Magánküldetés: Ölj

Én csöndesen ettem a rántottámat, ahogy minden reggel szokásommá vált a klán épületében. Jobbára a pultnál szoktam ülni, és Sebastiannal beszélgetni, miközben ő mossa a poharakat, és hasonlók, de most túl sok munkája volt ahhoz, hogy odatelepedjek anélkül, hogy akármit is lelöknék a pultról.
Úgyhogy felkaptam a négy tojásos rántottámat, egy pohár narancslevet, meg pár karéj kenyeret, és a legközelebbi asztalhoz telepedtem.
~Tökéletes időzítés.~ Gondoltam, amikor Meta-chan, és Axel óramű pontossággal az eső eleredése előtt csukta be maga mögött a klánház ajtaját. Meta-chan mosolyogva mérte körül a terepet, aztán Sebastianhoz sétált, leadta a rendelését. A pultos szólt valamit neki, ami nem tetszett a lánynak, hiszen elpirulva fordult el, és célba vette a küldetésfal előtt álló Axelt, aki egy ideje már pásztázta a lapokat, majd leszedett egyet, és megmutatta a lánynak. Meta-chan vágott egy grimaszt, és motyogott valamit, amin Axel jót derült. Kikérték a küldetést maguknak, aztán Meta felém mutatott, és megindultak felém.
- Szia! – huppant le mellém egy megrakott tál spagettivel.
- ’Reggelt. – szólok, miközben septiben lenyelem a falatot, ami a számban van. – Jó étvágyat!
Meta hümmögött valamit, miközben már nekiugrott az ételnek. ~Azt hiszem ez a „köszi viszont” lesz.~ Beszélgetésbe elegyedtünk, mesélték, hogy éppen küldetést vállaltak el, mert szükségük van a pénzre, aztán megkérdezték, hogy én hogy állok küldetés terén, mire én előhúztam a lapomat a köpenyem belső zsebéből, amit a székem karfájára akasztottam.
- Nem nagy dolog, egy kisebb faluból kell egy másikba lovakat áthajtani lóháton. A gázsi se sok,de amióta a városba kerültem vissza akartam menni vidékre, hiányzik a csend. És úgy, hogy kapok érte 25.000 gyémántot még buli is. Aztán meg, banditák, farkasok, akikkel összeakadhatok, azoktól nem igazán félek.
- Nem rossz. – jegyezte meg Meta, de látszott rajta, hogy meg van lepve, hogy ilyen keveset fizető küldetést vállaltam el.
Röviddel ezután berobbant az ebédlőbe a klán egyik mestere, Baal. Körülnéz, majd amint a látókörébe kerülünk elvigyorodik, és elindul felénk.
- Sziasztok, porontyok! Lenne egy „ajánlatom” számotokra. – lefektetett egy papírlapot az asztalra, végigsimított a lapon, és arrébb tolta a tányéromat közben. – Ezt a küldetést nektek találták ki. – vigyorog olyan tenyérbemászóan, amennyire csak ember tud.
- De mi már vállaltunk el egy küldetést. – szabadkozott Meta-chan, magára és Axelre mutogatva.
- Szintúgy. – húzom ki a papírja alól az enyémet, de félresöpri, és alig érkezem elkapni az asztal szélén.
- Na és? – vigyorog tovább. ~Ez nem ért a szóból?~ Meta dühösen nézett rá, de a hapsi fülig érő vigyorát egy gúnyos tekintettel toldotta meg, amivel egyre bentebb fúrta magát a lány szemébe, mígnem az elkapta róla. – Hé, kislány, idenézz, ha hozzátok beszélek! – fél kézzel elkapta a lány arcát, és összeszorította rajta a bőrt. – és, még pimasz is, Ejj-ejj.. – rázta a fejét, mint valami óvóbácsi, aki éppen leszidja a kiscsoportost, aki bepisilt. ~Az addig oké, hogy már S szintű, de nem kéne lenézni az újoncokat.~
- Elég lesz, mester! – állt fel Axel, hátralökve a székét.
- Szerintem is. – szóltam, arrébb löktem a papírtjáról a kezét, és az feltekeredett a másik keze felé.
Meta ekkor elrántotta a fejét a kezéből.
- Először is! Nem is beszélt hozzám! Másodszor. Ezt a küldetést mi ezt vállaljuk, amit már kinéztünk magunknak.
- Már pediglen én el tudom intézni, hogy ha azt a küldetést választjátok, amit előzőleg téptetek le a küldetésfalról, akkor utána több küldetést ne teljesítsetek ebben a klánban, már ha értitek, mire gondolok. – Baal hangja felvette szokásos, jeges, közömbös hangszínét, és puszta tényeket közölt mostantól. Lesajnálóan, lenézően beszélt, ami mindannyiónkat felbőszített. – Nos, mi a válaszotok?
Meta végignézett rajtunk, aztán az orra alatt válaszolt:
- Persze… elvállaljuk.
- Et akartam hallani. Mondjátok le az előzőleg felvett küldetést! És vegyétek fel ezt. – Bólintottunk, aztán elviharzott.
- Jön még rád is úthenger. – szóltam miközben a tányérba dobtam a villámat. Még az étvágyam is elment. – Undorító. – felállok, és visszaviszem a maradékot a pultra, és mindhárman visszadobjuk a küldetést. – Ennyit a vidéki pihenésről lóháton. Hmpf!
Meta pedig olvasni kezdte a küldetést:
- Mi volt ez? Gyerekek tűnnek el, valahol az isten háta mögött 20 méterrel.. Hát legyen.
Ők még visszaültek, és befejezték a kaját, aztán elindultunk az állomáshoz. Az eső már csak csepergett, így nem volt vészes. A vonaton a legelső fülkét is üresen találjuk. Ugyan, ki utazna ilyen isten háta mögötti helyre?
Az utazást végigbeszélgettük, aztán pár óra múlva leszálltunk a szerelvényről, és azonnal a füst szaga csapta meg az orrom.
- Emlékeztet az otthonomra. – mosolyodtam el. – Ott mindig hűvös volt, leszámítva a rövid tavaszt. Sokat tüzeltek az emberek, de ez… ez a füst – szagolok bele a levegőbe mélyebben. – ez valahogy más, az nem volt ilyen maró, kesernyés. A számban is érzem az ízét.
- Mi ebben a fura? – kérdezte Axel.
- Az, hogy a füstből ítélve nem ég sehol sem nagy tűz, sehonnan nem száll sűrű füst, inkább csak pár hasáb éghet, mégis ilyen a levegő. Mindegy, induljunk, hátha sikerül kideríteni valamit.
Egy darabig gyalogoltunk, aztán Meta megállt.
- Nos, itt lennénk. - szólt, mintha nem lenne nyilvánvaló. Már csak a megbízónkat kellene megkeresni.

Épp, hogy beléptem a klánházba, Tabuval az oldalamon, mikor az eső ismételten ömleni kezdett. Ahogy bent szétnéztem, mosolyogva néztem, hogy mennyien menekültek a klánházba, az eső elől. Tabu egyből megindult a pult felé és rendelt, de Sebastian valamin nagyot derült, miközben beszélgettek és egyszer, fejével még felém is bökött. Elgondolkodtam kicsit azon, hogy miről beszélgethettek, amiben rólam is szó volt, de különösebben nem foglalkoztatott a dolog, így csak vállat rántottam és én is a pulthoz sétáltam. Miután Tabuchi megkapta a rendelését én is leadtam az enyémet, majd miután azt is megkaptuk, Tabu bedobálta a táskájába. Mikor táskáját fel akarta venni a hátára, kikaptam a kezéből és jobb vállamra akasztottam, majd mikor a lány ellenkezni akart, csak leintettem és megindultam a küldetés falhoz, valami munkát keresni. Tabu uténam jön és ő is elkezd nézelődni, egy viszonylag könnyű, de jól fizető munka után.
- Ez jó lesz! - Mondtam, majd letéptem a falról a lapot, melyen megakadt a szemem.
- 150.000 gyémánt, ha megtaláljuk a macskáját ennek a vén hölgynek.- Mutattam a képre, a kezemben lévő lapon, melyen az idős hölgy és a macskája voltak láthatók.
- Azt hiszem, nem csodálom, hogy eltűnt a macskája...
Mondta Tabu, mire belőlem előtört a nevetés, majd miután már kinevettem magam, a pulthoz mentünk és kikértük a küldetést. Gondoltuk, ha már ott vagyunk, rendelünk is valami kaját, mivel az amit az étteremben ettünk, nem tartott sokáig.
- Ott van Gabriel, üljünk oda hozzá. - Mondta, miután megkaptuk a rendelést és elindult Gabriel asztala felé.
- Szia! - Mondta Tabu, mikor leült mellé.
- ’Reggelt. - Válaszolt Gabriel, miközben jóízűen falatozott.
Elkezdtünk beszélgetni. Elmondtuk, hogy most vállaltunk küldetést, majd mikor megkérdeztük, hogy ő hogy áll küldetések terén, csak hátra nyúlt és előhúzott egy papírta a köpenye zsebéből, mely széke karfájára volt akasztva.
- Nem nagy dolog, egy kisebb faluból kell egy másikba lovakat áthajtani lóháton. A gázsi se sok,de amióta a városba kerültem vissza akartam menni vidékre, hiányzik a csend. És úgy, hogy kapok érte 25.000 gyémántot még buli is. Aztán meg, banditák, farkasok, akikkel összeakadhatok, azoktól nem igazán félek. - Nem sokkal azután, hogy Gabriel ezt elmondta, Ball mester rúgta be a klánház ajtaját. Kicsit körülnézett, majd tekintete a mi hármasunkon akadt meg és megindult felénk.
