Magánküldetés: Ölj

Metát nagy nehezen összeszedve elindultunk jobbra, amerre Axel ajánlotta, mondván, erre erősebb a szag. Metán látszott némi kétely aziránt, hogy arra kéne mennünk, de végül is túltette magát rajta. Érdekes, hogy az egész barlangban ez a váladék borítja be a falakat, de legalább beragyogja az egész alagutat a környéken a róla visszaverődő fény. Egyre hidegebb szél áramlik felénk az alagútból, Axel láthatóan jól tűri, én összébb húztam magamon a kabátot. ~Én is szeretem a hideget, de azért ez már kezd kicsit túlzásba menni, úgy látszik elszoktam a chantai-i levegőtől, ideje lesz visszanézni.~ Lélegzetünk páráját is látjuk már, és egyre kevesebb fény jut a falakon csillogó váladékból, mígnem egyedül marad a fáklya fénye a sötétségben. Meta pedig még kissé remeg az előbbi jelenet utóhatásától, legalábbis szerintem attól. Lesz egy két szavam Baal mesterhez, ha hazaérünk. Neki kéne felmérnie, hogy milyen küldetést ad a beosztottjainak, nem is beszélve arról, hogy nekem gyakorlatilag semmi közöm hozzá. Annyiban mondjuk, igaza van, hogy ha egyszer nem kezdi el feldolgozni az ilyen élményeket, sose fogja megszokni. Nekem csak szükséges rossz volt megszokni a gyilkolást, igaz, egy idő után már megszoktam, és sokak szerint vadállat módjára csak ösztönből forgatom a fegyverem… Azért, remélem harcon kívül sikerült még eddig mindig megőrizni az emberi oldalamat.
Léptek zaja csapja meg a sárkányölők fülét, azt mondják előttünk haladhat valami, úgyhogy megnyújtjuk a lépteinket, remélve, hogy utolérjük. Röviddel ezután már én is hallom a hangot, és valami miatt rendezetlenül jön vissza a visszhang.
- Ez most vagy nem ember, hanem valami négy, vagy több lábú, vagy több ember. – szólok, és tovább szaporáznánk a lépteinket, amikor a tegnap esti kaparászás az ablakokról visszhangzik végig az üregen. ~Melyik az a beteg állat, aki utánunk jön ide, csak azért, hogy karmolássza az ablakot? Ha Seraphin én agyonvágom a helyszínen.~ Mégis megszaporázzuk a lépteinket, de elég idegesítő módon a léptek még mindig olyan messziről hallatszanak, mint amikor meghallottuk. Meta felveti az ötletet, hogy talán előre kéne kiáltani neki, de Axel szerint nem lenne jó ötlet kiabálni, nehogy ránk omoljon az alagút, és azt kell mondanom, igaza van.
Tovább sétálunk, mígnem valami megmoccan a sötétben. Reflexszerűen hívom elő a kardom, és támadásra emelem, ahogy lassan megközelítjük azt a valamit, majd szép lassan kirajzolódik a fáklya fényében egy kis emberi test, köpenybe burkolózva, aki csak ül ott a földön. ~Úristen, egy gyerek!~
- Hé, kölyök, jól vagy? – ugrok oda mellé, de csak leguggolok. – Mi történt veled?
Axel is közel ért, és megérinti a vállát, mire a gyerek felemeli a fejét… Az arcán a bőr már barna volt, mint a több éves hullának, akit exumálnak, a szemgödrei pedig üresen tátogtak. Megijedtem, és hirtelen leültem a földre. A gyerek egy szót sem hallat, oldalra hajtja a fejét, és hangos reccsenéssel pattan el a csigolyája, rajtam pedig végig szalad a hideg. Nem régen történt hasonló velem és Atsui-val, de azért holtat élve látni, még mindig sokkolt.
Mire észbe kapok a kisfickó felállt, és mögöttünk újabb hét barátja rohant felénk, csattogó kis talpacskáik visszhangot vertek az üreg falain, kezükben fegyverek voltak. Először csak elszökdécseltünk a támadásaik elől, de hamar rájöttünk, ha nem védekezünk, itt van végünk. Könnyű azt mondani. Amíg Meta és Axel heves csapásokat váltottak a zombikkal én csak tartottam a kardomat, és bámultam őket, míg Axel hátra nem szólt.
- Gab, ideje lenne már szétvágni köztük! Azt hittem keményebb fából faragtak!
- Nem arról van szó, lelkiismeret-furdalás nélkül feldarabolok száz embert is, de egy gyerekért megszakad a szívem. – magyarázok, miközben igyekszek maximum megrúgni a kis testeket. Próbáltam a fejemben rendezni a dolgot, elvégre ezek már rég nem azok a gyerekek, akik valamikor a kinti játszóteret koptatták. Nagyon nem azok. Melyik elborult állat lehet, aki ilyet csinál ezekkel?
Nagy nehezen sikerül magam rávenni arra, hogy komolyan harcoljak ellenük, és sikerül is egy pár vágást bevinni két delikvensnek, ám azok meg sem érzik, elvégre már egyszer meghaltak.
Felismerve a helyzetünk állását eldobáljuk magunktól őket olyan messze amilyen mesze csak tudjuk, majd ismét Axellel az élen futásnak eredünk arra, amerre eredetileg tartottunk.
- Esküszöm, ha megtaláljuk azt, aki ezt tette a gyerekekkel, kitépem a karját és azzal verem agyon! Francba a lovagiassággal, az sem érdekel, ha nő az illető!

Miután mondtam, hogy menjünk jobbra, Tabuchi furán nézett rám. O is érezte, hogy onnan erosebben jon ez a szag, ezért valószívűleg megrémült kicsit, de végül beletörődött és elindultunk. Az alagútban a fura folyadéknak köszönhetően, még e fáklyánk egyre gyengülő fényével is remekül láttunk, bár többször is elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet ez a folyadék és, hogy hogy a francba került a bánya falára. Hirtelen egy kicsit hűvösebb szél fújt felénk a barlangban, ami engem nem igazán zavart, sőt... ez a kis hideg még nyugtatólag is hatott rám, társaim viszont már nem bírták ennyire jól. Ahogy beljebb haladtunk, egy idő után már a leheletünket is láttuk, ami arra utalt, hogy tényleg egyre hidegebb van, de én nem igazán éreztem a változást. Egy idő után, már kevésbé volt fényes az alagút, mivel a falakon eddig szépen csillogó folyadék lassacskán eltűnt a falakról, mígnem már csak a gyengén pislákoló fáklyánk fénye maradt. Ahogy sötétebb lett, Tabu kicsit jobban elkezdett remegni, talán még a nemrég történtek utóhatása, vagy kitudja. A remegő lány mellé léptem és megfogtam a kezét, ezzel jelezve, hogy nincs mitől tartania, mert amíg én itt vagyok, nem hagyom, hogy baja essen. Ahogy így tovább sétáltunk, úgy hallatszott, mintha valaki elöttünk sétálna. Tabu egy pillanatra megtorpant, mire Gab felénk fordult és kíváncsian nézett.
- Valaki elottunk sétál... egy kicsivel távolabb.
Világosítottam fel Gabriel-t, aki erre bólintott, majd kicsit gyorsabb tempóban megindult, mi pedig szorosan a nyomában haladtunk.
- Ez most vagy nem ember, hanem valami négy, vagy több lábú, vagy több ember. - Jegyezte meg Gab, miután már o is hallotta a lépéseket.
- Igen... olyan, mintha több kisebb ember haladna előttünk. - Állapítottam meg a lépések zajából, aztán gyorsabbra akartuk venni a tempót, hogy megtudjuk kik, vagy mik vannak előttünk, de ekkor ugyan az a kaparászás kezdett visszhangzani az alagútban, mint amit tegnap este hallottunk az ideiglenes lakásunk ablakában. Tabu erre kicsit erősebben kezdte el szorítani a kezemet, de gyorsítva a tempónkon tovább haladtunk. Eléggé idegesítő volt, hogy akár mennyire húzunk bele, a lepések zaja mindig ugyan olyan messziről hallatszik.
- Talán kiabálhatnánk és akkor megállna... - Vetette fel az ötletet Meta, amin kicsit gondolkodtunk, de aztán nemet mondtunk rá.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... a végén még ez az egész barlang a fejünkre omlik. -feleltem, mire csak egy apróbb bólintással válaszolt. Ahogy tovább sétáltunk, valami meg moccant nem messze előttünk a sötétben. Gab kapásból elő hívta a kardját én pedig a biztonság kedvéért a fáklyát tartó kezemet jéggé változtattam. Ahogy közelebb értünk a fáklya fénye jobban megvilágította azt a titokzatos valamit, amiről kiderült, hogy egy gyerek, aki egy köpenybe burkolózva kuporog a földön.
- Hé, kölyök, jól vagy? – ment oda hozzá Gab – Mi történt veled?
- Maradj itt egy kicsit. - Mondtam tabunak olyan 2-3 méterre a gyerektől, aztán én is oda mentem. Mikor a kölyök elé értem, a vállamon üldögélő Frox hirtelen morogni kezdett a gyerekre, ami nem volt rá jellemző. ~ Ezelott még soha nem hallottam, hogy morgott volna.~ Néztem a vállamon ülő kis rókára... és bár o is jelezte, hogy nem jó ötlet, azért kezemmel megbökdöstem a gyerek vállát és ekkor olyan történt, amire végképp nem számítottam. A kölyök lassan felemelte a fejét és a látvány ami fogadott, horrorfilmbe illő volt. Mikor felénk nézett láttuk meg, hogy arcán a bőr már barna volt, mintha már évek óta rohadt volna ott, szemgödrei pedig üresek voltak. Ijedten hátrébb léptem és elkerekedett szemekkel néztem a zombi gyerekre, aki idő közben lassan felállt. A látvány teljesen sokkolt és teljesen elvesztem... mintha kikapcsoltam volna. Dühös voltam, féltem és undorodtam egyszerre. Csak az járt a fejemben, hogy vajon miféle szörnyeteg művelhette ezt vele. Teljesen elvesztem gondolataimban, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, ám ekkor egy sikoly vissza rántott a valóságba. ~ Tabuci..~ Kaptam fel a fejem és azonnal a lány felé kezdtem rohanni. újabb hét zombigyerek bukkant elő a barlang sötétjéből, akik körbe vettek minket és nem habozva, a kezükben lévő fegyverekkel azonnal ránk is támadtak. Először csak kitértünk a támadások elől, majd harcolni kezdtünk. Igazából én csak elrúgdostam és elütöttem őket magamtól, bár mivel tudtam, hogy már nem élnek, nem sajnáltam keményebben ütni őket. Tabu viszont úgy tűnt, kicsit jobban sajnálja az egykori gyerekeket és emiatt majdnem bele is vágott az egyik kis minizombi egy csákányt. Mivel éppen két kis szörnyeteg lógott a karomon, egy pedig hátulról lógott a nyakamon és fojtogatni próbált, nem tudtam volna megmenteni, viszont Frox a vállamról a kis zombigyerek arcára ugrott és veszettül kezdte kaparászni az arcát, melynek köszönhetően, a rohadt bőr szép lassan la is pergett és már nem is igen volt arca. A kis rohadék a farkanál fogva elkapta a Froxot és a falhoz vágta, aki egy nagyobb nyüszítéssel csapódott a barlang falának, aztán a földre esett. Ettől kicsit bedühödtem és a karomon lógó két élőhalottat a falhoz vágtam a harmadikat pedig kikaptam a nyakamból és ahhoz vágtam, aki a Tabut és a kis rókámat bántotta.
- Gab, ideje lenne már szétvágni köztük! Azt hittem keményebb fából faragtak!- Mondtam kicsit ingerülten, mert csak ott állt.
- Nem arról van szó, lelkiismeret-furdalás nélkül feldarabolok száz embert is, de egy gyerekért megszakad a szívem.
- Te teljesen hülye vagy?... ezek már régen nem gyerekek. Ha most állsz neki lelkizni, akkor azzal max annyit érsz el, hogy kinyírnak. - Förmedtem rá, amíg Tabuchi hátát védve két újabb zombit kentem a falnak, amíg ő összekaparta Froxot a földről. Gabriel még egy rövid ideig állt, aztán végre o is harcolni kezdett. A gond csak az volt, hogy akár hogy ütöttük, rúgtuk, vagy vágtuk őket, nem volt rájuk nagyobb hatással. Hamar rájöttünk, hogy itt nem nyerhetünk. Tabuchi a vállára tette Froxot, hogy pihenjen, én pedig elkaptam a lány kezét és magam után húzva fogtuk menekülőre a dolgot, Gab pedig a nyomunkban haladt.
- Esküszöm, ha megtaláljuk azt, aki ezt tette a gyerekekkel, kitépem a karját és azzal verem agyon! Francba a lovagiassággal, az sem érdekel, ha nő az illető! - Mondta idegesen. ~ Nyugi Gab... neked is hagyok majd belőle, de előbb úgy meg kínzom, hogy azért fog sírva könyörögni, hogy megöljük... Hogy tehet valaki ilyet gyerekekkel...? ~ Gondolkodtam magamban, miközben tovább rohantunk.

