Egy elme túlélése - Nagyküldetés (Strago Rhelm, Jonathan McWilliams, Rammus Traidoras, Rohandar Blacksteel, Raelae Xing'ke, Noah Senshi, Nati Teina)

Monoton nap, semmi érdekes nem történik, semmi tennivaló, csak az egyhangú unalom vesz körül. A céhházban töltöttem egész délelőttömet, de társaságra nem leltem, mindenki küldetésen, vagy esetleg egy csöppnyi szabadságon van. A mester pedig már vagy két napja ki se dugta fejét a szobájából. Állítólag valami igen fontos ügyön dolgozik, bár ki tudja lehet most az egyszer ő is kihasználja az alkalmat egy kis sziesztára. Nem, nem... Róla nem tudnám elképzelni, hogy valaha ki is tudna kapcsolni, és pozitív érzelmeket kimutatni. Már nagyon mély az unalom, végső elkeseredésemben ujjaimmal dobolgatok, miközben a fülömben pörgős rock szól. Nincs valami hű de jó ritmusérzékem, de azért leggyakrabban eltalálom az ütemet, csak egy-két szólam váltás zavar be igazán. De hamar erre is ráun az ember, feltápászkodom és kicsit lemegyek nyújtózom egyet, vagy akár a gyakorlóterembe is lemehetnék, hogy még precízebbé fejlesszem célzó érzékemet. Végül úgy döntöttem, hogy inkább kiszellőztetem kicsit fejemet, aztán megnézem a küldetésfalat, már igen rég nem vállaltam el semmit, mert elég jól gazdálkodtam a pénzzel. Bár sosem árt némi extra fedezet és talán egy jó kis kalandba keveredhetek ismét, valamint új szövetségeseket is toborozhatok. Egykedvűen botorkáltam le a lépcsőn, majd egy jobb kanyar és máris a főteremben találtam magamat. Az egyik erkélyajtóhoz sétáltam, kitártam és kiröppentem rajta, majd leereszkedtem a földre, hogy tegyek egy kisebb kört az épületen kívül. Kissé zord idő volt odakint a barlangban, hideg szél süvített át rajta. Gondoltam egy kis szórakozás erejéig megzabolázom, játszogatok vele. Aztán hamar meguntam, vissza a céhházba. Megállottam a küldetésfal előtt, majd hosszasan tanulmányozni kezdtem. Démon vadászat Oshibana közelében, falu megmentése az átok alól, démoni fegyver után való kutatás... Most egyik sem érdekelt, lusta voltam hozzá.
- Sikerült választani? - szólalt meg egy kedves hang a hátam mögött. Mikor tekintetem irányába fordítottam egy bájos kis teremtést pillantottam meg. Csak úgy sugárzott szépsége.
- Még nem - válaszoltam.
- Ó, egyébként Sue vagyok. Ha jól tudom te vagy az újfiú.
- Igen. Jonathan, de az ilyen csinos hölgyeknek csak Jona - mosolyogtam és ő mosollyal viszonozta bókomat.
- Mit szólsz ehhez? - szakított le egy sárga papírost, majd átnyújtotta. Átvettem és olvasni kezdtem. A munka szerint egy igen gazdag úr legdrágább kincsét kellene megtalálni. Nem hangzik nagy ördöngösségnek. Aztán szemem a fizetségre tévelyedett, és elkerekedett. Horribilis nagyságú szám állott ott. Muszáj lesz elvállalni.
- Köszönöm, ez pont megfelel - s ezzel otthagytam a leányt egymagában. Igaz ez nem volt túl lovagias tett, de már megőrültem a semmittevéstől, és most hogy végre volt mit tenni, nem húztam a dolgot, egyből felkerekedtem az útra. Betértem saját kis vályogházamba, melyet a céh biztosított számomra, ott felkaptam a szükséges felszerelést, sőt még Moi tojását is becsúsztattam zsákjába, majd hátamra vettem. Készen álltam az indulásra.

Magnolia volt a helyszín. Rég jártam Fiore egyik legmozgalmasabb nagyvárosában. Már az azt körülvevő erdőség szépsége miatt is megérte az utat megtenni. De főként a város mindennapos nyüzsgése fogott meg, valamint a középen tornyosuló szent épület is igen idilli képet adott hozzá. Már egy jó ideje keresgéltem a helyet, ahová a papíros szerintem mennem kellett, hogy jelentkezzek a munkára, de nem igen leltem rá.
- Hé te! - hallottam egy hangot a tömegből, persze reflexből irányába fordítottam tekintetemet. Sose láttam még ezt az alakot, így indultam volna tovább, de ismét kinyitotta száját. - Téged mintha már láttalak volna valahol. - Ki a fene lehet ez? Egy kém, vagy esetleg egy informátor? Gyanúval teli fordultam vele szembe, majd kihasználva felkészületlenségét egy szempillantás alatt mögötte teremtem. Jobb mutatóujjamat, akár egy pisztolycsövet a halántékára helyeztem.
- Ki vagy? Kinek dolgozol és mennyit tudsz?
- Rammus Traidoras vagyok. Nyugi, nem azért jöttem, hogy közbevágjak valamibe, csak mintha ismerős lennél még a hosenkai fesztiválról - jött a válasz.
- Hosenka... Vágom. És a haverod?
- Szeva! Nekem fogalmam sincs, hogy kivagy, de nincs veled gondom, szóval nyugi, nem akarok balhét - próbált meg kihátrálni a Rammus lévő mágus. Bár nem mintha esélyt adtam volna neki.
- Ahogy gondolod, pajti, de amint útban vagy, nos... nem állsz többé senki útjába.
Egy pillanatnyi csend keletkezett, de Rammus hamar megtörte azt:
- Na jó nekem sietni kell egy küldetésre. Ti merre mentek amúgy?
- Szintén egy küldetésre, szóval nekem sincs sok időm csevegni.
- Bocs, de nem kötöm az orrodra. - Nem igen bíztam meg a két ismeretlenbe, mi van ha elhalásszák előlem ezt a lehetőséget. Nem tétovázok, ott is hagynám őket, de mindegyik abba az irányba indul el.
- Miért követtek? - teszi fel a kézenfekvő kérdést Rammus barátja.
- Én nem követlek! Ez a morcos alak szerintem meg akar ölni engem, mert megállítottam! - Szóval féled a halált, ifjú harcos.
- Ugyan, ne szerénykedj, ha holtan akarnálak látni, már rég halott lennél. Egyébként milyen küldetésen is vesztek részt?
- Az az én dolgom.
- Már nem emlékszem a küldetésre, csak a helyszínre, Magnolia. Azt hiszem a fizetés is elég magas.
- Erre gondolsz? - húzom elő a sárga papírost.
- Most csak szívattok ugye? Most tényleg mind ugyanoda megyünk? - méltatlankodik a nevén még mindig nem ismert mágus.
- Hahaha, micsoda véletlen. Végül is, mindenből hasznot lehet húzni...
- Mivel mindannyian ugyanoda megyünk, gondolom most már elárulhatod te is a nevedet - kérleli Rammus, lehet mégis egy informátor?
- Csak ha előbb a barátocskád is elmondja az övét.
- Rohandar vagyok. - veti ide kurtán.
- Jonathan...
Így hát hármasban folytatjuk utunkat megbízónk háza elég. Egyik sem szól egy szót sem, jobb is, mert nem igen vagyok most beszédes hangulatban. Nem voltunk messze a céltól, egy jó rövid séta után meg is érkeztünk vendéglátónk kastélyához. Kisebb tömeg már várakozott előtte, elég sokak állnak sorban ezért a küldetését. Lehet mégsem kellett volna Sue ajánlásával elfogadni. A négy fős kis társaságban ismerős arcot veszek észre, a sárkányölő az, kinek oldalán egyszer küzdöttem, de végül csúnyán kihasználtam. Remélem nem ront nekem, nem vagyok ráhangolva még a harcra. Amint meglát mellette álló társa mögé bújik - a gyáva -, majd nem túl illedelmesen bemutat.
- Jé Ronald, vagy Robert... ööö... hogy is hívnak sárkányölő? - ércelődök nevével.
- Óó, hát itt az én drága cimborám, McWilkinson. - próbál visszavágni ezzel a silány próbálkozással.
- Azért remélem nincs harag a múltkori miatt...
- Majd meglátom.
Nem is foglalkozom vele tovább, mert ebben a pillanatban megpillantok egy szerény teremtést. Szemeim elkerekednek szépsége láttán, s mint szelíd kiskutya rohanok egyenest hozzá.
- És te ki vagy, gyönyörűségem?
- Ööö... Nati Teina vagyok - válaszolja kissé megszeppenve, hangja akár egy angyalé.
- Jonahtan McWilliams, szolgálatodra.
- Ööö... köszönöm. Azt hiszem.
Nem maradt más hátra, mint a maradék két mágus, kiknek neve nem igazán érdekelt, hisz megbízónk kastélyát kezdtem el csodálni. Persze a többiek társalgásából kiszűrtem, hogy egyikük Strago, míg a másik Noah. Na de térjünk csak vissza a kastélyra. Egy hatalmas tölgyfaajtó előtt álltunk, fekete vas tartotta össze, amire díszítésül vörös rózsákat futattak fel. Míg a többiek a háttérben bájcsevegnek, én türelmetlenül tárom ki a kaput. Belépvén rajta egy varázslatos kert tárul elém. Mindenféle virágok, fák és egyéb élőlények kész tárháza. Tulipánok, rozmaringok, több színben pompázó rózsák. A pázsit egyszerűen káprázatos, látszik, hogy minden nap gondozásban részesül. Az egyik fáról épp érkezésünkkor fut le egy aprócska mókus, majd mikor meglát minket, veszélyt érezve iszkol tovább a következő fára. Énekes madarak hadának szonettje tölti be a teret. Bal oldalt egy régi szökőkút áll, mely közepén egy elgondolkodva ülő szobor díszeleg. A vízsugarak lágy muzsika ütemére váltakoznak. Jobb oldalt egy lugas, melyre egy felfuttatott fehér rózsa sújt árnyékával le. Az virágok szálló illata pompásan keveredik az illatozó akácéval. A bejáratig egészen egy kanyargós földút vezet. Végigmenvén rajta egy magas - bár a kapuajtóhoz képest kisebb - tölgyfaajtóhoz érünk. Már vártak ránk, egy szürke ruhába bujtatott harmincas éveit tipró szolgálólány áll az ajtó aljában.

Ez a reggeli kiképzés elég fárasztó volt. Főként a telepatikus kommunikációra fókuszáltunk, ami rendesen megviselt. Miután végeztünk a feladatokkal végre szabadok voltunk egy jó időre. Fáradt állapotomnak köszönhetően aludtam egy keveset a tanács épületén belül. Úgy pár óra múlva, már rendesen, kialva álltam neki a világ dolgainak. Hirtelen bús állapotomból kalandvágy született és indultam is a küldetések táblája felé. Találtam pár gyengébbet, de undorodtam tőlük. ~ Én valami nehezet, jót szeretnék! Gondoltam magamban, miközben a szemem egy kecsegtető küldetésnél akadt meg. Egy, a Magnólia határán élő személynek kellett megszerezni valami tárgyat, vagy valami, de ez nem is volt lényeges, mert csak felületesen olvastam el. A lényeg nem volt más, mint az összeg, amit ajánlottak. Majd leszakadt a pofám egy ekkora számtól. Gyorsan leszedtem a tábláról, s jelentettem, hogy indulásra készen állok. Mivel nem volt gond velem a kiképzésen, elengedtek az álomküldetésre. Gondoltam Jürgent is hozom magammal, mert még nem járt Magnóliában, és biztos van kedve egy ilyenen részt venni. Kalandra készen, boldogan mendegéltem mikor megpillantottam egy alakot, aki nem éppen volt felhangolódva, akármi is volt az amit éppen csinálni készült, így ő is éppen velem tartott. ~ Hm... mintha már láttam volna valahol... Gondoltam, de mivel hajtott a kíváncsiság, hogy biztosra vehessem ezért meg is szólítottam.
- Szia! Rád emlékszem, hogy is hívnak?
A személy lassan felém fordult.
- Üdv! Boregard vagyok. Te pedig... Rammus?
A nyakékem hirtelen megszólalt. Itt valami nem volt kóser. ~ Biztos nem abban hazudott, hogy én vagyok Rammus. Itt két feltevésem lehet... Vagy ő nem Boregard, vagy nem így hívják. Azért jobb lenne rákérdezni, csak ne feltűnően!
- Igen, Rammus vagyok. Szóval Boregard?
~ Ez egy húzós lépés volt. Lássuk hogyan reagál!
- Igen. Ha jól emlékszem, akkor valamilyen láda ügyében találkoztunk ugye?
Itt csak az igennél csilingelt a nyakék. Biztosra vehettem, hogy vele találkoztam a küldetésen, aminek az emlékei kezdtek lassan eszembe jutni. ~ Ő az aki tiltott mágiát használ. Vele jobb lenne vigyáznom... áh, maximum megvédem magamat! Megkockáztatom ezt a lépést...
- Óh igen már emlékszem! Boregard volt a beceneved, de már nem kell használnod, nem fenyeget senki. ~ Nekem végem.
A személy azonban eléggé nyugodtan kezelte a kérdést és meglepetésszerűen igazzal válaszolt a kérdésemre. Ezt nem gondoltam volna.
- Na jó, akkor ne is beszéljünk félre, a nevem Rohandar, Rohandar Blacksteel.
~ Végre kinyögte! Akármennyire is feszült volt a társalgás menete, mégis örültem, hogy egy ismerős arcot láthatok, legyen az akármennyire is illegális módszerekkel élő személy. Nem nagyon sok mágust ismertem, ezért minden ismeret, társ fontos volt.
- Én pedig, mint már mondtam Rammus, Rammus Traidoras.
Válaszoltam mosolyogva.

Együtt mentünk egy ideig, mivel csak egy út volt és hamarosan a városba is érkeztünk. A tömegen törtük át magunkat, de még mindig ugyanoda mentünk. Kezdett különös lenni, de hamar el is felejtettem a gondolataimat, mert egy ismerős arcot pillantottam meg.
- Hé te! - ordítottam neki izgatottan.
Ő is pont olyan lehangolóan, de egyben kissé félelmetesen pillantott rám, mint Rohandar. Kezdtem érezni, hogy ebben a világban csak én vagyok az aki nem, mint egy ijedt prérikutya néz a többiekre. Nem éppen látszott volna ő is olyan izgatottnak, mint én, de üsse kő, azért is folytattam az egyirányú beszélgetést!
- Téged mintha már láttalak volna valahol.
Miközben a következő szavak hangzottak el, közelebb kerültem a személyhez, és láthattam, hogy gonosz módon összesűrítette a szemeit és válaszolt:
- Ki vagy? Kinek dolgozol és mennyit tudsz?
Kezdtem fontlóba venni, hogy vajon tényleg ismerem-e, vagy csak az emlékezetem játszadozik velem, pedig kegyetlenül ismerős a Hosenkai adománygyűjtő ünnepségről, mintha ő is előadott volna... Azonban eléggé megfogott, ez a mennyit tudsz kérdés, sőt gondolkodtatóba is ejtett. Talán valami törvényellenes dolgot készül végrehajtani. ~ Na jó, nyugodtan elmondom neki a nevemet és minden a teljes rend szerint fog haladni tovább.
- Rammus Traidoras vagyok. Nyugi, nem azért jöttem, hogy közbevágjak valamibe, csak mintha ismerős lennél még a Hosenkai fesztiválról.
Gyors választ kaptam.
- Hosenka... Vágom. És a haverod?
Körülnéztem, hogy a rejtélyes alak vajon kire gondol, de hamarosan megpillantottam Rohandart. ~ Rohandar még mindig itt van? Na jó, biztos egybeesés és ő is oda tart ahova én... Nem volt több időm töprengeni, mert a válasz máris érkezett, és inkább arra voltam figyelmes, mint a saját zagyva gondolataimra.
- Szeva! Nekem fogalmam sincs, hogy ki vagy, de nincs veled gondom, szóval nyugi, nem akarok balhét. - válaszolt meglehetősen laza, de egyben visszahúzódó módon.
Az ismeretlen személy viszont nem éppen bátorítani próbálta Rohandart, a beszélgetésre, hanem inkább megtántorításra hajtott.
- Ahogy gondolod, pajti, de amint útban vagy, nos... nem állsz többé senki útjába.

Egy ideig kínos csönd uralkodott. ~ Meg kell mentenem a szituációt! Ez így egyre rosszabb és rosszabb lesz, végül már egymás fejét fogjuk rágni!
- Na jó nekem sietni kell egy küldetésre. Ti merre mentek amúgy?
Próbálkoztam minél hamarabb kikerülni a negatív körből, de azért az utolsó, kíváncsi kérdésemet kötelezően elsütöttem.
- Szintén egy küldetésre, szóval nekem sincs sok időm csevegni.
Válaszolt Rohandar, és látszott, hogy már szedné is magát, pont mint én.
- Bocs, de nem kötöm az orrodra.
Mondta Mr. Privát, aki ügyködött azon, hogy minél hamarabb távozzon úgy, hogy mi egy csöppet se tudjunk meg róla egész idő alatt.

Mindannyian indultunk a magunk dolgára, de sajnos a szituáció úgy hozta, hogy mindhárman pontosan ugyanabba az irányba mentünk. ~ Hát ezt nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el. Meg fogok halni. Ez a harmadik egy őrült, egy névtelen őrült! Miért követ...? Talán nem is akar rosszat...? Áh, mire gondolok én, akkor nem követne!
- Miért követtek? - törte meg gondolataimat Rohandar.
Hirtelen a sok gondolat miatt kitört belőlem a tiszta paranoia.
- Én nem követlek! Ez a morcos alak szerintem meg akar ölni engem, mert megállítottam!
Kétszer átgondolván mit is mondtam, kezdtem lenyugodni.
- Ugyan, ne szerénykedj, ha holtan akarnálak látni, már rég halott lennél. Egyébként milyen küldetésen is vesztek részt?
Az ismeretlen kezdett egoista módon viselkedni... Az olyanoktól viszont már nehezen félek. Hirtelen vissza szállt belém minden bátorság, ami az út során elhagyott.
- Az az én dolgom.
Válaszolt gyorsan és röviden. Azonban mégsem hagyhattam fent ezt a sivár hangulatot. Ez a sok masszív negatívum zavart meg engem, nem hagyom, hogy megint csak szívják az energiámat...
- Már nem emlékszem a küldetésre, csak a helyszínre, Magnólia. Azt hiszem a fizetés is elég magas.
Az alak egy papírt húz elő, amit lenge módon mutat be nekem.
- Erre gondolsz?
~ Na ne! Ezzel kell egy küldetésen lennem? Vagy csak szabotálni akarja? Minden esetre nem engedhetem le a védelmemet!
- Most csak szívattok ugye? Most tényleg mind ugyanoda megyünk?
Bár nem mondtam, hogy én is oda tartok, a tekintetemen amikor rápillantottam látni lehetett, hogy meg voltam lepődve. Ha bár nem is látszódott, a tény az volt, hogy sajnos én is oda tartottam. Úgy látszott több embert érdekli a dús összeg, ami a küldetés papírjára van kiírva.
- Hahaha, micsoda véletlen. Végül is, mindenből hasznot lehet húzni...
Szólal meg az ismeretlen személy. ~ De idegesítő, hogy nem tudom rendesen megszólítani! Ha már ugyanoda megyünk, akkor hadd tudjam már a nevét! Ezért rá is kérdeztem a nevére, amire már több perce kíváncsi voltam.
- Csak ha előbb a barátocskád is elmondja az övét.
~ Elkeserít ez az ember!
- Rohandar vagyok. - szólalt meg gyorsan, hogy végre eljöhessen az a várva-várt pillanat amikor az a különös alak is kinyögi a nevét!
- Jonathan...
~ Azért ennél többre számítottam volna...
Csöndben haladtunk tovább, és mire a gyönyörűséges épülethez értünk, ami körül a kert illata nem volt olyan, mint egy két hetes alvó részegé. Mégis megérte elhagyni a kocsmai teendőket egy ilyen látványért. Az út, ami az épülethez visz enyhén kanyargós volt, bár lehet egyeseknek gondot okozhatott, mert Jonathan barátunk nagyon koncentrált maga elé, de számomra csak luxus volt. Bal oldalt egy szép kút volt, tiszta vízzel, látszott, hogy legalább napi hétszer takarították a levelektől, ami közepén egy gondolkodó bábú helyezkedett el, ami nekem is röpke gondolatokat ébresztett fejemben. Jobb oldalt egy széles lugast pillantottam meg, melyet fehér virágok árnyékoltak be. Azonban nem csodálkozhattam sokáig, mert Jonathan az előttünk lévő négy ember közé szólt. ~ Eddig észre se vettem őket. Egy, kettő, három, négy... plusz mi.... HETEN leszünk? Úristen! Ha az ajánlott összeg hét részre fog oszlani, inkább mentem volna abba a büdös kocsmába!
- Jé Ronald, vagy Robert... ööö... hogy is hívnak sárkányölő?
~ Sárkányölő? Erre kíváncsi vagyok!
- Óó, hát itt az én drága cimborám, McWilkinson.
Válaszol vissza a sárkányölő, aki Raelae Xing'Ke volt. ~ Még egy ismerős alak! Gyorsan végigpásztáztam a többi résztvevőn is, de közülük senki sem volt ismerős. Még az az egyetlen lány se akire azt gondoltam, hogy egész küldetésen szexuálisan fogják zaklatni, szóban.
- Azért remélem nincs harag a múltkori miatt...
Hányta oda nem éppen kedvesen.
- Majd meglátom.
Válaszolta hasonló módon. Jonathan azonban alig törődik a válasszal, már a kislányt ki is szemelte magának, aki a látszat szerint úgy két évvel fiatalabb volt nála, valójában tizenötnek se nézett ki.
- És te ki vagy, gyönyörűségem?
~ S lám, itt kezdődik a pedofília.
- Ööö... Nati Teina vagyok.
Jonathan neki azonban nevének odahányása helyett már teljes névvel válaszolt. ~ Na sebaj, legalább már tudom, hogy milyen néven jelentsem, ha különösen viselkedik!
- Jonahtan McWilliams, szolgálatodra.
A lány teljesen zavarodottan válaszolt:
- Ööö... köszönöm. Azt hiszem.
Mellettünk még két másik mágus állt, akik azonban különösen csendesen viselkedtek, vagy csak a hátunk mögött tárgyalták ki mindannyiunkat és halkan vihorásztak, de ezt már csak ők tudhatták. A beszélgetések után folytattuk az utunkat az építmény felé, ahol egy csodás tölgyfa kapu fogadott, előtte pedig egy szürke ruhába öltözött fogadólány várt már minket.

Teljes kedvetlenségben, szinte támolyogva mentem a küldetésfalhoz. Az igazat megvallva semmi kedvem sem volt megint küldetésre menni, sokkal inkább beültem volna egy italra, vagy egyszerűen aludtam volna tovább, de mit lehet tenni, a pénztárcám már üresen kongott.
- Lássuk, melyik legyen? – mormogtam, miközben a falon lévő cetliket vizslattam.
Perceken keresztül nézelődtem, de egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, mindaddig, amíg meg nem láttam az egyik munka jutalmát.
- MENNYI!! – guvadtak ki a szemeim, és abban a pillanatban máris felébredtem.
Nem akartam hinni a szememnek. Megnéztem ismét, és meggyőződtem róla, hogy nem csak a szeme. Már éppen nyúltam volna a felhívás felé, hogy letépjem és elvigyem, de ekkor az egyik céhtársam megelőzött, és elhappolta előlem a felhívást.
- Hé srácok, ide nézzetek! – kiáltott oda a társainak.
- Khhmm, khhmm. – köszörültem meg a torkomat jó hangosan, és az ifjú mágus vállára tettem a kezemet.
Az hátrafordult hozzám, és nagy szemeket meresztett, mikor szembesült a gyilkos nézésemmel.
- Nem zavart, hogy éppen le akartam volna venni azt a küldetést? – kérdeztem mély, szinte sírból jövő hangon, és leplezetlen haraggal.
- Sajnálom, de hát, aki kapja marja, aki nem kapja az meg marha. – hangzott a felelet, ami természetesen abban a másodpercben megtorlásra is került:
- Te kis… - üvöltöttem, és kardomat előrántva akkorát vágtam a fejére, hogy menten elterült.
Természetesen nem halt meg, mert csak a kardom lapjával sújtottam le, elvégre céhtársakat mégsem szoktam megölni, de ez a minimum, amit megkövetelt a helyzet.
Lehajoltam hát, és az eszméletlen fickó kezéből egyszerűen kivettem a cetlit, majd elolvastam, immáron a teljes felhívást.
- Tehát egy családi ereklyét kell megkeresni. – rögzítettem magamban. – Jól hangzik. Indulás!
Ott hagytam az áldozatomat, meg a bandáját is, akik szinte holtra voltak válva, hogy egyetlen csapással kiütöttem a társukat, és elindultam Magnoliába, ahol a küldetés kitűzője lakott.

Már majdnem beértem a városba, és már messziről látszott a tömeg, amely mindenhol ott tolongott. Ez ismételten nem volt ínyemre, így megint kissé haragos lettem. Ezen felül még ez is borsot tört az orrom alá, hogy a legutóbbi kis balhém miatt el kellett rejtenem a tetoválásomat, amit egyébként mindig szíves örömest viseltem. Több gondolat is kavargott a fejemben mikor hirtelen valaki rám kiáltott:
- Szia! Rád emlékszem, hogy is hívnak? – mondta az illető.
Végigmértem az alakot, és rájöttem, hogy honnét ismerős.
- Honnét is ismrhete? – gondolkoztam. – Megvan! Az egyik küldetésemen találkoztam vele, amikor a ládát kellett elpusztítanom. - fejeztem be a gondolkozást, és viszonoztam a köszöntést. - Üdv! Boregard vagyok. Te pedig... Rammus? – kérdeztem rá a nevére, mivel derengett ugyan, de koránt sem voltam benne biztos.
Alig, hogy ezt a mondatomat kimondtam, a velem szemben álló mágus kissé furcsán nézett rám, majd kissé gyanakvó és méregető hangon mondta:
- Igen, Rammus vagyok. Szóval Boregard?
- Ezt meg mégis mi lelte? – álltam kissé tanácstalanul, majd folytattam a beszédet: - Igen. Ha jól emlékszem, akkor valamilyen láda ügyében találkoztunk ugye? – tudakozódtam, méghozzá két okból is.
Az első ok az volt, hogy én vajon tényleg jól emlékszem-e a dologra, a másik pedig, hogy Rammus is emlékszik-e a történtekre.
- Óh igen már emlékszem! Boregard volt a beceneved, de már nem kell használnod, nem fenyeget senki. – mondta, majd a félelemhez hasonló apró jelek jelentek meg az arcán.
- Tehát tudja, hogy hazudok mi? – gondoltam kissé meglepődve és mégis kissé felvillanyozva. – Mi legyen? Mondjak neki egy újabb álnevet?... Nem, felesleges. Ismerem a harci erejét, legalábbis túl sokat nem fejlődhetett azóta. Legfeljebb megölöm, ha netán eljár a szája. – futott át az agyamon egy szemvillanás alatt az egész gondolatsor, és máris válaszoltam az előző megszólalására: - Na jó, akkor ne is beszéljünk félre, a nevem Rohandar, Rohandar Blacksteel. – mondtam ki kerek perec a dolgot.
- Én pedig, mint már mondtam Rammus, Rammus Traidoras. – válaszolta mosolyogva a mágus.
Mindezek után ketten folytattuk tovább az utunkat.

Már beértünk a városba, és az embereken áttörve haladtunk tovább. Rövid idő után útitársam egyszer csak felkiáltott:
- Hé te! – kiáltott rá az egyik fickóra.
A megszólított alak ránézett Rammusra, miután a fiú folytatta:
- Téged mintha már láttalak volna valahol. – mondta.
- Te jó ég, ez mindenkire így ráront? Ez de gáz. – gondoltam gúnyosan. – Hogy lehet olyannak odaszólni, akit csak feltételezés szintjén ismerünk? – gondoltam tovább a dolgot.
Az ismeretlen eléggé gyorsan válaszolt, azaz hogy, inkább visszakérdezett:
- Ki vagy? Kinek dolgozol és mennyit tudsz? – tette fel hirtelen a saját kérdéseit.
- Egek, még egy barom. – gondoltam lemondóan, és nem tudom miért, de Tarava jutott az eszembe.
Rammus igen rövid ideig töprengett, majd válaszolt is:
- Rammus Traidoras vagyok. Nyugi, nem azért jöttem, hogy közbevágjak valamibe, csak mintha ismerős lennél még a Hosenkai fesztiválról. – hangzott a felelet.
- Hosenka... Vágom. És a haverod? – nézett immáron rám.
- Szeva! – köszöntöttem teljesen érdektelenül a tagot. - Nekem fogalmam sincs, hogy ki vagy, de nincs veled gondom, szóval nyugi, nem akarok balhét. – mondtam, és ez kivételesen igaz is volt.
- Ahogy gondolod, pajti, de amint útban vagy, nos... nem állsz többé senki útjába. – válaszolta gyorsan Hosenkai fazon.
- Tehát fenyegetőzöl mi? Ám legyen, majd meglátjuk, hogy ki fog nyerni barátocskám. – gondoltam felvillanyozva. – De előbb a küldetés. – jutottam végül mégis más gondolatra, így hát nem tettem sem szóba, sem pedig tettben semmilyen ellenlépést.
Rövid csönd állt be a beszélgetésben, melyet ismét gealdor barátunk törte meg:
- Na jó nekem sietni kell egy küldetésre. Ti merre mentek amúgy? – kérdezte.
- Ahhoz neked semmi közöd. – gondoltam, de azért némileg válaszoltam is neki: - Szintén egy küldetésre, szóval nekem sincs sok időm csevegni. – mondtam tömören.
Látszólag a harmadik tagunk sem akart túl sokat elárulni magáról, és ezt a szavaival is megerősítette:
- Bocs, de nem kötöm az orrodra. – mondta hűvösen.
- Igen, ez tényleg olyan, mint Tarava. – nevettem magamban. – Semmi infó, csak mellébeszélés.

Ezután elindultunk. Mindenki a maga útján, azaz ugyanarra.
- Mi a fene? Követnek ezek az idióták? – zsörtölődtem magamban, és furcsán méregettem a két „útitársamat”.
Nem bírtam tovább, így megtörtem ismét a csendet:
- Miért követtek? – csattantam fel.
- Én nem követlek! Ez a morcos alak szerintem meg akar ölni engem, mert megállítottam! – sivította Rammus.
- Bárcsak megtenné már, akkor legalább egy gonddal kevesebb, és csönd lenne. – gondoltam kissé gonoszul.
- Ugyan, ne szerénykedj, ha holtan akarnálak látni, már rég halott lennél. Egyébként milyen küldetésen is vesztek részt? – válaszolta a harmadik.
- Még mindig tudni akarja, hogy hová tartunk. Nem tetszik ez nekem. – gondoltam. - Az az én dolgom. – böktem rá azonnal és tömören. – Nem fogsz kiszedni semmit belőlem barátocskám. – gondoltam, és már szinte vártam, hogy mikor fogunk egymásnak esni.
- Már nem emlékszem a küldetésre, csak a helyszínre, Magnólia. Azt hiszem a fizetés is elég magas. – válaszolt nálam sokkalta bőbeszédűbben Rammus.
- Amatőr. – gondoltam lenézően. – Szóval még mindig fél ettől a fazontól. – vontam le a következtetést.
- Erre gondolsz? – kérdezte a másik, miközben elővette annak a felhívásnak a másolatát, melyet én is magammal cipeltem, és amelyért megverekedtem.
- Most csak szívattok ugye? Most tényleg mind ugyanoda megyünk? – fakadtam ki idegességemben, mivel nem tetszett a dolog, hogy velük menjek küldetésre.
- Hahaha, micsoda véletlen. Végül is, mindenből hasznot lehet húzni... – nevetett fel a fazon.
- Hasznot? – akadtam fenn kissé a szavain. – Tehát hasznot akar belőlünk húzni mi? Na abból nem eszel. – gondoltam.
- Mivel mindannyian ugyanoda megyünk, gondolom, most már elárulhatod te is a nevedet. – mondta Rammus.
Ez a dolog engem is érdekelt némileg, így hát a figyelmem is nőtt.
- Csak ha előbb a barátocskád is elmondja az övét. – vetette ide nekem kurtán.
- Tehát kihívás mi? – gondoltam. – Legyen hát, jó, ha tudod, hogy kivel állsz szemben. – örültem kicsit magamban, majd bemutatkoztam: - Rohandar vagyok. – vágtam oda röviden.
A válasz sem volt hosszabb:
- Jonathan...

Hármasban mentünk tovább a felhívásban szereplő ház felé. Már nem voltunk messze a célunktól, így egy néhány perces séta eredménye képen meg is érkeztünk. Csakhogy nem egyedül, mert már négyen várakoztak a ház előtt.
- Ez most valami rossz vicc? – kezdtem ismét felhúzni magamat. – Nem hiszem el, hogy ennyien leszünk egyetlen küldetésen. Azt hiszem, hogy itt vér fog folyni. – zsörtölődtem.
Jonathan látszólag valaki ismerősét fedezhette fel a tömegbe, mivel odaszólt az egyiknek:
- Jé Ronald, vagy Robert... ööö... hogy is hívnak sárkányölő? – mondta.
Ekkor jöttem rá, hogy ezt az alakot én is ismerem. Nem volt más, mit az a fickó, akivel az egyik rablásom alakalmával keveredtem, hogy is mondjam… konfliktusba, és egy kissé átformáltuk a környéket, hogy finoman fejezzem ki magam.
- Óó, hát itt az én drága cimborám, McWilkinson. – mondta ironikusan a sárkányölő.
- Azért remélem nincs harag a múltkori miatt... – folytatta a társam.
- Szóval már ők is szembekerülte egymással? Akkor ez érdekesebb lesz, mint vártam. Tömegverekedés? – gondoltam kissé vidáman, mivel igencsak ínyemre lett volna a dolog, de mégsem árultam el magam egyetlen arcmozdulattal sem.
- Majd meglátom. – válaszolta kimérten a másik.
Ezek után, mint aki meghibbant, Jona egyenesen odarohan a csapat egyetlen női tagjához.
- És te ki vagy, gyönyörűségem? – kezdett bele a hízelgésbe.
- Egek, egy Rómeó. – gondoltam magamban gúnyosan.
- Ööö... Nati Teina vagyok. – mondta a lány kissé szégyenlősen, és meglepetten a fejleményektől.
- Jonahtan McWilliams, szolgálatodra. – bájolgott tovább az eddig felettébb mogorva alak.
- Csak nem egy Blue Pegasus-os bájgúnár a srác?... Nem, az nem lehet, azok máskor is piperkőcök, és nem lennének ilyen mogorvák és távolságtartóak, mint ez. – morfondíroztam.
- Ööö... köszönöm. Azt hiszem. – válaszolta neki a lány továbbra is zavartan.
A beszélgetés további menete eléggé szűkszavú volt. Jóformán a bemutatkozásnál meg is akadt a dolog, már ami az egymás felé ismeretlen személyeket jelentette. Mivel már a megbízónk kapuja előtt voltunk, így hát nem volt más hátra, mint hogy beljebb menjünk. A kovácsoltvas kapu monumentális szerkezetét vörös rózsák díszítették. Ahogy átléptünk rajta, egy hihetetlen szépségű kert tárult a szemünk elé. A pázsit gyönyörűen volt lenyírva, mintha csak szálankét vágták volna a füvet. Több szökőkút is ékesítette a helyet, ami hatalmas volt. A szökőkút mellett állt egy szobor is, melyen az elgondolkozás arckifejezését akarta megörökíteni a művész.
A kertet kettévágta egy kanyargó út, amely a házhoz vitt. Az imént említett dolgok, az úthoz viszonyítva bal oldalt kaptak helyet. A jobb oldalon lugasok magasodtak az ég felé, gyönyörűségesen szép fehér futórózsáikkal. A rózsák illata pedig betöltötte a kert teljes légterét, így mi is kaptunk némi ízelítőt belőlük.
Végighaladtunk az úton, egészen a következő ajtóig. Ott már várt ránk egy szolgálólány, azaz, mondhatni, hogy nő, mivel ránézésre már az élete közepénél is járhatott. Szürke ruhát viselt.

-HÉ! Homokfiú és Moha! Ide hozzám! – Ébresztett fel álmodozásomból Ba’al mester hangja. Időm javarészét mostanság a céhházban töltöttem, otthonról már kitiltottak, mert annyit tüzeltem, hogy egyedül jobban károsítom a levegőt, mint három vonat éves termelése. Nem beszélve arról, hogy miattam a házat erősen tűz-, és robbanásveszélyesnek nyilvánították. Viszont a céhházban sok tűzmágus fordult meg, akik szerencsére ontották magukból a meleget, így nem se a környezet miatt, se a megfagyás miatt aggódnom. Gyakran elhoztam ide magammal Nephilát is, ne legyen már otthon egyedül, aminek hála sokan elkerültek engem, nem sokan szeretik a pókokat.
Néztem fel értetlenül Ba’al mesterre, aki helyet foglalt a kocsmapult mögött, és onnan figyelt engem, meg néha egy másik irányba nézett, gondolom az említett Moha felé.
-Igen, ti ketten! – Mondta megint, miután a teremben senki nem mozdult meg.
-Maradj itt, mindjárt jövök. – mondtam Nephilának, majd felálltam, és leültem egy srác mellé, gondolom Moha mellé, a pulthoz Ba’al mesterrel szembe. Értetlenül néztem, hogy miért hívott oda engem, és azt a másik fiút. Bármi is történt, semmi közöm nincs ahhoz, amit ő csinált. Se szó, se beszéd… se magyarázat egy már jól ismert sablon alapján készült papírlapot vág le a pultra, és elénk tolja. Gondolhattam volna… munka. Nemrég értem haza legutóbbi feladatomról, így is majd megfagytam rajta a sok vadonban éjszakázástól, és most akkor azt szeretné, hogy a hideg csúcsidejében menjek el megint valami feladatra? Lemerem fogadni megint a vadonban kéne hajszolni valamit… de hogy a fenébe utasítsam vissza anélkül, hogy dühbe gurulna?
Már épp nyitottam volna a számat, hogy megpróbálom azt, ami először eszembe jut, de társam megelőzött.
-Nekem most nincs hozzá kedvem. – Mondta, majd felállt az asztaltól, intett nekünk, és elindult az ajtó felé. Nem kell látnoknak lenni, hogy tudja az ember: ennek nem lesz jó vége. Én csak a vállam fölött néztem hátra, hogy mégis mi fog történni, és pontosan arra számítottam, ami megtörtént. Ba’al mester egy dobbantott egyet, aminek következtében egy háromszögletű szürke kődarab törte át a padlót, és emelkedett két méter magasba. Emelkedése közben elkapta a fiú fejét, aki azonnal hátrahőkölt, és visszaült mellém.
Megfordult a széken, hogy ismét Ba’al mester felé forduljon, és közben fél kézzel fogta az orrát, és az ujjai közül vér szivárgott. Viccesnek találtam a dolgot, de egy időben félelmetesnek is. Nem mertem felnevetni, hátha Ba’al mester felajánl nekem is egy menetet a szikladarabjával.
-Örülök, hogy mégis maradsz. – mondta, majd ismét a papírlapra mutatott.
Ezt jól megcsináltad, most aztán élhetek a legszebb szavakkal, még Isten segítségével se tudnám Ba’al mestert meggyőzni, hogy keressen helyettem valaki mást. Nem volt más választásom, mint magamban beletörődni a sorsomba, haragomat a fiú iránt elvetni, hiszen kénytelen leszek vele együttműködni ezen a küldetésen.
-Egy fontos kliensünk új munkát küldött nekünk, amire megbízható emberekre lenne szüksége. Tudom, anélkül, hogy mondanátok, hogy minden vágyatok eleget tenni ennek a fontos személynek. – mondta, és felállt a pulttól. –Itt a papír, hogy mi is a feladat. Ha kérdésetek van… tartsátok magatokban. – és távozott.
Nem hinném, hogy tanácsos lenne megváratni Ba’al mestert az indulásunkkal, legalábbis nem szeretném tudni, hogy mit művelne velem, ha még tíz perc múlva itt talál. Hamar felpattantam a székről, és társamra néztem.
-Akkor… ha te kész vagy, akár indulhatunk is.
-Rendben van, mehetünk. – mondta a fiú, még mindig orrát szorongatva.
A papírról annyit azért lenéztünk, hogy Magnóliába kell menni. Fogtam a lapot, zsebre vágtam, és indultunk is a vasút felé. Mielőtt még kiértünk volna a céhházból, azért intettem Nephilának, hogy kövessen.

