Magánküldetés: Ölj

Meta hangját hallottam valahonnan távolról, nagyon távolról, visszhangozva a fejemben. Arra ösztönzött, hogy kinyissam a szemem, de nem ment. Újra és újra megpróbáltam, néha egy kis fény beszűrődött, de teljesen kinyitni nem tudtam. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült felpattintani a szemhéjaimat, de nem tetszett, amit láttam. Ami azt illet az sem, ahogy láttam.
Legfőképpen az, hogy álltam, pedig összeestem. Lenéztem a karomra, és teljesen ép volt. Ló prüszkölést hallottam, és megpördültem. Mögöttem állt egy hatalmas, felnyergelt szürke mén… aminek nyolc lába volt. Megrázta a fejét, hogy csörgött bele a szerszám, és lentebb rogyasztotta lábait. Jelezve, hogy fel akar venni. Közelebb léptem hozzá, és végigsimítottam a nyakán. Valóságos volt, és selymes szőre úgy simította végig a tenyeremet, mint egy újszülött haja. Megragadtam a nyereg tetejét, beleléptem a kengyelbe, és fel akartam húzni magam, amikor egy nehéz kéz érintését éreztem a vállamon.
Odanéztem, és egy hatalmas, fém kesztyűbe bújtatott kézfej volt az. Elengedtem a lószerszámot, és végigmértem a gazdáját. A kesztyű folytatódott a gazdája többi végtagján is, egyetlen hatalmas teljes páncélzatot alkotva, ami gazdájának csak a fejét hagyta ki. Az alak hozzám képest kolosszus volt. Talán a derekáig értem, és két ujja akkora volt, mint az én tenyerem. Magasságra biztos vagyok benne, hogy verte a három métert. Az arca nem látszott, sötét volt, és hófehér hosszú haját fújta a szél felém. Mellkasán szakáll terült el, ami a haja színével egyezett. Jobb kezével a vállán hatalmas fekete fém pörölyt tartott.
- Ki vagy te? – kérdeztem meg végül, de nem szólt semmit, csak elhúzott a lótól, mire az felegyenesedett.
- Jól harcoltál. – kezdte végül dörgő, érces, visszhangzó hangon. – De még nem jött el az idő.
- Köszönöm. De akkor mit keresek itt? Mi ez a hely? És milyen idő?
- Ez az út. – mutatott jobbra hatalmas útjelző táblaként. – A túlvilágra vezet. Ez a szivárvány híd.
- Meghaltam? – néztem el abba az irányba, és láttam, ahogy előttünk tompán, apró ezüstszínű kövekből szalad végig a horizontba egy kis ösvény, amin a fény a szivárvány minden színében megcsillan.
- Nem. De nem sokon múlott. Fogadj meg egy tanácsot, ifjú! Ne gondolkozz. Az életedbe kerülhet. Ha valakit meg akarsz védeni, hát védd meg. Ha valakit meg akarsz ütni, üsd meg. Ne legyenek kételyeid harc közben, ne azon gondolkodj, hogy az ellenfeleddel mi lesz, a saját céljaiddal foglalkozz.
- De hát… Én mindig í-
- Még igen. – füttyentett, mire a ló újra meghajolt, én meg felé néztem. - Még nem ülhetsz fel a hátára. – szólt, majd ő megtette.
- Miért?
- Mert jössz nekem egy sörrel. – zengett a fejembe Axel hangja, majd egy hatalmas villanás után homályosan megláttam az ő arcát. Kicsit odébb vándorolt a tekintetem, és Meta könnyező szemeibe ütköztem. – Srácok? – suttogtam. Az előbbi testem valahogy teljesen más volt. Sokkal könnyebb, és sokkal fájdalom mentesebb. A bal alkarom minden porcikája csípett a portól, és a nyakamon folyó izzadtság is megtette a dolgát a lehorzsolódott tarkómon. Nem éreztem magamban egy szikrányi mágikus erőt sem, felkelni biztos, hogy nem tudtam volna. A kezemet se bírtam ökölbe szorítani. Axel ökle a homlokomon volt, megpróbáltam felé fordítani a fejemet, de ismét elájultam.
A következő kép az volt, hogy kívül, a szabad ég alatt ültem falnak támasztva, körülöttem meg a társaim pihegtek. Bal karomra a köpenyem volt rácsavarva, megszorítva, és annyira már nem éreztem a csípést.
- Se- Seraphin? – nyögtem, mire felkapták a fejüket, és egyikük tudomásomra adta, hogy vége van. – Remek. M-menjünk haza..
Újra elsötétült a világ, és már csak akkor ébredtem fel, amikor a vonaton Meta a kezembe nyomott egy kis tasakot.
- Ez a te részed. – szólt, majd megpróbáltam megfogni, de mielőtt kiejtettem a kezemből elkapta. – Majd odahaza megkapod. – szólt, én pedig visszaaludtam remélve, hogy legközelebb már a céhházban ébredek fel, és remélve, hogy nem lesz komolyabb bajom.

