Egy elme túlélése - Nagyküldetés (Strago Rhelm, Jonathan McWilliams, Rammus Traidoras, Rohandar Blacksteel, Raelae Xing'ke, Noah Senshi, Nati Teina)

- És amellett, hogy bajusza és egy vámpír, tudom, hogy a vagyonomra pályázik! Mindig is láttam én rajta, hogy a pénzem akarja, egyszer még ide is akart költözni, de nem engedtem! Akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát. – sosem értettem mi értelme alulról szagolni az ibolyát, hiszen az ibolyának nagyon nem alulról van szaga, hanem felülről és az sem szag hanem illat! A másik meg... hogy most mi a baja a főnöknek szegény nővel? Én meg tudom érteni, hiszen a drága lánya egy nem teljesen százas iszákos férfihoz ment feleségül. Természetes, hogy az anya meg akarja védeni a lányát a rossz társaságtól!
- Hmm, mégis milyen lehet egy ibolya illata alulról? Az élet nagy kérdései. – mondom nincs illata alulról... bár, ha nagyon jól belegondolok, akkor az ibolyának alulról a fő és a mellékgyökérkéi között föld darabkák sínylődnek, és próbálnának szabadulni az össze-vissza kúszó kis gyökérkék közül a nap felé, de nem sikerülhet nekik, mert azok igazi gyökerek, és nem értik, hogy a föld nagyon nem akar ott lenni!
- Mennyivel jobban járt volna akkor a világ. - ha a világ nem is, az anyós meg a lánya igen. Hiszen nagy itt az örök...ség. Nem is olyan rossz ötlet keresni valami gazdag férfit, aki majd jól eltart, és dolgoznom sem kellene! Lehet hogy bejárónőt is tartanánk, ő pedig kitakarítana helyettem, meg főzne is. Tiszta aranyéletem lenne! Na de... az ibolyához visszatérve!
- Szerintem jó illata lehet alulról is... – hiszen a földnek kifejezetten jó illata tudott lenni.
- Mellesleg Strago! Miért nem próbálod ki? Ehhez nem kell túl nagy kreativitás. Letépsz egy ibolyát, felemeled az orrod fölé és megszagolod. Nem olyan bonyolult ez. - letépni? Szerintem ásót kellene hozzá használni inkább, bár kézzel is ki lehet kaparni, viszont akkor a körmünk fogja bánni, ami meg nem a legjobb dolog. Igen fájdalmas mikor nem csak letörik, hanem be is törik az a köröm.
- Igen, igen, de mégis, mi van, ha mégsem jön össze? Mert, ugye sok minden közbejöhet, mint például egy bögyös menyecske, mint, ahogyan azt a mester oly szépen kifejezte. – istenkém! Miért kell ennek a fiúnak mindig a nőknél kilyukadni? Ezt egyszerűen nem tudtam felfogni. A férfi elme számomra megfejthetetlen volt, mert amíg ők minden egyes pillanatban a nőknél lyukadtak ki, addig mi nők mint a megcáfolatlan tiszta teremtményei Istennek, sosem beszélünk ennyire nyíltan férfiakról. Persze jelbeszéddel néha-néha nagyon ritkán előfordulnak... te jó ég, ha én ezt ki is mondanám senki nem hinne nekem, és nem ok nélkül.
- Elveszed róla a szemed... ennyi! – hihetetlen, hogy én vagyok az ész a csapatba! Sosem gondoltam volna, hogy lesz ilyen is.
- Ugyanakkor, az sem feltétlen probléma, hiszen ha esetleg Ibolya a neve a hölgynek, ami nem is olyan ritka, akkor máris megoldódott a gond, hiszen akkor szagolhatod az Ibolyát alulra, már persze ha úgy alakulnak a dolgok. – életemben nem ismertem még Ibolya nevű nőt. Bár már hallani hallottam róla, hogy van ilyen. Azért kíváncsi lennék hogy néz ki egy ibolya nő... mekkora lenne, ha a teste zöld lenne a haja meg lila! Igazi ibolya!