-Amúgy Noah vagyok. – Mutatkozott be társam félúton a vasútállomás és a céhház között.
-Én Raelae. – tudattam vele a nevem én is.
-Ne sértődj meg, de te mióta vagy a céhben? Mostanában nem sokat jártam be, szóval lemaradtam pár emberről. – Kérdezte mosolyogva. Nem értem miért mondta azt a „ne sértődj meg” részt… ezen hogy lehetne megsértődni?
-Mióta is? – emeltem egy ujjam az ajkamhoz, és néztem fel az égre gondolkodóan. – Talán két hónapja…
-Értem… akkor üdv köztünk! – mondta Noah, majd megkísérelt egy baráti hátba veregetést, amitől én majdnem orra buktam.
-Kössz… - igyekeztem mosolyát viszonozni, de nekem ez ritkán ment, és szerintem most se sikerült valami jól.

Időközben megérkeztünk az állomásra, a sorban én álltam Noah mögé, ő zökkenőmentesen vette meg a jegyet, viszont én…
-Sajnálom, kisasszony, a kedvencét addig nem viheti fel a vonatra, amíg nincs rajta szájkosár és póráz! – kötött bele a kasszás Nephila szegényes felszereltségébe.
-Mondja már meg mégis hova tegyek rá szájkosarat?! – Emeltem fel, és tartottam az üveg elé, hogy alaposabban szemügyre vegye a nő a pókot, de ő csak undorodva hátradőlt a székében, és két kezét mellkasa elé emelte.
-Ne… nem tudom, de vigye innen… undorító.
-Maga az undorító… Szívtelen! – Azzal inkább letettem Nephilát a földre.
-Ne haragudj, de nem jöhetsz most velem. Ez a csúnya banya nem enged téged fel a vonatra. Hazatalálsz már egyedül, ugye? – Beszéltem a már megszokott mézes-mázas hangon Nephilával, aki látszólag vette a lapot, és sokak nagy ijedelmére elindult a tömeg lábai közt szlalomozva a kijárat felé. Felnézve láttam, hogy Noah megmosolyogta a kis műsort, ami annyira nem zavart. Az azonban jobban, hogy mögöttem hatalmas sor gyülemlett fel a semmiből, valamint a jegyárus lány vérvörös feje se volt túl biztató… lehet, meghallotta, hogy csúnya banyának hívtam? Bizony, fájdalmas dolog tud lenni az igazság.
-Akkor csak egy jegyet Magnóliáig. – mondtam neki, majd ő sebtében összedobott egy jegyet, amit vadul gyömöszölt ki a kis résen nekem. Lényegében egy szanaszét gyűrt jegyet kaptam, amin sok helyen elmosódott a tinta. Kifizettem, de visszajárót már nem adott… akkor tartsd meg az aprót, te retkes dög.
A vonatra azonnal felszálltunk, köszönhetően annak, főleg, hogy a legtöbb ember nagy ívben elkerült engem, és sokan mintha összesúgtak volna, miközben rám néztek, vagy felém mutogattak.
Leültünk egy „négyesbe” egymással szembe, majd kicsivel indulás előtt megszólaltam.
-Amúgy… mégis mi lesz a dolgunk? – Kérdeztem Noah-t, aztán leesett, hogy nálam van a papír. Gondolom, ha már megemlítettem, akkor őt is érdekli. A céhházban amúgy se volt se időnk, se kedvünk elolvasni, és azért nem ártana tudni, hogy egyáltalán a halál torkának milyen formájába tartunk.
-Egy gazdag, befolyásos embernek eltűnt a legféltettebb, legértékesebb családi ereklyéje… Biztosan beejtette az ágy alá, vagy a kanapé párnája mögé szorult… de elég nagy összeget ajánl érte… - Engem a pénz annyira nem mozgatott, de amennyi ott fel volt írva, azt tudnám egy darabig költeni… sőt, akkor még nem is fukarkodnék és készíttetnék speciálisan Nephilának szájkosarat és pórázt. Fenéket, még mit nem? Az egyenlő lenne azzal, hogy legyőzött engem az a buta liba a kassza mögött… de sajnos a törvény az törvény, és nagy úr… muszáj lesz beszerezni ezt a két kelléket, ha egyáltalán ki akarom vinni Nephilát a városból. Mutattam az összeget aztán Noah-nak is, akinek leesett az álla a számokat látva.
-Hát az még csokiból is k**va sok!

A vonat aztán megrándult, és lassan megindultunk célunk felé. Én csak bámultam ki az ablakon, nem voltam valami nagyon beszédes alak, és ez érezhetően zavarta társamat is, aki majd tíz perc vonatút után megkérdezte:
-Ott vagyunk már?
-Nem
Majd azonnal folytatta is…
-Ott vagyunk már?
- … nem…
-Ott vagyunk már?
-Nem!
-Ott va…
-NEM!!! – arcomat a tenyerembe temettem, remélem, nem fogja folytatni. Valamit ki kell találnom, de miről beszélgessek vele? Az időjárásról? Egy ideig csöndbe volt, de nem túl sokáig.
-És most?
-Igen! – aminek hatására kapkodni kezdte fejét, bámult kifelé a mi ablakunkon, és a szembelevőn is, de nem láthatott mást, csak az elsuhanó tájat. Még félúton se járhatunk.
-Hazug. – mondta csalódott hangon, mikor észrevette, hogy még mindig közelebb vagyunk Erához, mint Magnóliához. Ismét csöndbe maradt, és az út hátralevő részére letett erről az idegesítő kérdés-sorozatról.

Alaposan elbambulhattam, nem is figyeltem mennyit haladtunk, mikor az ajtó kicsapódott, és egy fiatal hölgy betolta a büfés kocsit.
-Ételt, italt tessék. – reklámozta a portékáját, néhány helyen meg is állt, és eladott ezt-azt az utazóközönségnek. Aztán odaért mihozzánk.
-Kérnék egy olyan cukorkát, egy olyan vizet, és ha szabad, akkor a nevét. – kezdte Noah a lány fűzését azonnal. Én csak végignéztem a portékáján, és úgy döntöttem, hogy nem kérek semmit.
-Sajnálom, de házas vagyok. - Mosolyodott a lány el… nem mintha ez Noah-t letörte volna.
-Semmi gond, egy szót sem szólok neki kettőnkről. – Kacsintott rá a lányra.
-Bunkó! – Kiáltott fel a hölgy, és a rendelt víz kancsó teljes tartalmát Noah nyakába öntötte, majd azonnal tovább állt.
A srác nem esett pánikba, Brit-hidegvérrel lekapta átázott felsőjét, megtörölte arcát, és haját, majd úgy ült ott tovább félmeztelenül. Reméltem azért, hogy Magnóliáig megszárad, nem akarok neki könyörögni, hogy jöjjön ki a hidegbe felsőruha nélkül. Noah testének kidolgozottsága még engem is meglepett, egy kis irigység fogott el.
-Ne haragudjatok, szabad itt a hely? – Néztem a hang irányába. Két lány állt az ülésünk mellett, és jól láthatóan nem nekem célozták a kérdést. Látszott rajtuk, hogy nemleges válasz esetén nem fognak csak úgy tovább állni, úgyhogy inkább beleegyeztem, hogy társaságot nyújtsanak nekünk az út hátralevő részére.
Noah jól elbeszélgetett velük, én inkább kimaradtam belőle, egészen addig, amíg…
-Rae... merre is van az a démon, akit le kell zúznunk?
Démon? Elveszett tárgy felkere… ááá, értem… nagyzolunk a csajok előtt. Akkor inkább nem veszem elő a papírt, hátha valamely hölgy szeme élesebb a kelleténél, bár jelenleg mindketten a szemüket valami máson legeltették.
-Magnólia, a leírásban az állt, hogy a legnagyobb kúriát kell keresnünk. – öntsünk még olajt a tűzre.
-Wáuv, ti mágusok vagytok? És Magnólia leggazdagabb emberének fogtok dolgozni?! Biztosan nagyon sok mágiát tudtok, nem mutattok valamit?
Noah előretartotta a kezét tenyérrel felfelé, és egy kis vízgömb jelent meg, amiből két vízsugár hajtott ki átlósan felfelé, majd elhajlott és lefelé vette az irányt. Mikor a két sugár ismét összeért egy szív körvonalát rajzolták le, majd ismét gömböt formált belőle, amit a két keze közé szorított, és mikor szétnyitotta azt, akkor már csak egy jégből készült delfin szobra volt a tenyerében, arányosan lekicsinyítve természetesen.
Én nem tudok ilyet bűvészkedni, és szerintem nem lenne jó egy sárkányüvöltést itt elengedni, ezért csak bal kezem ujjait alakítgattam véletlenszerűen mindenféle állat alakjává.

Az út hamar eltelt a hölgyek társaságában, az állomáson aztán elbúcsúztunk tőlük, ők mentek tovább, mi pedig kereshettük meg a célunkat.
-Most merre? – kérdeztem Noah-t, aki határozottan mutatott egyenesen előre.
-Arra! – mondta.
Negyed óra bolyongás után se találtuk meg. Még szerencse, hogy a papíron, amit kaptunk csak a cím volt leírva, hogy hogy jutunk oda, vagy hogy merre lehet, az nem.
-Ne kérdezzünk inkább meg valakit? – kérdeztem Noah-t, de ő meg se hallotta, amit mondtam.
-Szerintem menjünk erre!
-Onnan jöttünk.
-Oh… akkor menjünk arra. – Mutatott el az ellenkező irányba, jobb ötlet híján csak követtem.
Iránymutatása nem bizonyult helyesnek. Egy csilli-villi palotát kéne keresnünk, ehelyett mi megtaláltuk a nyomornegyedet a város szélén. A koszfészek szűk utcáin már alig fértünk el egymás mellett, inkább csak Noah mögött haladtam, hogy a szembejövők elférjenek. Az utcákat néhol még szűkösebbre vágta a kidobált szemét, ami termetes kupacokban halmozódott fel a házak fala mentén, és kétes összetételű zöldes-barna trutyi folydogált belőlük.
-Most már ismerd be, hogy eltévedtünk. – Kérleltem Noah-t.
-Nem tévedtünk el… csak épp nem tudjuk, hol vagyunk.
-Az az eltévedés szinonimája. – Pedig tudjuk, nagyon jól hol vagyunk. A szegény negyedben, és semmi keresnivalónk nincs itt. – Mostantól én vezetek! – vettem át vezér szerepét inkább. Odaléptem az egyik fal tövében üldögélő férfihoz, látszott rajta, hogy nem elfoglalt, így biztosan útbaigazít majd minket. Az orra alá dugtam a papírunkat, majd a testének bűzétől kénytelen voltam az arcomat eltakarni a ruhámmal, és úgy érdeklődni.
-Ez a cím… hol van?
A csöves kézzel-lábbal mutogatta el, hogy mégis merre menjünk, amit mindketten elkerekedett szemekkel tanulmányoztunk, és szerintem egyikünk se értette meg teljesen, hogy mégis merre kellene menni. Még ha lett volna nálunk valami íróeszköz, amivel lerajzolhattam volna…
Elindultunk, végre egy kevés halvány sütnivalóval, hogy mégis merre kéne keresni. Útközben azért még legalább hétszer eltévedtünk, még három útbaigazítást kértünk, és vagy háromnegyed óra múlva értünk abba az utcába, aminek a bejárata előtt vagy kétszer elmentünk.
-Észrevetted, hogy te sem tudod merre megyünk? – Mondta Noah, de nem zavart nagyon, legalább végre idetaláltunk, és a túra alatt legalább a ruhánkból is elszállt a nyomornegyed bűze.
-Legalább én ide tudtam találni.

A kovácsoltvas kapu előtt még csak ketten voltak, egyikkőjüket hamar felismertem: Nati Teina, viszont a társa teljesen ismeretlen volt. Öltözete leginkább úgy festett, mint a Natival közösen végzett küldetés egyik kalóza, de nem hinném, hogy szuvenírként megtartotta volna az egyik hülyére püfölt fickót, és rabszolgasorba hajtotta volna.
-RÉLÉÉÉÉ!!! – kiáltotta Nati alig 5 méterről, elém szaladt és átölelt.
-Én is örülök. – Elengedett, még mielőtt eltörte volna valamelyik csontomat, és visszament a társa mellé. Én követtem őt.
-Attól tartok téged nem ismerlek. Én Raelae Xing’ke vagyok, ne jegyezd meg elsőre, nem muszáj. Sárkányölő vagyok. Benned kit lehet tisztelni?
-Strago Rhelm, elemi mágus. És valóban, eléggé problémás lesz a nevedet megjegyezni, de majd csak megoldom valahogy. Részemről a megtiszteltetés.
Időközben a távolból megpillantottam három ismerős arcot. Közülük egynek mondhatni örvendtem, ám a másik kettő legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta. Rammus volt az, Jonathan McWilliams és az üzletfosztó nekromanta. Rammus csak a szemével jelezte, hogy észrevette, hogy ott vagyok. Egyetlen közös küldetésünkön nem sok közös szót váltottunk, így nem is számítottam nagy baráti üdvözletre, de legalább jó, hogy ott volt.
-Jé, Ronald, vagy Róbert… ööö… hogy is hívnak sárkányölő? – Kezdte Jonathan a kötekedést, de jobbnak láttam nem harcot kirobbantani, és próbáltam csak Noah termetes háta mögé húzódni, hátha Jonathan memóriája rövidebb, mint egy tyúknak, és hamar megfeledkezik arról, hogy én is ott vagyok.
-Óó, hát itt az én drága cimborám, McWilkinson. – Próbáltam játszani én is a nevével, de tudtam magamban, hogy ilyen gyerekes butasággal nem fog elpattanni az agya.
-Azért remélem nincs harag a múltkori miatt. – Azért a hátba döfésért még komolyan megfizetsz, de nem akartam, hogy egyértelműen tudja a szándékaimat.
-Majd meglátom. – vágtam oda neki egyszerűen.
-Látod azt a két alakot? – Fordultam vissza Strago-hoz, úgy éreztem, meg kell győznöm, hogy ki az, akivel nem akar mutatkozni jobb helyeken. –Csak egy jó tanács, semmi jó nem fog kisülni, ha ezek itt vannak.
-Igen, arcuk semmi jóval nem kecsegtet, köszönöm. – Strago nemesi szókincsétől a hideg futkos a hátamon, de nem néz ki olyannak, aki lepaktálna azzal a kettővel.
Még folyt egy kevés szóváltás, Amit Jonathan unt meg legelsőnek, és kitárta a kaput. A hatalmas kovácsoltvas kapura rózsákat futattak fel, mindenféle színből. Száruk gondosan le volt tisztítva a tüskéktől, és mind varázslatosan virágzott. A kaput mérete ellenére gyerekjáték volt kitárni, gondolom tízpercenként olajozzák, mert még nyikorogni se nyikorgott, pedig ilyenkor az mindig szokás.
A kertben aztán volt mit gyönyörködni. Amit elsőnek észrevettem, az a bejárathoz vezető hosszú, ide-oda kanyargós földút, ami szinte tükörsima volt, sehol egy darab kavics, sehol egy gazkinövés. Megindultunk az úton, és közben legeltettem a szemem a tájon, szinte megfeledkeztem arról, hogy egy kastély kertjében vagyunk. Balra tőlem egy hatalmas szökőkút volt, ami kecsesen lövellte a magasba a vizet. Még akár velem is meg tudta volna szerettetni az úszást. Közepén egy szobor volt a víz közepéből kiemelkedő betonhenger tetején. A szobor egy férfit ábrázolt, látszólag rézből volt, bár nem vagyok nagy fém-szakértő. Fél lábát a másikra helyezte, majd egyik kezét a bokáján pihentette, míg másikat a térdén, és az állát támasztotta öklével. Arca olyan élethű volt, hogy az már rémisztő, és jól látszott rajta, hogy valamin gondolkodik.
Mivel nem vagyok filozófus, se szobrász, nem tudtam, mit ábrázolhat a szobor, ezért inkább nézelődtem tovább. Az út jobb oldalán egy lugas volt, alatta az út látszólag a kastély mögé vezetett tovább. A lugasra fehér rózsák ezrei voltak felfuttatva, és árnyékukban padok voltak az út szélén. A rózsákat megszámolhatatlan mennyiségű dongó, méh, pillangó és lepke lepte lepelleveleket legelve, szemem levennem lehetetlen eme lelket-szellemet… öhm… Azt hiszem, kicsit elkalandoztam. Beljebb érve a kertbe az illatok már annyira összemosódtak, hogy kénytelen voltam ruhámat megint az arcom elé emelnem, mert nem bírtam elviselni a sok különféle ingert, de azért a virágok hadaira és a pillangókra gyakran visszakalandozott a szemem, mondván „csak még egy pillantást”, de egyszer minden jónak vége fakad, ugyanis elértünk a kanyargós út végére, a kastély bejárati ajtajához, ami a templomok bejáratát is megszégyeníthetné. Az ajtóba díszek voltak faragva, ezekről nehezen hittem volna el, hogy kézzel csinálták, inkább mágiával. Ennyi, és ilyen minőségű munkát ember manuálisan nem végez.
Az ajtó előtt egy cselédlány állt, aki nem az a tipikus, velem egyidős lányka volt, hanem anyám is lehetett volna. Látszólag türelmetlenül várt, gondolom zavarta, hogy munka előtt bámészkodunk, mint valami turisták, és nem munka után.

Meglepően szép idő volt ma is. Nem igazán értettem a Shirotsumei éghajlatot, hisz ugyanolyannak kellett volna lennie, mint a Hakobe-hegy tövében lévő településeknek, de mégis napos, meleg volt a levegő, nem száraz, de még csak nem is fülledt. A hideg meg messze elkerülte ezt a helyet. Én ezt a hegyekre fogtam, hogy felfogják a durvább szeleket, és a legtöbb esőfelhőt, de akár az is lehet, hogy nem így volt, mert ebben a világban semmi sem volt biztos, és ezt saját bőrömön tapasztaltam meg, nem is egyszer.
Mindezek ellenére, meglepő módon, a céhépületben tartózkodtam, és az egyik bárszéket tudtam magaménak, miközben valami érdekes ízű itókát kortyolgattam. Tulajdonképpen nem volt semmi dolgom, csak kivételesen úgy gondoltam, hogy most inkább a rossz levegőt szívom a tiszta helyett. Akármennyire is emberek közt voltam, egyedül éreztem magam. Legalább nem zavartak, de nem voltam benne biztos, hogy örülök én ennek. Mennyivel jobb, ha van valaki, akivel el tudod tölteni az időt, szórakoztatjátok egymást, tudom is én mit csináltok még. De nem; már Ayumi is jobbnak látja, ha az alkoholista bohócok társaságát keresi, és nem is tudom hibáztatni. Unalmas vagyok, főleg, ha egyedül vagyok, mindent hárítok, mindenen morgok, be vagyok zárva a saját világomba. De akkor miért nevezhetem barátomnak Omeront, Natit, és talán Adelust? Mondjuk vele inkább könnyebb vitatkozni, mint beszélgetni, de legalább szórakozok, és minden bizonnyal ő is ezt teszi. Egy hang hozott vissza merengésemből.
- Nagyon levertnek tűnsz, kedves Strago. Valami történt? – Mei, ó te elbűvölő hölgy, te férfiak szívét tipró leány, soha az életben nem fogsz tudni megérteni, mert én sem értem magamat.
- Úgy látszik? Igyekszem palástolni, csak, tudod, nem olyan könnyű keserűségből jókedvűen mosolyogni. – sajnos arcom mindent elárult. Lekókadt fejem akkor emelkedett meg egy szemernyit, amikor az érintését éreztem a karomon.
- Önmagadat sajnáltatni könnyű dolog, mint sem szembenézni a problémáddal, de az utóbbi célratörőbb, és eredményesebb is. – mondani is könnyű, csinálni azért sokkal problémásabb, főleg egy olyasvalakinek, mint én. Felemelkedtem, majd egy húzásra lehúztam azt az italnak nevezett förmedvényt, amire csak most sikerült rájönnöm, hogy irgalmatlanul rossz ízű. Viszont az alkoholtartalma beütött és egy kicsit sikerült reményteljesebbnek látnom a helyzetet, de mivel lustaságom még mindig jelen volt, ezért inkább a problémák táblájához baktattam, és elkezdtem felderíteni. Sok mindent láttam, ami megnyerő volt, vagy jól hangzott, valamiért mégis keveselltem őket.

A céhből kilépve még mindig azon morfondíroztam, hogy mégis, miféle tárgy az, amit ennyire meg szeretnének találni a helybéliek, hogy ekkora összeggel csábítják a tudatlan mágusokat. Ráadásul Magnoliába. Megálltam, sóhajtottam egy mélyet. Enyhén pityókás állapotom már rég a múlté volt, de már elfogadtam, már menni kell, és nézzük a jó oldalát: talán megismerek új embereket, akikkel akár jó kapcsolatot is ki tudok majd alakítani. A középrétegnek olyan problémáik vannak, amikről nem is mertem volna álmodni. Ekkor váratlanul egy papagáj landolt a vállamon. Tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal, de, hogy ennyire?
- Hm? Nincs nálam étel, de, ha gondolod, maradhatsz.... várjunk csak. Ha jól emlékszem nem innen valósiak az ilyen színes madarak. – reméltem, hogy a madár megértette mindene szavam, mert a végén tényleg identitászavarban fogok szenvedni, és kalóznak fogom magam hinni. Kinyújtottam felé a kezem, majd a mutatóujjam, ami egy meglehetősen merész megmozdulás volt részemről, hisz akármikor megcsípheti. Reménykedtem benne, hogy ráugrik, mert elég kényelmetlen volt félig kicsavart fejjel őt bámulni, és a miatt aggódni, hogy mikor harap bele az orromba, vagy a fülembe. Legnagyobb meglepetésemre viszont, megszólalt.
- És mit is csináljak az ujjaddal? – hangja meglehetősen ismerős volt, és rájöttem, hogy van egy alakváltó az ismerőseim arzenáljában.
- Talán ugorj rá, harapj bele, de, ha úgy tetszik, hagyhatod, hogy megfogjalak, és, amikor visszaváltozol, akkor pont a karjaimban köss ki. Natika. – elmosolyodtam. Ennyire nem lehet kicsi a világ, hogy folyton ő belé botlok. Annyira meglepődtem, hogy nem is vettem észre, hogy olyasmit mondtam, ami zavarba hozhatta volna. De nem így történt.
- Hmm... most el kell, gondolkozzak... – Ekkor esett le, hogy nem biztos, hogy jót mondtam, és igyekeztem gyorsan elterelni az egészről a figyelmet.
- Épp küldetésre igyekszem, úgyhogy kénytelen leszel hamar eldönteni. Vagy szimplán velem tartasz. – és meg sem várva, hogy mit válaszol elindultam a kocsis istállójához.
- Milyen küldetésre mégy? Egyébként nem maradok sokáig, mert én is egyre igyekszem. –
- Valami furára. Egy eltűnt családi ereklyét kell levadászni, és meglepően sokat fizetnek érte. Gyanúsan sokat. Gondolom nem lesz az egész olyan egyszerű, mint amilyennek kinéz. – Reménykedtem benne, hogy a sors megint rám fog fintorogni, és nem tévedtem.
- Ez nagyszerű! Én is erre indultam! – Hát nem megmondtam? Gyorsan közöltem vele, hogy miért néz mindenki minket.
- Helyes. Akkor megint együtt kell leküzdenünk sok veszélyt, amihez tudja isten, hogyan fogsz hozzáállni. – kezemet közben leeresztettem, mert nem történt semmi az ujjammal kapcsolatosan. - Amúgy meglehetősen furcsán néznek rád. Ritkafajta madár vagy te mindenkinek, főleg azért, mert beszélsz. Ehhez nincs mindenki hozzászokva. –
- Akkor nem ijesztek el senkit. – azzal lerepült, és felvette szebbik alakját.
- No, így már sokkal szemet gyönyörködtetőbb a látvány. – mondtam őszintén, minden egyéb hátsó szándék nélkül. Valamiért elfordított az arcát. Gyorsan túltettem magam ezen.
- Épp a fuvar felé mentem, hogy majd Onibusban vonatra száljak. Gondolom, te is jössz. - azzal minden egyéb nélkül elindultam eddigi célpontom felé.
- Ha nem vagyok terhedre, akkor igen. – Szeretem, amikor ennyire biztos a dolgában. Tudattam vele a kapcsolatunk helyzetét.
- Te nekem sohasem leszel. Ne terheld magad ilyen gondolatokkal. – Kicsit dorgálóan hatottak a szavaim, de erre megint elfordult egy kicsit, ennek ellenére láttam elpiruló orcáit. Hmm, nem igen tudtam elhelyezni, hogy mégis mit érez irántam.
- Öhmmm... rendben. –
- Akkor, gyerünk, mert a késés az utat növeszti. – Egy idézetet használtam, amit egy érdekes könyvben olvastam, ami kissé abszurd és hihetetlen volt, de legalább művésznyelven íródott. A kocsiutat már legutóbb is nagyon feldobta egy Nati által hozott kulináris csoda, úgyhogy próbálkoztam, hátha szerencsém idáig még elér.
- Véletlenül.... öhm, nincs megint abból a fantasztikus süteményből, amit legutóbb hoztál magaddal? –
- Most sajnos nem hoztam magammal, mert siettem... de legközelebb, ha feléd járok, viszek – Mosolygott rám. Megint átfutott az agyamon, mint mindig, hogy ezt a lányt csak imádni lehet, minden hibája ellenére. Személyesen fogok ügyelni azért, hogy ne essen bántódása ezen a kalandon.
- Ehehehehe, köszönöm. - nevetgéltem zavartan, mert azért ez egy kicsit kínos volt. - Éééés, mit gondolsz erről a küldetésről? Miféle csavart fogunk benne találni? – Nem akartam, hogy a társalgás stagnáljon, így gyorsan megragadtam az egyetlen szalmaszálat, amit per pillanat találtam.
- Nem tudom. Remélem semmi nagyon halálit. Neked vannak elképzeléseid? – Látom nem fogunk úgy haladni, ahogyan szeretném, de legalább sikerült elindítani valamit.
- Nincsenek. Remélhetőleg a családi ereklye nem változik át egy vérszomjas szörnnyé, vagy nem növeszt két pipaszár lábat, hogy aztán napestig azt kergessük. De kit próbálok én itt áltatni? Legyek ló, ha ez a küldetés flottul fog haladni. Nincs olyan dolog a mágusvilágban, hogy egyszerű és jól fizetett. – Kicsit szarkasztikusra vettem a hangnemet, de sajnos nem volt elképzelhetetlen dolog ebben a szakmában. Nati ismételten nem vette beszélgetősre a stílust.
- Majdcsak megoldjuk valahogy, akármi legyen is. – tömören megfogalmazta, de legalább pozitívan látta a helyzetet. Az út további része relatív semmittevésben telt. Nem örültem neki, hogy sosem találom meg vele az egy frekvenciát. Mikor megérkeztünk Onibusba, megcéloztuk a következő állomásunkat, az állomást.
- Akkor innen vonatozunk. Azt hiszem, arra van az állomás, ahonnan a legtöbb füst jön. – Mutattam az egyértelmű irányba, ahol tényleg egy füstoszlop igyekezett a sztratoszférába bejutni, hogy ott minden némi-nemű kárt tegyen.
- Akkor menjünk. – Nati megint nem fűszerezte túl a mondanivalóját.
- Te Nati, csak most jutott az eszembe, de milyen céh az, amelyikben te is vagy? Még a nevét sem tudom, de már találkoztam egy sráccal, akinek szintén az a jel volt a tenyerén, mint neked a lábadon van, legalább is ott láttam legutoljára. – Nem akartam bevallani neki, hogy szoknyája egyik szelesebb időben történő fellibbenésénél kihasználtam az alkalmat, hogy olyasmit lássak, amit nem látok mindennap. Őszinte sajnálatomra csak a jelet sikerült meglátnom a lábán.
- A Blue Pegasus, és akkor gondolom Petersennel találkozhattál. Tudtommal neki van ott a céhjele. – Petersen, igen. A szerencsétlen, akit kénytelen voltam beledolgozni a földbe, hogy aztán engem is kivágjanak az arénából. Szomorú történet, és a legrosszabb, hogy csak nehezen tudtam elmászni egy étkezdébe, ami még a pénztárcámat is megterhelte. Totális fiaskó volt az a vállalkozás, nem is szólva, hogy megalázó is volt.
- Igen. Volt egy kellemetlen összetűzésünk, akaratunk ellenére, és sajnos nem túl fényes jelenleg a viszonyunk. De ennek ellenére remélem, hogy sikerül majd feloldani ezt a gátat kettőnk között, mert derék embernek néz ki, még, ha egy kicsit betegesnek is néz ki. – Erre nem igazán érkezett reakció, ezért folytattam, nehogy elhaljon a társalgás.
- És milyen emberek vannak céhedben? Mi a jellemző mindegyikre, már, ha van ilyen? – Hátha náluk valami rendszer szerint vannak beválogatva a tagok, mert hozzánk csak egy összetartozást bizonyító feladatot kell végrehajtani. Egyébként meg akármelyik bohócot beengedik oda.
- Hát, talán a kinézet... általában mindenki jól néz ki. Nagyon nem ismerem őket még sajnos, de akikkel már beszéltem kedvesnek tűnnek. – Igen igen, ez valóan igaz lehet, most, hogy így jobban megnéztem társamat, visszaemlékeztem Mr. Ruwra, és eszembe jutott még valaki. - És a te céhed milyen? – helyes, végre nem csak én jártatom a szám. Bár ha jobban belegondolok, akkor mégis.
- Aha. Találkoztam egy Atsui valami nevű szépséggel, ezért tippen, úgy tűnik, helyes volt. Az én céhem? Semmitmondó. Van benne izolált, hangoskodó, nyugodt, iszákos személy. Nagyon nincs semmi, ami jellemző lenne a céhre. talán az összetartás az, ami elvileg kiemelkedő, de mindegyik céhhel ez a helyzet, gondolom. –
- Remélhetőleg. Hiszen ha nincs összetartás céh sincsen. – Lehet, hogy nem nagyon túlozta el az információáradatot, amit rám zúdított, de legalább elindultunk valamerre.
Időközben eljutottunk a vonatállomásra, ahol beszereztük az utazáshoz a legszükségesebb kelléket, a jegyet, fejenként egyet. A vonatút kellemesen telt, bár nem tartott sokáig, az a kevéske időt a céheink kibelezésével töltöttük. Végül elcsendesedtük, és én lopva rá- ránéztem társamra, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek a belső szerveimet hasogató kellemes érzéssel.
Magnoliában otthagytuk a közlekedési eszközt, igénybe vettük a peront, és én felnyögtem, akaratlanul is, mert megint abban a városban voltunk, ahol nem szeretek lenni.
- Nem tudom, miért, de a sors folyton visszahív ebbe az átkozott városba. – Nati értetlenül nézett rám.
- Visszahív? - Gyorsan megmagyaráztam, legalább is igyekeztem felületesen felvilágosítani.
- Szerencsétlenségemre igen, és én folyton hajlok a hívására. Sajnos ennek a küldetésnek a feladója is itt lakik, arrafelé. – a város széle felé mutattam - Ahol általában a gazdag réteg tartózkodik. –
- Te errefelé laktál? - kérdezte kissé nyitott szájjal. Gondolom csodálkozott.
- Errefelé, igen. Nem eléggé kívül, hogy könnyű legyen a hatalom fenntartása, nem eléggé belül, hogy ne legyen ismert a nevünk. Legalább is a politikában, és a gazdaságban. De ez mind nem lényeges; mind a múlt árnya már. Az én múltamé. Nem szabad azt zargatni, ami elől elmenekült az ember. Nem konstruktív, ha valaki a múltban mereng, és elfelejt élni. – Igyekeztem nem túl sokat elmondani, de valahogyan azt éreztem, hogy neki ezt elmondhatom, és talán még egy kicsivel többet is.
- Ez igaz. A múltat jobb nem kísérteni, de még jobb lenne elfeledni. – Bárcsak így lenne.
- Én igyekszem, nap, mint nap próbálom gondolataimat extrém módon elterelni, hogy ne lássam keménykezű apám, szíve tört, de vasakaratú anyám, és ártatlan húgom képét. Hogy ne kísértsen az a vízió, hogy mi is lett volna, ha mégsem ezt a pályát választom, hanem behódolok a szülői elvárásoknak... de nem, ne is beszéljünk erről. Végén többet mondok, mint szeretnék. – Talán még nem volt itt az ideje, hogy élettörténeteket cseréljünk ki, főleg, hogyha csak az én részemről jön a mesélés.
- Én már nem is nagyon emlékszem a szüleimre, csak a bátyámra. – Legalább rám cáfolt, bár nem eléggé erőteljesen. Kicsit, mintha szomorkás lett volna a hangja.
- De jó gyerekkorod volt, igaz? Rád nézek, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is szomorú lettél volna. – Csak egyszer láttam Natit sokkban, de az sem azért volt, mert szomorú lett volna. Hmm, tényleg, még sosem láttam rosszkedvűnek ezt a lányt.
- Pedig szomorú is voltam egy időben. A szüleim meghaltak még nagyon régen, bátyám pedig eltűnt. És most mégis nagyon boldog vagyok. Nem tudom, hogy ez a céh hatása-e, vagy az embereké, akik most vesznek körül. – Igen, ebben egyetértek.
- Talán az előbbi is meg az utóbbi is. Hisz, a jó barátok arra vannak, hogy elfeledtessék veled a rossz időket, és jó élményekkel ajándékozzanak meg. –
- Igen. - És ezzel a kis bölcselettel lett rövidre zárva beszélgetésünk, és mindketten elnémultunk, én azért, hogy elmerengjek egy kicsit a múlton, és gondolkozzak egy kicsit a jövőről, hogy Nati min merengett, nem tudom.
Egy kellemes szellő és a nap uralták az időjárást, néha-néha engedélyt adva néhány felhőnek, hogy átszeljék az eget. A fák lombjai susogtak, amikor a szellő átjárta azokat, a relatíve tiszta utcán békés járókelők jártak-keltek, és dolgaikat intézték. Gyereket játszadoztak a parkokban, melyek mellett elhaladtunk, madarak csicseregtek füleinkbe. Semmi sem utalt arra, hogy ez a nap még rosszra fordulhat, minden olyan békés, nyugodt, szeretettel teljes volt. Néha-néha odasandítottam szebbik felemre, aki ugyanolyan relaxáltnak, örömtelinek tűnt, mint én. Mikor rám nézett eleresztett egy csukott szemű mosolyt felém, ami összerándította a gyomromat, és elfordulásra kényszerített.
Lassan elérkeztünk arra helyre, ahol a megbízónk lakott. Megérkeztünk, és azonnal láttam, hogy mások is közelednek a felénk. Mekkora az esélye annak, hogy ők is azért jönnek ide, mint mi? Nem túl sok. Ekkor valami olyasvalami történt, ami sosem hittem volna, hogy megtörténik: Nati ugyanúgy üdvözölte az egyik alakot, mint engem és Omeront.
-RÉLÉÉÉÉ!!! – kiáltotta, azzal lerohanta szerencsétlen delikvenst, és megropogtatta csontjait. Gombszemekkel néztem az eseményt, és indokolatlanul is ellenszenvesnek találtam a szóban forgó srácot, majd az újonnan érkezett duót Nati hozzám kísérte. Azután megnyugodtam, csak egy lány volt az. Eléggé fiatalnak nézett ki, bár a másik személyt sem néztem volna olyasvalakinek, aki a pubertás kort elhagyta volna. A lány kezdeményezett.
- Attól tartok egyedül téged nem ismerlek... Én Raelae Xing'ke, ne jegyezd meg elsőre, nem muszáj. Sárkányölő vagyok. Benned kit lehet tisztelni? – Elragadó volt, bár nekem voltak kételyeim. Semmi melle nem volt. Bárhogyan is néztem, ha tényleg nincs melle, akkor nem lehet több a tizenkét évesnél. Ami mondjuk elképzelhető volt, mert kisebb volt, mint Nati.
- Strago Rhelm, elemi mágus. És valóban, eléggé problémás lesz a nevedet megjegyezni, de majd csak megoldom valahogy. Részemről a megtiszteltetés. – kicsit meghajtottam magam. Ezután jött a másik, aki már egyértelműen fiú volt.
- Hali, Noah vagyok. – Ennyi? Ez bizony nem túl sok, de nem is állásinterjún vagyunk, ennyi is elég lesz. Nagyon fiatalos, éretlen, laza volt még a hangvétele, így nem tudtam, hogy most én alkalmazkodjak, vagy legyek önmagam.
- Öhm, én meg Strago, örvendek. – Végül is, kicsit kombináltam a lazát, a saját stílusommal, és ez lett a vége.
- Te Natival jöttél igaz? – Itt mindenki ismeri Natit? Szörnyű. De legalább őt nem ölelgette.
- Igen. Kedves ismerősök vagyunk, és valamiért a véletlen megint úgy hozta, hogy egy küldetésre iratkoztunk fel. – Kész. Nem tűnt rossz embernek, legalább is Omeronhoz hasonlóan végtelen volt a vidámsága.
- Isten áldja az ilyen véletleneket. De asszem lassan ideje visszamenni a társamhoz. Csak ügyesen. – azzal felemelte a kezét, mintha jelentkezne, és nekem istenigazából ötletem sem volt, hogy most hogyan kellene reagálnom. Én is emeljem fel a kezem? Vagy szalutáljak? Inkább válaszoltam, abból sosem született még kár.
- Ahm, igyekszem. Te is. – mondtam, mint, hogy ő is ügyesen. Leeresztette a kezét, rám vigyorgott, és visszaállt Relé Zöngéshez, vagy tudom is én, kihez. Ezek után még hárman érkeztek, akik csak futólag bemutatkoztak, mint Rohandar Blacksteel, Jonathan Macwilliams, vagy kicsoda, és még egy kimondhatatlan nevű egyén, valami Rammus Traizéus. Viszont a Jonatán nevű fickó, amellett, hogy rosszarcú volt, sikerült paprikássá változtatnia a hangulatomat, avval, hogy Natit túlságosan közvetlenül üdvözölte, aki persze azonnal zavarba jött, és nem tudta, hogy rám, vagy a másik kettő ismerősére nézzen. A furcsa nevű, majdnem lány, egy okos tanáccsal gyorsan ellátott.
- Látod ott azt a kettőt? - azzal az újonnan érkezettek felé mutatott - Csak egy jótanács, semmi jó nem fog kisülni, ha ezek itt vannak. - Nos, igen, ez egy, gondolom, alapozott feltevés, mert az arcuk már nem volt valami bíztató.
- Igen, arcuk semmi jóval nem kecsegtet, köszönöm. - Erre enyhén meglepődött arcott vágott a lány, gőzöm se volt, miért, de annyiban hagyta.
Sokáig persze nem ökörködött a társaság a fémkapuk előtt; beljebb kerültünk a telekre.
A szóban forgó ház nem is ház volt, hanem egy hatalmas kastély. Már a kapuknál megkezdődött a lenyűgözés. Ritkán látott díszek, igazi, vörös rózsák díszítették azt, és ez csak a kezdet volt. A kertnek volt arca az egészre rátenni egy jókora lapáttal. Tulajdonképpen a természetben megtalálható, erre az égtájra jellemző növények közül mindegyiket meg lehetett ebben a kertben találni, meglepően jó ízléssel elrendezve. Az út pontosan annyira volt hosszú, hogy tulajdonképpen az egész kertet bejárjuk, és minden láthassunk: a szökőkutat, amelyet egy érdekesnek tűnő szobor díszített, egy meglepően jól megcsinált lugast, melyen fehér rózsák tömege lepett be. Az illatok intenzív kavarodása, és a színes látványvilág nem volt idegen számomra, és, ha valamiért, akkor ezért sajnáltam, hogy otthagytam régi életem. Így csak ritkásan tudok ilyen gyönyörben részesülni.
Utunk egy nagy tölgyfaajtó elé vitt minket, ahol, jó érzékkel, már egy se túl öreg, se túl fiatal szolgáló várt ránk.

