kardomat, és hárítottam a csapását. Illetve csak hárítani akartam volna, de a csapás nagy erővel, és igen jó technikával érkezett, így ki is kellett térnem előle, hogy ne okozzon komoly sérülést. Annak ellenére, hogy gyorsan tudtam reagálni, és hogy én is képzett kardforgatónak tartottam és tartom magam, sikerült egy kis vágást ejtenie a bal vállamon.
- Ezeket nem vehetem félvállról! – gondoltam.
Körbepillantottam a környezetemben, és villámgyorsan felmértem a lehetőségeimet. Meg is pillantottam magammal szemben, illetve ami fontosabb, hogy az ellenfeleim háta mögött két, már megölt zsoldost.
- Valószínűleg ez a kettő intézte el őket. – futott át az agyamon. – De ez nekem éppen kapóra jön. Nem tudják, hogy mágus vagyok, így könnyű dolgom lesz.
Gondolataim közben sorra kaptam a vágásokat és szúrásokat ellenfeleimtől, melyek elől vagy kitértem, vagy hárítottam. Így, hogy fel voltam készülve a támadók erejére és ügyességére, már a hárítás is sikeres művelet volt. Gyorsan és észrevétlenül végrehajtottam a varázslatom:
- Animate Dead! – suttogtam.
A két halott zsoldos azonnal életre is kelt, és máris az irányításom szerint mozgott. Elég nehéz volt megőrizni a koncentrációmat, és ezáltal az irányításomat a heves harc közben, de kénytelen voltam rá. Támadóim szerencsére semmit sem sejtettek a dologból. Amíg feltartottam őket, az élőhalottak hátulról támadtak rájuk. Az egyiket sikerült azonnal hátba szúrni, de a másik kitért a támadás elől, és azonnal ellencsapást mért a harcosomra. Kardja mélyen belehatolt a testbe, és átdöfte az élőhalott szívét. Ez természetesen nem nagyon hatotta meg az „áldozatot” , és még kevésbé engem. Ahogy a penge behatolt a testbe, megragadtam a báb karjával a kardot, és nem hagytam, hogy a maszkos fickó kihúzza belőle. Itt már vége volt a játszmának. A másik általam irányított harcos csapását ugyan kikerülte, de ennek az volt az ára, hogy a kardjáról le kellett mondania, és kénytelen volt hátra ugrani. Azonban, hiába tette ezt, én magam reagáltam a mozdulataira, és mielőtt észbe kaphatott volna, pengém máris átszúrta a szívét.
- Ennyit ezekről. –gondoltam.
Feloldottam a technikámat, és a két eddig általam irányított test visszahullott a földre. Ahogy körülnéztem, feltűnt, hogy mindkét oldalon egyre kevesebb a harcoló felek aránya. Alighanem nemsokára vége a harcnak.
- Sietnem kell!
Már csak pár lépés volt köztem és a kocsi között. Ezt villámgyorsan megtettem, és felhajtottam a kocsin lévő ponyvát. Ahogy ezt megtettem, a kocsiról azonnal egy láb lendült ki, és nagy erővel egy rúgást vitt be, mely a mellkasomat találta el. A nagy erőtől hanyatt estem, és a fejemre kaptam egy jókora ütést a földtől. Eltartott pár másodpercig, mire kitisztult az agyam a hirtelen rúgástól, és az azt követő fejre kapott ütéstől. A kocsiról négy férfi ugrott le. Ők is maszkot viseltek, a rablókhoz tartoztak. A kezükben pedig ott volt valami. Hogy mi? Hát a láda, amelyre nekem is fájt a fogam. Hogy bajomat még tetézze, a harcok is elhalkultam, valószínűleg már majdnem be is fejeződtek.
- Hát ez nagyszerű! – őrjöngtem magamban, miközben gyorsan talpra szökkentem, és a ládát cipelő alakok után eredtem. – Nem elég, hogy eddig egy csomó zsoldost követtem egész nap, aztán meg kellett küzdenem két elmebeteg kardforgatóval, most még fogócskázzak is? Csak kerüljenek a kezem közé! Nem ússzák meg élve az tuti!
Ahogy magamban bosszankodtam, átrobogtam a tisztáson abba az irányba, amerre a tolvajokat láttam futni. Nem sokkal lehettek előttem, így minden erőmet beleadtam a futásba. A fura fickók eltűntek az erdőben. Én is követtem őket oda, és beléptem a bokrok és fák rengetegébe.

Hegyeztük a fülünket, hogy hátha megleljük ennek a halálos csendnek az okát, ami nem is késett sokáig, mert pár pillanat múlva a nemrég otthagyott tábor irányából kardcsörgést, kiabálást hallottunk. Egy percig sem volt kétségem, hogy megtámadták kis csapatunkat.
Egy pillanatra ránéztem a szintén mereven figyelő fiúra, aztán szinte egyszerre mozdultunk és kezdtünk rohanni a tábor irányába, hogy még időben odaérjünk és megvédhessük a ránk bízott szállítmányt.
Az erdőből kibukkanva nem épp kellemes látvány tárult a szemünk elé. Az értékek kíséretével megbízott katonák kétségbeesett élet-halál harcot vívtak a többszörös túlerőben lévő, mintegy 60 fős, maszkot viselő banditákkal. A 20 fős zsoldos csapat, a parancsnokkal az élen, hősiesen védelmezte a karavánt, de minimum kétséges volt a végkimenetel a támadók száma láttán. Szemem villámgyorsan mérte fel a terepet, láttam, hogy mindkét fél vesztett már harcosokat és azt is, hogy az ellenünk támadók nem holmi szedett-vedett társaság, hanem jól képzett harcosok fegyelmezett csapata, akik remekül bántak a fegyvereikkel.