- Sziasztok, porontyok! Lenne egy „ajánlatom” számotokra. - Mondta, mikor oda ért asztalunkhoz és miután társaim kajáját odébb lökte, levágott egy papírt az asztalra.
– Ezt a küldetést nektek találták ki. - Vigyorgott, azzal a hülye, tenyérbe mászó mosolyával, amit mikor megláttam legszívesebben öklömmel igazítottam volna vízszintesbe a száját.
- De mi már vállaltunk el egy küldetést. - Szólt közbe Tabuchi, majd Gabriel is közölte, hogy már neki is van küldetése.
- Na és? - Foltatta tovább, gúnyos mosollya és még gúnyosabb tekintettel, mire Tabu elfordította a fejét.
– Hé, kislány, idenézz, ha hozzátok beszélek! - Emelte meg hangját Baal mester és fél kézzel elkapta a lány arcát.
– és, még pimasz is, Ejj-ejj.. - Rázta a fejét, mintha ő lenne a nagy felnőtt, mi meg csak valami kis taknyosok. Nálam itt betelt a pohár.
- Elég lesz, mester! - Próbáltam minél higgadtabban mondani, de mozdulataimon és szememen látszott, hogy kezdek ideges lenni. Tekinteten összeakadt a mesterével és láttam a szemébe, hogy dühös. De remélem ő is látta az enyémben, hogy magasról teszek rá, hogy milyen dühös és azt is leszarom, milyen S osztályú mágus. Akkor is neki megyek, ha csak egy karcolást tudok rajta ejteni ő pedig a földbe döngöl.
Meta eközben elrántotta fejét a mester kezéből, ő pedig levette rólam tekintetét.
- Először is! Nem is beszélt hozzám! Másodszor. Ezt a küldetést mi ezt vállaljuk, amit már kinéztünk magunknak.
- Már pediglen én el tudom intézni, hogy ha azt a küldetést választjátok, amit előzőleg téptetek le a küldetésfalról, akkor utána több küldetést ne teljesítsetek ebben a klánban, már ha értitek, mire gondolok. - Mondta , majd folytatta.
– Nos, mi a válaszotok? ~ Ó már zsarolsz is te mocsok?! Csak azért nem mondom, hogy dugd a tudod hova, mert van pár nyomós okom, amiért ebben a klánban kell maradnom. ~ Gondoltam, majd Tabu-ra pillantottam.
- Persze… elvállaljuk. - Motyogta Tabuchi az orra alatt, miután végig nézett rajtunk.
- Et akartam hallani. Mondjátok le az előzőleg felvett küldetést! És vegyétek fel ezt. - Bólintottunk, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
- Jön még rád is úthenger. - Mondta Gab, majd dühösen beledobta villályát a tányérjába és visszavitte a maradékot a pultra.
- Mi volt ez? Gyerekek tűnnek el, valahol az isten háta mögött 20 méterrel.. Hát legyen. - Olvasta Tabu a küldetést, aztán még mi ketten gyorsan befejeztük az evést és vonatra szálltunk. Az utazás kellemes társalgással telt és pár óra utazás után le is szálltunk a vonatról. Ahol érzékeny orromat azonnal megcsapta, a maró füst illata és inkább próbáltam a számon át kicsiket lélegezni, mert ez a füst egyenesen marta az orromat.
- Emlékeztet az otthonomra. Ott mindig hűvös volt, leszámítva a rövid tavaszt. Sokat tüzeltek az emberek, de ez… ez a füst... ez valahogy más, az nem volt ilyen maró, kesernyés. A számban is érzem az ízét.
- Mi ebben a fura?
- Az, hogy a füstből ítélve nem ég sehol sem nagy tűz, sehonnan nem száll sűrű füst, inkább csak pár hasáb éghet, mégis ilyen a levegő. Mindegy, induljunk, hátha sikerül kideríteni valamit. - Adott választ Gabriel a kérdésemre, majd tovább indultunk. Egy ideig Tabu vezetésével gyalogoltunk, majd a lány hirtelen megállt.
- Nos, itt lennénk. - Mondta és egy számomra tök átlagosnak tűnő házra bökött.

Az állomáson még egy rövid ideig nézelődtünk, megpróbáltuk felmérni hova is kerültünk, és gyakorlatilag tényleg nem túlzott a küldetés leírása, így első ránézésre valóban az Isten háta mögött van ez a kis település. Harminc háznál több aligha lehetett a szűk kis utcák szegélyeként.
Aztán a pár szónyi beszélgetés után elindultunk, csak éppen nem tudtuk hová. Az utcák gyakorlatilag kihaltak voltak, néhol láttunk kis mozgást, de tőlünk távolabb, és nem akartunk kiabálni, hogy felverjük a település csendjét, amint megérkeztünk. ~Lesz itt még felfordulás enélkül is.~
Aztán a bóklászásunk közepette egy komótosan sétáló nőre lettünk figyelmesek, akit kicsit megszaporázva a lépteinket beértünk. Meta-chan a vállára tette a kezét, mire ő megfordult, és meglepetten nézett ránk, mintha megijedt volna az érintéstől.
- Elnézést... tudja, mi.. mágusok lennénk, és a gyerekek eltűnésének ügye miatt jöttünk, hogy megoldjuk az ügyet. A megbízót keressük, a részletek miatt.. - szólt Meta, miközben mi ketten mögötte maradtunk Axellel.
- Ó, boldogan igazítalak útba! Csak kövessetek! - vágott Meta szavába, mintha egyszerűen elvágták volna az ijedelem forrását, és széles mosollyal intett, hogy kövessük. Ő is kilépett, valósággal az ellentéte volt annak a nőnek, aki fej lógatva sétált az imént.
A falucska méretéből adódóan nem kellett sokat keresgélnünk, sőt, pár házzal odébb el is váltunk újdonsült idegenvezetőnktől, majd mielőtt kopogtunk, utoljára körülnéztem a környéken. ~Egy ilyen kis faluban hogy-hogy nem találják a gyerekeket?~
- Majd én kopogok. - szólt Axel, majd két koppintást mért az ajtóra, a harmadikat pedig már nem tudta teljesíteni, mert a vaskos ajtó nyikorgás kíséretében szélesre tárult.
A küszöbön egy vörös hajú, egészen csinos nő állt, jelenléte akár a láng, ami ha nem is a testet, de a lelket biztosan melegíti.
- Üdvözlek titeket Serafin vagyok. A kommuna jelenlegi vezetője, megboldogult férjem után. - köszönt minket.
- Jó napot. Az én nevem Tabuchi Metarikku, és a gyerekek eltűnése miatt jöttünk... illetve... részvét. - a végét már csak habogva közli.
Ha lenne kalapom levenném, és úgy köszönnék neki, ennek híján a kezemet nyújtom felé, és amikor megfogja azt, én számhoz emelem, és kézcsókkal üdvözlöm.
- Gabriel van Chantai. - szólok, majd elengedem a kezét, majd Axel is bemutatkozott.
Miután a formaságokon túlestünk beljebb invitált minket. A küszöb előtt levertem a csizmáimat, aztán beléptem a többiek után a házba. A kandallóban ropogott a tűz, előtte pedig egy kisebb asztal, egy három férőhelyes kanapészerűség, és azzal szemben egy valamivel kisebb heverő volt. Miután elfoglaltuk a hármas ülő alkalmatosságot Serafin mesélni kezdett:
- Tudjátok, ez a kis falu miért jött létre? Nos, akkor most elmondom. Itt, ennek kommunának környékén van néhány bánya, amik nagyon értékes kőzeteket és egyéb dolgokat tartalmaznak. A legközelebbi falu is messze van innét, ezért az itt dolgozó bányászoknak lett megalapítva, hogy betelepülhessenek a családjukkal. Nagyon sok, vidám gyerekkel érkeztek a bányászok, ám mára már mindegyiknek nyoma veszett. Sok mágust kértünk már meg, de sajnos, mindenkinek ugyanez lett a sorsa... Mindenki nagyon fél, attól, hogy ők is e sorsra jutnak, de mégis, ami a legrosszabb, ami miatt emésztik magukat a lakosok, hogy soha többet nem látják gyermekeiket... -
Elsőre szóhoz sem jutok, aztán Serafin töri meg a csendet, amint elkezdjük tárgyalni a továbbiakat. Legelőször a szállást beszéljük át, a nyomozás idejéig kaptunk egy kisebb házat, ahova majd el fog vezetni minket.
Aztán a nyomozás elkezdése jött szóba, illetve, hogy mikor is kezdjük, de végül is elég ésszerű dolog lett a vége: Amilyen hamar csak lehet. ~Most őszintén, mit vártunk?~
A beszélgetés végén házigazdánk felvesz a hátára egy kabátot, és átkísért minket a rozoga, poros házhoz, amiről virít, hogy jó ideje nem volt már benne élő lakó. Az alap felszerelésen kívül, mint fürdőszoba, és étel-ital tárolására alkalmas szekrény nem sok mindent találunk. Egy nagyobbacska, talán két személyes ágy van a falnak tolva, majd a kandalló mellett talán egy fél lépésnyire van egy kisebb heverő.
- Elnézést a szerény szállásért. - szól Serafin önkéntelenül, amikor körülnézünk.
- Semmi gond, rosszabbhoz vagyok szokva. - szóltam mosolyogva, és ki is néztem magamnak a sarokban lévő heverőt, ahova a batyumat be is dobtam. Hangos koppanással ért célt, ami némiképp sértette a fülemet~Ennyire azért mégsem...~, így Serafinra néztem.