Unalom, unalom és unalom. Nem volt senki a közelben akivel érdemes lett volna időt tölteni. Legtöbbször inkább Strago és Omeron járt az eszemben, hogy jó lenne őket újra látni, bár nem tudtam, hogy hogy reagálna akármelyikük is hirtelen megjelenésemre. Féltem kicsit, hogy sok lenne nekik belőlem. Úgy éreztem muszáj lesz valamivel lefoglalnom magam, mert ez a sok gondolkozás még árthat az egészségemnek is. Egyre többször jutottak eszembe a régi emlékek, és rágódtam azon is, hogy szinte senkivel nem tudok olyan jól kijönni a céhben. Nagy nehezen feltápászkodtam a kényelmes székből, és a küldetésfal felé vettem az irányt. Mindenféle dolgot láttam, már azon csodálkoztam, hogy az emberek nem adnak azért pénzt, hogy a mágusok vásároljanak helyettük. Az egyik küldetés viszont igen tetszetősnek ígérkezett. Egy gazdag családnak kellett megkeresni valami értékes családi ereklyét, aminek a felkutatására mágusokat kerestek. Ez még nem is olyan nagy szám lett volna, viszont amit az összeg amit érte felkínáltak már inkább az volt. Egyből letéptem a szórólapot, és indultam Lizlet felé.
- Szervusz Liz! -köszöntem neki.
- Szia Nati! Te már megint majd kicsattansz a jókedvtől! - hát ha az ember nem unatkozik boldog lehet.
- Az ám! Megyek egy küldetésre! Szólnál a mesternek, mert el szeretnék még most indulni.
- Természetesen. -mondta, majd útnak eresztett. Most nem gondoltam, hogy valamire is szükségem lenne, csak a szoknyám zsebébe raktam bele a kulcsot, és némi gyémántot szükség esetére, majd papagáj alakomat átvéve el is indultam.
Nem nagyon költöttem semmiféle utazó eszközre, mert értelmét nem láttam csak a szelesebb esősebb napokon. A mai nap viszont meglepően kellemes volt. A nap ragyogott az égen, és még nagyobb széláramlatok sem voltak, amik nehezítették volna utamat. Repülés közben mindig szerettem bámészkodni, olyan gyönyörű volt a táj. Az út, csak egy kis arasznyinak látszott ilyenkor, a fák is eltörpültek, ahogy minden más is. Az emberek sokasága úgy nézett ki, mint valami színes hangyaboly. Elképzelhetetlenül jó érzés volt fent a magasban szárnyalni. Ilyenkor teljesen elengedtem magam, és mintha minden könnyebnek tűnt volna. Kicsit lejjebb ereszkedtem a magaslati levegőből, hogy jobban meg tudjam nézni a pont útba eső várost, Shirotsumet. Ahogy szárnyaimmal verdestem, megpillantottam egy lila hajkoronát, amihez ugyanilyen színű kabát is társult. Egyből tudtam, hogy ki az, hiszen ezt a stílust nem gyakran lehet látni a városok utcáin. Szép lassan Strago vállára ereszkedtem le egy szó nélkül. Kíváncsi voltam, hogy ugyan mit csinál egy elveszett kis madárral... szívem mélyén reméltem, hogy nem vágja földhöz, mert az igencsak kellemetlenül érintett volna.

- Hm? Nincs nálam étel, de, ha gondolod, maradhatsz.... várjunk csak. Ha jól emlékszem nem innen valósiak az ilyen színes madarak.- elmélkedett Strago, hogy mit akarhat egy zöld madár pont az ő vállán, és közben kinyújtotta felém az ujját.
- És mit is csináljak az ujjaddal? - kérdeztem, hátha fel fogja ismerni a hangom.
- Talán ugorj rá, harapj bele, de, ha úgy tetszik, hagyhatod, hogy megfogjalak, és, amikor visszaváltozol, akkor pont a karjaimban köss ki. Natika. - igen... felismerte. A felsorolt lehetőségeken kissé megdöbbentem, bár a harapás nem is tűnt rossz ötletnek, de azért nem.
- Hmm... most el kell, gondolkozzak... -mondtam kicsit vicces, mégis gondolkodó hangon.
- Épp küldetésre igyekszem, úgyhogy kénytelen leszel hamar eldönteni. Vagy szimplán velem tartasz. - küldetés? Igen kíváncsi lettem, és nagyon reméltem, hogy megint közös küldetést sikerült kiszúrnia a szemünknek.
- Milyen küldetésre mégy? Egyébként nem maradok sokáig, mert én is egyre igyekszem. –
- Valami furára. Egy eltűnt családi ereklyét kell levadászni, és meglepően sokat fizetnek érte. Gyanúsan sokat. Gondolom nem lesz az egész olyan egyszerű, mint amilyennek kinéz. – és igen! Strago és én megint egy küldetésen fogunk részt venni. Nagyon boldog voltam ettől a hírtől, és ezt ki is fejeztem!
- Ez nagyszerű! Én is erre indultam!
- Helyes. Akkor megint együtt kell leküzdenünk sok veszélyt, amihez tudja isten, hogyan fogsz hozzáállni. – biztató, hogy egyből a veszélyekre gondol Strago, és nem arra hogy végre valami egyszerű kevésbé megerőltető munkát kapunk.
- Amúgy meglehetősen furcsán néznek rád. Ritkafajta madár vagy te mindenkinek, főleg azért, mert beszélsz. Ehhez nincs mindenki hozzászokva. – el is felejtettem, hogy még mindig madárként ülök Strago vállán, ami mellékesen igencsak kényelmesnek bizonyult.
- Akkor nem ijesztek el senkit. – azzal a földre röppentem, és emberi alakomat átvettem.
- No, így már sokkal szemet gyönyörködtetőbb a látvány. – az ilyen megszólalások valahogy nem megszokottak voltak Strago felől, ezért kissé elpirultam, ami miatt szégyelltem magam, úgyhogy fejemet elfordítottam.
- Épp a fuvar felé mentem, hogy majd Onibusban vonatra száljak. Gondolom, te is jössz. - majd Strago elindult a kocsik felé.
- Ha nem vagyok terhedre, akkor igen. – kicsit kezdett zavarni, hogy mindig a nyakán sikerül kikötnöm, és aggódtam, hogy nem nagyon örül ennek.
- Te nekem sohasem leszel. Ne terheld magad ilyen gondolatokkal. - tudtam, hogy ezt barátilag mondta, de nekem valahogy mégis nagyon sokat jelentett, és megint elpirultam. Jó volt ezzel a fiúval lenni, hiszen mellette adhattam önmagam, és ráadásul jól is éreztem magam.
- Öhmmm... rendben.
- Akkor, gyerünk, mert a késés az utat növeszti. - mondta Strago, majd folytattuk a kocsikig az utat.
- Véletlenül.... öhm, nincs megint abból a fantasztikus süteményből, amit legutóbb hoztál magaddal? – kérdezte.
- Most sajnos nem hoztam magammal, mert siettem... de legközelebb, ha feléd járok, viszek – mondtam mosolyogva. Igazából, ha tudom hogy itt lesz biztos csinálok valamiféle rágcsálnivalót, de most nem számítottam a találkozásra.
- Ehehehehe, köszönöm. Éééés, mit gondolsz erről a küldetésről? Miféle csavart fogunk benne találni? – kérdezte utána egyből Strago.
- Nem tudom. Remélem semmi nagyon halálit. Neked vannak elképzeléseid? – nem akartam untatni a hülyébbnél hülyébb elméleteimmel, hogy biztos valami havasi jeti lopta el a fűtőtestet, amit persze csak viccből mondtam volna...
- Nincsenek. Remélhetőleg a családi ereklye nem változik át egy vérszomjas szörnnyé, vagy nem növeszt két pipaszár lábat, hogy aztán napestig azt kergessük. De kit próbálok én itt áltatni? Legyek ló, ha ez a küldetés flottul fog haladni. Nincs olyan dolog a mágusvilágban, hogy egyszerű és jól fizetett. – mondta Strago.
- Majdcsak megoldjuk valahogy, akármi legyen is. – feleltem neki, hiszen eddig még nem volt olyan amit ne oldottunk volna meg. Kissé kínosnak éreztem, hogy csendbe vagyok, miközben ő próbált beszélgetni, de tényleg nem akartam untatni a sok hülyeségemmel. Sokszor mondtam volna neki csak úgy valamit, de egyszerűen valahogy nem mertem. Mikor Onibusba értünk a vasútállomásra vettük az irányt.
- Akkor innen vonatozunk. Azt hiszem, arra van az állomás, ahonnan a legtöbb füst jön. - mondta Strago, amire csak annyit feleltem hogy menjünk.
- Te Nati, csak most jutott az eszembe, de milyen céh az, amelyikben te is vagy? Még a nevét sem tudom, de már találkoztam egy sráccal, akinek szintén az a jel volt a tenyerén, mint neked a lábadon van, legalább is ott láttam legutoljára.
- A Blue Pegasus, és akkor gondolom Petersennel találkozhattál. Tudtommal neki van ott a céhjele. -hát igen. Petersen, az igen furcsa fiú. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet ez a két fiú összeeresztve, mivel szerintem ők ketten az udvariasságot kivéve ég és föld.
- Igen. Volt egy kellemetlen összetűzésünk, akaratunk ellenére, és sajnos nem túl fényes jelenleg a viszonyunk. De ennek ellenére remélem, hogy sikerül majd feloldani ezt a gátat kettőnk között, mert derék embernek néz ki, még, ha egy kicsit betegesnek is néz ki. -erre valahogy nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy csak mentem csendben Strago mellett.
- És milyen emberek vannak céhedben? Mi a jellemző mindegyikre, már, ha van ilyen? -kérdezte Strago. Nem tudtam mit mondani, hiszen nem nagyon voltam benne a társasági életben, amin szívesen változtattam volna, de egyszerűen féltem hogy nem fogadnak majd el engem, hiába tűnt mindenki kedvesnek, én kevésnek éreztem magam hozzájuk.
- Hát, talán a kinézet... általában mindenki jól néz ki. Nagyon nem ismerem őket még sajnos, de akikkel már beszéltem kedvesnek tűnnek.
- Aha. Találkoztam egy Atsui valami nevű szépséggel, ezért tippen, úgy tűnik, helyes volt. Az én céhem? Semmitmondó. Van benne izolált, hangoskodó, nyugodt, iszákos személy. Nagyon nincs semmi, ami jellemző lenne a céhre. talán az összetartás az, ami elvileg kiemelkedő, de mindegyik céhhel ez a helyzet, gondolom. – Hát igen. Atsui, akivel szinte még nem is beszéltem, de valahogy nekem is ő volt a leg szemet szúróbb a céhben.
- Remélhetőleg. Hiszen ha nincs összetartás céh sincsen. -gondoltam arra, hogy elkezdem fejtegetni saját filozófiám szerint a gondolatokat, de abból lehet hogy a végén egy fejfogás lett volna, annyi marhaságot sikerül beleszűrni a beszédembe. Lassan odaértünk az állomásra, ahol megvettük a jegyeinket, majd felszálltunk a vonatra, ahol tovább folytattuk a beszélgetést a céheinkről, én pedig próbáltam a normális és értelmes lényeget kiemelni. Jó volt Stragoval beszélgetni csak kettesben. Általában ott volt Omeron és bombázott bennünket a rosszabbnál rosszabb vicceivel, amiket mondjuk én kifejezetten szerettem, azért mégis más volt csak ketten beszélni. A vonatról leszállva Strago egy meglepő dolgot mondott.
- Nem tudom, miért, de a sors folyton visszahív ebbe az átkozott városba.
- Visszahív? -kérdeztem meglepődve. Bár gőzöm sincs hogy min lepődtem meg, mert nagyjából semmit nem tudtunk egymásról, főleg a múltat nem feszegettük.
- Szerencsétlenségemre igen, és én folyton hajlok a hívására. Sajnos ennek a küldetésnek a feladója is itt lakik, arrafelé.
- Te errefelé laktál? -kérdeztem még jobban megdöbbenve. Azt ugyan gondoltam, hogy Strago nem valami paraszt családból való, ahhoz túl kifinomultan viselkedett és beszélt, ami nagyon furcsa volt, de egyben jó is.
- Errefelé, igen. Nem eléggé kívül, hogy könnyű legyen a hatalom fenntartása, nem eléggé belül, hogy ne legyen ismert a nevünk. Legalább is a politikában, és a gazdaságban. De ez mind nem lényeges; mind a múlt árnya már. Az én múltamé. Nem szabad azt zargatni, ami elől elmenekült az ember. Nem konstruktív, ha valaki a múltban mereng, és elfelejt élni.
- Ez igaz. A múltat jobb nem kísérteni, de még jobb lenne elfeledni. -mondtam, mikor visszagondoltam az én múltamra.
- Én igyekszem, nap, mint nap próbálom gondolataimat extrém módon elterelni, hogy ne lássam keménykezű apám, szíve tört, de vasakaratú anyám, és ártatlan húgom képét. Hogy ne kísértsen az a vízió, hogy mi is lett volna, ha mégsem ezt a pályát választom, hanem behódolok a szülői elvárásoknak... de nem, ne is beszéljünk erről. Végén többet mondok, mint szeretnék. -jelentette ki Strago a kisebb monológ után. Nem is akartam továb faggatni a régi életéről.
- Én már nem is nagyon emlékszem a szüleimre, csak a bátyámra.- csak ennyit tettem hozzá csendsen.
- De jó gyerekkorod volt, igaz? Rád nézek, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is szomorú lettél volna. - érdekes elmélet. Szerintem minden ember volt valaha szomorú, akármilyen volt a családja, vagy akármilyen jó élete volt.
- Pedig szomorú is voltam egy időben. A szüleim meghaltak még nagyon régen, bátyám pedig eltűnt. És most mégis nagyon boldog vagyok. Nem tudom, hogy ez a céh hatása-e, vagy az embereké, akik most vesznek körül. -mondtam ki amit gondoltam.
- Talán az előbbi is meg az utóbbi is. Hisz, a jó barátok arra vannak, hogy elfeledtessék veled a rossz időket, és jó élményekkel ajándékozzanak meg. – igen. A barátok pontosan ezért vannak, és én nagyon örültem, hogy Strago nekem az egyik barátom.
- Igen. -tettem végül a beszélgetéshez ezt a kis szót, majd csend következett.
Magnolia egy igen aranyos város volt. Ahhoz képest, hogy nagynak bizonyult, nekem nyugodtnak tűnt, vagy lehet hogy csak pont olyan helyen voltunk. A parkokba a gyerekek kurjongatásait lehetett hallani, miközben társaikkal játszadoztak, és a fák közül megszólalt néha egy-egy madár is, a szél pedig kissé hidegebbé tette az amúgy kellemes levegőt. Ezen a részen haladva elcsodálkoztam a házak láttán. Jobban mondva nem is házak voltak, hanem kis villák, gyönyörű kerttel, és kerítésekkel. Az úton előre nézve, egy ismerős arcot figyeltem meg, akivel még egy hajón találkoztam.
-RÉLÉÉÉÉ!!! -üvöltöttem el magamat, majd megöleltem az aprócska fiút. Igen sokat köszönhettem neki, már ami a süteményeket illeti. Még az első napon adott néhány nagyon jó tippet, hogy mit kellene javítanom, amik megnyerőnek bizonyultak a múltkori művemre gondolva. Meg egyébként is olyan kis aranyos volt az a fiú.
-Én is örülök. -mondta Raelae, mire elengedtem őt, nehogy megfulladjon. Ez után odamentünk Stragohoz, akinek bemutatkozott, közben én a társával beszélgettem pár szót, ugyanis Rae nem egyedül jött.
- Szia, Noah vagyok -mosolygott kedvesen a fiú.
- Nati Teina, örülök hogy találkoztunk. - közben viszonoztam a mosolyt.
Csak engem ráz ki valamiért a hhideg ettől a helytől? -kérdezte már mosoly nélkül Noah.
- Hát, nem tudom nekem igazából semmi bajom vele... eddig. - még lehet lesz kisebb-nagyobb bajom... de bíztam enne hogy nem lesz semmi gáz.
- Ha majd bármibn segíthetek, szólj nyugodtan. -újra mosoly csillant meg a fiú arcán miközben ezt mondta.
- Rendben, köszönöm. -feleltem. Igazán kedvesnek tűnt ez a fiú.
Ezek után nem sokkal még beállított három személy, és az egyikük amint meglátott oda is jött hozzám, miután leoltotta Raelaet. Legszívesebben beszóltam volna neki, hogy miért bántja azt a fiút, hiszen olyan kedves, de nem akartam még olajat önteni a tűzre.
- És te ki vagy, gyönyörűségem? -na ettől, azt hiszem kicsit lesokkoltam. Hirtelen Stragora, majd Raelaera néztem, utána meg válaszoltam.
- Ööö... Nati Teina vagyok. -reméltem, hogy nem akar hosszabb távú beszélgetést indítani főleg ilyen formában.
- Jonahtan McWilliams, szolgálatodra. -mutatkozott be udvariasan a fiú, amitől én egyre jobban csak zavarba jöttem. Szívem szerint bebújtam volna valamelyik ismerős arc mögé, hogy hagyjon békén engem ez a koma, de nem tettem, hanem csak feleltem.
- Ööö... köszönöm. Azt hiszem.
Még egy kicsit ott álltunk, és váltottunk pár szót. A másik két fiú neve is kiderült. Rammus és Rohandar személyét lehetett bennük megtalálni. Ez után elgondolkoztam... Rohandar, Noah, Rammus, Jonathan, Raelae, és Strago. Itt vagyunk heten, és az istenért sem lenne egyetlen lány sem rajtam kívül! Nem mintha bajom lenne a fiúkkal, vagy az újdonsült ismerőseimmel, de ez akkor is érdekes volt számomra. Vagy ennyire utálják a nők a mágus hivatást, vagy nem érdeklik őket az elveszett családi ereklyék felkutatása mellékesen jó pénzért.
Töprengésemet az szakította félbe, hogy Jonathan kinyitotta a gyönyörűséges kovácsolt vaskaput, amelyre finom illatú vörös rózsák voltak felfuttatva. Az ajtóhoz kanyargós kis út vitt, aminek baloldalán márványszökőkút, szobrok, és hasonló pompás díszek vártak arra, hogy az emberek csodálják őket, jobb oldalt pedig illatát árasztó virágkert tárult szemünk elé, élén a rózsákkal. Lenyűgözött ez a látvány, ilyen szép kertet talán még Bob mester udvarán sem láttam. Lassan az ajtóhoz ért a kis csapatunk, amit egy idősebb szürke ruhás szolgálólány nyitott nekünk ki.

Épp a klánházban tengettem szabadidőm, jobb dolgom nem lévén, s Sebastiant választottam ki, hogy izgalmas történeteim fültanúja lehessen, melyet úgy vettem észre élvezettel hallgat, bár igaz, közben gyakran ki kellett mennie vécére és kötelesség tudata miatt gyakran elsietett egy- egy asztalhoz, hogy nem e kell nekik valamit főzni a konyhában, de nem kértek semmi, így mindig hatalmas örömmel tért vissza hozzám.
-HÉ! Homokfiú és Moha! Ide hozzám! - Szólalt fel egy hang, ahogy az ajtó nagy erővel nyílt ki, klánunk legbunkóbb mestere előtt.
- Szerintem a "Moha" neked szólt. - Mondta Sebastian, mire Ba'al felé néztem.
- Gondolod? - Alig hogy felé néztem, újból felszólalt.
-Igen, ti ketten! - Ugrált a szeme köztem és egy számomra még ismeretlen személy közt, gondoltam biztos valami újonc, akivel még nem taliztam.
Végül én és a másik kicsit ugyan nőies, de fiú ~ Más nem lehetett, mert nem jelzett a nőmérőm >-< - oda mentünk az asztalhoz, melyhez Ba' al ledobta magát. Hogy mit is akart, hamar kiderült, mikor az orrunk alá tolt egy papírlapot, mely valójában egy megbízás volt, s szavak nélkül is megértettük, hogy egy munkát akar a nyakunkba sózni... amihez nekem most a legkevésbé volt kedvem.
- Nekem most nincs hozzá kedvem. - Közöltem a mesterrel, majd az asztaltól felállva egy laza intéssel búcsúztam... volna. >-< Hátam mögül csak egy halk dobbantást hallottam, mire velem szemben a földből egy kőoszlop lökődött ki, egyenesen fejemet becélozva és végül telibe kapva, amitől akaratom ellenére ugyan, de visszaültem az asztalhoz.
-Örülök, hogy mégis maradsz. – vigyorgott rám, szokásos idióta vigyorával, mely meg sem közelítette az én sármos mosolyom szintjét, majd újból a papírlapra mutatott, ahogy vérző orromat fogva vissza fordultam felé..
-Egy fontos kliensünk új munkát küldött nekünk, amire
megbízható emberekre lenne szüksége. Tudom, anélkül, hogy mondanátok,
hogy minden vágyatok eleget tenni ennek a fontos személynek. – felállt a pulttól. –Itt a papír, hogy mi is a feladat. Ha kérdésetek van… tartsátok magatokban. - Búcsúzott ezekkel a szavakkal, magunkra hagyva bennünket.
-Akkor… ha te kész vagy, akár indulhatunk is. - Mondta a srác, mire még mindig orromat fogva bólintottam.
-Rendben van, mehetünk.
Még egyikünk sem olvasta el részletesebben a küldetés leírását, inkább először csak a helyszínt néztük meg, hisz úgyis az oda jutás az elsődleges, a többit meg gondoltam útközben megdumáljuk úgyis.

-Amúgy Noah vagyok. – Mutatkoztam be az állmás felé vezető úton.
-Én Raelae. – Viszonozta a gesztust.
-Ne sértődj meg, de te mióta vagy a céhben? Mostanában nem sokat jártam be, szóval lemaradtam pár emberről. - Mondtam tarkómat vakargatva, mire ő az égre emelte tekintetét.
-Mióta is? Talán két hónapja…
-Értem… akkor üdv köztünk! – Veregettem kicsit hátba, ami talán kicsit túl erősre sikeredett, hisz majdnem orra bukott miattam.
-Kössz… - Felelte egy kicsit beaszrt mosollyal.

Az állomásra érve, beálltunk a kassza előtti sorba. Először én vette meg a jegyemet gyorsan és zökkenőmentesen, ám Rae-nak már nem ment ilyen könnyen.
-Sajnálom, kisasszony, a kedvencét addig nem viheti fel a vonatra, amíg nincs rajta szájkosár és póráz!
-Mondja már meg mégis hova tegyek rá szájkosarat?! - A szabály, mint a legtöbb, baromság volt, a kérdés viszont jogos... bár ezen az állat utaztatás a vonaton elgondolkodtam... ~ Most akkor ha minden állatra szájkosár, nomeg póráz kell, akkor elég durva lehet galambbal felszállni. Vagy ahhoz elég egy póráz és az ablakon kidobják és repül a vonat után? O.o Az mi fasza lehet ._. Vennem kellene egy galambot... az lesz a neve, hogy Pruuu- pruuu. *>* ~ Már épp kezdtem beleélni magam, mikor kis álomvilágomból Rae hangja rántott vissza, ahogy a pókjához beszélt. A pókocska hamar megértette, hogy sajnos a hülye állatos szabályok miatt nem tarthat velünk, így pár ember enyhe szívrohamát okozva ugyan, elindult a kijáratot keresve, amin csak elmosolyodtam. ~ Hmm.. Talán a galamb helyett egy sas kellene... az menőbb is, meg kevesebbet szarik ugye. Bár a galambot hívhatom Vincsenzónak, a sasnak meg hülyén állna... hmm... az élet nagy dilemmái. ~ Míg én újra gondoltam madarász terveimet, társam is megvette a jegyét és így már nyugodt szívvel szállhattunk fel a vonatra. Az emberek úgy tűnt valamiért kerülnek minket... talán az iménti pókos incidens lehetett az oka, bár nem igazán zavart... a vonatra felérve, befoglaltunk egy négy személyes ülőrészt és egymással szemben ledobtuk magunkat az ablak mellé. Még a vonat csak készülődött az induláshoz, mikor társamnak eszébe jutott egy nem elhanyagolható dolog a küldetéssel kapcsolatban... ami nem más, mint hogy mis is lenne az pontosan.
-Amúgy… mégis mi lesz a dolgunk? – Kérdésére csak értetlenül néztem rá, hisz a papír, ami ezen információkat rejtette, a zsebébe volt temetve, mire hamarosan ő is ráeszmélt.
-Egy gazdag, befolyásos embernek eltűnt a
legféltettebb, legértékesebb családi ereklyéje… Biztosan beejtette az
ágy alá, vagy a kanapé párnája mögé szorult… de elég nagy összeget ajánl
érte… - Úgy tánt az összeg teljesen ámulatba ejthette, hisz egy jó ideig elgondolkodott, majd hirtelen észbe kapva felém fordította a papírost, hogy én is megnézhessem magamnak.
- Hát az még csokiból is k**va sok! - Hagyták el számat a szavak a hatalmas összeg láttán, melyből simán telt volna a galambra és még egy sasra is futotta volna belőle.

Az út eleje eléggé csendesen telt, így gondoltam szórakozom kicsit, ezért még jobb beszédtémánk nem akadt...
-Ott vagyunk már? - Kérdeztem tőle kíváncsian.
-Nem - Vágta rá azonnal, viszont nem hagyhattam, hogy nyerjen, így folytattam.
-Ott vagyunk már?
- … nem…
-Ott vagyunk már?
-Nem!
-Ott va…
-NEM!!!
– Úgy tűnt végül csak bele jött a játékba, ezért hogy elaltassam figyelmét egy ideig hallgattam, majd ismét támadásba lendültem.
-És most?
-Igen!
– Felelte, mire körülnéztem, de városnak még csak nyomát sem láttam... egyedül a fák elsuhanó árnyai néztek vissza rám az ablak túloldaláról.
-Hazug. ~ Csalókkal nem játszom >-< ~ Suhant át ez a gondolat agyamon, majd valóban, nem is szóltam hozzá egy jó darabig.

-Ételt, italt tessék. - Lépett be egy csengő hangú szépség fülkénkbe, egy kajákkal és innivalókkal megrakott kis kocsi tolva maga előtt. Én lenni férfi, ő nő, plusz kaja, pia... kinek kéne ennél több a boldog élethez nemde?
-Kérnék egy olyan cukorkát, egy olyan vizet, és ha szabad, akkor a nevét. - Kezdtem bele jelenlegi helyzetemben fontossági sorrendben, mert így visszaemlékezve akkor eléggé kajás voltam.
-Sajnálom, de házas vagyok. - Mosolyodott el a lány.
-Semmi gond, egy szót sem szólok neki kettőnkről. - Kacsintottam rá, mire nem igazán értem miért, de durván felkapta a vizet... ööö... a szó mindkét értelmezésében pontos ez a megfogalmazás, ugyanis az üdítő folyadékot, melyet nemrég rendeltem a nyakamba öntötte, majd lelépett... és még a cukorkámat sem adta oda. ._.
A cukorka fájó elvesztése után hamar beletörődtem, hogy most bizony egy ideig még éhen maradok, viszont mivel megázni nem akartam, levettem a pólóm, és mivel már amúgy is vizes volt, átváltottam törölköző funkcióba, majd leterítettem az ülésem karfájára száradni.
-Ne haragudjatok, szabad itt a hely? – Kérdezte egy aranyos lány és mellette álldogáló, ugyancsak aranyos barátnőjével kíváncsian néztek felénk. Természetesen mint ahogy egy hetero és épeszű férfi sem mondana nemet, mi sem tettük... és mivel látszott, hogy a lányoknak igencsak kedvükre valók lennénk, ideje kicsit fényezni magunkat.
-Rae... merre is van az a démon, akit le kell zúznunk? - Kacsintottam rá, reméve, hogy megérti a célzást... és igazam lett.
-Magnólia, a leírásban az állt, hogy a legnagyobb kúriát kell keresnünk. – Költötte tovább a sztorit, olyan ügyességgel, mint amilyennel Firm bolondította a lányokat anno a vonaton.
-Wáuv,
ti mágusok vagytok? És Magnólia leggazdagabb emberének fogtok
dolgozni?! Biztosan nagyon sok mágiát tudtok, nem mutattok valamit? - Kérésére ugyan hogy mondhattam volna nemet? Tenyérrel felfelé kinyújtottam a kezem a hölgyek felé, majd lassan egy kis vízgombot kreáltam felette. A golyóbisból lassan két vízsugár emelkedett ki, s nem telt bele sok idő, míg egymásba hajolva, egy egész kellemes látványt nyújtó szívet formáltak meg. Miután elég ideig élt a szépség, újba gömb formába gyűjtöttem a megidézett vizet, s azt két tenyerem közé szorítva formáltam, majd fagyasztottam meg mágiámmal, így mikor újból bepillantást engedtem nézőimnek kezeim rejtekébe, már csak egy elég jól sikerült delfin szobrocskát láthattak tenyeremen pihenni. Ezt követően Rae kezdett bűvészkedni, ám neki valamivel nehezebb dolga volt, hisz a sárkányölő mágiát nem épp efféle szórakoztatásra találták ki.

A lányoknak köszönhetően az út kellemesebben és gyorsabban telt el, mint ahogy valószínűleg nélkülük telt volna. a Vonatról lelépve ismét magamra húztam immár száraz pólómat, s a két lánynak búcsút intve indultunk meg megkeresni megbízónk otthonát.
-Most merre? – Kérdezte Rae, ami csak egyet jelenthetett... ~ Én lettem a vezetőő *>* ~
- Arra. - Mutattam határozottan egy a mindent vivő férfi megérzésemre alapozott útirányba. Rae nem ellenkezett döntésem ellen... legalábbis addig, míg negyed órás bolyongás után sem találtunk rá a keresett helyre.
-Ne kérdezzünk inkább meg valakit?
-Szerintem menjünk erre! - Mondtam egy rövid gondolkodás után.
-Onnan jöttünk.
-Oh… akkor menjünk arra. – Fordultam előre mutatva az ellenkező irányba, s ismét nekiindultam. Valahogy mikor egyre lerobbantabb épületek és emberek mellett kezdtünk elhaladni... nomeg a szagok is egyre érdekesebbek lettek, kezdett megfordulni az a képtelen gondolat, miszerint csodás vezetésemnek hála teljesen elvesztünk a szűk utcák rengetegében... s itt lépett közbe Rae.
-Most már ismerd be, hogy eltévedtünk.
-Nem tévedtünk el… csak épp nem tudjuk, hol vagyunk. - Próbáltam csellel megmenteni keveset férfiúi önbecsülésemből, ám hamar visszavágott.
-Az az eltévedés szinonimája. Mostantól én vezetek! – Vette át ezzel ő a vezetői posztot, mivel igazából nem volt túl nagy gondom... főleg ha most úgy tévedtünk volna el, hogy valami étteremnél kötünk ki végül...

Hála Rae vezetésének és pár humán GPS-ként funkcionáló csöves segítségének, hamar megtaláltuk az utcát, melyben a felkérésben megadott cím alatt lévő ház volt található. Valamiért... az utcába belépve, egy nyugtalanító érzés telepedett rám, s minél közelebb értünk megbízónk házához, annál jobban éreztem, ahogy lassan körém tekeredik... igazából imádkoztam, hogy egy fingás elég legyen, hogy megszabaduljak ettől, de mint kiderült, nem ez okozta a gondomat. Bár, a csöves szag, melytől Rae menekülni vágyott, emiatt keletkezett. Szerencsére mire az épület szépen megmunkált, fekete fém kapui alá értünk, a szag elszállt, de az érzés megmaradt... mármint a nyomasztó érzés, melyet fentebb említettem...
A Fekete vas kapu amúgy is elragadó mintáját, a rajta felfutó, vörös rózsák tették csak még szemkápráztatóbb látvánnyá. Íriszeim alig tudtam leszedni az emberi kézügyesség és a természet műalkotásának eme remekül összeállt kettőséről, így majdnem átsiklottam a tény felett, miszerint ketten már állnak előtte. Ez főleg akkor tűnt fel, mikor az érdekes páros hölgy tagja, Rae nevét kiáltva borult a fiú nyakába, én pedig kicsit kérdőn néztem rájuk. Oké, hogy a metrusexual pasik az új fekete, de vagy nagyon jó barátnak, vagy "nagyon jó barátnak" kell lenni egy ilyen fogadtatáshoz. ~ Na ezért nem fogom én a Papit megölelni... ._.~
- Szia, Noah vagyok. - Fordultam végül a csinos leányzó irányába, mikor társam az ott lévő másik sráchoz ment bemutatkozni.
- Nati Teina, örülök hogy találkoztunk. - köszöntött, aranyos mosolyával felelve az enyémre.
- Csak engem ráz ki a hideg ettől a helytől? -kérdeztem, bár sokkal inkább csak magamtól, ám valamiért az előbbi rossz érzés újból körém fonta magát.
- Hát, nem tudom nekem igazából semmi bajom vele... eddig. - Válaszolt a valójában nem is neki szánt kérdésre, mire kicsit hülyének éreztem magam, hogy ilyenekkel elveszem itt a kedvét, még az elején.
- Ha majd bármiben segíthetek, szólj nyugodtan. -Mondtam, arcomra visszatért mosolyommal, ideiglenes búcsút intve neki.
- Rendben, köszönöm. - Felelte vidáman, mely valahogy engem is csak jobb kedvre derített. Közben, ha minden igaz érkezett még két tag, de velük nem foglalkozhattam, míg be nem mutatkoztam Nati kísérőjének is, ha már Rae előttem megtette.
- Hali, Noah vagyok. – Léptem elé vigyorogva, mivel úgy tűnt kissé megleptem, így a felelet előtt várnom kellett egy keveset.
- Öhm, én meg Strago, örvendek.
- Te Natival jöttél igaz? – Kérdeztem tőle, csak, hogy elkerüljem az esetleges félreértéseket.
- Igen. Kedves ismerősök vagyunk, és valamiért a véletlen megint úgy hozta, hogy egy küldetésre iratkoztunk fel. – Felelte, meglepően választékosan, s bő szókincse arra engedett következtetni, hogy vagy nemesi neveltetésben részesült... vagy pár száz évet ugrott az időben és akkorról került ide, mikor még egy alap dolog volt ilyen finom formában társalogni. ~ Bár megeshet, hogy csak én mozgok túl alacsony körökben... Mindegy, amint meglesz a galambom, ezek a dolgok megváltoznak *>* ~
- Isten áldja az ilyen véletleneket. De asszem lassan ideje visszamenni a társamhoz. Csak ügyesen. – Emeltem ezzel pacsira a kezem, vigyorogva, de nem történt semmi, csak nézett rám kérdőn.
- Ahm, igyekszem. Te is. - Nyögte ki végül. Nos... úgy tűnt ez a király pacsi ezúttal kárba veszett, de legalább szereztem még két új barátot... legalábbis reméltem, mert baráti körben mennyivel nagyobb buli már küldizni, mint szólóban tolni nem? Nah mindegy... a rövid kis bemutatkozást követően vissza tértem Rae mellé, s vártam. Az újonnan érkező két srácnak meg sajna már nem volt alkalmam bemutatkozni, mert végre nyílt a kapu.
Egy hang nélkül, néma csöndben tárult ki előttünk a kapu, melynek tökéletes állapota sejtette ugyan, milyen látványban lehet részünk mögötte, ám mégsem tudott rá teljesen felkészíteni. Az első, mi szembeötlött az előttünk kanyargó, kis földűt, mely teljesen mentes volt minden nemű szeméttől. Rálépve a puha talajra, az emberben azt az érzést keltette, mintha szivacson sétálgatna, ami nem enyhe felüdülést okozott talpamnak, mellyel órákig bolyongtunk a macskaköves utakon. Rövid sétánkat egy kút csobogó vizének, lágy morajlása festette alá, mely párosítva a kertben nyíló páratlan virágok mesés illatával egyszerűen megbabonázta az embert. Míg elértünk a mesterien megmunkált tölgyfaajtó elé, mely a kastély bejárataként funkcionált, úgy éreztem, mintha a mennybe tettem volna egy rövidebb kitérőt, s a már- már földöntúli élvezet apró falatkájával számban, idáig hűen kísérő, nyugtalanító érzéseim is tova szálltak. Sajnos ahogy a kanyargós ösvény végére értünk, vissza kellett térjek a valóságba és figyelmemet ezúttal inkább az ajtó előtt várakozó, első ránézésre szolgáló lányként dolgozó lány.
Igaz ami igaz, korban már kicsit felettem járhatott, viszont ki tudna ellenállni a cselédlány ruha,hatásának. ~ Legyen Pumaa.. ~

