Yoru

Csillagok hagyatéka, 1. rész

Nem tudom, mióta tervezgettem már azt, amit azon a napon végrehajtottam, legalábbis megpróbáltam. Bizonytalanul ringattam magamat egy tükör előtt, simítottam végig lassan az arcomat… húztam az időt. Féltem az albérlet kellemes melegéből kilépni, ki a zord világba. Féltem attól, hogy a családi légkör megszakad, és soha többé nem tudom visszahozni…
Rámarkoltam a kulcscsomómra. A két kulcs már évek óta velem volt, lelkeik mindig magabiztosan álltak rendelkezésemre, ha a szükség úgy kívánta.
~ Circinus, Caelum… szerintetek mi lenne a helyes? – Tanakodtam, a két kulcsot forgatva. Annyi, meg annyi kérdés felmerült még bennem… s nem tudtam rájuk a választ. Meg kellett keresnem azokat.
- A körző kapuja, megnyitálak! Circinus! – Tartottam magam elé a kulcsot, majd hamarosan megjelent előtte a sárga mágikus kör. Nem kellett várnom sokat, hogy a fénypontokból lassan előlépjen a nő, akit vártam.
- Üdvözlégy, Yoru – Vágódott le rögtön törökülésbe a nő, előkapva megsárgult papírlapjait, és eltompult ceruzáit. - Miben tudnék hasznodra lenni? – Tolta fel szemüvegét, és már rajtban állt a rajzoláshoz.
- Emlékszel még arra az apró, romos házra, ahol felnőttem?
Tudod, még Fort Termben… – Lassan bólintott. - Szeretnék visszamenni oda. Őrültségnek hangzik, tudom, de valami visszahúz oda… – Bár elkezdett rajzolni, akkor grimaszolva húzta vissza kezét a megkopott papírostól.
- Nem szabadna oda visszamenned. Tudom, hogy ott hagytad a múltad, mindent félredobva… de épp ezért nem mehetsz vissza. Te jöttél el. Te szöktél el. De arra is emlékezned kell, mi történt az erdőben… – Simította végig a felkarom egy részét, mire én elkaptam a karomat. Egy sebhelyre tapintott rá. Az ember nem veheti észre ama sebet, csak ha kizárólag arra koncentrál – mégis, mindkét csillagszellemem tudott, és tud az összes sebhelyről.
- Ezt mondod most. Mégis… nem vagy rá kíváncsi, miért mondott le rólunk anyánk? Miért tette azt, amit? – Habár Circinus idősebb volt, mint édesanyám, sokszor hívta őt „mamának”. A sok csillagszellem, kiknek tulajdonában volt, mind ezt tették – egykoron, mikor úgy törődött velünk, mintha tényleg a gyermekei lennénk. Aztán pedig, valamiért…
Circinus hatalmasat sóhajtott, majd firkálni kezdett. Először kockákat rajzolt fel egymás mellé, majd azokba az útvonalat. A lehető legbiztonságosabb utat tervezte nekem, akármennyire is volt az kerülő. Talán azt remélte mélyen, hogy meggondolom magamat, és az út felénél legkésőbb visszafordulok. De tudtam, hogy nem fogok így tenni. Fűtött a kíváncsiság, a tudásvágy a múltam iránt…
- Köszönöm. – Vettem el a térképet, mire ő bizonytalanul bólintott. Nem volt büszke arra, amit tett. – Megígérem, vigyázok magamra… és kiderítem, hogy miért történt az, ami. – Mosolyodtam el, mire ő hálásan bólintott.
- Mosolyogj így mindig… gyönyörű vagy. – Tolta fel újra szemüvegét, majd lassan újra kis fénypontokká vált, s tűnt el… indulnom kellett.
Kicsit még mindig féltem, de amint visszacsatoltam Circinus kulcsát, és magamra terítettem egy kabátot, végre elindultam.
Kint már pelyhedzett a hó… az emberek nevetgélve dobálták a másikat, vagy épp hazafelé siettek, hogy ne fázzanak meg. Engem éppen hidegen hagyott a fehér csoda… megigazítottam nyakamban a kék sálat, és szorosabbra húztam magamon a kabátot. Még egyszer megtapogattam, hogy a kulcsaimmal minden rendben van-e, aztán végleg rávettem magam azt indulásra.
Hosszú útnak néztem elébe, amin nem könnyített az, hogy volt térképem. Sőt, ilyen hidegben azt kívántam, bár itt lenne Horologium… a kicsit depresszáns, ám de hű óra most biztonságban el tudna szállítani a célomhoz. Nem fáztam volna, és nem fenyegetett volna a veszély, hogy a rejtélyes támadóm újra rám lel.
Akkor viszont magamban sétálgattam, hóviharban, szenvedésben, remélve, hogy nem lesz semmi baj. A hirtelen rajzolt térképet a szél majdnem kikapta a kezemből, a csapadék pedig már áztatta rendesen a régies papírt, így nem telt sok időbe, hogy az teljesen használhatatlanná váljon. Viszont hű csillagszellemem nem akartam újra megidézni, a hidegbe, hogy elázzon minden más papírja, a ceruzáit és tollait elfújja a szél, csak azért, hogy egy újabb fél óráig kitartó térképet gyártson le nekem.
Így pedig muszáj volt improvizálnom… Az utat nagyjából tudtam, de így is fél napba tellett volna, míg elérek oda. Így változott a helyzet olyanná, hogy körülbelül egy napot kellett e helyett gyalogolni.
Viszont hamar meguntam, hogy egyedül sétáljak, így újra a kulcsaim között kezdtem el kutakodni. Igazából nem kellett olyan sokat, hiszen csak ketten voltak – hamarosan pedig magam elé emeltem Caelum kulcsát, és lejjebb húztam szám elől a kék sálamat.