- Szólok majd, hogy hozzanak lepedőt, párnát és takarót mindhármótoknak.
- Nos, akkor ki hol alszik? - kérdezi Axel, jelentőségteljesen átölelve Meta derekát.
- Én már lefoglaltam a helyemet, gondolom nektek nem lesz bonyolult választani. De előre szólok, nem vagyok kíváncsi semmiféle "extra tevékenységre", úgyhogy ha valami lesz, szóljatok, és járok egyet. - boxolok enyhén a vállába vigyor kíséretében.
Axel válasza után a hölgy elbúcsúzott, én pedig megraktam a kandallóban a tüzet. ~Mennyivel jobb lenne, ha Axel tűz sárkányölő lenne...~

Egy rovid meg beszélést kovetoen, a fura fuston keresztul vágva magunkat, elindultunk a faluba. Nem volt nagy falu, alig harminc - negyven ház lehetett ott. Az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, vagy ha mégis megpillantottunk egy két embert, tok lehangoltak voltak. Lassan sétálgattunk a falucskában, mikor megláttunk egy not, aki nem messze elottunk sétált és miután kicsit gyorsítottunk lépteinken, hamar utol is értuk, majd Tabu megkocogtatta a holgy vállát, mire o megfordult.
- Elnézést... tudja, mi.. mágusok lennénk, és a gyerekek eltűnésének ügye miatt jöttünk, hogy megoldjuk az ügyet. A megbízót keressük, a részletek miatt.. - Mondta Tabu, mikozben Gabriellel a háttérbol figyeltem.
- Ó, boldogan igazítalak útba! Csak kövessetek! - válaszolta a holgy és az elobbi mélabús ábrázata hejett, mosoly ult az arcára. A not kovetve, hamar végig sétáltunk a kis falunk, majd mikor elértunk egy a falu végén található elég nagy házat, a no elkoszont.
- Majd én kopogok. - Mondtam és lassan kopogtattam kettot az ajtón, majd mikor harmadszorra is koppintottam volna, az ajtó nyikorogva nyílt ki elottunk és egy elég élénk voros hajú novel találtuk szemben magunkat.
- Üdvözlek titeket Serafin vagyok. A kommuna jelenlegi vezetője, megboldogult férjem után. - udvozolt minket.
- Jó napot. Az én nevem Tabuchi Metarikku, és a gyerekek eltűnése miatt jöttünk... illetve... részvét.
- Gabriel kezet csókolt a holgynek és úgy udvozolte. ~ Micsoda úriember. ~ Gondoltam vigyorogva, majd kezemmel integettem a holgynek, nagy mosollyal az arcomon.
- Hali... Axel Freeze vagyok. Nagyon orulok.
Miután a bemutatkozás megvolt, beljebb mentunk és a holgy elmesélte, mik is torténnek a faluban.
- Tudjátok, ez a kis falu miért jött létre? Nos, akkor most elmondom. Itt, ennek kommunának környékén van néhány bánya, amik nagyon értékes kőzeteket és egyéb dolgokat tartalmaznak. A legközelebbi falu is messze van innét, ezért az itt dolgozó bányászoknak lett megalapítva, hogy betelepülhessenek a családjukkal. Nagyon sok, vidám gyerekkel érkeztek a bányászok, ám mára már mindegyiknek nyoma veszett. Sok mágust kértünk már meg, de sajnos, mindenkinek ugyanez lett a sorsa... Mindenki nagyon fél, attól, hogy ők is e sorsra jutnak, de mégis, ami a legrosszabb, ami miatt emésztik magukat a lakosok, hogy soha többet nem látják gyermekeiket... -
Eléggé meglepett, a rovid torténet és csendben gondolkodtunk, malyd a megbízónk torte meg a csendet és megbeszéltuk kuldetésunk részleteit és a szálláshelyunket. A holgy egy kis poros házikóhoz kísért minket, amin látszott, hogy jó ideje nem lakták már. A lakás belulrol sem volt túl nagy szám... volt furdo, konyha, szoba, amiben egy nagyobb két személyes ágy volt és a kandallótól pár lépésnyire egy hevero.
- Már rosszabb korulmények kozt is aludtam. - Mondtam mosolyogva, mikor a holgy bicsánatot kért a szerény korulmények miatt.
- Szólok majd, hogy hozzanak lepedőt, párnát és takarót mindhármótoknak.
- Nos, akkor ki hol alszik? - kérdeztem, mikozben finoman korbefontam karommal Tabu derekát.
- Én már lefoglaltam a helyemet, gondolom nektek nem lesz bonyolult választani. De előre szólok, nem vagyok kíváncsi semmiféle "extra tevékenységre", úgyhogy ha valami lesz, szóljatok, és járok egyet. - Mondta Gab, mikozben vigyorogva a vállamba boxolt.
- Lehet meg kellessz sétáltatnod Froxot. - Válaszoltam vigyorogva, mikozben a vállamon ulo kis rókára boktem a fejemmel.
Válaszom után a megbízónk távozott, Gab pedig a kezdte el megrakni a tuzet.

Az éjszaka első felében semmi említésre való nem történt, csupán annyi, hogy valamivel hamarabb sötétedett a megszokottnál, de különösebb értelmet ennek sem tulajdonítottam, betudtam annak, hogy elvesztettük az időérzékünket. Kis kuckónk előnye is kidomborodott amint begyújtottuk a tüzet, hiszen percek alatt felmelegedett az egész, egészen kellemes hőmérsékletet biztosítva. ~Legalábbis nekem, nem tudom, hogy van vele Axel.~
A vacsora egyszerű volt, mégis, nekem ízlett. Nem vagyok egy konyhatündér, agglegény létemre pedig nem tudok túl sok mindent főzni, ezért a nyúlragu, amit találtunk tökéletes volt a szárított hús és kenyér mellé, amit rendszeresen kérek Sebastiantól odahaza a klánházban. Tudniillik a szárrított, sós füstölt hús nem romlik meg, és még tápláló is. A vacsora után Meta kijelentette, hogy ő fürdik először, aztán kis idő múlva a sikításával nyugtázza, hogy ő biza nem, mert nagyon hideg. Axel mosolyogva helyesel, én pedig inkább beállok a sorba, épp elég dologgal lógok ki belőle úgyis.
Később az alvást próbálgatva mindhárman kudarcot vallunk, és ennek a csapat lány tagja hangot is ad, Axel pedig helyesel. Utóbbira emelve a kezét láttam, hogy éppen nagyban össze van gabalyodva Meta-channal, úgyhogy igyekeztem nem rájuk figyelni, és gondolkodás közben a piszkavassal a tüzet kaparásztam. Mindig felszínre húzva az izzó parazsat, hogy folyamatosan melegen tartsam a házat.
- Még mindig ugyan olyan puha vagy.. – szűrődik Meta dorombolásszerű hangja felém, mire felkapom a fejem, akaratlanul is vágok egy grimaszt, aztán a lány vörösen felül: - Eeez… nem az, aminek látszik.
- Ja, ja, persze. – mosolygok, majd újra a tüzet kezdem kapargatni. ~Pontosan tudom, hogy mi az, tapasztalat. Csak már régről.~ Axel kisállatára nézek, aki a tűzhely előtt összekuporodva alszik. Legalább neki megy. A bandita élet pozitívumai szöknek emlékezetembe, majd még Axel hahotái közepette csikorgó hang hallatszik kívülről.
- Mi..mi ez? – kérdezi Meta, a pirospozsgás arca valahogy azonnal elfehéredett, és kifelé bámult az elfüggönyözött ablak felé.
- Biztos valami állat. –vonom meg a vállam, és tényleg nem tulajdonítottam neki… először. Aztán, amint egyre folytatódott, már a szőr is felállt a hátamon. ~Bármi is az, biztos, hogy nem állat.~
Axel már a hang forrását kezdte kutatni, mire felnéztem, és esélyt adtam annak, hogy nem csak valami kóbor élőlény. Amikor a hang hallatszott, Axel fel alá járkált a szobában, keresve a forrást, amikor elhallgattak a hangok Axel is megállt, fülelt. Kezdett az agyamra menni, amikor elhallgatott.
~Francba már, a hideg szaladgál a hátamon.~ És újra elkezdődött.
- Idióta! Ilyenkor nem kéne egy helyben maradni? – szorította magához az egyik párnát Meta.
- Kezd elegem lenne ebből. – ugrok talpra, és csatlakozok a kereséshez, és Metának sem kell már több. Szépen sorban nézzük át a helységeket a házban, de semmi nyomra nem bukkantunk, és ekkor az ablakra nézünk. Először tudatosul bennünk, hogy a legkézenfekvőbb dolgot nem néztük eddig csak. Sorban rámutatok a társaimra, és szintén mutogatással kiosztok mindenkinek egy-egy ablakot, mindezt némán, aztán szinte egyszerre rántjuk el a függönyt.
