Magánküldetés: A Bál

Era a Mágus Tanács városa. Itt bíráskodnak a bűnösök felett, itt készülnek a céhek életét jobbá tévő - vagy éppen megkeserítő rendeletek. Minden csak nézőpont kérdése, ugyebár... Legyen az lényeges, vagy lényegtelen ügy, minden a Tanács színe elé kerül. Magamban már elkönyveltem Erát a mágusvilág szívének, és mint ilyet, csodaszép városnak képzeltem el. Elvégre itt állomásozott a Tanács, éppen ezért Fiore legszebb városát kellett köré építeniük. Épp mint ahogy egy szép képnek szép keret dukál.
Ám az, hogy itt a Tanács, nem jelenti azt, hogy ártatlan bárányok lakják a várost - csupán jobban kellett ügyelniük magukra. Megfelelő felszín és diszkréció - ez minden, amire szükség van, és máris minden egyszerű. Vagy pedig rangos pozíció - elvégre minél magasabb polcon áll az ember, annál kevésbé érik el az intrikák és a vádak, még ha igazak is.
Ez járt a fejemben, mialatt Arsené MacAllisterrel beszélgettem egy csendes kis kávézóban.
A férfival Magnolia utcáin bóklászva találkoztam össze - találkozásunk éppen annyira volt a véletlen műve, mint egy nagyszabású rendezvény. Éppen egy festményt nézegetett egy kirakatban, amikor elmentem mellette és megszólított.
- Kisasszony, kérem, egy pillanatra... Önnek hogy tetszik ez a festmény?
Ránéztem a képre: egy virágot ábrázolt. Festője szeretete visszaköszönt a lágy kontúrokban, csodaszép tónusai odaadásról árulkodtak. A virágot úgy kezelhette a művész, mintha csak saját édes gyermeke lenne.
Ám a művészet önkifejezésről szól, nem nyálas ömlengésről arra nézve, mennyire szeretjük a művészetet. A kép szép volt, de a szépség önmagában nem elegendő.
- Szép - mondtam közönyösen, majd azon gondolkodtam, hogyan is fogalmazhatnám meg a problémámat. - Ám a művészet terén...
- Hagy maga után kívánnivalót - fejezte be helyettem a mondatot.
Kissé árnyaltan és enyhén fogalmazott, ám ez a gazdagok sajátja. Én máshogy fogalmaztam volna meg, ám nem csoda: pór születésűként úgy mondhattam ki a dolgokat, ahogy csak akartam, és annyira alpárian, amennyire csak mertem. Nem volt körülöttem intrikáló rokonság, mely csak egyetlen eltévesztett szóra vár, hogy aztán kitúrjon mindenemből.
A férfi kis mosollyal nézett rám. Egészen vonzó férfi volt - barna haját hátrafésülte, csupán egyetlen tincs lógott tojás alakú arcába. Szeme színét behatárolni sem tudtam, ám jobb szemén egy vágás húzódott végig. Bőre barna volt, korát pedig kis jóindulattal huszonöt évre saccoltam volna.
Ám mindez nem érdekelt. Megfordultam, hogy tovább menjek, azonban a férfi megállított.
- Valóban igaz, amit magáról meséltek, Miss Varens.
Meglepetten fordultam vissza.
- Most mondanám, hogy köszönöm a bókot... ám attól függ, hogy mit hallott rólam - mosolyogtam.
A férfi közelebb lépett hozzám.
- Csupán annyit, hogy kiváló képességei vannak, és megfelelő ellenszolgáltatás fejében rendkívül megbízható.
- Vagyis: egy bérmágus, aki pénzért bármire kapható - fordítottam le pórnyelvre.
A férfi nevetett magában.
- Ne legyen ennyire szigorú Önmagához. Pusztán arról van szó, hogy az elhangzott dicséreteket itt - ott egyenesen túlzónak találtam. Hisz szinte angyali tulajdonságokat festettek elém!
- És most, hogy találkozott velem...
- ...belátom, hogy mind igaz. Most már csak azon gondolkodom, hogy egy olyan angyali lény, mint Ön, egyáltalán fontolóra venné - e a feladatot, melyet Magának szánok.
- Ha meghív egy teára, meggondolom - mondtam és mutattam egy csendes kis kávézó felé.
A férfi elégedetten mosolygott.
- Tényleg igaz, amit a szemtelenségéről mondtak.
- Tudja... a "megfelelő ellenszolgáltatás" nálam néha a "jótett önmaga jutalma" elvvel egyezik meg. Tehát: ha barátságos hozzám, lehet, hogy ingyen megússza az egész ügyet - kacsintottam rá. - És mikor azt mondom, hogy meggondolom, az tényleg azt jelenti, hogy meggondolom, de ehhez idő kell - és persze, hogy elmondja, mihez is kell a segítségem, Mr....
- MacAllister. Arsené MacAllister - mosolygott megadóan.
Ilyen esetekben a bemutatkozást általában illik viszonozni, azonban MacAllister már tudta a nevemet - sőt, talán többet is tudott rólam, mint amennyit szívesen elárultam volna. Ezért volt olyan érzésem, miközben leültünk egy asztalhoz a kávézóban, mintha meztelen lennék. A férfi csak azután kezdett bele, hogy mindketten leadtuk a rendelést a helyes kis pincérlánynak, és az eltűnt a pult irányába.