– A véső kapuja, megnyitálak! Caelum! – Kiáltottam, hiszen ott még az se hallotta volna meg az ordibálásom, aki csak arra koncentrált. A vihar egyre durvább mértékeket öltött, a szél süvített, alig láttam valamit…
– Rég láttalak. – Mosolyogtam a lebegő fémgömbre, majd átkaroltam őt. – Muszáj rád támaszkodnom. Te érzed a varázserőt távolabbról is, mint én, és talán te még látsz is, elbírsz engem… kérlek, vezess a régi házunkhoz. – Motyogtam neki, és bár ezt normális esetben senki sem értette volna, ő csak hűn elindult előre, én pedig bukdácsoltam utána.
Egyre sziklásabb és kihaltabb területekre értünk, mikor már kezdtem úgy érezni, hogy fogy az erőm. Szóltam Caelumnak, aki ezt figyelembe véve fénylő pontokká bomlott szét, majd eltűnt. A távolban rozoga házak tucatjai tűntek fel… néhány már rég összeomlott, s úgy eláztak már, hogy tűzifának is haszontalanok lettek volna. De egy még büszkén állt a többi között – azt a növények nőtték be, viszont azok elfásult szárai tökéletesen védték a helyet a külső behatásoktól. Ahogy megláttam az építményt, rögtön elkezdtem gyorsabban lépkedni – alig bírtam ki, hogy beléphessek. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, a félelemtől a jó indulatú izgalomig minden. Öröm, s bánat… nem tudtam eldönteni, mit érezzek. Mire gondoljak, mit tegyek.
Aztán már ott álltam a kilincs előtt. Habár eddig lett volna ideje, most dermedt csak igazán meg a vér az ereimben. A jéghideg fémre úgy fonódtak rá apró ujjaim, mintha csak ezen múlna annyi minden… de így is volt, nem igaz? Már csak rá kellett vennem magam arra, hogy bemenjek.
De nem ment – egyszerűen csak lefagytam az ajtó előtt, minden további nélkül. Percek teltek el így, s én is kezdtem fázni, hiszen most már nem mozogtam annyit, mint egy tíz perccel ezelőtt.
- Mama… – Leheltem magam elé, mire az ajtó egyszerűen kitépődött a kezeim közül. Illetve, a kilincs a kezemben maradt… de az ajtó kinyílt, minden egyéb nélkül. Remegő lábakkal léptem be a házba, gondolva, „itt a vég”.
A ház teljes egészében megváltozott, mióta elmentem. Rendben, három-négy év alatt át szokták rendezni a lakásokat is – de ez… brutális volt. A bútorok eltűntek, a felfele vezető lépcső romokban volt, s a lépcsőfokok le voltak szedve. Helyette, ahogy beléptem, majdnem leestem valami lyukba… oda kerültek a leszedett deszkák, és úgy tűnik, egy pince volt a ház alatt. Óvatosan kerültem ki a padlóba vésett lyukat, és tovább lépdeltem, hogy körülnézzek. A falakba egyenletek, és bizarr rajzok voltak belekarcolva… démonok neveit láttam feljegyezve, mellettük a kinézetük, és információk róluk. Elveszett mágiák kutatása, és ezek mind úgy voltak felvezetve, mint egyenlet… a végükön pedig egy egyenlőségjel vezetett.

ZEREF.

Megrémisztett, amit láttam. Az összes „egyenletet” vélhetőleg körömmel vihették fel a falra, és vélhetőleg nő lehetett, aki beleőrült valamibe. De mégis… azaz utolsó szó… soha, sehol nem hallottam, de a félelem, amit akkor éreztem, sosem volt ennél kiteljesedettebb. Mintha árasztott volna magából valamit ez a szó. ~ Mit jelenthet? Mi a célja? Miért van ennyi minden itt? Miért, és ki… – Ezek a gondolatok pörögtek le a fejemben, mikor zajt hallottam a pinceszerű akármiből. Összerezzentem, de odamentem a bejáratához… és valami lerántott.
Sokáig gurultam összegömbölyödve a lépcsőn, mire leérkeztem… hatalmas port kavartam, ami miatt könnyek gördültek le az arcomon, és hatalmas köhögési roham tört ki rajtam. Felnéztem, és próbáltam elhessegetni magam elől a szürke homályt, és rájönni, ki volt a galád, aki ide rántott. Bár sosem tudtam volna meg…
Anyám állt ott. Legalábbis, valamikor még annak hívtam volna… Haja kócos volt, néhol még hiányzott is, kitéphette. Bőrét horzsolások, sebek díszítették, és szinte szürkévé vált a portól, kosztól. Körmei szürreális méretűvé nőtték ki magukat, és testállása is ijesztő volt. Összehúzta magát, vagyis inkább összegörnyedt, karjait maga előtt keresztbe rakta, és démoni szemekkel nézett rám. Egyik kikerekedett, míg másik összeszűkült, vagy vissza-visszaállt élesbe… vigyorgott. De nem örömből, vagy épp pszichopata módon. Félelmetes volt, és úgy éreztem, ezt a teremtményt már nem nevezhetem az anyámnak.