- Látják a problémát? Nincs ezen a világon olyan, hogy biztos. Egyetlen állandó van, és ez a változás. - de az biztos hogy van. Ezt akár órákon keresztül lehetne magyarázni körforgásban, de nem fogom.
- Fo..fo..folytatnám a...a.. történetet. – hajjaj, szegény férfit el is felejtettem hogy itt van olyan... ömm... érdekes a társaságom.
- Csak tessék. – ohh Strago, ki az ibolyát kezdte elemezgetni most engedélyt adott... nekem meg muszáj volt megszólalnom.
- Tessék csak uram, hiszen ezek ketten nem tudják hol az eszük, mindenféle badarságot hordanak itt össze! – ami igaz volt, az igaz volt. El kellett fogadni a tényt, hogy a terembe összegyűltek egyik tagja sem százas jelen pillanatban. Rohandart még nem tudom megítélni, de Strago és én általában normálisan viselkedünk de én megéreztem az alkoholt túlzottan is.
- Melyik történetet? Csak azért kérdezem, mert ha nem a megbízásról szólna, akkor, ha nem haragszik meg, szívesebben folytatnám az élet nagy kérdéseiről szóló eszmefuttatást a kollégával, és ha a dolgunkhoz érünk, ezer örömmel hallgatom meg az Ön előadásában a feladatot. - hozzá kellett rakni, mi?
- Szerintem tartsunk 1 perc csendet, a kedves úr szavaira. – pontosan Strago, jól beszélsz. De csak most!
- Nati drága, az érték, az érték, ami nem az, az pedig nem az. De legyen hát, hallgassuk tovább a történetet. – most a saját szövegét tartja értéknek? Hát röhög a máj, és kacag a vakbél! A másik, én miért lennék drága?
- Tudod mi a drága? A gyűrű, ami eltűnt! – csönd, csönd, csönd, csönd!
- Igen, és ennek történetét például még mindig nem tudom, és pont ez a gond. - jól van már csöndbe maradok! Vagyis próbálkozok.
- A kő nem tudjuk, hol van. Ennyi lenne. Ha maguk visszahozzák a követ, akkor bármit megadok maguknak. – gyűrű vagy kő? Kő vagy gyűrű? Most melyik? Vagy, egy gyűrű amiben van egy nagy kő, és a gyűrű már el van deformálódva, és kőnek is lehet nevezni! Ez a logika kellett ami az enyém!
- Szóval, keressünk tűt a szénakazalban, Strago és Rohandar eszmefuttatásában értelmet... - használtam gyönyörűséges hasonlatokat annak érdekben, hogy a fiúk átérezzék, nagyon nem tudjuk hol a gyűrű.
- Am, lehetne egy kérdésem? Milyen kő? Eddig gyűrűről volt szó többek között nem? – az én logikám erre tökéletes választ adhatott volna, de a fiúk hülyeségnek állították volna be.
- Az anyós volt legutoljára említve. Lehet, onnan kellene kezdeni. – szegény anyós... ki kell állnom érte!
- Az értelem relatív fogalom. Mindössze egy viszonyítás, így nem mondhatjuk, hogy valami értelmetlen, hiszen lehet értelme, csak mi nem tudjuk. Mindamellett, egyet értek, keressük az anyóst. - de most miért szegény anyós?
- Szegény anyós, mindig ő a ludas, akit mindenki utál! Lehet, hogy most pont a jófiú lesz a rossz fiú! – a jó fiú és rossz fiú elmélet elég értelmetlenül hangzott ezen helyzetben, de más nem ugrott be.
- Szerintem elég lesz a felesleges eszmefuttatásokból. Engedelmével uram, megkeresnénk az anyósát. Merre találjuk? – felesleges? Én csak egy kisebb dologra akartam rávilágítani, de neked már minden felesleges... csúnya Strago!
- Persze, mert a tied nem volt felesleges. - az ibolyászással mennyi időt megspórolhattunk volna!
- Kérlek? – Strago kezdett ideges lenni, én pedig nagyon kezdtem kíváncsi lenni, hogy ennek mi lesz a vége. Még sosem láttam a fiút ennyire a türelme végén állni.
- Mire? – lehet nem kellett volna produkálnom, de érdekelt mi lesz ebből.