/Próbáltam kijavítani az írásomat, de lehet pár helyen rossz... azokért bocsi... ^^"/

A furcsa, fényvisszaverős, keserű szagú folyadék mindvégig követ minket, így még úgy is, hogy a fáklya fénye elkezdett megcsappanni, tökéletesen látunk, nem kell félnünk, hogy Axel újra elesik valami.. pengében. Inkább nem kéne felhántorgatni.
Ahogy beljebb haladunk, egyre hidegebb van, én pedig a bal karommal átfogom a testemet, és melengetem magam. Ahogy ránézek a többiekre, látom, hogy hamarosan Gabriel is megérzi a hideget, de Axel egyenesen élvezi az alacsony hőmérsékletet. Biztos vagyok benne, hogy 5 percenként el-elszáll néhány fok, így már szinte röpködnek körülöttünk a mínuszok.
Ahogy beljebb megyünk, a furcsa folyadék egyre kevesebb lesz, vagy megcsappan a fénye egy picit. ~ Csak nem befagyott, lefagyott, és egyebek? ~
Ahogy egyre kevesebb a fény, én egyre jobban kezdek el fázni, kicsit olyan, mintha ahogy múlna a fény, úgy nőne a hideg.. érzem, ahogy Axel megfogja a kezemet, ami egy kicsit vígasztal.
Hamarosan a fülem mozgást érzékel, az orrom pedig új, idegen szagot - ha ezután a küldi után bárhol olyan szagot érzek, az csoda lesz - és egy kicsit megtorpanok. ~ Sok láb.. sok pici láb... ~ Gabriel kérdőn fordul oda hozzánk.
- Valaki előttunk sétál... egy kicsivel távolabb. - világosítja fel Axel, mire Gab bólint, és mi tovább megyünk.
- Ez most vagy nem ember, hanem valami négy, vagy több lábú, vagy több ember. - szólal meg egy kicsivel később Gabriel, és szinte utána rögtön hallani lehet a kaparászást, ami tegnap este is jelentős jelenség volt. ~ Itt van az a valami.. vagy valamik... ~
- Igen... olyan, mintha több kisebb ember haladna előttünk.
Egyre gyorsabban megyünk, megszorítom Axel kezeit, de olyan, mintha az a valami, ami a hangot adja, követne minket, így a hang ugyanolyan hangos marad.
- Talán kiabálhatnánk, és akkor megállna... - vetem fel az ötletet.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... a végén még ez az egész barlang a fejünkre omlik. - feleli Axel, mire én csak bólintok egyet, és tovább haladunk. Végül is, igaza van..
Ahogy haladunk, egy kis mozgást látunk magunk előtt, így megállunk. Gab automatikusan előhívja a kardját, és támadóállásba ereszkedik, ám mikor meglátja, hogy egy fekete köpenybe bugyolált test van előttünk, leereszti a karját, és leguggol mellé.
- Hé, kölyök, jól vagy?Mi történt veled?
A gyerek nem ad választ, és mintha Axel valami nyomot fogna, úgy halad előre a gyerek irányába.
- Maradj itt egy kicsit. - szól hozzám, majd Ő is leguggol a gyerek mellé.
Hallom, ahogy Frox rámorog a kisemberre, és Axel, vonakodva bár, de megbökdösi a vállát, hogy figyeljen oda ránk, és válaszoljon. Ekkor a gyerek, értve a "célzást" felemeli a fejét, és ez a mozdulat egy apró nyögést vált ki belőlem. A bőre barna, már-már fekete, és száraz, olyan, mintha egy apró érintésen múlna, hogy porrá legyen, talán a vállánál ez történt, nem tudni, mivel a köpenytől nem szabadult meg. A szemüregei üresen tátonganak, ami csak plusz pontot ad az aszott fejéhez. Ahogy pedig Axel felé fordítja a fejét, hatalmas reccsenést hallok, aminek hatására megremegek, és térdre rogyok - tudom, hogy ilyen az, amikor valakinek eltörik egy csontja.. pontosabban egy csigolyája.
Négykéz-lábra ereszkedek, és átnézek a lábaim között. Hét új, apró árnyat látok meg közeledni, és rögtön talpra pattanok, illetve intek Gabriel-nek is. Ahogy kitisztul a kép, látom a megkínzott, csonk gyerekeket, akik már rég nem élnek, hanem zombik..
A sikításom rázza végig az alagutat, megkockáztatva, hogy az beomlik, de nem történik meg. A gyerekek csak egy pillanatra, de megtorpannak, majd magukat vonszolva rontanak nekünk.
Én inkább reflexeimet használva kitérek előlük, minthogy rájuk támadjak, bár igaz, hogy néha muszáj feléjük legyintenem, amitől megtántorodnak, mivel törékeny testük minden megerőltetés nélkül ezer felé oszlana egy erősebb szélcsapástól.
Axel sokkal aktívabban harcol, mint mi, én inkább elkeresedetten kerülgetem Őket, és egyre lomhábban mozgok, aminek köszönhetően az egyik majdnem belém vágja a csákányát. Axel időben észrevette ezt, én pedig próbáltam nem odanézni, amikor megadja a kegyelemdöfést kettőnek, vgay háromnak is.
A földet nézve próbálok árnyak alapján tájékozódni, miközben Axel a hátam mögött küzd velük.
- Gab, ideje lenne már szétvágni köztük! Azt hittem keményebb fából faragtak! - szól rá Gab-ra tőle szokatlanul furcsa hangnemben.
- Nem arról van szó, lelkiismeret-furdalás nélkül feldarabolok száz embert is, de egy gyerekért megszakad a szívem.
- Te teljesen hülye vagy?... ezek már régen nem gyerekek. Ha most állsz neki lelkizni, akkor azzal max annyit érsz el, hogy kinyírnak. - ezzel újabb gyereket kent a falhoz, akinek a háta reccsent, valószínűleg újabb csigolyák semmisültek meg a gerince vonalán.
Hamarosan Gabriel is harcolni kezd, nekem pedig annyira futja, hogy remegve megkeresem, Frox-ot, és a vállamra teszem. Ezt követően Axel megragadja a kezemet, és elkezd futni, amíg engem maga után húz, és én esetlenül, de követem, Gabriel pedig mögöttünk jön, idegesen szuszogva.
- Esküszöm, ha megtaláljuk azt, aki ezt tette a gyerekekkel, kitépem a karját és azzal verem agyon! Francba a lovagiassággal, az sem érdekel, ha nő az illető! - mondja ingerülten.
- ... és én segítek. - morgom neki, ugyanolyan kedvetlenül és szomorúan, ahogy az előbb csatároztam.

Az elején igyekeztünk úgy futni, hogy minél hamarabb elhagyjuk őket, és tekintve, hogy nekünk két-két egészséges lábnyi előnyünk van velük szemben, nem is kellett sokáig erőlködnünk. Ezután már csak lazán futottunk, hogy tartsuk a távolságot, és így is sikerült akkora előnyre szert tennünk, hogy ne nagyon halljuk a hangjukat, éppen cak annyira, hogy tudjuk, ott vannak mögöttünk. Lassan lejteni kezdett a folyosó, és már annyi erőbe sem került tartani az iramot, mint eddig, hiszen a lendület és a gravitáció vitt minket, nekünk csak arról kellet gondoskodni, hogy mindig legyen mire (lehetőleg lábra) érkeznünk. Hamarosan pislákoló fényt véltünk felfedezni, és elérve azt, egy kisebb helyiségbe értünk, ami égő fáklyákkal volt megvilágítva. ~Azért érdekelne, hogy a kis dögöket mivel lehetne megölni, akárhogy vagdostam a testüket, nem nagyon izgatta őket.~
A terem jobb oldalán egy szűk nyílás volt, ami az eddigi járat folytatása lehetett, bal oldalt pedig egy baljós, ezeréves csigalépcső vezetett lefelé. A terem közepére érve mindkettőt szemügyre vettük egy-egy rövid pillantás erejéig, és, habár a folyosó meglehetősen szűk volt, még így is sokkalta bizalomkeltőbb, mint a lépcső, ami folyamatosa árasztotta a "nem tudod mikor szakadok le alattad" érzést. Ezek után nem volt kérdés, hogy melyiket válaszotttuk -volna.
Axel oldalazva ment be a folyosóra, hiszen hármunk közül neki volt a legszélesebb válla. Lassan haladt befelé, és már Meta is követni akarta, amikor az egyre erősőd hangok arra sarkalltak, hogy ne engedjem.
- Axel, túl lassan fogunk haladni. A gyerekek utólérnek, és végünk van. A lépcsőn kell mennünk. - fogtam meg Meta karját, mielőtt belépett volna.
Mindhárman átvonultunk a lépcsőhöz, és egy kavicsot emeltem fel a földről, és a lépcső középső részén leejtettem. Füleltem egy ideig, de egy idő után már csak a sárkányölőket figyeltem, hogy mikor jelzik, hogy koppant, elvégre az ő füleik élesebbek.
Kénytelen-kelletlen elindultunk lefelé. Axel ment elől, Meta középen, és átadtuk neki a fáklyát, én pedig zártam a sort. A fáklya átadására azért volt szükség, mert néhol hiányoztak a falról a fényt adó eszközök, és ezeken a helyeken ugyanannyi fényt kapott az első és a hátsó ember is, így nem kellett azzal vacakolni, hogy a sötétben tapogatózzunk a lábainkkal, hogy egyáltalán van-e következő lépcsőfok.
Recsegtek ropogtak alattunk a lépcsőfokok, de hálistennek egy sem szakadt még le senki alatt, és a gyerekek se értek utól minket. ~Vagy nem akartak lejönni, vagy azt hitték, hogy a szűk folyosón folytatták az üldözésünket.~
Igyekeztünk olyan gyorsan haladni, amennyire az adott körülmények között lehetséges volt, tekintve, hogy bármelyik pillanatban leszakadhatott alattunk a lépcső. Egy óvatlan pillanatban reccsent egyet a padló Meta alatt, és csupán a lélekjelenlétünknek köszönhető, hogy elkaptuk egy-egy kezét. A fáklya leesett, de szinte azonnal koppant is, úgyhogy szinte biztos, hogy lépcsőre érkezett. Gyorsan felhúztuk hát, és Axelt előre küldtük érte, nehogy elaludjon. A szőke srác előrébb szaladt, majd átugorva a hasadékot gyorsan fel is zárkóztunk hozzá. A fáklyát felemelve egy mélyedésre lettünk figyelmesek a falban, amiben egy fickó állt, vagyis, inkább szobornak nevezném. A bőre barna volt, maga előtt egy szablyát és egy csontból készült ostort tartott keresztbe. Utóbbi felkeltette az érdeklődésemet, és mikor már a többiek tovább indultak, közelebb hajoltam.
- Mintha csigolyákból lenne összefűzve valami dróttal. - szóltam, majd az elhaladó fáklya fénye felé néztem.
- Gyere már! - szóltak vissza.
Megszaporáztam a lépteimet, és gyorsan visszaértem mögéjük. Nem tudtuk még mennyi út van előttünk mire elérjük a lépcső alját, és nem tudtuk, hogy vajon jobban járunk-e azzal, hogy megfordulunk, és inkább a szűkebb folyosón erőszakoljuk túl magunkat. Lehet, hogy egy idő után elfogynak a lépcsőfokok is... Egyszer csattanást hallottunk mögülünk, és mindhárman megálltunk. Hátra fordultunk.
- Utólértek volna?
Válasz nem érkezett, helyette felettünk egy penge csillant meg a fáklya fényében. Ellöktem magamtól Metát Axelnek, de a szablya végigvágta a köpenyem ujját, vele együtt a bal vállamat is, szerencsére csontot nem ért, de elég fájdalmat okozott így is. Hátra rúgtam magam, két-három lépcsőfokkal fentebb, és ezzel kettészakadtunk. Középen az előző fickó, akiről azt hittük, hogy szobor, lent a két sárkányölő, felül én.
Kihúzta magát, felém a kardját, Axelék felé az ostort nyújtotta. Ordított egyet, és Axelék felé indított csapást. A két sárkányölő hátrált, majd felém fordult. A szablyát gyakorlottan használta, rövid, zárt, íves csapásokat mért felém, amit én vagy hárítottam, vagy igyekeztem kikerülni. Axel és Meta hátulról időről időre újabb tervvel állt elő azzal, hogyan vonják el a figyelmét rólam. Egyértelmű volt, miért támadt engem. Egyedül vagyok, ők ketten, ráadásul engem sikerült is megvágnia.
Időről időre erősödtek a csapásai, vagyis, inkább én éreztem őket erősebbnek, hiszen gyengültem, Metáék támadását pedig egytől egyig visszaverte. Így húztuk a harcot egészen addig, míg sikerült egy szusszanásnyi időt találni a támadásai között. Axel újra támadt, és a fickó szokás szerint ostorával csapott felé, ám a fiú nem került ki. Jéggé változtatott karját kinyújtva hagyta, hogy biztosan eltalálja a korbács, és rá is tekeredjen, és amint ez megtörtént, ő rá is fogott arra, maga felé húzva a fickót.
Közben én csapás közelbe kerültem a kardommal, és szerencsétlenségemre észre is vett. Minden erejét összeszedve csapott nyakmagasságban felém, de sikerült lehajolnom, így a falba kapott a penge. Bár nem szorult bele, alkalmat adott arra, hogy felálljak, és hozzászögezzem a falhoz karjánál fogva.
A fickó ott állt jobb karjával a falba szögezve, baljával görcsösen szorítva a korbácsot, amit Axel karja tartott fogságban...
- Meta, a tiéd!
A sárkányölő lány beugrott a fickó és a fal közé, és csak bámult rá.
- Meta! - kiáltok, majd megrázza a fejét, láthatóan elbambult,és én ébresztettem fel.
- Őő, oké, asszem... - szól, majd becsukja a szemét, és újra meglep. ~Na most meg aludni akar?~ Egy csepp izzadság folyik a szemembe, így csak pislogok, a sós lé csípi a szemem, de nem tudom megtörölni, így is alig tudom visszafogni a fickó fél kezét.
Meta karddá változtatja a kezét, és maga elé szúr, ám a fickó kikerüli. ~He?!~ Ezután kinyitja a szemét, és a karddal keresztbevágja a fickó, aki még így is csak röhög rajta. Mit is vártunk egy zombitól? És ez tette be a kiskaput Metánál.
- Iron Dragon Club! - kiált, és a zombit belevágja a falba hatalmas fémbunkóvá változott kezével.
- Gondolom, vége... - néz ránk, miközben én az államat keresem, ő pedig letépi magáról a fehér pólóját, ami mostmár áztatva van a lény "levével", újabb csodálkozásra adva okot.
- Héhó, kemény fiúk, még nem láttak női melltartót? - morog, majd futni kezd lefelé.
~He? A héhó az én szövegem... mellesleg a melltartó lehet férfi is?~
Filozofálgatásom ideje alatt meg sem mozdultunk, és Meta megtorpanva ordít vissza nekünk:
- Gyerte már! Omlás!
~He? Mi? Omlás?~
Axellel felnézünk a lezuhanni készülő lépcsőkra, és a nyakunkba szedjük a lábainkat. Az eddig véget nem érőnek látszó lépcsőket alig két perc alatt elfogyasztjuk, és az utolsó pillanatba sikerül kiugrani a csigalépcső "terméből."