Nem volt vesztegetni való idő, ezért a mellettem álló fiúra kiáltottam:
- Én a szekerünkhöz megyek! - aztán nem is figyelve tovább, hogy Rammus merre veti magát a csetepatéba, rögtön a középső szekér felé vettem az irányt, hogy Chroanios mester értékes ládikáját semmiképp ne érhesse baj. Ehhez azonban, már az első szekér előtt, át kellett verekednem magam pár harcoló félen. A maszkosok közül hárman, észlelve, hogy új ellenfelük is akadt felém fordultak. Az elsőt alaposan megleptem, mikor felém rohantában a varázslattal megnövelt karom még a lendülete elején érte és beleszalad az öklömbe. Mikor kábultan a földre hanyatlott, felkaptam a kezéből kihulló kardot és keményen fejbe vertem annak markolatával, ezzel kiiktatva a további harcokból. A másik kettő ezután már óvatosabb lett, főleg, hogy már egy éles kardot is lóbáltam az orruk előtt, és 4-5 méternél közelebb nemigen jutottak közelebb hozzám. A kardot tartó kezemmel feléjük suhintottam, és míg a kígyóként mozgó végtagot figyelték a másik kezem a föld felett mozdulva kirántotta az egyik fickó lábát, aki hanyatt esve hangos reccsenéssel fejelte le a szekér kerekét, amitől rögtön ellobbant szeméből a harci láng, és nem mozdult többet. Már csak egy ellenféllel néztem szembe, aki viszont kihasználva, hogy egy pislantás erejéig a társával voltam elfoglalva elrohant hosszú karom mellett és felém szúrt. Csak az utolsó pillanatban tudtam félreugrani, de megbotlottam az első bandita ájult testében és a hátamra zuhantam. Karom ugyan gyorsan húztam vissza az eredeti méretébe, hogy a felém viharzó maszkos első csapását kivédjem, de eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, amit a férfi is megérzett, mert másodjára magasra emelte kardját egy végső csapáshoz. Na, azt lesheted – gondoltam magamban és a következő percben egy sólyom rebbent el a lecsapódó kard mellett. A háta mögött azonnal visszaváltoztam és kirántva tőrömet az övemből tövig vágtam a földbe gyökerezett bandita hátába. Mikor eldőlt, mint a krumpliszsák, lihegve, kimerülten néztem körbe, hogy felmérjem, hogy áll a harc. Szerencsére a katonák felkészültsége és a Raiett parancsnok hozzáértése végül a mi oldalunkra billentette a mérleg nyelvét, így már csak a csapatunk elő tagjain kívül, az elesettek és a sebesültek hevertek a tisztás véráztatta talaján. Pár méterrel odébb megpillantottam Rammust is, így megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Nem sokkal a furcsa térállapot után kardok és gyors léptek zaját hallottam. Megálltam és azon tűnődtem, hogy most mitévő legyek. Ebben a pillanatban felém fordult Sarumi és tudtam, hogy mi a teendő. Kíváncsi lélekkel indultunk meg a karaván irányába. Útközben azon tűnődtem, hogy mi lesz hogyha csak ünnepelnek a banditák mi meg fa nélkül térünk vissza. Elég kellemetlen lenne. Mikor odaértünk vagy hatvan maszkos banditával kerültünk szembe. Bár a "mi" banditáink számban eltörpültek, de sokkal harcra képzettebbek voltak, mint ellenfeleink, így ellenfeleink száma kezdett drasztikusan csökkenni. Ekkor Sarumi gyorsan felém kiáltott. Nem értettem miért, talán valami női baj miatt, de csöndben elfogadtam, hogy ilyen hangon szólt hozzám. Mellesleg a következőt mondta:
- Én a szekerünkhöz megyek! - és elindult a szekér felé.

Ott maradtam egyedül a harc sűrűjétől nem messze mikor egy maszkos bandita aki éppen ellopott egy nyakláncot halott ellenfelétől rám fordult és egy félelmetes mosollyal megindult felém. Két kezében tartotta kardját és a fejem fölé emelte. Mikor láttam, hogy hogyan készült támadni a fejem fölé idéztem egy varázslatot és a következőt ordítottam:
- Pressure Bomb!
A bandita annak hívén, hogy végrendelemet készülöm elkiáltani folytatta a támadást. Szerencsére legalább én tudtam mit csinál a képességem amibe óriási erővel beleütött a bandita, de a bomba miatt nem ment lejjebb a kard, mint ahogy drágaságos bandita urunk képzelte el. Mivel a nyomásbomba magába szívja először a körülötte lévő tárgyakat ezért nem engedte ki a kardot a mezejéből és mivel az égből érkezett a támadás, oda is ment vissza ezzel félbe vágván a bandita fejét. A bandita a földre roskadt és a köpenyét ráterítettem a fejére, hogy ne lássam többé a szörnyű látványt. Nem sokkal ezután három bandita jelent meg körülöttem. Felugrottam és egy nyomásbombát raktam magam alá. Ez a nyomásbomba föntről odarántott engem és a földről a bandita kardját és a köpenyt a fejéről. Hányinger kerülgetett. A nyomásbombával alig fél métert repültem felfelé mivel nem rendelkezek annyi varázserővel, hogy feldobjon a holdra, pedig kellemetlen pillanatokban szívesen ott tengetném mindennapjaimat. A véres köpeny egy szálkás banditára esett aki elkezdett keservesen sikoltani és elfutott az erdő fele. Azóta se láttam. A kard viszont elég szépen eltalálta egy másik bandita bokáját aki meglepettségére összeroskadt és nem mert többé nekem rontani. Mikor leérkeztem alig egy másodperces repülésem után egy az egy ellenben álltunk a banditával.

Mivel eléggé izmos volt ahhoz képest, hogy könnyen és halkan mozgott az erdőben ezért éreztem, hogy egy eléggé képzett ellenséggel lesz dolgom. Felkaptam egy kardot az egyik halott banditától. A karomat előre nyújtottam és a karom mentén raktam rá az egyik kardot úgy hogy a hegyének vége a célpont felé nézzen. Ekkor gyorsan kihúztam alóla a kezem és mögé raktam egy nyomásbombát. Sajnos a kard nem repült eléggé messze, hogy akár megkarcolja az ellenfelem ehelyett a földre hullott és égő fejjel néztem az ellenségre aki jól ki is nevetett. Ekkor megpróbáltam az ellenségembe dobni a kardot, de sajnos ez se repült el a kellő távolságig. Szegény bandita már a földön fetrengett a nevetéstől. Mikor felállt a feje elé raktam egy nyomásbombát ami a kelleténél nagyobb erővel húzta oda a célpont fejét. A bandita hamar abbahagyta a röhögést és a bomba lökéserejétől hátra szállt. Mikor a földön volt a karavánunk vezetője kivégezte, után rám intett, hogy minden jól halad és ment vissza a harcba ahol már csak pár bandita vívott harcokat. Pár perc elteltével már nem maradt semmi ellenfél. Ekkor közelebb mentem a karavánhoz és láttam, hogy Sarumival sincs semmi gond. Ekkor örömömben megemeltem a kezeimet és örömittasan Sarumi felé néztem.