Gab csak nem akarja kinyitni a szemeit, és egyre jobban kezdek aggódni. Amíg én fogom Őt, addig Axel is csak feszülten sétálgat, lopva rá-rá néz Gabra, de semmi más.
- GAAAAB! – ordítok, mikor elkezd ritkábban lélegezni, sőt, már szinte zihálva veszi a levegőt, a vérnyomása pedig kezd zuhanni, arcán verejtékcseppek jelennek meg, mintha erőlködne, hogy életben maradjon. Jobban is járna, ha életben maradna, különben a túlvilágon még én vágnám pofon, hogy meghalt.
Még jó, hogy nem tart sokáig ez a zilált állapot, na, nem azért, mert többé nem nyitja ki a szemeit, hanem mintha kezdene belülről megnyugodni, a levegőt is könnyebben kezdi venni, erre a változásra már Axel is felkapja a fejét.
- Te nem aggódsz?
- Erős férfi ez, nem fog meghalni egy… egy ilyen csatától… - morogja, miközben a homlokán elkezd ráncosodni a bőr. A szája lefele görbül, mikor látja, hogy Gab helyzete csak nem javul, majd felcsillan a szeme.
- Nem halhatsz meg… Gab, ébredj már!
Először Gab, mintha kicsit életszerűbben nyögne egyet, majd alig hallhatóan, de megszólal: „Miért?”
- Mert lógsz nekem egy sörrel. – ugrik elém Ax, és Gabriel homlokára teszi ökölbe szorított kezét. Gab erre kinyitja a szemeit, bennem pedig egy pillanatra megáll az ütő, de boldogan szippantok egyet.
- Srácok? – remegő kezén látszik, hogy próbál mozogni, ám hamarosan megint elájul.
- Vigyük ki innen, nem túl jó a levegő… és amúgy is elegem van ebből a helyből.
Axel erre természetesen rábólint, nem csodálom, hogy neki se szimpatikus ez a hely. Két oldalról megtámasztjuk Gabot, majd elindulunk a lift felé, kicsit lassan, csoszogva. Nekünk se sokkal könnyebb, ennyi támadás és trauma után, hát még egy Gabbal a hátunkon…
Amíg megyünk, Seraphinra, pontosabban a hullájára, pontosabban a hullájának a helyére nézek. Nem sok maradt Seraphinból, az egyesült Dragon Roar után, csak pár bőrcafat, a ruhájának néhány darabja, ennyi látható ilyen szögből, de többre nem is vagyok kíváncsi. Vége van, ez a lényeg. Soha többet nem jövök vissza ide. ~ De… a zombi gyerekekkel vajon mi lesz? ~ Nézek le a liftből. Maximum 5 zombi vált ténylegesen halottá a 15-ből… ez a kommuna sose lesz normális. De azt hiszem, a lakók megérdemlik ezt. Az Ő sötét múltjuk… ki tudja, jobb, ha nem tudjuk, velük mit művelt Seraphin. Talán gyermeküket áldozták a fiatalságukért? Érdekes, hogy eddig csak Tirant, meg pár barátját láttam férfiként itt. A bánya se úgy tűnt, hogy olyan sokat dolgoztak volna benne. De ne töprengjünk többet ezen – hisz vége van.