Gyors tempót diktálva rohantunk, hogy minél előbb magunk mögött hagyhassuk a minizombikat. Ez nem volt túl nehéz feladat, mert néhányan már most olyan lazák voltak, hogy estek szét futás közben.
Mikor már nem is látszanak mögöttünk és a lépéseik zaja is alig hallhatóak voltak, úgy döntöttünk, kicsit lassabbra vesszük a tempót és csak sebesebb kocogásban folytattuk. Idő közben Frox is ébredezni kezdett Tabuchi vállán. Kicsit kómásan nézett körbe, mert nem igazán tudta, hogy mi is történik hirtelen, de aztán csak kicsit megrázta a fejét és vissza ugrott hozzám.
- Látom már jobban vagy. Ügyes voltál. - Mosolyogtam rá, majd vissza tettem jól megszokott helyére, a vállamra.
- Tiran nem véletlen küldött ide.. - Kezdett bele Tabu lihegve. - ennek a hátterében szinte biztos, hogy Ő is ott kontárkodik. Ki tudja? Talán Ő a főszervező. - Osztotta meg velünk véleményét, amivel egyet értettem. Aztán jobban átgondolva a dolgokat azon kezdtem agyalni, hogy talán van valami kapcsolat a zombi kölykök és aközött, hogy a faluban az emberek mintha nem öregednének. ~ Valami gusztustalan mágiával elvennék a gyerekek fiatalságát? ~ Gondolkodtam, de töprengésemben megzavart, hogy a hátunk mogott ismét felerősödtek a zombik futásának zajai és úgy tűnt, ezt Tabu is észrevette.
- Gabriel, Axel, szerintem térjünk vissza az előző, futós tempóba, mivel felgyorsultak... - Közölte velünk hangosan, mire Gab és én csak bólintottunk egyet és újból belehúztunk.
Hamarosan fényt pillantottunk meg, aztán egy kisebb terembe értünk, melynek falain fáklyák sorakoztak. Jobb oldalt egy szűkösebb alagút vezetett tovább, bal oldalt pedig egy már eléggé réginek tűnő lépcső vezetett tovább. Mivel a rozoga, öreg csigalépcső, nem volt éppen a leg bizalomgerjesztőbb, úgy döntöttünk, talán jobb lesz, ha az alagutat próbáljuk. mivel máshogy nem fértem be, oldalazva kezdtem el haladni a szűk járatban, de nem épp a leggyorsabb iramban haladva.
- Axel, túl lassan fogunk haladni. A gyerekek utólérnek, és végünk van. A lépcsőn kell mennünk.
- Igen, igazad van... -ismertem el, aztán visszafelé indultam.
Miután kicsoszogtam a szűk járatból, átmentünk inkább a csigalépcsőhöz, ahol Gab ledobott egy követ a mélységbe, nekünk pedig csak fülelni kellett, mikor ér földet. Hosszabb időbe telt, mikor hallottuk, hogy odalent koppan a kődarab, amit Tabu azonnal jelzett is. Na itt jött a nehezebb rész... rávenni magunkat, hogy elinduljunk a nem túl stabilnak látszó lépcsősoron, de végül egymást biztatva megindultunk. Én haladtam elől, mögöttem Tabu, a fáklyával a kezében, a sort pedig Gabriel zárta.
Igyekeztünk nem túl lassan haladni, de azért óvatosan lépkedtünk, nehogy leszakadjon alattunk valamelyik lépcsőfok. Hamarosan Frox, mintegy előre sejtve a veszélyt, vakkantott egyet a vállamon, majd pedig egy fél pillanattal később hallottam, ahogy a hátam mögött haladó Tabu alatt reccsen egyet a rozoga lépcsőfok. Még mielőtt a gravitáció a mélybe rántotta volna társunkat, Gabrielnek és nekem sikerült elkapnunk a lányt és felhúznunk. Amíg Gab átugrott a kisebb hasadékon én előrébb mentem, hogy felvegyem a fáklyát, ami Tabu kezéből esett ki, az előbbi baleset során. Megvártam, hogy társaim beérjenek, aztán tovább haladtunk. Egy a falban lévő mélyedés mellet haladtunk el, melyben egy nem túl bizalomgerjesztő, viszont tök élethű szobor volt, egyik kezében egy szablyával, a másikban pedig egy érdekes ostorral.
~ A csigalépcső, még hagyám... de minek egy bányába szobor? Nem hinném, hogy ez a bányászok védőszentje, vagy ilyesmi.~ Amíg azon agyaltam, vajon mit keres ott az a szobor, észre sem vettem, hogy Gab megállt, egészen addig, amíg el nem kezdett magában motyogni.
- Mintha csigolyákból lenne összefűzve valami dróttal. - Kezdte el elemezdetni a szobrot.
- Gyere már! - Szóltunk á Tabuval, majd tovább indultunk.
~ basszus.. ennek a lépcsőnek soha nem érünk már a végére?~ Kérdeztem magamban, miközben unott arccal, zsebre dugott kézzel haladtam egyre lejjebb.
Hirtelen egy csattanás hallatszik a hátunk mögül egy csattanás hallatszik, mire azonnal megálltunk, de miután megfordultunk, semmit nem láttunk.
- Utólértek volna? - Öntötte Gab szavakba a kérdést, ami az én fejemben is megfogalmazódott, de még mielőtt bármelyikünk válaszra nyithatta volna a száját, Gabbal szemben egy penge csillan meg, mire azonnal ellökte magától Tabut, egyenesen a karjaim közé. Mivel kicsit váratlanul ért a dolog, kibillentem egyensúlyomból és nagy lendülettel indultunk meg a lépcsőn. Tabuchit hátulról ölelve, próbáltam mindig úgy érkezni a lépcsőfokokra, hogy az utődések nagy része az én testemet érje. Szerencsére hamar megálltunk. Továbbra is Tabuchit ölelve álltunk föl. Valahogy olyan megnyugtató érzés volt a közelében lenni, hogy legszívesebben el sem engedtem volna.
- A...Axel. Akció.. van.. - Fordult felém vörösödő arcal és éreztem, hogy az én arcomra is kiült egy kis pír.
- Ja, bocsi. - Feleltem, majd elengedtem és zavaromban, tarkómat vakargatva, az alattam lévő lépcsőfokot kezdtem bámulni.
- Na jó.. ez most nem alkalmas, az érzelgésre.. - Szólt rám Tabu, mire felkaptam a fejem és még épp időben. A fickó, akiről nemrégiben azt hittük, hogy csak egy szobor, nagyon is élt és ki akart minket nyírni. Az ostorával hamarosan támadást is indított felém és Tabu felé, de nem volt túl nehéz kitérni a támadása elől. Nem is igazán figyelt ránk, a figyelmét inkább Gabriel kötötte le, aki sérült vállal harcolt ellene.
- Egyszer te,
egyszer én támadjunk. Nagyon szűk és instabil ez a lépcsősor, ketten
csak beszorulnánk, plusz magunkra omlasztanánk ezt a terepet.
Tabu tervére, csak egy bólintással feleltem, aztán megbeszéltük, hogy ő kezd támadni és, hogy valami ritmusra csináljuk majd az egészet. Mágikus fejhallgatóink dal arzenáljában találtunk is, valami fura dobolást és ennek ütemére kezdtünk el támadni. Tabu puszta ököllel indított támadást a fickó felé, aki ostorával zökkentette ki a lányt, aki a levegőben szaltózva ugrott vissza mellém és zavartan rám nézve jelezte, hogy inkább én támadjak. Első lépésben, először is számot váltottam.
- ere: https://www.youtube.com/watch?v=iee_qTmh3WI
Majd én is támadást indítottam a szoborpasi ellen. Többször is hasonlóan jártam pórul, mint Tabu és valami jó kis cselen törtem a fejemet, mikor tekintetem hirtelen összeakadt Gabrielével és egymásra vigyorogva, mintha némán, gondolatban beszéltünk volna össze. Pulóveremet ledobva magamról, jobb karomat jéggé változtattam, majd egy nemrég kifejlesztett dolgot próbáltam ki.
- Iron Dragon Claws. - Mondtam, mire karom kicsit vastagabb lett és megnyúlt. Kézfejem, eredeti méretének ötszörösére nőtt, mutató és középső, valamint gyűrűs és kis ujjam "egybe olvadtak" és hüvelykujjammal együtt, három 25 cm hosszú karommá alakultak.
Futva indultam ellenfelünk felé, aki mikor az ostorával felém csapott, az utolsó pillanatban elugrottam a támadás elől, neki a barlang falának, ahonnan nagy lendülettel felé rúgtam magamat, a bánya faláról. Egy pillanatra meglepődöttség jelei futottak át az arcán, majd azok helyén egy halvány mosoly jelent meg. Szinte hihetetlen volt, amit ezután tett. Villám gyorsan pördült egyet és az ostort tartó kezével, keményen Arcon nyomta Gabrielt, szabjájával psdig penge éles karmaimat hárította és ellökött magától, majd tovább pördülve, ostorával keményen eltalálta hasfalamat és egyenesen bele repített a barlang falába, szablyájával pedig hárította a támadást, mellyel Gab próbálkozott, hátha kihasználhatja a figyelmetlenségét. ~ basszus... hogy tudta?...Ez nem lehet igaz...~ Bosszankodtam magamban, kicsit már fáradtan, miközben arcomon patakokban folyt az izzatság. ~ Na jó... elég volt a taktikázásból...~ Döntöttem magamban, majd egyenesen a fickó felé vetettem magam.
- Axel, te idióta! Csinálj már valamit! - Ordított rám Tabu, mikolátta, hogy a fickó ismét felém csap az ostorával. Ezúttal viszont még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elkerüljem a támadást. Villám gyorsan balomat is jéggé változtatom és azzal védem ki az ostort, ami rátekeredik a karomra, én pedig amilyen erősen csak tudom, magam felé rántom. A fickó meglepődött ezen a húzáson és ezt kihasználva Gab a szoborpasi másik karját is a falnak szegezte kardjával.
- Meta, a tiéd! - Szól rá Gab, mire Tabu a fickó elé áll és mintha nem tudná, mi is tegyen, kezd el bambulni, amiből Gab újabb felszólítása ébreszti.
- Őő, oké, asszem.. - Feleli Tabu, aztán becsukta a szemét, karját pedig láncfűrésszé alakította. Gab és én kicsit idegesen néztünk egmásra, ahogy a lány csukott szemmel indít támadást a fickó ellen, aki ezt kihasználva kitért a támadás elől. Ezután Tabu, kicsit jobban összekapva magát, hunyorítva ketté vágja a fickót, ám ez mintha meg sem kottyant volna a szoborpasinak, mire Tabuchi kicsit ideges lett.
- Iron Dragon Club.. - Mondta, mire karja egy vasrúddá változott, majd azt megnyújtva, szétzúzta a fickó fejét, de itt még nem hadja abba. Bosszúból, amiért nem bírt egyből kinyiffanni, a barlang falában visszafelé irányította a rudat és hátulról a fickó melkasát is keresztül szúrta, az onnan kifröccsenő vér pedig ráfröccsent a lány felsőjére.
- Gondolom, vége... - Néz ártatlanul, mintha nem tett volna semmi, majd lekapta magáról az összevérezett felsőjét, amit én és Gab nyálcsorgatva néztünk végig. Tabu elmosolyodott rajtunk, aztán kezét elhúzta az arcunk előtt.
- Héhó, kemény fiúk, még nem láttak női melltartót? - Kérdezte, majd összehúzta magán felsőjét és tovább indult. ~ vajon miért van az, hogy ilyenkor legszívesebben rávetném magam?.? ~ Kérdezem magamtól, miközben az elhaladó lányt bámulom, majd eszembe jut valami. ~ hol van Frox?~ Épp, hogy ez a kérdés átfut az agyamon, a barlang falában lévő egyik kisebb repedésből mászik elő, ahová még a harc elején bújhatott.
- Szóval ide bújtál. - Kérdeztem, miközben felvettem a földről és vissza teszem a vállamra.
- Azt hiszem, ideje tovább indulni. - Mondta Tabu, de alig, hogy ezt kimondta, érdekes zajra lettünk figyelmesek és még mielőtt Gab és én hátra nézhetnnk, hogy mi az, Tabu felvilágoít minket.
- Gyertek már! Omlás! - Ordította, mire gondolkodás nélkül rohanni kezdtünk a lány után. A lépcsők hamarosan elfogynak, de egy nem semmi csapdában kötöttünk ki. Mögöttünk éppen össze omlott a barlang, előttünk pedig egy szakadék tátongott, de mivel nem volt más választásunk, rohantunk tovább előre. Először Tabu, majd én és végül Gab vetődött át a szakadékon. Mivel én és Gab kicsit távolabbról ugrottunk neki, nem sikerült átugrani, de hála annak, hogy a nagy kapkodásban elfelejtettem visszaalakítani a karomat, nem volt nagy gond. Karmaimat bele vágtam a szakadék falába, Gab pedig kardját használva állította meg a zuhanását. Mivel sérült volt, segítettem neki felmászni, aztán én is feltápászkodtam. Kezeimet visszaalakítottam, normális emberi alakjukra, aztán elterültem a földön és kicsit kifújtam magam. ~ Ez durva volt.~

A mögöttünk leomló lépcső hatalmas zajt csapott, és körülbelül ekkora port is. A kövek csattanását még sokszor verte vissza a terem fala, ahol voltunk, újabb zajt csapva odabent. ~Jó nagy lehet, kár hogy nem látunk belőle semmit.~ Tartottam magam elé a köpenyem ujját, amit az arcomra szorítottam, egyszerűen zavart ez a bűz. A fáklyát tartó egyén mögülem és Meta mögül ellépkedett, én pedig reflexszerűen emeltem fel a kezeimet magam elé, hogy ha valami mégis felénk tartana, sikerüljön lassítani mielőtt belénk csapódik. Vaklálás közben meg se mertem mozdulni hátrafelé, nem szándékoztam valamiben hasraesni.
- Axel, mi a-? - kérdeztem volna, ám ekkor Axel megdöntötte a fáklyát, és a lángok újabb erőre kapva spirálisan felkapaszkodtak a terem falain lévő csatorna szerű vájatban.
- Tyűűű. - néztem fel, és hatalmasat lélegeztem az áporodott, rohásszagú levegőből önkéntelenül, aztán néhány köhécselés közben elment a kedvem attól, hogy lássam az egész termet.
A látvány letaglózott, még engem is, aki hozzá van szokva, hogy egy-egy véresebb csatában csöpög rólam a vér, és eddig hál'istennek nem az én vérem volt többségben. Előttünk pár kád volt, amikből csövek vezettek a terem másik végébe, és egy kőből faragott trónban végződtek. A trón láthatóan egyetlen személynek volt fenntartva, hiszen ergonomikusan volt kialakítva, és így ránézésre akármennyire is próbáltam volna ki, nem lett volna kényelmes, úgyhogy gyorsan le is tettem a dologról, és gondolataimat Meta zökkentette ki, igaz, akaratlan. A lány elájult a látványtól, és Axel kapta el zuhanás közben.
Amíg a srác lefektette az ájultat én úgy döntöttem közelebbről szemügyre vesem a kínzókamrának ható termet. A kádakban furcsa fekete színű anyag volt, és oszladozó testek lebegtek benne, már amelyiken még volt hús. Némelyikben gyerekek is voltak, és újra feltüzelte bennem a vágyat, hogy azt, aki ezt tette, a saját kezemmel folytsam meg. Remegtem az idegességtől, és ekkor még észre se vettem a padlóra felvésett dávidcsillagotot, aminek minden csúcsán egy-egy kereszt volt, mindegyiken egy-egy emberrel, leszámítva az egyik csúcsát.
- Undorító. - dünnyögök a köpenyem ujja alól. - Axel, hogy állsz, sikerül összeszedni? - lépkedek vissza, és aggódva néztem a párra, ahol a lány nem igazán akart mozdulni. - Láttam egy felvonószerűséget, húzzunk innen mielőtt a keresztről lemásznak a zombik, és újabb társaságot kapunk!
Axel a felvonóhoz hozta Metát, és mindhárman beszálltunk.
- Tudod hogy kell indítani ezt az izét? - kérdeztem, majd a srác közbenjárása után elindultunk felfelé.