- Kellett nekem megkérdezni. – kellett hát!
- Minek? – na, Nati elég lesz!
- Még véletlenül sem szeretném megzavarni eme bájos vitát, de koncentráljunk a probléma megoldására! – de egyszerűen nem birok magammal! És ezért kit kell okolni? A megbízót, igen! Mert ő volt az a galád, aki nekem alkoholt .
- A tartózkodási helyét próbálom megtudakolni, ha lennél szíves elcsöndesedni, akkor kedves megbízónk fel tud majd világosítani. –
- Figyeled, először látom idegesnek, nagyon dúúúrva! – direkt úgy "súgtam" Rohandarnak, hogy Strago hallja. Nagyon éreztem, hogy le kellene állni, és eldöntöttem ez volt az utolsó megszólalásom... de én akkor is a goromba feleségnél kezdenék nyomozni nem az anyósnál... de le lennék szavazva az biztos!
- Ne vonj bele engem is, nem szeretek mások vitájába belefolyni. Amúgy Strago kérdése jogos, nem ártana több információ. –

- Értjük. Köszönjük szépen, nem fogunk sokáig távol lenni. - A bolond ember elmagyarázta, hogy nem messze a lakóhelyétől található anyósa rezidenciája, értelemszerűen, arra akartam venni az irányt, úgyhogy megfordultam és kivonultam a szobából, egyenesen a kijárat felé, ami errefelé jövet még bejárat volt.
A következő szobában egy kis intermezzo történt, mert sokkal több cselédet, illetve szolgálót tartalmazott az, mint azt egy normális nemesi ember megszokhatta. Ha jól számoltam heten voltak, és azonnal elkezdtek valamivel foglalkozni, ami talán nem is a hatáskörükbe tartozott, de az volt a legközelebb. Furcsa, felettébb furcsa; én arra gyanakodtam, hogy hallgatóztak, bár nem láttam okát, miért. Lehet, vetélkedtek, hogy melyik vendég fog először az elmebaj áldozatává válni, de szerencsére nem okoztunk nekik túl sok örömet.
- Milyen furcsa, hogy mindenkinek egy folyosón van dolga... - A pityókás lány valamiért furának talált olyasmit, amit emelkedett állapotban lévő emberek nem találnak annak. Talán a józanodás jele ez?
- Ez.... tényleg eléggé érdekes. Talán még nem láttak látogatókat elmenni, csak érkezni. - Elméletem ez volt, bár nem akartam elképzelni, hogy mi történik azokkal, akik nem jönnek ki; talán húsos süteményt készít belőlük a szakács, akinek valószínű annyi esze lehet, mint a ház urának, vagy csak szimplán beteg az is.
Kiléptünk a friss levegőre, és azt jóízűen szívtam tüdőmbe. Végre nem volt semmiféle bűz, kezdett megszáradni a ruházatom is, bár nem merek belegondolni, hogy mekkora vízfoltot hagyhattam az Úr kanapéján, de volt most jobb dolgom is. Ha szerencsém van, nem fogja kifizettetni velem. Elindultunk a megadott célpont felé, és én teljesen véletlenül, hangosan töprengtem. Félreértés ne essék, nem szokásom, de a másik kettő annyira csöndben volt, hogy muszáj volt valamit mondanom.
- Sosem voltam egy ilyen furcsa megbízatáson. Először dolgokat látok, majd hallok, emberek eltűnnek, és ez nem is zavar, elkezdek fölösleges dolgokról hadoválni, és meg is magyarázom... valami nagyon nincsen rendjén ezzel az úrral. - Tulajdonképpen elregéltem nekik az aggodalmaimat, mondjuk nem vártam sok megértésre: Rohandar fekete mágus volt, Nati meg részeg. Empátia ilyenkor egyikben sincs, nem mintha Rohandarban eddig is lett volna, de most annyi sem volt, mint, amennyi nem lett volna.
- Ha ez megnyugtat, veled sem. - Gúnyolódunk, gúnyolódunk? Ez az én reszortom, kéretik valami egyedi beszédstílussal előállni, de igazam volt; ő neki még annyi jó szava sincs, mint.... volt céhtársaimnak.