Kinn a vakító fény majdnem átégeti a retinámat, annyira szokatlan. Órákat tölthettünk ott lenn, sőt, az is lehet, hogy napokat. Még csak nem is a nap süt, hanem a csillagok, a hold világít fenn az égen – de ehhez a területhez valahogy bizarrul közel van a hold, talán meg is érinthetném, ha akarnám.
- Vessünk véget ennek a rémálomnak. – fújom fel a mellkasom, majd a szokásos fémes leheletet kieresztve zárom be a bánya kijáratát.
Miután ezzel megvagyunk, szinte összerogyok a hideg homokra, és Axel is így tesz, bár Ő előbb gondosan a bánya sziklafalának támasztja Gabrielt. Amint letette, mondhatni rám esik, legalábbis a feje a mellkasomra zuhan, a kezével pedig a hasamnál átkarol.
- Kényelmes ez Neked? – mosolygok, mire Ő a lábával rögtön feljebb rúgja magát, így már az arca az arcomnál van.
- Ez már inkább kényelmes. – mosolyodik el Ő is, majd szinte tétovázás nélkül megcsókol. Vörösödő fejjel tűröm, majd mikor abbahagyja, viszonzásként egy puszit adok a szájára.
- Én… izé… - nyögdösöm vörösen, álmosan, de Ő félbeszakít.
Még halkan hallom, ahogy suttog valamit a fülembe, de engem elnyom az álom, így nem értem, mi az.

Reggel arra ébredek, hogy valami ráz. Nem is, hogy ráz, csak simán rázkódok. Ásítva nyújtózok ki, mikor megakad valamiben a jobb kezem, és elkezdem tapogatni, hogy mi az.
- Axel..? – nyitom ki a szemeimet, és látom, ahogy Axel cipel a karjaiban. Ahogy kinézek a karjai mögül, látom, ahogy Gab egy kis „jég kocsiban üdül”, és a szerkezet rá van kötve Axel derekára, kötéllel. Az én kötelemmel. Legalább hasznomat is venni valamiképp.
A következő, amit észreveszek, hogy Axel lenéz rám. De nem is rám… hanem a mellkasomra. Ahogy felkapom a fejemet, látom, hogy a dzsekim cipzárja le van húzva, én meg sietve kapom azt fel, nehogy már hawaii legyen Axelnak.
- Ünneprontó. – húzza el a száját, majd letesz. – Megérkeztünk, hölgyem, íme Seraphin háza. Spontán rablást hajtunk végre. – hajol meg előttem, majd azzal a lendülettel fel is pattan, és berúgja az ajtót, ami nyikorogva dől be, úgy ahogy van.
- Gabot itt hagyjuk?
- Neki is fel kell olvadnia. – von vállat, majd befut a házba. – Nem jössz?
- De, de… - futok én is utána, de először meggyőződök róla, hogy senki sincs, aki elrabolhatná Gabot. Hátborzongató ez a hely, mint egy kísértetváros, apropó kommuna.

Benn a házban minden csili vili, amit vártam. Axel 10 perc múlva már a konyhában ügyködik, pontosabban, amit tud, kihajigál a hűtőből, egyenesen a számba. Amikor megunja, és jelzek, hogy tele vagyok, és már csak rágok, Ő tölt magának egy korsó sört – igen, érdekes konyhája van Seraphinnak – és koccint az arcommal. Szemrehányóan nézek rá, mire Ő csak felnevet.
- Te habzsolod az élvezetet, én pedig sörömökben utazok. – nevet újra, majd én is kuncogok, jelezvén, hogy ez annyira nem is volt rossz szóvicc. De van még mit csiszolnia.
Amint ezzel végeztünk, pénz után kezdünk kutatni. Ebben a nagy házban nem túl könnyű ez a feladat. Mindenhol nagy, fotelekkel berendezett termek, vagy épp hosszú, festményekkel teli folyosók. Minek egy kommunába ekkora cicomás ház? Nem értem.
Végül én találom meg a pénzt, Seraphin hálószobájában, egy nagy zsák, tele gyémánttal. Nem kell sokat keresnünk három kisebb zsákért, amik pont akkorák, hogy beleférjen az összes gyémánt a nagyobb zsákból.