Vak sötétben sétáltunk tovább. Na jó... igazából a fáklyánk gyengülő fénye megvilágított körültöttünk egy kis részt, de az nem volt elég arra, hogy rendesen lássnk. Szemeimet becsukva inkább arra az érzékszervemre hagyatkoztam, amivel ilyen helyzetekben sokkal jobban tudok tájékozódni... az orromra. ~ Már megint ez az undorító rothadás szag...~ Simatoltam a levegőbe, de mást is éreztem. Nem messe a faltól sétálunk és onnn, mintha olaj szaga áradt volna, bát a rothadás bűze majdnem teljesen elnyomta azt. társaimat kikerülve lassan a falhoz sétáltam, ahol a falban egy vékonya csatorna szerű valamit találtam, melyben valóban laj volt.
- Axel, mi a-?
Kérdezett volna valamit Gab, mikor a fáklyát megsöntve, lángját az olajhoz érintettem és a tűz, spirális alakban végig futot a terem falain lévő csatornákban, ezzel bevilágítva az egész termet. Ennek a lűtvűnya lenyűgöző volt, melyet Gab egy - Tyűűű- vel fejezett ki, viszont ez a gyönyör, csak egy pillanatig tartott. Úgy éreztem, talán jobb lett volna, ha inkább tovább bolyongunk a vak sötétben, mintsem, hogy ezt lássuk. Már eddig sem volt épp ez a leg gusztább küldetés, de úgy tűnt, valaki nagyon találékony odafent, mert még mindig tudja fokozni. Előttünk több, ember méretű fekete kád volt, melyekből csövek vezettek ki és egy, a terem másig végében álló, hatalmas, kőből faragott, valaki számára személyre szabott trónhoz vezettek. Az egyik kádba bepillantva, természetesen a rothadás szagána okát is megtaláltam. A fekete kádban, melybe sikerült bepillantanom onnan, ahol álltam, egy már régebben oszlásnak indult gyerek testét pillantottam meg, mire megint ideges lettem. Testem dühom hatására, akaratom ellenére is egyre joban lehült és körülötttem is kezdett hülni a levegő. Mintha az emberi tudatomat, valami állatias dolog szorította volna háttérbe, csak az járt a fejemben, hogy elpusztítsam ezt az egészet, aztán megkeressem azt, aki ezt tette és addig akartam kínozni, amíg halálért nem könyörög... Már éppen neki akartam volna állni darabokra szedni a helyet, mikor valami vissza zökkentette rendes tudatomat. A nem olyan messze mellettem álló Tabuchi teste, hirtelen eldőlt és a föld felé vette az irányt.
- Tabu.. - Kiáltottam, ahogy felé ugrottam és végül sikerült is elkapnom, mielőtt a feje kopant volna a padlón. Nem tudom, hogy vajyon ő is látta e, ogy i van a kádakban, vagy a szag miatt lett e rosszul, de at most anyira nem is volt lényeges. Lassan lefektettem a földre, majd levettem magamról a felsőmet és egy párnát halytogatva belőle, Tabuchi feje alá tettem. ~ Minél előbb ki kell őt vinnem innen. ~ Gondoltam magamban, mikozben a lány arcát fürkésztem, hátha kinyitja a szemét. Hozzá hajolva, homlokomat az övéhez raktam, hogy megnézzem, nincs e esetleg láza. Bár már meggyőződtem aól, hogy ilyesmiről szó sincs, fejemet mégsem akartam elemelni az övétől... Máe nem is igazán tudom, mit akartam csinálni, mikor Frox hirtelen a fejemre ugrott, melynek hatására, kicsit megfejeltem a lányt.
- Frox mi a ...? - Kezdtem volna bele lekapva a kis rókát a fejemről, mire fejével oldalra bököt, ahonnan Gab közeledett.
- Axel, hogy állsz, sikerül összeszedni?
Kérdezte aggódó tekintettel.
- Nem igazán... a legjobb lenne, ha minél előbb kivinnénk innen.
- Láttam egy felvonószerűséget, húzzunk innen mielőtt a keresztről lemásznak a zombik, és újabb társaságot kapunk!
- Menjünk. - Feleltem és ölembe kapva a lányt Gabriel után indultam. Frox Tabuchi hasára mászott és onnan nézett rám, nagy szemekkel.
- Jó, jó bocsi... nem lett volna jó, ha meglát, mert még félreérti... köszi. - Mondtam halkan a rókának, melynek úgy tűnik örült.
- Mondtál valamit? - Kérdezte Gab
- Semmit.
~ Talán jobb is hogy ezt nem látod...~ Néztem Tabura, miután elhaladtunk a kádakban fekvő, oszladozó hullák és a Pentagram csúcsaiban keresztre feszített emberek között. A látványtól csak újból haragra gerjedtem és kicsit megtorpantam, de inkább vissza folytottam a dühömet és haladtam tovább.
- Tudod hogy kell indítani ezt az izét?
Kérdezte Gab, miután a felvonóoz értünk.
- Elvileg igen... - Feleltem, majd egy kis mágukus erő beleadása után, a felvonót működtető Lacrima végezte a dolgát.

A felvonó mágikus ereje az első pillanatokban küszködött, aztán egy rántással sikerült elszakadnia a földtől, és lustán megindult felfelé. A hirtelen mozdulatot mindketten egy-egy megingással honoráltuk, aztán Axel letette Metát.
Levettem a köpenyemet, miután odaadtam Axelnek a fáklyát újra, és először néztem meg. Nem igazán foglalkoztam azzal a vágással amit kaptam még a lépcsőn, az egyetlen gondolat, ami a fejemben volt, hogy minél előbb ki kell jutnunk innen. A hanyagságom meg is hozta a kárát, hiszen az egész karom tiszta vér volt, hálistennek a köpeny takart rajta annyit, hogy a por ne szálljon bele. Szörnyen lüktetett, és csípett, ahogy hozzáértem.
- Magic Sword. - szóltam, és a megidézett karddal levágtam a köpenyem egyik ujját.
A fáklya lángjába tartva a kard lapját vártam, míg felforrósodik. A levágott ruhadarabot a fogaim közé fogtam, és rászorítottam, mielőtt hozzányomtam volna a sebhez. Szörnyű égető fájdalom járta át a testemet, és egy pillanatra féltem, hogy nem tudom ott tartani, míg teljesen be nem süti a sebet, de végül is kitartottam. Fújtatva, lihegve tettem el a kardot, majd a kötésnek szánt darabot Axel felé nyújtottam.
- Axel, bekötnéd? - fordultam oda hozzá.
A srác javaslatot tett, hogy lefagyasztja a sebet, attól szinte azonnal megindul a varosodás, és valamilyen szinten blokkolja a fájdalmat is.
- Csináld. - egyeztem bele, mire ő fél kezével megérintve a tenyérnyi vágást a felkaromon. Talán nagyobb fájdalom volt, mint amit eddig éreztem. A jeges fájdalom átszúrt a húson és az izomzaton, egészen a csontomba, de elnyomta a lüktető fájdalmat. A procedúra elvégeztével viszont a hideg érzést leszámítva szinte teljesen elszállt a fájdalom.
- Köszönöm. - nyújtottam át neki a kötésnek szánt ruhadarabot. - Azt hiszem, ha visszaérünk az első utam egy szabóhoz vezet majd.
- Szerintem Leenához. - szólt.
- Ja, igaz.
Kisvártatva a lift is megérkezett a végállomásához, és ezt egy kattanással jelezte. Újra sötétbe burkolóztunk, csak a fáklya világított, amit én hoztam a kezemben, hiszen Axel Metát hozta az ölében. A fal mellett sétálva egy ajtóra lettünk figyelmesek, aminek nekifeszülve nem bírtam kinyitni.
- Axel, segíts! - Összetekertem a megtépázott köpenyt, ezzel párnát csinálva, amire lefektethette a lányt, aztán közös erővel már könnyedén kifordítottuk az ajtót.
A hirtelen beszökő fény szinte elvakított minket, ezért kezemmel árnyékoltam el a szememet. Odakint nem az fogadott, amit vártunk. Kilépve az ajtón egy sivatag homokos látképe vigyorgott ránk, mintha azt mondaná, "hát ez szívás". ~Az.~
Dél körül volt, így a fáklya lángját a homokban elnyomtam, hiszen már nem volt rá szükség.
Kicsit balra fordulva viszont meglátjuk a játszóteret, na meg persze egy kisebb tömeget, ami éppen észrevett minket, és közelíteni kezdenek igencsak meglepett arccal. Az emberek közt ott volt Trian is, az a tenyérbemászó hapsi aki olyan gyáván lelépett még a bánya bejáratánál. Két másik fickó mögött állt, amikor megszólított minket.
- Látom sikeresen kijutottatok! Semmi vész fiúk, ők a mágusok! - akármilyen meglepett is, szerintem egy cseppet sem változott a tenyérbemászó modora. - Találtatok valamit odalent? - kérdi, de mielőtt válaszolhatnánk, meglátja Tabut, és a két fickó között kiugorva közelít hozzá. - Ó, a kis hölgy - de én közéjük állok.
- Találtunk. Egész sok mindent, lesz mit mesélniük. - a fickó mintha nem is érdekelné a mondanivalóm arréb lök, és közelebb hajol Tabuhoz.
- Nem baj, így is jó lesz. - a szavai távolról hangzanak, és mielőtt szólhatnék, már nem tudom mozgatni egyetlen tagomat sem. Egyedül a szememet tudtam forgatni, még beszélni se bírtam, és fel sem fogtam, hogy mi történt.
A tömeg nevet rajtunk, és oldalra sandítva látom, hogy Axel is hasonló sorsra jutott, ő is csak mered rám. Felkapnak minket, és elindulunk befelé a kommunába, azon belül is Seraphin házába.
- Fáradjatok csak beljebb! - hallom a hangját, de nem látom az arcát. Egyre jobban dühít a tehetetlenségem, legszívesebben itt helyben eszméletlenre verném az egész bandát. - Köszönöm Trian, remélem élveztétek a körutat odalent, mert nem sokára viszakerültök... Bár meg kell hagyni, nem gondoltam volna, hogy túlélitek. - hangja egyre közelebbről hallatszik, de hála a fickónak, aki engem cipelt a vállán csak az ő mellkasát látom, ahogy a vállán lelógat.
- Nézzük csak, egy jégmágus, egy fémmágus, és egy kardforgató... hm, hogy is legyen? - kérdezi, majd folytatja: - Mivel jégmágusom már van, és egyedül a fém hiányzik, a lány megy a keresztre, a másik kettő pedig a szokásos. Két óra múlva legyen meg! - a cipője kopogása lendületesen indul meg, de megfordul. - Készüljetek fel a szertartásr, ma megtartjuk.
Újabb útra indulunk, oda, amerről jöttünk, és még látom ahogy arréb rúgják a fáklyát amit a bejáratnál hagytam. Beérve újabb fáklya mutat utat a lifthez, és kezdődik előlről az utazást, csak most lefelé megyünk. Úgy, ruhástól, ahogy voltunk egy-egy kádba fektettek minket Axellel, amiből csak az arcunk látszott ki, és bár már a fejemet bírtam mozgatni, nem tehettem semmit. Éreztem, ahogy a víz jéghideg ereje szinte kiszívja belőlem az élni akarást, és az agyamat folyamatosan azon túráztattam, hogy ébren maradjak. A felkarom megint lüktetett, de hála annak, hogy besütöttem, nem tudta feloldani a víz a vart. Legalább nem vérzek el. Oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy Metát éppen leütik. ~Szegény, először elájul, utána elkábítják, most pedig még le is ütik. Rohadékok. ~ Ezután felteszik a keresztre, én pedig Axelre nézek.
Dühít a tehetetlenségem, ha nem lenne itt a víz, ami érdekes módon még talán jobban elgyengít, mintha rendes víz lenne, már rég felrobbantam volna, legalábbis ezek közül mind holtan feküdne a földön...

A lift kicsit nehezen indult be, valószínűleg nem használhatták túl gyakran, vagy legalábbis nem úgy látszott, de a kezdeti nehézségek után, végül egész sima utunk volt felfelé. Amíg Gab a sebét kezdte el elemezgetni és óvatosan letettem Tabut a lift padlójára. Abban reménykedtem, hogy hamarosan kijutunk, ebből az istenverte barlangból, mert szegény lány, már így is teljesen ki van. ~ Ha jönne még néhány zombigyerek, vagy lasszóscsávó, nemt udom, hogy bírná idegileg.~
Gondolkodtam, de közben Gabriel megkért, hogy tartsam a fáklyát, ameddig megvizsgálja a sérülését. Ránézésre nem tűnt túl mélynek a seb, de mihamarabb el kellett látni, hogy ne fertőződjön el.
- Magic Sword.
Idézte meg Gab, hűséges cimboráját, aki már többször is megmentette az életét. Amint megidézte a kardot, tudtam, hogy mire készül. ~ Huhh... talán most szerencse, hogy Tabu nincs magánál... bár nem biztos, hogy pont ez rémisztené meg a látottak után.~ Kabátja egyik ujját levágta és kicsit összecsomózta, majd kardját a fáklya lángjába tartotta. Érdekes módon a fáklyánk haldokló tüzében is viszonylag elég gyorsan felforrósodott a kard és ezután jött a dolog fájdalmasabb része. Társam szájába vette a kabátjából levágott és összecsomózott szövetdarabot és ráharapott, majd a kard forró lapját a sebre nyomva összeforrasztotta azt. A fájdalomtól fújtatott és homlokáról csorgott az izzadság. Nem semmi, hogy egy hang nélkül kibírta, pedig ez nem semmi fájdalom. Ezért tiszteltem is.
- Axel, bekötnéd? - Kérdezte és egy másik, a ruhájából levágott darabot nyújtott felém.
- Van egy jobb ötletem. Ha akarod, lefagyasztom a sebet, ami úgy ahogy blokkolja majd a fájdalmat és a sebed szinte azonnal bevarasodik. Viszont közben irgalmatlanul fog fájni. - Ajánlottam fel segítségemet, amibe rövid gondolkodás után egy rövid "csináld"-al bele is egyezett.
Jobb kezemet a sebére tettem és hozzá láttam a művelethez. Az az igazság, hogy nekem is agyon vigyáznom kellett, mert ha nem figyelek, lefagyaszthatom az egész karját és fuccs neki. Szerencsére azomban a művelet sikerrel járt és a kicsit nagyobb fájdalom dózis után, úgy tűnt, hogy Gab fájdalmai eltűntek, vagy legalábbis kicsit alábbhagytak.
- Köszönöm. - Mondta és ismét felém nyújtotta az előbbi ruhadarabot.
- Azt hiszem, ha visszaérünk az első utam egy szabóhoz vezet majd.
- Szerintem Leenához. Aztán iszunk egyet a küldetés sikerére. - Tettem hozzá a végét kicsit halkabban.
- Ja, igaz.
Ahogy egyre feljebb haladtunk, éreztem, hogy a levegő egyre inkább megtisztul a rothadás bűzétől, aminek megörültem. ~ végre kicsit az orrom is megpihenhet.~

A lift hamarosan megállt egy kattanás kíséretében, mi pedig kiszálltunk. Tabut az ölembe kaptam és úgy haladtam Gab után a sötétben, aki a fáklyát tartotta. Szerencsére nem sokat kellett sétálnunk a sötétben és egy ajtót Találtunk. Gab a sérült karjával, egyedül nem tudta kinyitni, így megkért, hogy segítsek. Levette magáról a már eléggé megviselt köpenyét és miután összetekerte, mint egy kisebb párnát csinálva belőle tette le a földre Tabu feje alá, mikor lefektettem. Ezután együttes erővel könnyedé sikerült kinyitnunk azt a makacs ajtót. Az ajtó kinyitása után, hirtelen elég nagy mennyiségű fény áradt be a barlangba, mi pedig kezünkkel védve szemünket az erős napsugaraktól vártuk, míg kicsit hozzá szokik a szemünk.