- Hát, ha jól láttam az asszonya eléggé morcos nő, nem csodálnám, ha megzizzent volna mellette. Te meg Rohandar kifejezetten gonosz vagy, Stragoval minden rendben van! - Natika kezd józanodni, vagy mi a fene. Vagy ő is ugyanazt gondolja rólam, mint én róla, alkohol behatása nélkül? Túl szép lenne, hogy igaz legyen, de majd a pszichológiakönyvem megmondja az igazságot.
- Igen, gonosz vagyok és büszkén vállalom. Na de hagyjuk a hülyeséget és zavarjuk le gyorsan ez öregasszonyt! Legyen végre vége ennek az elmeroggyant küldetésnek. - Kivételesen egyetértettem vele; már nekem is kezdett sok lenni ebből a sok nonszensz értelmetlenségből, amit meg kellett érteni.
- Kivételesen egyetértek. - Gratulálok, sikerült az első két szóval összefoglalnom a környezetemnek álláspontomat. Mindig szeretem, hogy velejéig részletezek valamit, hogy aztán egy pillanat alatt lerendezzem a többieknek, a tudnivalót.
Hopp, elkaptam Natit, aki éppen dőlni készült, és kis híján én is pörgősen oldalra orientálódtam, ami azt jeleni, hogy majdnem ugrottam egy nagyot Natitól el, mert elkaptam dőlés közben, de a mellén, és nem szándékoztam kapcsolatunkat rövidre zárni. Gyorsan átfogtam a vállára, és egyenesbe állítottam, de még egy ideig nem hagyta el tenyeremet a puhaság érzete, és vereslő arccal néztem, szándékom szerint morcosan, előre, de nem voltam biztos benne, hogy eléggé hihetően adtam elő.
Elérkeztünk a házhoz, melyet elvileg az anyós lakott. A megfogdosott lány azonnal a tettek mezejére lépet, és azonnal bele is taposott egy kutyaürülékbe azon a mezőn, ugyanis eléggé érdekesen adta a bent lakó tudtára, hogy megjöttünk.
- Jó napooot! - Mire számított, hogy valaki visszaüvölt? Szépen is néztünk volna ki.
- Istenem, istenem. - Fogtam a fejem. Talán valami praktikusabb ötlettel kellene előállni. A vadállat gondolom, rá akarja a szerencsétlen öregasszonyra törni majd az ajtót, talán azt sem kellene majd engedni. Legyünk azért civilizáltak... még.
- Szerintem nincsenek itthon. Álljatok hátrébb, betörök! - Hát nem megmondtam? Majd ha rombolni kell, szólunk, addig álljál hátrébb, addig sem teszel kárt önmagadban, de legfőképp másokban.
- De az törvényellenes! - Nati eljátszotta a naivat, vagy tényleg ilyen sületlen volt, nem tudom, de talán ideje volt, hogy megszólaljon az ész.
- Előbb talán próbálkozzunk a kilinccsel. - Mondtam, és mielőtt Rohandar porrá tette volna egyenlővé a házat lenyomtam a kilincset, és BUMM................ nem történt semmi különösebb, nem esett barna gabonapehely a levegőből, de az ajtó kinyílt, ami felettébb meglepő volt. - Ez... könnyebben ment, mint hittem volna. -
- Szerintem még mindig törvényellenes, úgyhogy csak utánatok megyek. - A törvényt tisztelő kisasszony hátra maradt, hát, és én léptem be elsőnek, teljes mértékben ignorálva az önvédelem legelső szabályát: ne te menj előre, mert az első lövés téged talál el. És lőn igazam is lett, szerencsére nem oly drasztikusan, mint azt a sors akarta. Persze előtte kénytelen volt Rohandar is rájönni, hogy …
- A törvény csak azoknak van, akik félnek tőle, nem nekem. De ez tényleg hatásosabb volt Strago. - Nem akartam éleselméjűségemmel felvágni, nem is volt időm, jött a támadás, szavak formájában.
- Ki az?! Mocskos huligánok mit akartok!? - Ööööööö gyűrű? Ja, hogy nyissam ki a szám, miért nem szóltok?