- Semmi. – Legalábbis kintről, de az igazat megvallva a belső melegnek hála, na és persze a kinti hidegnek is köszönhető, hogy az ablak párás volt, tehát csak akkor láthattunk volna valamit, ha az a valami hozzáér az ablakhoz. Ezen felül a függöny elrántásával a hang is megszűnt. – Az agyamra megy. – lehelem magam elé. Meta a félénk pillantásai után megrettenve konstatálja, hogy ő látott egy varjút.~Nos, mégiscsak állat volt?~
Visszahúzzuk a függönyt, miután ráhagytuk szegény madárra, majd miután ismét beszédbe elegyednénk, újra kezdődik az egész herce-hurca, csak hangosabban, és sejtelmesebben. Kezdek izgatottabb lenni, úgy hiszem nem szégyen kijelenteni, én hiszek a szellemekben. Meta az ágya mellett ült felhúzott lábakkal, és csak hüppögött, látom, nem csak engem készít ki a dolog, de Axel hűvös nyugalommal bújik hozzá, próbálja nyugtatni, a lány először felsikolt, aztán megnyugszik, legalábbis lecsendesül. A hangok pedig nem hagynak alább, sőt, néhol már egy-egy koppanás is betársul, csak hogy ne unatkozzunk, és minden egyes koppanás az utolsó idegvégződésemet is az égnek állítja. Kezdek tényleg kiborulni, talán már kívülről is látszik rajtam. Újra elrántom a függönyt, ezúttal valami világító fehér foltot látunk elsuhanni az ablak előtt. ~Mi a-? ~
Suttogás üti meg a fülünket, Az ablak mellett lapulva Axelre emelem a tekintetem, aki éppen tabu száját tapasztja be, hogy ne sikongasson. A srác szemével int az ajtó felé, egy bólintással nyugtázom, hogy nem kell mondania, magamtól is ez lett volna a következő lépés. Megfogom a kilincset – jéghideg. A hangok és a suttogások hangereje növekszik, és ezzel egyenes arányosságban a feszültség is rajtam. Aztán egy koppanás ereje rezeg végig az ajtón. Több se kellett nekem, a kinyitás elnapolva, azonnal teli talppal rúgom ki az ajtót, remélve, ha valami szemét szórakozik velünk eltalálom, és egy hétig egy irányba megy. Kilépdelek, de semmit nem találtam. ~Ez most már kész.~ Elkezdem körbejárni a kuckót, és csak a léptek hangja biztosítja számomra, hogy a társaim követnek. Hátul találkozunk, és már egymás szeméből kiolvassuk, hogy egyikünk se talált semmit.
Aztán újra hangok hallatszanak, ezúttal a házon belülről, Axel és Meta azon nyomban be is rohant, de mire odaértem, már Serafin ott állt az ajtóban.
- Talán valami baj van? Mintha valaki járkált volna idekinn.
- Izé, semmi… csak.. egy kutya járkált kinn, éhes volt, és megetettük… ennyi. – mosolygott Meta, szinte engem is meglepett a hazugságával.
- Hát, rendben. Akkor jó éjszakát.. itt egy kulcs azért, zárjátok be magatokat este. – ekkor érek oda az ajtóba, és szó nélkül elvettem tőle a kulcsot. Axel és Meta elköszöntek tőle, én pedig bevágtam magunk mögött az ajtót.
- A lószart keresett ez itt? – csukom be az ajtót, és a belső zsebembe csúsztatom a kulcsot. – El ne kezdje egyikőtök is az udvariasság szöveget, jelenleg a legutolsó dolog, ami eszembe jut. Menjen aludni ő is… Ja, és Meta, gratulálok a hazugsághoz, szerintem se kellene elmondani neki.
Ismét célba vesszük az ágyat. Ezúttal minden csendes, de az álmatlanságommal nem tudok mit kezdeni, ezért rendbe teszem a vázát, ami leborult, és a kardommal a kezemben, az ágyon ülve, a falnak dőlve az plafont bámulom, mígnem valamikor hajnalban elnyom az álom, és a következő emlékeim csak dél körül szűrődnek be az agyamba.

Nem mondhatnám, hogy az éjszaka túl mozgalmasan telt volna, kivéve,hogy mintha valamivel hamarabb borult volna sotétségbe a városka, de gondoltam, biztos csak fáradt vagyok és azért képzelodom. Igaz, hogy a kis házikónk nem volt valami nagy, de ennek voltak kisebb nagyobb elonyei... például, hogy elég hamar fel melegedett a lakás. Bár ez engem nem igazán izgatott, már csak azért sem, mert nem nagyon vettem észre a kulombséget, viszont láttam, hogy barátaimnak jól esik a házban terjengo meleg. A meleg hatására a vállamon uldogélo kis róka is egyre jobban ellazult, majd félálomban lecsúszott a vállamról én pedig elkaptam.
- Látom, nagyon jól elvagy. - Mondtam Frox-nak, mikozben finoman megcsikiztem a hasát, mire szokásos kis macskanyávogás szeru hangot adott.
- De azért ne aludj be túl mélyen. Nemsokara eszunk. - Ahogy a az evés szót meghallotta, szemei azonnal felpattantak, majd kiugrott a kezembol és a konyha felé indult, ahol felugrott az asztalra és várta, hogy kiszolgáljuk. ~ Hát ez kész... és még én vagyok folyton éhes.~

Eléggé egyszeru, de annál finomabb vacsorát rittyentettunk ossze, a házban fellelheto élelembol, majd miután jóízuen elkoltottuk a vacsoránkat, Tabuchi bejelentette, hogy o megy elsonek furdeni. Gab-al csak egy bólintással jeleztuk, hogy rendben van, majd nem sokkal azután, hogy a lány bement a furdobe, egy sikítást hallatott, mire felugrottam, de aztán kiderult, hogy csak az volt a baj, hogy hideg a víz. ~ Ez a lány a szívbajt hozza rám... már azthittem, valami baj van.~ Társaim úgy dontenek, hogy ma nem furdenek, a melegvíz hijánya miatt. Az igaz, hogy nekem a hideg víz nem jelet túl nagy gondot, de mivel volt bennem csapatszellem, úgy gondoltam, hogy majd furdok, ha a tobbiek is tudnak. ~ Ha buzlunk, akkor az egész csapat buzlik... éljen a csapatszellem.~ Gondoltam magamban vigyorogva, mikozben lefekudtem az ágyra. Jó darabig, csak fekudtem a hátamon és a plafont bámulva mindenfélén gondolkodt, mikor tabu megtorte a csendet.
- Nem tudok aludni.. - Mondta Tabu, mikozben a foldon térdelt, fejét pedig az ágyon pihentette.
- Én sem. - Válaszoltam sóhajtva, majd fejemet oldalra fordítottam, hogy megnézzem Gab és Frox mit csinalnak. Szoros kis barátom osszegombojodve fekudt a kandalló elott és aludt, mikozben kicsit nagyobb szoros barátom a tuzet piszkálgatta. Ekozben Tabu lassan felmászott mellém az ágyra es hasára fekodt, de kezeit és fejét a mellkasomra helyezte.
- Még mindig ugyan olyan puha vagy... - Mondta szinte dorombolva Tabu, mire Gabriel felkapta a fejét és egy erdekes grimasszal az arcán felénk nézett. Erre Tabu hirtelen felult és gyorsan mentegetozni kezdett.
- Eeez... nem az aminek látszik! - Mondta kalimpálva, amin mi Gab-al jót nevettunk, de jókedvunk hamarosan vége tért. Elosszor csak anyit láttam, hogy Frox hirtelen felpattant a kandalló elott e fulét hegyezte, majd nemsokkal ezután éles csikorgó hangra lettem figyelmes.
- Mi..mi ez? - Kérdezte Tabu rémulten, mire nem kapott választ, de én nemsokára felpattantam az ágyról és a hang forrását kezdtem keregélni, ahogy a kis fehér rókám is, mivel valószínuleh nagyon bánthatta a fulét ez a zaj.
- Idióta! Ilyenkor nem kéne egy helyben maradni? - Ordította felém Tabuchi, mikozben egy párnát olelt magához. Gab is kijelentette, hogy a hang egyre jobban ellenére van, majd o is beszált a keresésbe, majd nem sokkal késobb Tabu is. Szépen lassan végig néztuk az egész lakást, de semmit nem találtunk, majd mindannyian egy egy ablakhoz mentunk és Gabriel jelere elrántottuk a fuggonyoket. Mivel az ablakok párásak voltak, kint pedig vak sotét volt, nem sokat láttunk. Tabu visított egyet, mire felkaptam a fejem, de kiderult, hogy csak egy varjú ijesztette meg. Gabriel és én elkezdtunk azon tanakodni, hogy vajon tényleg csak egy állat volt e, mire újból rákezdte valami. Tabura pillantottam, aki térdeit felhúzva és azokat átolelve lehajtot fejjel ult az ágy mellett és reszketett. Lassú nyugodt léptekkel kozeledtem felé, majd mikor oda értem, leultem mellé és egyik ujjammal finoman megérintettem, mire felsikított.
- Nem lesz semmi baj, csak maradj mellettem... - Suttogtam a ulébe, mikozben szorosan magamhoz oleltem. Nemsokára kopogásra és halk suttogásra lettunk figyelmesek, mire én csak szorosabban oleltem magamhoz a lányt és kozben beszéltem neki, hogy megnyugtassam és eltereljem a figyelmét a hangokról. Oszintén szólva nagyon aggódtam miatta. Tabu a hangok miatt hirtelen felsikolt, mire finoman befogom a száját és mikor Gab-al osszeakadt a tekintetunk, jeleztem neki, hogy nyissa ki az ajtót. A srác hamar oda ment, majd kirúgta az ajtót, de nem talált semmit.Hosszas gyozkodésután rávettem a lányt, hogy mennyunk Gab után és mikor felálltam, vettem csak észre, hogy Frox is mellém simult és mancsait a fulére tapasztva próbálta elnyomni a zajokat. Mikor felálltunk a kis rókát felraktam a vállamra, majd Gab után indultunk. Kint lassan korbe jártuk a házat, de semmit sem talaltunk, majd bentrol hangos csorompolés hallatszott.Tabu kezét szorítva rohantam be a házba és a lányt húztam magam után, de mikor beértunk láttuk, hogy csak egy kancsó borult ki. Mikor megfordulunk kicsit mindketten megrezzenunk,mert valaki állt mogottunk, de aztán rájovunk, hogy csak Serafine az
- Talán valami baj van? Mintha valaki járkált volna idekinn.