Miután Tabut újra felvettem végre valahára kiértünk abból a fránya barlangból, mely csak kellemetlenségekkel szolgált nekünk. Az ajtón kilépve egy sivatagban találtuk magukat, de engem nem igazán érdekelt, merre vagyunk, csak egy nagyot szippantottam, a friss, tiszta, életadó levegőbe és nem csak én élveztem ennyire, hogy kint vagyunk. A kis Frox, aki eddig pulóverem kapucnijában aludva pihente ki a zombik elleni harcot, a friss levegő hatására mocorogni kezdett, mire csak mosolyogtam egyet.

Gabriel elnyomta a homokban a fáklyát, melynek lángja eddig hűségesen kísért minket végig utunkon, majd szétnéztünk kicsit. Oldalra tekintve, már láthattuk is a játszóteret, valamint egy kisebb csoportot, akik szintén észrevettek minket és hamarosan elég meglepett pofával kezdtek közeledni felénk.
- Látom sikeresen kijutottatok! Semmi vész fiúk, ők a mágusok! - Szólalt meg az az idegesítő Tiran, aki miatt a legkevésbé akartam kimászni a barlangból. Ha választanom kéne inkább a barlangban maradnék, minthogy vele folytassak hosszabb beszélgetést.
- Találtatok valamit odalent? - Kérdezte, de a válaszunkat meg sem várva folytatta, miután észrevett valakit.
- Ó, a kis hölgy - Már indult is meg Tabuchi felé, de Gab közéjül állt.
- Találtunk. Egész sok mindent, lesz mit mesélniük. - Mondta társam, de a fickó, mintha meg sem hallotta volna ment tovább és lehajolt Tabuhoz. Frox eközben morogni kezdett a vállamon és már tudtam, hogy itt baj lesz.
- Nyughass. Bújj el valahol és várj meg. Visszajövök érted. - Mondtam a végén egy mosollyal, mire a kis állat leugrott vállamról, a homokba és a barlang felé vette az irányt. Hátra fordulva néztem utána egy darabig, majd vissza fordultam előre, de ekkor olyan történt, amire végképp nem számítottam. Arra készültem, hogy szétcsapok köztük és kifaggatom őket, hogy mi folyik itt valójában, mert eléggé gyanúsak, de mikor előre fordultam, az egyik fickó valami port fújt az arcomba. a portól teljesen lebénult az egész testem és a szemem mozgatásán kívül, nem sokra voltam képes, amivel ugye nm igazán tudtam szólni Gab-nak így ő is így járt.
Azok a rohadékok kinevettek minket, aztán csak felkaptak a vállukra és vittek minket vissza a városba, egészen a megbízónk házáig.
- Fáradjatok csak beljebb! - Dühített, hogy semmit nem tudtam tenni, de megőriztem a hidegvérem. Nem akartam feleslegesen felidegesíteni magam, mert annak nem lett volna értelme. Inkább úgy döntöttem, figyelmesen végighallgatom, mik is a valódi terveik.
- Köszönöm Trian, remélem élveztétek a körutat
odalent, mert nem sokára visszakerültök... Bár meg kell hagyni, nem
gondoltam volna, hogy túlélitek. Nézzük csak, egy jégmágus, egy fémmágus, és egy kardforgató... hm, hogy is legyen? - gondolkodott el kicsit. - Mivel jégmágusom már van, és egyedül a fém
hiányzik, a lány megy a keresztre, a másik kettő pedig a szokásos. Két
óra múlva legyen meg! Készüljetek fel a szertartást, ma megtartjuk. - Mondta, miközben hallottam, ahogy odébb áll. Nálam itt elszakadt a cérna. Természetemből fakadóan nyugodt vagyok, de most kihúzták nálam a gyufát. Folyton azok a testek jártak a fejemben, amik a kereszteken lógtak és hogy Tabuval is azt akarják tenni... azt már nem ! Mivel ehhez nem kell mozognom, testem nagy részét jéggé változtattam, ire az engem cipelő eldobott. Egyrészt, mert hideg voltam, másrészt, mert így a súlyom is nagyobb lett. Túl sok mindent ugyan nem értem el vele, de egy kis időt nyertem és nekünk most abból volt a legkevesebb. Sajnos nem voltak olyan hülyék, mint amilyennek látszottak és ketten felsőjüket kezük köré csavarva, hogy ne faggyon le a kezük annyira megfogtak és tovább cipeltek, vissza a barlangba.

A liften, melyre nemrég még a megmenekülésünkkel volt egyenlő, erről a szörnyű helyről, most lefelé vittek minket, hogy belőlünk is zombit csináljanak. Gabrielt és engem, egy egy fekete kádba helyeztek, Tabut pedig elvitték a keresztek felé. A kádban lévő víz, amibe bele raktak fura volt. Az, hogy hideg volt, nekem nem volt gond, sőt még jól is esett, viszont olyan volt, mintha szép lassan kiszívná belőlem, minden életerőmet. Amíg mi a kádban vergődtünk, Tabut feltették a keresztre, én pedig már ettől az egésztől kezdtem bekattanni. A bénító méreg hatása, már kezdett múlni és a fejemet már tudtam mozgatni. Tudtam, ahhoz, hogy megmentsem Tabut előbb valahogy ebből a kádból kell kijutnom, főleg a benne lévő vízből. Fejemet jéggé változtatva kezdtem el üvöltve fejelgetni a kádat, hátha szétreped és kifolyik belőle a víz, mielőtt minden erőmet elszívná.
TABUUU!!!! - Üvöltöttem, miközben elkeseredetten tovább fejelgettem a kád szélét, mikor valami rém ugrott.
- Frox. - Örültem meg a kis állatnak. Legalább ő jól volt.
- Szerinted le tudod kötni kicsit a figyelmüket, amíg kijutunk innen? - Kérdeztem, mire a kis róka vidáman bólintott egyet és leugorva rólam, ki a kádból, már futásnak is eredt, én pedig tovább folytattam a kádfejelős szabadulószámomat. ~ Csak jussak ki innen... nem teszitek zsebre, amit ezért kaptok, azt garantálom.~

A kádfejelgetős akcióm nem igazán járt sikerrel, arról nem is beszélve, hogy egyre jobban kezdtem kimerülni.
- Axel, állj le. Így csak még jobban kifárasztod magad.
Mondta Gab, mire abbahagytam és fejemet vissza alakítottam "emberivé. Igazából, ha nem mondta volna is befejezem, mivel már nem volt hozzá több erőm. Végül csak bólintottam egy aprót Gab felé, majd lehunytam a szemeimet és gondolkodni kezdtem.
- Öööö... Gab. - Szólaltam meg, mikor kinyitottam a szemem.
- Hmm?
- Én vertem be nagyon a fejemet... vagy ez a víz tényleg, mintha pulzálna? - Kérdeztem, mire szemeit ő is a folyadék felé fordította, melyben éppen csücsült.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha mielőbb kijutunk innen. Van egy tervem... Nyújtsd a kezed.
Mondta én pedig bólintottam. A gond csak annyi volt, hogy az igaz, hogy a bénító por hatása már úgy ahogy elmúlt, viszont a kezemet alig bírtam megemelni. Úgy éreztem magam, mint egy három napos vízi hulla. Nemhogy a kezemet alig bírtam mozgatni, de a szemeimet is egyre nehezebbnek éreztem és a levegőt is nehezebben vettem. Végül erőt véve magamon, sikerült
kinyújtanom a kezem Gab felé, ő pedig bele csapott tenyerembe, bár látta, hogy a mozgás neki sem megy épp a legkönnyebben.
- Most húzzuk egymást magunk felé, hátha sikerül felborítani a kádakat.
- Csináljuk. - Feleltem, majd minden maradék erőnket összeszedve kezdtük el
húzni egymást. Mikor már azon voltam, hogy inkább elengedem és kitalálunk valami mást, a kádak megbillentek, mi pedig ezen fellelkesülve, szinte ordítva húztuk tovább egymást, míg végül a kádak felborultak. A kádakból kiesve, erőtlenül, zihálva feküdtünk a földön egymás mellett. Hosszabb időn át feküdtünk ott és arra is jobban rá kellett pihenni, hogy négykézlábra
álljak. Ezután Gabbal egymást támogatva, felkászálódtunk a földről. Úgy éreztem, mintha testembe kicsit kezdene visszatérni az élet és már a mágiámat is kezdtem újra érezni, de használni még nem mertem. Féltem, hogy ha most használnám, maximum pár percig bírnám, aztán összeesnék. ~ Jég... ha valahol találnék jeget, vagy vizet, akkor vissza térne az erőm, de itt nincs. Hacsak... de azt talán jobb, ha nem próbálom meg... ~ Néztem a földön lévő vízre, mely velünk együtt borult ki a kádakból.
Miután kicsit összeszedtük magunkat, indultunk, hogy megmentsük Tabuciht. A keresztek közt sétálva, feltűnt valami, amit legutóbb, mikor itt voltunk, nem vetem észre, vagy még nem voltak ott. A keresztek lábánál, több, kisebb, pulzáló lakrima volt.
- Gab, látod azt? - Kérdeztem és fejemmel a keresztek felé bizzentettm.
- Igen... lakrimák.
- Vajon mire kellhetnek neki?
- Nem tudom, de szerintem semmi jót nem tervezhet.
- Talán így szívja el másoktól a mágikus erőt. - Vezettem körbe tekintetem a többi kereszten lógó, egykori mágusokon.
- Könnyen lehet.
- Akkor jobb, ha mielőbb leszedjük onnan Tabut. - Feleltem végül és kicsit megszaporzáztam lépteimet.
Hamarosan elértük a keresztet, amin Tabu lógott és már éppen hozzá láttunk volna a kiszabadításához, mikor megint történt valami. A kis Frox, hangos vonyításban tört ki, amit eddig még soha nem hallottam tőle és tudtam, hogy mindent jelenthet, csak jót nem. A hátunk mögül, lépések zajára lettem figyelmes és mikor megfordultam, Seraphine, az év leggonoszabb megbízóját pillantottam meg, élén egy kb. 27 fős, fekete csuklyás csapatnak. Amint meglátott minket, csapata nagy részét azonnal ránk küldte, míg másik kilenc csatlósával a csillag közepére rohant és valamilyen tálakkal kezdtek babrálni.
- Felezünk? - Kérdezte Gab, a felénk tartó kisebb csapatra pillantva.
- Aki előbb végez, azt a vesztes meghívja egy sörre, ha hazaértünk. - Feleltem és kitartottam elé a kezem.
- Rendben. -Válaszolta, majd bele csapott tenyerembe. Eután a kis fogadás után, mi is neki indultunk, hogy mielőbb kiüssük ellenfeleinket és leszedhessük onnan Tabut.
Mivel nem akartuk a mágikus erőnket pazarolni, így puszta kézzel estünk neki ellenfeleinknek. Az első fickó, aki nekem jött, ütni próbált, ami elől még így fáradtan is simán kitértem, majd nagyobb erővel gyomorszájon vágtam a fickót, erre beájult. ~ Nem tudom, miért vannak ezek Seraphine mellett, de az biztos, hogy ezek nem harcosok. ~ Gondoltam Miközben felemeltem és hozzá vágtam két másik társához, akik szintén kifeküdtek. ~ három kész, maradt hat. ~ Közben szemeim ismét a csillag közepén álló Seraojhine-ra és kis csapatára tévedt. A csukjás bohócok, valamilyen tálakat raktak körbe, majd valami, számomra ismeretlen nyelven kezdtek el beszélni.
- Axel, vigyázz!! - Szólt rám Gab, mire előre kaptam a fejem és épphogy i tudtam térni, egy felém közeledő, kisebb szikladarab elől, amit az egyik csuklyás küldött nekem.
- Ezek mágusok?
- Úgy tűnik, de nem valami erősek. - Válaszolt Gab.
- De sokan vannak. - Feleltem, miközben elhajoltam egy másik kődarab elől, amit egy másik csuklyás küldött. ~ ez már kezd unalmas lenni. ~ Gondoltam az harmadik ilyen akciójuk után. A következő alkalommal pont egyszerre indították felém a köveket, melyeket elkaptam és bár megállítani nem tudtam őket, de azzal a lendülettel, ahogy érkeztek, megpördültem és a kisebb szikladarabokat sikerült visszaküldenem feladóiknak. Mivel mindkettőt fejbe kapták a kövek, mondanom sem kell, azonnal kifeküdtek.
Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, a hatodik fickó mire lehetett képes. Üvöltve indult meg felém, de még mielőtt elért volna hozzám, egy másik társa, akit véletlenül ugyan, de Gabriel repített arra, telibe kapta és kifeküdtek a földön. Valójában még meg próbált felkelni, de egy jól irányzott rúgással, mégis sikerült pihenésre bírnom.

Már csak három mágus maradt, akikkel valami nem stimmelt. Mikor feléjük kezdtem közeledni, mindhárman idegesítően vigyorogni kezdtek, ami miatt csak még gyorsabban el akartam őket intézni.