Kinn, Gab alatt már olvadozni készült a jég kocsi, így a Seraphin háza előtt található padra ültetjük Őt, és én különböző orvosi eljárásokat kezdek elvégezni rajta, csakhogy jobban legyen, hátha felébred. Nem is kell sokáig várnunk, míg magához tér.
- Se- Seraphin? – nyögi, mire rögtön felkapjuk a fejünket, és felé nézünk.
- Mondjuk úgy, hogy többé nem kell a gyönyörű pofikája miatt aggódnunk. – erre én rögtön Axelre morgok, mire Ő kijavítja magát. – persze, iróniával gyönyörű a pofikája…
– Remek. M-menjünk haza.. – erre Gab újra elájul, mi pedig sóhajtva vesszük újra a vállunkra, és indulunk meg vele a vonatállomás felé…

A vonaton nyugisan telnek a percek, abból az ételből eszegetünk Axellal, amit magunkkal hoztunk. Mikor már csak három zsömle maradt, és Axel feléjük nyúlna, szemrehányóan a kezére csapok.
- Hagyj egy kicsit Gabnak is… legalább annyi fájdalomdíja legyen, hogy Seraphintól lopott kaját egyen.
- Igazad van, ezt én is elvárnám magamtól. – teszi karba a kezeit, ám néha látni, hogy a zsömlékre pislant, amitől nevethetnékem támad.
Hamarosan Gab újra felébred, én pedig felé nyújtom a részét a pénzben.
- Ez a te részed. – majd mikor elereszteném, a kezei között kicsúszik, és én elkapom. - Majd odahaza megkapod.
Ezután persze visszaalszik, bár nem tudom minek, már csak 5 perc van a hazaútból, amit mi Axellal beszélgetve töltünk el. Rövid idő alatt letelik azaz 5 perc, így Gabbal a vállunkon, zsömlékkel és pénzzel a kezünkben szállunk le a vonatról.
- HAZA JÖTTÜÜÜÜÜNK! – ordítok vidáman, ahogy a vonat kihaladt az állomásról.