A nagy, fából készült ház előtt álltunk miközben mindenki csodálta a gyönyörű faragásokat és a kaput, amin egy óriási vas kongatót találhattunk meg. Egy kis idei néma csönd után kopogtattunk az ajtón, mire egy szürkés bőrű, magas nő nyitott ajtót. A nővel együtt jöttek a savanyú szagok is, de amik a legészrevehetőbbek voltak, azok a nő szemei alatt gubbasztottak és a sápadtság jeleit mutatták.
- Jó napot! Kit keresnek?
A lány gyors válasszal dobta meg a hölgyet.
- A ház urát keressük, aki a megbízást írta.
Raelae azonnal bele is kötött.
- Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást?
Nati hevesen válaszolt.
- Gondolom, na!
A nő felhúzta a bal szemöldökét és méregetni kezdett minket.
- Értem, és kik maguk?
Rohandar szűkszavúan adta válaszát.
- Mágusok.
Mégis keveslettem ezt a megnyilvánulást, szóval magunk fényezése kedvéért hozzátettem egy sort.
- Jó félék!
Bár még így sem volt teljes az információnk, de a nő úgy látszott nem éppen szeretett volna törődni a mondanivalónkkal. Inkább kinyitotta az ajtót és elkiáltotta magát.
- Kakuro!!!
Óriási hanggal sikerült ezt az egy nevet kiáltania, menten azt hittem megsüketülök, de pár másodperc fülpiszkálás után sikerült visszakapnom a hallásomat. Amíg én a hallásommal küszködtem egy kis, pufók, ősz hajú ember jelent meg előttünk. Amint közel tartózkodott gyanakodva figyelt ránk a piroskás pofájával, úgy látszott, mintha ő is méregetné a csapatot.
- Az úramhoz jöttek?
Mondta ismét a hölgyemény.
- Igen.
Válaszolt Jona, amit Natinak is sikerült megtoldania egy szóval.
- Gondolom...
Rohandar ismét szűkszavúan szólt hozzá a beszélgetéshez.
- Valószínűleg.
Raelaenek mintha ötlete támadt volna. Hirtelen megfogta a papírt, a küldetés adatairól, a magasba emelte, hogy még a vak is lássa és szinte kiabálva mondta:
- IDE JÖTTÜNK!!!
A kalóz kinézetű alaknak azonban egy elég értelmes hozzászólása támadt.
- Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét.
Mivel teljességgel igazat mondott, ezért kénytelen voltam bólogatva válaszolni.
- Úgy bizony!
Azonban az alakról hamar kiderült, hogy nem teljesen százas.
- Hát úgyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen ha nem tudja hogy Ön ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött ha Ön ön, de ha Ön még is Ön lenne akkor tudna kell kihez jött vagy is azt hogy nem hozzám!
Mondta egyre hangosabban, végül bal öklével tenyerébe csapott.
- Tehát magát megszállta egy PUMPIIII!
Ez az úgynevezett "Pumpi" sajnos nagy problémákat okozott egyeseknek. Nati kérdezett rá elsőnek.
- Mi az a pumpi?
Jona azonban hirtelen feláll és a következőt mondja:
- Nekem erre nincs időm!
Közel ment az urasághoz és egy varázslattal fenyegette.
- Hol az uraság?
Ordította el magát, de sajnos nem az lett a következménye, mint amire számíthatott.
- Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok.
Tette hozzá Rohandar, de Nati se hagyta szótlanul.
- Az agresszíót tényleg kerülhetnénk...
A kalóz is megszólalt:
- Valami konstruktív ötletet várunk.
Raelae is tett hozzá valamit, amiből látszott, hogy a köztük lévő utálat mélyről fakad...
- Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat!
Gúnyosan megtolta még egy sorral:
- Rombolj csak nyugodtan tovább...
Azonban Jona szorításán csak a következő mondat enyhített.
- Jonathan, kérlek inkább ereszd el szegényt... lehet kicsit zakkant de ez van!
~ Talán ha az ő nyelvén válaszolok megérti... Nincs sok vesztenivalóm, maximum hülyének néznek. Gondoltam, miközben összedobtam a következő sorokat:
- Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta elfogadni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk.
A kalóz nem maradt szótlanul.
- Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni.
Az öreg feltápászkodik és elkiáltja magát.
- JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! Gratos hozd a pumpi üző kolompot!
Kiáltotta meg, mire egy körülbelül tíz éves kisgyerek egy piros bádogfazékkal siet az őrült felé. ~ Lehetne rosszabb is... Gondoltam, de sajnálatos módon igaznak bizonyult állításom. Sokkal rosszabb lett.
- Igenis mester!
Mondta a kisgyerek miközben egy fém merőkanalat nyújtott át a tömzsi férfinak. A férfi észveszelytően elkezdte verni, miközben a kis fiú meg valami büdös löttyöt spriccelt ránk.
- ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ!
Erre a kántálásra kaptuk a löttyöt az arcunkba, ami éppenséggel nem volt kellemetlen. Rohandar azonban ki is fejtette kellemetlenségét, egy enyhébb fenyegetés formájában.
- Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet!
Nati azonnal a lötty szaga miatt panaszkodott.
- Ez büdös!!!
- Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz!
Rae megoldást próbált keresni.
- Ojj, szeles, nem tudod ezt a sz*rt elfújni valahogy?
Jonathannak úgy látszott, hogy válasza támadt.
- De!
Erre elfújta magáról meg Natiról, de a többiekre fittyet se hányt. ~ Mekkora egy faszfej! Rohandarnak közben kezdett nagyon elege lenni.
- Most komoylan fel akartok idegesíteni?
Végül Nati zárta a beszélgetést.
- Köszönöm Jonathan!
Ebben a pillanatban egy magas nő nyitott be, nagy valószínűséggel az a nő, aki minket fogadott az elején is. Látta a szituációt, mire ráförmedt az öregre.
- Ember hagyja már abba, eliszti azokat a... ő kiket is?
A kisfiúból próbálta nézésével kicsavarni a választ.
- Nem tudom nagyságos asszony.
Mondta, mire szégyen teli állapotban sütötte le a szemét.
- Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jötmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be koldulókat?
Fordult rá a tömzsi alakra, aki hirtelen abba hagyta a kántálását.
- Hát... asszony, van köztük két pumpi!
Próbálta az irháját menteni, mikor Nati pofátlanul vág közbe.
- Miyen pumpi?! És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk akik a megbízásra jöttek.
- Ezek bolondok!
Jegyezte meg Jona, mire félre vonult.
- Hányszor mondjam még magának, hogy NINCSENEK PUMPIK!
Ordította a nő, kivette a kezéből a merő kanalat és fejbe vágta az öreget.
- Maguk meg ha mágusok jöjjenek velem!
Rohandar lenézően szólal meg, mikor a nő követésére indult:
- Ennél már csak jobb lehet.
Nati is követte, miközben magában motyogott.
- Komoly kezdtem kiakadni, hogy nem tudok a pumpikról...
Távolságot tartván, az orrát fogva követte Raelae a többieket, mire Strago gyorsan letörli magát valamilyen mágia-féleséggel, mielőtt elindult volna. Ezek után én követtem a társaságot, miközben Jürgennel játszadoztam. Úgy látszott ő állt nyerésre, mert elég nehezen tudtam elkapni, miközben a testemen rohangált.
- Cöh.
Szólalt meg Jona és az ülőheléből felállván messziről követett minket. Amint a folyosóhoz érkeztünk a mogorva nő megszólalt:
- Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? Jó jó, ne is kezdjék, nem érdekel, nekem mos tdolgom van majd a férjem elmondja a dolgot.
Mondta, majd végig kísért minket a folyosón, egyenesen a nappaliba, amiben csicsás vázák és egyéb értékes holmik álldogáltak. A holmik között egy oldalra nyalt hajú ember bújt meg. A nő még hozzátett egy sort, majd a személlyel álltunk le társalogni.
- Lehetőleg ne tartson estig...
A lenyalt hajú felénk fordult és a következőt mondta:
- Jó napot kívánok ... uraim és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu!
A különös szavakra nehezen lehetett választ adni, de majdnem mindenkinek sikerült.
- Mid fáj?
- Vagyis álljunk fel?
- Most káromkodott?
- Nati, nem... csak részeg.
Az embernek biztos baja volt, így fittyet hányva jegyeztem meg:
- Inkább hozzá se szólok...
- Jaj nem, csak hát reggel felkelek gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor be ugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!” aztán indul a nap, na meg ha maguk ismernek és kérni akarnak akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallotam maguk munkájáról meg arról egyáltalán képesek e rá, na de mindegy.
- Isznak egy pohárral? - kérdezte az öreg és poharára nézett.
A kérdésre mindenki másképpen válaszolt.
- Csak ha van valami erős.
- Inkább nem...
- Nem iszom, még a végén én is így beszélnék.
- Nem kösz... két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt.
Rae kijelentésébe Stragonak azonnal sikerült belekötni.
- Hó? Elvileg nem egészséges az ily ritka folydékbevitel.
- Nálam az.
- Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen.
Bolond az ember vagy sem, én azért elmosolyodtam és kértem egy pohárral. Amúgy se ittam mióta elindultam és a szám is száradt volt már.
- Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam.
Az ember erre kiáltott egyet.
- Kefélke, poharakat!
~ Kefélke? Uram atyám! Ez jót nem jelenthet! Strago riadtan szólalt meg:
- Biztos, hogy jó ötlet ez?
- Kicsoda micsoda?
A bejárólány az egyik kezével haját fésülve, a másik kezével a poharakat hozván jelent meg.
- Parancsoljon Uram.
- Kösszentyű.
Köszönte meg az öreg és vigyorogva tette hozzá.
- Azért hívom igy mert folyton keféli a haját.
Strago mély sóhajjal jegyezte meg.
- Hál istennek.
- Nem értem miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatta hívhatja így a lányt...
- Nem hát...!
Őszintén szólva, ilyen őrültekből simán kinéztem volna, hogy azért hívják így a bejárónőjüket, szóval én kissé másképpen válaszoltam:
- Én pedig arra gondoltam.
Strago ismét riadtan szólalt meg.
- Micsoda? Sexuális étvágy? Ez hogy jön ide?
- Na de nem akarom húzni az idejüket kezdjünk is bele, hetvenháromban alakult az alapítvány, ami a szomszéd faluban van, és 783 ban alakult az kis kocsma ott kint balra gyönyörű őszi nap volt bizám , nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!!
Raelae közbe vágott.
- Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre!
- Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár.
Kezdett kissé elegem lenni a folytonos párbeszédekből, minél hamarabb a küldetés lényegére szerettem volna térni. Egész nap itt ülhettünk volna, ha a káosz társaság folyton csak beszél.
- Mondja csak úraság, ne zavartassa magát.
- Éljen a király... folytassa...
- Persze, persze megértem, de az asszony mondta etesd meg a csirkéket, mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is a munkára érkeztek, rá is térek azonnal csak hát én nem vagyok én fázós!
Ezek után itallal kínált minket. Jonathan csak tette ivását, Rae pedig Stragonak adta.
- Tessék Strago, légy a vendégem.
~ Könyörgöm! Haladjunk már! Már egy órája itt vagyunk és még el se kezdtük az ereklye keresését. Ha ilyen tempóban haladunk elbomlik a pénzünk!
- Mondja csak, ne halgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját.
Strago ivott egyet és a következőt tette hozzá:
- Köszönöm.
- Ahhh, kemény.
Nati is elfogadta:
- Köszönöm.
- Hát persze, na szóval arról lenne szó hogy multkor amikor a kenyeret ettem, rá haraptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyna kemény volt és amikor kiköptem akkor jöttem rá hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? Na látják azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. Mert a nagyanyám a húst szerette és én is meg eszem a húst is nagyon ám szóval nem értem miért volt a kenyérben.
Magyarázta, mire kinyitotta a száját és a fekete fogai közül igen kellemetlen szag áradt kifele.
- Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja.
- Ennyire nem kell a részletekben elmerülni.
Jürgen azonnal a ruhám alá szaladt, hogy tompítsa a szagot, de azért én még próbáltam rásegíteni a szag eltávolításában, egy feltűnésmentes legyezéssel.
- Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk?
- Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra rávenni.
- Neeem... azt mondta kiköpte!
- Helyes.
- De mi van ha visszarakta?
- Azóta ráharaphatott újra..
- Bár lehet utána lenyelte mégis.
- Na ugye.
- Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvöje. Egyébként isten bizony mondom a lányomék építkeznek - bontott tégla nem érdekli?
- És a gyűrű hol van?
- Nem kifejezetten. De mondja, mi történt a feleségéval, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű?
- Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm.
- A szakács a gyilkos!!
~ Egyre jobb, így fog elmenni az egész nap...
- Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés.
- Igaz...
- Mióta van gyilkos?
- Idióták.
- Amióta a kisasszony kitalálta.
- Strago... ő nem kisasszony... nem tűnt fel?
- Hm na kár... de nem azért mondta, csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka hogy adjon neki egy valamit mert akkor nem fognak jóba lenni a lányom meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt, de csak estére, de hogy miért? Nem tudom....
Közben mindvégig intenzíven vakargatta a fejét.
- Szóval akkor este tűnt el a gyűrű?
- És a kenyérben látta viszont a gyűrűt?
- Verdéiné a gyilkos!
- Megintcsak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról.
- Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?!
- Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen.
- Ezt mondta valaki?
- Az előbb én csak a főnök pont beszélni kezdett.

Elnézést, ha ennek a posztnak a színvonala sokkal rosszabb lesz, mint a többinek, szimplán csak utálom a beszélgetős posztokat.

Megállunk az ajtó előtt, sehol senki, pedig legalább egy fogadóbizottságot vártam volna el a megbízó úrtól vagy asszonytól. Felnéztem a hatalmas házra, kész építészeti műremek. Barokk stílusnak mondanám, kicsit túlcsicsázott, stukkókkal telipakolt épület, minden márvány és arany díszítésű, igazi burzsuj fészek. Még mindig senki. Szemem az ajtót kezdte el mélyebben vizslatni, sötét bükkből faragták, végig simítok rajta, persze csak óvatosan nehogy szálka menjen a tenyerembe. Nem is mehetett volna, mestermunka volt. Közelebb hajoltam és mély lélegzetet vettem, szinte érezni lehetett a rég elhalálozott ősi fa illata. Tovább vizsgáltam, gyönyörű szép faragás díszítette kétoldalt és a boltív tetejét. Apró kis madarak, és bogarak sokasága volt, rengeteg növényzettel befaragva, egy kész erdő. A tetején pedig két énekes madár csőrét hagyta el az énekszó kis hangjegyekként ábrázolva. Középen hatalmas vas kopogtató. Sosem voltam türelmemről híres... Ha senki nem jön, majd felhívom rá a figyelmüket, hogy itt vagyunk. Megfogtam a kopogtatót, felemeltem magasra, s gyengéden kettőt kopogtattam. Normális esetben bezúztam volna az ajtót, de ezért a remekművért kár lett volna. Nem várattak meg sokáig. A ajtó hangtalanul nyílott ki, s egy szőke bőrű, magas nő lesett ki mögüle. Cseléd ruhát viselt, kissé koszos volt már a sok munkától és mosástól, szemei karikásak, szegény nem sokat aludhatott az utóbbi napokban. Haja kontyban, bár kissé zilált, ahogy közelebb ér, furcsa, savanyú szag csapja meg orromat, hajzuhatagából árad.
- Jó napot! - köszönti kis társaságunkat szürke, egyhangú hangján. - Kit keresnek?
- A ház urát keressük, aki a megbízást írta - felel spontán Nati.
- Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást? - szól be neki Ronald, hogy lehet így beszélni egy nővel?
- Gondolom, na! - vág vissza a leány.
- Értem, és kik maguk? - kérdi bal szemöldökét felhúzva, miközben méregetni kezd minket. Nem tetszik a nézése.
- Mágusok - feleli Rohandar.
- Jó félék! - így Rammus.
Mintha meg sem hallotta volna a nő, vár egy kicsit, majd kitárja a dupla szárnyú ajtót, és nagyot kiált:
- Kakuro!!! - hangja egyszerűen fájdalmasan rossz. Pillanatok alatt egy alacsony, pufók, ősz hajú ember jelenik meg, afféle komornyik, arcán göndör kis bajusz ül. Inkább hasonlított a pacák arca vörösen ég, turcsi orr, tömzsi végtagok jellemzik. Gyanakvó tekintettel mér végig mindannyiónkat.
- Az uramhoz jöttek? - kérdi.
- Igen - válaszolok röviden.
- Gondolom... - így Nati.
- Valószínűleg.
- IDE JÖTTÜNK!!! - fakad ki Rudolf.
- Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét - szólal fel végül az eddig csendben lévő Strago.
- Úgy bizony... - bólogat Rammus.
- Hát ugyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen, ha nem tudja, hogy Ön Ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött, ha Ön Ön, de ha Ön mégis Ön lenne akkor tudnia kell kihez jött, vagyis azt hogy nem hozzám! - magyaráz szinte már követhetetlenül egyre magasabbra emelve hangját, miközben bal öklével tenyerébe csap. - Tehát magát megszállta egy PUMPIIII!
- Mi az a pumpi? - kérdez rá Nati, miközben Raven tenyerébe temeti arcát.
- Nekem erre nincs időm! - vesztem el minden türelmemet és tenyeremet a pofájára szorítom, és egy erőteljes széllökéssel ajándékozom meg.
- Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok - fakad ki Roha.
- Az agressziót tényleg kerülhetnénk... - csitít Nati, s az aranyos lány szavaira visszafogom magam és lenyugszom.
- Valami konstruktív ötletet várnunk.
- Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat! - így Roger. - Rombolj csak nyugodtan tovább...
- Jonathan, kérlek inkább ereszd el szegényt... lehet kicsit zakkant, de ez van!
A lány kérésére végül elengedtem a szerzetet, mely véres arcához kapva roskadt össze.
- Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta elfogadni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk. - hablatyol közben a háttérben Rammus.
- Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni - helyezi ki velem szemben álló nézőpontját Strago.
A férfi feltámaszkodik, leporolja ruháját és egy fehér vászon kendőt húz elő, s azzal próbálja letörölgetni a vért.
- JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! - fakad ki. - Gratos hozd a pumpi-űző kolompot! - kiáltja, mire egy tíz év körüli fiú jelenik meg, egy piros bádog fazékkal a kezében.
- Igenis mester! - így a fiú, majd a fazekat és egy időközben előkerülő fém merőkanalat ad át a komornyiknak. A férfi, mint valami riasztó készüléket erősen verni kezdi, miközben a fiú valami büdös löttyöt kezdett el spriccelni ránk. - ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! - kántája a férfi.
- Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet! - fakad ki ismét Roha.
- Ez büdös!! - botránkozik Nati. - Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz!
- Most komolyan fel akartok idegesíteni? - Roha is alig bírja már cérnával.
Nehezen türtőztetem magam, de már nem igen bírom visszafogni, hogy mindkettőt lefejezzem, majd elföldeljem őket.
- Ojj, szeles, nem tudod ezt a szart elfújni valahogy? - kiált felém Raphael.
- De - válaszoltam neki, majd gonosz módon csak magam és Nati körül takarítottam el a bűzfelleget.
- Köszönöm Jonathan - hálálkodik a lány. Tartozik nekem, ez jó.
Ekkor hirtelen az egyik ajtón át egy magas kicsit idős nő sétál be az előszobába. Látszik rajta, hogy magas rangú, talán a ház asszonya.
- Ember, hagyja már abba, elijeszti azokat a... ööö kiket is? - fordul a fiúhoz, ki lesütött szemmel válaszol:
- Nem tudom, nagyságos asszony. - Tehát tényleg a ház asszonya áll előttünk.
- Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jöttmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be a koldulókat? - förmed rá a furcsa szerzetre, aki erre abbahagyja a fülsüketítő kántálást, míg a fiú a locsolást, végre csend.
- Hát... asszony van köztük két pumpi.
- Milyen pumpi!? - kérdi Nati. - És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk, akik a megbízásra jöttek - tér a lényegre.
- Ezek bolondok - sziszegem, majd egy kényelmes ülőhely után kezdek kutatni. Nem kell sok idő, de találok egy szófát az egyik oszlop mellett, oda heveredek le.
- Hányszor mondjam még magának, hogy NINCSENEK PUMPIK - rivall rá a kis ostobára a nő, majd elkapja a kezéből a merőkanalat és fejen kólintja vele. - Maguk meg ha mágusok, jöjjenek velem! - aztán hátat fordít.
- Ennél már csak jobb lehet - piszmog Rohandar.
- Komoly kezdtem kiakadni, hogy nem tudok a pumpikról... - szégyenkezik Nati és Rohával együtt indulnak a nő után. Mögöttük Richard követi őket, orrát befogva, mert Roha még mindig bűzlik. Strago vízmágiát használva frissíti fel magát és ő is utánuk ered, Rammusszal egyetemben, ki familiárisával játszadozik.
- Cöh - támaszkodok fel. ~ Pedig csak most heveredtem le. ~ Majd tisztes távolságból követem a többieket.
- Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? - hallom a távolból, ahogy a nő oltja a többieket. - Jó, jó, ne is kezdjék, nem érdekel, nekem most dolgom van, majd a férjem elmondja a dolgot - magyaráz míg végig haladunk a széles folyosón. Aztán egy tágas nappaliba vezet be minket. Mindenféle cicoma, egy szekrény tele porcelán csészékkel, teáskannákkal, s tányérokkal. Arany s ezüst étkészletek, kínai vázák, antik darabok. A közepén egy íróasztal állott, szembe vele kényelmes fotelek. Az asztalnál egy idősödő, kicsit furcsa tekintetű ember ül, barna haját oldalra nyalta, igazi ficsúr, arcán csöppnyi pír ül és épp egy üveg vörösbort nyakal. A nő int, hogy foglaljunk helyet, majd a férje felé fordul: - Lehetőleg ne tartson estig... - és ott hagy minket. Kényelmesen elhelyezkedem az egyik fotelban.
- Jó napot kívánok... uraim és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu! - hadobál.
- Mid fáj? - csodálkozik Noah, ki eddig eléggé beszürkült közénk.
- Egyikünk se beszél hablatyul - jár a szája Ramatynak.
- Vagyis álljunk fel? - zavarodik be Strago.
- Most káromkodott? - érdeklődik egyetlen hölgytársunk.
- Nati, nem... csak részeg.
- Inkább hozzá se szólok.
Ám figyelmem más vonja el, hirtelen valami mocorogni kezd ruhám alatt, és nem, nem a kangörcs állt belém hirtelen. A kicsike a pulcsim nyakánál mászik ki, majd tenyeremben pihen meg kis apróság. - Moi, felébresztett ez az alak - nézek szúrós szemekkel a férfire, de rám se bagózik.
- Jaj, nem csak hát reggel felkelek, gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor beugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!”, aztán indul a nap, na meg ha maguk ismernek és kérni akarnak akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallottam maguk munkájáról, meg arról egyáltalán képesek-e rá, na de mindegy. Isznak egy pohárral? - téríti a szót.
- Csak ha van valami erős - fogadja el az ajánlatott Strago.
- Inkább nem... - Túl fiatal is az alkoholhoz a leány.
- Nem iszom, még a végén én is így beszélnék - rázom a fejem... Ki tudja milyen narkotikumokat rejt az a bor.
- Nem kösz... - hárít Richard. - Két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt.
- Hó? Elvileg nem egészséges az ily ritka folyadékbevitel.
- Nálam az.
- Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen.
- Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam - mosolyodik el alkesz-Ramszesz.
- Kefélke, poharakat! - kiált a házigazda.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdi Strago riadtan.
- Kicsoda micsoda?
Egy újabb cselédruhás leány jelenik meg, hatalmas keblekkel áldotta meg az ég, már érthető a neve. A lány egyik kezében tálcán poharakat hoz, míg a másik kezével haját fésüli.
- Parancsoljon Uram.
- Kösszentyű - löki oda neki, majd ránk néz: - Azért hívom így, mert folyton keféli a haját - vigyorog.
- Hál’ istennek - sóhajt mélyet Strago.
- Nem értem, miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatt hívhatja így a lányt... - jártatja a száját egyre többször már Renold.
- Nem hát...! - kiált fel Nati.
- Én pedig arra gondoltam. - Alkesz-Ramszesz már perverz is.
- Micsoda? Szexuális étvágy? Ez hogy jön ide? - játssza a szendét az elemi mágus.
Az öreg kicsit furcsán bámul, majd vállat vonva folytatja:
- Na de nem akarom húzni az idejüket kezdjünk is bele, hetvenháromban alakult az alapítvány - és tekintetét a tágas ablakokra emeli mintha látná maga előtt - ami a szomszéd faluban van, és 783-ban alakult az kis kocsma ott kint balra gyönyörű őszi nap volt bizám, nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!! - magyarázza oly hevesen, hogy már-már belefullad.
- Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre! - fakad kis Rututu.
- Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár - reagál rá Strago.
- Mondja csak uraság, ne zavartassa magát.
- Éljen a király... folytassa... - így a sárkányölő.
- Persze, persze megértem, de az asszony mondta etesd meg a csirkéket, mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is a munkára érkeztek, rá is térek azonnal csak hát én nem vagyok én fázós! - magyarázza nagy beleéléssel, de még semmi információt nem nyertem ezzel, így inkább tovább játszadoztam familiárisommal. Az ürge minden poharat megtölt és kiosztja azokat. Elveszem a poharat, majd a fejem mellett elcsúsztatva a mellettem lévő cserepes növényt öntözöm meg vele.
- Tessék Strago, légy a vendégem - nyújtja át poharát René.
- Köszönöm.
- Mondja csak, ne hallgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját. - Hát alkesz-Ramszesz meg kire célzott? Meg se szólaltunk.
- Köszönöm - udvariaskodik Nati.
- Hát persze na szóval arról lenne szó hogy múltkor amikor a kenyeret ettem, rá haraptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyan kemény volt és amikor kiköptem akkor jöttem rá hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? Na látják azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. Mert a nagyanyám a húst szerette és én is meg eszem a húst is nagyon ám szóval nem értem miért volt a kenyérben - magyaráz tovább, közben hatalmasra tátja száját, s elénk tárja otromba fogait, valami iszonyú szaga van, Moi orrát egyik kezemmel, míg a sajátomat másikkal fedem.
- Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja - emeli kicsit fel hangját Strago.
- Ennyire nem kell a részletekben elmerülni - kapja arca elég ruháját, miközben legyez Rufus.
A többiek is védekezően reagálnak a „kedves” gesztusra.
- Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk?
- Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra rávenni.
- Neeem... azt mondta kiköpte!
- Helyes. De mi van ha visszarakta?
- Azóta ráharaphatott újra - próbál viccesen közbeszólni Ramszesz, de ez igen gyenge próbálkozás volt.
- Bár lehet utána lenyelte mégis.
- Na ugye.
- Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvője. Egyébként isten bizony mondom a lányomék építkeznek - bontott tégla nem érdekli? - tér ismét egy teljesen más témára, kezd untatni.
- És a gyűrű hol van? - Látszólag Nati is kezd kifogyni a türelemből.
- Nem kifejezetten. De mondja, mi történt a feleségével, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű?
- Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm - majd habozik kicsit Remeterák úrfi, és valami hősies pózt imitálva, felkiált: - A szakács a gyilkos!!
- Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés.
- Igaz... - ül vissza.
- Mióta van gyilkos?
- Idióták - jegyzem meg csendesen, majd visszatérek Moi-val való játékomhoz.
- Amióta a kisasszony kitalálta.
- Strago... ő nem kisasszony... nem tűnt fel?
~ Jézusom, hova kerültem.
- Hm na kár... de nem azért mondta - rázza meg maga előtt kezeit. - Csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta, csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka hogy adjon neki egy valamit mert akkor nem fognak jóba lenni a lányom meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt de csak estére, de hogy miért? Nem tudom... - közben fejét vakargatja.
- Szóval akkor este tűnt el a gyűrű?
- És a kenyérben látta viszont a gyűrűt?
- Verdéiné a gyilkos! - ugrik fel Rafalson.
- Megint csak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról.
- Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?!
- Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen.
- Ezt mondta valaki?
- Minek sütne valaki egy gyémántgyűrűt a kenyérbe?
- Az előbb én csak a főnök pont beszélni kezdett.

Ahogy a hölgy kinyitotta az ajtót, megcsapott a házban terjengő savanykás szag.
- Kit keresnek? –kérdezte a nő szinte felháborodva.
- A ház urát keressük, aki a megbízást írta –feleltem a nőnek a kérdésére, utána gondolkoztam el, hogy talán semmit sem tud a megbízásról.
- Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást? –kérdezi Raelae.
- Gondolom, na! –válaszoltam a kötekedő kérdésére. Most úgy komolyan… szerinte ki írhatta, ha nem a ház ura?
- Értem, és kik maguk? –kérdezte a szolgálóasszony, közben végigmérve a kis társaságot.
- Mágusok. –hangzott a válasz Rohandar szájából, majd Rammus próbálta a társaságot fényezni.
- Jó félék.
A nő pár másodpercig csendben nézett még minket, majd éles sikító hangon beüvöltött a házba.
- Kakuro!!! – megint eltelt néhány másodperc, mire egy férfi alakja tűnt fel. Testalkata meglepően hasonlított Bob mesterére, talán egy kicsit karcsúbb ábrázata volt az előttünk álló embernek. Hajának színén látszott hogy nem fiatal, mivel már jócskán ősz volt, arcán pedig egy kis ősz bajusz volt. A nőhöz hasonlóan érdekes ábrázattal nézett végig rajtunk, megméregette a csapatot, majd kérdezett.
- Az uramhoz jöttek?
- Igen – mondta Jonathan, hangjában pedig egy kicsit már fellelhető volt egy kicsit az idegesség.
- Gondolom... – én csak ennyit válaszoltam, mert Raelae elbizonytalanított, hogy a ház urához igyekszünk.
- Valószínűleg. –felelte Rohandar is.
Raelae láthatólag megunta, hogy már megint csak kérdéssel jönnek felénk, ezért megfogta a kiírást, a fogadóink arca elé nyomta, és mondta:
- IDE JÖTTÜNK!!!
-  Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét. – magyarázta el végre értelmesen Strago, és reménykedtünk, hogy ebből talán a fogadóbizottság is érteni fog.
- Úgy bizony... –helyeselt végül Rammus, majd a tömzsi kis alak újra megszólalt.
- Hát ugyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen, ha nem tudja, hogy Ön Ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött, ha Ön Ön, de ha Ön mégis Ön lenne akkor tudnia kell kihez jött, vagyis azt hogy nem hozzám!- ebből nekem annyi jött le, hogy nem hozzá jöttünk, ami igaz is volt, mert az ő urát kerestük, aki nem lehetett ő, mert csak nem ő maga az ő ura. A fickó még a gondolataimat is összezavarta, borzalmas volt… - Tehát magát megszállta egy PUMPIIII! – mi szállt meg kit miért? Eljött az a pont, hogy már tényleg semmit nem értettem!
- Mi az a pumpi? –kérdeztem rá végül arra, ami nagyon nem volt világos, és kérdésem közben Raelae az arcát tenyerébe helyezte… gondolom ő sem bírta a kiképzést amit a pumis ember nyújott.
- Nekem erre nincs időm! – akadt ki Jonathan, és szegény értelmetlenül társalgó barátunkat elkapta.
- Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok – nekem sem volt kevés a dolog, de még a megbízás részleteit sem kaptuk meg pontosan, úgyhogy el sem mertem képzelni, hogy mi várhat ránk ezek után.
- Az agressziót tényleg kerülhetnénk... – mondtam azért a kissé bedurvult Jonára nézve, aki lazított a szorításán, de még nem engedte el a fickót.
- Valami konstruktív ötletet várnunk. – mondta Strago, aki még most is szinte teljesen nyugodtan beszélt.
- Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat! Rombolj csak nyugodtan tovább...- valahogy úgy éreztem, hogy kisebb-nagyobb szakadék lehet Raelae és Jonathan között, mert amikor egymáshoz is szóltak, vagy a másikról beszéltek akkor nem éppen a baráti hangulat uralkodott kettejük között.
- Jonathan, kérlek inkább ereszd el szegényt... lehet kicsit zakkant, de ez van! –kértem megint Jonathant, hogy kerülje az agressziót, most már eredménnyel mert elengedte emberünket.
- Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta elfogadni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk. – nekem elég volt, hogy a kis ősz ember aszondja meg a dolgokat, nem kelletr, hogy még egy társam is csatlakozzon mellé…
- Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni – és megint Strago volt az, aki helyre tette a dolgokat, és a legértelmesebben, legérthetőbben beszélt.
- JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! Gratos hozd a pumpi-űző kolompot! – nem értettem, hogy miért kellett elrontani az eddigi értelmet, amit összeszedtünk?! Megint azok a pumpik kerültek elő, ráadásul most már ketten is voltak!
- Igenis mester! –mondta egy nagyon kis tünemény tíz év körüli fiú, miközben odaszaladt egy nagy fazékkal a kezében, majd egy merőkanál is előkerült, amit a komornyikunk vett el a fiútól, és a fazék büdös tartalmával locsolni kezdett minket.
- ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! – hablatyolt mellé valami izét a férfi.
- Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet! – Rohandar is kezdte már elveszíteni a türelmét.
- Ez büdös!! Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz! – mondtam kicsit sikítozó hangon, mikor a lötty szagát éreztem már magamon.
- Most komolyan fel akartok idegesíteni?- folytatta Rohandar egyre idegesebben.
- Ojj, szeles, nem tudod ezt a szart elfújni valahogy? – kérdezte a közöttünk lévő szélmágust, aki mosolyogva felelt.
- De – majd saját maga és én körülöttem megtisztította a levegőt a bűzözöntől, a többieket kihagyva, ami nem volt túl kedves a másik öt társamra nézve, de azért én nem hagyhattam megköszönés nélkül.
- Köszönöm Jonathan. –mondtam kedvesen. A kis bűzakció után, egy magas már előkelőbb ruhában lévő nő lépett be az ajtón, aki feltehetőleg már magasabb rangú volt, mint akikkel ez előtt találkoztunk.
- Ember, hagyja már abba, elijeszti azokat a... ööö kiket is? –kérdezte a nő a fiút.
- Nem tudom, nagyságos asszony. –felelte a fiú, a ház asszonyának.
- Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jöttmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be a koldulókat? –kérdezte a nő a férfira förmedve, én pedig már kezdtem tényleg kiakadni… nem volt elég, hogy a pumpik megszálltak minket, lelocsoltak büdös löttyel, nem figyelnek arra amit mondunk, de még le is koldusoznak minket!
- Hát... asszony van köztük két pumpi. – és a férfi megint a pumpival jött… én már teljesen kiakadtam.
- Milyen pumpi!? – kérdezem kissé bunkó módon- És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk, akik a megbízásra jöttek. – próbáltam a hangomat visszafogni, de tényleg sok volt nekem amit most itt leműveltek.
- Ezek bolondok. –állapította meg Jonathan, majd amit talált ülőhelyet be is foglalta.
- Hányszor mondjam még magának, hogy NINCSENEK PUMPIK- szidta le hangosan a nő a komornyikot, majd a tőle megszerzett merőkanállal jól fejbe is vágta. Körülbelül ezt is érdemelte az az ember azok után amit elkövetett.-  Maguk meg ha mágusok, jöjjenek velem! – végre egy értelmes ember talált ránk!
- Ennél már csak jobb lehet – remélhetőleg Rohandarnak igaza volt, de én biztos voltam benne, hogy rosszabb is lehet még a dolog.
- Komoly kezdtem kiakadni, hogy nem tudok a pumpikról...- én még mindig a pumpiknál jártam, amik mint kiderültek nem is léteznek, és ez valamiért nagy megkönnyebbülést okozott nekem. Rohandat a nő után, én Rohandar után indultam, a többiek meg utánunk.
- Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? – vont kérdőre minket a nő. - Jó, jó, ne is kezdjék, nem érdekel, nekem most dolgom van, majd a férjem elmondja a dolgot. – ha összerakom a dolgokat, akkor kaptunk két unszimpatikus nőt, egy nem teljesen normális férfit, és egy fiút, aki a nem teljesen normális tanítványa. Érdekes egy feladat lesz. A nő bevezetett minket, egy igencsak díszes, cicomás helyre, aminek a színessége és ragyogása vetekedett a céhházéval. Egy folyosón mentünk végig, aminek a vége fele kilyukadtunk egy már nagyobb teret elfoglaló barátságos kis nappali szerűségben. Ez a szoba is nagyon szépen fel volt díszítve, egy polcon sorakozott rengeteg szebbnél szebb porcelán edény, és hozzájuk tartozó teáscsésze. A szoba középpontján egy nagy íróasztal volt, amit körbevettek igencsak kényelmesnek tűnő fotelek, az asztal mögött pedig egy középkorú férfi ül, akinek oldalra el volt választva barna „sörénye”, és bort iszogatott. A ház asszonya hellyel kínált bennünket, majd a férjének mondta, hogy „ne tartson estéig”, majd ott hagyta a társaságot.
- Jó napot kívánok... uraim és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu! – köszönt minket a férfi, aminek a végét nagyon nem értettem.
- Mid fáj? – kérdezte Noah, aki eddig eléggé csendben volt, de most még ő is megszólalt.
- Egyikünk se beszél hablatyul – közli Raelae a férfivel. Gondolom neki se esett le, hogy mit akart mondani a férfi.
- Vagyis álljunk fel? – Strago próbálta megfejteni a nyelvet, és ez lett belőle. Nekem csak egy valami ugrott be, hogy mit akarhat, hogy ne értsünk…
- Most káromkodott? – gondoltam mivel előkelő, így nem vetne rá jó fényt, ha káromkodna, ezért a nem tudom milyen nyelvvel .
- Nati, nem... csak részeg. – feleli kérdésemre Raelae. Igazából neem tűnt rossz válasznak, hiszen amikor bementünk akkor is éppen bort iszogatott, és az ember fura dolgokat is csinál ha részeg… és ez nem más mint tapasztalat.
- Inkább hozzá se szólok. –Rammus utóbbi próbálkozásán túl tett, mikor megpróbált a komornyikkal az ő nyelvén beszélni, de még nagyobb sületlenség lett az eredmény.
- Jaj, nem csak hát reggel felkelek, gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor beugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!”, aztán indul a nap, na meg ha maguk ismernek és kérni akarnak akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallottam maguk munkájáról, meg arról egyáltalán képesek-e rá, na de mindegy. Isznak egy pohárral?- mondta el egyben a két dologról szóló információt a férfi, ami kicsit érdekesen is hangzott.
-  Csak ha van valami erős - mondta az itallal való kínálásra Strago.
- Inkább nem... - kicsit tartózkodtam az ivástól, főleg ha nem tudom pontosan, hogy mit iszom.
- Nem iszom, még a végén én is így beszélnék - így szólt Jonathan, aki visszautasította az ajánlatot, Raelaevel együtt. Legalább valamiben egyet értenek.
- Nem kösz...Két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt. - tette hozzá a homoksárkányölőnk.
- Hó? Elvileg nem egészséges az ily ritka folyadékbevitel. -mondta neki Strago.
- Nálam az. - felelte Raelae.
- Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen.
- Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam -eddig tartott az "Inkább hozzá se szólok" durcája Rammusnak...
- Kefélke, poharakat! - kiált a házigazda.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezi Strago igencsak meglepődött aeckifejezéssel.
- Kicsoda micsoda? -kérdezek rá még egyszer a névre. Egy igen csinos cseléd érkezett köreinkbe, aki egyik kezében a poharakat hozta, másik kezével a haját fésülgette. Valami sejtésem már volt, hogy honnan jött a lánynak a neve.
- Parancsoljon Uram. -mondta a lány a poharakat átnyújtva.
- Kösszentyű - mondta a lánynak - Azért hívom így, mert folyton keféli a haját. - a gondolatom beigazolódott.
- Hál’ istennek. - na... gondolom mire gondolhatott Strago... de azzal, hogy gondolom hogy ő mire gondolt én is arra gondolok...
- Nem értem, miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatt hívhatja így a lányt... - mondta Raelae... de akkor ő is gondolt arra.
- Nem hát...!- erősítettem meg sárkányölőnk szavát.
- Én pedig arra gondoltam. - vallotta be férfiasan Rammus.
- Micsoda? Szexuális étvágy? Ez hogy jön ide? -kérdezi Strago. De ha ne marra gondolt, akkor miért mondta, hogy Hál' istennek? Én már semmit sem értek itt... A megbízónk kicsit furán nézett a beszélgetésre, majd folytatta a beszédet.
- Na de nem akarom húzni az idejüket kezdjünk is bele, hetvenháromban alakult az alapítvány ami a szomszéd faluban van, és 783-ban alakult az kis kocsma ott kint balra gyönyörű őszi nap volt bizám, nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!!- most az ereklyéről fogunk beszélni, vagy interjút fogunk készíteni a ház urával?
- Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre! - mondta ki végül Raelae, amire valószínűleg mindenki gondolt.
- Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár - az az akár szó kétszer is nagyon bizakodóan hangzott.
- Mondja csak uraság, ne zavartassa magát. - feleli Rammus
- Éljen a király... folytassa... -egyezik végül bele a történethallgatásba Raelae.
- Persze, persze megértem, de az asszony mondta etesd meg a csirkéket, mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is a munkára érkeztek, rá is térek azonnal csak hát én nem vagyok én fázós! - mi köze a csirkének a cipőhöz, és a munkának a fázáshoz? Közben a férfi teli tölti a poharakat majd kiosztja.
- Tessék Strago, légy a vendégem - Adta oda Rae Stragonak a teli poharat, akinek láthatóan ez nem okozott nagy gondot.
- Köszönöm. - felelte Strago.
- Mondja csak, ne hallgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját. - még nem is ivott senki, de Rammus már érdekesen más témába vágóan beszél...
- Köszönöm - mondom végül én is, majd kissé vesztemet érezve elvettem a poharat, remélve nem lesz semmi bajom egy kevés italtól.
- Hát persze na szóval arról lenne szó hogy múltkor amikor a kenyeret ettem, rá haraptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyan kemény volt és amikor kiköptem akkor jöttem rá hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? Na látják azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. Mert a nagyanyám a húst szerette és én is meg eszem a húst is nagyon ám szóval nem értem miért volt a kenyérben - tért a ház ura végre legalább nagyjából a lényegre, de nekem még mindig nem teljesen állt össze a kép. A férfi magyarázás közben a száját is kinyitotta, mi pedig megtudhattuk milyen lehet fogorvosi praxisban nem éppen kellemes illatú fogsorokat vizsgálni.
- Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja. - mondta Strago, akinek gondolom velünk egyetemben nem tetszett a dolog.
- Ennyire nem kell a részletekben elmerülni - állapította meg Raelae, miközben ruháját az orra elé vitte, majd folytatta - Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk?- próbált már ő a lényegre térni emberünk helyett.
- Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra rávenni. - viszolygott Strago a fogorvos eljátszásától.
- Neeem... azt mondta kiköpte! - felelte Raelae.
- Helyes. De mi van ha visszarakta? - na ez egy jó kérdés, csak hogy minek rakta volna vissza?!
- Azóta ráharaphatott újra. - itt nem tudtam eldönteni, hogy ez poén akart lenni, vagy komolyan gondolta ezt a dolgot Rammus...
- Bár lehet utána lenyelte mégis.
- Na ugye. - na és ez volt az a pont, ahol kezdtem tényleg beijedni, hogy az a gyűrű nem túl barátságos helyről fog előkerülni...
- Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvője. Egyébként isten bizony mondom a lányomék építkeznek - bontott tégla nem érdekli? - megint a félrebeszélés jött, és még mindig gőzöm sem volt arról, hogy a gyűrűt milyen helyről kell előkaparni, vagy hogy mit kell vele tenni, szóval próbáltam a lényegre rákérdezni.
- És a gyűrű hol van?
- Nem kifejezetten. De mondja, mi történt a feleségével, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű?- Strago is próbálta kideríteni, hogy ugyan most hányadán állunk ennek az egész dolognak.
- Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm - Raelae visszatért a bontott téglákhoz, utána meg felpattant, kihúzta magát és gyanúsítgatni kezdett. - A szakács a gyilkos!!- na én itt értem el a holtpontom, amikor még Raelae is elkezdett baromságokat dumálni! Lenyelettem vonla vele inkább egy hektoliter vizet, csak ne találjon ki semmit!
- Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés. - felelte Strago, aki nem is figyelt arra, hogy Raelae valami gyilkosról hadovált, amit nem említettek, bár lehet én vesztettem el teljesen a fonalat.
- Igaz... - tette hozzá végül a sárkányölőnk, és visszaült a fenekére.
- Mióta van gyilkos? - kérdeztem rá azért a részletinformációra.
- Idióták. - tette hozzá Jonathan, aki látszólag unta már az egészet, és nem nagyon tetszett neki a társaság sem.
- Amióta a kisasszony kitalálta. -mondta Strago, valószínűleg Raelaere gondolva.
- Strago... ő nem kisasszony... nem tűnt fel? - kérdeztem tőle, mert be kell valljam egy kicsit nekem is rosszul esett, hogy szegény fiút eléggé sok helyen és sokan lánynak nézik.
- Hm na kár... de nem azért mondta. Csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta, csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka hogy adjon neki egy valamit mert akkor nem fognak jóba lenni a lányom meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt de csak estére, de hogy miért? Nem tudom... - vakargatta fejét a megbízónk.
- Szóval akkor este tűnt el a gyűrű? -kérdezte megint arra a fránya gyűrűre, hiszen a kép már kezdett szép lassan összeállni, de jobb volt biztosra menni.
- És a kenyérben látta viszont a gyűrűt? - folytatta a kérdéssorozatot Strago.
- Verdéiné a gyilkos! - gyanúsítgat megint Raelae.
- Megint csak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról. - még mindig kisasszony volt szegény fiú, de Strago biztos nem hallotta amikor mondtam neki, hogy Rae fiú, mert közvetlen utána kezdett el beszélni a megbízó.
- Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?! - kötöttem össze az információt a kérdéssel, mert már tényleg beteges volt a dolog.
- Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen. - nekem még az sem esett le igazából...
- Ezt mondta valaki? - kérdezte Strago.
- Minek sütne valaki egy gyémántgyűrűt a kenyérbe?
- Az előbb én csak a főnök pont beszélni kezdett. - ekkor jöttem rá, hogy Strago lehet hogy Raelae állítására kérdezett rá, de már mindegy volt.