- Ó, szia… Yoru… – Köszörülte meg torkát. Hangja rekedt volt, odaveszett az a selymes, dallamos melódia, mely régen még mesélt nekem, és énekelt. Oda lett minden, ami régen ő volt… - Mit keresel… itt? Felajánlod a tested… Zerefnek? – Nyögdöste, mire begörcsölt karját a másikkal kireccsentette. A hangok, amik a karjából feltörtek… már-már könnyek szöktek a kezembe. Mintha csak eltörte volna. Az egész látvány sokkoló volt, és még ez is… ~ Nem tudok… mozogni…
- Mi az a Zeref? Mit jelent? MI AZ OTT FENN? – Éreztem, ahogy lassan kikeltem magamból. Testem remegett, az egyre elhaló hangommal egyetemben. „Anyám” pedig csak kuncogott…
- Mondd uram, miért csak tudatlan teremtményekkel áldasz meg? Pont az én lányom, az örökségem! – Hangja kezdett kitisztulni, ám még így sem értettem, hogy mit akar.- Ajánld fel tested a fekete mágusnak, Zerefnek… – Nyújtotta ki felém a kezét, de én csak hátrébb csúsztam. Még mindig halványlila gőzöm sem volt arról, mi fán terem ez a Zeref, de sejtettem, hogy nem lehetett egy jó ember. Anyám kulcscsomójára néztem… legtöbbjük már elkopott, és rég nem használhatta őket. Annál inkább bíztam benne, hogy legalább azokat nem fogja felhasználni ellenem, különben végem lenne…
- Tedd meg, vagy különben kényszerítenem kell. Egy ilyen friss máguspalántából jól táplálkozhatna lelke… – Valami ilyesmi fejet vághatott, csupán vigyorogva. Kezét még mindig felém tartotta, ám én nem reagáltam a kérésre. A vigyor lelohadt az arcáról, és így az őrült arckifejezés teljessé vált.- Rendben. Te döntöttél így… – Majd karjának állását egy újabb reccsenéssel megfordította.- Force Push. – Tudtam, hogy fájni fog, ha ellenkezek, mégsem tudtam mozdulni. A láthatatlan lökés szinte belepréselt a falba, így még több por keletkezett, miközben én csak ordítottam, mint a fába szorult féreg.
- Ne csináld ezt, kérlek… vagy legalább Circinusra hallgass… – Nyögtem, míg lecsatoltam az övemről a kulcsát. Már éreztem, hogy mekkora lecseszést fogok ezért kapni…
- A körző kapuja, megnyitálak! Circinus!
A reményvesztett homályba ekkor apró, élettel teli fénysugarak érkeztek, hogy a csillaglélek átléphessen a mi világunkba. Reménykedve néztem fel rá, miközben próbáltam felállni a földről.
- Mi folyik itt? – Fakadt ki a nő, s hol rám, hol anyámra nézett.- Sora, mit műveltél magaddal? Szánalmasan nézel ki…
- Zeref… csak ő kell a világ megváltásához…
- Hol hallottad te ezt?! – Ordított rá, mintha csak egy gyereket szidott volna le. Még mindig nem értettem, miről van szó… - Ő hozná létre azt a világot, amelyet mindenki gyűlöl.
- Tévedsz… gyönyörű világ lenne. Miért csak egy céh lát világosan? Miért? – Tárta ki karjait, majd újabb önfeledt, pszichopata röhögésbe kezdett. Nem tudtam, mikor vált ilyenné…
Csak egy emlékkép rémlett, még négy évvel ez előttről. Látogatóba jött hozzá valaki… régi ismerőse lehetett, hiszen simán beszélgettek. Ott változott meg minden… minden nap olvasott, egyre szétszórtabb és nem törődöm lett. Vajon mi okból?
Észre sem vettem, hogy azóta milyen beszélgetés vonal alakulhatott ki a két nő között. Amíg Circinus kikelve általános hidegvéréből, ordítozott anyámmal, addig ő idegesítő nyugodtsággal válaszolgatott a pusztuló világról, mikor megcsillant az egyik ezüstkulcsa. Mintha csak valamilyen segélykiáltás lett volna…
A kulcs után vetettem magam, senki nem állíthatott meg. Rögtön rámarkoltam a csomóra, majd letéptem azt, igaz, egy másikat is magammal rántottam… nem érdekelt… amint földet értem, rögtön fel is álltam, és rohanni kezdtem.
- Circinus, menj vissza a világodba, kérlek! – Ordítottam vissza, miközben feltéptem az időközben bezárult ajtót, és kirohantam. Csak futottam, és futottam… úgy, mint évekkel ezelőtt. Csak mikor megbotlottam egy kőben, és a fehér hó fogta fel az esésem, húztam össze magam a földön. Mindenem fájt, és nem kaptam levegőt. Csak arra maradt energiám, hogy azt a két kulcsot szorongassam…
Az egyiket rögtön felismertem – Androméda volt az. A másikon viszont semmilyen jel nem volt, különbözött a többitől. Nem is tűnt annyira csillagkulcsnak…
~ Nem tudom mi volt ez, de azt hiszem, lesz mi után kutatnom ahelyett, hogy unatkozzak.

//A történetszál még kialakulóban van, ezt kéretik figyelembe venni a későbbiek során. //

A csillagok hagyatéka 2. rész

Egy rozzant házban kezdtem el csak ébredezni. Korhadt fa és füst szaga terjengett a kis szobában, az ágy pedig dohos és nedves volt. Nyöszörögve próbáltam kinyitni a szemeimet, meglehetősen kevés sikerrel. Testemre súlyként nehezedett az égő fájdalom és az azt csillapító rideg zsibbadás. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyik kellemetlenebb, de abban maradtam, hogy ha csak a bizsergést érzem, nem szenvedek…
~ De hogy kerülök ide, és miért? – Tettem fel magamnak a kérdést.
- Hogy Zeref tulajdona lehess… – Válaszolta a reszkető hang mellőlem, én pedig ijedten nyögtem egyet. Hosszú pillanatok kellettek, hogy rájöjjek, csupán a fáradtság produkálta ki belőlem ez a butaságot.
De akkor…
- Te, te hülye liba! – Csattant a pofámba az Androméda-modorú mondat, egy jéghideg, vizes törölközővel együtt. A hirtelen inger épp elég volt ahhoz, hogy az indulattól felüljek, ám ahhoz már kevés volt, hogy az azzal járó fájdalmat elnyomja. Hangosat szisszentem, tagjaim recsegve jajdultak fel, én pedig végre kinyitottam a szememet.