- Izé, semmi... csak.. egy kutya járkált kinn, éhes volt, és megetettük... ennyi. - Hazudta neki Tabu, amit ha nem tudtam volna, mi tortánt, én is elhittem volna
- Hát, rendben. Akkor jó éjszakát.. itt egy kulcs azért, zárjátok be magatokat este. - Gab elvette tole a kulcsot, majd miutána no elment, be is zárta az ajtót. Tabu szorosan fogta még mindig a kezemet, amit egyáltalán nem bántam, sot... mivel ebbol tudtam, hogy a kozelemben van, csak megnyugtatott, ahogy a lány keze finoman korbeolelte a enyémet. Lassan elmentunk aludni... az ágyon, Tabu szorosan hozzám bújt, mikozben kezemet szorította, én pedig szabad kezemmel átoleltem és még jobban magamhoz húztam. Megvártam, míg a lány elalszik, de én jó ideig nem udtam aludni és a nemregiben tortént dolgokon gondolkodtam. Ekozben Frox lassan felmászott a fejem mellé a párnára és osszegombojodve aludni kezdett, amin én mosolyogtam, majd lassan lehunytam a szemeimet. Reggel arra kezdtem eszmélni, ahogy Tabu mozog a mellkasomon, valamint, egy másik, igen csak zavaró dologra. Számban, valami szoroset éreztem és alig kaptam tole levegot... Mikor már a fulladás szélén jártam, számhoz nyúltam és megemeltem a szoros kis valamit, amirol kiderult, hogy a kis rókám. Farkánál fogva, fejjel lefelé tartottam, amire nem ébredt fel, csak pruszkolt egy aprót, majd nyávogott egyet, majd kis dorombolás szeru hanggot kiadva aludt tovább. ~ Vajon miért jó ennek, ha a számban alszik és majdnem megol?~ Gondolkodtam, de nem tudtam komolyan haragudni a kis allatkára, olyan békésen aludt.

Az ébredés kifejezetten kellemetlenül ért, arra ébredtem, hogy Meta és Axel szedelőzködik, csörömpöl. Miután kidörzsöltem az álmot a szememben, lerúgtam magamról a takarót, amit mellesleg nem tudok, hogy került rám. Az egyenesen a kis Froxra repült, aki kétségbeesetten próbált kimászni alóla futkorászás közben. Felültem az ágyon, és segítettem neki, megcsíptem a takaró közepét, és leemeltem róla, majd megsimogattam, jelezve, hogy nem volt szándékos. Axel rám sandított, majd újra Metához fordult.
- Egy pillanat, és megyek én is. – szóltam, majd a fürdőbe mentem, megmosakodtam, (ha már a zuhanyt elhalasztottuk az éjszaka.) Majd visszamentem, de az ajtó tárva nyitva volt, és ismeretlen hang szűrődött be kívülről, így hát elindultam én is kifelé.
- Jó reggel, szép hölgyem, és persze uraim. – fordult oda hozzánk a suhancnak kinéző, magas férfi. Jóval magasabb volt Axelnél is, pedig egy fél fejjel le vagyok maradva tőle is, Meta-chant pedig egyszerűen a hóna alá tudta volna csapni, bár a kellő erőt nem néztem ki belőle. – A nevem Tiran, és ma én foglak körbevezetni titeket. – mosolygott, és jobbját nyújtotta felénk
- Gabriel van Chantai. – ajándékoztam meg egy férfias kézfogással a kinyújtott végtagot.
A formaságokon túlesve elindulunk a fiúval körutunkra, ami említése szerint a bányánál fog véget érni. Végignézve az utcán rájövök, hogy meglehetősen rövid utazás lesz, tekintve azt a nagyjából húsz házat, ami azon az utcán van, amin haladtunk.
Axellel kicsit lemaradtunk az idegenvezetőnk mögött, aki Meta mellett ment, és folyamatosan csak beszélt és beszélt. ~Csukd már be a szád, kihűl a gyomrod..~ Nem tudom, Axelt hogy-hogy nem idegesíti, hogy a fickó folyamatosan megjegyzéseket tesz Metára, és gyakorlatilag udvarol neki, de az ő dolguk. Az igazat megvallva Axelről inkább azt tudom elképzelni, hogy visszafogja magát.
Nem igazán figyeltem arra, hogy mit mondott, egészen addig, amíg egy érdekes mondat meg nem ütötte a fülemet.
- Tudod, pont úgy nézel ki, mint a második feleségem... bár igaz, hogy eddig csak egy volt. - mondta azzal a tenyérbemászó vigyorral a képén Meta-channak, amilyet még nem láttam a klánon belüli Baal mestertől sem. ~Ejj, ez erős volt.~ Meglepette arccal bár, de tovább sétáltunk, egyszer viszont egy árnyékra figyeltem fel a földön, mégpedig Axel árnyékára, amint a magasba emeli a kezét. Illetve, a kezét, ami jelenleg egy karnyi hosszú jégpenge volt. Azonnal ráugrottam a karjára, és lehúztam.
- Te meg mit csinálsz? - morogtam rá, közelebb húzva az arcát is, hogy alig volt húsz centi az arcunk között, de ő a fickót fixírozta, mintha megbűvölték volna. Aztán szép lassan, halálos nyugalommal odafordult hozzám:
- Kinyírom. - szólt.
- Megőrültél? Igen, tudom, hogy tenyérbemászó, és nyomul a nődre, én is leverném mint vak a poharat, ha nem függene ettől a küldetés. És ha ez jobban tetszik, ha megöljük, valószínűleg a klánból is kivághatnak. De a nyomorult Baal mester, igen, tudom, a te mestered, de akkor is az, valószínűleg meg is ölne minket. Tedd el azt a kenyérvajazót, és csigavér. Rendben?
- Na jó... de még egy hasonlót beszól és leutom. - a karja újra felvette az előző alakját.
- Nyugi én is. Sőt, én fogom le neked. - vigyorogtam, amit egy mosollyal nyugtázott, majd megszaporáztuk a lépteinket, hogy beérjük az elől haladókat.
Ezek után egyáltalán nem hallottam Tiran szavait, túlságosan el voltam foglalva a kommuna lakosságával, illetve annak reakciójával, amint elhaladtunk előttük. Összesúgtak, nevetgéltek mögöttünk a nők, akik egyáltalán nem néznek ki harmincon felülinek. ~Az már biztos, hogy ha egyszer nősülni akarok, akkor innen lesz áldozatom.~ Mosolygok magamban, majd megüti a fülem Tiran egy mondata.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Nekem is van egy fiatal fiam, akit nagyon féltek, mert ő is eltűnt, és örülök, hogy egy ilyen szépséges leányzó- - Axel megköszörülte a torkát, mire a fickó megszakította mondanivalóját, és a válla felett hátranézett. – és két ilyen erős férfi jár majd az ügy végére.
Érdekes, hogy ennyire életvidám, miközben a fia eltűnt. Mint ahogy a nők viselkedése is érdekes, némelyik olyan, mintha sose nőtt volna fel, és játszani vágyó gyerek lenne.
Időközben kiértünk a faluból, és már látszott a bánya bejárata is, de inkább a játszótér kötötte le a figyelmem. Nem azért, mert én is játszani vágytam volna, mint inkább az, hogy meglehetősen jó állapotban volt. Meg is böktem Axel oldalát, majd rámutattam a játékokra.
- Nem gondolod, hogy túl jó színben van ahhoz képest, hogy mennyi gyerek nyüstölte nap, mint nap?
Az idegenvezetőnk hátrafordult, elfordulva Meta-chantól, aki jelentőségteljes grimaszt vágott. Tisztán láttam, hogy nincs megelégedve a helyzettel, de csak a vállamat rántottam meg. ~Csak addig bírd ki, míg eljutunk a bányához.~
- Az én lányom is sokat játszott itt, mielőtt eltűnt. – majdhogynem krokodilkönnyekig hatódott, s sűrűk törülgette a szeme sarkát. ~Érdekes, az előbb még fia volt…~ - Tizennégy társával együtt az óta se láttuk őket. Vajon mi lehet velük?
Meta az égre emelte a tekintetét, és pár vigasztaló szóval rávette a fickót, hogy folytassuk az utunkat.
- Gratulálok a barátnődhöz. – szólok Axelhez, miután pár lépéssel lemaradtunk, de ő értetlenül nézett rám. – Kész kis színésznővé avanzsál a küldetés végére. – mosolygok, majd meglököm a vállát, és amint hozzáérek a vállához Frox átszalad a karomon az enyémre.
- Látom összehaverkodtatok. – szólt a gazdája.
- Ja. A végén még tényleg felvállalom a megsétáltatását. – mosolygok, miközben megbököm a csöppség állát.