// sajnálom, majd később talán kiszínezem //

Miután Seraphine semmivé lett, őszintén szólva nagyon örültem és úgy gondoltam, hogy végre vége ennek az egésznek és mehetünk végre haza, de ahogy az lenni szokott, nem alakult minden a legjobban.
- Nélküled nem hiszem, hogy megúsztuk volna... köszi. - Mondtam mosolyogva Froxnak, miután felugrott az ölembe és megsimogattam. A reakció erre csak annyi volt tőle, hogy jelezte, hogy éhes, aztán, mint akit fejbe lőttek, bealudt a tenyeremben. Mosolyogva megsimogattam, majd óvatosan beraktam a felsőm kapucnijába.
Örömittasan néztem a porfelhőt, ami Seraphine után maradt, mikor hirtelen Tabu Gab nevét kiáltva, futásnak eredt. Hirtelen felkapva a fejem Gabra néztem, aki eszméletlenül feküdt a földön. ~ Hát igen... tényleg minden erejét bele adva harcolt, a végéig. De akkor is jön nekem egy sörrel >.> ~ Gondoltam magamban és egy kis mosolyt is megengedtem magamnak.
Mikor kicsit közelebb lépdeltem, láttam, hogy nem csak simán kimerült... már szinte élet, halál közt lebegett, mire kicsit aggódva néztem rá, főleg, miután Tabu rángatására és szólongatására sem igazán tért magához. Mivel tudtam, hogy itt semmit nem tudok tenni, csak idegesen sétálgattam, fel alá és közben, szinte semmi mást nem hallottam, csak társunk egyre gyengülő szívverését. ~ Gyerünk, te barom. Ha idő előtt el mersz patkolni, megkereslek a túloldalon és kapsz egy pokoli jégkorszakot >.> ~ Fenyegettem meg magamban és úgy tűnik, sikerült megfélemlítenem, mert a szíve újra erőre kapott és ahogy hallottam, a légzése is helyre állt. ~ Na azért... csak próbálj, meghalni. visszapofozlak, azért a sörért. ~
- Te nem aggódsz? - Fordult felém Tabu, mire kicsit össze húztam a szemöldököm.
- Erős férfi ez, nem fog meghalni egy... ilyen csatától... - Morogtam az orrom alatt, mialatt Gab-ra néztem és kicsit megráncoltam a homlokom, mikor láttam, hogy csak nem akar javulni az állapota.
- Nem halhatsz meg... Gab ébredj már! - Ordított rá, a még mindig eszméletlenül fekvőre, mire kicsit megmozdult és egy halk "Miért?" hagyta el a száját. Erre szinte azonnal Tabu mellet termettem és kezemet ökölbe szorítva, keményen Gab homlokához ütöttem.
- Mert lógsz nekem egy sörrel! - Kiáltottam és a sör szó hallatára, azonnal felpattantak a szemei.
- Srácok? - Kérdezte halkan és úgy tűnt, mintha mozogni akarna, ami nem igazán jött össze neki, főleg a sérülésével és megint elájult. De legalább tudtuk, hogy már megmarad.
- Vigyük ki innen, nem túl jó a levegő... és amúgy is, elegem van ebből a helyből. - Jelentette ki Tabu, mire csak bólintottam egyet, mert én is mélyen egyet értettem vele. Gabot két oldalról támogatva indultunk meg lassan a lift irányába. A harc, még jobban kifárasztott engem is, mint hittem volna és ahogy láttam, ezzel Tabu is hasonlóképpen volt. Amíg a lift felé haladtunk és az után is, miután már rajta álltunk és felfelé mentünk, alaposan végig mértem a barlangot, ahol ennyi szörnyűség történt. Mélyen emlékezetembe ásta magár, a barlang minden egyes centimétere és ha akartam sem tudtam volna elfelejteni ezt a helyet.

A barlangból kiérve, nem várt, erőteljes fény vágott a szemembe és miután kicsit hozzá szoktam a fényhez, meglepődve tapasztaltam, hogy még csak nem is a nap, hanem csak hold és a csillagok árasztják magukból a fényt. Kíváncsi voltam, vajon meddig lehettünk lent, hogy így elszokott a fénytől a szemem, meg ugye mikor lementünk, még nappal volt. Egy kis ideig agyaltam rajta, de az az igazság, hogy valójában nem is igazán érdekelt, örültem, hogy végre kijutottunk.
- Vessünk véget, ennek a rémálomnak. - Szólalt meg mellettem Tabu, majd egy jól irányzott Dragon Roar-al beomlasztotta a bánya bejáratát. A csapás után, Tabuchi erőtlenül rogy térdre a homokba és miután Gabrielt a szklafalhoz támasztva kényelembe helyeztem, én is csatlakozom Tabuhoz, bár én kicsit másképp. Fejemet mellkasára hajtottam -amik elég jól ki voltak párnázva - karjaimmal pedig körbe öleltem derekát.
- Kényelmes ez neked? - kérdezte mosolyogva, mire egy apró mosoly jelent meg az én arcomon is és feljebb toltam magam, hogy az ő és az én arcom, egy szinten legyenek.
- Ez már inkább kényelmes. - feleltem mosolyogva és megcsókoltam. Végre nem kellett egy megalomániás megbízó, vagy épp valami mini zombik miatt aggódni, ezért tökre fel voltam dobódva.
- Én... izé... - Dadogta halkan, miután abba hagytam és egy puszit nyomott az arcomra, halkan még egy "Szeretlek" hagyta el a számat, de nem hinném, hogy hallotta, mert már nem bírta tovább és a fáradtság álomba kényszerítette. Én még egy ideig háttal feküdtem a földön Tabu mellett és miközben a csillagokat bámultam, azon agyaltam, vajon most, hogy a megbízónkat kinyírtuk, mi lesz a fizetségünkkel? ~ Megvan... ha már a megbízónk "elment" kifizetjük magunkat... abban a házban, tuti van valami értékes.~ Fordultam ezzel oldalamra, majd én is lecsuktam a szemem.