- Miss Varens, ez egy kihagyhatatlan ajánlat. Hallottam hírét képességeinek, így úgy vélem ön számomra a tökéletes megoldás. Erában él egy nemes, egy bizonyos Paolo Valeriant gróf, aki igen figyelemre méltó műgyűjteménnyel büszkélkedhet. Mivel magam is műgyűjtő vagyok, ezért értek egyet s mást a dologhoz. Na de ne térjünk el a tárgytól. Az ön feladata, hogy megszerezzen tőle egy kitűzőt, ami egy vidrát ábrázol. Maga a tárgy nem túl értékes, de a gróf egyik személyes kedvence. Mivel a testi adottságai megvannak a feladathoz, így bátran merem felajánlani önnek ezt a munkát.
Eközben a kis pincérlány visszatért, és elém gőzölgő teát tett le, MacAllister mellé pedig egy kávét, a csészealjon csokis sütivel, majd ellibbent. A férfi belekortyolt a kávéjába, én pedig a teát kóstoltam meg. Majd a csésze pereme felett a fickóra néztem.
- Mit ért azon, hogy megvannak a testi adottságaim? - kérdeztem.
A fickó nem felelt - vagyis nem erre a kérdésemre felelt. Helyette úgy folytatta tovább a mondandóját, mintha nem kérdeztem volna semmit.
- Három nap múlva rendez egy bált, a huszonkilencedik születésnapja alkalmából, ahol Ön is jelen lesz. Azt a kitűzőt sosem veszi le a gallérjáról, így eléggé nehéz dolga lesz, de nyilván megoldja. Parancsoljon, itt a meghívója - mondta, és egy borítékot csúsztatott elém. - Talál benne egy csekket, ami fedezi az útiköltségét, a ruháját, és a szállást. Ezt tekintse amolyan ajándéknak. A meghívón minden fontosabb információt megtalál - felelte, majd ismét a kávéjába merült.
Kinyitottam a borítékot. Kisebb összegű pénzt láttam benne, valamint egy papírlapot. Kivettem a lapocskát - baracksárga keménypapír volt, rajta csicsás betűkkel a szöveg, valamint a cím.
- Ha nem olyan értékes az a kitűző, miért kell annyira magának? - kérdeztem.
A férfi letette a kávéscsészét, és tört a kis kekszből.
- Mint már mondtam: számunkra semmi értéke. Ám a grófnak valamiért nagyon sokat ér. Nekem elég ennyi.
Ezek után joggal hihettem, hogy az egésznek pusztán bosszantás a célja. Ám ezzel a válasszal tudtomra akarta adni: mivel neki elég ennyi, nekem is legyen elég ennyi magyarázatként. Ki fogja fizetni a szolgálataimat, a költségeimet is állja, tehát éppen úgy nem kérdezhetek vissza, mint a fotel, vagy bármelyik bútordarab a lakásában.
Eközben MacAllister befejezte a kávét és intett a pincérlánynak, aki rögtön oda is lebbent mellé. A férfi a tálcájára tette a fizetséget, megtoldva némi borravalóval, majd, miután a lány elment, felállt, és az ajtó felé indult. Ám néhány lépés után megállt és hamiskásan rám nézett.
- Oh, még annyi, hogy őlordsága nagy nőfaló hírében áll, ezt csak úgy megjegyzem. Sok szerencsét ifjú hölgy.
Ezzel felelt korábban feltett kérdésemre. Nem csak a varázserőm, netán ügyességem végett választott: szavaiból kiéreztem, hogy itt főleg testi adottságaimnak veszem hasznát, ahogy ő is fogalmazott korábban. Tehát: itt a külsőmmel megyek majd a legtöbbre. Azonban szavai mögött mintha a hódolata egy apró szikráját is felfedeztem volna, mely a fentebb felsorolt tulajdonságaimnak szólt...
Másnap felszálltam az Erába induló vonatra, majd néhány óra múlva meg is érkeztem a városba. Első dolgom volt, hogy körülnézzek: meg kellett néznem a helyi környezetet, szoknom kellett az embereket, mielőtt el akarom hitetni velük, hogy közéjük tartozom. Utam egy ruhabolt mellett vezetett el: kirakatában gyönyörű vörös ruha állt: V alakú dekoltázsa majdnem köldökig ért, szabadon hagyta a hátat, és a szoknyarész jobb oldala fel volt hasítva. Amikor azonban én szépnek neveztem azt a ruhát, valójában mások szemével néztem: méghozzá egy perverz nőfaló szemével. Az én szemszögemből a ruha szépsége nem egyezik a hivalkodó magamutogatással. Ám most a bálra nem saját jókedvemből megyek, hanem a szó szoros értelmében lopni: ehhez viszont az kell, hogy magamra vonjam a kéjenc figyelmét. Ahhoz pedig tökéletes lesz.
Beléptem az üzletbe és rögtön két fiatal lány lépett hozzám, megkérdezve, miben segíthetnének. A ruhára böktem, majd egy próba után ki is fizettem és a ruhával, valamint egy pár cipővel együtt távoztam az üzletből. A szállásom egy visszafogott, takaros fogadóban volt, egy csendesebb mellékutcában.