Az elől haladó pár ismét megállt, ezúttal a bánya előtt. Visszanéztem. Furcsálltam, hogy alig száz, százötven méterre van a kommunától. ~Oké, hogy első a munka, és nem akarnak késni a munkahelyről, de ez enyhe túlzás nem?~
Miután Tiran pár bátorító szót intézett hozzánk elindultunk befelé. ~Ismételten, milyen jó is lenne, ha Axel tűz sárkányölő lenne, nem pedig jég, most tudna fáklyát csinálni.~

Miután Froxot letettem magam mellé a párnára, kimásztam az ágyból, úgyhogy ne keltsem fel Tabut és halkan kimentem a furdobe. Kicsit megmosakodtam a csapnál, ha már este nem tudtunk furdeni, majd mivel, már korgott a hasam, félig tele engedtem a csapot vízzel, majd miután megfagyasztottam, pár nagyobb darabra tortem és elrágcsáltam. Mikozben vissza mentem a szobába, elropogtattam az utolsó jégdarabkát, majd mivel még senki nem volt ébren rajtam kívul leultem az ágy szélére és bambultam. Hirtelen arra eszméltem, hogy egy finom puha kéz ér a vállamhoz, majd mikor megfordultam, láttam, ahogy Tabu az egyik kezével az ágyon támaszkodik, a másik kezét meg ugye a vállamon pihentette.
- Jó reggelt. - Mondtam neki mosolyogva.
- Neked is. - Mondta egy ásítás kíséretében, majd felult és megtorolte a szemét. Elkezdtunk beszélgetni, mikozben lassan kimáztunk az ágyból és oltozni, készulodni kezdtunk. Tabu Gab-ra terített egy plédet, mert úgy látta, mintha fázna, majd kiment o is a furdobe. Mikor vissza jott, elkezdtuk osszepakolni a cuccainkat, de Gab-ot nem keltettuk fel, gondoltuk had aludjon. Bár mivel a pakolás nem sikerult épp a leg zajmentesebben, hamarosan Gabriel is felkelt és egy rúgással lelokte magáról a takarót, mely az éppen ott szunyókáló Frox fejére esett, aki megijedt és ossze vissza kezdett rohangászni.
Gab levette a kis róka fejérol a plédet, majd megsimogatta a fejét. ~ Látom kezdenek osszebarátkozni...De hogy kerult oda Frox, mikor nemrég még itt fekudt az ágyon.~ Gondolkodtam ezen, mikozben feléjuk néztem, majd vissza fordultam Tabu felé.
- Egy pillanat, és megyek én is. – Mondta Gab, majd o is a furdo felé vette az irányt. Úgy gondoltuk, amíg Gabriel elkészul, kimegyunk és nyújtózunk kicsit, de mikor kimentunk egy ismeretlen srác állt ott. Gan pont az elott ért ki, hogy a csávó bele kezdett volna a szovegébe.
- Jó reggel, szép hölgyem, és persze uraim. - Fordult hozzánk a fiatalnak kinézo srác. Eléggé magasra nott, mivel még nálam is majd egy fejjel magasabb volt, pedig én sem vagyok épp a legkisebb. Mondta mosolyogva, mikozben felénk nyújtotta a jobbkezét.
– A nevem Tiran, és ma én foglak körbevezetni titeket. - Miután Gab kezet fogott vele és bemutatkozott, én is hasonlóképp tettem, majd a formaságok után elindultunk a bánya felé. Gyorsan megállapítottuk, hogy az út nem lesz túl hosszú, mivel az úton amin haladtunk, nagyjából húsz ház lehetett. Gab és én kicsit hátrább haladtunk az Idegen vezetonk mogott, aki Tabuchi mellett haladt és be nem állt a szája. A fickó folyamatosan nyomta a szoveget Tabu-nak, én pedig legszívesebben leutottem volna a fickót, de próbáltam megorizni a hidegvérem és nygodt maradni. De aztán, mondott valamit, amin láttam, hogy Gab is meglepodik, én pedig kiakadtm.
- Tudod, pont úgy nézel ki, mint a második feleségem... bár igaz, hogy eddig csak egy volt. - Mondta vigyorogva Tabunak. ~ Na ocsém... ennyi volt.~ Gondoltam magamban, mikozben ugyan olyan nyugodtan sétáltam, de kozben lassan jéggé alakítottam a jobb karomat és egy nagy pengét formáltam belole. Halálos nyugalommal alevegobe emeltem, mire Gab két kézzel elkapta a karomat és megálltunk.
- Te meg mit csinálsz? - Suttogta úgy, hogy az elottunk haladók ne hallják meg. Kérdése után lassan felé fordítottam a fejem.
- Kinyírom. - Mondtam neki hideg nyugodtsággal, mire kicsit elkerekedett a szeme, majd egy rovid beszéddel, hogy ha ezt teszem, akkor még a klánból is kivágnak, meg hasonlók, sikerult meggyoznie, hogy leáljak.
- Na jó... de még egy hasonlót beszól és leutom. - Mondtam, mikozben visszaváltoztattam a karomat.
- Nyugi én is. - Mondta vigyorogva, melyre egy mosollyal válaszoltam, majd gyorsan beértuk a tobbieket és mintha misem tortént volna mentunk tovább.
Próbáltam a továbbiakban nem igazán figyelni a fickó szovegére, inkább a helyieken legeltettem a szemem. Egyik no sem látszott, harmincon felulinek és eléggé csinosak voltak. Ahogy elhaladtunk mellettuk, osszesúgtak és kuncogtak a hátunk mogott. Mikozben nézelodtunk, ismét meghallottam a fickó idegesíto hangját.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Nekem is van egy fiatal fiam, akit nagyon féltek, mert ő is eltűnt, és örülök, hogy egy ilyen szépséges leányzó- - Kohintettem egy nagyot, hogy észre vegye, hogy itt vagyunk és, hogy ne nyomuljon annyira. -és két ilyen erős férfi jár majd az ügy végére.
~ Ahhoz képest, hogy eltunt a fiad elég happy vagy oregem. ~ Gondoltam magamban, mikozben kiertunk a faluból és már megláttuk a bánya bejáratát.
Gabriel megokte a vállamat, majd egy játszótérre mutatott és az ott lévo játékokra.
- Nem gondolod, hogy túl jó színben van ahhoz képest, hogy mennyi gyerek nyüstölte nap, mint nap? - A szavain elgondolkodtam és válaszolni akartam, mikor idegenvezetonk felénk fordult és egy durca grimaszt vágott.
- Az én lányom is sokat játszott itt, mielőtt eltűnt. - Mondta úgy, mintha a sírás kerulgetné, de engem valahogy nem tudott meghatni. ~ Ó bruhuhu... tíz perce még fiad volt ember.~
- Tizennégy társával együtt az óta se láttuk őket. Vajon mi lehet velük?
Tabuchi tekintetét az égnek emelte és miután mondott pár vigasztaló szót, rávette a fickót, hogy tovább haladjunk.
- Gratulálok a barátnődhöz. - Mondta Gabriel, miután kicsit lemaradtunk, én pedig kérdon néztem rá.
– Kész kis színésznővé avanzsál a küldetés végére. - Mondta vigyorogva, majd meglokte a vállamat, és ahogy hozzám ért, Frox átszaladt a vállamról az o vállára.
- Látom összehaverkodtatok. - Mondtam, kis mosollyal az arcomon.
- Ja. A végén még tényleg felvállalom a megsétáltatását. - Mondta, mikozben megbokte a kis róka állát, amin én jót mosolyogtam. Nemsokkal késobb Tabu és az idegen vezetonk megálltak a bánya bejárata elott, mi pedig vissza néztunk. ~ Ember... tényleg jó kozel van a bánya a városhoz.~ Miutan vissza fordultam a barlang felé, idegenvezetonk intézett hozzánk pár lelkesíto mondatot, majd elindultunk befelé a bányába. ~ Legalább egy lámpát adhatott volna.~ Gondoltam, majd miután beléptunk a bányába Tabu mellé léptem és mellette haladtam.

Miután frissen szerzett „barátunk” és egyben idegenvezetőnk megállt a bánya bejáratánál, közölte, hogy pontosan miért is ide jöttünk először.
- Szóval, azért hoztalak titeket, mármint hogy ide, a bányához, mert itt tűntek el a kölykök, izé, gyerekek. Legalábbis, két gyerek biztosan itt tűnt el, biztosan tudni róluk, mert itt voltak utoljára – hebeg. ~Mi van tesó, eltűnt a flörtölhetnék belőled?~ – a többi gyerek, mármint azok, akik még akkor nem tűntek el, de most már eltűntek ők is, szóval, akarom mondani, hogy az első két gyerek, aki eltűnt itt tűnt el, mert az el nem tűnt gyerekek itt látták őket utoljára, mielőtt azok is eltűntek volna, de már ők is eltűntek, és senki nem tudja, hol vannak. Szóval, szerintem érdemes lenne itt keresnetek először az eltűnt gyerekeket.
~Aha, vágom… ennél jobban megkavarni akarva se lehetne.~ Hümmög még egy párat, mintha mondani akarna valamit, majd elindulunk befelé, és Axel kezébe nyom egy fáklyát, ő pedig úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben, mi pedig elindulunk befelé.
Rövid idő múltán hideg, és nyirkos levegő csap meg bennünket, ami a bánya torkából jön. Fentebb szárazabb volt a levegő, bár különösebben nem érdekel, ez viszont nem mondható el a csapat minden tagjáról. Hogy oldjam a feszültséget, megpróbálok egy kisebb poént belecsempészni az útba; Megtorpanok, mintha valami veszély közelegne, és vezényelni kezdek:
- Ssss! – mindenki megállt, két társam rám meredt. – Axel, add ide azt a fáklyát!
A kezembe nyomja, körülnézek, és tovább kérdezek:
- Nem láttatok semmit? – a nemleges jelzés után pedig folytatom: - Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ez egy… kutya volt! – s a fáklyát a másik kezem elé tartom, hogy az árnyékából kutyát formázzak.