Először csupán homályosan láttam magam körül a dolgokat – félhomály volt a kis szobában, amiből az egész faház állt. A nyílászárók melletti résekből hébe-hóba betévedt egy-egy nagyobb hókupac, nagy adag hideget hozva magával. Ennek ellenére jó idő volt, hiszen égett a tűz egy roskatag kandallóban, előtte pedig egy piszkosszőke hajú lány állt derekára támasztott kézzel.
- Ki vagy… te? – Nyögtem fájdalmasan. Még beszélni is kellemetlen volt, a nyelvem fel volt dagadva, a szám pedig cserepes volt, és minden egyes szóra felszakadt egy kis seb rajta.
- „Ki vagy te” – Ismételte meg gúnyosan mondatomat. - Nagyon kicsinyesen beszélsz azzal az emberrel, aki megmentett téged… – Húzta ki magát büszkén, én pedig kételkedve méregettem.
- El tudod képzelni, hogy mennyi időbe telt abból a romhalmazból ide hozni téged? A Hakobe-hegység nem a szomszédban van, kisanyám!
- Még mindig nem értem… hogy kerültem ide? A Hakobe-hegység! Bolondságokat beszélsz, hiszen… én Fort Termben feküdtem, a hóban… a kulcsaim!
- Igen, a hóban feküdtél. – Tért ki a kérdés elől, miközben összegumizta haját, ami addig erre-arra lóbálódzott. - Eszméletlen voltál, a testeden több zúzódás is volt. Vagyis… van. Már kezdtél kihűlni, valamit csinálnom kellett veled, szóval idehoztalak. – Mutatott körbe. A ház tele volt üvegcsékkel, növényekkel és állati maradványokkal, néhány elmeszesedett kisebb-nagyobb tojás is volt egymás mellett, amik talán már sosem kelhetnek ki. Több tekercs, könyv és jegyzet is hevert szanaszét a polcokon vagy a földön, csak néhány volt ott, ahol lennie kellett volna, az asztalon; és lám, mik voltak még ott, a csillagkulcsaim!
- Add vissza… – Pihegtem erőtlenül. A lábamat nyújtottam volna, a derekamat fordítottam volna, hogy felálljak s odamenjek, ám a testem nem válaszolt. Kábultan hullottam vissza az ágyba.
- Látom, tényleg nem érted. – Rázta meg a fejét immáron sajnálkozóan. - Azon kívül, hogy csontod tört, nagyon magas lázad van. Második napja alszol már, és alig tudtam beletölteni a vizet a szádba, hogy ne száradj ki. – Szóval ezért fekszem vízben. - Viszont enni régóta nem ettél semmit sem, így még gyöngébb a tested. Nem tudtam fejedelmi vacsorát előrittyenteni nekem, hiszen ez csak egy kutatóbázis, viszont gyógyszert készítethettem neked. A csonttörés napokon belül el fog múlni, fájdalmasabb lesz, mintha hónapokig tartana, de jelentősen megkönnyíti a dolgunk. A másik leviszi a lázat, és segít kiűzni a rossz baktériumokat a szervezetedből. Összességében sokat kell enned, innod és aludnod emellé, mivel nem állt rendelkezésemre elég növény, és így a szervezetedből is nagyon sok energiát el fognak szívni a szerek. – Magyarázta hozzáértően, majd a kulcsokra mutatott. - Nem piszkáltam meg őket különösebben, csupán a befeketültet próbáltam meg letisztítani, sikertelenül. Vagy tönkre ment és már használhatatlan, vagy csak a megfelelő pillanatra vár, hogy használhassák. Mindenesetre őt és Andromédát feljegyeztem a gyűjteményembe. Róluk még nem volt információm. Mesélj Andromédáról! Ki ő, milyen…? – Még sorolt pár kérdést, ám én egyelőre próbáltam felfogni, mi is történt. Elmélkedés közben a fagy és a fáradtság miatt elaludhattam, és csak rajta múlott, hogy ne örökre. ~ Nagyon sok mindent megtesz nekem, értem… de milyen áron?
Botor dolog volt talán a jó szándékban is egyből rosszat keresnem, de kénytelen voltam óvatosnak lenni. Akármire is akart volna felhasználni, tudnom kellett, mi az.
- Miért vagy ilyen rendes egy vadidegennel? Kérlek, válaszolj a kérdésemre, mielőtt én megtenném. – Néztem rá nagy, komoly szemekkel. Ő csak remegve sóhajtott, és ártatlan tekintettel nézett vissza rám. Próbálta is kihúzni egy ideig, aztán rájött, hogy nem fog menni.
Közelebb ült hozzám, és nehezen mosolyogva pillantott rám. Úgy tűnt, neki nem tetsző témát feszegettem, de a kedvemért… vagy céljának kedvéért válaszolt nekem.
- Hm. Látod ezt? – Mutatott szemére. Csak akkor vettem észre, hogy annak színe és bogarának helyén áttetsző, aranyos csillag fénylett, másik szeme tiszta kék volt, pupillája megbújt a nyugodt, hideg színben. - Így születtem. Az egész család, távoli rokon csodámra járt; úgy hitték, tovább tudom majd vinni a családi örökséget – egyedi mágiák, különleges csillagkulcsok, bármi, melyet másnak nem árulnak el. Nos, tévedtek. Mint kiderült, alig vagyok képes mágia használatára. Megtanulni meg tudom a varázslatot, annak működését és egyebeket, de a használás nem megy. Viszont – Emelte fel mutatóujját, mintha ez jó hírekkel járna - A szememben egyfajta archívum mágia működik, képes vagyok lassan, aprólékosan, de általában sikeresen átadni azoknak az információt, aki felnyitja nekem az elméjét, s engedi, hogy szemeim keresztül behatoljak az elméjébe. – Magyarázta, a végére már élvezettel. Talán kényes témát feszegettem, de úgy tűnt, az kiegyenlítette, hogy szeretett mesélni magáról. - A nevem pedig, öhm… nos, hívj csak Charlotte-nak, vagy inkább Char-nak, ha úgy tetszik.