Reggel arra ébredtem, hogy Frox nyaldossa az arcomat, majd miután úgy látta, hogy magamnál vagyok, elkezdett le föl ugrálni, ezzel jelezve, hogy éhes és az igazat megvallva, nekem is jól esett volna, valami harapnivaló.
Namost... nem tudom, ki milyen gyakran jár sivatagba, de jó ha tudjátok, hogy nem igazán bővelkedik éttermekben, így elég nehéz kaját találni, de végül is sikerült megoldani.
Egy jó 10m-re attól a helytől, ahol aludtunk, egy elég pofás kis "kaktusz erdő" zöldellt, ami élet mentő volt ebben a helyzetben. Szerencsére eleget aludtam és a varázserőm is rendesen vissza tért, így nem volt nehéz jéggé változtatni a karomat, majd abból pengét formálva, megnyesni pár kaktuszt, melyek csurig voltak vízzel. A növényekből kifolyó vizet megfagyasztva, egy finom kis "hidegtálat" dobtam össze magamnak, Frox pedig a kaktusz belsejét rágcsálgatta, bár igaz, nem nagy lelkesedéssel, de vagy ez, vagy éhen marad.
Miután megreggeliztünk, vissza sétáltunk a többiekhez és miután egy két percig a napon ülve vártuk, hogy valamelyikük felébredjen, de többszöri költögetés után sem volt semmi reakció, úgy döntöttem felkapom őket és addig is beérünk a városba. A gond csak azzal volt, hogy Gab nem volt épp abban az állapotban, hogy csak úgy lazán a vállamra csapjam és hurcolásszam, ezért ki kellett találnom valamit. Szerencsére, aznap nagyon elememben voltam, így nem tartott soká kiagyalni, hogyan is szállítsam Gabrielt. Még 4-5 kaktusz felszabdalása után, sikerült annyi vizet kinyerni, hogy abból, már tudtam készíteni egy jég hordágy szerűséget Gabnak, amit egy kötéllel - amit Tabu övtáskájában találtam és remélem, nem haragszik meg, hogy kölcsönvettem- magamhoz rögzítettem azt, Tabut pedig az ölembe kaptam, majd indultunk is.

Frox az út alatt, azzal szórakoztatta magát, hogy Tabun ugrált össze vissza és sikerült a lányon lévő dzseki cipzárját is lehúznia. Tekintve, hogy a dzseki alatt Tabun, csak egy melltartó volt, elég gyakran tévedt a mellkasa felé a szemem, mígnem, mikor épp a domborzati viszonyokban gyönyörködtem, hirtelen felhúzta a cipzárt.
- Ünnepontó. - Feleltem, majd letettem a kezemből. - Megérkeztünk hölgyem, íme Seraphine ház. Spontán rablást hajtunk végre. - Hajoltam meg Tabuchi előtt, majd nagy erővel berúgtam az ajtót, ami hatalmas lendülettel szakadt ki a helyéből.
- Gabot itt hagyjuk? - kérdezte.
- Neki is fel kell olvadnia. - feleltem, majd beljebb mentem a házba. - Nem jössz?
- De, de - Felelte, majd utánam szaladt.