A banditák vagy meghaltak, vagy elmenekültek. Győztünk! Körbenézve azonban e fölötti örömöm nem tart sokáig, hiszen elég nagy árat fizettünk ezért. Sokan szereztek kisebb-nagyobb sérülést, és sajnos voltak, akiknek lába már soha többé nem tapossa az élet ösvényét.
~ Így aztán az elmenekült álarcosok után sem rohan senki lóhalálában. ~ állapítom meg morózusan, ám ekkor megjelenik a nem kevéssé feldúlt Raiett kapitány és dühösen ordít felénk:
- A Láda!!! A Ládát elvitték! - kiabálását egy földön fekvő sebesült katona szavai szakítják meg.
- K-kapitány, kelet felé mentek - mutat az irányba, ahol eltűntek az erdő sűrűjébe - négy férfi, nyomukban egy fiúval.
A parancsnok nem sokat hezitál, azonnal felénk fordul, és már intézkedik is.
- Ti ketten menjetek utánuk. Mi nem hagyhatjuk magára az árut és a sebesülteket. Vissza kell szereznetek azt a ládikát! Azonnal!
Nem mintha szükségem lenne az utasításaira, hiszen, ahogy meghallom, hogy ellopták a ládikát, lever a víz és azon nyomban magamtól is indulnék a rablók után. A kapitányra néztem és jóváhagyólag biccentettem:
- Azonnal indulunk!
- Siessünk, mert nem hagyhatjuk mocskos kezekben, akármi is az! – bólintott Rammus is.
A megölt álarcos kardját az övembe tűzve, futni kezdtünk abba az irányba, ahol a menekülőket utoljára látták. Az erdőben egyáltalán nem okozott gondot a nyomok követése, hiszen nem volt idejük a tolvajoknak eltűntetni azokat. A letaposott fűnek még nem volt ideje felegyenesedni, a friss lábnyomok mélyen a talajba nyomódtak és a letört ágak is remekül mutatták az utat. Mivel ezeket, mint egy ősvényt csak követnünk kellett, elég tempósan tudtunk haladni, meg volt az esélyünk, hogy hamarosan beérjük a haramiákat. Úgy jó fél óra kocogás után, egy újabb földútnál, meg is pillantottunk egy négyszemélyes mágikus járművet, és előtte egy kisebb csoportosulást.
Közelebb érve már kivehető volt, hogy egy készülő harcba csöppentünk bele, hiszen a mi általunk követett négy férfi közül három, egy fiatal, magas fiút vett körbe, eléggé egyértelmű szándékkal. A negyedik álarcos épp a ládikát próbálta meg beszuszakolni a kocsi kis csomagtartójába, ami a láda 20 kg-os súlyával, eléggé nehezen ment neki.
Megtorpantunk Rammussal és egymásra néztünk, mi tévők legyünk:
- Segítsünk neki? – kérdeztem kissé lihegve a srácra bökve. – Talán, ha kihúzzuk a pácból, ő is segít nekünk! Nem tudhatjuk, hogy mifélék az ellenfeleink! Azt már tapasztaltuk, hogy jól képzett harcosok, de lehet, hogy mágusok is és akkor főleg nem árt a segítség. – vacillálok és kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Rammus.
- Gond nem lehet tőle, amúgy sincs kedvem ártatlanokat veszni hagyni. – válaszol a fiú.
Miután eldöntöttük, hogy beszállunk a küzdelembe az idegen srác oldalán, közelebb sétálunk.
- Hé! – szólítom meg a szorult helyzetben lévő fiút. – Úgy látjuk, nem árt egy kis segítség! Beszállnánk az oldaladon, ha nem bánod! – lépek még közelebb, miközben hidegen elmosolyodom. – Az én nevem Sarumi Toro, a Titan Nose céhből.
- Rammus vagyok, elég ha ennyit tudsz. – veti oda szűkszavúan a társam.
- Az én nevem Boregard. - biccentett komoran az ismeretlen srác felénk.
Közben a banditák is magukhoz tértek a felbukkanásunk okozta meglepődésükből:
- A kiscsaj az enyém - mutat rám az egyik.
- Akkor enyém a kis mitugrász - vihog a nagydarab, aki Rammus felé fordul.
- Mitugrász? Pedig békésen is megtárgyalhattuk volna, de ez... több a soknál! – háborodik fel a megszólított.
Szemügyre veszem a rám vadászó ellenfelemet, aki átlagos alkatú, magas figura, a bő szürke ruhája és szövet álarca teljesen elfedi a testét, így azt sem tudom, hogy nő, vagy férfi az illető, mivel ráadásul a hangját is eltorzítja valami. De nem sokáig töprenghetek a dolgon, mert egy lakrimát hajít maga elé a földre, melyből füst kezd felszállni.
- Smoke Crush! – kiáltja, és a füst pillanatok alatt egy ököl formáját veszi fel, melyet aztán sebesen felém irányít.
~ Füst mágus! ~ villan át rajtam a felismerés, de már nincs is időm kikerülni a támadást, csak mérsékelni próbálom az ütést, azzal, hogy megfeszítem az izmaimat, így az komolyabb sérülést nem okoz, csak hátra lök pár lépést. Mielőtt újabb varázslatot mondhatna, gyorsan felveszem a sólyom alakját és a meglepett mágus felett átrepülve, a háta mögött érek földet, ahol visszaalakulva a negyedik társuk arcvonásait veszem fel. A sarkon forduló álarcost egy pár percre összezavarja a látvány, de mivel a ruházatom a sajátom marad, tudom ez nem fog sokáig tartani, addig viszont előkapom a kardomat és, mint aki segíteni akar neki, közelebb lépek, majd mikor már elég közel vagyok felé csapok! De egy kicsit elkéstem! Az utolsó pillanatban észmél ugyan, de még épp időben rájön a turpisságra és a még mindig füstöt okádó lakrima mögé ugorva ismét elkiáltja magát:
- Smoke Snake!