A várt reakció nem maradt el, mindketten fapofát vágnak, Axel pedig kimarja a kezemből a fáklyát. Mondjuk, nem pont erre a reakcióra vártam.
- Várj egy kicsit! – hajolok közelebb a falakon csepegő folyadékra. Axel nem akarja újra ideadni a fáklyát, így hát közelebb intem magamhoz. – Akkor gyere közelebb... Szerinted ez víz?
Csillogásából ítélve nem igazán lehet az, de lehet csak a szemem csal, így hát a két társamat segítségül hívva állapítjuk meg, hogy nem, nem az. Már csak a szagából ítélve sem, hiszen jellegzetes, kesernyés illata mindenhez hasonlóvá teszi azt, csak a vízhez nem.
Továbbhaladva Meta bosszankodik egy kicsit, hogy Tiran nem adott semmiféle útbaigazítást, de nem igazán méltatóm szóra, úgy igazából nem is vártam többet a fickótól, mint amit tett. Viszont a hangok, amik a bánya torkából kezdenek felfelé kúszni sokkalta jobban lekötik a figyelmem. Halkan, alig hallhatóan veri vissza a visszhangot a fal, de halljuk őket. Rövid séta után egy hármas elágazáshoz érünk, Axel kifinomultabb szaglása már korábban érezhette, hogy már korábban egy újabb „illatanyaggal” bővült a repertoár, mégpedig a rothadáséval, amit most már mi is érzünk.
Sárkányölő barátom a jobb oldali folyosót tanácsolja, mondván, arra erősebb a szag, úgyhogy az orrában bízva el is indulunk, de végül kiderül, hogy szinte bárhova indultunk volna, semmit se találtunk volna, így hát az utolsó alagútban járva… hirtelen kialszik a fáklya.
Ösztönösen közelebb húzódunk egymáshoz, háttal támaszkodva össze.
- Magic Sword! – szólítom a fegyverem halkan, és bár vak sötétség van, próbálom úgy tartani a pengém, hogy bármilyen szögből érkezne támadás, valamelyest ki tudjam védeni.
A sötétben halk csattanások sora ver visszhangot, mintha pici, mezitlábas talpak szaladnának végig az alagúton, és meg mertem volna esküdni rá, hogy mellettünk is elsuhannak, a falhoz simulva, és jellegzetes hangot hallatva. Aztán csend… néma csend, és a fáklyánk újból kigyullad, azonnal körültekintünk, és Meta kiáltása süvít végig a járatokon, miközben a velünk szemben lévő alagúton egy kőlavina hömpölyög felénk…

Mikor megálltunk a bánya bejáratánál, idegesíto idegenvezetonk elmondta, hogy voltaképpen miért is mentunk oda.
- Szóval, azért hoztalak titeket, mármint hogy ide, a
bányához, mert itt tűntek el a kölykök, izé, gyerekek. Legalábbis, két
gyerek biztosan itt tűnt el, biztosan tudni róluk, mert itt voltak
utoljára a
többi gyerek, mármint azok, akik még akkor nem tűntek el, de most már
eltűntek ők is, szóval, akarom mondani, hogy az első két gyerek, aki
eltűnt itt tűnt el, mert az el nem tűnt gyerekek itt látták őket
utoljára, mielőtt azok is eltűntek volna, de már ők is eltűntek, és
senki nem tudja, hol vannak. Szóval, szerintem érdemes lenne itt
keresnetek először az eltűnt gyerekeket.
A fickó nem lopta magát túlzottan a szívemben és a kis torténete sem volt valami meggyozo számomra és ahogy láttam, társaimat sem nagyon jott be a sztori. Még egy keveset hummogott, mintha mondani akart volna valamit, majd végul csak a kazembe nyomott egy féklyát, aztán olyan gyorsan távozott a helyszínrol, hogy csak a porfelhot láttuk a nyomában. Kicsit osszenéztunk, hogy ennek, meg mi baja lehet, majd el is indultin a barlangban. Szorosan Tubuchi mellett haladtam, aki mikor beljebb értunk megfogta a kezemet. Egy bátorító mosollyal a lányra néztem, majd tekintetemet ismét elore fordítottam és tovább haladtunk, befelé a barlang belsejébe. Ahogy befelé haladtunk, semmi mást nem lehetett hallani, csak hogy a plafontól valahová lassan csepeg a víz, emellett, valami furcsa, savanyú illatott éreztem, már egy jó ideje, de nem igazán foglalkoztam vele. Egyszer csak Gabriel hirtelen megtorpant, kezeit pedig felemelte, mire mi is megálltunk és csendben figyeltunk, hogy mitortént.
– Axel, add ide azt a fáklyát!
Kérésére átnyújtottam neki a fáklyát és kíváncsian figyeltem.
- Nem láttatok semmit? – Fejunkkel bólogatva jeleztuk, hogynem, mire újra megszólalt.
- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ez egy… kutya volt! - Ekkor hirtelen a fákját a másik keze elé emelte és a falra vetulo árnyékból egy kutyát formázott. ~ Még egy hasonló poén és leutom.~ Gondoltam, mikozben fapofával bámultunk rá és egy hirtelen mozdulattal kikaptam a faklyát a kezébol.
- Várj egy kicsit! - Mondta és újra a fáklyát kérte tolem, de most már nem igazán adtam oda neki, mert ne akartam, hogy megint valami, az elozohoz hasonló viccével fárasszon.
– Akkor gyere közelebb... Szerinted ez víz? -Kérdezte és kozben a folon lassan végigfolyó folyadékra mutatott. Nem tudtam, mi lehetett az, de az tuti, hogy nem víz volt. Érdekesen csillogott a fáklya fényében és mint kiderult az a furcsa illat is abból a folyadékból áradt, ami már azóta bántotta az orromat, mióta beléptunk a barlangba. Kicsit elgondolkodtunk, hogy mi is lehetett az, de végul nem jutottunk szinte semmire, így tovább haladtunk. Tabu út kozben egy kis panaszkodásba kezdett, hogy az az idegesíto Tiran gyerek, semmilyen útbaigazítást nem adott nekunk, de hamarosan félbe hagyta és erosebben kezdte szorítani a kezemet, mikor egy kicsit , az elozo esti hangokra hasonlító zajokra lettunk figyelmesek. Ahogy tovabb haladtunk, hamarosan egy hármas elágazáshoz ertunk és egy kicsit megálltunk.
- Erre. - Mondtam és a jobb oldali alagút felé mutattam, ahonnan a legerosebben éreztem, a rohadás illatát. Mielott elindultunk volna, kérdon Tabu-ra néztem, de egy apró bólintással jelezte, hogy semmi baja, majd elindultunk. Érdekes módon az alagút végén semmit nem találtunk, így vissza mentunk és a másik két járatot is kipróbáltuk, de azokban sem volt semmi.
Mikor az utolsó alagútban sétáltunk, a fákja hirtelen kialudt és teljes sotétségbe borult az egész barlang. Szinte azonnal mindhárman szorosan egymáshoz álltunk. Hallodtam, hogy Gabriel megidézi a kardját, de én sem tétlenkedtem. Bal karomat jéggé változtattam, majd egy nagyobb, majdnem akkora méretupajzsot formáltam belole, mint amekkora en is voltam, kozben jobb kezemel továbbra sem engedtem el Tabut. Azért egy pajzs mellett dontottem, mert gondoltam egy támadás ellen tobb hasznát vesszuk majd és jobban meg tudom védeni így a tobbieket is, mint egy nagy pengével.
Hirtelen apró hangokra lettunk figyelmesek, mintha valakik, vagy valamik rohangásznának korulottunk. Olyan hangokat is hallottam, mintha mellettunk, a falhoz simulva ment volna el tobb is ezekbol a valamikbol, aztán a hangok lassan megszuntek, a fáklyánk pedig ismét, magától lángra lobbant. azonnal korbenéztem a barlangban, majd Tabu kialtasára, rogton felé fordítottam a fejem és egy kolavinát láttam meg, ami nagy sebességgel kozeledett felénk, a velunk szemben lévo alagútból.

A kőtömeget látva egy pillanatra átsuhant az agyamon az, hogy talán Meta a testrészeit leválasztva eltorlaszolhatná az utat, megállítva ezzel az lavinát, már éppen kérdezni is akartam, amikor éreztem, hogy a mellettem álló lány elsuhan a helyéről. Ebből tudtam, hogy kár is lenne kérdezgetni, a válasz egyértelmű; nem lehetséges opció. Futásnak eredtünk hát, elől Noah, kezében a fáklya, ami a futás közbeni túl sok levegő miatt éppenhogy csak pislákolt. A következő percek olyanok voltak, mintha örökkévalóságig akartak volna tartani. Csak futottunk, lóhalálában, a fülünkben azzal az írtózatos robajjal, és hiába is próbáltunk volna akármit is mondani a másiknak, a saját lihegésemet sem hallottam. A gondolataim össze-vissza kuszálódtak, miközben azon gondolkodtam, mégis, hogyan lehetne megállítani a lavinát. Ha valami kanyarszerűségbe érnénk, ahol ezer százalék, hogy lelassulna, sőt, talán magától meg is álna, könnyedén meg tudnánk fogni pár fém pillérrel, amit Meta előállítana a karjaiból.
- Meta - ordítok torkom szakadtából, amint meglátom az ívet az alagútban magunk előtt. - Ha a kanyar után több is jönne, van egy tervem, hogyan állítsuk meg! A kanyarokban lelassul a tömeg, és ha a végén sikerülne megtámasztani, pár fémpillérrel megállíthatnánk! Én maximum segítek megtámasztani, Axel, ha van hasonló képességed, ne sajnáld tőlünk!