Közelebb akartam lépni hozzájuk, de a lábamat nem tudtam mozdítani. Mikor lenéztem, láttam, hogy valamilyen indák tekeredtek körbe a lábamon és azok akadályoznak a mozgásban. Mint kiderült, a középső csuklyás volt a növénybűvész, mert a két szélső társa, pár lépéssel közelebb lépett felém, majd támadásba lendültek. Mindketten egyszerre lőttek rám egy-egy tűzcsóvát. ~ Szóval tűzmágusok. Miért nincs köztük egy nyanvadt jégmágus sem..?~ Gondoltam, miközben arcom elé kaptam kezeimet. Hallottam, hogy azok hárman hót vihognak rajtam, de arcukról gyorsan lehervadt a mosoly, mikor a lángok lassan elhaltak körülöttem és sértetlenül álltam ott... bár igaz, hogy a felsőm eléggé megsínylette. Kicsit én kezdtem magamban kuncogni, mikor megláttam, hogy eltűnt az arcukról a mosoly és pár lépést hátrálnak.
- Ezt meg hogy a ...? - Kérdezte az egyik.
- Olyan, mintha egy jéghegyet akarnátok öngyújtóval megolvasztani. - Kezdtem bele. - Igazából, kicsit csikizett... de a pólómat tönkre tettétek. - Mondtam, miközben letéptem magamról, az itt ott cafatokban, rajtam lógó pólómat.

~Asszem, most én jövök.. ~ Gondoltam, mialatt kiszabadítottam lábamat, a lángok miatt megperzselődött indák fogságából és megindultam ellenfeleim felé. Úgy tűnt először, mintha hátrálni akarnának, de akkor nem túl feltűnően, de Seraphine felé néztek, majd vigyorogva vissza rám és újból támadásba lendültek. Nem értettem, miért csinálják, hiszen tudták, hogy ezzel nem igazán érnek el semmit, maxim... ~ Lelassítanak. ~ Futott át agyamon a gondolat és Seraphine felé fordítottam a tekintetem, aki éppen össze öntözte a tálak tartalmát, majd magára kente azt. Nem tudtam mire készülhet, de jobbnak láttam, sietősre fogni a dolgot. Először a jobb oldali csuklyást fettem célba. A levegőbe felugorva kerültem ki támadásukat, majd mikor földet értem, felé kezdtem rohanni. Úgy terveztem, hogy nem használok mágiát, de jobb öklömet mégis jéggé változtattam és azzal ütöttem meg, tiszta erőmből. Hiába használtam mágiámat, csak kis mértékben, így is éreztem, hogy az erőm rohamosan fogy. Úgy döntöttem a másik kettőt inkább hagyom és Tabu kiszabadítására sietek előbb, de a csuklyások valahogy elém kerültek és elzárták az utat. Először, csak finoman megkértem volna őket, hogy húzzanak a sunyiba, de hirtelen megütötte fülemet Seraphine hangos kántálása, majd nemsokkal ezután Tabuchi velőtrázó sikolya zengte be az egész helyet, mire kicsit elborült az agyam, ugyan úgy, mint nemrég a kádban.

Hirtelen, mindkét tenyeremet jéggé változtattam és mielőtt bármit reagálhattak volna, elkaptam a két csuklyás vállát és mágiám segítségével szarrá fagyasztottam őket. Hangosan felüvöltöttek, ahogy a csontjukig hatolt a hideg. Amit Gabriel érzett, az ehhez képest semmi volt. Nála vigyáztam, hogy ne essen baja, de ezek a mocskok, nem érdemeltek jobbat. Amint össze estek előttem a földön, kezeimet vissza változtattam és nyomban futásnak eredtem, a kereszt irányba, melyen Tabuchi lógott. Láttam, hogy közben Gabi is le tudta az adagját és hozzám csatlakozva, együtt siettünk Tabunak segíteni.
Mikor a kereszthez értünk, Tabuchi, már nem sikított, de nem volt túl jó bőrben. Gabriel egy rövid időre megidézte mágikus kardját és gyorsan levágta Tabut a keresztről, én pedig elkaptam a zuhanó lányt, aki kicsit zihált és kis félelemmel ült ki az arcára. ~ Megvan... és úgy tűnik semmi baja. Most viszont ideje kicsit "elbeszélgetni" Seraphine-el és a kis bandájával.~

Folyamatosan küzdöttem azzal, hogy ne nyomjon el az álom, hogy ne veszítsem el az eszméletemet a kádban, miközben folyamatosan lüktetett körülöttem a víz. Nem tudom, hogy a miatt éreztem-e így, mert jéghideg volt, vagy, mert valami nem stimmelt vele. Mindenesetre próbáltam kimászni belőle, de csupán annyira futotta az erőm, hogy a jobb könyökömet kitettem a kád szélére, és lihegve Axel felé fordultam, aki fura módot talált a menekülésre. Illetve, csak próbált találni azzal, hogy eljegesített fejét csapdosta a fémkádak széléhez.
- Axel, állj le! Így csak még jobban kifárasztod magad. – szóltam oda neki, mire leállt, és a jég eltűnt a fejérő, ő pedig befejezte a csapkodást.
- Öööö… Gab. – szólt, mikor oldalra fordult, és kinyitotta a szemét.
- Hmm? – pihegtem.
- Én vertem be nagyon a fejemet… vagy ez a víz tényleg, mintha pulzálna? – kérdezte, mire én a víztükörre függesztettem a tekintetemet, ami valóban, hiába volt sötét, mint az éjszaka, valamilyen fura módon csillogott, lüktetett a színe.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha mielőbb kijutunk innen. – szóltam, majd elgondolkodtam… ha ki tudnánk borítani a kádat, megszabadulnánk a víztől, és minden gondunk megoldódna… egyelőre. – Nyújtsd a kezed! – nyújtottam ki a jobbomat, amin éppen támaszkodtam. Vártam, míg ő is erőt vesz magán, és ki tudja nyújtani az övét, kissé visszacsúsztam, így megfeszítve a lábaimat meg löktem magam fentebb a kádban, és belecsaptam a kinyújtott kezébe. A tenyerén felkúszott a kezem, és a csuklóját fogtam meg, hogy jó fogást találjak rajta, ő hasonlóan tett.
- Most húzzuk egymást magunk felé, hátha sikerül felborítani a kádakat! – szólítottam fel, majd megfeszítve a karjainkat húzni kezdtük a másikat. A terv eleinte úgy tűnt, csődöt mond, és bennünk is kezdett meghalni a remény szikrája, amikor az egyikünk kádja megbillent. Ekkor vérszemet kapva fogaimat összeszorítva rántottam magam felé Axelt, ő pedig ordítva tette ugyanezt, míg végül mikor láttuk, hogy még mindig nem elég, minden erőmet összeszedve a másik, sérült karommal meglöktem magam jobb oldalra, és azzal a karommal is ráfogtam Axel csuklójára, újabb rántás, és a fémkádak csörömpölve borultak fel, minket egymáshoz vágva, és szanaszét folyatva a mágikus lét.
Lihegve, pihegve feküdtünk a földön egymásnak háttal, és egy kis mosollyal az arcomon. ~Imádom, ha egy terv sikerül.~ Percekig tartott, míg összeszedtük magunkat, majd végül négykézlábra álltunk, és egymást támogatva talpra segítettük a másikat. Jelentőségteljes pillantást vetettünk Tabu felé, aki a kereszten lógott, összenéztünk, és elindultunk felé.
- Gab, látod azt? – kérdezte Axel, miközben elhaladtunk egy kereszt mellett, és az alján lévő Lakrimákra nézett.
- Igen… lakrimák.
- Vajon mire kellhetnek neki?
- Nem tudom, de szerintem semmi jót nem tervezhet.
- Talán így szívja el másoktól a mágikus erőt. – nézett körbe, és csakugyan, minden kereszt alatt volt a lakrimákból.
- Könnyen lehet. – biccentettem.
- Akkor jobb, ha mielőbb leszedjük onnan Tabut. – mondta a szemét a lányra szegezve, és megszaporázta a lépteit
Elérve a keresztet mögé álltam, és megnéztem, hogyan lehetne leszedni onnan Metát. A karjai egy-egy bőrszíjjal voltak a keresztre feszítve, ő maga pedig egy kisebb fa talapzaton állt, illetve, az tartotta a lábát, inkább le volt rá rogyva. Már készültem megidézni a kardom, hogy elintézzem a szíjakat, amikor Frox visítás szerű hangja figyelmeztetett minket a közelgő veszélyre. A hang forrásának irányába kaptam a fejemet, és láttam Seraphint egy népesebb csapat élén közeledni, amiből egy jó adag azonnal felénk vette az irányt.
- Felezünk? – szóltam Axelnek, miközben ő mellém lépett.
- Aki előbb végez, azt a vesztes meghívja egy sörre, ha hazaértünk.
- Rendben. – vigyorodtam el, és belecsaptam a kitárt kezébe.
Megfeszítettem a karomat, és kitártam a jobb kezem, hogy megidézzem a kardomat, éreztem, hogy végigáramlik az ereimen a mágia, szinte újult erővel feltöltve a végtagot, de inkább visszavontam a mágiát… Nem kéne pazarolni a mágikus erőt most, hogy sikerült egyáltalán életben kikászálódnunk abból a ganéból.
Első körben két fickó lépett felém, egyik felé a bal karom lendítettem gyomorra, erre ő lehúzta a kezét fedezéknek, de jobb öklömmel az orrnyergét csaptam le úgy, hogy menten seggre ült, és egy rúgással ki is fektettem. A másik már elég közel jutott ahhoz, hogy ütést indítson felém, bal markomba fogva az öklét jobbommal a csuklója oldalára csapva éles reccsenéssel tört el, megcsavarva a csuklóját a hátához kényszerítettem a végtagját, és a harmadik férfi támadása elé tartottam a fickót. Az tüdőn vágta az élő pajzsomat, mire légszomjában elájult. Elengedtem, majd elhajoltam az arcom felé érkező ütéstől, ballal ráfogtam a fickó csuklójára, közelebb rántottam, jobbal pedig állcsúcson vágtam, ő pedig azonnali kiütéses KO-val nyugtázta a dolgot.
Csak ekkor ötlött a szemembe a csillag közepén kántáló kisebb csoport, akik valami féle folyadékkal ügyködtek a ceremóniát vezető Seraphin körül, és felfedeztem a kicsit odébb éppen földmágiával foglalatoskodó fickókat, akik Axelt vették célba.
- Axel vigyázz!! – kiáltottam. – mire ő sikeresen kikerülte a lövedékeket, és lenézve oldalra láttam, hogy nem sikerült lehagyni a fickók leterítésében.
- Ezek mágusok?
- Úgy tűnik, de nem valami erősek. - e mellett az enyémek közül nem nagyon villogtatták ezt a fajta tudást.
- De sokan vannak.
~ Ha nem akarok én fizetni a kocsmában asszem bele kell húznom.~ elmosolyodtam, majd elfordulva a következő érkező fickó tarkóját átkulcsolva a térdemre húztam, oldalra löktem, a következő kezét elkapva, megpördülve a hátam fölött dobtam Axel felé, de nem figyeltem, hogy hol ért földet, tovább haladva közéjük egyszerre két kéz lendült felém. A bal oldalit jobb kézzel, a jobb oldalit bal kézzel kaptam el, és összerántottam őket, egymás arcát lefejelve tántorodtak odébb, ezt kihasználva az egyiket ágyékon rúgtam, a másikat fültövön csaptam az öklömmel. Utóbbi azonnal kifeküdt, a másiknak még beletérdeltem az arcába, hogy biztos legyen a hatás, és az utolsó felé néztem. Egy jégmágus volt, aki karddal támadt rám, feje felé emelve azt ordítva szaladt szemben. Megálltam, kifújtam magam, mielőtt ideér, majd közelebb lépve még csalás előtt két kézzel a bordáira csaptam. Beszorult a levegője, kihasználva a pillanatot kicsavartam a kezéből a kardot, megpörgettem magam körül vigyorogva, hogy villogjak már egy kicsit a tudásommal, aztán nemes egyszerűséggel a fejéhez vágtam a markolatát. A fickó eszméletlenül borult el, feloldva a mágiát.
Tekintetemmel megkerestem Axelt, aki már végzett az embereivel.
- Oké, én fizetek. – poroltam le magam, majd odaszaladtunk Metához. – Magic Sword! – kiáltottam, és amint előhúztam a kardot a kereszt hátulján lecsapdostam a szíjakat. Az előre leomló lányt Axel kapta el, én pedig azonnal eltettem a kardot.
~Jót tett ez a kis mozgás, megindult a keringésünk, újra dübörgött a véremben a mágia, de nem merem még pazarolni. Seraphin magára öntötte azt a fura levet, és minden valószínűség szerint ő az, aki a gyerekeket szedte áldozatul, úgyhogy ideje kitépni a karjait, és megetetni vele őket…~