Odabent a házban, minden undorítóan csicsás volt és ne étettem, egyáltalán hogy tud valaki ilyen helyen lakni. Rövid keresgélés után azonban, megtaláltam a házban, talán az egyetlen értelmes helyet... a konyhát. Mivel Tabu még nem evett, a hűtőből kidobáltam amit találtam, amiket ő olyan sorrendben, azonnal be is tolt. Amíg ő az evéssel volt elfoglalva, én is találtam valami kedvemre valót a házban. ~ Sörike *-* kedves Seraphine-től, hogy gondolt rám ~ Gondoltam, miközben kibontottam a sört és töltöttem magamnak egy pohárba. Tabu felé fordultam, majd koccintottam egyet az arcával, mire érdekes fejet vágott én pedig csak nevettem egyet.
- Te habzsolod az élvezetet, én pedig sörömökben utazok. - Nevettem el újra magam, és ezt a remek sziporkámat, már Tabu sem tudta kuncogás nélkül hagyni.
Miután a konyha "átkutatásával" végeztünk, jöhetett a ház többi része. A keresés, nem volt valami egyszerű, tekintve a ház tekintélyes méretét és a hülyéül el és be rendezett folyosókat és termeket. ~ Ha megtudom, ki tervezte és rendezte be ezt a házat, megölöm... ha Seraphine volt, gond letudva.~ Gondolkodtam keresés közben, mikor Tabu szólt, hogy megtalált a pénzt. Miután három, kis zacskóba tettük az elég tekintélyes kis összeget el indultunk kifelé megnézni, Gab kiolvadt e már.

Mivel a jég, amin idáig hoztam, már inkább csak tócsának volt mondható, összekapartuk társunkat a földről és egy padra ültettük.
- Se- Seraphin? - hallatszott egyszer csak Gab hangja, mire felkaptuk a fejünket.
- Mondjuk úgy, hogy többé nem kell a gyönyörű pofikája miatt aggódnunk. - Feleltem, mire Tabu rám mordult, jelezve, hogy korrigálnom kellene. - Mármint iróniával gyönyörű a pofikája... - néztem mosolyogva Tabura.
– Remek. M-menjünk haza.. - Mondta Gab, mire megint elájult. Egy sóhajtás kíséretében felkaptuk a padról és a vonat állomás felé indultunk, hogy végre haza érhessünk.

Az állomáson elég érdekesen néztek minket, ahogy a vonaton is, mikor két zilált kinézetű mágus, egy harmadik eszméletlennel mászkált, de nem igazán mertek belénk kötni, vagy rákérdezni, így az utunk nyugisan telt. Abból a kajából eszegettünk, amit Seraphine házából hoztunk el, nehogy megromoljon ott a végén, de mikor már csak 3 zsömle maradt és feléjük nyúltam, Tabu a kezemre csapott.
- Hadj egy kicsit Gabnak is... legalább annyi fájdalom díja legyen, hogy Seraphine-tól lopott kaját egyen. - Mondta, mire hátra dőltem az ülésben és mellkasomon, keresztbe fontam karjaimat.
- Igazad van... ezt én is elvárnám magamtól. - jelentem ki, de a zsemlék az út során, még többször is magukra vonták figyelmemet, amin Tabu persze jót nevetett.
Az út során, Gab még egyszer magához tért, de annyi ereje sem volt, hogy meg tudja fogni a részét, amit Tabu a kezébe adott és még csak egy szót sem szól és megint beájult. ~ Remélem, Leena nincs pont küldetésen, mert akkor ezt benézted Gab.~ Gondoltam magamban.
Pár perccel később, már kajával a kezünkben és Gabbal a vállunkon ugrottunk le Era-ban az állomáson, óriási mosollyal az arcunkon, hogy végre itthon vagyunk.
- HAZAJÖTTÜÜÜÜÜÜÜÜNK! - Adott hangot Tabu vidáman örömének, miközben a vonat tovább indult mögöttünk. ~ Akár milyen bizarr dolgok történtek is... nem hiszem, hogy sok ennél izgalmasabb küldetésem lesz.~

// Bocsánat a késésért ^^" A hölgyeknek pedig mellé, boldog nőnapot //