Miután mindenki megtalálta kedvenc barátját vagy ellenségét, nekiláttunk, hogy végre átvegyük a küldetésünket. Bekopogtattunk a hatalmas ajtón. Amíg várakoztunk, volt némi időm megcsodálni az épületet. Minden tele volt szebbnél szebb faragásokkal. Nem telt el sok idő, mire egy magas, szürke bőrű nő jelent meg az ajtóban. Egyszerű cseléd ruhában volt.
- Jó napot! – köszöntött minket. - Kit keresnek? – kérdezte.
- A ház urát keressük, aki a megbízást írta. – vágja rá egyből a csoport egyetlen női tagja.
- Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást? – kérdezte tőle sárkányölő cimborám, kiről már elhatároztam, hogy a küldetés után helyre teszem, ha lesz rá alkalmam.
- Gondolom, na! – mondta kissé sértődötten.
- Értem, és kik maguk? – kérdezte gyanakvó tekintettel méregetve jeles társaságunkat.
- Mágusok. – feleltem nemes egyszerűséggel. – Mégis ki más vállalna el egy mágusoknak kitűzött munkát? – gondoltam lesajnálóan.
- Jó félék! – fokozta Rammus.
Ezt nem tudtam megállni, egy kis mosoly villant meg az arcomon, amit aztán nagy nehezen leküzdöttem.
- Azok ám, jó félék! – nevettem magamban tovább.
A válaszunkkal voltaképpen nem is törődve bekiáltott a házba, és kitárta előttünk az ajtót:
- Kakuro!!! – nem tudom, hogy vajon ez volt-e a magas cé, de hogy rohadtul bántotta a fülem, az biztos.
Rövidesen egy alacsony, kissé kövér illető jelent meg, arcán kis bajusszal. Eléggé nevetséges volt a kinézete. Ő is gyanakvó pillantásokkal méricskélt minket, majd megszólalt:
- Az uramhoz jöttek? – hangzott a kérdés.
- Igen. – válaszolta Jona igencsak tömören.
- Ez is valami rosszfiú lehet. Jellegzetes tömörség és mogorva megjelenés. Semmi kétség. – könyveltem el magamban a fickót, bár ez már jóval ezelőtt is megfogalmazódott bennem.
Azt hozzá kell tennem, hogy nem volt ellenemre a dolog, mivel úgysem szerettem volna, ha én vagyok az egyedüli gonosz a csoportban.
- Gondolom… - mondta Nati.
- Valószínűleg. – tettem hozzá jómagam is, bár nem tudom miért, hiszen már az első két válasz is eléggé egyértelmű volt.
- IDE JÖTTÜNK!!! – mondta Realea.
- Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét. – mondta Strago, aki eddig meg sem szólalt.
- Ez se a sötét oldalhoz tartozik. Túlzottan bőbeszédű. – elemeztem tovább társaimat.
- Úgy bizony... - helyeselt Rammus is.
- Hát ugyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen, ha nem tudja, hogy Ön Ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött, ha Ön Ön, de ha Ön mégis Ön lenne akkor tudnia kell kihez jött, vagyis azt hogy nem hozzám! – magyarázgatott valami elmebeteg eszmefuttatást. - Tehát magát megszállta egy PUMPIIII! – folytatta tovább.
- Ennek teljesen elment az esze, már ha volt neki. – gondoltam.
- Mi az a pumpi? – kérdezte a hölgy, miközben homokfelhő uraság már nem bírta és a tenyerében fogta a fejét.
- Nekem erre nincs időm! – mondta Jonathan, és megküldte az illetőt némi széllel.
- Ez már jobban tetszik. – vidultam fel kissé, bár nem tartottam túl jó ötletnek a megbízót bántalmazni, de végtére is, nem én voltam.
- Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok. – fakadtam ki, mivel kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy: ki kivel hogyan és miért?
- Az agressziót tényleg kerülhetnénk... – szólt rá forrófejű szélmágusunkra Nati.
- Valami konstruktív ötletet várnunk. – mondta Strago.
- Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat! Rombolj csak nyugodtan tovább... – képviselte Realea a másik oldal véleményét, mely közelebb volt az enyémhez, mint a higgadt fejű gondolkodás.
- Jonathan, kérlek, inkább ereszd el szegényt... lehet kicsit zakkant, de ez van! – fogadta el egyszerűen a tényeket a lány.
A kérésre eleresztette a pasast.
- Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta elfogadni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk. – fejtegette a háttérben Rammus az előző pumpikhoz vezető zagyvaságot.
- Ez most eddig gondolkozott ezen a hülyeségen, vagy még csak most jutott el az agyáig a dolog? – tanakodtam gúnyosan.
- Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni. – fejtette ki nézőpontját Strago is.
Nem szívesen, de be kellett vallanom, hogy igaza van. Másrészről én próbáltam nem belekeveredni a dolgok folyásába, inkább a háttérben meghúzódva figyeltem.
- JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! – szólalt meg ismét a pufók férfi, miközben feltápászkodott. - Gratos hozd a pumpi-űző kolompot! – kiabáltam, mire megjelent egy tizenegynéhány éves fiú, kezében egy piros színű fazékkal.
- Igenis mester! – mondta a fiú és átadta a tárgyakat a lakájnak.
- ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! – kezdett bele elmeroggyant kántálásába a férfi, miközben a gyerek valami irtózatos szagú löttyel öntözött minket.
- Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet! – rivalltam rá voltaképpen mindkettőjükre, mivel mind a kántálás, mind pedig a szagos lé kezdett az idegeimre menni.
- Ez büdös!! Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz! – méltatlankodott Nati is.
- Most komolyan fel akartok idegesíteni? – kezdtem egyre jobban feldühödni, és már komolyan kezdtem fontolgatni a gondolatot, hogy megkínálom őket egy kis csonttal, méghozzá egyenesen a gyomrukba.
- Ojj, szeles, nem tudod ezt a szart elfújni valahogy? – szólt oda sárkányölőnk az imént heveskedő pajtásának.
- De. – válaszolta egyszerűen a másik, és megtisztította magát és a lányt a szagoktól.
- Köszönöm Jonathan. – köszönte meg Nati, én azonban nem voltam ezzel kisegítve, mivel továbbra is bűzlöttem, mint egy klozet.
Ekkor egy újabb ember jelent meg a szobában, egy magas, a szolgálónál valamivel fiatalabb nő személyében.
- Ember, hagyja már abba, elijeszti azokat a... ööö kiket is? – nézett kérdőn a fiúcskára.
- Nem tudom, nagyságos asszony. – válaszolta neki lesütött szemmel.
- Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jöttmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be a koldulókat? – rivallt rá a komornyikra, aki végre abbahagyta a kántálást, és a kölyök is a fröcskölést.
- Hála az égnek, még egy perc és nem tudom, hogy mi lett volna belőlük. – gondoltam megkönnyebbülve, hogy talán mégis megkapom a munkát.
- Hát... asszony van köztük két pumpi. – mentegetőzött.
- Milyen pumpi!? – kapta fel a fejét Nati. - És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk, akik a megbízásra jöttek. – folytatta kissé sértődötten.
- Ezek bolondok. – hallottam a hátam mögött a halk megjegyzést Jonától, mellyel mélységesen egyet is értettem.
- Hányszor mondjam még magának, hogy NINCSENEK PUMPIK! – korholja tovább a ház úrnője a szerencsétlen idiótát. - Maguk meg ha mágusok, jöjjenek velem! – mondta nekünk, majd hátat fordított el elindult.
- Ennél már csak jobb lehet. - jegyzem meg inkább magamnak, és elindulok a hölgy után.
- Komoly kezdtem kiakadni, hogy nem tudok a pumpikról... – mondta Nati, akiről kezdtem azt gondolni, hogy nem éppen okos.
Követett engem, valamint kedvenc gyíkgyilkolóm is utánam kullogott, méghozzá befogott orral.
- Cöh – nyilvánult meg szélmágusunk óriási szellemi teljesítménye, majd ő is követte a sort.
- Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? – kezd perelni velünk az öreg nő, de válaszunkat meg sem várva folytatja: - Jó, jó, ne is kezdjék, nem érdekel, nekem most dolgom van, majd a férjem elmondja a dolgot. – magyarázza.
Bevezetett minket egy tágas szobába. Eléggé impozáns volt a hely. Tele volt porcelánnak, bőrrel és mindenféle antik tárggyal. A szoba közepén áll egy asztal, aminél egy úriember ül, méghozzá egy jó fajta vörösbor társaságában.
- Lehetőleg ne tartson estig... – intézi a háziasszony a szavait a férfihez.
- Tehát ő lenne a férje? – gondoltam.
Helyet foglaltunk, majd a házigazda ragadta magához a szót:
- Jó napot kívánok... uraim és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu! – magyarázott.
- Jó ég, mégis lehet rosszabb. – gondoltam elkeseredetten.
- Mid fáj? – kérdezte Noah, aki eddig jóformán meg sem szólalt.
- Egyikünk se beszél hablatyul. – mondta ki az igazságot gyíkharcos.
- Vagyis álljunk fel? – értetlenkedik Strago.
- Most káromkodott? – tudakozódott Nati.
- Ó az a magasságos! Hova kerültem én? – szenvedek magamban, de már késő, hogy meglépjek.
- Nati, nem... csak részeg. – próbál halkan utalgatni.
- Inkább hozzá se szólok. – így Noah.
Magam is ezen a véleményen voltam, és inkább befogtam a számat, és próbáltam játszani a rendes rosszfiút.
- Jaj, nem csak hát reggel felkelek, gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor beugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!”, aztán indul a nap, na meg ha maguk ismernek és kérni akarnak akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallottam maguk munkájáról, meg arról egyáltalán képesek-e rá, na de mindegy. Isznak egy pohárral? – kérdezte végül a kissé flúgos fazon.
- Csak ha van valami erős. – válaszolt elsőként Strago.
- Ja, ide tényleg valami erős kell. - gondoltam elkeseredetten.
- Inkább nem... – hárít a lány.
- Nem iszom, még a végén én is így beszélnék. – utasította vissza Jona is az ajánlatot.
- Én is passzolom. – válaszoltam.
- Nem kösz... Két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt. – válaszolta Realea.
- Hó? Elvileg nem egészséges az ily ritka folyadékbevitel. – korholja Strago.
- Nálam az. – veti oda tömören.
- Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen.
- Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam. – lett meg a második jelentkező is Rammus személyében.
- Kefélke, poharakat! – adta ki az utasítást a férfi.
- Ejha! Mi jöhet még? – csodálkoztam magamban, de továbbra sem szóltam semmit.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte gentleman uraság riadtan.
- Kicsoda micsoda? – vesztette el a fonalat ismét Nati.
Egy újabb cseléd érkezett, egyék kezében tálca, tele poharakkal, a másikban pedig egy hajkefe.
- Parancsoljon Uram. – tette le az asztalra a poharakat.
- Kösszentyű! – mondja az öreg. - Azért hívom így, mert folyton keféli a haját. – világosít fel minket nevetve.
- Hál’ istennek. – lélegzett fel Strago.
- Nem értem, miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatt hívhatja így a lányt… - magyaráz bele a dologba sárkánypofozó.
- Nem hát...! – kiáltott fel mintegy feleszmélve Nati.
- Én pedig arra gondoltam. – ismeri be Ramm teljes őszinteséggel.
- Micsoda? Szexuális étvágy? Ez hogy jön ide? – értetlenkedett erkölcscsősz uraság.
- Na de nem akarom húzni az idejüket kezdjünk is bele, hetvenháromban alakult az alapítvány - és tekintetét a tágas ablakokra emeli mintha látná maga előtt - ami a szomszéd faluban van, és 783-ban alakult az kis kocsma ott kint balra gyönyörű őszi nap volt bizám, nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!! – magyaráz tovább a házigazda, nem sokat törődve velünk.
- Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre! – kezd begerjedni homokos úrfi.
- Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár… - torkolja le Strago.
- Mondja csak uraság, ne zavartassa magát. – biztatja tovább Rammus.
- Éljen a király... folytassa...
- Ez meg hogy jön ide? – gondoltam furcsán, mivel nem nagyon értettem az összefüggést a mondandók közt.
- Persze, persze megértem, de az asszony mondta etesd meg a csirkéket, mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is a munkára érkeztek, rá is térek azonnal csak hát én nem vagyok én fázós! – mesélt tovább a vénember, majd minden poharat megtöltött.
Mindenki másképp küszöbölte ki a problémát: Jona egyszerűen kiöntötte a mellette levő növény cserépedényébe, de volta elvetemültebbek is:
- Tessék Strago, légy a vendégem! – nyújtotta át a poharat gyíkarc.
- Köszönöm.
- Mondja csak, ne hallgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját. – mondta Ram, amiben az volt a probléma, hogy mi egyáltalán nem gátoltuk abban, hogy bármit is mondjon, de mindegy.
- Köszönöm.
- Hát persze na szóval arról lenne szó hogy múltkor amikor a kenyeret ettem, rá haraptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyan kemény volt és amikor kiköptem akkor jöttem rá hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? Na látják azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. Mert a nagyanyám a húst szerette és én is meg eszem a húst is nagyon ám szóval nem értem miért volt a kenyérben. – tért közelebb a minket is érdeklő részekhez, majd kitátotta a száját, és megmutatta ajándék lóhoz hasonló fogsorát, amiből mellesleg olyan átható szagok indultak útjukra, melyeket eddigi öldöklős és halott feltámasztós pályafutásom alatt még nem volt szerencsém megtapasztalni.
- Vajon hallott ez a fickó olyanról, hogy fogmosás? – tanakodtam undorodva.
- Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja. – próbál kivágni mindannyiunkat választékos beszédű kollegánk.
- Ennyire nem kell a részletekben elmerülni. Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk? – próbálja végre a fontosabb dolgok felé terelni a témát a kedvenc ellenfelem.
- Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra rávenni. – aggályoskodott Strago.
Én már nem is mertem megszólalni. Voltaképpen minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne idézzem meg a teljes hulla személyzetemet, és robbantsak millió apró szilánkot minden kicsi jelenlevő emberke hab testébe.
- Neeem... azt mondta kiköpte! – vitatkozott Realea.
- Helyes. De mi van ha visszarakta? – vágott vissza a másik.
- Azóta ráharaphatott újra. – vetette fel ötletét ládikós barátom.
- Bár lehet utána lenyelte mégis. – ismerte le tévedését.
- Na ugye.
- Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvője. Egyébként isten bizony mondom a lányomék építkeznek - bontott tégla nem érdekli? – fogott bele ismét egy baromságba.
- És a gyűrű hol van? – kérdezte érdeklődve Nati.
- Nem kifejezetten. De mondja, mi történt a feleségével, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű? – kérdezte ismét bőbeszédű barátunk.
- Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm. – válaszolt még csak most a kérdésre homoki gyík. - A szakács a gyilkos!! – tette hozzá felkiáltva.
- Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés. – fejtette ki ismét álláspontját Strago.
- Igaz... – ült vissza amaz.
- Mióta van gyilkos? – értetlenkedett a lány.
- Idióták. – jegyezte meg Jona, a teljesen szívemből jövő szavakat.
- Amióta a kisasszony kitalálta. – felelte gentleman-san.
- Most mégis miről beszélnek ezek? – gondoltam.
- Strago... ő nem kisasszony... nem tűnt fel? – korholta Nati.
- Atya úr isten! Kíváncsi lennék mekkora ezeknek az IQ-juk. – gondoltam elszörnyülködve.
- Hm na kár... de nem azért mondta - rázta meg maga előtt kezeit. - Csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta, csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka hogy adjon neki egy valamit mert akkor nem fognak jóba lenni a lányom meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt de csak estére, de hogy miért? Nem tudom... - közben fejét vakargatta.
- Szóval akkor este tűnt el a gyűrű? – kérdezte Nati.
- És a kenyérben látta viszont a gyűrűt? – tudakozódott Strago is.
- Verdéiné a gyilkos! – kiált fel ismét zöldségeket beszélve gyíkpusztító.
- Megint csak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról. – mondta Strago.
- Na ez most buzi, vagy simán gyíkocskát nézni buzinak? – tanakodtam.
- Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?! – érdeklődött ismételten a lány.
- Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen. – mondta büszkén homoki vipera.
- Ezt mondta valaki?
- Minek sütne valaki egy gyémántgyűrűt a kenyérbe? – vágott vissza.
- Az előbb én csak a főnök pont beszélni kezdett. – oktatta ki mindkettőjüket Nati.
- Csak legyünk már túl az egészen! – rimánkodtam magamban.

Mire odaértünk már várt ránk a cselédlány, vagy egy cselédlány, vagy cselédasszony, korát nehezen lehetett megállapítani. Ha nem lett volna a szürke egyenruhája, akkor haja, és illata alapján nagyon is sokban hasonlított arra a vadóclányra, akivel még kalandjaim kezdetén találkoztam. Várnunk hál' istennek NEM kellett.
- Kit keresnek?! – Meglepő volt, hogy az, aki már várt ránk, megkérdezze, hogy mit keresünk. Biztosan nem leprát, de még csak nem is vakondokat. Nati volt a leggyorsabb, és megpróbálta elmagyarázni, hogy mégis mit kereshet náluk hét mágus.
- A ház urát keressük, aki a megbízást írta. – Én nekem ez mindent elmondott volna a látogatók kilétéről, kár, hogy már megint egy olyan kalandba keveredtem, ami teljesen át fogja formálni a világot. A lelki világomról van most szó. Meglepő módon nem a cseléd kezdte az okos megszólalásokat, hanem a kimondhatatlan nevű, alulfejlett lány.
- Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást? – Mert tényleg, ki más írhatta volna? Mondjuk, akárki megírhatta, egészen ameddig az úr sablonosan, vagy teljesen megfogalmazta az írást, és akkor az író tulajdonképpen egy médium a célközönség és a megbízó között, tehát, ha ezt az elvet követjük, akkor a ház ura írta a megbízást.
- Gondolom, na! – Nati megspórolta a sok, és minden bizonnyal felesleges magyarázkodást.
- Értem, és kik maguk? – Visszatértünk az eredeti kérdésre, de legalább már egy fokkal tisztelettudóbb hangnemben lett a kérdés feltéve.
- Mágusok. – Az a Rohadmár vagy tudomis én hogy hívják, szólt, gondolom azért, hogy nehogy elfelejtsék jelenlétét.
- Jó félék. - A másik kimondhatatlan nevű egyén is bekapcsolódott, bár nem tudom, hogy miből gondolja, hogy ismeretlen emberek jó mágusok lehetnek. Nati lehet, hogy szép, meg aranyos, meg imádni való, meg imádom, de sajnos eddig nem igazán láttam, hogy nagyot alkotott volna mágia terén, de ez talán azért lehet, mert még mindig nem ismerem eléggé.
A cseléd egy kis ideig nézett minket, talán, hogy felmérje valami titkos mágiával a harci, avagy mentális potenciánkat, vagy csak, hogy felfogja az eddig hallottakat, majd megfordult, és fülsértő hangon valakit szólított.
- Kakuro!!! – Parancsára egy zömök testalkatú, öreg férfi jelent meg. Zavartalan pofátlansággal mért végig minket, nekem nagyon nem tetszett, hogy Natit túlságosan alaposan mérte fel. Arcáról annyit lehetett leolvasni, hogy nem lehet túl sok esze szerencsétlennek, de igyekszik azt jól álcázni.
- Az uramhoz jöttek? - A második nagyon okos kérdés a mai nap. Tényleg, hova máshova jöttünk volna, nem győzöm magamban ismételgetni. Bár, ha kinyitnám a számat, akkor talán hamarabb leesne a társaságnak, hogy türelmem, mint a tenger, de azért vannak határok.
- Igen. – A másik, gondolom sötét mágus, is hallatta hangját, de éreztem, hogy neki már ennyi elég lenne ahhoz, hogy megöljön valakit.
- Gondolom... – Így Nati.
- Valószínűleg. - így a másik kellemetlen mágus. Társaimon kezdett a bizonytalanság kiütközni. Vagy csak az őrület.
- IDE JÖTTÜNK!!! - kiabálta a kislány. Látszott, hogy nála már elszakadt az a bizonyos cérna. Kénytelen voltam rendre igazítani a bagázst, mert így holnapig itt fogunk ácsorogni.
- Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét. – Némi szarkazmust is belehelyeztem mondatomba, és reménykedtem, hogy érti az üzenetet a címzett.
- Úgy bizony... – a Tradorias vagy Troiadas..... hagyjuk, tehát a kimondhatatlan nevű srác úgy tett, mintha ő is ezt akarta volna mondani, pontosan egy másodperccel előttem.
- Hát ugyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen, ha nem tudja, hogy Ön Ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött, ha Ön Ön, de ha Ön mégis Ön lenne, akkor tudnia kell kihez jött, vagyis azt hogy nem hozzám! - Tulajdonképpen azt akarta ezzel mondani, hogy nem ő az a személy, aki keresünk, bár ezt segítség nélkül is meg tudtam volna mondani. Miféle úr az, akit a cseléd nem illet semmiféle tiszteletet mutató jelzővel, de minimum az "uram"- al? De legalább annyit elért a köpcös ember, hogy mindenki megint sületlenségeken törje a fejét. - Tehát magát megszállta egy PUMPIIII! – Tessék, megint kezdődik. Az ember minden kétséget kizáróan kerge volt.
- Mi az a pumpi? – Natika imádni valóan, de megint olyasmit akart megérteni, amit esélye sem volt. A kimondhatatlan nevű lány, helyesen, már meg sem próbálta érteni az egészet, és kezébe temetett arccal igyekezett, gondolom, megszabadulni az idegtől.
- Nekem erre nincs időm! – Jonatán elvesztett a nem létező türelmét, galléron ragadta a pumpi eszmei atyját, és már készült, hogy eltegye láb alól.
- Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok. – Rohasztó mágus úr, szavakba öntötte, azt, amit már mindenki magában, csendben, konstatált.
- Az agressziót tényleg kerülhetnénk... – Nati kérésre Jonatán engedett kicsit a szorításból, de csak kicsit. Nem örültem, hogy ennyire nyíltan mutatja, hogy elképzelhetetlen dolgokat tudna vele csinálni. Mármint Natival. Ha ilyesmi történne, én itt leszek, hogy minél hamarabb kiábrándítsam ebből a rossz ötletéből.
- Valami konstruktív ötletet várnunk. – mondtam, még mindig nyugodtan, hiszen, ha valaki elveszíti a fejét, attól a helyzet csak rosszabb lesz. Itt hideg fejjel lehet nyerni, és tilos racionálisan gondolkodni. Itt semmi sem az, aminek látszik.
- Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat! Rombolj csak nyugodtan tovább... - A kislány látszólag hasonló álláspontos volt, mint én, így, ha annak a majomnak a leállításáról lesz szó, akkor megkönnyíti majd a feladatomat egy szövetséges.
- Jonathan, kérlek, inkább ereszd el szegényt... Lehet, kicsit zakkant, de ez van! – Nati még mindig a békítéssel próbálkozott, de még mindig nem haladtunk semerre. A felesleges időpazarlás már kezdte egy kicsit az én idegrendszeremet is rágni.
- Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta elfogadni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk. – A kimondhatatlan nevű srác, ahogyan elnézem, sokat gondolkodott azon, hogy hogyan tudná megértetni magát a bennszülöttel, de én ezt megint csak időhúzásnak tekintettem, mert ennek aztán végképp nem volt semmi mondanivalója.
- Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni. – Reméltem, hogy ezzel végre elérek valamit, de tévedtem. Bolond alkalmazottak, bolond társak. Nekem már volt egy foglalt helyem egy elmegyógyintézetben.
- JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! Gratos hozd a pumpi-űző kolompot! – Az öreg megint egy szinttel feljebb rakta a színvonalat, és, hogy a helyzet teljesen jó legyen, egy kisfiú is megjelent a semmiből, egy fémedénnyel a kezében, amiből egy kanál lógott ki.
- Igenis mester! – Azzal az öreg nekiesett a merőkanállal a fazéknak, és a következő pillanatban éreztem, hogy esik. Nem eső volt, hanem a szakácsok által oly hőn szeretett főzőeszközből előkerülő, förtelmes illatú lé volt az.
- ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! – A bennszülött rituálé egyik jellegzetes vonása lehetett ez a fura kántálás, vagy recitálás, nem tudtam eldönteni. A folyadék hatására mindenki elvesztette a fejét, legfőképp hőn szeretett, vonzó kanyarulatokkal megáldott lánytagja a csapatnak.
- Ez büdös!! Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz! – sipította szerencsétlen, mint, akit nyúznának. Hát, akinek nincsen vízmágiája....
- Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet! – Blacksteel is hasonló kilátásokkal kecsegtette az elkövetőt, mint előbb Jonatán. - Most komolyan fel akartok idegesíteni? -Mi? Nem. Ők. Igen.
- Ojj, szeles, nem tudod ezt a szart elfújni valahogy? – Első látásra nyilvánvaló volt, hogy nem kedvelik egymást; akkor miért kér tőle olyasmit, amiből nem számíthat semmi jóra?
- De – Hát nem megmondtam? Önmaga, és Nati körül eltaszítgatta a folyadékot, de velünk nem igazán foglalkozott. Én becsukott szemmel, szájjal tűrtem a fura csapadékot de, csak azért mert bíztam magamban. Így hallottam, hogy Natinak még mindig nem tűnt fel, hogy Jonatánnak hátsó szándékai vannak.
- Köszönöm Jonathan. –Időközben megjelent valaki más is az ajtóban, akit nem láttam még, de hallottam.
- Ember, hagyja már abba, elijeszti azokat a... ööö kiket is? – Hangjából kiderült, hogy egy jó fokkal több esze van, mint azoknak, akikkel eddig megáldott a sors.
- Nem tudom, nagyságos asszony. – mondta a srác. Kinyitottam a szemeim. Az újonnan érkezett idegen elegánsabban volt öltözve, rajta lehetett látni, hogy nem beosztott, hanem családtag. Lehet, hogy akár a ház asszonya volt. Végre, valaki, akivel meg fogjuk tudni értetni magunkat.
- Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jöttmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be a koldulókat? – Jaj, de jó, sajnos neki is fenn van a feje a saját hátsó felében. Már kezdtem örülni, hogy túlságosan is jól fog elsült a dolog.
- Hát... asszony van köztük két pumpi. – Az öreg még mindig kötötte az ebet a karóhoz. A többiek nem akarták megvárni, míg az asszonyt is meggyőzi arról, hogy nem kívánatos vendégek vagyunk a háznál.
- Milyen pumpi!? És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk, akik a megbízásra jöttek. – Natinak a hangneme hasonlított Jonatánére meg Rohadmáréra. Látszott rajta, hogy ő is elvesztette kissé a fejét.
- Ezek bolondok. – Jonatán tömören tudatta önmagával az egyértelműt. Kár, hogy ezt már akkor tudtam, amikor elkezdett beszélni mindenki.
- Hányszor mondjam még magának, hogy NINCSENEK PUMPIK? - A ház úrnője helyreutasította a beosztottját, elragadta tőle a merőkanalat, és irgalmatlanul kupán vágta vele. - Maguk meg, ha mágusok, jöjjenek velem! – Na, végre, haladunk. Kissé hátra maradtam, hogy nyakon öntsem magam, saját, felhőből facsart vízzel. Nem volt hideg, legalább is én nem éreztem annak, és ezután követtem őket. Hallottam, ahogyan problémáznak a pumpikról, és a helyzetről. Amikor mindenki összegyűlt, vezetőnk ránk förmedt.
- Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? Jó, jó, ne is kezdjék, nem érdekel, nekem most dolgom van, majd a férjem elmondja a dolgot. – Választékosan beszél. Gondlom beházasodással került a magasabb réteg közé és próbál beilleszkedni. Kár, hogy neki csak a sztereotípikus arisztokratákról meséltek. Nem mindegyik bunkó, és beképzelt. Csak nagy része.
Egy terembe vezetett minket, amit én szobának azonosítottam be, a többieknek lehet, hogy egy kicsit túl nagy volt egy szobához képest. Egy íróasztal volt a szoba centrumában, amit kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságok vettek körül. A ház ura feltehetőleg porcelánimádó volt, mert a polcok dugig voltak tömve ilyen edényekkel. Az asztalt egy férfi foglalta el, aki már nem volt fiatal, de még öreg sem, és valamiféle ital volt előtte. A háziasszony utasítására mindannyian elfoglaltunk egy-egy fotelt, és egy kedves kéréssel utasította rendre férjét.
- Lehetőleg ne tartson estig... - Az ilyen megjegyzéseket édesapám egy pofonnal szokott jutalmazni. Milyen jó, hogy édesanyámnak még kiskorában benőtt a feje lágya és tudta a helyét. Ez a nő nem tudta, és ez felettébb irritált.
- Jó napot kívánok... uraim és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu! – Parancsol? Ja, igen, ebben a házban semmi sem normális. Átkoztam is magam naivitásom miatt.
- Mid fáj? – Noah felébredt, vagy megtanult újra beszélni, de végre életjelet adott magáról.
- Egyikünk se beszél hablatyul – A kislány megpróbálta felvilágosítani az urat, hogy itt normális emberekkel van dolga. Bennem még mindig ott bujkált a tisztelet, hiszen mégiscsak a ház urával beszélünk.
- Vagyis álljunk fel? – Próbáltam értelmezni, amit mondott, és, ha valamit prezentálni akar, akkor lehet, hogy a prezentáció egy másik helységben van.
- Most káromkodott? – Nati, mivel nem volt tisztában, hogy a felsőbb réteg hogyan él, azt hitte, hogy mi inkoherensen káromkodunk. Nem, sajnos a káromkodás az emberfüggő, nem rétegfüggő, de, akinek van egy kis esze is, az frappánsan káromkodik, nem csúnyán, hiszen igen hamar el fogja magát mások szemében ásni.
- Nati, nem... Csak részeg. – Részeg? Neeeeeem. Aki részeg, annak a mozgáskultúrája meglehetősen zavaros, szemei homályosak, beszéde nem feltétlenül érthető. Az Úrnak értettük a beszédét, csak a jelentését nem.
- Inkább hozzá se szólok. – Helyes. Ha csöndben van, addig sem tud feleslegesen beszélni.
- Jaj, nem csak hát reggel felkelek, gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor beugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!”, aztán indul a nap, na meg, ha maguk ismernek és kérni akarnak, akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallottam maguk munkájáról, meg arról egyáltalán képesek-e rá, na de mindegy. Isznak egy pohárral? – Rendben. A munkaadó egy komplett idióta. Rég nem csináltam, de most már nagyon is kellett, és ha már felajánlotta, nem utasíthattam vissza.
- Csak ha van valami erős. –
- Inkább nem... – Igen, Natinak meg kellett őriznie józan eszét, amiből nem volt túl sok, de nem is azért szerettük.
- Nem iszom, még a végén én is így beszélnék. – Jonatánnak talán igaza lehetett, hiszen ennek megvan minden esélye, de kockázat nélkül nincs élvezet. Azt hiszem így szól a mondás.
- Nem kösz...Két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt. – Két napja? Elég volt? Szerencsétlen lány nem csoda, hogy ilyen kicsi, ha táplálkozás terén így gondolkodik.
- Hó? Elvileg nem egészséges az ily ritka folyadékbevitel. – Már majdnem hozzátettem a méretével kapcsolatos kételyeimet, de lehet, hogy erre is van egy logikus magyarázat, amit mindjárt megtudok.
- Nálam az. – Helyes. Nem tudtam meg semmit. Hát nem csodálatos?
- Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen. – mondom, neutrálisan, ráhagyva. Ha nem akarja megosztani, én nem kényszerítem.
- Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam. – Mr. Kimondhatatlan végre megint hozzászólt az események folyásához. Nekem csak az nem tetszett, hogy az alkoholt, mint szomjúságoltó kezeli, hiszen mindenre jó, csak arra nem. Nekem ideggyógyszer, neki víz. Előbb-utóbb ő látja kárát.
- Kefélke, poharakat! – Rikkantotta az uraság, amitől kissé megrettentem. Kefélkének a kutyát hívták, vagy valami egyéb szörnyet? Számomra minden, ami Kefélkével kapcsolatos, csak rossz lehet.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – Nem akartam senkinél sem kihúzni, még véletlenül sem a gyufát, főleg nem egy három méteres, állig tüskés szörnnyel.
- Kicsoda micsoda? – Látszólag Natit is váratlanul érte Kefélke, bár az ő arcából mást lehetett kiolvasni. Kiderült, hogy Kefélke nem egy szörny. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a név tulajdonosa bemasírozott a szobába, egyik kezén tálca, a tálcán sok pohár. Másik kezében kefe, és folyton a haját birizgálta. Meglepően szép volt, vettem egy mély levegőt, és magamban mondogattam, hogy „Itt semmi sem normális, itt semmi sem normális, itt semmi sem normális.” Az egésznek annyi lett volna az eszmei jelentése, hogy ne lepődjek meg semmin. Rendben, nem fogok.
- Parancsoljon Uram. – Azzal lerakta a „főnök” elé a tálcát.
- Kösszentyű – jött a válasz - Azért hívom így, mert folyton keféli a haját. –Kicsúszott a számon, a nagy sóhajtás keretében, hogy „Hál’ istennek.”
- Nem értem, miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatt hívhatja így a lányt... – He? Mit mondott?
- Nem hát! – Itt ők tudnak valamit, amit én nem?
- Én pedig arra gondoltam. – Mr. Kimondhatatlan megint lecsapott.
- Micsoda? Szexuális étvágy? Ez hogy jön ide? – De tényleg. Miért asszociálna akárki is ebből a szóból arra az aktusra? Minden bizonnyal nem éltem eleget az alsóbb rétegben, így még mindig rengeteget kell tanulnom. Milyen érdekes, hogy a kisstílű tanítja a kifinomultat. Ilyet se látott még a világ. Persze mindenki figyelmen kívül hagyta felesleges problémázásomat.
- Na de nem akarom húzni az idejüket, kezdjünk is bele, hetvenháromban alakult az alapítvány, ami a szomszéd faluban van, és 783-ban alakult az kis kocsma ott kint balra gyönyörű őszi nap volt bizám, nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!! – Nem akarja húzni az időnket? Szerintem nem a feladatról beszél, de lehet, hogy ennek a történelem órának köze van az egészhez.
- Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre! – Én még mindig „Térjen”-t mondtam volna, és alapjáraton nem tegeztem volna, hisz még mindig a ház uráról volt szó, akármennyire is nézett ki egy mentális csődnek szerencsétlen ember.
- Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár. – Próbáltam meggyőzni, hogy lehet, hogy van valami érdekes, vagy hasznos a sok sületlenségben.
- Mondja csak uraság, ne zavartassa magát. – Úgy tűnt, Mr Kimondhatatlan egyetértett velem, vagy csak mással akart foglalkozni, nem tudom.
- Éljen a király... folytassa... – A lánynak láttam a szemén, hogy valami kezd nála eltörni.
- Persze, persze megértem, de az asszony mondta etesd meg a csirkéket, mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is a munkára érkeztek, rá is térek, azonnal csak hát én nem vagyok én fázós! – Nem tudom, hogy jutott el a csirkétől az időjárásig, de, ha mindjárt rátér, akkor jó, minél előbb annál jobb. Eközben telitöltötte az összes poharat, és mindenki kapott, még, aki nem rendelt az is.
- Tessék Strago, légy a vendégem. – Megjegyezte a nevem? Ajjaj, elmaradottnak éreztem magam, de elvileg a neve meglehetősen bonyolult volt, úgyhogy tudtam erre hivatkozni.
- Köszönöm. – Mondtam, és egy hajtásra kiürítettem a poharamat. Ahhhhhhh, ez de jól esett. Éreztem, ahogyan valamiféle édes-keserű íz végigmarja a nyelvemet, a torkomat, és végül hogyan morajlik a gyomromban, melegítve egy kicsit ezzel. Egy csapásra eloszlott a kétely, jobban éreztem magam, és készen álltam, hogy akármilyen homályos beszédből kihalljam az értelmet.
- Mondja csak, ne hallgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját. – Ezek után? Biztos. Lökje csak, remélhetőleg Mr Kimondhatatlan tolmácsolja a szöveget, és akkor már annyit sem fogunk megérteni belőle, amit eddig igen.
- Köszönöm – Nati kezében is megjelent a pohár. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, ha becsiccsen egy kicsit.
- Hát, persze na, szóval arról lenne szó, hogy múltkor, amikor a kenyeret ettem, rá haraptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyan kemény volt, és amikor kiköptem akkor jöttem rá, hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? Na, látják, azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. Mert a nagyanyám a húst szerette és én is meg eszem a húst is nagyon ám szóval nem értem miért volt a kenyérben. – No, haladunk, helyes. Szerencsémre egy nagyon ügyesen csavart történettel állt elő a ház ura, így biztos voltam benne, hogy eszemet használva, vagy nem használva fogunk rájönni, mégis mi történt szerencsétlen gyűrűvel. Az úr közben a száját is kinyitotta, ami nem volt egy szívmelengető látvány, és még messze nem ittam annyit, hogy ezen nevetni tudjak. Az, hogy a szájának illata eléggé egyedi volt, az már csak hab volt a tortán.
- Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja. – Nem akartam az imént leküldött itallal rövid úton újra találkozni.
- Ennyire nem kell a részletekben elmerülni. – A kislány eléggé nyíltan fejezte ki nem tetszését. Én legalább nem mutattam ki nyíltan, hogy büdös a lehelete, én csak… csak diszkréten azt mondtam neki, hogy, ha nem vigyáz, akkor egy darázs torkon csípi. - Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk? – A lány a fején találta a szöget, remélhetőleg. Nem kellene tovább bonyolítani a helyzetet. Már így sem érti tulajdonképpen senki.
- Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra rávenni. – Puszta véletlen folytán csúszott ki ez a megjegyzés a számból, egy fokkal több szarkazmussal, mint eredetileg szabadott volna.
- Neeem... azt mondta kiköpte! – Reménykedni jó dolog, de a realitástól elfutni az olyan, mintha hazudnánk saját magunknak.
- Helyes. De mi van, ha visszarakta? – Minden eshetőségre fel kell készülni.
- Azóta ráharaphatott újra. – Mr Kimondhatatlan megint értelmetlenséget mondott. Gyémántgyűrűre ráharapni az öngyilkossággal volt egyenlő.
- Bár lehet utána lenyelte mégis. – Igen, ennek volt valószínűségfaktora.
- Na, ugye. – És visszatértünk a gyűrűhöz megint.
- Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem, hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvője. Egyébként isten bizony mondom, a lányomék építkeznek; bontott tégla nem érdekli? – Bontott tégla? Minek? Mit csináljak vele? Hogyan vigyem haza? Kőművesnek néz minket?
- És a gyűrű hol van? – Nati igyekezett a problémára rákérdezni, hátha ezzel vissza lehet rángatni az embert a valóságba. Milyen kellemetlen, hogy velem egy időben kezdett el beszélni.
- Nem kifejezetten. De mondja, mi történt a feleségével, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű? –
- Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm. – Miután mindannyian kiadtuk a lelkünket nyomó, haszontalan információt, a lány ünnepélyesen felállt. - A szakács a gyilkos!! – Szakács? Milyen szakács? És miféle gyilkosság? Erről aztán nekem nem szólt senki.
- Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés. – Mert mi van akkor, ha tényleg gyilkosság történt, de nem vette észre senki? Éspedig bizonyíték, vagy alátámasztás nélkül bizony eléggé rossz ötlet gyanúsítgatni, mert a végén az ember önmagát keveri gyanúba.
- Igaz... – Azzal elszontyolodva visszapottyant szebbik felére a lány.
- Mióta van gyilkos? – Nati, szokás szerint, nem volt képben. De ez nem volt meglepő, kicsit lassú szegény, de nem a gyorsaságáért szeretjük.
- Idióták. – Ó Jonatán. Ha te tudnád, amit mi, akkor leesnél a székről, álladdal együtt a ráismeréstől.
- Amióta a kisasszony kitalálta. – Egyértelmű. Ameddig nem mondja senki, addig nincs. Ezt miért olyan nehéz elfogadni, avagy felfogni?
- Strago... ő nem kisasszony... nem tűnt fel? – Mondta óvatosan Nati. Persze, hogy nem kisasszony. Én meg egy strici vagyok, aki harisnyanadrágban szereti járni a keringőt. És persze térdi érő napon ne kaszáljunk szelet.
- Hm na kár... de nem azért mondta. Csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta, csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka, hogy adjon neki egy valamit, mert akkor nem fognak jóba lenni a lányom meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt, de csak estére, de hogy miért? Nem tudom... – Minden összeáll. Verdeiné ezután kenyérbe sütötte a gyűrűt, azzal a feltett szándékkal, hogy az úr ráharap, kitörik minimum egy bölcsességfoga, ha nem három, és ezzel megmaradt eszét is elveszíti.
- Szóval akkor este tűnt el a gyűrű? – Nati kezdte, én meg befejeztem.
- És a kenyérben látta viszont a gyűrűt? – Biztosra kell menni, ha az ember másra akarja kenni az egészet.
- Verdéiné a gyilkos! – Hmm, meglehet, de még mindig nem tudjuk, hogy ki az áldozat. Amíg nincs meg a halott, nincs értelme a vádnak. Amíg nincs értelme a vádnak, addig az ember rossz helyzetbe hozhatja magát a meggondolatlan kijelentésekkel.
- Megint csak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról. – Legalább is még nem.
- Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?! – Ejj, Nati Nati, ameddig nem tudod, hogy mi van a gyilkossal, addig, hogyan várod el, hogy higgyek neked?
- Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen. – Igen, ennyi már nekem is világos, de még mindig hiányozna kulcsfontosságú személyek.
- Ezt mondta valaki? – Próbáltam játszani a lököttet, hátha az úr elejt még egy-két információmorzsát.
- Minek sütne valaki egy gyémántgyűrűt a kenyérbe? – a lánynak igaza volt. Miért pazarolt volna valaki lisztet, sót, élesztőt, vizet és időt, egy egyszerű gyémántgyűrűre? Itt valami nem volt kóser.
- Az előbb én csak a főnök pont beszélni kezdett. – Nati, inkább ne beszélj, ha nem tudsz értelmes dolgokat hozzáfűzni.