- Bocsánat hogy bejöttünk! - Nati elemében volt, és, ha nem vigyáz a néni, akkor lyukat fog beszélni a hasába - Nem vagyunk huligánok, nem akarunk semmi rosszat! Vagy is én nem... - Persze, azonnal mentegeti magát, és mindjárt ránk fogja fogni, hogy mi voltunk. Már csak az kell kitalálnia, hogy mi voltunk mi.
- Egy gyűrűt keresünk, ami jó eséllyel magánál van, szóval elő vele és már itt sem vagyunk! - A feketemágus kivételesen nem vette túl bunkóra a stílust, bár hanglejtéséből lehetett hallani, hogy szívesen mondta volna el az utóbbiakat egy fokkal más szavakkal.
- Nem érdekel, mit akartok, retkes vadállatok, senki sem töri rám indokolatlanul az ajtót! Nem érdekel, kik vagytok, nem érdekel, honnan jöttetek, de kifelé, éppen eleget szenvedtem az élettől, hogy utáljam az olyanfajta aljanépet, mint TI! - Ez a mondat sok sebből vérzett, mert először is nem törtük rá az ajtót, csak önállósítottuk magunkat, mikor láttuk, hogy nincs válasz, és még csak nem is indokolatlanul, mert akkor tényleg csak egyszerű vandálok lennénk, de mi a gyűrű miatt vagyunk itt. Az, hogy ő mennyit kapott az élettől, irreleváns volt jelenpillanatban, ugyanis nem az élettörténetéért vagyunk itt, hanem egy tárgyért.
- Rendkívül jó hangulatú, kedves asszonyság. Nem csoda, hogy az Úr ennyire sokra tartja. - Jellemeztem a másik kettőnek, hátha eddig ez nem esett le nekik.
- Alja nép ám a nénikéd te banya! - Rohandar egyszerű ember, aki egyszerűen megérteti másokkal, hogy egyszerűen elege van belőlük.
- Asszonyom, kérem, bocsásson meg, de próbáltam kopogni, csak nem jött ki... szeretnénk megkérdezni, hogy nem-e tud valamit arról a gyűrűről, amit a maga veje keres. - Úgy tűnik az alakváltó egyik pillanatról a másikra megtanult értelmesen beszélni, vagy csak kijózanodott. Egyiket sem találtam valószínűnek, és kezdtem gyanakodni, hogy a feketemágus valamiféle bábmágiát alkalmazott, mert én kinézem az ilyenből, hogy szerencsétlen, fiatal lányokat láncolnak magukhoz, hogy aztán mindenféle csúnyaságot tegyenek velük.
- A vejem tanulhatna a nénikém emlékeiből, ő volt a legelső, aki belehalt, amikor a lányom hozzáment ahhoz a dzsentrihez. Kihasználta családunkat, és most jönne visszakérni az örökséget, ami nem is az övé? Ha! Sohanapján kiskedden. - Jött egy fél pillanat szünet, minden bizonnyal levegőt vett az asszonyság, majd folytatta - Ti még mindig itt vagytok? Brutusz. - Egy felettébb jó húsban lévő eb jelent meg, nem sok jóval kecsegtetve - Még mindig itt vagytok? - A célzás egyértelmű volt: menjünk már innen, lehetőleg nagyon messzire. Én szívesen mentem volna, de a küldetésben az állt, hogy mindenáron el kell végezni a feladatot, ha egy garmadányi vénlányt kell is megkopasztani útközben.
- Mi tényleg csak a gyűrűt keressük, egyébként nem fog nagy gondot okozni egy kutya 3 mágusnak, előre szólok. - Ez a félig békés, félig fenyegető szándék remélhetőleg majd eléri a hatását, mert, mint látható, bújtatott eldöntendő kérdés volt a mondatban elrejtve.
- Meg akarom simogatni, annyira aranyooos... - Natit elhagyta a józan esze, vagy még mindig részeg, nem volt most kedvem, se időm eldönteni, de egy biztos volt: egy nagydarab, morgó kutya az én könyvtáramban sehol sem volt az aranyos címszónál.