Ahogy Meta Axel karjaiba hullott, és ébredezni kezdett, Seraphin beteges kacaja zengte be az egész termet.
- SIKERÜLT! Most megkeserülitek, hogy ennyi gondot okoztatok! – ordítja, miközben egy fénylő lakrima gömböt emel fel a kezében. A gömb fénye egyre nagyobb és fényesebb lesz, és a lassan, de biztosan terjedt tovább a nő testére. Először csak a karját ölelte körül, majd a felsőtestét vette kezelésbe. Közben Meta lekívánkozott Axel karjaiból a földre, s bár még inogott, azt mondta, tud járni. Pár lépés megtétele után viszont megbotlott, és kis híján elesett. Balommal sikerült elkapnom, de a vállamba nyílalt a fájdalom. ~Nem lesz ez így jó.~
Seraphin támadásba lendült mind a kilenc megmaradt csatlósával. Gyorsan kellett döntenünk, és alig maradt bennünk erő, leszámítva Axelt. Ekkor jutott eszembe, hogy fém kádakban feküdtünk az előbb.
- Axel, Meta alig él, az én karom sérült, te vagy az egyetlen, aki felveheti vele a versenyt, míg Meta erőre kap. Tartsd fel Seraphint, amíg én fedezem Metát! – kiáltottam Axelnek, és a vállamon támasztva elkezdtem futni metával. Szegény lány az egészből talán semmit se fogott fel, hiszen a lábait is gyakorlatilag én húztam a földön egészen a két kádig. Gyorsan letettem, és feltámasztottam az arcát.
- Meta, figyelj! – paskoltam meg kicsit. – Meta, rajtad, és Axelen múlik mindhármunk élete. Axel feltartja. Meta, maradj velem! – paskoltam meg a bóbiskoló arcát újra – A fenébe már, Sebastian körberöhög, ha megtudja, hogy elájultál! Itt van két nagy adag fém, a kedvencedből, tudod a dolgod! – A Sebastian féle mondat talán jobban lekötötte a figyelmét, mint az egész előbbi, tágra nyitotta a szemét, és bár nem beszélt, kitisztult a tekintete, és bólintott. – Fedezlek, amíg bírlak, ne kelljen benned csalódnom!
Nekitámasztottam az egyik kádnak, felálltam, és megfordultam. Ahogy gondoltam, Seraphin egyedül akarta lenyomni Axelt, és a szolgáit rám és Metára küldte. Mind a kilenc felém tartott fegyverekkel a kezükben, és a szemem sarkából láttam, hogy, bár Axel nem igazán tudja megütni a nőt, legalább el tud táncolni minden ütése elől.
- Na, jól van, férgek. – álltam fel Meta előtt jó négy-öt méterrel. - Egyszerre gyertek, mert sietek, és garantálom, hogy mindannyian itt hagyjátok a fogaitok! Magic Sword! – ordítottam rájuk.
Tudtam a dolgom, habár Meta és Axel az ütőlap Seraphin ellen, rajtam múlik, hogy Meta egyáltalán össze tudja-e szedni magát, no meg persze Axelen, hogy meddig bírj a feltartani a nőt. ~Nem fogok finomkodni, nincs eszméletlenre verés, kábítás. Számotokra én vagyok a kaszás.~
Az első kardja érkezett, egyenesen a fejem felé csapva, összeakadt az enyémmel, félrecsaptam azt, és közelebb lépve könyökkel vágtam torkon a fickót úgy, hogy hallottam a reccsenést. ~Egy.~
A következő pengéje oldalról érkezett, lehajolva kerültem ki, és felállás közben állcsúcson vágtam a markolattal, újabb csonttörést okozva, majd bal kézzel a ruháját elkapva közelebb rántottam, hogy a másik oldalról érkező penge az ő bordái közé szoruljon. ~Kettő.~ A bordák közé csúszott fegyver gazdájának kezét csuklóban csaptam le, majd a bokám mellé érkező pengét felfelé lendítve felhasítottam a gyomrát az álláig. ~Három.~ A rám csapódó vérrel nem törődve húztam ki az előző áldozatom testéből a kardot, és a két szemben érkező felé hajítottam mindkét fegyverem.
~Négy és öt.~ Számoltam magamban miközben a pengék elérték a céljukat, én viszont fegyver nélkül maradtam. Oldalról kaptam egy ütés a szólítómra, amitől megszédültem egy pillanatra, és a földre kerültem. Az ütés gazdája felém lendítette a kardot, én pedig sikeresen az oldalamra fordultam. Centikre zúgott le a padlóra a fegyver. Lapjával volt felém, úgyhogy visszafordulva kiütöttem a fickó kezéből, és bal lábammal az ágyékába rúgva térdre hullott.
- Abból nem eszel! Magic Sword! – az újra kezembe simuló kardot tüdején keresztülszúrva húztam magam talpra. Féltérden állva érkezett mellém a következő, akinek felfelé vett lendületemnek hála kardommal sikerült a gyomorszáját átszúrni. – Még kettő. – néztem a menekülni készülő fickók után. Az egyik elég közel volt ahhoz, hogy utána ugorva elérjem a lábát, így keresztülvágtam a térde mögötti inakat, ő pedig gurulva bucskázott a földre. Futás közben meg sem állva vágtam át a torkát,~Nyolc~ és sprintelni kezdtem a másik menekülő után. Egy ajtón akart befordulni, amihez lassítani kezdett, de itt rontotta el. Lassítás nélkül előre szegezett karddal rohantam a hátába, és mindketten a falra kenődtünk.
- Kilenc. – leheltem a fülébe. – Szólj a pokolban, hogy csináljanak helyet annak az utolsó szukának! – csavartam meg a kardot, majd kitéptem a húsából. Fújtam egyet, felnéztem a még mindig patt helyzetet játszó Axelre, és én is támadásba lendültem. Út közben láttam, hogy két kád már majdnem teljesen elfogyott. Magamban elmosolyodva gondoltam arra, hogy még egy kicsit húzzuk, és Seraphin a markunkban van.
A nő háttal állt nekem, a kezében lévő ostorral pedig Axel felé csapkodott eredménytelenül, de épp elég volt az is, hogy ő nem tudott hozzáférni.
Futásból felugorva akartam rácsapni, de előttem hirtelen egy csont fal emelkedett ki, aminek talppal nekiütközve hagytam el minden lendületem. ~Nem igaz, honnan látott?~ Elmélkedni nem volt időm, körülöttem négy zombi emelkedett ki a földből, és mielőtt mozdulni próbáltam volna, egy kéz markolta meg a bokámat. A négy zombi közelebb lépett, és felém csaptak, de én körbelendítettem magamon a kardot, mindegyik aszott kezet alkarban lecsapva, majd egy újabb lendítéssel a zombikat is lefejezve küldtem a földre. Miután eltávolítottam a bokámról is a hulla kezét, megkerültem a falat. Seraphin egy ostorcsapással díjazta az ötletemet, amivel kiragadta a kezemből a kardot, és elrántotta a terem másik végébe. Csapás csapást követett, én pedig szépen betáncoltam Axel mellé. Innen már csak hátrálni tudtunk. Ekkor akadt meg a szemem a lakrimán. ~Abból kapja ezt az istentelen erőt!~
- Axel, csaljuk el innen!
Szóltam, és futásnak eredtem a kádak felé, illetve, ami megmaradt belőlük. Nem az volt a célom, hogy Metára vezessem, hanem, hogy a vízbe csaljam, amit mi borítottunk ki. A pocsolyába érve megálltam, és újra megidéztem a kardomat. ~Egyre gyengülök, ki kell tartanom, ha én akarom megölni.~
- Axel, boríts fel a többi kádat is, és várj a jelemre. – szóltam oda neki olyan feltűnésmentesen, amennyire csak lehetett, szemmel pedig Metát kerestem, de nem láttam.
Seraphin ideért, és folytatta a csapkodást, miközben egy újabb pár kéz fogta meg a lábamat. Már nem tudtam mozdulni, hogy elkerüljem a csapásokat, és egy újabb ostorcsapás lendült, miközben kétkádnyi víz folyt alám. ~Jó lesz.~ Az ostor lendült, én pedig a már amúgy is sérült bal kezemet elé tartva áldoztam fel a maradék bőrt is róla, és én is ráfogtam.
- Axel, most! – ordítottam, és már a könnyek is a szemembe szöktek az iszonyatos fájdalomtól. A korbács felszakította a besütött sebet, és folyamatosan nyúzta lefelé a bőrt a karomról, ahogy húzta visszafelé, de Axel jege meglepte. Az egész padlóba belefagyott az ő lába, és az enyém is.
- Szép munka! – sziszegtem, és baloldalra sandítottam Axelre. Ő a jeget tartotta, hogy ne tudjon megmozdulni Seraphin, én pedig az ostort. Ha ő feloldja, talán nem lesz olyan erős a jég, hogy visszatartsa, én viszont hiába engedem el, kétszeresen ide vagyok fogva a karokkal, és a jéggel is.
- Meta! – ordított Axel, a lány pedig jobb oldalról valami iszonyatos sebességgel robbant be a képbe, darabokra zúzva a nő kezében lévő lakrimát, és leütve a lábáról Seraphint, szerencsére sikerült az utolsó pillanatban elengedni a korbácsot.
- Ezaz, újra játékban vagyunk. – csaptam le a bokáimról a kezeket, Axel pedig feloldotta a jeget. Pár lépést tettem, és földre roskadtam. Túl nagy volt a fájdalom ahhoz, hogy el tudjam nyomni. A kardom magától tért vissza a helyére, és kétlem, hogy meg tudnám idézni újra elájulás nélkül. Be kellett látnom, hogy az, aki végez Seraphinnal, a Dragon Fang két sárkányölője lesz. Oldalra húztam magam, hogy teret adjak nekik a harchoz, és a kereszt tövében, amiről levágtuk Metát a karomat fogva lihegtem, míg ők a kegyelemdöfésre készülnek…
- Adjatok neki! - ordítottam teli torokból.