Bevettük az ívet, aztán újabb, és újabb kanyar következett, és mi is lelassultunk, de hála a fizikának, a kövek is nagyon sok lendületet elvesztettek, hiszen bejött az elméletem. Már az ötödik kanyarba rohantunk meg, amikor elég közel ért a kőtömeg ahhoz, hogy egy hosszabb oszloppal elérjük.
- Meta, Axel, Mo-! - üvöltök, de nem tudtam befejezni a mondatomat, és a tervünk is kudarcba fulladt, az élen haladó Axel megbotlott valamiben, mi pedig egyenesen átestünk rajta. ~Kész. Vége. Ennyi volt. És még csak nem is kűzdhetünk ellene! NEM! NEM HISZEM EL!~ Gondolatok süvítettek át az agyamon. ~Nem akarok így meghalni, tehetetlenségben, kiszolgáltatva... én harcban akarok fűbe harapni! Vagy párnák közt a családommal!~
Hallgatok, hanyatt feküdve a törmelék között, fülelek, várom mikor temet be a kőhalom... de elmaradt a hatás. Felnézek, a fáklyánk alig pislákol, de épp elég arra, hogy lássuk; Megállt a lavina. A fáklya alatt viszont még mindig az a fura lötty van, de Axel azonnal ugrik, és felkapja azt, szinte a halálból ragadva vissza az életet jelentő lángot.
Ekkor látjuk csak, hogy valami éles penge volt az, amiben Axel megbotlott, amire rá volt száradva a vér, bár, inkább ilyen köztes állapot volt az alvadás és a folyékonyság között, nem régen vágtak vele... húst.
Axel és Meta azonnal végignézik Axelt, nehogy az ő vére legyen rajta, de hálistennek nem. Axel fentebb emeli a fáklyát, és ekkor veszük észre csak, hogy a folyosó, amin eddig rohantunk, egy hatalmas terembe nyílott, aminek a fala, a padlója tele van azzal a fura fénylő folyadékkal, és olyan erősen verik vissza az egy szem fáklyánk fényét, hogy az egész teret bevilágítja. Ámulok és bámulok a szemet gyönyörködtető látványban, mígnem a mellettem bámészkodó lány megbotlik valamiben, és a földre csattan, majd körülnézve felfedezzük, hova is kerültünk...
Mindenhol karok, lábak, megcsonkolt emberi testek hevernek, rothadó hús szaga csavarja az orromat, nyelvek, fogak, fülek, kitépett belső szervek voltak mindenütt. Engem személy szerint nem zavart a látvány, csupán a szag, tizenkét éves korom óta öltem embereket banditaként, hozzászoktam a halálhoz, és a testet nem igazán, mint értéket, hanem mint szükséges rosszat tekintettem, amibe a lelkünk van zárva, és éppen ezért nem öltem szívesen, nem volt ritka, hogy minden elvett élet után bocsánatért imádkoztam, mint aznap éjjel, amikor teljes jogú martalóc lettem, apám gyilkosainak bandájában... Szóval a szagon kívül nem zavart semmi, nem úgy a társaimat...
Megvárom szépen, míg megnyugszanak, próbálok segíteni, ahol tudok, majd körülnézek a teremben, két válaszút lehetséges a továbbhaladáshoz, részemről bármelyik irány rendjén van, és talán ekkora szaghatás után a friss levegőt könnyebben megérzik a sárkányölők orra, így hát rájuk bízom magam.

Gyorsan felmértem az eroviszonyokat és hamar arra a megállapításra jutottam, hogy akárhogy próbálnánk, sehogy nem tudnánk megállítani a felenk igyekvo sziklákat, így hát, társaimmal egyutt futásnak eredtem. Mikor megindultunk, a kis Frox Gab válláról, vissz a ugrott az enyémre így egy plussz utassal a vállamon rohantam. A fáklya lángja futás kozben igen csak megcsappant, mivel túl sok levegot kapott, de e miatt hulye lettem volna lassítani, inkabb futottam tovább a félhomályban. Akár hogyan is szaladtunk, a hátunk modul folyamatosan csak a sziklák egyre erosodo duborgése hallatszott, ami nem volt valami megnyugtató. Azon gondolkodtam, vajon hogy tudnánk megúszni ezt a dolgot... ~ Ha már tényleg nincs menekvés, asszem egy élo jégfallá alakítom a testem és akkor a tobbiek talán megúszhatják...~ Gondolkodtam, hasonlókon, mikor Gabriel hirtelen megszólalt.

- Meta... Ha
a kanyar után több is jönne, van egy tervem, hogyan állítsuk meg! A
kanyarokban lelassul a tömeg, és ha a végén sikerülne megtámasztani, pár
fémpillérrel megállíthatnánk! Én maximum segítek megtámasztani, Axel,
ha van hasonló képességed, ne sajnáld tőlünk!
Mondta, mikozben az elottunk lévo kanyarra mutatott. Hamar be is vettuk az elso kanyart, amit még tobb másik kovetett, melyek miatt le lassultunk, de szerencsére nem csak mi, hanem a kovek is vesztettek a lenduletbol. A negyedik kanyar után, furcsa szagok csapták meg az orromat. Fintorogva szaladtam tovább, mikozben egyre erosebben éreztem a kintebb lévo folyadék szagához hasonló kesernyes illatot, ami rothadás és vér szagával keveredett. Az fortelmes illatkavalkád miatt, nem figyeltem rendesen a labam elé és megbotlottam valamiben. ~ Basszus.... ~ Csak ennyire tudtam gondolni, mielott hasra vágódtam, aztán éreztem, hogy a mogottem haladók sorban belém jonnek és szintén elesnek bennem. Azon kezdtem gondolkodni, hogy a társaim most miattam fognak meghalni... csak azért, mert nem bírok a lábam elé nézni... Már vártam, hogy a sziklák mikor nyomnak minket agyon, de ez végul elmaradt. A fáklya nem messze mellettem a foldon hevert és bár a lángja, már eléggé megcsappant, a félhomályban még így is láttuk,hogy a mogottunk haladó sziklatomeg megakadt. Az ijedség miatt, egy kicsit kikapcsoltak az érzékeim, de amint megnyugodtam, újból megcsapta az orromat a fura szagok keveréke, ezért egybol ugrottam és felkapta a fáklyát, hogy megnézzem, mibol áradhat ez a durca szagkombó. Mikor felvettem a fáklyát a foldrol, a lángja újból életre kelt és a fényben megláttuk, hogy miben botlottam meg. Egy éles penge volt az, melynek élére vár volt rászáradva. Tabu gyorsan vágig mért és én is végig néztem magamon, de nem az én vérem volt... ~ Viszont ez magyarázat a vér szagra, amit érzek... bár valahol még tobbnek kell lennie.~ Gondoltam és feljebb emeltem a fáklyát, hogy jobban korul nézhessunk. Mikor a fáklya jobban megvilágítja a kornyezetunket, vesszuk észre, hogy egy hatalmas teremben vagyunk, melynek a falai és a fold is tele van azzal a fura fényvisszaveros folyadékkal... ~ Ez is meg van... de vajon mibol johetett az a rothadás szag?~ Kerdeztem magamtól. Figyelmemet egy rovid idore elterelte az a káprazatos látvany, melyet a csillogó folyadék nyújtott, de nem sokáig élvezhettem, mert a kis Frox, idegesen mozgolódni kellett a vállamon és mikor meg akartam nézni mi baja, egy puffanást hallottam a hátam mogul. Meta esett el valamiben és miután jobban korulnéztunk, kiderult, hová is kerultunk. Minden felé levágott karokés labak, valamint belso szervek és hasonlók hevertek. Az amúgy is hideg vérem, még jobban megfagyott az ereimben... az egész testem remegni kezdett és teljesen elsápadtam. A látvány egy olyan dologra emlékeztetett, amit már régóta el akarok felejteni, de a rémálmaimban mindig elo jon. Hirtelen eszembe jutott az a kép, mikor gyerek koromban a házunkba belépve, a szuleimet vérbe fagyva, megcsonkítva találtam, a gyikosuk, pedig ordogi tekintettel meredt rám. Egyszerre féltem és duhos is voltam... a látvány teljesen kiakasztott. Kezeimet okolbe szorítva álltam és csak remegtem, korulottem, pedig egyre hidegebb lett. Teljesen elvesztem az emlékeimben és ha Frox valahogy nem ugrott volna teljes erobol a fejemnek, meg sem mozdultam volna. Az utés utan magamhoz tértem és akkor lattam meg, hogy tabu, a foldon ul, karjait a lába koré fonva és lehajtott fejjel. Elore hátra dulongélt és kozben folyamatosan sírt és magában halkan mondogatott valamit. Mikor Frox látta, hogy magamhoz tértem, a nadrágomba harapott és Tabu felé próbált húzni. Nem kellett sokáid rangatnia, azonnal felkaptam a kis allatot a foldrol és Tabuchi-hoz rohantam.
- Nyugodj meg Tabu... nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. - Próbaltam halkan nyugtatni, mikozben magamhoz oleltem, de a lány teljesen sokkos állapotban volt. Hosszú ido után viszont kicsit jobban lett, bár még mindig egész testében remegett.
- Menjunk Jobbra. - Mondtam Gab-nak, pedig szívem szerint inkabb a bal oldali jaratot választottam volna, ahonnan nem éreztem ugyan ezt a buzt.