Túl közel voltam most hozzá, így a dárdaként felém süvítő füstkígyó telibe talált, hátralökve a földre vagy két métert, ráadásul a kard is kiesett a kezemből. Kemény ütés volt, a tüdőmből egy pillanatra kiszaladt a levegő és sípolva próbáltam újra hozzá jutni. A mágus látva, hogy sikerült földre vinnie, már óvatlanabbul közelített, miközben újra megidézte a füstcsapás varázslatot. Az ököl felém lendült, de már magamnál voltam annyira, hogy arrébb guruljak és kezemet meghosszabbítva a felém tartó mágus lábai között átnyúlva, magamhoz ragadjam a szablyát. A felettem álló alaknak, remélhetőleg az arcára fagyott az önelégült és a biztos győzelem tudatában kiült vigyor, hiszen a csuklya rejtekében csak a kard hegyét megpillantó rémült tekintetét láthattam megvillanni, ami fokozatosan üvegessé vált, ahogy szívét átjárta a hideg penge. Halálsikolya visszhangot vert a fülemben, de még most sem tudtam eldönteni, hogy nő vagy férfi az illető. Hullája viszont ernyedt rongybabaként dőlt el, maga alá temetve engem is. Undorodva löktem le magamról, de addigra már kellően véresen néztem ki. Gyorsan körbe jártattam tekintetemet, hogy a többiek hogy állnak, kell-e segítség, de Rammus és az idegen fiú is legyőzte már ellenfelét.

Miután győztesként kerültünk ki a nagy küzdelemből a nagy darab bandita aki nemrég segített a harcban pánikszerűen felkiált:
- A Láda!!! A Ládát elvitték!
Egy beosztottja a következőképpen válaszol:
- K-kapitány, kelet felé mentek
- Négy férfi, nyomukban egy fiúval. - teszi hozzá.
- Ti ketten menjetek utánuk. Mi nem hagyhatjuk magára az árut és a sebesülteket. Vissza kell szereznetek azt a ládikát! Azonnal!
Int felénk és már készülődünk indulni.
- Azonnal indulunk!
- Siessünk, mert nem hagyhatjuk mocskos kezekben, akármi is az!
Sarumi gyorsan berakott egy kardot az öve mögé és megindultunk. Alig fél óra telt el egy viszonylag könnyen követhető ösvény végén találtunk egy fiút akit éppen három bandita vett körbe. Pár másodperccel később megpillantottam a nem annyira okos, de annál izmosabb banditát akinek nem éppen sikerült a ládát egy mágikus autóba pakolni.
- Segítsünk neki?
– Talán, ha kihúzzuk a pácból, ő is segít nekünk! Nem tudhatjuk, hogy mifélék az ellenfeleink! Azt már tapasztaltuk, hogy jól képzett harcosok, de lehet, hogy mágusok is és akkor főleg nem árt a segítség.
- Gond nem lehet tőle, amúgy sincs kedvem ártatlanokat veszni hagyni.
- Hé! Úgy látjuk, nem árt egy kis segítség! Beszállnánk az oldaladon, ha nem bánod!
Sarumi megindult a fiú felé, én meg követtem.
- Az én nevem Sarumi Toro, a Titan Nose céhből.
- Rammus vagyok, elég ha ennyit tudsz. - válaszolok mivel most éppen nem volt kedvem az ismerkedéshez.
- Az én nevem Boregard.
- A kiscsaj az enyém - mutat rá Sarumira az egyik bandita.
- Akkor enyém a kis mitugrász. - kissé kiakadtam.
- Mitugrász? Pedig békésen is megtárgyalhattuk volna, de ez... több a soknál!
Nem láttam kardot az ellenségnél így inkább a térlátásra koncentráltam, talán sikerül valamit észrevennem. Nem is kellett sokat várni már el is kiáltotta magát.
-Light Beam! - egy gömb keletkezik az előre tartott kezében és nemsokkal később magas erejű fényt bocsát ki amit a káprázat miatt nem volt időm elég hamar kikerülni így eltalálta a jobb karomat. Fény mágus volt az biztos. Futottam felé és próbáltam kikerülni a Light Beam sorozatát, de kettő eltalált. Mikor közel értem az ellenség mögé raktam egy Pressure Bombot egy hangyabolyra amit szerencsére nem vett észre, ekkor elkiáltottam magam!
- Pressure Bomb! - ezzel magam elé tárva kezeimet mintha közel az arcába szerettem volna tenni. A nagy darab bandita gyorsan hátrálni kezdett, miközben az első Pressure Bombom már beszívott egy egész hangyacsordát szívott magába és amikor hátralépett a hangyák szinte fénysebességgel repültek az arcától kezdve a lábáig. Senki se szereti a hangyákat, főleg ha rajtad másznak. A második pressure bombnak nem volt hatása. Mikor a hangyákkal küszködött három Pressure Bombot raktam le egyiket megint a bolyra, egyet a banditától alig fél lépésre lévő fa mellé ahol elég sok ág pihent a földön és egyet közénk. A harmadik csak elterelésre volt jó. Az ellenség gyorsan lerázta magáról a hangyákat és egy Light Beam plusz Blinding Flash kombinációval úgy próbált kivégezni, hogy nem látok. Először a blinding flashet használta, de ekkor a térlátásomra fókuszálva éreztem ahogy a hangyák megint repülni kezdenek és a levegőben megállnak és mászni kezdtek a "légben" ami valószínűleg a bandita volt. Ezután jöttek az ágak amik a mögötte lévő fa mellől repültek a hátába és a lábába csapódva így kénytelen volt letérdelni. Jött a harmadik bomba ami a szemébe temérdek mértékű koszt szórt. A mágus ekkor nem tudván merre tartja a kezét a fa felé fordult remélve, hogy ott talál engem és dühöngve elordította magát:
- LIGHT BEAM!!!
A fény nem volt annyira erős, hogy egy óriási fán áthatoljon így visszaverődött és levágta a mágus fejét, mivel húson már könnyedén áthaladt, és a csont egymagában már nem tudta megtartani a célpont fejét. Győzedelmem után körülnéztem és láttam, hogy mindenki végzett ellenfeleivel.

- Azok a rohadt banditák! – zsémbelődtem magamban, miközben a ládát elrabló négy alak után rohantam. – Ha ez így megy tovább, több károm lesz belőlük, mint hasznom. Az jól jött, hogy elterelték a zsoldosok figyelmét, de mégis miért kell nekem fogócskázni velük?