Miután Tabu, végül a karjaim közt landolt, megpróbált magához ölelni, de még erre is alig volt ereje és ahogy láttam, még nem is tért teljesen magához. Amíg kicsit aggódva Tabuchi néztem, hirtelen Seraphine, idegesítő nevetése zengte be az egész barlangot, mire felé fordítottam a tekintetem.
- SIKERÜLT! Most megkeserülitek, hogy ennyi gondot okoztatok! - Ordította felénk, egy fénylő lakrimával a kezében. A lakrima egy dolog, de a fény, lassan Seraphine egész testére átterjedt. Először csak a kezei, majd szép lassan az egész teste ugyan úgy fénylett, mint a lakrima, melyet a kezében tartott.
Idő közben, Tabu magához tért és mocorogni kezdett a kezemben. Miután hallotta Seraphine-t, gondolom ő is harcolni akart és arra kért, tegyem le. Először nemet mondtam, de addig erősködött, hogy már jobban van és járni is tud, hogy végül letettem. Az első pár lépésénél, még fogtam a kezét, hogy ha elesne, el tudjam kapni, majd, mikor tényleg úgy tűnt, hogy tud járni, elengedtem. Több sem kellett, ezután még pár lépést tett és megbotlott. azonnal utána ugrottam, hogy elkapjam, de szerencsére Gab is gyorsan reagált és elkapta Tabut, mielőtt közelebbi viszonyba került volna a talajjal.
Ezalatt Seraphine, a megmaradt csatlósaival együtt támadásba lendült és a többiek nem voltak éppen harcra kész állapotban.
- Axel, Meta alig él, az én karom sérült, te vagy az
egyetlen, aki felveheti vele a versenyt, míg Meta erőre kap. Tartsd fel
Seraphint, amíg én fedezem Metát!
Mondta Gab, mire csak bólintottam egyet. ~ Ez mind szép és jó, de már én is alig élek... szükségem lenne egy kis energia pótlásra. ~ Futott át az agyamon, mégis őrült tempóban, futásnak eredtem, egyenesen Seraphine és csatlósai irányába. A csatlósokat nem telt volna sok időbe kiiktatni, de mikor a csapatuk szembe találta magát velem, csak simán ketté vált a kis csapatuk és engem kikerülve, tovább rohantak, egyenesen Tabuchi és Gab felé. ~ Mi a...?~ Vágtam be egy satu féket és indultam volna vissza, hogy megállítsam őket, mielőtt társaimhoz érnek, mire hirtelen egy kb. 2m-es csontokból álló fal emelkedett ki előttem a földből és utamat állta. Dühösen hátra fordultam, mire csak egy, a nemrégiben legyőzött, szoborpasiéhoz hasonló, csigolya ostort láttam meg, elég nagy lendülettel felém közeledni. ~ Hu bazze...~ Épphogy, sikerült elugranom a támadás elől, melynek ereje szétzúzta a csontfalat, mely az előbb utamat állta.
Nem volt időm, túl sokáig bámészkodni, az ostor megint lecsapott és egy hajszál híján, majdnem elkapott. Hassal érkeztem a földre és azonnal fel is keltem - volna - de a földből hirtelen kezek bukkantak elő, melyek mindkét kezemet és lábamat lefogva, a földhöz szorítottak. Először káromkodtam magamban egy sort, majd Seraphine egyik csatlósa mellett, akit már az előző körben kiütöttünk, érdekes dolgot láttam meg a földön, mire mosolyra húzódott a szám.
- Ideje elbúcsúzni Jégmágus. Utolsó kívánság? - Kérdezte vigyorogva Seraphine, önelégült mosollyal az arcán.
- Most, hogy így kérded, lenne egy. - kezdtem bele és közben lecsuktam a szemem, majd egy rövid szünet után, felpattantak szemeim és folytattam.
- Dugd fel azt az ostort abba a nagy kövér se... - Valószínűleg kitalálhatta, mit akarok mondani, mert már nem hagyta, hogy befejezzem, helyette idegesen felém csapott az ostorral. Csak erre vártam. Még mielőtt az ostor elért volna engem, a karjaimat és lábaimat, fogva tartó kezeket, könnyedén eljegesítettem, így, hogy hozzám értek és azokat széttörve, még az utolsó pillanatban odébb tudtam gurulni a csapás elől.
Az ostor nagy port kavarva csapódott a földbe, amit kihasználva futásnak eredtem. Amit Seraphin eszméletlen csatlósa mellett láttam meg a földön, az nem volt más, mint víz. Talán Gab üthette ki és vízmágus volt, vagy jégmágus, akinek miután kiütötték feloldódott a mágiája és simán elolvadt. Ez most nem is volt fontos, a lényeg az volt, hogy ha sikerül elérnem, talán megmenekülök.
Már majdnem oda is értem, mikor hirtelen, egy egy zombi mászott elő a falból, egy pedig a földből és azonnal meg is indultak felém. ~ Ilyen nincs.. ~ Gondoltam magamban, de kicsit sem lassítottam a tempón. Mindkét kezemen egy mágikus kör szaladt végig és a jég sárkány karmait használva sikerült, szó szerint, utat vágnom magamnak köztük és sikerült elérnem, a földön lévő kis tócsáig, mely most az élettel volt egyenlő a számomra. Mutató ujjam hegyét, épp, hogy hozzá érintettem, a víz azonnal kemény jéggé fagyott. Miután egy erősebbet ráütöttem, megrepedt, majd több kisebb darabra tört, melyeket úgy tömtem a számba, mint aki egy hete nem evett és egy svédasztalnál találja magát.
Amint a jég lecsúszott a torkomon, már éreztem is a hatását. Az erőm nagy része, hirtelen vissza tért és tökre felpörögtem. Vigyorogva néztem Seraphinére, miközben felálltam, ő pedig elég érdekes tekintettel bámult vissza rám. Valószínűleg nem sűrűn látott még olyat, hogy valaki így falja a jeget és hogy csak ezért játszon az életével..
Pillanatnyi zavarát kihasználva, azonnal felé indultam és támadásba lendültem. Most, hogy végre ettem, sokkal gyorsabb voltam, így hamar oda értem, aki ismét az ostorával akart megfékezni. Sikerült kitérnem a csapás elől és közvetlen csapást indítottam ellenfelem felé, de megint nem tudtam megsebezni. Egy újabb csont falat húzott elő a földből, melyet ezúttal könnyebben be tudtam zúzni, hála karmaimnak, de a fal másik oldalán, már nem Seraphine várt, hanem két zombi gyerek. Láthatta, hogy a nagyobb példányokat, figyelembe sem véve aprítom, ezért bepróbálkozott a kisebbekkel és sajnos sikerült neki. Egy pillanatra megtorpantam, mire az egyik máris a lábamra vetette magát és amíg megpróbáltam leszedni, a másik a nyakamba ugrott, én pedig egyre dühösebb lettem Seraphine-re aki csak vigyorogva állt és bámulta, ahogy a kölyök zombikkal hadakozok.
Sheraphine arcára, kisebb döbbenet ült ki, mikor a lábamat szorongató zombi fejét, egy egyszerű mozdulattal letéptem és a testét, lerúgtam a lábamról, a nyakamat szorongató kölyök kezeit pedig könyökből levágtam, mire leesett a földre. Onnan gyorsan felkapva, Seraphine felé hajítottam, aki egy laza ostor csapással darabokra szaggatta a felé közeledő minizombit.
Idegesen, fújtatva néztem ellenfelemre, aki továbbra is ugyan azzal a gonosz mosollyal az arcán méregetett, majd ismét támadt az ostorral. Csapásait épp, hogy el tudtam kerülni, de akkor sem tudott eltalálni, ami pedig jó hír volt. Időközben, észrevettem, amint Gabriel közeledik felénk, Seraphine háta mögül és támadni próbál, de hirtelen egy újabb csontfal jelent meg és Gab támadása kudarcba fulladt. Ezután, gonosz megbízónk, Gab felé fordult és őt kezdte az ostorral támadni. Én ki akartam használni az alkalmat és megtámadni, amíg nem rám koncentrál, de nem volt olyan könnyű, mint hittem. Mikor megindultam Seraphine felé, egy kéz bukkant elő a földből, mely megragadta a bokámat, én pedig nem kis lendülettel csapódtam, arccal a földnek. Fel akartam kelni, de ez nem volt olyan egyszerű. Két újabb kéz emelkedett ki a földből és amíg az egyik a tarkómnál fogva, húzta fejem a föld felé, addig a másik, torkomra tapadva kezdett fojtogatni. Kezeimmel elkapva a fojtogató kezeket, megfagyasztottam azokat, majd egy ütéssel darabokra zúztam őket, a bokámat szorosan tartó kezet pedig simán, karmaim segítségével levágtam. Mikor felkeltem a földről, Gab már mellettem állt.
- Axel, csaljuk el innen!
Mondta Gab, mire futásnak eredt, én pedig követtem. A kádak felé rohantunk, amikből Tabu már többet is elfogyasztott, amin csak mosolyogtam egy jót.
- Axel, boríts fel a többi kádat is, és várj a jelemre.
Szólt megint Gab, mikor a tócsába értünk, melyet mi csináltunk, mikor kiborítottuk a kádakat. Gyorsan megindultam és felrúgdostam a kádakat, az azokból kifolyó víz pedig, beterítette a földet.
- Axel, most!
Ordította Gab, miközben Seraphine éppen ízekre szedte a karját. Mivel máshogy nem tudtam neki segíteni, inkább befejeztem a terv következő részét és a földre kiömlött vizet, egy szempillantás alatt, kemény jéggé változtattam, mely fogságba ejtette Mind Seraphine-t, mind Gabrielt. Már csak egy dolog volt hátra, ami Tabuchira várt.
- Meta! - Kiáltottam el maga, mire a lány azonnal tudta, mit kell tennie. Jobbról berobbanva, porrá zúzta a Seraphine kezében díszelgő lakrimát, mire eltűnt róla a fény és az ostor is kiesett a kezéből. Ezt látva, feloldottam a jeget, hogy Gab is kiszabaduljon. A srác pár lépés után összeesett és a kereszt lábához csúszott, melyen nem is olya régen, még Tabuchi volt.
- Adjatok neki! - Ordította Gab.
- Nyugi... meglesz. - néztem egy gonosz vigyorral Seraphine felé, miközben Tabu mellém lépett.
- Örülök, hogy jobban vagy Szisza. Adjunk neki. - Fordultam mosolyogva Tabu felé, majd miután válaszolt, támadásba lendültünk.
Seraphine arcán hirtelen egy gonosz vigyor jelent meg, ami tudtam, hogy semmi jót nem jelenthet.
Hirtelen, egy csontváz emelkedett ki a földből, majd több ezer apró szilánkra robbanva szóródott szét és több szilánk is minket vett célba.
- Vigyázz! - kiáltottam Tabunak és elé ugorva, magamhoz öleltem, majd az egész testemet jéggé változtatva, mintegy jégfal álltam Tabu előtt. Hála annak, hogy egész testem, kemény jégből volt, nem is igazán éreztem Seraphine támadását és miután a csontszilánkok áradatának vége lett, újra "emberivé" változtattam a testemet.
- Jól vagy? - Kérdeztem Tabut, miközben még mindig magamhz ölelve álltam előtte.
- Igen... köszönöm. - Emelte fel fejét, hogy rám nézzen, és ahogy lenéztem rá arcunk és azzal együtt ajkain, alig néhány centire voltak egymástól. Ajkaink lassan egymás felé kezdtek közeledni és éppen, mikor össze értek volna, hangos recsegésre kaptam fel a fejem.
Seraphine egy újabb ostorral szétverte a keresztet, mely mögött Gab átvészelte az előbbi csont bombát, majd egy újabb csapással társunk nyaka köré tekerte az ostort és magához rántva fojtogatta.
- Na ide figyeljetek gerle pár. Ha bármelyikőtök, csak egy kicsit is megmozdul, kinyírom a klántársatokat... világos ?!! - Kérdezte őrült tekintettel Seraphine, ahogy kicsit húzott az ostor szorításán, hogy mutassa, nem viccel. Tabu és én csak bólintottunk egyet. ~ Bakker... így nem tudunk mit csinálni. Gabnak, meg már nincs ereje, hogy megidézzen egy kardot, vagy bármit. Na ez para.~ Gondolkodtam, miközben szemeimet forgattam körbe a teremben, hátha találok valamit, ami segíthet... és találtam is.
- Frox, most !!! - Ordítottam a kis rókának, aki már egy ideje, az egyik kereszt tetején állt készenlétben és csak jelre várt. A kis fehér róka, Seraphine felé ugorva, még a levegőből, a nő szemébe juttatott, egy kis lúgos, maró, sárgás színű folyadékot - Jajj, de szépen körül írtam, hogy szemen hugyozta - mire a nő, mindkét kezét szeme elé kapta és elengedte az ostort, Gabriel-el együtt.
Nekem sem kellett több, azonnal neki rohantam és miután jéggé változtattam öklömet, minden erőmmel gyomron vágtam Seraphinét. Az ütéstől, elég sebesen kezdett hátra felé repülni, de még mielőtt földet érhetett volna, Tabu termett mellette és keményen arcon vágva, tovább repítette a nőt, amitől a barlang falában kötött ki. A fejénél fogva szedtem ki a falból, majd full izomból gyomron rúgtam, mire egyenesen a kádak felé kezdett repülni. Két kádat felborítva kötött ki végül a földön, ahol pancsolhatott kicsit abban a kellemes löttyben, melyben mi is áztunk, de itt még nem volt vége. Tabu a levegőbe ugorva, fémmé változtatta a lábait és úgy ugrott bele, tiszta erejéből, Seraphine gyomrába, mitől a nő, vért köpve, hangosan ordított egyet. Tabuchi ezután, teljes erejéből belé rúgott, mitől gonosz munkaadónk ismét felszállt és ezúttal egészen az egyik keresztig repült, mely egy reccsenéssel fogta fel a nőt. Úgy tűnik, akár milyen fáradt is volt, Gab ki akarta venni a részét, Seraphine kivégzéséből, mivel maradék erejét össze szedve, felkelt és a nem túl messze lévő kereszthez sétálva, a már épp, hogy magánál lévő nőhöz sétált és egy üvöltés közepette, megidézte kardját és azzal átszúrva, a kereszthez szögezte Seraphine-t, majd kicsit odébb ment és össze esett egy másik kereszt lábánál.
- Fejezzük be. - Mondtam Tabunak, mire bólintott egyet.
- chö... Remélem, odaát... mindenki hasonlóképp kedveskedhet majd neked, akiket bántottál. - Mondtam Seraphine-nek, egy megvető tekintettel. Ha még a többiek mondtak neki valamit, megvártam, majd Tabuval megadtuk neki a kegyelem döfést.
- Iron Ice Dragon Roar !!! - Kiáltottuk egyszerre, a legerősebb támadási technikánk nevét, mire előttem egy vilégos kék színű, mágikus kör jelent meg. Ezután felfújtam mellkasom, ahonnan számba juttattam, a hideg "felhőt" és egy hatalmas üvöltés kíséretében kiengedtem, ami összefonódott Tabu támadásával és egybe olvadtak. Minden, ami a csapás útjába került, megfagyott, majd darabokra zúzódott és csak egy kis jég por maradt utánuk. Seraphine üvöltve próbált elmenekülni a csapás elől, csakhogy Gabriel kardja nem engedte. Maradék erejével, még idézett maga elé egy csontokból álló falat, de az egy pillanatig sem tartotta vissz a támadást és Seraphine-val együtt, egy pillanat alatt, örökre eltüntette azt.

Üvöltésem visszhangot vert a falakon, majd amikor elült, tökéletes csönd ült a teremre. A két sárkányölő egymás mellett állt, velük szemben pedig a megtépázott kinézetű Seraphine állt vérben forgó tekintettel. Átkúsztam a kereszt másik oldalára, remélve, hogy valamennyi fedezéket kapok így, és remélve, hogy a két sárkányölő már elteszi láb alól. Nem, tudom, hogy elteszi.
Miközben így elmélkedtem egy fura hangra lettem figyelmes, mégpedig, egy robbanásra emlékeztetőre, és a mögöttem álló oszlopszerű fán több tucat tompa koppanás hallatszott. Ezek után a fejem felett roppant el a kereszt, és oldalra zuhant le a felső rész. Oldalra fordultam, és a következő pillanatban Seraphine ostora lendült felém. Mielőtt a karomat lendíthettem volna elé rátekeredett a nyakamra, és iszonyatosat rántott rajta. Kirepülve a fedezékből, a levegőmet elveszítve repültem felé, majd a lábai előtt értem földre.
Iszonyatos fájdalommal járt, és éreztem, hogy körbe a nyakamon, főleg a tarkómon lehorzsolódott a bőr. Reflexszerűen feszítettem rá nyakizmaimra, és két kezem ujjait elől, a torkom előtt igyekeztem az ostor és a nyakam közé betaszigálni. Ha itt túl mélyre váj, azonnal halálra vagyok ítélve. Könny szökött a szemembe, de nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól, a dühtől. Idegesített az, hogy tehetetlen vagyok a mágiám nélkül, és a kimerülés szélén állok. Miközben ő mögém ért, és felhúzott az újonnan sült pórázomnál fogva térdre, megláttam, hogy Meta és Axel kis híján csókot váltanak.
- Látod, kutya? Nem is törődnek veled. – szólt fennhéjázóan, miközben megszorította a szorítást a pórázon.
- Mit mondtál? – sziszegtem halkan.
- Nem hallom… kutya! – hajolt közelebb, és közelebb húzta magához a fejem. – Tudod, milyen szép pár lettünk volna, ha behódolsz inkább, minthogy ellenem fordulsz? E helyett ezekkel a tacskókkal fogsz meghalni.
- Azt hiszed, félek?
- Remegsz.
- Az düh. Életek tucatjai szárad a lelkemen, többször fürödtem vérben, mint amennyiszer te el tudod képzelni, odaát már várnak rám, és esküszöm neked a családom vérére, ha előbb jutok a másvilágra, a kapuban foglak várni, és a saját kezemmel folytalak meg!
- Akkor lesz alkalmad felkészülni, mert én örökké fogok élni! – emelkedett fel, és tovább szorította a fogást, alig tudtam már kitartani a torkomtól, amikor Metáék megindultak volna, de Seraphine megrántott, és odakiáltott nekik: - Na, ide figyeljetek gerlepár. Ha bármelyikőtök, csak egy kicsit is megmozdul, kinyírom a klán társatokat... világos ?!
Az a kettő csak bólintott. A szorítás tovább erősödött, én pedig egyre nagyobb légszomjjal küzdöttem. Legrosszabb rémálmaimban sem így haltam meg. Zavart, hogy a társaim egyszerűen nem mernek támadni azért, mert én ilyen helyzetben vagyok, viszont, egyrészt megnyugtató is volt, hogy aggódnak értem.
- Frox, most! – ordított Axel, amikor már teljesen elsötétült előttem a világ, és pár pillanattal később teljesen megszűnt a szorítás. Tüdőmetösztönszerűen szívtam tele levegővel, miközben kitisztult előttem a kép, és felettem egy alak repült át. Tompa puffanás hallatszott, és egy újabb alak repült, újabb csattanással. A földön hanyatt feküdve, lihegve fújtam ki és szívtam be a levegőt. Éreztem, el kell innen mennem, megmenekültem, de ideje fedezéket keresni, mielőtt a két sárkányölőnek akadályt jelentenék. A földön kúszva vettem célba az egyik keresztet, és a csatának háttal támasztottam meg annak a tartóoszlopát.
~ Közel volt.~ dőltem hátra, és fejem búbjával a felettem lógó csontváz lábát megütve. Felnéztem rá. ~Hé, haver, majdnem így végeztem én is.~ Ekkor egy újabb lökés rázta meg a keresztet. ~Na ne, itt se hagynak békén? Ezek a keresztek nem a legjobb fedezékek...~
Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Seraphine okozta a lökést. Elöntötte a düh az agyamat, vérszemet kaptam, és négykézlábra löktem magam, miközben elkezdtem megkerülni a keresztet. Újra meg újra megcsúsztam, de végül, mire szembe értem vele, éppen sikerült felrúgnom magam két lábra, és az éppen felfelé tápászkodó nőt mellkason térdeltem. Hangos nyekkenéssel köpött újabb adag vért.
- Ezt a kutyáért! – kiáltottam.
Fél kézzel a hajánál fogva, fél kézzel pedig a ruhája elejét markolva rántottam fel úgy, hogy az arca az enyémmel kerüljön egy szintbe. Nem bírtam magam, így hát gyakorlatilag az ő testének és a keresztnek támaszkodva lihegtem az arcába.
- Úgy látszik… mégiscsak beelőzöl. – lihegtem.
- Úgyis… Oda kerülsz, ahova én megyek… - köhögött. – Embereket öltél, nem számít milyeneket, életek voltak. Várni foglak, átkozott.
- Remélem is, garanáltom, hogy nem fogsz békében nyugodni... De most még itt vagy, és itt is maradsz! – löktem el magam tőle, és jobb kezemet magam mellé tárva szedtem össze minden erőmet. Csukott szemmel, koncentrálva, egyensúlyomat utoljára teljes mértékben birtokolva ordítottam teli torokból. – Magic Sword! – majd felnyitva a szemem a nő gyomrába szúrtam úgy, hogy a keresztfa is belereccsent mögötte.
Ezután ahogy tudtam, ellöktem magam a másik kereszt felé, és már csak gondolataimmal kapaszkodtam az éberségbe. Már csak a kardot igyekeztem ebben a világban tartani, amíg Axel és Meta beviszik az utolsó, a nő végét jelentő csapást, amit már csak távolról hallottam, mielőtt elájultam…