-Kit keresnek?! – Kérdezte a cselédasszony. Hét szedett-vedett, mindenféle maskarába öltözött ember bámészkodik a kertbe, de ő csak nyugodtan áll az ajtó előtt, és megvárja, míg odaérünk, aztán még megkérdi, hogy kihez jöttünk? Szerintem simán látszik rajtunk, hogy mágusok vagyunk… na jó, talán nem mindenkin. Strago például, úgy néz ki, mint egy csempész.
-A ház urát keressük, aki a megbízást írta. – vágta rá Nati, csak azt nem értettem, hogy mint mindig, miért olyan biztos a dolgában?
-Nati, honnan tudod, hogy a ház ura írta a megbízást? – Lehet épp pont ez a cseléd volt az, máskülönben miért ácsorogna idekinn, és kérdezi meg, hogy kit keresünk? Gondolhatta azt is, hogy nem mágusok vagyunk, és… valami itt lakóhoz jöttünk látogatóba.
-Gondolom, na! – kaptam megint a gyors választ, azzal le is zárta a beszélgetést, faképnél hagyva engem, miközben még lett volna mondanivalóm.
-Értem, és kik maguk? – Rántott vissza a valóságba a cseléd… tényleg, kik is vagyunk?
-Mágusok. – felelte a nekromanta, akitől ez elég fura volt, mintha én azt mondtam volna, hogy csőszerelők… bár azzal hamar lebuktam volna, mivel nincs köztünk senkinek se farmerja, piros sapkája és bajsza.
-Jófélék. – mondta Rammus, akitől várható is volt, hogy az egekbe emeli a csapat képét, csak kár, hogy mindez nem hatotta meg a cselédet. Szerintem viszont igaza van. Jonathan aljas, alávaló, és egy szemétláda, de a trükkjei elég jók voltak, és az óta biztosan fejlődött. Rammus-al és Natival is már rég találkoztam, remélem ők is tudnak új trükköket.
Sokáig bámult minket, szinte a lelkünkbe látott, aztán résnyire kinyitotta az ajtót maga mögött, és bekiáltott üvegrepesztő hangon, amitől azonnal a fülemhez kellett kapnom a kezem. Fenébe ezzel a sárkányölő éles érzékekkel.
-KAKUROOOOOOOOOOOOOOOO!!! – A hívó szóra meg is jelent egy vaskos vénember. Ő is végigmért minket, hosszasan járatva szemeit fel-le mindegyikünkön. Komolyan, ma ezt még hányszor ismételjük meg?
-Az uramhoz jöttek? – Uram isten… minek hív ide még egy embert, aki csak ugyanazt a kérdést teszi fel… lassan a falra mászok tőlük, és majd bosszúból felzabálom a kanyargó utat a parkban, hogy egy szakadék vezessen a bejárathoz!
-Igen. – felelte nyugodt hangon Jonathan. Ez a nyugodt hang azonban lehet álcázta mások előtt a hajlamait, de én kezdtem aggódni, hogy itt hamarosan valaki megsérül.
-Gondolom… - Nati azt se tudja hová jöttünk…
-Valószínüleg. – Ez a csapat munka, válaszoljunk háromszor egy kérdésre, és akkor biztos megértik. Én nem bírtam tovább ezt a szerencsétlenkedést, zsebemből előkaptam a munkás papírt, és lóbálni kezdtem Kakuro orra előtt.
-IDE JÖTTÜNK!!! – Remélem elég világos voltam… remélem eljutott az üzenet a vaskos koponyáján át a töpszli agyáig. Remélem több biztonsági rendszer nem lesz már, ami előtt azonosítani kell magunkat.
-Milyen jó, hogy értelmes kérdésre értelmes válaszokat kap az ember. Ide jöttünk, az ön megbízójához, a felkérésre, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen ereklyét. – Úgy gondoltam ezen túl érdemes lesz a diplomáciát Stragora bízni. Úgy látszik ő ért mindenki nyelvén.
-Úgy bizony…
-Hát ugyan hozzám nem, de bár nem lehet felőle biztos hiszen, ha nem tudja, hogy Ön Ön, akkor azt se tudja kihez jött, hiszen csak akkor tudja kihez jött, ha Ön Ön, de ha Ön mégis Ön lenne, akkor tudnia kell kihez jött, vagyis azt, hogy nem hozzám! – Várj... Hogy mivan? Ennek csak a vége értelmes… ezt meg kéne ismételtetnem vele, nem hiszem, hogy másodjára is el tudná így mondani… azt se hiszem, hogy én másodjára megértem mit akar.
-Tehát magát megszállta egy PUMPIII! – Pumpi? Ez nem hangzik túl jól. Ez valami bélféreg lehet? Nekem nincsenek gondjaim az emésztésemmel, és még csak fogyni se fogytam, gondolom, akkor bennem nem tanyáznak paraziták. De most hogy megemlítette, ezentúl ügyelek majd, hogy játszótéri homokozókból ne egyek.
-Mi az a pumpi? – Ez egy jó kérdés Nati, ami igazából engem is érdekelne, csak nem mertem a kérdést feltenni, hátha lököttnek néznek, hogy nem tudom, miről van szó. Bár lehet nem volt jó ötlet rátérni erre a témára, inkább a munkáról kéne beszélni. Kezemet az arcomba temettem inkább… ezt nem fogom sokáig bírni.
-Nekem erre nincs időm! – Jonathan még addig se bírta, mint én, és elkapta a vaskos fickót, és, gondolom én, azon agyalt, hogy mivel robbantsa le a fejét.
-Mi van? Ez most komoly? Ez nekem sok. – mondta a nekromanta mindeközben, akinél hasonlóan rövid volt a cérna.
-Az agressziót tényleg kerülhetnénk… - Nati, aki leginkább nevezhető itt vezérnek, mivel a csapat egésze a tenyeréből eszik próbálta moderálni a türelmét vesztett szélmágust, kevés, de éppen elegendő sikerrel, hogy meghosszabbítsa a Kakuro életét pár órával.
-Valami konstruktív ötletet várunk. – így Strago, akiben bíztam, hogy nem fogja ezeket az érthetetlen szavakat folytatni, mert akkor vagy szereznem kell egy Strago értelmező kéziszótárt, vagy Natit kell megkérnem, hogy fordítsa földönfutó nyelvre minden egyes mondatát. Kicsit zavart, hogy neki acélidegei vannak, míg mindenki más már azon töri a fejét, hogy hogyan szabadulhatna innen ki minél előbb.
-Nem baj, majd az ő részéből vonják le a károkat! Rombolj csak nyugodtan tovább… - Nem ehhez a fickóhoz jöttünk, akkor minek tart még fel minket? Ha meghal, bánom is én, legalább akkor félelemmel elég tiszteletet vív ki magának Jonathan, hogy a cselédlány végre valóban a jó irányba küldjön el minket.
-Jonathan, kérlek, inkább ereszd el szegényt… lehet kicsit zakkant, de ez van! – Éljen a pacifista hozzáállás. Éljen Nati… bár szerintem a vandál hozzáállással még mindig gyorsabban haladnánk.
-Hiszen az ember biztosan tudja, hogy ki ő mivel ő alkotta saját magát az ő kialakulása révén tudta felfogni a feladatot, így biztos a saját létezésében és a feladatban is, tehát a küldetéshez jöttünk. – Szerintem Rammus-t szállta meg az a pumpi… már ő is kezd marhaságokat beszélni. Nati, kérd meg Jonathan-t, hogy ölje meg, mielőtt nem késő.
-Ennek még annyira sem volt értelme, mint az előzőnek, és ha megöljük a szolgálót, akkor nem fogunk előrébb haladni. – Tévedsz, kedves jól nevelt szeszcsempész barátom. Ha az erőszak nem oldja meg minden problémád, akkor nem használsz belőle eleget!
-JESSZUS ANYÁM, EZ LEGALÁBB KÉT PUMPI! Gratos! Hozd a pumpi-űző kolompot! – Nem kell látnoknak lenni, hogy az ember tudja, itt most fog elszabadulni a pokol. Egy kisfiú szaladt oda a férfihoz. Furcsa, itt vagy tökéletes az akusztika a házban, és a benn elhangzottakat az épület minden pontján hallani (akkor miért nem jött még a ház ura értünk?), vagy mindenki készenlétben áll, hogy a megfelelő pillanatban kiugorjon, és tovább szője a bonyodalom bonyolult faliszőnyegét. A srácnál volt egy lábas, tele valami löttyel, meg benne egy merőkanál.
-Igenis, mester! – mondta a fiú, majd átnyújtotta a pumpi-űző apparátust mesterének, aki hatalmasat merített a kanállal, és ekkor éreztem, hogy itt valami baj lesz, ha már folyadék, annak jó vége sose lehet. És igazam is lett, locsolni kezdte a lábasból a löttyöt mindenkire, akit csak ért.
-ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! ÁJMÁRTÁTÁRÁHÁRÁ KUKOLÁLHÁRMÁTÁÁÁÁÁÁÁ! – ismételgette folyamatosan ezt a halandzsát, miközben a szerte-szét menekülő, fedezéket kereső mágusokat kergette, és locsolta a látszólag kifogyhatatlan „szentelt vizet” mindenre, ami volt olyan szerencsétlen, hogy a harctér áldozatává váljon.
-Ez büdös!! Hagyjátok már abba, mert valami förtelmes szagom lesz! – visította Nati, aki látszólag már kapott egy termetes adag anti-pumpi-szert.
-Öreg, elég legyen, mert letöröm a kezedet! – A nekromanta, és még páran, nem menekültek, inkább csak kitértek az elméletileg megtisztító, ám kérdéses összetételű folyadék elől, de azért remélem, hamar észreveszik, hogy a diplomácia itt már semmilyen formában nem működik, legyen a szép szó, vagy halálos fenyegetés. –Most komolyan fel akartok idegesíteni? – Miért? Én azt hittem már az vagy.
-Ojj, szels, nem tudod ezt a sz*rt elfújni valahogy? – Kértem Jonathan-t, hogy szolgálja a köz érdekét, bár sok reményt nem fűztem hozzá, de ebből neki is csak haszna származhat, szóval miért ne működne együtt?
-De. – a válasz nem az volt, amire számítottam, de a cselekedete pont az. Saját maga, és Nati körül elfújta a mennyei mannát, de a többieket hagyta szenvedni. Egy szavam sem lehet, megcsinálta, amire megkértem, azt nem mondtam, hogy mindenki körül fújja el, vagy hogy a pumpi-űző sámán kezéből fújja ki a vedret.
-Köszönöm, Jonathan. – Szívesen, Nati, ha én nem szólok neki, eszébe se jut, hogy tud varázsolni.
-Ember, hagyja már abba, elijeszti azokat a… ööö… kiket is? – jött a vegyi hadviseletet képviselő férfi mögül egy hang, aki elsőre a felmentő seregnek tűnt, de féltem, hogy csak egy újabb lökedék lesz.
-Nem tudom, nagyságos asszony. – mondta az okkultista inasa, a nagyasszonynak. Öltözetéből azt vettem le, hogy ő nem egy az eszement szolgálók közül, de ahogy az eddigiekkel is történt: a látszat csal! Jobb lesz résen lenni, lehet legközelebb nem ússzuk meg egyszerű fáradt olajjal, hanem lehet épp a macska homokládájának tartalmát fogja ránk szórni.
-Hé, hagyja már abba, büdös van, és kik ezek a jöttmentek az otthonomban? Nem meg mondtam már, hogy ne engedje be a koldulókat? – Tudtam! Ez is bolond. És hogy tud minket koldusnak nézni? Kifejezetten jól öltözöttek vagyunk.
-hát… asszony, van köztük két pumpi. – ebben a házban meg sok idióta. És már nem lehet köztünk pumpi, hiszen olyan ördögűzést kaptunk, hogy még a leggonoszabb démonok se bírnák ki.
-Milyen pumpi?! És nem vagyunk koldusok, mágusok vagyunk, akik a megbízásra jöttek. – Natinál is kezd a pohár megtelni. Én se bírom már ezt sokáig, ez a nő már a negyedik féleszű tíz perc alatt. Ha ez így megy tovább, én inkább sarkon fordulok, és hazamegyek.
-Ezek bolondok. – köszönjük, Egyértelmű Kapitány.
-Hányszor mondjam mág magának, hogy NINCSENEK PUMPIK?! – Az úrnő elvette Kakurótól a még csöpögő merőkanalat, és fejbe verte vele… nem eléggé, adja ide, majd én… khm… inkább tartózkodok az ilyenektől, és hagyom a dolgokat folyni a saját medrükben. Feleslegesen nem akarok eltérni a fő tárgytól, hátha végre ez a nő elkísér minket a munkaadóhoz, hogy végre munkához láthassunk. Amúgy honnan tudja, hogy nincsenek pumpik? Lehet, léteznek, csak nem ezen a néven. Majd megkérem Narwell-t, hogy járjon utána a dolognak, ha akad két hangya között ideje.
-Maguk meg ha mágusok, jöjjenek velem! – Isten áldja meg kendet… mondjuk több maréknyi ésszel, amit a szolgák között elosztogathat, ha már magának jutott annyi, hogy ne frecskeljen le minket különféle löttyökkel, vagy gyötörjön minket őrületbe verses rejtvényekkel.
Libasorban indultunk meg a nő mögött az épület folyosóin, én egész úton a ruhámból áradó bűztől szörnyülködtem. Vajon mikor találhatott el? Szerencsére csak a palástom kapott, remélem lesz majd alkalmam levenni.

-Mi a fene tartott ennyi ideig ideérniük? – Tarts seregszemlét, és megtudod. –Jó, jó, ne is kezdjék, nem érdekel. Nekem most dolgom van, majd a férjem elmondja a dolgot. – Aztán tovább kísért minket egészen egy olvasó teremig. A szoba meglehetősen nagy volt, akár egy kisebb bálterem is lehetett volna. Az egyetlen dolog, amin a szemem megakadt, az a szoba közepén álló íróasztal, és mögötte a férfi, aki, reményeim szerint, végre a ház ura lesz. Az íróasztala előtt félkörben egy halom fotel. Az úrnő adta ki kezével a parancsot, hogy foglaljunk helyet.
-Lehetőleg ne tartson estig. – mondta, majd távozott. Minden jókedvem elszállt, ha ezt mondja a férjének, akkor az minden bizonnyal azt jelenti, hogy ő is szószátyár. Megpróbáltam felkészülni a felkészülhetetlenre… nem ment. Ellenben a legrosszabbakra sikerült, de ez sem lesz elég.
-Jó napot kívánok… uraim, és jány, nagy tisztelettel maradok őszinte hívük, bár még egy árva kukkost se hallottam magukról, de egy munkát szeretnék prezentálni Önöknek, stand de pityere onde cuuuuu! – Nagyon jó, még egy külföldi, bár érteném mit mondott. És mi az, hogy nem hallott rólunk semmit? Natival majdnem megszereztük a One Peace-t, de nem jártunk sikerrel, és a tengerek még mindig kalózkirály nélkül hullámoznak. Ezt jobb lenne Stragonak nem megemlíteni. Őt elnézve simán rávetné magát arra a kincsre, persze a csapat sötétebb oldala is vígan jelentkezne.
-Mid fáj? – Múlt el Noah szégyenlőssége, és végre megszólalt.
-Egyikünk se beszél hablatyul. – A többiek tudtommal törzsgyökeres Fiore-i származásúak, míg én vagyok egyedül bevándorló, de ez nem az én nyelvem volt.
-Vagyis álljunk fel? – Akkor minek ültettek le minket? Inkább maradj csöndbe, ha nem tudsz értelmeset mondani, elég sületlenség van ebben a házban már így is.
-Most káromkodott? – Minden bizonnyal beleült egy addig nem ott lévő rajzszegbe.
-Nati, nem… csak részeg. – Strago egy olyan pillantást vetett itt rám, mint aki azon gondolkodik, hogy vajon most kioktasson engem részegember tudományokból, vagy sem. Hála égnek a „sem” mellett döntött.
-Inkább hozzá se szólok. – Édes mindegy, Rammus, észrevehetted volna már, hogy itt kérdés nélkül is tudnak marhaságokat beszélni.
-Jaj, nem csak hát reggel felkelek, gyakorlom kicsit az aláírásomat, hiszen bármikor beugorhat valaki a zuhany alá, adoniszi fess felső testem megcsodálni, és azt mondja „Autogramot MOST!”, aztán indul a nap, na meg, ha maguk ismernek, és kérni akarnak akkor tudnom kell adni, még egy tetves szót sem hallottam maguk munkájáról, meg arról egyáltalán képesek-e rá, na de mindegy. Isznak egy pohárral? – Pumpik után egy férfi, aki attól fél, hogy meglesik a zuhany alatt… haza akarok menni.
-Csak ha van valami erős.
-Inkább nem… - legalább három bordám törött el, hogy visszatartsam a nevetésem, és az arcizmaim is irtózatos görcsbe álltak, hogy még csak el se mosolyodjak. Eszembe jutott az a bizonyos tengerészeti kaland, ahol Nati egy 100 m² nagyságú árbocra festette fel a Blue Pegasus céhjelet tekintélyes mennyiségű rum hatása alatt.
-Nem iszom, még a végén én is így beszélnék. – Lehet Strago tényleg valami erőset fog kapni… erős mérget.
-Nem kösz… két napja ittam vizet utoljára, bőven elég volt. – Szerencsére nincs túl meleg Fioréban, nem párologtatok sokat, és mozogni sem mozgok annyit, így elég egy kevés hosszú időközönként is, és most épp nem vagyok szomjas.
-Hó? – Mit hó? Nem havazik! –Elvileg nem egészséges ily ritka folyadékbevitel. – tudtam, hogy nem fogja tudni megállni a kioktatást. Köszönöm, tanárbácsi, de nem fogom most azonnal az orrod alá dörgölni, hogy sárkányölő vagyok. Majd a pletykás Natitól úgyis megkapod.
-Nálam az. – légy boldog a válaszommal!
-Furcsa. Nem az egyetlen, amit ma látni fogunk, kétségtelen. – mondta. Ember… te sem vagy komplett. Egy kisebb falunyi területen vagyunk, aminek a felét egy kisebb palota foglalja el, a kert csodás, a beltér csodás, az embereknek viszont itt annyi esze van, hogy én azt se tudom, honnan lehet minderre pénzük? És furcsa? Már találkoztunk egy pumpi-űzővel, meg egy nem tudja milyen nyelven beszél ház urával, és én vagyok fura?
-Én azért kérek egy pohárral, igazán megszomjaztam.
-Kefélke, poharakat! – A sírógörcs határán álltam. Még egy szereplő, még egy hülyeség-tanya, és ennek még a neve sem kecsegtet semmi jóval.
-Biztos, hogy jó ötlet ez? – Együtt érzek veled, Strago. Én sem akarok megismerni még egyet a ház személyzetéből, inkább maradjanak azok a poharak a helyükön, és igyatok üvegből!
-Kicsoda, micsoda? – Nati… képes nyitott szemmel aludni. Jó reggelt.
A név hallatán azonnal a „rosszabbik” értelmezése jutott eszembe, de annak a használatából már rég kinőttek a fiatalok, most már a kettyintés, meg a pöccintés a menő.
Egy lány lépett be a terembe, és ő, ellentétben másokkal, nem titkolta, hogy nem fut százon. Fél kezében hatalmas tálca, rajta poharak, másik kezében pedig hajkefe, amivel hosszú haját kefélte. Bámulatos azért, hogy egyszerre bírja a tálcát egyensúlyozni, és a haját babrálni.
-Parancsoljon, uram. – és letette a tálcát az asztalra. Haja kefélését egy pillanatra nem hagyta abba.
-Kösszenytű. – köszönte meg ismét furcsa nyelven a ház ura a lánynak a szolgálatot. –Azért hívom így, mert folyton keféli a haját. – Ki gondolta volna?
-Nem értem miért magyarázza ezt meg, egyikünk sem gondolta, hogy a szexuális étvágya miatt hívhatják így a lányt… - mondtam, csak nem tudom miért. Egyedül Jonathan tűnt itt szexuális ragadozónak.
-Nem hát!
-Én pedig arra gondoltam. – Rammustól mi mást vártam? Perverz.
-Micsoda? Szexuális étvágy? Ez hogy jön ide? – Drága Strago, hát te ártatlan vagy, mint a ma született bárány? Nem hiszem el.
-Na de nem akarom húzni az idejüket, kezdjünk is bele. Hetvenháromban alakult az alapítvány, ami a szomszéd faluban van, és 783-ban alakult az a kis kocsma ott kint balra, gyönyörű szép őszi nap volt bizám… - De lehet egy fagyos téli este? –Nem volt túl meleg, hideg se, kabát már kellett!!! – Nem, egy üde tavaszi délután volt! A munkában az állt, hogy egy elveszett ereklyét kell megkeresnünk, ehelyett valami alapítványról beszél, meg kocsmákról. Azért az évszámok hallatán én elmerengtem, hogy hol is voltam akkor. '73-ban már keményen Sahara szárnya alatt, '83-ban pedig valahol Fiore határának közelében tengettem mindennapjaim.
-Nem akarjuk hallani a legendádat, térj a lényegre! – rivalltam rá, mert nagyon emlékeztetett ez a stílus valaki máséra, akit nem említhetek meg különböző okok miatt.
-Miért? Akár mondhat érdekes dolgokat is. Akár. – Strago, remélem nem szándékosan kötekedsz velem! Hogy fog ebből a zagyvaságból akármi is kisülni? A következő lehet az lesz, hogy elment egy cukorgyárat meglátogatni, és elmeséli hogyan készül a gumicukor, és akkor Noah idegösszeroppanást kap, ha megtudja, hogy nincs is benne gumi!
-Mondja csak uraság, ne zavartassa magát.
-Éljen a király… folytassa… - le lettem szavazva, inkább összeszorított fogakkal és a karfába süllyesztett karmokkal szenvedem végig az egész, értelmetlen sztorit.
-Persze, persze, megértem, de az asszony mondta, etesd meg a csirkéket… - az asszony azt mondta, ne tartson estig! –mert a gyereknek is kell új cipő, de Tisztelt Uraim és Hölgyeim Önök is munkára érkeztek, rá is térek azonnal, csak hát én nem vagyok én fázós! – Mint a hullámvasút. Az eleje pocsékul kezdődött, a tyúkok megetetéséből hogy lesz a gyereknek új cipője? Aztán a „rá is térek” résznél megörvendtem, ami hamar elmúlt, és inkább visszasüllyedtem a székembe… ebből sose lesz semmi. Teletöltötte mind a hét poharat piával. Hét pohár? Mondtam, hogy nem kérek.
-Tessék Strago, légy a vendégem. – nyújtottam át az én részem neki, legalább pazarba ne menjen.
-Köszönöm. – mondta, majd lehúzta a piát. Lehet nekem is meg kellett volna innom a sajátom, hátha akkor szórakoztatóbbnak találnám a történet hátralevő, valószínűleg értelmetlen részét.
-Mondja csak, ne hallgasson a többiekre. Kíváncsian várjuk a mondanivalóját. – Örülök, hogy legalább Rammusnak kötélből vannak az idegei, így legalább itt benn marad valaki, ha már mindenkinél eltörött a mécses, és elszaladtak valami eldugott helyre, ahol senki sem hallja a szidalmakat.
-Köszönöm. – Ajjaj, világvége közeledőben, Nati ivott.
-Hát persze. Na, szóval arról lenne szó, hogy múltkor amikor a kenyeret ettem, ráharaptam egy kemény valamire, és majdnem kitört a fogam is, mert olyan kemény volt, és amikor kiköptem, akkor jöttem rá, hogy az a nagyanyám gyémánt gyűrűje volt, de hogy került oda? –Úúú, na az a kemény fűszerezés. –Na, látják,azóta sem tudom, pedig igazán gondolkodtam rajta. –Ezen mit kell gondolkodni? A pék sütötte bele, valaki biztos megkérte rá… egy gyilkos? Csak ez lehet a magyarázat! Itt ez a fickó teli pénzzel, zéró aggyal, kinek hiányozna, ha meghalna? –Mert a nagyanyám a húst szerette és én is megeszem a húst is nagyon, ám szóval nem értem miért volt a kenyérben.
Mondandóját befejezve tágasra nyitotta a száját, hogy még egy fogorvos is képes lett volna két kézzel dolgozni a „barlangban”, és rámutatott egy letört fogára, amelyik gondolom találkozhatott a gyémánttal.
-Köszönjük, eleget láttuk, becsukhatja. – Igaz is, ha már itt vagyunk, akkor vagy az ereklyét találjuk meg, de az a kiköpött gyűrű nem gurulhatott messzire, az ebédlőben kell még lennie… hacsak valamelyik cseléd le nem nyúlta, bár kétlem, hogy fel bírnák fogni a gyűrű értékét. Vagy esetleg a gyilkost kéne megkeresnünk.
-Ennyire nem kell a részletekben elmerülni. – takartam el a pumpi-szósz illatú köpenyemmel az arcom, mert az úr szájának is hasonló szaga volt. –Szóval a gyémántgyűrűt kéne megkeresnünk? – próbáltam olyan mederbe terelni az események folyamát, hogy végre megszabaduljunk a helyiektől, és elkezdjük mesterségünket űzni… hogy mióta lettünk nyomozók, azt viszont nem tudom.
-Remélem nem a fogába rejtette el, és most próbál minket mindenféle kellemetlen dologra ráveni. –Miért kéne megkeresnünk azt, amit ő maga rejtett el? Lehet megártott az a két feles, nem?
-Neeem… azt mondta kiköpte! – Ezek szerint csak én figyeltem arra, hogy mit mondd?
-Helyes, de mi van, ha visszarakta? – Az ember fogára nem gyűrűt szoktak rakni, hanem koronát.
-Azóta ráharaphatott újra. – Itt úgy tűnik ragályos a sületlenség.
-Bár lehet utána lenyelte mégis.
-Na, ugye.
-Hát nem pontosan megkeresni, vagy inkább azt nem értem, hogy került oda, mert amikor utoljára láttam ott volt a feleségem ujján, de az bizám volt vagy négy napja, aztán ugye volt a lányom esküvője. Egyébként isten bizony mondom a lányomék építkeznek, bontott tégla nem érdekli? – Remek, megint térünk el a tárgytól.
-És a gyűrű hol van? – Nati próbálkozott a tárgyat visszaterelni a gyűrűre.
-Nem kifejezetten, de mondja, mi történt a feleségével, ami miatt a kenyérbe kerülhetett az ujján a gyűrű? – Lehet még a felesége ujját is belesütötték a kenyérbe! Említett valamit az úr, hogy megeszi a húst… eh, valaki megfigyelte, hogy hány ujja van az úrnőnek?
-Nem tervezek lakásfelújítást, köszönöm. – Utasítottam el tőlem telhető maximális udvariassággal az ajánlatot a bontott téglára. És végre itt betelt a pohár nálam, egyértelmű, hogy valaki meg akarta ölni a ház urát, ellopta a gyémánt gyűrűt, ami kicsi, és kemény, és belesütötte, vagy sütette a kenyérbe azt, hogy megakadjon az úr torkán. A gond már csak ott van, hogy vannak vakfoltok az elméletemben, de a szakács egyértelműen bűnrészes. Ha most elkezdek a többiekkel baráti csevelyt, akkor a ház ura úgyis félbeszakít, és elmeséli, hogy milyen csodás kuglófot tud a szakács sütni, és biztos nem tenne ilyet, ezért valami hatásvadász módszerrel kell bejelentenem, hogy itt bizony gyilkosságról lesz szó. Nem totojáztam, felpattantam a székből, bevágtam egy hősies pózt, és:
-A szakács a gyilkos!! – a hatás azonban elmaradt. Hosszas hallgatás után Strago törte meg a csendet.
-Öhm, szerintem ez elhamarkodott kijelentés. – Ő legalább emberi szinten gondolkodik, nem úgy, mint a többiek, akik csak hallgatnak. Ezt az ügyet úgy látszik Stragoval ketten fogjuk megoldani, a többiek akár haza is mehetnének.
-Igaz… - valóban kevés információnk van, hogy bárkire bármit rá tudjunk bizonyítani, kéne a történet további része, hogy eredmény születhessen. Visszaültem a székbe.
-Mióta van gyilkos? – Natinak úgy látszik ez az ügy megerőltető, és bőven két-három lépéssel mögöttünk kullog.
-Idióták. – szólalt fel Jonathan… köszönjük ezt a létfontosságú információt, legközelebb inkább maradj csöndben.
-Amióta a kisasszony kitalálta. – Kitaláltam? Lehet, hogy egyedül fogom megoldani az egészet? Strago, nem számíthatok rád! Távozhatsz! Oh, és nem vagyok kisasszony!
-Strago… ő nem kisasszony… nem tűnt fel? – Világosította fel Nati, és mint az megszokott semmi sikerrel.
-Hm, na kár… de nem azért mondta. Csak hát tudják, na de a lényeg az, hogy az esküvőn volt is rajta, csak megjöttek azok az istenverte Verdéiék, és ott könyörgött az asszonynak az a szuka, hogy adjon neki egy valamit, mert akkor nem fognak jóba lenn a lányom, meg a férje. És akkor ő oda adta annak a nőnek a gyűrűt, de csak estére, de hogy miért? Nem tudom… - És ezek után Verdéiné a kenyérbe sütötte, vagy sütette a gyűrűt, amit aztán ajándékba adott az úrnak, hogy jóízűen fogyassza el, és étkezés közben járuljon már egy másik úr színe elé. Persze, nem kizárt, hogy a Verdéi család is tökkel ütött. Milyen kár, hogy nem tudok az idióták fejével gondolkodni.
-Szóval akkor este tűnt el a gyűrű? – Tökéletes észrevétel, Nati.
-És a kenyérben látta viszont a gyűrűt? – Nem, az asztal fölött látta újra, miközben az repült. Ha ráharapott gondolom nem látta, csak akkor vette észre, mikor ráharapott, látni pedig akkor, amikor kiköpte, és megvizsgálta mi volt az ínyencség a kenyérben. Ismét felpattantam a székemből.
-Verdéiné a gyilkos! – vagy valamelyik Verdéi, de a nő biztosan bűnrészes, hiszen ő kérte el a gyűrűt. Amúgy valaki tudja, hogy miért mi végezzük a Rúna lovagok munkáját?
-Megint csak elhamarkodottan beszél, kisasszony. Nem volt szó gyilkosságról. – kezdesz az idegeimre menni, nem vagyok lány, se kisasszony!
-Még mindig fiú, és mi van a gyilkossal?! – Na igen, jó lenne tudni, hogy az úr mit gondol erről. Azért az engedélye nélkül tényleg nem kéne elkezdeni kémkedni a Verdéi család után.
-Strago, gyilkosság nem volt, de kísérlet rá igen. – Remélem sikerült új információt juttatnom a fejébe. A gyilkossági kísérletet elkövető személyt is gyilkosnak hívják, nem… kísérletezőnek.
-Ezt mondta valaki? – Megüsselek?
-Minek sütne valaki egy gyémántgyűrűt a kenyérbe?
-Az előbb én, csak a főnök pont beszélni kezdett. – Nati, te már olyan szinten le vagy maradja, hogy akkor se érsz utol minket, ha mi megállunk…

A férfi csak bámulta a mi kis beszélgetésünket nagy szemekkel.
- Há mondom hogy el tűnt a gyűrű, a nagyapám sógorának szomszédja mondjuk meghalt, és nagyon megsírattam volna ha ismertem volna de nem ismertem szóval ő lényegtelen. A gyűrű annál a banyánál volt. De aztán a nejem vissza akarta kérni csak nem találta, és mondta hogy menjek utána, de a fene se akarozott. Akkor hozták a desszertet, és tyú e... hát az volt ám a desszert.
- Epres süti volt? - kérdezte édességmániás barátunk elkalandozva az eprek világában, amire én csak érdekesen néztem. Még Raelae is teljesen komolytalan...
- Akkor nekünk mit is kéne csinálni pontosan? - kérdezett rá pontosan a lényegre Rohandar.
- Hallgasson mán végig fiatal ember! - vágta rá Rohandar kérdésére a megbízó.- Ha nem tudom elmondani nem fogja érteni a lééényeget! -A férfi a lényegre jól rányomta a hangsúlyt, majd töltött saját poharába és végül a mienkbe is. Én inkább úgy döntöttem, hogy nem iszom meg mert annak rossz lett volna csak a vége, és nem szerettem volna megmutatni kevésbé józan énem Strago előtt... Raelae előtt se szándékoztam volna, de arról lecsúsztam kissé.
-Úgy bizony...nem szép mások szavába vágni... - sárkányölő barátom hozta formáját, amit csak megmosolyogtam.
- No szóval elindultam a mákos gubámtam amin az a jó fajta lekvár volt, és találkoztam a polgármesterrel is! És beszélgettem vele ott pattogott nekem hogy vegyem át a helyét de hát nem akartam én polgármester lenni, mert nincs túl jó fizikumom. Egyszer egy sakkjátszmát is fel kellett adnom sérülés miatt!! Tyúú az milyen borzalmas volt, tudják, mikor már úgy csikar a hasuk, hogy nem bírják tovább, magasságos ég azok a szélgörcsök, de aztán az asszony kinyomkodta belőle! - sosem fogunk a végére érni ennek az egésznek, én már ott jártam, hogy még három perc és a hajamat fogom tépkedni...
- Ez mind szép és jó, de még mindig nem tudom, hogy mire kellünk mi? - Rohandar volt az egyetlen talán, akit ugyanaz érdekelt mint engem, a munka lényege. Még Stragorol tudtam ezt elképzelni, csak nem volt mit kérdeznie megtették helyette.
- A hasmenés mióta sérülés? És mi az a mákos guba? - Raelae megint a desszertnél ragadt le, de már nem csodálkoztam...
- Ejj, elég sok dolgot nem ismer a kisasszony. - ilyen nincs... Strago tényleg nem hisz nekem. Tenyeremmel fejemre csaptam egy kicsit, közben szemem forgattam.
- Ehh, én Raelaevel ellentétben nem az ételt és a betegséget kérdezném, hanem hogy mi lenne a feladatunk? És Strago kérlek... nem lány! - szedtem össze minden gondolatom és mondtam ki.
- Hát hogy meg keressék a gyűrű, de egy gyenge elméjű maga! És ha meg engednék folytatnám, szóval... - milyen kedves ember... amikor Rohandar kérdezte akkor sem volt több információ, de ő nem lett gyenge elméjű, csak én aki egyedül viseltem a szebbik nemet. És ez az egész már nekem sok volt, inkább ittam a teli töltött poharamból.
- Fogjatok le, mert most már tényleg mérges vagyok. - alig hallhatóan, de kivettem a fiú szavait, akinek már a feje is vörösödött.
- Szú szá Rohandar szú szá... - vittem kezem föl-le a be és kilégzést szimulálva. Nagy esélyét láttam, hogy ettől csak még idegesebb lett, mert eddig ez a módszer senkinél nem jött be ahogyan nálam sem szokott, de egy próbát megért.
- Nagy nehezen leszedtem magamról azt a piócát, és elindultam keresni azt a banyát de sehol nem láttam, felszívódott!!!!! Viszont találkoztam! azzal szép kis lánnyal, a piacról, ó milyen bögyöcske volt is az. - azzal a férfi a plafonra nézett, és gondolataiba merült.
- Uram, elnézést, de folytatná? - kérdeztem egyre türelmetlenebbül.
- Persze, persze, de mi mehetnénk végre? Elvégre már tudjuk a feladatot. - Rohandar már nagyon nem bírta a kiképzést, eközben Raelae követte a megbízót, és a plafont bámulta. Elképesztő volt az a fiú... minden emberhez tudott alkalmazkodni, még a legelmeháborodottabbhoz is.
- Ha a fekete vas eléggé felhevült a kovácsolási műveletek elkezdődhetnek. - végül Strago volt az, aki életre keltette a főnököt.
- Ó ja persze! Na tehát a kis bögyös maca mondta hogy kint van valahol a kert hátsó részében. Na ott meg is találtam de a gyűrű már nem volt ott! Azt mondta vissza adta az unoka húgomnak , aki a negyedik testvérem fiának a lánya, és olyan kis egér kinézetű bajszos asszony de azt mondják jól főz! - ha férjem lesz isten ments hogy valakit is úgy emlegessen, hogy bögyös maca, mert ha megtudom agyonütöm... ez a férfi is megfogalmazhatta volna szebben, ha már családja volt.
- Uram, csak velősen könyörgöm! - hehe... velősen főzzön a nő? Akkor azt nem sokan fogják megenni! Már magamtól is kezdtem félni, hogy ilyen baromságok jutottak az eszembe. Reméltem nem fertőző a dolog, mert ha rajtam és Raelaen kívül mindenki elveszti az eszét akkor apokalipszis következik... bár Rae nem is vesztette el az eszét ő ilyen volt, úgyhogy kicsit kezdtem megnyugodni.
-Miért van rágogumi a mennyezeten? - akkor tűnt fel, hogy a sárkányölőnk még mindig a plafont kémleli.
- Mert valaki, minden bizonnyal, oda ragasztotta. Furcsa dolgok mindennaposak ezen a Földön. - válaszolta meg a rejtélyes kérdést Strago.
- Nem akarom tudni az okát gyíkgyilok. - Mondta Rohandar egy nem túl kedves jelzővel illetve Raelaet.
- Jól van na velős - megint a velő... - de borravalóról már ne álmodj kölyök, na tehát fel kerestem az unoka húgom de ő azt mondta nem nála van a gyémánt, mert látta hogy oda adja a feleségem öccsének! Hát az az ember hallják, nem normális, azt mondta találkozott egy meduzával és megcsípte! Hát még jó hogy nem rá köszönt nem?
- De, teljességgel jó... - nyugtáztam a dolgot minél hamarabb hátha haladunk.
- De, de... - Rohandar is csak nyugtázott.
- Miről volt szó? Nem figyeltem... megismételné? - "neeee Raelae csak ezt neee!!!" üvöltötte bennem egy hang, miközben térdemre helyeztem karjaimat, oda pedig a fejemet.
- Pofa be gyíkgyilkoló! - na most kivételesen egy elven voltam a fiúval. Raelae erre csak érdekesen hülye fejet vágott egy széles vigyorral állát előre tolva. Komolyan kételkedtem az ép elmeállapotában.
- Na akkor elindultam megkeresni azt az embert de sehol sem találtam, még a konyhába is kerestem, de ott az egyik szolgáló lány megkínált egy kis tiramisuval és muszáj volt megennem, de az a fickó közbe lelépett! - szörnyű dolog, mely feldolgozhatatlan... bár a tiramisu feldolgozásával a szervezet meg fog küzdeni.

