Probulus sérülése meglehetősen komoly volt, de azért eléggé szépen gyógyulgatott. Látszólag megörült nekem mikor meglátogattam. Annak talán még jobban, hogy barátként kezeltem. Egy pillanatig, ha jól láttam, még el is érzékenyült. Eleinte nem akartam felemlegetni a kalandunkat, de túlzottan érdekelt a maszkos férfi, így mégis rákérdeztem, hátha ő tud valamit.
- Mond csak, van fogalmad, hogy odalent mibe botolhattunk?
- Nos, az igazat megvallva én magam sem tudom, hisz semmi olyat nem tettünk, ami miatt ez történhetett volna. Bár van egy nagyon apró sejtésem...
- És mégis mi az?
-...az alak. Aki a lacrymat a falusiaknak adta... lehetséges lenne, hogy ő nem akarta, hogy túléljük?
~Szóval te sem tudsz többet, mint én. Kár pedig igazán kíváncsi voltam, hogy miért gyengülhetett le a maszkos a lacryma elpusztítása után.
~ Mit vártál ettől a görcstől? Nem jó ez semmire, harcban hasztalan, gyáva, gerinctelen alak!
~ Ha jól sejtem Jimmy-hez van szerencsém.
Választ nem kaptam a kérdésemre, de különösen nem izgatott.
- Képzeld, most éppen írogatnák egy dalt, de nem ártana, ha valaki előbb kritikát tudna róla mondani! Vállalod?
- Értesz a zenéléshez? Miért is ne? Elő vele!
Azzal sarkon fordultam és elindultam a gitáromért. Mikor visszaértem a szobámban eszembe jutott, hogy még be sincs hangolva. Hogy ne várakoztassam meg a barátomat úgy döntöttem, hogy majd előtte hangolom be, nagyjából. Mikor visszatértem Probulus szobájába, arra lettem figyelmes, hogy barátom elaludt. A világért sem akartam felébreszteni. Tudtam, hogy most rengeteg pihenésre van szüksége, ahogyan nekem is. Én viszont nem tudtam megmaradni az ágyamban. Az izgő-mozgóságomat édesapámtól örökölhettem.
Lábadozásom harmadik napján már el akartam indulni, de a falusiak nem engedtek útnak. Azt mondták, hogy csak akkor engednek el, ha minden sebem megfelelően begyógyul. Pedig az átszúrt vállamon kívül már mindenem rendben volt. A napjaim nagy részét a háztetőkön töltöttem és gitározgattam. A gyerkőcök nagy örömére és az engemet ápoló lányka nagy bánatára. Az ott töltött napok alatt három dalt is írtam, de egyik sem az volt, amit még azelőtt kezdtem volna el mikor ide indultam, azt sehogy sem sikerült elkezdenem. Evett is a méreg az miatt, de a gyerekekkel való játszadozás néha-néha elvonta a figyelmemet. Napjában legalább egyszer mindig meglátogattam barátomat, akit sikerült tisztáznom a falusiak előtt.
Már nem tudtam, hogy hányadik napom volt a faluban, de reggel mikor kötéscserém volt, örömmel láttam, hogy sebem maradéktalanul begyógyult. Azonnal útnak is akartam indulni, de a falusiak még egy búcsú reggelire marasztaltak. Megsérteni nem akartam őket azzal, hogy elutasítom a kedvességüket. Különben is sokkal tartoztam nekik, hiszen napokon keresztül ápoltak etettek, azért cserébe, mert félmunkát végeztem.
A reggeli után gyors búcsút vettem azoktól, akiket jobban meg sikerült ismernem. Még Probulus-tól is el akartam búcsúzni, de neki nyomát sem leltem. Az utóbbi napokban felettébb gyorsan gyógyult. Sajnáltam, hogy nem sikerült elbúcsúzni a barátomtól, de indulnom kellett, hiszen már bizonyára hiányoltak a klánban vagy ki tudja.
„Mondhatom szépen elvégeztem az első küldetésemet! Pontosan az ellenkezőjét csináltam mindennek! A rablót nem elkaptam, hanem összebarátkoztam vele, a lacryma-t nem megvédtem, hanem elpusztítottam! Ezek után ne is várjak semmit! De megértem őket és nem is várok semmit, hiszen a nyakukon potyáztam napokon keresztül.”
A falu amúgy is kevés háza közül is már csak kevés volt hátra, mikor valaki megkocogtatta a vállamat. Megfordultam és egy ismerős alak állt előttem. Drull volt az a falu elöljárója.
- Lassan a testtel mágus! Megmentettél minket! Habár a megbízásért nem fizethetlek ki, így fogadj el tőlünk egy kis baráti hálapénzt.
Majd a kezembe nyomott egy zacskó gyémántot.