- Ez… ez… nem is tudom, mit mondjak! Nagyon furcsa! Mi lett veled, mihez kezdtél magaddal? – Kezdtem el faggatni, hiszen érdekes életvonala teljesen magával ragadta a képzelőerőm, csak úgy ittam a szavait.
- Egyfajta önkéntes száműzetésbe vonultam. Sok helyet megjártam, de aztán itt akadtam meg; a legtöbb felfedezésem ide fűződik, hisz annyira sok az érdekes lény, s még a növény is! Az ember bele se gondol, mi rejtőzhet hó és jég alatt, mindentől elfedve, hogy csak az találhassa meg, aki méltó rá… – Az utolsó mondatát szinte suttogta, egy kicsit elkomorodott, de aztán mikor felnézett, újra mosolygott.
Szavain elgondolkodtam, mérlegelni kezdtem. ~ Tényleg ilyen jó lenne itt? És, ha ért a csillagmágiához, akkor a… szemén, meg a tekercsein keresztül oktathat is, sőt… ~ Felcsillant a szemem.
- Mit tudsz Zerefről? – Szegeztem neki a kérdést. Reméltem, hogy ő eleget el tud mondani nekem róla; mennyire lehetett fontos személy, ha anyám így isteníteni kezdte? ~ Nevezhetem-e én őt még anyámnak?~
- Hm. Így fejből nem sokat tudok neked mondani; ám, ha jól emlékszem, körülbelül 400 éve élt, hatalmas és gonosz fekete mágus volt. Róla is vannak feljegyzéseim, legendáim, meséim, majd nyugodtan átnézheted őket.
- Mit szólnál, ha itt maradnék? – Kérdeztem habozva. ~ Ettől a nőtől nagyon sok mindent tanulhatok az életről és a mágiára, nekem pedig már lassan nincs hová mennem. Az albérletet csekély munkákból és küldetésekből amúgy se tudtam volna fenntartani. De itt kalandok sokasága várhat rám…
- Hát persze, hogy maradhatsz! – Szinte képen vágott a hirtelen, és örömmel teli válasz. - Már kezdett unalmas lenni egyedül, és olyannyira hiányzott már valaki, akivel megoszthatom a tudást! Fantasztikus lesz! – Szinte visongott, mint egy kisgyerek, akinek új játékot vettek. - Tanulmányozzuk majd együtt a csillagokat, a mágiát, a növényeket…
- Esetleg… vannak csillagkulcsaid? - Szakítottam félbe reménykedve, habár kezdtem úgy érezni, hogy mennyire is elbunkósodtam a beszélgetésben.
- Nem… nincsenek… – Szomorúvá vált ábrázatáról az sütött le, mintha még ő szégyellte volna magát a válaszért. - Nem bíztak rám egyet se, miután bizonyos lett, hogy én valójában milyen selejtes is vagyok. – Próbált erőltetetten mosolyogni, de még nekem fájdult bele a lelkem a színlelésére. - De szinte mindről van feljegyzésem; olyan családban, mint az enyém, sokszor volt alkalmam megfigyelni a képességeiket, vagy a jellemüket. Igazi személyiségek is vannak köztük, érdemes a legtöbbjükkel összebarátkozni! Nagyjából hatvan, ha nem több csillagszellemet láttam igazán közelről, köztük néhány arany kulccsal. – Elcsodálkoztam azon, amit mesélt. Meggyötört élete csodásnak tűnt vidám regéi alapján, habár legbelül tudtam, hogy mennyire fájhatott is neki. - A zodiákus kulcsok legtöbb gazdája felfuvalkodott volt, hencegett különleges és ritka szerzeményeikkel. Ez is lett a vesztük; legtöbbjük eltűnt, és vagy holtan megkerült, vagy még úgy se. Micsoda kegyetlen, kegyetlen világ. – Rázta meg a fejét. - De megérdemelték. – Tette hozzá halkan, aztán már újra tudott mosolyogni.
Eltűnődtem a lány furcsa jellemén. Olyan könnyedén, boldogan beszélt, s még akkor nem is tudtam, hogy ezeken a szörnyűségeken kívül mennyi mindenen ment is keresztül.
- Nos, elmondhatom, hogy egyre több kedvem lett, hogy itt maradjak. – Mosolyogtam, hogy még jobban visszatérjen belé az életkedv, az öröm, s ne csak üres mosoly legyen az arcán; sikerült elérnem, amit akartam, hála istennek.
- Ennek örülök. – Vigyorgott rám. - Csak egy kérdés, de ne vedd tolakodásnak… ugye te mágus vagy. Miközben átkutattam a tested sebek után –ne félj, nem láttam semmi olyat!- észrevettem, hogy sehol sincs rajtad céhjel. Talán egy mágikus szervezetnek, céhnek se vagy tagja? – Pislantott párat.
- Nos, ráhibáztál, lebuktam! – Nevetgéltem kínosan; megfigyeltem már akkor, hogy a legtöbb mágus szövetségest, de minimum védelmező hatású céheket vagy klánokat keresett magának, hisz az ember társas lény, s mindenkinek jobb, ha másokkal összeverődve járkál. - De látom, ilyen téren is nagyon jártas vagy. Szuper lehet ilyen okosnak lenni!