Az öreg csak kamillázott a veszekedésen, de hamar sikerült ismételten elkapnia a fonalat, már ha egyáltalán eddig volt a beszélgetésnek valami menete, mert nekem legalábbis nem nagyon tűnt fel.
- Há mondom hogy el tűnt a gyűrű, a nagyapám sógorának szomszédja mondjuk meghalt, és nagyon megsirattam volna ha ismertem volna de nem ismertem szóval ő lényegtelen. A gyűrű annál a banyánál volt. De aztán a nejem vissza akarta kérni csak nem találta, és mondta hogy menjek utána, de a fene se akarozott. Akkor hozták a desszertet, és tyú e... hát az volt ám a desszert. – ecsetelte élményeit hatalmas beleéléssel.
- Te magasságos ég, mit vétettem ellened? – fohászkodtam, aztán végig gondoltam a dolgot. – Oké, inkább ne válaszolj! – fejeztem be a fohászkodást, mert még a végén még rosszabbat kapok.
- Epres süti volt? – érdeklődött homokos úrfi.
- Nem teljesen mindegy, hogy milyen süti volt? Miattam akár lehetett kaviáros is, csak haladjunk már. – gondoltam, de inkább csöndben maradtam. - Akkor nekünk mit is kéne csinálni pontosan? – érdeklődtem inkább a következő szavakkal, hogy végre valahára inkább a lényegre vezessem a témát.
- Hallgasson mán végig fiatal ember! – hordott le a kis gömböc.
- Miért, lesz ennek valaha is vége? – rimánkodtam magamban, de ismételten nem szólaltam meg.
- Ha nem tudom elmondani nem fogja érteni a lééényeget! – korholt tovább a haspók.
- Aha, mintha lenne bármi lényeges is ebben a sok halandzsában. – morfondíroztam, és kezdtem teljesen elveszíteni a józan eszemet.
Miután helyre tett, bár nem igazán vettem magamra a dolgot, töltött még magának némi italt, és utána nekünk is sorban.
- Ejnye, az illem szerint nekünk kéne elsőként kapni, nem pedig a fickónak. De mindegy, ezt a löttyöt úgy sem iszom meg. – filozofáltam.
- Úgy bizony...nem szép mások szavába vágni...- vette ki a részét a szidásomból Roló is.
- Ni csak ki beszél? Csak érjünk ki az udvarra, végre levezethetem rajtad a feszültséget. – kezdtem bele a terveim szövögetésébe.
- No szóval elindultam a mákos gubámmal amin az a jó fajta lekvár volt, és találkoztam a polgármesterrel is! És beszélgettem vele ott pattogott nekem hogy vegyem át a helyét de hát nem akartam én polgármester lenni, mert nincs túl jó fizikumom. Egyszer egy sakkjátszmát is fel kellett adnom sérülés miatt!! Tyúú az milyen borzalmas volt, tudják, mikor már úgy csikar a hasuk, hogy nem bírják tovább, magasságos ég azok a szélgörcsök, de aztán az asszony kinyomkodta belőle! – számolt be élete további, számomra teljesen érdektelen részleteiről.
- Vajon bedobjam a szunyát? Vagy lépjek le? Vagy kinyírjam a fickót és utána lépjek le? – tanakodtam a folytatásról, majd inkább megint megpróbálkoztam egy utolsó erőfeszítéssel: - Ez mind szép és jó, de még mindig nem tudom, hogy mire kellünk mi?
- A hasmenés mióta sérülés? És mi az a mákos guba? – kérdezgetett megint tojásagyú gyíkpofa.
- Csak egyszer kapjam a kezeim közé ezt az idiótát is, garantálom, hogy nem ússza meg egy darabban. – kezdem most már őrjöngeni.
- Ejj, elég sok dolgot nem ismer a kisasszony. – mondta Strago gyíkgyiloknak.
- Határozottan kezd tetszeni ez a fickó. – nevettem magamban. – Végre egy kis felüdülés is akad itt.
Nati eközben a homlokára ütött, persze csak szolidan, és megpróbálta kijavítani az iménti hozzászólást:
- Ehh, én Raelaevel ellentétben nem az ételt és a betegséget kérdezném, hanem hogy mi lenne a feladatunk? És Strago kérlek... nem lány! – mondta ki végül egy nagy szusszal.
- Végre egy értelmes lény. – gondoltam kissé örülve annak, hogy van még rajtam kívül olyan, akinek van egy kis józan esze, és tud még valamire koncentrálni.
- Hát hogy meg keressék a gyűrű, de egy gyenge elméjű maga! És ha meg engednék folytatnám, szóval... – hülyézte le Natit, ami önmagában nem okozott volna dührohamot nálam, de meghallva, hogy megint anekdotázni akar, na attól már tényleg kezdett elszakadni az a bizonyos cérna.
- Fogjatok le, mert most már tényleg mérges vagyok. – motyogtam inkább csak magamnak, de éreztem, hogy a vér a fejembe tódul, a varázserőm pedig már forr és a fickó vérét követeli.
- Szú szá Rohandar szú szá... – próbált nyugtatni a lány, és közben a ki és belégzést mutogatta.
- Igen, mindjárt szájba szúróm, épp ezt kéne megakadályozni, és amúgy is, ne adj ötleteket! – gondoltam, teljesen kicsavarva a dolgot. – Különben is milyen hülye technika ez? Ez inkább csak irritál mindenkit. – bosszankodtam.
- Nagy nehezen leszedtem magamról azt a piócát, és elindultam keresni azt a banyát de sehol nem láttam, felszívódott!!!!! Viszont találkoztam! azzal szép kis lánnyal, a piacról, ó milyen bögyöcske volt is az. – pofázott tovább a zsíros bödön, majd a plafonra vándorolt a tekintete, és ott meg is állt.
- Meghalt? Kérlek, mondja valaki, hogy meghalt és nem fog többet szónokolni! – rebegtem egy gyors fohászt, és már teljességgel el tudtam volna fogadni, hogy nem kapok egy petákot se, csak eltűnhessek végre innét.
- Uram, elnézést, de folytatná? – szólongatta Nati.
- Szóval mégsem halt meg. Nagy kár... – gondoltam, és így szóltam: - Persze, persze, - szólt ez inkább a lánynak, mint sem a pasasnak, - de mi mehetnénk végre? Elvégre már tudjuk a feladatot. – fejeztem be, a mondandóm második részét már teljességgel a megbízónak címezve.
Eközben feltűnt, hogy gyíkharcos is azt a pontot bámulja a plafonon, amit a hasas pasas is.
- Azt hiszem végre szellemi partnerre lelt. – gondoltam ismét kissé felvidulva.
- Ha a fekete vas eléggé felhevült a kovácsolási műveletek elkezdődhetnek. – mondta lírikus bácsi.
- Miért nem tud itt szinte senki értelmes stílusban beszélni? – gondolkodtam el.
- Ó ja persze! Na tehát a kis bögyös maca mondta hogy kint van valahol a kert hátsó részében. Na ott meg is találtam de a gyűrű már nem volt ott! Azt mondta vissza adta az unoka húgomnak , aki a negyedik testvérem fiának a lánya, és olyan kis egér kinézetű bajszos asszony de azt mondják jól főz! – kapott észbe a megbízó, és ismét folytatta a hibbant történetét.
- Uram, csak velősen könyörgöm! – rimánkodtam a fazonhoz.
- Miért van rágógumi a mennyezeten? – szólt közbe hüllő kapitány teljesen idióta módon.
- Azért, hogy inkább azt rágd, és befogd végre a pofádat! – mondtam volna ingerülten, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy türtőztessem magam.
- Mert valaki, minden bizonnyal, oda ragasztotta. Furcsa dolgok mindennaposak ezen a Földön. – válaszolt végül az igen érdekfeszítő kérdésre Strago.
- Nem akarom tudni az okát gyíkgyilok. – mondtam végül én is, nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be most már neki.
- Jól van na velős, de borravalóról már ne álmodj kölyök. – folytatta.
- Ha szabadulhatok végre innét, akkor nem is kell.
- Na tehát fel kerestem az unoka húgom de ő azt mondta nem nála van a gyémánt, mert látta hogy oda adja a feleségem öccsének! Hát az az ember hallják, nem normális, azt mondta találkozott egy medúzával és megcsípte! Hát még jó hogy nem rá köszönt nem?
- Vajon a pszichológusok még megmenthetnek engem? Azt hallottam, hogy egészen jól értenek az agyra ható sokkok kezeléséhez. – tűnődtem el.
- De, teljességgel jó... – szólalt meg Nati.
- De, de... – …miért nem inkább magát csípte meg és került körházba ahelyett, hogy most itt papol? – fejeztem be a fejemben a mondatot.
- Miről volt szó? Nem figyeltem... megismételné? – mondta elmebeteg módon gyíkfighter.
- Pofa be gyíkgyilkoló! – förmedtem rá, és már-már annak a közelében voltam, hogy felkelek és elvágom a torkát a srácnak.
Az csak egy teljesen pókerface arcot vágott, majd kissé elmosolyodott.
- Egy… kettő.. három… - kezdtem el magamban számolni, hátha ettől kissé megnyugszom, és nem csinálok semmi elhamarkodottat.
Bár az utóbbiak után már nem lett volna elhamarkodott semmi.
- Na akkor elindultam megkeresni azt az embert de sehol sem találtam, még a konyhába is kerestem, de ott az egyik szolgáló lány megkínált egy kis tiramisuval és muszáj volt megennem, de az a fickó közbe lelépett! – folytatta a kis, akarom mondani nagy-gömböc.
- Hála az égnek, nem hallotta meg. – örvendeztem. – Annyi a szerencséje, hogy a többiek nem hagynák, hogy megöljem. Különben már rég alulról szagolná a lábszagomat. – gondoltam kissé lehangoltan.

Na, jó, na jó, szedjük össze magunkat. Eddig jó volt játszani a hülyét, a végén arra döbbentem, hogy ez már nem játék, hanem valamiféle kényszer, hogy olyasmit mondjak, aminek nincs túlságosan sok értelme. Lehet, hogy az alkohol hatása, de az itóka finom volt, így nem tudtam ellenállni neki. Azért nekem is kijárnak a testi élvezetek. Sandán Natira pillantottam.
- Há mondom, hogy el tűnt a gyűrű, a nagyapám sógorának szomszédja mondjuk meghalt, és nagyon megsirattam volna, ha ismertem volna de nem ismertem szóval ő lényegtelen. A gyűrű annál a banyánál volt. De aztán a nejem vissza akarta kérni csak nem találta, és mondta, hogy menjek utána, de a fene se akarózott. Akkor hozták a desszertet, és tyú e... hát az volt ám a desszert. – Elképzelem. Bár nálunk a Susette Palacsinta volt a világon a leges legjobb dolog, mindig édesapán kapta az oroszlánrészt a dolognak, hisz ő is felettébb kedvelte eme kulináris csodát. Abba is van alkohol, de szerencsére nem annyi, hogy megérezze akárki is, és a legnagyobb része úgy is elpárolog, amikor meggyújtják. Ezt a szakácsunk mindig előszeretettel csinálta a család előtt, ezzel szórakoztatva édesanyámat és engem, mert nekünk ez felettébb tetszett. Édesapán csak tűrte, hisz felesége boci szemének nehezen tudott ellenállni. Egy bizonyos fokig.
- Epres süti volt? – A lány megint nem értette a történet lényegét. Mondom palacsinta. Tudod mi az? Tojás, liszt, só, víz, tej... legalább is azt hiszem. De, hogy a Susette verzió hogyan készül, arról halványlila gőzöm sincsen, de az biztos, hogy sok alkoholos folyadékkal, és egy nagy adag cukros lé közreműködésével, aminek semmi köze nincs se sütihez, se eperhez, de még a kettő kombinációjához sem.
- Akkor nekünk mit is kéne csinálni pontosan? – Várni, hátha belerepül a sült banán az ember szájába, mert ugye sose lehessen tudni. Bár azért a sült banán is flambírozva van, így némi alkoholtartalmat az is... nos, tartalmaz. Apám valamiért ezeket nagyon kedvelte: az alkohollal kombinált édes dolgokat. Én annyira nem szerettem az ilyesmit, de voltak kivételek.
- Hallgasson mán végig fiatalember! Ha nem tudom elmondani, nem fogja érteni a lééényeget! – Így van, szebben nem is tudtam volna jómagam mondani. Persze nem csak a palacsintával volt ez a helyzet; édesapám hihetetlenül cukros szájú volt. Mindenkinek megvan a maga metódusa a stresszhelyzetek kezelésére, ő marcipánrágcsálással oldotta ezt a kényes problémát. Marcipán; haj, de régen nem ettem én olyat. Lassan meg kellene törni ezt a stagnálós korszakot.
- Úgy bizony...nem szép mások szavába vágni... - Illetlenség. Megfájdulhat az ember gyomra, főleg, ha étkezés után van erről szó. Mindig kell egy órácskát pihenéssel tölteni, hogy az egészséges emésztés végbe tudjon menni, vagy legalább is el tudjon kezdődni, és az értékes tápanyagok felszívódjanak, és az egész alapjáraton jó közérzettel, jó kedvvel tölti fel az embert.
- No szóval elindultam a mákos gubámmal amin az a jó fajta lekvár volt, és találkoztam a polgármesterrel is! És beszélgettem vele ott pattogott nekem, hogy vegyem át a helyét, de hát nem akartam én polgármester lenni, mert nincs túl jó fizikumom. Egyszer egy sakkjátszmát is fel kellett adnom sérülés miatt!! Tyúú az milyen borzalmas volt, tudják, mikor már úgy csikar a hasuk, hogy nem bírják tovább, magasságos ég azok a szélgörcsök, de aztán az asszony kinyomkodta belőle! – Bélproblémák természetesen a rossz táplálkozásból adódóan lehetnek, de ezt nem sokan látják be, vagy akarják belátni, hisz egyszerűbb azt mondani, hogy biztos az időjárás, mint a másnapos étel, amit nem tartottunk hűtve, mert nincs tél. Oda kellene figyelni, hogy mit mivel eszünk. Például a levest kanállal, mert különben megőrülünk. Meg azért a pacalpörköltet sem eszi az ember tejszínhabbal, egyrészt azért, mert nem illik hozzá, másrészt meg azért, mert ez fog történni: egész éjjel fújni fog a szél.
- A hasmenés mióta sérülés? És mi az a mákos guba? –
- Ejj, elég sok dolgot nem ismer a kisasszony. – No, tessék idefigyelni, mert magyarázat jön. A mákos guba egy meglehetősen egyszerű ételnek tűnik, de nem az. Kifliből készül, amit karikára kell vágni, tejet, vajjal, vaníliával, esetleg némi mézzel kikeverünk, és meglocsoljuk vele a kifliket. Ezután mákot, porcukorral elkeverünk, némi szegfűszeget is hozzá lehet adni, rászórjuk a nedves péksüteményekre, majd megpirítjuk az egészet. Nagyon finom, és az igazi ínyencek reszelt citromhéjat is kevernek bele. Pörkölt, vagy paprikával készített étel után kifejezetten jó desszert. Várjunk csak, miért is tudom én ezt?
- Ehh, én Raelaevel ellentétben nem az ételt és a betegséget kérdezném, hanem hogy mi lenne a feladatunk? És Strago kérlek... nem lány! – Valóban, de ez már nekem az elején világos volt, kedves Nati. Mint mindig, már megint egy-két arasszal le vagy maradva. El sem tudod képzelni, hogy mennyi dolgot megbeszéltünk mi már ezzel az úgy nevezett "lánnyal", és egyik érdekesebb volt, mint a másik. Majd egyszer elmondom neked is; csak még nem érdemelted ki.
- Hát hogy meg keressék a gyűrűt, de egy gyengeelméjű maga! És ha meg engednék, folytatnám, szóval... – ... Biztosan azt fogja most mindenki gondolni, hogy a sakkjátszmám Adelussal izgalmas volt, pedig egyáltalán nem volt az. Ha egy szótárból előhalászott szóval le lehetne írni, akkor én az epikust választanám. Hiába, a fekete sereg Matthew király híján kénytelen volt beérni velem, és jól döntöttek. Említettem már, hogy milyen sokoldalúan tudom használni a földmágiám?
- Fogjatok le, mert most már tényleg mérges vagyok. – Az öncélú erőszak sosem volt kenyerem. Mindig az ártatlan védelmére keltem, a gyengét felsegítettem, a gonoszt megbüntettem. Mindenre van békés megoldás, de vannak olyanok, akik ezt nem keresik, mert szerintük a halál az egyszerűbb.
- Szú szá Rohandar szú szá... – Bár azt nem igazán akartam megemlíteni, hogy ha a szú a száját kitátja, akkor mekkora a nyelvéből kiinduló, vertikális körsugár, amivel a legrövidebb úton el lehet jutni az ajkáig. Pedig ez egy nagyon fontos faktor, ha azt akarjuk megállapítani, hogy a szú család mennyi idő alatt szeretné elfogyasztani a hajónk mestergerendáját. De az nem víz alatt van? Mellékelni kell majd a szúknak a víz alatti lélegző készségükről szóló tizenhárom oldalas jelentést.
- Nagy nehezen leszedtem magamról azt a piócát, és elindultam keresni azt a banyát, de sehol nem láttam, felszívódott!!!!! Viszont találkoztam! Azzal szép kis lánnyal, a piacról, ó milyen bögyöcske volt is az. – Elképzelni is öröm, amikor egy jókora, telt, formás dombon elkezd az ember felkapaszkodni, hogy aztán lecsusszanjon a völgybe, ahol erőt gyűjt a következő, identikusan lenyűgöző domb megmászásához. Egy lejtőnél véget ér a felfelé vezető út, irány le, és máris csúszik az alföldre a vándor. De még milyen karcsú az az alföld, sima, egyenletes, puha, öröm rajta sétálni. Lesz egy mélyföld is, valahol a vége felé, amikor is átcsap az egész egy erdőbe. Vándortól függ persze, hogy mennyire erdő az erdő. Az is lehet, hogy az alföld folytatódik, csak kissé lejtősebb lesz az egész. A végén talál a vándor egy vájatot és egy barlangot. A vájat a célpont; ide kell behatolni, végigküzdeni a síkos, forró, örökké mozgó úton, míg végül eljut a célig, a gömbig, ahol aztán megpihenhet, hogy majd háromnegyed év múlva újból meglássa a világot.
- Uram, elnézést, de folytatná? – Micsoda? Háát, végül is, lehetne ezt folytatni, de nem látom értelmét annak, hogy most végigmenjünk a gyerekkoron, a rebellis időszakon, a szerelmeken, a sokszor összetört szívén, és a többi. Legyen elég az, hogy boldogan élt, míg meg nem halt, és mivel az apa sem volt hajlandó beleharapni a fűbe, ezért eléggé érdekes lenne, ha a gyermek már megtette volna ezt helyette.
- Persze, persze, de mi mehetnénk végre? Elvégre már tudjuk a feladatot. – No, igen, a feladat. Még senki sem említette fél szóval sem, és már mindenki tudni akarja, hisz mi másért lennénk mi itt? Viszont, ha egy gyűrűvel lenne kapcsolatos ez az érdekes megbízás, akkor igen sokrétegű lehet ez. Nem tudjuk hogy néz ki ez az ékszer, de még azt sem tudjuk, hogy ékszernek van e használva. Simán meglehet, hogy egy megfeketedett fémdarabról van szó. Megfeketedett fémdarab? Elvigyorodtam. Rohandaar. Ha jól sejtem a vezetékneve az volt, hogy...
- Ha a fekete vas eléggé felhevült a kovácsolási műveletek elkezdődhetnek. – És igen, megint egy mélyenszántó igazsággal gazdagítottam a társadalmat, de legrosszabb esetben önmagamat. Várjunk csak; black steel? Az nem az acél? Tudja a fene; ezek után még azt is megcáfolom, hogy az eddig történt eseményeknek akármiféle relevanciája lett volna a tér-idő kontinentumra nézve. Bár biztos van némi, hisz akkor nem történtek volna meg.
- Ó, ja persze! Na tehát a kis bögyös maca mondta, hogy kint van valahol a kert hátsó részében. Na, ott meg is találtam, de a gyűrű már nem volt ott! Azt mondta vissza adta az unokahúgomnak, aki a negyedik testvérem fiának a lánya, és olyan kis egér kinézetű bajszos asszony, de azt mondják, jól főz! – Ejj, megint a nyelvemet beszéled. Jómagam ugyan nem értek sokat a főzés technikáihoz, és receptek olvasgatása sem fogja előbbre vinni a jó étel készítésének a képességét bennem, de legalább képletesen el tudtam képzelni, hogy mégis mit rakok a gyomromomba minden nap. Van egy szólás, hogy az út egy férfi szívéhez, a hasán keresztül megy, bár sok nő egészen mást állítana.
- Uram, csak velősen könyörgöm! – A legtöbb húslevesben benne szokta hagyni a szakács úr a csontvelőt is, ami már csak azért is jó, mert iszonyatosan fimon, meg azért is, mert legalább egy kis részét én is megkaphattam, hisz apám, mint mindig, a legjobb részeket automatikusan magáénak tudhatta. Édesanyám nem szerette a velőt, így apámnak, ha lehet, még szélesebb volt a vigyora, hisz így több jutott neki. Nekem mindig ugyanannyi járt, ha maradt, ha nem. Ha nem maradt, akkor még annyi sem.
- Miért van rágógumi a mennyezeten? – Micsoda? Miről beszél a kisasszony? Rágógumi... ismerem én ezt a kifejezést? És mi az a gumi? Mert a rágó-t még értem; minden bizonnyal azt a gumit rágni kell, de mégis mire lehet ez jó? Erősíti az állkapcsot? Vagy az ínyeket teszi keményebbé? Vagy csak szimplán valaki a nevemet becézi. Bunkó emberek. Felnéztem én is. Valami volt a plafonon, valami beazonosíthatatlan valami. Logikus válasz az volt, hogy csak is egyféleképpen kerülhetett oda.
- Mert valaki, minden bizonnyal, oda ragasztotta. Furcsa dolgok mindennaposak ezen a Földön. – Nem értem, hogy társaim ehhez miért nem szoktak már régóta hozzá. Annyi furcsa dologgal találkoztam már, azóta, amióta otthagytam a családi házat, hogy csak, ihaj. Láttam egy mágiával közlekedő vonatot, egy mozgó óriást, sötét barlangokat, táncoló élőhalottakat, halálos bábjátékot, fatális démont, Natit, Omeront, és a többit. Ez nem minden, de estig tartana mindet felsorolni, úgyhogy remélhetőleg ennyivel be fogják tudni érni a tisztelt hallgatók. Nincsenek is hallgatók.
- Nem akarom tudni az okát gyíkgyilok. – Gyíkgyilok? Ezt most remélem nem rám értette, mert akkor túl sok értelmet nem nyerne ez a kifejezés, hisz, melyik részem a gyík és melyik a gyilok? Hát még a kettő egyben. Így a kislányra gondolta, amit végképp nem értettem, úgyhogy betudtam Rohadmárt egy vadállatnak, aki azzal tölti mindennapját, hogy gúnyneveket találjon ki mindenkinek, akinek a nevét ismeri. Eléggé beteg elfoglaltság, ha engem kérdeztek.
- Jól van na, velős, de borravalóról már ne álmodj kölyök. Na tehát felkerestem az unokahúgom, de ő azt mondta nem nála van a gyémánt, mert látta, hogy oda adja a feleségem öccsének! Hát az az ember hallják, nem normális, azt mondta találkozott egy medúzával és megcsípte! Hát még jó hogy nem rá köszönt nem? - Láthatóan egy húron pendültünk; ő neki is leesett a sötét lelkületű és nevű mágusnak eme rossz szokása. Medúza, medúza, no, most melyikre gondol? A kígyólábú, meztelen női felsőtestű, nagymellű, kővé változtató izére, vagy a mélytengeri, majdnem teljesen víz élőlényre? Mert, ha jobban belegondolunk, akkor mindkettő tud csípni, csak az eredményekben különbözne egy ilyen spontán csípés.
- De, teljességgel jó... –
- De, de... – Mondjuk, én nem találnám helyesnek, hogy egy mélytengeri medúzának odaköszönjünk, mert egyrészt nem érti meg, másrészt a második csípést kockáztatjuk ezzel. A női medúzának meg, háát, nagyon odaköszönnék. Várjunk csak, azok hogyan szaporodnak? Tojással? És ki a férfitag? És ezek, hogyan tanulnak meg írni és olvasni? Mekkora a agykapacitásuk? Mennyire hasonlítanak az emberre? Miért vannak ilyes módon elátkozva? Miért kérdezek én ennyi ostobaságot?
- Miről volt szó? Nem figyeltem... megismételné? – Hajjaj, no, akkor figyelj ide, mert ezt most csak egyszer ismétlem meg. Tehát a medúzás párzási szokásairól fogok neked előadást tartani, amit majd gyakorlatban is kamatoztatnod kell, bár, mint lánynak, ez eléggé macerás lesz, de jobb megpróbálni, mint azonnal elbukni. Tehát a medúzák, havonta egyszer, teliholdkor, visszaváltoznak emberre, és bevetik magukat a legközelebbi, ember által lakott településre, ahol ismeretlen mágiájukkal számtalan férfit vonzanak magukhoz. Tartanak egy 20-30 vs 1 felállású orgiát, csak azért, hogy biztosra menjem a medúza, és a sok folyékony férfi közül, 6-7 mindenképen célba találjon, hisz ennyi a maximális kapacitása ennek a mitikus lénynek. Ezek után a hím humanoid egyedek visszamennek alukálni, hogy holnapra csak egy szép álomként maradjon meg nekik ez a tapasztalat. Üsse, kavics elmondom a medúza költési szokását is. Mint, ahogyan mondtam, hat-hét tojást szokott tojni ez a szerencsétlen kígyószabású, amit aztán nem tudom, mivel, de melegen tart egészen addig, ameddig a kis medúzák ki nem kelnek, és szárazra nem szívják az anyuka hatalmasra duzzadt melleit. Értem? Akkor ismételje el, amit most mondtam.
- Pofa be gyíkgyilkoló! – Nem, téves, de legalább a gyík részét eltalálta. Elégséges, üljön le, holnap szüleivel is fogok beszélni, mert az nem lehet, hogy csak magam az egyetlen, aki képtelen arra, hogy két normális mondatot kiejtsen a száján, amelyekben nem szerepel az ölés, mint motívum, és szándék.
- Na akkor elindultam megkeresni azt az embert de sehol sem találtam, még a konyhába is kerestem, de ott az egyik szolgáló lány megkínált egy kis tiramisuval és muszáj volt megennem, de az a fickó közbe lelépett! – Tiramisu, igen, mascarpone, igen, babpiskóta, kávé, kakaó, igen, igen, igeeeeeeen. Egyszerűen leírhatatlan, amikor az ízek tökéletes harmóniája szétolvad a kiéhezett ember száraz nyelvén, magába szíjja azt, lecsúszik a torkán, bele a gyomorba... és aztán annyi gázt termel, hogy kénytelen lesz az asszony kinyomkodni belőlem, mert ott fogok megdögleni.

Felriadtam. Fejemet fogtam néhány pillanatig, majd rájöttem, hogy hol is vagyok. Még mindig itt vagyunk ennél az őrült embernél, aki képtelen értelmesen beszélni. Ránéztem a poharamra, és arra a gyanús löttyre, amit vadul kortyolgattam. Vajon ennek volt ilyen hatása rám? Mire emlékszem egyáltalán? Arra, hogy mindenféle idétlenséget képzeltem be magamnak, amitől vagy megkordult a gyomrom, vagy elkezdtem nyáladzani, vagy vitorlás lett a nadrágom azon a bizonyos pontján. Remélem nem vette észre senki, istenem, már megint az alkohol...

A fickó újra inni kezdett, és hozzánk fordulva ismét megszólalt:
- Kértek? – nézett ránk várakozóan, és látszott rajta, hogy csak igenlő választ fogad el.
- Persze, persze, mindent a szent cél érdekében. – felelte Strago.
- Már meg sem próbálom megérteni, hogy mi az a „szent cél”. – gondoltam beletörődően, majd én is választ adtam, nem foglalkozva a pasas arckifejezésével: - Sajnálom, de nekem még van az előzőből. – jelentettem ki.
- Nekem azt hiszem kicsit sok volt... – mondta Nati, akin már kezdtek látszani az alkohol hatásai.
- Nincs edzésben. – vontam le a következtetést, bár jómagam még nem kóstoltam meg az italt, de akár milyen tömény is legyen, akkora mennyiségtől, amennyit a lány megivott, megyeszerűen nem lehet berúgni.
- Ezek a mai fiatalok, harmat gyengék vagytok már. - és itt felpattant majd hősies pózban emelte kezét az ég felé. - Kiveszett belőletek a keménység és a szívósság! – mondta drámaian.
- Van némi köze az én elgondolásomhoz, de ettől még nem lett szimpatikusabb. – bíráltam a megbízót.
- Bezzeg a fronton, amikor még katona voltam, na ott aztán cudar élet volt... – folytatta tovább.
- Vajon miért cudar az, ha valaki kap bőven piát? – értetlenkedtem.
- Akkor kérek, csak kanyarodjunk újra a lényegre! – ajánlkozott a lány.
- Érdekes hozzáállás. – nyugtáztam a dolgot. – Bár, sajnos hibás a feltevés, esélytelen, hogy valaha is a lényegre térünk. – ismertem el magamban.
- Ha csak fél évet is lehúznátok ott meg tudnátok milyen is a kemény élet! – szónokolt továbbra is a pufi.
- Hogy miért kell, hogy nekem mindig igazam legyen. – siránkoztam magamban, mivel az iménti elméletem, miszerint esélytelen a beszélgetést a fontosabb információk vágányára terelni, kezdett megalapozottnak látszani.
- Feladom! Nati, esélytelen a kérésed. Azt hiszem, bele kell törődnünk. – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, és már kezdtem úgy érezni, hogy az agyam kezd leépülni, méghozzá exponenciális tendenciában.
- Szerintem elfelejtette hozzátenni, hogy tisztelet a kivételnek... – szólt közbe Strago is, aki valóban megitta az adagját, így felháborodott a kijelentésen.
- Hogy ez mikkel nem foglalkozik… - gondoltam.
- Meg aztán hetvenháromban szereltem a seregtől, pe' akkor még három év volt, és a kucsmám is meg maradt, csak két lyuk van rajta, jó állapotban van még, nem érdekli magukat? Heh? Nagyon jó kis kucsma, kicsit szakadt meg büdös, de ide vidékre jó az, na? Na? NA? NAA? - a vége felé már-már ordított.
- Hogy ennek e végére valamelyikünk nem fog élni, az egyszer biztos. – latolgattam a dolgok állását.
- Kérhetnék még inni? – kérdezte ennél a pontnál már a lány is.
- Egy tartalék pár cipő mindig jól jön. Ki tudja, mire lehet használni. Például járásra kiváló lenne. – válaszolt Strago is a kérdésre.
- Igen, az alkohol lehet, hogy tényleg segíteni fog. – gondoltam, majd gyorsan válaszoltam a hájasmájasnak is: - Van sajátom, de azért köszönöm. – utasítottam el az ajánlatát, majd Stragohoz fordultam, hogy érdeklődjek tőle egy kicsit: - Mond csak Strago, milyen az az ital? Elég erős? Mert akkor lehet, hogy én is kérek. – kértem ki a véleményét.
- Rohandar, jobban jársz szerintem ha iszol. – felelte a lány, aki ekkorra már annyira illuminált állapotban volt, hogy dudorászni kezdett valami vidám dallamot.
- Lehet, hogy így tényleg kevésbé butít a hülyeség, vagy csak az alkohol közelebb visz a minimum szinthez, így már nem lehet akkor a szintkülönbség a hülyék és a normális emberek közt, ezáltal kisebb lépésekben is el lehet érni a két lépcsőt. – filozofálgattam.
- Hát persze! - üdült fel és azonnal töltött is Natinak, aki mellesleg már eléggé régen kérte az italt, de szemmel láthatóan a fickó még csak most jutott el odáig.
- Meglehetősen visszataszító, de ez bizony a szépsége a szörnyetegnek. Bár szerintem a szörnyeteg szó, nem idegen számodra. – szólt hozzám Strago.
Látszott rajta, hogy nem igazán kedvel, de ez voltaképpen a sötétséghez való tartozásom miatt volt, így nem vettem magamra, másfelől, fogalmam sem volt róla, hogy mi a fenét akar a szörnyeteges hasonlattal, pláne a szépséggel.
- Egy szörny, két szörny, négy szörny, négyzetszám szörny! – kezdett el részegesen számolgatni a csapat egyetlen lány tagja.
Már kedvem támadt volna beleszólni, hogy bármilyen matematikai összefüggéssel is nézzük a sorozatot, nem jöhet ki a sorozat negyedik elemére négyzetszám, hiszen akkor a négy után, ami ugyebár a kettő négyzete, a következő négyzetszám a kilenc, és ha a legáltalánosabb és legkézenfekvőbb szabályt vesszük, akkor a sorozat n-edik elemét úgy kapom meg, hogy az előtte levőnek veszem a kétszeresét, így hát a négy után a nyolcak kéne következnie, ami pedig nem négyzetszám, hanem köbszám, a szörnyekkel pedig egyiknek sincsen kapcsolata, de végül nem mondtam semmit, és az egész eszmefuttatást az elejétől a végéig megtartottam magamnak.
- Szóval ott tartottam, hogy meg akartam keresni azt a palit, de közben haza ment, viszont, amikor mentem vissza a kertbe, hogy meg kérdezem az asszonyt, akkor meg megláttam a gyűrűt azon a vén banyán... az anyósomon. – kanyarodott vissza ismét a kevésbé érdektelen téma felé az előadóművészünk.
- Jé! Magától visszajutott eddig… érdekes. Talán mégsem esélytelen az, hogy valaha is lezárjuk a beszélgetést. – tűnődtem.
- Hát az a nő, egy vámpír, kissssszívja az életet az emberből és bajsza is van neki! AZ ORRRÁBÓL NŐ KI! – magyarázta, és hevesen gesztikulált is hozzá, valószínűleg már nála is kezdte megtenni a hatását az ital.
- Nekem is kéne innom, mert végül én leszek itt az egyetlen józan ember a sok részeg között… Strago meg amúgy is a részeg kategória, mivel így sem értem egy szavát sem. – gondoltam.