- Erre semmi szükség! És különben sem érdemlem meg, sőt nem is maguk tartoznak nekem, hanem én maguknak!
~Ugyan ne szórakozz már! Pénz! Abból sosem elég! Azok a gyönyörűségek mindent megérnek!
~Azt hiszem, tégedet még nem ismerlek.
- Nemcsak bátor, hősies és önfeláldozó, de még szerény is!
Azzal Drull egy jóízűt mosolygott és megveregette a bal vállamat, majd sarkon fordult és elment. Még búcsú képen intett egyet. Tudtam, hiába is erőszakoskodnék, a pénz mindenféleképpen nálam kötne ki, legalább is azok alapján, ahogyan megismertem a falusiakat az elmúlt pár napban.
A falu utolsó házához érve, megint egy ismerős alakba botlottam. Az alak most Probulus volt, de most nem a köpenyében volt, hanem mágus gúnyát viselt, hátán pedig egy zsák volt.
- Ez igaz eléggé kellemetlen helyzet - kezdi kicsit szégyenlősen - de úgy gondoltam, hogy mi lenne ha... Szóval, ha csatlakoznék hozzád. Nem akarok visszamenni az országomba, ahol képesek ilyen szörnyűségeket tenni a hatalomért, inkább segíteni szeretnélek útjaidon, hisz te is segítettél nekem, nem is kicsit!
Az arckifejezése hihetetlen elszántságról tanúskodott. Látszott rajta, hogy mindenféleképpen velem szeretne tartani.
- Hát barátom, ha ehhez van kedved, akkor csak nyugodtan tarts velem! De figyelmeztetlek ennél még csak rosszabb lehet!
Hihetetlenül megörültem Probulus szándékát halva. A szám, érzésem szerint, a fülemig ért. Karomat felemeltem, és barátom szégyenlősen, de belecsapott. Az arcáról boldogságot olvastam le.
A hazafelé vezető utat ugyan azzal a módszerrel tettük meg, mint ahogyan érkeztem. A legközelebbi városig gyalog mentünk, ott pedig vonatra szálltunk. A vonaton meséltem Probulus-nak a skizofréniámról. Sajnálatomra, sok mindent ő sem tudott mondani, mivel ő tudós volt és nem orvos. Annyit viszont tudott, hogy az átlagos hétköznapi skizofrénia az nem ilyen. Szóval azt megállapítottuk, a vonaton, hogy ebben is kilógok a sorból. Miután kibeszéltük a különös „betegségemet” én hamar elálmosodtam és nem is ellenkeztem ellene.
Arra ébredtem, hogy Probulus éppen próbál felkölteni, mert megérkeztünk. A vonat már éppen indult tovább mikor mi gyorsan leugrottunk róla. A pályaudvarról barátom várakozásaival ellentétben nem a klán házba mentünk, hanem a lakásomra.
Mikor hazaértem, és benyitottam, valahogyan hiányzott belőlem az az édes érzés, amit az ember hazaérkezéskor szokott érezni. Lehet, hogy azért volt, mert még nem nőtt a szívemhez a szoba vagy valami hasonló. Hiszen még alig laktam otthon. Hálát adtam magamnak mikor ezt a házat vettem meg, hiszen két hálószobája volt, így Probulus-nak is külön szobája lehetett. Miután otthon mindent rendbe raktam, első utam a fürdőszobába vezetett. Ott gyorsan beleugrottam egy kád meleg vízbe. Fürdés közben váratlanul beugrott annak a bizonyos dalnak a dallama, amit már napok óta meg akarok írni. Gyorsan kiugrottam a vízből, derekamra tekertem egy törülközőt és a gitáromért rohantam. De az megint el volt hangolódva, gyorsan nekiálltam behangolni. Éppen végeztem, és készültem nekifogni a dalnak, mikor Probulus állt előttem. Láttam nagyon akar valamit, így rákérdeztem.
- Nos, mi a gond? Ki vele, hátha tudok segíteni!
- Szerintem ideje volna, megjelenned a klánodnál!
Magamban igazat adtam neki és rögtön félretettem a gitárom. Felöltöztem és már azonnal is indultam. Az utam során elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen fogadtatásom lesz és vajon Probulus mit akarhat. Arra gyanakodtam, hogy talán lehet valamiféle varázsereje, hiszen mágusi gúnyát nem szoktak csak úgy heccből hordani. De még mielőtt bármi lényegesre jutottam volna, megérkeztem a klán házhoz. Benyitottam a jellegzetes ajtón és azonnal minden tekintet rám szegeződött. Az arcok tengerében megpillantottam Erik-et is, ő volt az egyetlen, aki fülig érő mosollyal fogadott, a többiekről nehéz volt bármit is leolvasni. Egy nagyot nyeltem és elindultam ahhoz az asztalhoz ahol Erik ült…
Pént. Okt. 30, 2009 8:33 am