- Ne mondj ilyeneket, mert még elpirulok. Nos hát, kénytelen vagyok tisztában lenni a céhekkel; én is tagja vagyok egynek, habár ezt inkább… szervezetnek hívnám. – Ünnepélyesen kihúzta magát, majd lerántott a polcról egy szövetet, melyen egy lekerekített tetejű kereszt volt. - A Mágus Tanács tagja vagyok, egy Rúna Lovag, de hogy még ennél is beljebb menjek, a Hírszerzési Egységben ténykedem. Nyilván ezért is volt fontos valamelyest a kérdésem; amennyiben sötét céhből való lennél, hát, na… de így akár még egy új jövevényt is szerezhetek. – Vigyorgott újra győzedelem ittasan.
- Rúna Lovagok, új hely, talán ez még sok is nekem. – Ráztam meg a fejem. Kimerültnek éreztem a magam, a testem pedig nehéznek, tagjaim fájtak, mivel a zsibbadás elmúlt. Charlotte, látva arcom eltorzulását a fájdalomtól, egyből segítségemre sietett; különféle italokat sorakoztatott fel előttem, némelyiknek elég undorító kinézete és szaga volt, de arra utasított, hogy igyam meg mindet, vagy legalábbis a legtöbbet.
Fintorogva hajtottam le őket a torkomon, némelyik már majdnem visszaköszönt, és előfordult olyan is, mely tényleg valami búvárital volt, lement, körülnézett és aztán a padlón láthattuk viszont. Charlotte elégedetlenségét kifejezve köhintett egyet.
- Bocsánat, valamit elronthattam, talán túl sok valamit adtam hozzá. – Nem értettem, hogy mit is mondott, a fejem zúgott, és a bonyolult növény nevét már egyszerűen nem voltam képes felfogni. - Na mindegy, az a lényeg, hogy pár napig még gyengélkedhetsz, utána pedig már el is indulhatunk, hogy kutassunk, és új dolgokat tanuljuk. – Teljesen fel volt tüzelve, habár én csak letörtem a rosszulléttől, a szagoktól, melyeket ő hamarosan megszüntetetett, feltörölte a sárgás tócsát a földről.
- Azt hiszem, kihasználom ezt az… ajánlatot. – Csupán pár perc forgolódásba tellett, vagy még annyiba se, amíg végre elaludtam, új ismeretekkel telve.

Napokig, sőt, lehet, hogy még egy hétig is eltartott, mire Charlotte italainak és egyéb csodaszereinek hatásának hála sikerült nagyjából felépülnöm. A kezemről szinte mindegyik zúzódás eltűnt, némelyik után csak a fájdalom vagy épp a lilás foltja maradt meg; hidegrázásom megszűnt a lázammal együtt, és a rossz közérzetnek a nyoma se maradt.
- Köszönöm a törődést. - Melegítettem be izmaimat. Elmacskásodott ízületeim fájdalmasan recsegtek, mint a kandallóban ropogó fa.
- Ugyan, lehet, hogy még bánni is fogod. - Mosolygott kicsit vadabbul, mint eddig; ez halvány félelem szikráját élesztette fel bennem. A pár nap alatti társalgások során kész skiccet vázoltam a fejembe Char mimikáiról, leginkább mosolyairól - nem igazán volt látható rajta más arckifejezés. - Ma már elindulhatunk egy kisebb kutatásra, vagy inkább nézelődésre, hogy megmozgassunk téged, és, hogy lásd, mi vesz körül. Egy-két órára számíts csupán, nem szeretnélek megerőltetni, és még fázni se fogsz. - Egy fiolát lendített felém, millimétereken múlott, hogy elejtsem. - Olyan szer, amitől nagyjából egy óráig inkább meleged lesz odakinn, mintsem fáznál. - Bólintottam egyetértetésem jeléül, s összekészülődtünk. Charlotte az iránytűjét helyezte el először a táskájába, illetve egy gyűrött térképet. Nem értettem, mégis hogy lehet térképpel egy ilyen egysíkú helyen tájékozódni.
Habár neki is volt melegítő itala, garbós pulóvert és csizmát vett magára, míg én csupán a szoknyámat cseréltem le egy nadrágra. Ő még pakolászott kicsit, zacskókat, ceruzákat és elnyűtt jegyzetlapokat dobált bele oldaltáskájába. Amint ezzel végeztük, Charlotte felém bökött a mutatóujjával.
- A legfontosabb szabály; ne kóborolj el. Én már egészen otthonosan mozgok itt a hegyekben, de ez nem jelenti azt, hogy te ezen felbátorodhatsz. Másodszor - Mutatta fel középsőujját is. - ne nyúlj olyan dologhoz, semmihez se, amit nem ismersz, de inkább még ahhoz se, amit igen. Nagyon mókásnak tűnhet mindenhez, ami jól néz ki, vagy baró, vagy ilyesmi, de... itt a hegyekben semmi sem az, aminek tűnik. - Kicsit gyerekesen rágta számba a dolgokat, de mindeközben próbált úgy beszélni velem, mintha egy szinten lennénk. Pedig még én is tudtam, hogy nem a közelébe se érhetek. - Nos, ha ezeket megértetted, akkor indulhatunk is. - Bólintottam, majd ő a kilincsre helyezte a kezét.
Kiléptünk az ajtón, és dermesztő hideg csapott arcon már a küszöbön. Rohamos gyorsasággal pattintottam ki a fiolából a parafa dugót, majd öntöttem le torkomon a jóízű italt. Szinte rögtön kellemes melegség futott végig rajtam, olyan, amit még tavasszal is ritkán érez az ember. Nem fáztam, egyáltalán; majdnem közel jártam ahhoz, hogy melegem is legyen. Ki is oldottam egy, majd több gombot a felsőmön - semmi változást nem éreztem, csak a lenge szellő simogatását.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve majdnem kipróbáltam, amin elmém mélyén tanakodtam; hiszen akkor és ott semmi sem ártott volna meg nekem, még az se, ha bugyiban szaladgálok! Persze hamar elvetettem az ötletet, hiszen Char biztosan nem értékelte volna.