- Én legutóbb két ilyet kapcsoltam le, szóval most is játszhatunk, ha gondolja. Milyen jó is, hogy gonosz vagyok. - Fergeteges, de szerintem erre az információra nekünk semmi szükségünk, ráadásul senkit sem érdekel. Építő hozzászólást szeretnék hallani, vagy kitépem Nati összes hajszálát, aminek a tulajdonos nem igazán fog örülni.
- Szerintem nem jó szokás, de nem vitatkozom veled... Hölgyem, csak annyit mondjon meg kérem, hogy a gyűrű önnél van? - Kezdtem elveszíteni a józansági, avagy részegségi mércének a mutatóját, és már azt is kezdtem meggondolni, hogy nem sétáljak egyszerűen ki, el innen; éreztem, hogy legalább fél kilóval kevesebb agyam van, mint, mikor megérkeztem, és nem ártana menteni a menthetőt.
- Gyűrű, még mindig a gyűrű! Hát persze, az a senkiházi, aszott lelkű, gerinc nélküli, nőmániás vadállat küldött titeket. Hmpf, még akkor sem adnám oda, ha nálam lenne, de hál' istennek nincs nálam, akkor már rég eladtam volna, csak hogy örüljön valaminek az a töketlen barom. Hahahahahahahaha. - Interjúnk alanya mentálisan bedobta a törülközőt, így nekünk sem volt más választásunk, el kellett hagyni a csatamezőt, mielőtt a destruktív hajlamú feketemágus a nyakunkra szakítja azt.
- Zseniális, vissza a feladóhoz, akkor. - És már fordultam is az ajtó felé.
- Ilyen könnyen hiszünk neki? Legalább lássuk, mennyit bír a protkója! - A mije? Szerencsétlen Blacksteel uraság agyát annyira megrágta az ölés vágya, hogy értelmetlen szavakkal támasztotta alá pusztító szándékait, ami minden volt, csak konstruktív nem, és időhúzás is lett volna.
- Rohandar! Semmi okunk kételkedni a szavában! Menjünk, kérlek! - Szerintem büszkén kijelenthetem: Nati most már egyértelműen józan. És nem problémázott amiatt, hogy privát szférájában tapogatózni mertem, úgyhogy nem volt túl fényes a helyzetünk, de lehetett volna rosszabb is.
- Feketevas úr napja nem teljes, ha nem ölt meg minimum 3 ártatlant, akiknek az volt a bűnük, hogy egy légtérben lélegezni mertek. Vannak ilyen emberek, kár, hogy még mindig. - Lehet, hogy nem ez volt a legokosabb megszólalás, amit kiejthettem volna a számon, mondhatni kértem a sorstól az ostorozást, szerencsére az említett nem vette annyira a szívére a megjegyzést, bár lehet, azért, mert feketeacélnak hívták, de ez csak később esett le nekem.
- Alapvetően nem vagyok egy tömeggyilkos, ellenben most rossz kedvemben vagyok, és nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Semmi kedvem visszamenni ahhoz az elmebeteg fószerhez. - Alapvetően? Eddigi viselkedése nem erről árulkodott, de lehet, hogy én vagyok a szűk látókörrel megáldott, berögződött konzervatív, aki képtelen utat engedni a fiatalság bohóságainak. Kezdek úgy beszélni, mint egy öregember, le kellene erről szokni, komolyan.
- Szerintem egyikünknek sincs, de vissza kell mennünk, szóval indulás! - A józan lány kiebrugdalt minket, és megint a napsütötte úton találtuk magunkat, a bolond megbízónk háza fenyegetően közeledett, ahogyan haladtunk felé.
- De megvárhatsz minket kint is, legalább lenyugszol, és nem kell folyton az ölésre gondolnod. - Mondtam Mr. Gyilkosnak, hátha, kihasználva ezt, teljesen véletlenül magára hagynánk, és nélküle teljesítenénk a feladatot, azt mondván, hogy megette ő egy vérteknős. Amilyen sületlen az Úr, biztosan elhinné, és legalább egyedül maradnék Natival, ami azért egy megfontolandó dolog. Sajnos Öldöklő uraság nem méltóztatott válaszolni, és a hallgatás a beleegyezés egyértelmű jele, de azért nem bízom el magam.