- Kértek? – Ó persze, ki ne tudna ellenállni ennek a folyékony nektárnak? A bácsin látszott, hogy nagyon bántva érezné, ha nem tudná megosztani velünk az örömöt, amit ő is átérzett, úgyhogy, ha nem is akartam volna, de odanyújtottam poharam.
- Persze, persze, mindent a szent cél érdekében. – Vagyis tegyünk meg mindent azért, amiért itt vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy megértsük a megérthetetlent, tehát megfejtsük a rejtélyt, amin szerintem már jó néhány generáció a fejét töri. A szent cél az, amiért megéri küzdeni, megéri áldozatokat hozni, és itt az áldozathozás nem más, mint egy jó kis ital, amitől minden aggodalma elröppen az embernek.
- Sajnálom, de nekem még van az előzőből. – Ejnye, hát szabad így hozzáállni a feladathoz? Miért vagy itt, ha nem azért, amiért idehívtak? Kevés vagy te ehhez, és jobban tennéd, ha te is elcsöndesednél, mint azok, kik a sírokat lakják. Legalább otthon éreznéd magad.
- Nekem azt hiszem kicsit sok volt... – A részeges fajta. Nem tudom, miről beszél, kedves Nati. Hát azok a hatalmas lökhárítók nem arra vannak, hogy felszívják az értékes folyadékot, hogy gyermekeinek tovább tudja majd adni? Nem tudtam elhinni, hogy én vagyok az egyetlen értelmes ember, aki meg is képes érteni a ház urát, anélkül, hogy elveszíteni a fejét teljesen. Aki nem tudja kontrollálni a méregtelenítő szervét, és hagyja, hogy a káros tudatmódosító szerek átvegyék az uralmat a feje felett, az nem méltó arra, hogy megtalálja az úr hőn szeretett feleségének hőn szeretett gyűrűjét. Egy, csak egyetlen férfi van talpon a vidéken, és ez én vagyok. Itt az ideje, hogy megváltsam a világot, és a házat.
- Ezek a mai fiatalok, harmat gyengék vagytok már. Kiveszett belőletek a keménység és a szívósság! - Igazabb szavakat nem is tudott volna mondani, uram, egyszerűen könnyeket csaltak a szemembe. Pózba vágta magát, és hagyta, hogy a fény, az a mennyei fény végigáradjon testén, illuminálja egy pillanatra, és én teljesen más színben láttam. Ő az, aki minket fog meg megváltani, és nem mi őt. Ő adta meg az esélyt, hogy hírnevet szerezhessünk magunknak, azzal, hogy segítjük őt, és ehhez fogom tartani magam, ha társaim már cserben hagytak.
- Bezzeg a fronton, amikor még katona voltam, na ott aztán cudar élet volt... – Folytatta a prédikációt az Úr, és én csüggtem ajkán, mint kisgyerek az apja szavain. Milyen lehetett az élet a fronton, kíváncsi voltam rá. Ő túlélte, itt van, ő el tudná mondani, és akkor én is kimehetnék oda, a frontra, hogy megmutassam, engem milyen fából faragtak.
- Akkor kérek, csak kanyarodjunk újra a lényegre! – Úristen, hogyan van ez a kislány öltözve? Laposak még a mellei, de már olyan felöltő van rajta, mint az utcalányoknál. Hisz alig néz ki tíz évesnek, és máris a testéből él? Micsoda beteg emberek lakják ezt az átkozott világot. Lehet, hogy jó helyre jöttem? Lehet, hogy odafenn valaki azt akarta, hogy ez az Úr megszabadítson a lelkemet mardosó szörnytől, ami most már mindenki valóságos arcát mutatja nekem. És Rohadmár? Ó istenem, az elkorcsosult látvány nem idegen számomra. Mintha most kelt volna ki a földből, friss, büdös, nyálkás, ocsmány. Fél szeméből hernyók kandikálnak ki, teste rohadó húsból, csontból és földből áll. És mozog, ez a legmegdöbbentőbb, hogy valamiféle fekete mágia folytán mozog. Mit jelenthet ez? Mit akarnak nekem ezzel mondani?
- Ha csak fél évet is lehúznátok ott meg tudnátok milyen is a kemény élet! – Itt a két véglet? Ha lehúzom a két évet, de elbukom úgy fogok kinézni, mint az a hulla, de ha neki sem látok, akkor a testemet kell árulnom a túlélésért? De nem is vagyok lány... bár, ha drasztikusan kiskorúak is alkotják a marketing lista egy részét, akkor az azonos nemű párosodás is elképzelhető; a világ tele van beteg emberekkel.
- Feladom! Nati, esélytelen a kérésed. Azt hiszem, bele kell törődnünk. – Törjél is bele, te koporsódísz. Menjetek a szajhával, és gyártsatok sok gyereket. Fele hulla fele élő, nagyszerű család lesztek. Az anyakönyvvezető nagyokat fog nézni, hát még az orvosok: ez most él, vagy halott? Az élőholtakat miként lehet kategorizálni? Jár értük gyerektartási segély? Hisz nem él, hanem meghalt... Az élet nagy kérdései a halál után. De engem ne soroljon a fertőzöttek közé, bennem még van remény, és ezt ő is látja.
- Szerintem elfelejtette hozzátenni, hogy tisztelet a kivételnek... – És nyújtogattam üres poharam, hátha megáld az Úr, a minden bizonnyal két kezével fejt léből.
- Meg aztán hetvenháromban szereltem a seregtől, pe' akkor még három év volt, és a kucsmám is meg maradt, csak két lyuk van rajta, jó állapotban van még, nem érdekli magukat? Heh? Nagyon jó kis kucsma, kicsit szakadt meg büdös, de ide vidékre jó az, na? Na? NA? NAA? - Egyetértek, az ember éljen minden lehetőséggel, még, ha néhány dolgot fel is kell adni cserébe, mert aki nem mer, az nem is nyer. Poharam megtelt, és igen hamar ki is örült. Elviselhetetlenül szomjas voltam, mindezek ellenére, de nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok jobban: az Úr figyelmét, az Úr italát, az Úr áldást, vagy azt, hogy kimehessek a frontra.
- Egy tartalék pár cipő mindig jól jön. Ki tudja, mire lehet használni. Például járásra kiváló lenne. – Mondtam egy mellékes okosságot, remélve, hogy az Úr azt mondja rá, hogy "Milyen igaz." vagy valami hasonlót. Éreztem, hogy az a karcsú, izmos, jóképű, életerős férfi ott a kanapéban valóra tudná váltani összes álmomat, és mesteremmé tudna válni, mesterem helyett.
- Kérhetnék még inni? – Igen, igen, ez az, haladsz a megvilágosulás útja felé, és lassan oda is érsz. Látod, hogy mennyire megváltoztat a tudat, hogy egyre jobban felnyílnak a szemeid? Én is látom; egyre idősödsz, már egészen felnőttes vagy, meseszép, kifinomult ruhában, mert az Úr is ezt akarta.
- Hát persze. - Az Úr kegyes a barátaihoz, és ellátja őket mindazzal, amik a nagy utazáshoz szükségesek lesznek: hittel és erővel, hogy minden akadályt le tudjanak győzni.
- Van sajátom, de azért köszönöm. Mond csak Strago, milyen az az ital? Elég erős? Mert akkor lehet, hogy én is kérek. – Csak félig jársz a jó úton, kedves mozgó hulla. Aki nem akarja az Úr cipőjét elfogadni, az elfogadhatatlanul cselekszik, mert minden, ami az úr lábán volt, az csak erőt adhat, és segítségével a csúcsra törés már nem csak egy futó gondolat lesz.
- Rohandar, jobban jársz szerintem ha iszol. – Igen, Nati már tudja az igazságot, csak rá kell nézni. Igazi istennővé érett két pohár alatt, igen, igen, igen, most már rábíznám az anyaság feladatát, minden évben egy gyerek, ameddig tizenkét gyönyörű palántával nem fogunk rendelkezni. Mennyei lesz.
- Meglehetősen visszataszító, de ez bizony a szépsége a szörnyetegnek. Bár szerintem a szörnyeteg szó, nem idegen számodra. – Miért is lenne egy kriptatölteléknek ez a kifejezés, ha csak egyszerűen bele kell néznie a tükörbe? De ne csüggedj, remény mindig van, csak nem szabad az esélyeket elodázni.
- Egy szörny, két szörny, négy szörny, négyzetszám szörny! – Helyesen mondod. Minél tovább húzza valaki a megváltás pillanatát, annál nehezebb lesz a léttel szakítani, és a bekerül a szörnyhierarchia legaljára, ahol csak is a legrondább szörnyek, a legvisszataszítóbb ocsmányságok laknak, és semmittevéssel tengetik szürke mindennapjaikat.
- Szóval ott tartottam, hogy meg akartam keresni azt a palit, de közben haza ment, viszont, amikor mentem vissza a kertbe, hogy meg kérdezem az asszonyt, akkor meg megláttam a gyűrűt azon a vén banyán... az anyósomon. Hát az a nő, egy vámpír, kissssszívja az életet az emberből és bajsza is van neki! AZ ORRRÁBÓL NŐ KI! –

Az utolsó korty förmedvényt félrenyeltem, és köhögni kezdtem. Mire sikerült kioperálni az összes folyadékot a tüdőmből, rájöttem, hogy hol is vagyok. Feszülést éreztem nadrágomban, azonnal keresztbe tettem lábam, és a kabátomat is rálibbentettem, remélve, hogy nem vette senki sem észre. Nati és Rohandar is normálisan néztek ki, bár a lány nem a megszokott módon viselkedett, hanem mintha túlságosan is jó kedve lett volna, kipirult orcája mögött. Van valami az italban és a munkaadó beszédében, amitől nem csak én, de a többiek is megkattannak. Mondjuk Nati inkább néz ki részegnek, mint bolondnak, de jelenesetben egyre megy. Ellen... kell...állnom.......ellen................kell....................

- Kértek? – kérdezte a férfi, szemén pedig látszott, hogyha nemleges választ adnánk akkor örök harag lenne köztünk. Másik oldalról viszont, ha megiszom amit ad, akkor az örök harag a viselkedésemből kifolyólag következett volna be, hiszen az alkohol érdekes elmeállapotba űz. Magyarul mindegy volt, hogy melyik ujjamat harapom, sehogy nem lehetett jó vége ennek az egésznek, ezért eldöntöttem, ha valamelyik fiú nem fogadja el az alkoholt akkor én sem fogom.
- Persze, persze, mindent a szent cél érdekében. – nyújtotta poharát Strago. Persze, a szent cél érdekében ivott, más oka nem is volt az alkoholizálásának. Na de első reménysugaram, fénylő csillagom az égen kialudt... de mit is vártam tőle? Rohandar... neked kell megmentened!
- Sajnálom, nekem még van az előzőből. – igeeen! Rohandar volt az én megmentőm, aki elég bátorságot ahhoz, hogy megmondjam az igazat... már most kicsit sok volt az itóka.
- Nekem azt hiszem kicsit túl sok volt... – vallottam be őszintén, hogy már az egy pohár is a fejembe szállt, emellett egy nem megemlített dolog is ezt bizonyította, az, hogy kezdett nagyon melegem lenni.
- Ezek a mai fiatalok, harmatgyengék vagytok már. Kiveszett belőletek a keménység és a szívósság! – A keménység és a szívósság még rendben volt, de arról sem én tehettem, hogy egy családi ökörség miatt nehezen szívódik fel az alkohol, és ami a legrosszabb nehezen bontják le az enzimecskéim is azt... Viszont hogy harmatgyenge lennék?! Próbálná meg ő minden nap cipelni ezeket a nagy melleket, és próbálna meg ő futni valamint harcolni velük! Meglátná, hogy nem is olyan egyszerű! – Bezzeg a fronton, amikor még katona voltam, na ott aztán cudar élet volt! – ennél rosszabb kiképzést biztos nem nyújtottak, mint amilyet a férfi nyújtott nekünk. Viszont ott volt az a pont, ahol a poharam alján lévő kis italt eltűntettem, és én tényleg a szent cél érdekében felszólaltam.
- Akkor kérek, csak kanyarodjunk vissza a lényegre! – ajjaj Nati! Mit tettél szegény férfiakkal, akik körbevesznek téged?! Csak az eszed el ne veszítsd teljesen, és felejts el mindent amit mondtál vagy csináltál...
- Ha csak fél évet lehúznátok ott, megtudnátok milyen is a kemény élet! – és ezt komolyan mágusoknak mondja? A férfi valószínűleg semmit sem tudott a mi hivatásunkról, vagy arról hogy mi harcokban is részt szoktunk venni, amiket mondjuk én inkább kerülök...
- Feladom! Nati, eséyltelen a kérésed. Azt hiszem bele kell törődnünk. – Nem Rohandar barátom! Ne hagyd el a reményt! Hiszen bennünk él a szikra, ami képes meggyújtani egy gyenge elmét is, és nekünk ezt a szikrát használni kell ahhoz, hogy ezt a küldetést meg csináljuk! Együtt szenvedünk, majd végül együtt jutunk el a fénybe is.
- Szerintem elfelejtette hozzátenni, hogy tisztelet a kivételeknek. – Egy másodpercre ki is ment a fejemből, hogy Strago akinek tökéletességéhez már csak a hibák hiányoztak velünk volt, és ivott, és lassan ő is elveszítette a szikráját, kezdett egy hullámhosszra kerülni a főnökkel.
- Meg aztán hetvenháromban szereltem a seregtől, pe' akkor még három év volt, és a kucsmám is meg maradt, csak két lyuk van rajta, jó állapotban van még, nem érdekli magukat? Heh? Nagyon jó kis kucsma, kicsit szakadt meg büdös, de ide vidékre jó az, na? Na? NA? NAA? – minek kellene nekem egy kucsma? Az már teljesen idejemúlt, nem divatos ruhadarab. Semmi értelmét nem láttam volna azt hordani, még hogyha a szakadt ruha mostanában menő is volt! Ráadásul a kucsma megint nem a lényeghez tartozott... bár már nagyon azt sem tudtam, hogy mi volt a lényeg.
- Egy tartalék pár cipő mindig jól jön. Ki tudja, mire lehet használni. Például járásra kiváló lenne. – Na! Strago már nagyjából tudja, hogy mi a helyzet! Egy tartalék cipő sosem árt, de csak akkor rakjuk el, ha az éppen akkori divatnak megfelelő, és mikor rövidnadrágot viselünk semmiképpen ne csizma legyen, kivéve ha nagy túráról van szó. A gumicsizma is elfogadható esős időben, de nem az a régimódi méregzöld, hanem mondjuk... világos vagy fűzöld! Idén tavasszal úgyis az lesz a divat.
- Kérhetnék még inni? – nálam eljött az a pont, amikor az alkohol már könnyes szemekkel néz rám, és egyre csak azt kéri, hogy igyam meg, hagy legyen szervezetem büszke része, és milyen nő lennék, ha hagynám szegényt sírni?! Fel kellett készülnöm arra, hogy majd ha egyszer gyermekem is sírni fog, hogy valamit csinálni szeretne, akkor meg kell vigasztalnom. Ha ezt egy folyadék esetében nem tudom elintézni, akkor azt sem érdemelném meg, hogy egyátalán a jövőre nézve egy gyermekre gondoljak.
- Hát persze! – mondta lelkesen a főni, aki megszánt engem az üvegben levő folyadékkal. Talán én is kezdtem elhagyni a bennem élő szikrát, de amíg az elmém ép, addig a lelkem tudni fogja merre kell vinnie a fényes úthoz.
- Van sajátom, de azért köszönöm. Mond csak Strago, milyen az az ital? Elég erős? Mert akkor lehet, hogy én is kérek. –Rohandar! Állj be közénk kedves barátom! Tudd meg te is, milyen amikor elhalványul benned a szikra, ebben a környezetben ez milyen megnyugtató érzés is.
- Rohandar, jobban jársz szerintem ha iszol. – lelked fel fog emelkedni, egyre könnyebben fogod majd venni az akadályokat, amin át kell jutnod, hogy megértsd, hogy e nemesi férfi, ki az asztal másik végén ül mit is akar nekünk igazából elmondani. Mi az, amire a közeljövőben szörnyen nagy szükségünk lesz. Én már hallom a ritmust is ami át fog minket segíteni az úton! És azt akarom hogy ti is halljátok barátaim, úgyhogy eldúdolom nektek! „ Alkohol, ó büszke alkohol, ahol segítség kell te ott vagyol!”
- Meglehetősen visszataszító, de ez bizony a szépsége a szörnyetegnek. Bár szerintem a szörnyeteg szó, nem idegen számodra. – igen egy szörny! Egy szörny ami kívül rút, de lelke mélyén kisegíti az embert minden bajból! Ez a szörnyetegek szépsége, és minél több a szörny, az annál jobb!
- Egy szörny, két szörny, négy szörny, négyzetszám szörny! – négyzetszámok! Segítsétek rögös utamat, hogy megleljem a szörnyek gyönyörű lelkét, hogy tudjam melyikükben lakozik, meleg szerető szív. A körülöttem elhelyezkedő három szörnyeteg közül melyikük az, aki tényleg a fénybe vezet nemes lelkével? Rohandar volt az első jelölt erre a posztra, a kívülre rideg szörnyet mutató hullameggyalázó darkos férfi. De Strago, aki kívül belül jó és hű baráti oldalát mutatta, komolyságával meglepő módon bölcsnek tűnt, és nemes férfinak... ő volt a második jelölt! A harmadik jelölt... fene se tudja miért volt jelölt! És itt a négyzetszám szörny elmélet megdőlt... vagy én lennék a negyedik szörny? De hát én nem lehetek szörny, hiszen túl aranyos vagyok hozzá...
- Szóval ott tartottam, hogy meg akartam keresni azt a palit, de közben haza ment, viszont, amikor mentem vissza a kertbe, hogy meg kérdezem az asszonyt, akkor meg megláttam a gyűrűt azon a vén banyán... az anyósomon. Hát az a nő, egy vámpír, kissssszívja az életet az emberből és bajsza is van neki! AZ ORRRÁBÓL NŐ KI! – a szikra újra éledt... megint eszembe jutott, hogy konkrétan miért is vagyunk itt, és mit kellene csinálnunk.

A megbízó tovább ecsetelte annak a bizonyos bajusznak a történetét, ami nagyjából annyira érdekelt, mint egy végrángásait végző tehén utolsó rúgásának az iránytényezős egyenes egyenletére állított merőleges egyenesre vett fénytörés lencsén átvezetett képének a kinézete, tehát semennyire. A fejem ekkor úgy nézhetett ki, mint egy agyhalott arckifejezése, akit éppen arról kérdeznek, hogy szerinte melyik lehet a pi utolsó számjegye.
A többiek is hasonló érdeklődéssel követték az eseményeket, Nati az ujjait számolgatta, ami jelen állapotában kellő elfoglaltságot jelentett neki, Strago pedig… nos, ő hozta a szokásos formáját.
- És amellett, hogy bajusza és egy vámpír, tudom, hogy a vagyonomra pályázik! Mindig is láttam én rajta, hogy a pénzem akarja, egyszer még ide is akart költözni de nem engedtem! Akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát. – magyarázta az öreg heves kézmutogatások kísértében.
- Hmm, mégis milyen lehet egy ibolya illata alulról? Az élet nagy kérdései. – filozofált Strago.
- Mennyivel jobban járt volna akkor a világ. - dörmögtem halkan, majd másfelé fordult az érdeklődésem, méghozzá Strago szavainak irányába.
Ezt már én sem hagytam szó nélkül. Vajon az elmém bomlott meg, vagy csak felszínre tört belőlem valami új? Ki tudja, de hirtelen még ez az éppenséggel nem túl érdekfeszítő kérdés is érdekesnek tűnt, és nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak rá, annál is inkább, mivel szerettem volna végre valamilyen vitában legyőzni filozófus uraságot.
- Szerintem jó illata lehet alulról is... – előzött meg a lány a válaszadásban, de szerencsére még az én eszmefuttatásomnak is volt helye, hiszen ez csak egy állítás volt, mondhatni egy tétel, melynek hiányzott a bizonyítása, hiszen nem támasztották alá érvek.
- Mellesleg Strago! Miért nem próbálod ki? Ehhez nem kell túl nagy kreativitás. Letépsz egy ibolyát, felemeled az orrod fölé és megszagolod. Nem olyan bonyolult ez. - tartottam egy rögtönzött kiselőadást.
- Igen, igen, de mégis, mi van, ha mégsem jön össze? Mert, ugye sok minden közbejöhet, mint például egy bögyös menyecske, mint, ahogyan azt a mester oly szépen kifejezte. – bökött a kövér pacák felé.
- Elveszed róla a szemed... ennyi! – felelte a lány, azonban én ennél egy sokkal jobb megoldást tudtam, és nem álltam meg, hogy ki ne fejtsem a közönségnek:
- Ugyanakkor, az sem feltétlen probléma, hiszen ha esetleg Ibolya a neve a hölgynek, ami nem is olyan ritka, akkor máris megoldódott a gond, hiszen akkor szagolhatod az Ibolyát alulra, már persze ha úgy alakulnak a dolgok. – érveltem.
- Látják a problémát? Nincs ezen a világon olyan, hogy biztos. Egyetlen állandó van, és ez a változás. - dünnyögte magam elé Strago.
Nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok ennyire lelassulva agyilag, vagy ennyivel gyorsabb lennék, de ezt már nem tudtam követni, hogy az ibolya és szagolás témájából miért lett változás, de sebaj, ennyi már nem igazán számított.
A megbízónk csak nézett hatalmas szemekkel, látszott rajta, hogy nem ért valamit, de hát istenem, ez benne van a pakliban, lassan én is kezdek sok mindent nem érteni, például azt, hogy mi a bánatot keresek én még mindig itt, ahelyett, hogy elhúztam volna a csíkot.
- Fo..fo..folytatnám a...a.. történetet. – dadogta közben a fickó.
- Csak tessék. – mondta Mr. Probléma.
- Tessék csak uram, hiszen ezek ketten nem tudják hol az eszük, mindenféle badarságot hordanak itt össze! – biztatta Nati is, akitől nem vártam volna ekkora árulást.
- Még hogy badarság? Felháborító. Vagy várjunk csak, lehet, hogy tényleg az és csak én nem veszem észre? Azt hiszem, fel kell keresnem egy pszichológust, ha ennek vége. – döntöttem el a dolgot.
Majd ismét más irányt vett az érdeklődésem, és ezúttal a megbízóhoz szóltam jómagam is:
- Melyik történetet? - érdeklődtem kíváncsian. - Csak azért kérdezem, mert ha nem a megbízásról szólna, akkor ha nem haragszik meg, szívesebben folytatnám az élet nagy kérdéseiről szóló eszmefuttatást a kollégával, és ha a dolgunkhoz érünk, ezer örömmel hallgatom meg az Ön előadásában a feladatot. – egészítettem ki a dolgot.
- Rohandar! Hogy lehetsz ennyire cinikus? Nem értékeled az idősebb szavát! Szörnyű, hogy néhányan mennyire udvariatlanok manapság! – veszekedett a lány.
- Mintha te nem ilyen lettél volna az alkohol előtt. – jegyeztem meg magamban.
- Szerintem tartsunk 1 perc csendet, a kedves úr szavaira. – vetette fel az ötletet Strago.
- Nati drága, az érték, az érték, ami nem az, az pedig nem az. De legyen hát, hallgassuk tovább a történetet. – engedtem az unszolásnak.
- Tudod mi a drága? A gyűrű ami eltűnt! – vágott vissza nekem Nati, és kivételesen egy lényeges és még ráadásul értelmes mondatot ejtett ki a száján.
- Igen, és ennek történetét például még mindig nem tudom, és pont ez a gond! – fortyantam fel én is.
- A kő nem tudjuk hol van. Ennyi lenne. Ha maguk vissza hozzák a követ akkor bármit megadok maguknak. – fejezte be a dolgot a munkaadó.
- Vége? Komolyan vége? Ez biztos csak valami trükk, befejezést színlel és kezdi ellőről. – tanakodtam gyanakvóan.
- Szóval, keressünk tűt a szénakazalban, Strago és Rohandar eszmefuttatásában értelmet...
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces. – mérgelődtem magamban. - Am, lehetne egy kérdésem? Milyen kő? Eddig gyűrűről volt szó többek között nem? – kockáztattam meg egy igen veszélyes manővert, melyből még az is előfordulhatott volna, hogy még egy, az iméntihez hasonló mesét kapunk.
- Az anyós volt legutoljára említve. Lehet, onnan kellene kezdeni. – ötletelt közben Strago.
- Az értelem relatív fogalom. Mindössze egy viszonyítás, így nem mondhatjuk, hogy valami értelmetlen, hiszen lehet értelme, csak mi nem tudjuk. – válaszoltam még csak most Nati iménti megnyilvánulására, meg kollégámhoz fordulva megjegyeztem: - Mindamellett, egyet értek, keressük az anyóst.
- Szegény anyós, mindig ő a ludas, akit mindenki utál! Lehet, hogy most pont a jófiú lesz a rosszfiú! – magyarázott a lány.
- Szerintem elég lesz a felesleges eszmefuttatásokból. Engedelmével uram, megkeresnénk az anyósát. Merre találjuk? – váltott át némi gyakorlatiasságra Strago barátunk.
- Persze, mert a tied nem volt felesleges. - pusmogta halkan, kissé sértődötten Nati.
- Kérlek? – kérdezte Strago.
- Na, ebből most mi lesz? – meresztettem a szemem, mivel nem értettem, hogy a „kérlek” szót hogyan lehet kérdésben és jelen időben használni, de sebaj, úgyis mindjárt megtudom.
- Mire? – hangzott a korántsem értelmesebb visszakérdezés, bár nem hibáztathattam, hiszen én sem értettem a dolgot.
- Kellett nekem megkérdezni. – zárta le látszólagosan a dolgot.
- Minek? – kérdezte Nati hatalmas nagy mosollyal.
- Még véletlenül sem szeretném megzavarni eme bájos vitát, de koncentráljunk a probléma megoldására! – szakítottam félbe a két idiótát.
Strago meglehetősen csúnyán nézett eközben a lányra, aki ezt nem is hagyta szó nélkül:
- De csúnyán néz valaki! Nem hogy az anyóst keresnéd! – gúnyolódott.
- A tartózkodási helyét próbálom megtudakolni, ha lennél szíves elcsöndesedni, akkor kedves megbízónk fel tud majd világosítani. – mondta a srác irritáltan.
- Figyeled, először látom idegesnek, nagyon dúúúrva! – súgta oda nekem Nati.
- Ne vonj bele engem is, nem szeretek mások vitájába belefolyni. Amúgy Strago kérdése jogos, nem ártana több információ. – jegyeztem meg, bár féltem kissé eme kijelentés következményeitől, hiszen jobb lett volna, ha pontosítom, hogy miről is szeretnék információt kapni.

- És amellett, hogy bajusza és egy vámpír, tudom, hogy a vagyonomra pályázik! Mindig is láttam én rajta, hogy a pénzem akarja, egyszer még ide is akart költözni, de nem engedtem! Akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát. – Hmm, a halál és az ibolya közt miféle közös vonalat lehetne meghúzni? Mi az, aminek botanikai és élettani jellemzője is van? Ha jobban belegondolok, akkor egy ibolyának, konkrétan, amit letépnek. Bár ez csak félig igaz, hisz ameddig a gyökér nincs eltávolítva, a növény újra tud éledni. De a felső része elhal, tehát lehet így is tekinteni az egészre.
Egyik probléma letudva, most már csak arra kell rájönni, hogy a bajusznak mi köze lehet a vámpírhoz? Köztudott, hogy a vámpírok élőhalottak, és "haláluk" pillanatában lévő kinézetükből tudnak faragni, hozzáadni nem. Tehát, akinek vámpírrá válás előtt volt bajusza, annak azután is lehet, de nem fogja tudni növeszteni, hacsak nincs valamiféle kifejlesztett vámpírikus mágia, amitől valaki arcszőrzetet tud növeszteni. Értem, akkor, bajusz, és a vámpír. Szagolni, szagolni, alulról szagolni. Hát én a nőket szagolnám alulról, a szemeimmel legfőképpen, mert akár hiszitek, akár nem, nekik is van testszaguk, és biztos vagyok benne, hogy ott alul erősebb ez a fenomén.
És akkor rakjuk össze a kettőt: egy bajszos vámpír alulról szagolja az ibolyát. Hol itt a probléma? De ha már itt tartunk...
- Hmm, mégis milyen lehet egy ibolya illata alulról? Az élet nagy kérdései. – Azért kíváncsi voltam rá; mindenki ezt mondja, hogy alulról szagolni az ibolyát, de eddig még senki sem gondolt bele, hogy ennek oka is lehet. Minden bizonnyal az ibolya az egyetlen olyan növény, amit, ha alulról szagolunk, más illata van.
- Mennyivel jobban járt volna akkor a világ. - Hallottam magam mellől dünnyögni, és rádöbbentem, hogy Rohandarnak igaza van: ha mindenki tudná ezt az egyszerű kis tényt, akkor háborúknak lenne végük, konfliktusok oldódnának meg, és kitörne a béke.
- Szerintem jó illata lehet alulról is... – De sajnos itt van a kutya elásva, vagy nem tudom mi. Senki sem próbálta ki, így senki sem tudja. Súlyos késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak, és próbára tegyem elméletemet, de akkor mindenkinek feltűnt volna, hogy én még nem tapasztaltam ezt az élményt. Ööö, de nem az előbb említettem más szavakkal, hogy nem is tudom? Na, szép húzás volt, most mit gondolhat rólam mindenki, még azt sem tudom, milyen illata van az ibolyának alulról, szégyen és gyalázat.
- Mellesleg Strago! Miért nem próbálod ki? Ehhez nem kell túl nagy kreativitás. Letépsz egy ibolyát, felemeled az orrod fölé és megszagolod. Nem olyan bonyolult ez. - Ajj, nem ilyen egyszerű ez. Mi van, ha nem alulról kell, vagyis az orrom felé emelni, mint, ahogyan azt sokan állítják, hanem az is elég, ha a tövét szaglászom? Lehet, mindkét verziónak más az eredménye? Persze senki sem fáradozott ennek a részletezésében.
- Igen, igen, de mégis, mi van, ha mégsem jön össze? Mert, ugye sok minden közbejöhet, mint például egy bögyös menyecske, mint, ahogyan azt a mester oly szépen kifejezte. – És megint sikerült visszatérni az ibolya meghatározásához, mert sose lehessen tudni, mikor név az ibolya, és mikor növényhatározó. De.... az ibolya az nem név... nézegettem én még anno névkönyvet, amiben még a jelentések, származások is fel voltak tüntetve, de ilyet, hogy Ibolya, mint egy személynek a neve, ilyet még sosem...
- Elveszed róla a szemed... ennyi! – Elvettem róla a szemem, és ez itt a probléma, ugyanis túl hamar hagytam abba olvasását, így nem sikerült memorizálnom a lényeget. Tessék, tipikus esete a gondatlanságnak, és a lustaságnak. Ha valamit elkezdesz, azt fejezd is be, mert a félmunka, a kontármunka csak bajba sodor.
- Ugyanakkor, az sem feltétlen probléma, hiszen ha esetleg Ibolya a neve a hölgynek, ami nem is olyan ritka, akkor máris megoldódott a gond, hiszen akkor szagolhatod az Ibolyát alulra, már persze ha úgy alakulnak a dolgok. – Kedves Rohandar, már rég túltettem magam ezen a problémán, most már ideje, hogy te is rájöjj, sületlenségeket beszélsz. Csak én vagyok az egyetlen értelmes ember a gáton? Vagy a gát már rég átszakadt, és én vagyok az, aki még vért izzadva kapaszkodik, küszköd józansága megőrzéséért? De egy biztos volt: mindenkinek az ibolyával volt gondja; és ha jól látom, én vagyok az egyetlen, aki gyógyírt tud erre találni, mert a végén itt halunk meg mind.
- Látják a problémát? Nincs ezen a világon olyan, hogy biztos. Egyetlen állandó van, és ez a változás. - Művelődjön a fiatalság; nem tudják ezek, hogy mi vár rájuk odakint. A világ az egy kemény és kegyetlen puszta, ahol csak is a legerősebbek tudnak fennmaradni, és ha törik, ha szakad, én irányt fogok ezeknek a szegény gyermekeknek mutatni. Ha elbuknék, örömmel fogom karjaimba zárni az üdvözült poklot.
- Fo..fo..folytatnám a...a.. történetet. – Dadogó hang, mintha egy mély gödörből beszélne. Nos, nem bánom...
- Csak tessék. – Leszek olyan kegyes, és meghallgatom a problémáit a kisembereknek.
- Tessék csak uram, hiszen ezek ketten nem tudják hol az eszük, mindenféle badarságot hordanak itt össze! – Kisasszony, kisasszony, beverte valahol kicsiny buksiját? Ön volt eddig az egyetlen, aki nem tudott semmiféle konstruktív ötlettel előállni. Nem akarom megsérteni, de egyelőre az ön épelméjűségében lehet a legjobban kételkedni.
- Melyik történetet? Csak azért kérdezem, mert ha nem a megbízásról szólna, akkor, ha nem haragszik meg, szívesebben folytatnám az élet nagy kérdéseiről szóló eszmefuttatást a kollégával, és ha a dolgunkhoz érünk, ezer örömmel hallgatom meg az Ön előadásában a feladatot. – Ez igazán becsülendő, hogy többre értékeli a maradandó információt, mint a múló értékeket. Ezek mellett még megadja a nekem kijáró tiszteletet; kinevezem másodhegedűsömnek. Jó, jó, de azért annyira nem, mint én. Senki sem lehet olyan, mint én, mert akkor egy világ dőlne össze. Az enyém.
- Rohandar! Hogy lehetsz ennyire cinikus? Nem értékeled az idősebb szavát! Szörnyű, hogy néhányan mennyire udvariatlanok manapság! – Itt ön az, aki felettébb udvariatlan, de, hát ez jellemező, hogy a legnagyobb szájú veszi észre magát a legkésőbb. Ennek ellenére nem akartam fennakadni ezen a problémán, inkább haladtatni akartam az eseményeket.
- Szerintem tartsunk 1 perc csendet, a kedves úr szavaira. –
- Nati drága, az érték, az érték, ami nem az, az pedig nem az. De legyen hát, hallgassuk tovább a történetet. – Helyes. Habár eszmefuttatásodnak nem láttam túl sok értelmét, tényleg nem kellene mások idejét rabolni, de most ők rabolják az enyémet, ami felettébb irritáló tud lenni.
- Tudod mi a drága? A gyűrű, ami eltűnt! – Rendben kisasszony, de most már ideje lenne elhallgatni, a türelmem lassan a végét járja.
- Igen, és ennek történetét például még mindig nem tudom, és pont ez a gond. - Közeledjenek a vége felé, mindjárt hív a kötelesség, önöket meg az ajtó.
- A kő nem tudjuk, hol van. Ennyi lenne. Ha maguk visszahozzák a követ, akkor bármit megadok maguknak. – ....................... Ennyi. Jó, zseniális, többre nem is volt szükségem. Felébredtem.
Rohandaron nem utalt semmi jel arra, hogy baja lenne, Natin viszont erősen lehetett látni és érezni is, hogy alkohol káros befolyása alatt áll. Belőlem elillant mindenféle olyan érzés, ami sületlenség mondására ösztökélt volna. Előttem már nem egy isten ült, hanem egy eléggé zavartnak tűnő úr, aki nem tudja, kire nézzen, illetve mit mondjon.
- Szóval, keressünk tűt a szénakazalban, Strago és Rohandar eszmefuttatásában értelmet... - Tűt a szénakazalban? Nem figyeltél eddig kedves Nati? Hisz maga az úr mondta el, hogy hol találjuk az ereklyét. Legalább is remélhetőleg még mindig ott van.
- Am, lehetne egy kérdésem? Milyen kő? Eddig gyűrűről volt szó többek között nem? – Ezzel sajnos nem megyünk semmire. Gyűrű, benne ékkő, vagy ékkő gyűrű nélkül, megkérdezzük az illetékest, ha kell, kemény úton-módon.
- Az anyós volt legutoljára említve. Lehet, onnan kellene kezdeni. – Vetettem fel az ötletet, hátha ráharap valaki. Sajnos csalódnom kellett; továbbra is csak kötekedő szavakat hallottam.
- Az értelem relatív fogalom. Mindössze egy viszonyítás, így nem mondhatjuk, hogy valami értelmetlen, hiszen lehet értelme, csak mi nem tudjuk. – Elismerem, nem kötekedés, hanem céltalan okoskodás. Kicsit Adelusra emlékeztetett, de ő legalább a helyzetnek megfelelően, értelmes dolgokon jártatta a száját, még ha feleslegesen is, de ez... hagyjuk, inkább... inkább folytatom én a kezdeményezést, mert ez a kettő egy egyenes úton is találna zsákutcát. - Mindamellett, egyet értek, keressük az anyóst. - Köszönöm, végre, egy értelmes hozzászólás.
- Szegény anyós, mindig ő a ludas, akit mindenki utál! Lehet, hogy most pont a jófiú lesz a rossz fiú! – Nem értettem kristálytisztán, de egy világos volt: belőle aztán nem lehet semmi hasznosat kihozni, szegény Natiból. Egyetlen szépséghibája az volt, hogy kezdett lassan elegem lenni az egészből.
- Szerintem elég lesz a felesleges eszmefuttatásokból. Engedelmével uram, megkeresnénk az anyósát. Merre találjuk? – Nem szólalj meg, ne szólalj meg, ne adj indokot, hogy megüssek valamit, kérlek, ne tedd.......... BASSZUS KULCS.
- Persze, mert a tied nem volt felesleges. - Megpróbáltam uralkodni arcizmaimon, és úgy tenni, mintha nem is hallottam volna.
- Kérlek? – Néztem rá mézes-mázosan.
- Mire? – Rossz válasz. Majdnem arcon vágtam magam frusztrációmban.
- Kellett nekem megkérdezni. –
- Minek? – Kérdezte Nati hatalmas nagy mosollyal. Életemben nem éreztem ekkora késztetést, hogy képen töröljek valakit, de ez a lány már szerintem tudatosan is kereste a bajt. Összeszedtem minden tudásom és a lehető legfenyegetőbb arcommal néztem le rá, hátha észreveszi magát. A várt hatás teljes mértékben elmaradt.
- Még véletlenül sem szeretném megzavarni eme bájos vitát, de koncentráljunk a probléma megoldására! – Szerintem neked nincs jogod ezt mondani, hisz eddig már vagy 10 perce szenvedek veletek, hogy végre egyenes irányba tereljen a beszélgetés vonalát.
- De csúnyán néz valaki! Nem hogy az anyóst keresnéd! – Most már szimplán bevernék neki egyet, hadd, légyszi, légyszi, hadd törjem el azt a bájos nóziját. Ajj, rendben, akkor megpróbálom elmagyarázni neki.
- A tartózkodási helyét próbálom megtudakolni, ha lennél szíves elcsöndesedni, akkor kedves megbízónk fel tud majd világosítani. – Úgy látszik a következő lépés az lesz, hogy egy adagra való vízzel nyakon öntöm a kisasszonyt, mert figyelni azt nem tud, fölöslegesen beszélni, azt tud, kötekedni, azt végképp.
- Figyeled, először látom idegesnek, nagyon dúúúrva! – Ezt te sugdolózásnak nevezed? Tisztán hallottam hangod. Nem kell teljes mértékben hülyének nézni, köszönöm.
- Ne vonj bele engem is, nem szeretek mások vitájába belefolyni. Amúgy Strago kérdése jogos, nem ártana több információ. – Legyen végre feltéve arra a francos i-re a pont. Vagy én leszek kénytelen, de akkor itt kő kövön nem marad.