A fickók igen gyorsak voltak, és bár a futás terén én sem voltam olyan lassú, mégsem voltam képes utolérni őket. Azaz nem tudtam volna, ha nem kellett volna megállniuk. A nagy rohanásban nem vettem észre, hogy előttem hirtelen véget ér az erdő, így nagy gyorsasággal vágódtam ki a nehéz terepről egy sokkal jobbra, mégpedig egy földútra. A rablók itt egy mágikus jármű előtt álltak, és beszálláshoz készülődtek. Mikor észrevettek, az egyik megszólalt.
- Intézzétek el ezt a férget! – mondta a szikár testfelépítésű férfi, majd a ládikát átvette a nagyobb darab társától, és odaballagott a géphez.
- Biztosan ő lehet a vezérük. – vontam le a következtetést.
Az arcukat ugyan nem láthattam, mert sí maszkban voltak, de az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt. Elvégre úgyis nemsokára halottak lesznek. Legalábbis ebben reménykedtem. A három férfi, akiknek a feladata az én kiiktatásom lett, önelégülten elkezdtek vihogni.
- Úgy látszik, jut mára egy kis szórakozás is. - ropogtatja meg az ujjait egyikük.
- Intézzük el gyorsan, mielőtt utolérnek a zsoldosok. Nincs kedvem az egész napomat ebben a tetves erdőben tölteni. – mondta a másik.
- Van utolsó kívánságod, fiú? - kérdezett rá a harmadik.
- Ezeknek vajon csak a szája nagy, és ennyire lebecsülnek engem, vagy éppenséggel van is mire felvágniuk? – morfondíroztam. – Nos, ez úgyis mindjárt kiderül. – Miután végiggondoltam, gyorsan választ is adtam a kérdésre:
- Még szép, hogy van! Milyen mélyre szeretnétek a sírgödrötöket? – tettem fel a kérdést.
Ebben a pillanatban feltűnt két alak az erdőből, abból az irányból, ahonnan ez imént én is kifutottam a banditák nyomában. Ahogy szemügyre vettem őket, már amennyire mertem az ellenfeleim jelenléte miatt, rájöttem, hogy az a két ember az, akik a kocsit védték a zsoldosokkal, és akiket én mágusoknak hittem.
- Vajon miattam jöttek, vagy a banditákat üldözik? – tettem fel a kérdést.
Nem tudtam volna a választ, de szerencsére nem kellett fejtegetnem ezt a talányt, mert máris megszólított a lány:
- Hé! – kiáltott rám. - Úgy látjuk, nem árt egy kis segítség! Beszállnánk az oldaladon, ha nem bánod! – mondta.
- Nagyszerű! Ezt a kettőt felhasználva máris könnyebben el tudok bánni ezekkel a rohadt haramiákkal, és legalább fel tudom kettejük erejét is. – gondoltam.
A lány kicsit közelebb lépett és folytatta:
- Az én nevem Sarumi Toro, a Titan Nose céhből.
- Rammus vagyok, elég, ha ennyit tudsz. – mondta a fiú.
- Szóval Titan Nose? Ez kezd izgalmas lenni! – gondoltam.
- Az én nevem Boregard. - mondtam nekik felvéve ismét a legutóbbi munkámban megölt katona nevét, mivel nem akartam elárulni magamról semmit nekik, hisz végtére is, még mindig az ellenségeim voltak.
A szóváltásunkat a banditák sem hagyták szó nélkül, és ők is reagáltak az új helyzetre:
- A kis csaj az enyém! – mondta egyikük.
- Akkor enyém a kis mitugrász. – vihogott a másik.
- Mitugrász? Pedig békésen is megtárgyalhattuk volna, de ez... több a soknál! - válaszolta a sértésre a fiú.
Az én ellenfelem pedig ottmaradt velem szemben. Egy átlagos testalkatú egyénnel álltam szemben. Ellenfelem nagy meglepetésemre egy kártyapaklit vett elő.
- Ez meg mi akar lenni? – tettem fel magamban a kérdést.
Nem kellett sokat várnom a válaszra, mert máris megkezdte a mágiáját:
- Giant Flying Card! – mondta ki a mágiát, és máris fölém emelkedett egy repülő kártyán.
- Szóval kártya mágia. Lássuk, hogy mi sül ki ebből! – motyogtam.
Mivel a magasság kedvezett neki, így nem nagyon tudtam a szokásos módon elintézni a dolgot, így kénytelen voltam egy kicsit másképp megközelíteni a problémát.
- Death Spike! – idéztem meg a szokásos csontdárdám. De ezután jött a csel: - Darkness Magic! – mondtam ki a másik varázslatot.
Ezzel egy kezet hoztam létre a sötétségből, mellyel a néhány méterrel felettem lebegő mágus felé nyúltam.
- Hold 'em! – hangzott a következő varázslata, melynek kíséretében máris egy kártyalap repült felém.
Ugyan még nem harcoltam soha kártya mágussal, de az egyértelmű volt, hogy a kártya nem találhat el. Gyorsan félreugrottam előle, és a létrehozott kézzel megragadtam a lebegő kártyát. Ahogy megbillentettem, a mágus nem tudta megtartani az egyensúlyát, és leesett róla. Ahogy földet ért, máris becéloztam a kezemben lévő dárdámmal, és elhajítottam. A bandita is sikeresen kikerülte a támadást, majd újabb mágiájához nyúlt:
- Pair! – mondta ki a varázsigét.
Máris két kártyalap szállt felém, melyeket egy vékony huzal jelent meg. Megpróbáltam a kardommal áthasítani, de sikertelenül. Mivel nem jött be, így ismét a sötétség segítségét kellett hívnom, és két sötét kézzel feltartóztattam addig a kártyákat, amíg kitértem előlük. Ezután pedig villámgyorsan ellenfelem felé futottam. Megpróbáltam a kardommal megölni, de nem sok sikerrel. A vágásom elől kitért, és máris újra megpróbált kártyákkal hatástalanítani engem, de kicseleztem. Ismét a Death Spike varázslatomat használva, újra dárdát húztam elő a földből, de úgy, hogy azonnal a kártya mágusra szegeztem. A dárda vége még ki sem jött a földből, de a hegye máris beleállt az ellenfelembe. Ugyan, mivel lendülete nem igazán volt, így nem okozott súlyos sérülést, de nem is ez volt a cél. Mindössze annyit akartam elérni, hogy lelassítsam az ellenfelem, ami sikerült is. Mivel a dárda miatt nem tudott időben reagálni, így egyetlen szúrásával a kardomnak, sikerült kioltanom az életét.