- Ez csodálatos! Fantasztikus, hogy nem érzem a hideget. Miért nem látok ilyet soha egy boltban se, vinnék, mint a cukrot.
- Nos, igen... ilyen... bájitalokat meglehetősen könnyű megcsinálni, csak figyelni kell, hogy ne tévessz, mert annak ki tudja, milyen mellékhatásai lehetnek. Ebből keresem a pénzem; itt ritka növényeket találok, és mivel sokan hiszik, ebből nem lehet megélni, így a piacon nem nehéz nagy keresletre szert tenni. Remélem, még sokáig lesznek ilyen idióták az emberek, mert az egyedüli vállalkozás jó pénzt hoz! - Nevetgélt harsányan, szinte már ördögien, egy ideig még a hegyekben is visszhangzott.
- Engem is... - Vágytam erre a csodálatos szakmára, amellyel saját magam, és mások javára is lehetek. Vagy akár kárára...
- Nyugalom, egyelőre sokkal komolyabb terveim is vannak veled, mintsem, hogy főzőcskézni tanuljunk. Természetesen, ha nagyon vágyakozol rá, akkor később megtaníthatlak, de előtte tényleg több dolgunk van. - Megjegyzését újabb mosolyt követte, nekem pedig megrándult a szám széle miatta. ~ Most még jópofa, de később valószínűleg herótom lesz a mosolytengertől.
Charlotte elindult, s így én katonás lépésben kénytelen voltam őt követni; a hóvihar egyre erősödött, szóval a látótávolság csökkenése miatt muszáj volt, hogy ennél is jobban fokozzam a tempót. De legalább a hőmérséklettel kapcsolatos ingerektől megszabadultam, és erre még vagy százszor rácsodálkoztam. ~ Hogy, és ki találhatott rá ilyen csodás receptek alkotóelemeire, s miként hozhatta létre ezeket az italokat magukat?! Aranyba kéne foglalni a nevét!
Charlotte a Hakobe-hegynek egy igen szép részét szemelte ki, hogy kutasson; a természet mintha eszköznek használta volna a szelet, hogy a jégből nonfiguratív és absztrakt szobrokat farigcsáljon. Némelyikben alakot is véltem felfedezni, mintha egy ember, vagy esetleg nagytermetű állat meresztette volna rám élettelen, s hideg szemeit. Volt, ahol régmúlt csaták jeleit figyelhettem meg; hatalmas és kisebb állatok tömkelegének fognyomai, illetve a sebhelyek a jégsziklákban, melyeket beton keménységű karmok hagytak maguk után. Ezeken kívül még rengeteg letört szikladarab hevert eredeti helyük mellett, dulakodás nyomait hagyva maga után.
A nagy csodálkozásban és szemlélődésben majdnem elvesztettem újdonsült tanáromat, ám ő szerencsére megállt, és én is hirtelen fékezésre készültem, mert előttem már nem volt talaj. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, hiszen majdnem leestem a szakadékba, mely talán több mint húsz méterrel alattunk garantált puha hótakarót. Ijedezve, kidülledt szemekkel néztem hol a mellettem álló lányra, hol a mélybe, és szárazakat nyeltem. Nagyon veszélyes hely...
- Nem tanultad meg a sok lakrima diából, és a mondásokból, hogy ne nézz le? - Kérdezte szelíd hangján, majd egy ujjával lágyan feljebb tolta államon keresztül a fejemet. - Inkább tanulmányozd azt, ami körül vesz téged.
Alig pillantottam fel, máris csodálatommal eltelve huppantam le a "szakadék" szélére, s néztem a jeges csúcsokat. A tájat messzire elterülve kristályos szerkezetű hegyek, dombok és völgyek tarkították, melyek néhol lilás, kékes, vagy nagyon extrém esetben zöldes fényben csillogtak s tündököltek.
A medencét öt ág alkotta; egy csúcsa volt tőlünk északra, és még négy egymástól tisztes távolságban helyezkedett el, mintha az egész egy csillagot alkotott volna. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol néhány csúcs olyan magasba ért, hogy megtörte a hófelhőket, és napfényt eresztett be; a sugarak játékos módon csúsztak le a dombokon, suhantak végig a völgyeken majd tűntek el a magaslatokban.
Kevés életévem alatt nem sok mindennel találkoztam, hogy viszonyítási alapom lehessen; de elkönyveltem magamban, hogy ennél szebb nem létezhet ebben az országban, de talán a világon se.
- Gyönyörű... - Suttogtam a látványtól eltelve - még a szám is tátva maradt. ~ Mégis hogyan élhetnek úgy az emberek, hogy nem tudnak erről? Merő tudatlanság, s a sok babonás és bezárkózott ember még csak nem is sejti, hogy mennyivel kevesebb lesz így az élete. Vajon mennyi mindent tartogathat még nekem Charlotte, vagy inkább úgy mondjam, hogy ez a hegyvonulat? Nagyon jól döntöttem, hogy itt maradtam.
- Imádom ezt a helyet. Néha szeretek csak úgy kiülni ide, és gondolkozni az élet értelmén. S talán jogom nem volt hozzá, mégis... elneveztem ezt a helyet. Kíváncsi vagy rá? - Kérdezte humorosan, bizonyára ő is száz százalékig biztos volt benne, hogy igent mondok.
- Oh, még szép! - Mosolyom a fülemig húzódott, egyre jobban elmerültem a látványba.