- Ahogy néztem a férfi nincs jóban a feleségével, talán vele is beszélhetnénk... még ha hasonlít is az anyjára, ő hátha nem mond annyi felesleges információt, mint az ura. - Igen, ez nem tűnik rossz ötletnek, még, ha kénytelenek is leszünk bevállalni a szolgálóktól egy második kört abból a bűzös löttyből.
- Már kezdek azon gondolkozni, hogy fenébe a jutalommal inkább lelépek, szóval nekem mindegy. - Ez egy jó ötlet, csak tessék, csak tessék, senki sem tart fel.
- Ahogyan gondolod... - Azért vigyáztam a számra, mielőtt megugrik az agyvize és elkezd véletlenszerűen gyilkolászni.
- Ilyen sem volt még, hogy mind a ketten beleegyeztek az én tervembe... - Erre van egy tudományosan is megállapított ok, amit most felvázolnék neked, ha megengeded. Köszönöm.
- Részemről nem is lesz, de mindegy. - Nos, miután Rohandar mester befejezte az ok fejtörését, akkor talán jönnék én is, bár az senkit sem érdekel, hogy levétóztam a megszólalás jogának az első helyét.
- Most tényleg, mi egyebet lehetne tenni? - És tényleg, igazam volt, én is meglepődtem rajta. Így hát megvolt a következő célállomás. Kis csapatunk némán sétált tovább, mert senki sem akarta a másik idegeit cérnává alakítani.

- Értjük. Köszönjük szépen, nem fogunk sokáig távol lenni. – mondta Strago, miután az öreg elmagyarázta, hogy hogyan is juthatunk el a kedves anyóshoz.
Erre az elmélkedő barátunk fogta magát és kisétált a szobából. Jobb híján én is utána mentem, hiszen az uticélunk ugyan az volt, így kénytelenek voltunk egy útvonalon menni. Ahogy kiléptünk egy csomó cseléd tárult a szemünk elé, akik valamilyen titokzatos módon mind egyszerre voltak a szoba környékén és véletlenül mindegyiküknek valamilyen égetően sürgős feladata akadt, melyet meg kellett oldania, és persze csak akkor, amikor megláttak minket. Nem igazán törődtem velük, bár jól kivehető volt, hogy valami nincs rendjén velük, de nem voltam sem pszichológus, sem pedig az apukájuk, hogy a lelki világukat, vagy az agyukat pátyolgassam. Bár, hozzá tartozik, hogy nem csodáltam volna, ha az összes elmebeteggé vált volna már ebben a házban.
- Milyen furcsa, hogy mindenkinek egy folyosón van dolga... – jegyezte meg Nati.
- Bár öreg hiba nyíltan kimondani, de mindegy. – konstatáltam a történteket.
- Ez.... tényleg eléggé érdekes. Talán még nem láttak látogatókat elmenni, csak érkezni. – fokozta a helyzetet Strago.
Még mindig nem láttam túl ésszerűnek aggályokat kifejezni olyanokkal szemben, akik éppen az ember mellett állnak, bár hozzá tartozik, hogy egy cseléd nem sokat tudna tenni egy mágussal szemben, ezen felül pedig, eléggé igaz volt az állítás, mellyel én is egyet értettem.
A kis közjátékot követően végre valahára kikerültünk a ház falai közül, és ismételten friss levegő járta át a légutaim.
- Mennyivel kellemesebb idekint. – gondoltam.
Megindultunk a megadott címre, kezdetben igen nagy csendben, melyet Strago tört meg elsőként:
- Sosem voltam egy ilyen furcsa megbízatáson. Először dolgokat látok, majd hallok, emberek eltűnnek, és ez nem is zavar, elkezdek fölösleges dolgokról hadoválni, és meg is magyarázom... valami nagyon nincsen rendjén ezzel az úrral. – mormogta.
- Köszönjük, ezt eddig is tudtuk. – tettem hozzá gondolatban, de jobbnak láttam, ha inkább nem mondom ki hangosan, mert a végén belekeveredek még egy vitába, ami jelen agyi állapotom mellett nem igazán hiányzott.