- Ez kész is! – gondoltam magamban.
Ahogy körültekintettem, észrevettem, hogy a másik két mágus is sikeresen legyőzte ellenfeleit.

Mikor láttam, hogy már senkinek nem kell segítség, rögtön a feltételezhető bandavezér felé fordultam, aki addigra már eltüntette a ládikát és csak a társaira várt. Látva, hogy azok ugyan már nem fognak csatlakozni hozzá, felpattant a mágikus kocsira. Kétségbeesetten rohantam felé, hogy még időben megállítsam, de hirtelen minden elsötétedett, mintha valaki egy fekete zsákot húzott volna a fejemre, így kénytelen voltam megtorpanni. Hallottam a többiek lépéseit is, majd a kocsi távolodó zaját. Mérgesen csaptam a levegőbe, de még mindig vaksötét vett körül, így tehetetlen voltam. Biztos valami mágiát bocsátott ránk az a szemét, hogy így megvakultunk, és csak reménykedhettem benne, hogy nem lesz végleges a hatása.
Aztán úgy 10 perc múlva már a teljes sötétséget felváltotta egy csillagfénytől megvilágított tisztás képe, ezért megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Legalább nem maradandó a vakság.
Viszont a mágikus járműnek már bottal üthettük a nyomát. Elkeseredetten sétáltam a helyhez, ahol a kocsi állt és néztem a távolba, de persze hiába. Aztán a nem messze álló Rammus szavára kaptam fel a fejem.
- Ti is látjátok ezeket a keréknyomokat?
Gyorsan mellé sietek, és a földet nézem, ahová mutatott.
- Igen, ezek elég jól láthatóak.
Ahogy épp a nyomokat vizslatjuk egyszer csak megzörrennek mögöttünk az erdő bokrai és egy magas, 20 év körüli, a csapatunkba tartozó zsoldos bukkan fel kimerülten, kezében egy igen szépen kidolgozott karddal.
- A ládika? - teszi fel a kérdést zihálva - Mondjátok, hogy meg van a ládika!
- Sajnos nem szolgálhatunk jó hírrel.- ingatom meg a fejem lemondóan.
- A ládát ellopták. – foglalja össze Rammus a nyilvánvaló igazságot.
- Dharkaron szőrös seggére! A kapitány élve megnyúz, ha ezt közlöm vele. Nem maradt elég emberünk, hogy felkutassuk az erdőt a ládika után. Mi a fészkes fenét csináljunk most? – fakad ki dühösen a katona.
- Szerencsére tudjuk, hogy merre ment az illető, csak követni kell a keréknyomokat. – próbálja megnyugtatni a feldúlt férfit a társam.
- Reméljük elvezet minket a ládikához. – teszem hozzá reménykedve, hogy tényleg így lesz.
- Ma este semmi esetre sem követhetjük a nyomokat. Az erdő éjszaka igen veszélyes, még képzett mágusok számára is. A legjobb az lesz, ha letáborozunk, és hajnalban folytatjuk az üldözést. Gyújtsatok tüzet, az elijeszti a nem kívánt vendégeket, én addig értesítem a kapitányt. – nyugszik meg valamelyest a hírre a fiatal zsoldos, majd eltűnik az erdő sötétjében.
Hát jobb ötletünk nekünk sem lévén megfogadjuk a katona tanácsát és egy jó adag tüzifát gyűjtve tábortüzet gyújtunk. Mikor már vidáman pattog a tűz kíváncsian nézek újdonsült fegyvertársunkra, talán itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást.
- Látjuk, hogy te is mágus vagy és ügyesen harcolsz. Melyik céhhez tartozol, vagy a magad útját járod? – töröm meg a beállt csendet.
- Jelenleg szabadúszó vagyok. – feleli csendesen a fiú.
- És Boregard, milyen célból jöttél? Csak mert nem láttunk téged se a hotelben se a tisztáson. – csatlakozik a beszélgetéshez Rammus is.
- Tényleg hogy kerültél ide, ahol a madár se jár? – nézek érdeklődve rá.
- Nos, mint mondtam én céh nélküli vagyok és lekéstem az indulást, így követtelek titeket és a csetepaté közben utol is értem a karavánt.
- Akkor pont jókor érkeztél, hogy kivedd a részed a csatából, de majdnem rossz vége lett. – jegyzem meg mosolyogva.
- Azért ennél kicsit több kell, hogy rossz vége legyen. Bár a láda elrablása elég kellemetlen. – válaszol Boregard.
- Főleg ha azóta csináltak valamit vele, nem lenne jó ha sérülten vinnénk vissza. – fogalmazza meg – bennem is felmerült - kétségeit Rammus.
- Mr Mosley azért mondhatta volna, hogy még egy mágus csatlakozik hozzánk, beszéltél vele egyáltalán? – kíváncsiskodom tovább.
- Természetesen. Azt mondta, hogy igyekezzek utánatok. Egyébként mi van abban a ládában?
Kicsit rosszallóan pillantok rá, hiszen neki is tudnia kell, hogy ezt nem árulták el, habár attól még hiheti, hogy nekünk igen.
- Az nem tartozik ránk, csak az a lényeg, hogy sértetlenül kell leszállítani a klán főnökömnek. Mivel úgy is összefutottunk, és mi mindenképp a láda után indulunk, velünk tartasz a felkutatásában?
- Természetesen, hisz ezért vagyok itt én is. – bólint rá szinte azonnal.
Épp, hogy túl vagyunk az ismerkedésen, mikor visszatér a zsoldos, aki most már kissé nyugodtabb, és bemutatkozik:
- A kapitány jóváhagyta az üldözést, de csak engem tud nélkülözni, így magukkal tartok a továbbiakban. Drogo Huseveni vagyok, örvendek. Hoztam egy kis szárított húst, egyetek, aztán pihenjetek le. - nyújtja át az elemózsiát, majd összeeszkábál egy alkalmi fekhelyet, és hamar álomba szenderül.
Mivel a férfi jóval rutinosabbnak tűnik a terepen, ezért úgy gondolom jobb, ha követjük a példáját, hiszen ki tudja holnap milyen fárasztó napnak nézünk elébe. Ezért a tűz mellé heveredek és hamarosan már én is az igazak álmát aludtam.