- Nem a legfantáziadúsabb név, figyelmeztetlek. - Kuncogott halkan. - Csillagzafír.
A név maga olyan hűvös, előkelő és rideg volt, mint ez a hely. Tökéletesen illett rá, kifejezte az egész valóját; rápillantottam Charlotte arcára, s egy pillanatra mintha könnycseppet láttam volna aláhullni a semmibe, mely úgy tündökölt a hideg fényben, mint egy... zafír.
- Ne viccelj velem! - Kiáltottam fel vidáman, nem akartam megkockáztatni, hogy a lány nem örömkönnyeket ejt. - Rajtad kívül senkinek nincs joga ezt a helyet megnevezni, és ez a név... mondhatnám, hogy tökéletes, de ezzel nem tudnám eléggé kifejezni. - Char elégedettnek tűnt a válasz hallatán, s a továbbiakban némán néztük a jégcsúcsokat.
A hihetetlen környezet vizsgálgatva, szemlélve hamarosan minden zaj elnémult mellettem. Elgondolkodtam, mégis mennyi faj és élőlény bújhatott meg a magaslatokban, vagy annak gyökereinél, esetleg a hűvös völgyek biztonságos takarásában. ~ Inkább növények, vagy állatok? Milyen hierarchia alapján élhetnek, s mi játszódhat le közöttük? - Sorjában tettem fel magamnak a kérdéseket, melyek nem hagytak nyugodni.
Aztán... talán a szél, vagy éppen újdonsült tanítóm lökdösött engem, hogy térjek magamhoz csodálatomból, mivel indulni kéne; de az egyik lökés túl erősre sikeredett.
A hűvös fehérség magával ragadott a mélységbe – csúszni kezdtem. Mintha jégből készült csúszda szállított volna, úgy siklottam a puha havon, miközben meglepődötten sikítottam utamon.
Csak később jutott eszembe, hogy ezzel ki tudja, hány lavinát indíthatok, vagy már indítottam el; elhallgattam, hátha még nem volt túl késő, és inkább próbáltam csak magamban ordítozni, több-kevesebb sikerrel. Aztán a hó lassan letisztult – immáron láttam magam elé, és bár inkább ne így lett volna… hatalmas szakadék jelent meg előttem, és nem volt időm, se lehetőségem, hogy lefékezzem magam. Kétségbeesésemben az övemen kezdtem el kutatni, majd ijedten lerántottam egy kulcsot.
- Androméda! – Fény villant, én pedig kirepültem a biztonságos csúszdából, egyenest a szakadékba; a sűrű sötétség erőszakkal tolta ki a fényt arról a rideg helyről.
Láncok csörrenése keltette fel bennem a reményt, s szinte abban a minutumban, mielőtt a feketeség elnyelt volna, éreztem, hogy egy hideg és kemény lánc tekeredik körém, kiszorítva belőlem minden levegőt, ám megmentve attól, hogy ne kebelezzen be a szakadék.
- Túlzásba viszed. – Visszhangozta a mélység fala. - Azt hiszed, hogy te, holmi… kis csitri, csak úgy ideidézhetsz a semmi közepére?! – Ingerülten felrántott a hóra, láttam, hogy még magát is csak úgy tartotta meg, hogy sziklához láncolta magát. - Mit képzelsz? – Állát felszegte, és rosszallóan sziszegett. Tekintete kissé megenyhült, valamelyest aggódást is tükrözött, ahogy végignézett rajtam. Egy kis bocsánat is megcsillant ott talán, de önteltsége megakadályozta, hogy kimondja a szavakat, s inkább apró fémszemcsékké válva eltűnt saját kis világában.
Az ijedtségtől pihegve néztem végig a rideg, ismeretlen tájon. A jéghegyek tőlem pár tíz méterre magasodtak felém, s én cseppet sem tudtam, mit is kezdhetnék magammal. ~ Szóval… eltévedtem?
Charlotte italának hatása már kezdett alábbhagyni, így még jobban aggódni kezdtem; már, ha létezett olyan szintű félelem egyáltalán. ~ Muszáj kezdenem valamit magammal, különben itt halok meg. Ismeretlenül, senkiként, halálra fagyok… – A gondolattól is megborzongtam, kénytelen voltam hát felpattanni, és elindulni, hogy keressek egy utat felfelé.
- Fel! – Szisszentem fel saját baromságomon. - Na és, onnan majd hogyan tovább? Jó helyen lyukadnék ki egyáltalán? – Elkeseredve néztem magam elé, gondolkodni próbáltam, de nem ment. - Majd lesz valahogy… – Sóhajtottam végül, kicsit pesszimistán.
Pár perc után a kisebb hóviharban, amelybe sikeresen –hogy lehettem ekkora szerencsétlenség?- belesétáltam, ezüstöt fény csillant meg nem túl messzire, s így a remény pár apró szikrája is meggyúlt bennem. Szinte rögtön futni kezdtem felé, reményt fektetve abba, hogy valaki megtalált – ám a jelenés meglátva engem, tovább futott, amint túl közel értem hozzá. Olyan sebességgel mozgott, hogy soha nem értem volna utol, csak a vesztembe rohantam volna. ~ Szóval elvesztettem, és itt a vége? Nem… nem adom fel most már, ha van valami remény!
- Állj! Állj meg, kérlek! Segíts nekem hazajutni! – Akármilyen ember is az illető, valószínűleg az emberiséget ismerve, rögtön ott hagyott volna, ám az ezüstös fény lassítani kezdett, s visszafele, felém indult.
Nem mertem megmozdulni, hiszen úgy gondoltam, hogy ha hirtelen mozdulatot teszek, talán újra elfut, és nem jön vissza. Habozva néztem, kétségek és félelmek közt vergődve, ahogy az élőlény lassan megközelített engem.