*Bár az a vasárnap már elmúlt, és szörnyen restellem ezt a hatalmas késést, csak nem tudtam, hogy írjak-e, vagy sem, mivel Varens-chan, és Senshi-kun elhagyták az oldalt, de aztán Yoru-chan rábeszélt, hogy vigyük végig ketten.*


Céhbe lépésem óta sok időt töltöttem a céh épületében, hogy legyen társaságom, mert az otthonomban ritkán látogattak meg, zavarta őket a sok gép zaja.
Aznap viszont nem volt nagy társaság a céhben, igen kihalt volt. A jó idő tehette, odakinn hét ágra sütött a nap, és biztosan mindenki szabadnapot vett ki, hogy a barátokkal eltávolodjanak egy kicsit az élet, és a munka nyűgjeitől. Ennek megvolt a maga hátulütője, a céhben alig voltak, és mikor beléptem, jól láttam, hogy Bob mester azonnal az ajtónyíláshoz kapja a tekintetét. Várhatott valakit, valakit, akit megbízhat valamivel, ami épp a fejében forog. Úgy látszott én épp megfelelő vagyok, átlépett a pulton, és egyenest hozzám sietett.
-Lashlee drágám, úgy örülök, hogy itt vagy. Ne vállalj megbízást. Szeretném, ha elkísérnél Erába, egy régi barátom fiának a születésnapi báljára. Kis könnyed kikapcsolódás. Nem mehetek egyedül, hogy nézne ki?
Tiszteletnek vettem, hogy a mester engem kért fel, hogy a kísérete legyek, de nem éreztem magam méltónak a feladatra, annyi sokkal erősebb mágus van még a céhben rajtam kívül, igazából rajtam kívül mindenki erősebb. Természetesen elvállaltam a feladatot.
-Nagyszerű, kedvesem. Késő délután indul a vonat, a vasúton találkozunk, addig szabad vagy.

Nem volt még késő, de hazasiettem összekészülődni. Sokáig tűnődtem, hogy vajon vigyem Faith Honor-t, vagy se? Kísérő leszek, vagy inkább testőr? Ha testőr kellene a mesternek, akkor biztosan egy tapasztaltabb mágust kér fel, és nem engem. De ha csak kísérő kellene, akkor egy csínosabb tagot kért volna fel, és nem engem. Azért legjobb lesz, ha elviszem. Igazából más nem is kellett már nekem, csak egy… egy estélyi… ami nekem nincs. Szerencse, hogy korán kezdtem el készülődni, még van bőven időm, hogy elszaladjak egy butikba keresni valami szép darabot.
Az üzletbe lépve azonnal megakadt mindenkinek a szeme rajtam, de nem törődtem vele, időben kész akartam lenni, hogy a mesternek ne kelljen rám várnia a vasúton.
-Segíthetek esetleg? – Jött oda egy dolgozó.
-Igen, kérem. Nagyszabású születésnapi bálra vagyok hivatalos, és szeretnék rá egy estélyit vásárolni.
A nő levett egy sötétlila estélyit, és elém nyújtotta.
-Ez kiemeli a… szeme színét. Arra van a próbafülke. – mutatott el a fülkék irányába. Bementem felpróbálni a ruhát, és mintha rám öntötték volna. Visszavettem a civil öltözetem, és alighogy kiléptem a fülkéből a nő már ott állt egy pár, a ruhához passzoló színű magas sarkú saruval a kezében.
-Bátorkodtam cipőt is hozni a ruhához, remélem jó a méret. – Felpróbáltam még azt is, és csodák csodájára illett a lábamra. A dolgozó büszke lehetett magára, hogy elsőre eltalálta. Kifizettem a két holmit, és mentem is haza.
Otthon még leellenőriztem Faith Honor-t, hogy mindene jól működik-e, mozgattam kicsit, de nem találtam problémát.

Egy óra múlva indul a vonat. Már megfürödtem, megfésültem a hajam, felöltöztem, és készen is álltam az indulásra. Az egyetlen probléma, hogy nem nézek ki túl bugyután estélyiben és egy hatalmas nagy bőrkesztyűvel a kezemen? Kézben nem tudom cipelni a gólemem, olyan nehéz, mint én. Nem érdekes, elviszem, és majd beadom a ruhatárba a kesztyűt.
Fél órával a vonat indulása előtt értem ki és Bob mester pár pillanattal utánam érkezett meg.
-Milyen csínos vagy.
-Köszönöm, mester. – gondoltam nem vette figyelembe a kesztyűt.
-Remélem nem kellett sokat várnod.
-Nem, csak néhány perce vagyok itt.
-Akkor, ha úgy érzed, fel is szállhatunk a vonatunkra.
Bólintottam, és elindultunk a vágány felé, ahonnan a vonatunk majd Erába indul.