Reggel a hamvadó tűz maradványai az első, amit megpillantok. A szokatlanul kemény fekhelytől kissé törődötten tápászkodok fel.

Miután a társaival végeztünk, már csak egy ember maradt hátra, aki éppen most hajtott el a ládával együtt. Sarumi előre futott, de abban a pillanatban megállt. Én oda szerettem volna menni, de amikor elindultam minden elsötétedett. Nem tartott sokáig, de annál inkább volt idegesítő. A kocsi sajnos már rég más helyen járt így gyorsan körbe néztem. Keréknyomok voltak az úton, így hát közöltem a csapattal.
- Ti is látjátok ezeket a keréknyomokat? - mutattam a földre.
Sarumi és Boregard is észrevette. Sarumi még hozzá is szólt:
- Igen, ezek elég jól láthatóak.
Nem sokkal később egy fiatal társunk bukkan fel, akinél egy eléggé szépen kidolgozott díszes kard volt.
- A ládika? Mondjátok, hogy meg van a ládika!
- Sajnos nem szolgálhatunk jó hírrel. - közli Sarumi.
Nem volt elég idő arra, hogy történetet meséljünk így gyorsan közöltem a szituációt.
- A ládát ellopták.
- Dharkaron szőrös seggére! A kapitány élve megnyúz, ha ezt közlöm vele. Nem maradt elég emberünk, hogy felkutassuk az erdőt a ládika után. Mi a fészkes fenét csináljunk most?
Az nem lenne elég ép szerű ha most hagynánk dühödni ezért gyorsan ki kellett találnom valamit amivel megnyugtathatom.
- Szerencsére tudjuk, hogy merre ment az illető, csak követni kell a keréknyomokat.
Ekkor Sarumi még hozzárak egy mondatot, hogy végleg lenyugodjon az illető.
- Reméljük elvezet minket a ládikához.
A katona vesz egy nagy levegőt és elhadarja a mondanivalóját:
- Ma este semmi esetre sem követhetjük a nyomokat. Az erdő éjszaka igen veszélyes, még képzett mágusok számára is. A legjobb az lesz, ha letáborozunk, és hajnalban folytatjuk az üldözést. Gyújtsatok tüzet, az elijeszti a nem kívánt vendégeket, én addig értesítem a kapitányt.
Ebben viszont teljes mértékben igaza volt. Nem lenne szerencsés este követni a nyomokat. Az egyetlen dolog amit remélhettem, hogy nem fognak megint megtámadni minket. A tűz mellett ülvén, gondolkodván töltöttem az időt mikor Sarumi egy kérdést tesz fel Boregardnak:
- Látjuk, hogy te is mágus vagy és ügyesen harcolsz. Melyik céhhez tartozol, vagy a magad útját járod?
Boregardon nem látszott a céhének jele így azt a választ kaptam amire sejtettem:
- Jelenleg szabadúszó vagyok.
Ebben a pillanatban egy kérdés fogalmazódik meg bennem:
- És Boregard, milyen célból jöttél? Csak mert nem láttunk téged se a hotelben se a tisztáson.
Sarumin is látszott a kíváncsi tekintet, így rakott rá egy lapáttal:
- Tényleg hogy kerültél ide, ahol a madár se jár?
Boregard kissé zavartan válaszolt:
- Nos, mint mondtam én céh nélküli vagyok és lekéstem az indulást, így követtelek titeket és a csetepaté közben utol is értem a karavánt.
Sarumi mosolyogva hozzátette:
- Akkor pont jókor érkeztél, hogy kivedd a részed a csatából, de majdnem rossz vége lett.
Boregard nyugodtan fejezte be a mondanivalóját:
- Azért ennél kicsit több kell, hogy rossz vége legyen. Bár a láda elrablása elég kellemetlen.
Aggódásaim jeleit muszáj volt megosztanom a többiekkel, kíváncsi voltam mit szólnak hozzá.
- Főleg ha azóta csináltak valamit vele, nem lenne jó ha sérülten vinnénk vissza
Sarumi hirtelen visszalép az előző témára és teszi fel a kérdést:
- Mr Mosley azért mondhatta volna, hogy még egy mágus csatlakozik hozzánk, beszéltél vele egyáltalán?
Boregard egy szokatlan kérdéssel állt elő:
- Természetesen. Azt mondta, hogy igyekezzek utánatok. Egyébként mi van abban a ládában?
Sarumi gőgösen, de egyben befogadóan válaszolt.
- Az nem tartozik ránk, csak az a lényeg, hogy sértetlenül kell leszállítani a klán főnökömnek. Mivel úgy is összefutottunk, és mi mindenképp a láda után indulunk, velünk tartasz a felkutatásában?
Boregard ennek hallatára sietve rábólintott.
- Természetesen, hisz ezért vagyok itt én is.
Még lehetne sok mindenről beszélni, de sajnos már esteledni kezdett és a katona is megérkezett, hogy közöljön velünk egy felettébb fontos hírt.
- A kapitány jóváhagyta az üldözést, de csak engem tud nélkülözni, így magukkal tartok a továbbiakban. Drogo Huseveni vagyok, örvendek. Hoztam egy kis szárított húst, egyetek, aztán pihenjetek le.
Ad nekünk egy kevés ételt, ezek után gyorsan álomba merül. Én még kuporogva, térdemet átkulcsolva ültem és gondolkoztam. Sarumi hamar elaludt, utána Boregard is, és egy bő fél óra gondolkodás után, hogy ne zavarjak senkit, mert elég szűkösen voltunk a tűz körül, kissé félre vonultam és a puha földön elaludtam. Másnap reggel tiszta koszosan ébredek, leporolgatom magamról a földet és látom, hogy már Sarumi és Boregard is ébren van.

Miután végeztem az ellenfelemmel, körbenéztem, és észrevettem, hogy a négytagú banda közül a főnök már bepakolta a mágikus autóba a ládát, és menetre készen várta a társait, akik már nem voltak valami mozgékonyak. Miután konstatálta, hogy az embereit legyőztük, el akart hajtani. Megpróbáltam megközelíteni, még mielőtt elhajtana, de ekkor hirtelen minden feketévé vált. Nem láttam semmit.
- Mi a fene lehet ez? – gondoltam. – Megvakultam? Vagy ez valami mágia?
Szerencsére a hallásom még mindig kiválóan működött, így az alapján próbáltam tájékozódni. Hallottam, ahogy a jármű elindul, majd távolodik, és végül elveszik a hangja a messzeségben. Még jó perc telik el, miközben vakon botorkálok és próbálok valami biztos pontot találni, mire végre kezd visszatérni a látásom.
- Hát, legalább megint látok. – morfondíroztam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már leszállt az éj, és néhány csillag világított az égbolton.
- Jól itt hagyott. – gondoltam. – Most mégis hogyan szerezzem meg azt az átkozott ládát?
Miután körbenézetem, láttam, hogy a másik két mágus is ott volt a közelemben, és szerintem hasonló cipőben járhattak, mint én. Néhány formaiságon már a harc előtt túlestünk, így enyhe túlzással mondhatni egy baráti beszélgetés kezdődött:
- Ti is látjátok ezeket a keréknyomokat? – kérdezte a fiú, miközben az útra mutatott.
Miután én is szemügyre vettem a helyet, ahová mutat, nekem is feltűntek a nyomok. Elég mély és széles keréknyomok voltak.
- Ezeket nem is lesz nehéz követni. – kezdtem magamban örülni. - De mi legyen ezzel a kettővel? - néztem a másik két mágusra.
- Igen, ezek elég jól láthatóak. – mondta a lány.
Eme eszmecsere után az erdő irányából, ahonnan én, illetve a másik két varázsló is érkezett, egy zsoldos tűnt fel, kezében egy igen szép, míves karddal.
- Hű! Ezt is ellopom, ha lesz rá alkalmam. – jegyzem meg magamban a kardra nézve.
A férfi egy húsz év körüli, nagyjából 180 cm magas fiatalember.
- A ládika? - teszi fel a kérdést zihálva. - Mondjátok, hogy meg van a ládika!
- Sajnos nem szolgálhatunk jó hírrel. – válaszolja Sarumi.
- A ládát ellopták. – fejezte be a közlést Rammus.
- Dharkaron szőrös seggére! A kapitány élve megnyúz, ha ezt közlöm vele. Nem maradt elég emberünk, hogy felkutassuk az erdőt a ládika után. Mi a fészkes fenét csináljunk most? – fakadt ki a katona.
- Szerencsére tudjuk, hogy merre ment az illető, csak követni kell a keréknyomokat. – próbálta nyugtatni a fiú.
- Reméljük, elvezet minket a ládikához. – mondta ismét a lány.
- Ezek egész összhangban vannak. – nyugtáztam magamban. – Pedig azt mondták, hogy nem egy céhhez tartoznak. Vagy talán ők is hazudnak nekem? Ki tudja? – töprengek magamban.
- Ma este semmi esetre sem követhetjük a nyomokat. Az erdő éjszaka igen veszélyes, még képzett mágusok számára is. A legjobb az lesz, ha letáborozunk, és hajnalban folytatjuk az üldözést. Gyújtsatok tüzet, az elijeszti a nem kívánt vendégeket, én addig értesítem a kapitányt. - fejezte be mondandóját, majd eltűnt ismét az erdő sötétjében.
Mivel a tanács bölcsnek tűnt, így nekilátunk a tűzrakáshoz. Miután a fa összegyűjtését és meggyújtásán túltettük magunkat, ismét a beszédé lett a főszerep:
- Látjuk, hogy te is mágus vagy és ügyesen harcolsz. Melyik céhhez tartozol, vagy a magad útját járod? – kérdezte tőlem Sarumi.
- Jelenleg szabadúszó vagyok. – válaszoltam. – Minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb. – gondoltam. - Elvégre melyik idióta mutatkozik be az ellenségeinek? – tűnődtem.
- És Boregard, milyen célból jöttél? Csak mert nem láttunk téged se a hotelben se a tisztáson. – kérdezte tőlem a fiú.
- Tényleg hogy kerültél ide, ahol a madár se jár? – tette hozzá a lány.
- Vajon gyanakszanak rám, vagy csak kíváncsiak? – futott át az agyamon. – Ááá, a fenébe is! Miért gondolkozok én ennyit? Pokolba az egésszel! – viaskodtam magamban, majd a néhány pillanatnyi kis gondolatmenet után belevágta a mesébe:
- Nos, mint mondtam én céh nélküli vagyok és lekéstem az indulást, így követtelek titeket és a csetepaté közben utol is értem a karavánt. – találtam ki hirtelen a történetet.
- Akkor pont jókor érkeztél, hogy kivedd a részed a csatából, de majdnem rossz vége lett.
- Azért ennél kicsit több kell, hogy „rossz vége legyen”. Bár a láda elrablása elég kellemetlen. – jegyeztem meg mosolyogva.
- Főleg ha azóta csináltak valamit vele, nem lenne jó ha sérülten vinnénk vissza. – vetette fel Rammus.
- Mr Mosley azért mondhatta volna, hogy még egy mágus csatlakozik hozzánk, beszéltél vele egyáltalán? – kérdezte kíváncsian ismét a lány.
- Na, erre milyen mesét mondjak? – tűnődtem. - Természetesen. Azt mondta, hogy igyekezzek utánatok. Egyébként mi van abban a ládában? – tettem fel a kérdést, abban bízva, hogy hátha ők tudják.
- Az nem tartozik ránk, csak az a lényeg, hogy sértetlenül kell leszállítani a Klán főnökömnek. Mivel úgy is összefutottunk, és mi mindenképp a láda után indulunk, velünk tartasz a felkutatásában? – kérdezte Sarumi.
- Természetesen, hisz ezért vagyok itt én is. – válaszoltam. – Nekem is kell az a láda, nem árt, ha van, aki segít, hogy megtaláljam. – gondoltam magamban gonoszul.
Épp, hogy a mondatom végére érek, mikor visszatér a zsoldos, és a következőket mondja:
- A kapitány jóváhagyta az üldözést, de csak engem tud nélkülözni, így magukkal tartok a továbbiakban. Drogo Huseveni vagyok, örvendek. Hoztam egy kis szárított húst, egyetek, aztán pihenjetek le. – nyújtotta át az élelmet, majd egy hirtelenjében összetákolt fekhelyen lefeküdt, majd elaludt.
Mindannyian jónak láttuk, ha követjük a példáját, és lefekszünk mi is.
Hajnalban, mikor felébredtünk, a tűz már leégett. A kényelmetlen fekhely ellenére igen jót aludtam, és máris harcra készen álltam.