Végül mégsem tudtam megállni és be kellett szólnom:
- Ha ez megnyugtat, veled sem. – gúnyoltam az elrugaszkodott fickót.
- Hát, ha jól láttam az asszonya eléggé morcos nő, nem csodálnám, ha megzizzent volna mellette. Te meg Rohandar kifejezetten gonosz vagy, Stragoval minden rendben van! – mondta Nati lehordva engem.
- Hidd csak ezt, ha szeretnéd. – nyugtattam meg gondolatban, bár a telepátia még nem volt a képességeim között, így jó eséllyel nem hallotta. - Igen, gonosz vagyok és büszkén vállalom. Na de hagyjuk a hülyeséget és zavarjuk le gyorsan ez öregasszonyt! Legyen végre vége ennek az elmeroggyant küldetésnek. – fakadtam ki végül, hiszen semmi kedvem sem volt tovább tölteni az időmet ilyen felesleges baromságokkal, mit az, amit a napom eddigi részében csináltam.
- Kivételesen egyetértek. – jegyezte meg Strago, a tőle megszokottal ellentétben igencsak tömören.
Ezen érdekfeszítő eszmecsere után egy újabb kis közjáték következett, mellyel igazából nem nagyon törődtem, mindössze jegyzeteltem a fejemben, mivel a szituáció a következő volt: Nati, aki még mindig nem volt teljesen józan, kissé elveszette egyensúlyát, mire kollégánk, Strago elkapta. Ezzel nem is lett volna gond, csak annyi volt a bökkenő, hogy a gentleman éppen olyan testtájékon kapta meg a lányt, ahová egy igazi úriember nem nyúl, kivéve akkor, ha bizonyos körülmények, melyek innen most hiányoztak, fenn álnak, de még akkor sem társaságban. A jygzetek pedig a következőképpen alakultak:
- Nati nem bírja az alkoholt, Strago meg még perverz is a sok jellemhibája mellé. Höh, mellé, ez jó. – nevettem magamban a helyzet és a szóhasználatom hasonlósága miatt.
Eközben szerencsére megérkeztünk a házhoz, és Nati igen kedvesen beüvöltött, de úgy, hogy még az én hallásomnak is sok volt:
- Jó napooot!
- Istenem, istenem. – kapott a fejéhez az uraság, és láthatóan neki is az volt a véleménye az ilyenfajta köszönésről, mint nekem: Totál felesleges.
- Szerintem nincsenek itthon. Álljatok hátrébb, betörök! – ajánlkoztam egyszerűen, hiszen nekem az efféle dolgok meg sem kottyantak, hisz, az én priuszomon egy kis magánlaksértés már meg sem látszik.
- De az törvényellenes! – akadt fenn egy apróságon a lány.
- Előbb talán próbálkozzunk a kilinccsel. – vetett fel egy ötletet okostojásunk, ellenben ezúttal malaca volt, mert a kilincs lenyomásával zöld út nyílt a házba, mivel az ajtó kinyílt. - Ez... könnyebben ment, mint hittem volna.
- Szerintem még mindig törvényellenes, úgyhogy csak utánatok megyek. – akadékoskodott továbbra is Nati, aki jól láthatóan még nem volt hasonló helyzetben, így kénytelen voltam neki egy kis felvilágosítást adni:
- A törvény csak azoknak van, akik félnek tőle, nem nekem. De ez tényleg hatásosabb volt Strago. – adtam némi dicséretet is az ajtónyitónknak.
Alig, hogy befejeztem a mondatot, máris éktelen rikácsolós zavarta meg szegény fülemet, mely még mindig magán viselte a kollegina előző köszönését.
- Ki az?! Mocskos huligánok mit akartok!? – károgta a vén banya, aki jó eséllyel pályázhatott az anyós címre. Már persze nem az én anyósoméra, hanem arra az anyóséra, akit mi most éppen kerestünk.
- Bocsánat hogy bejöttünk! – mentegetőzött Nati, ami teljesen felesleges volt, ráadásul hamis is, mivel a magam részéről cseppet sem sajnáltam a dolgo. - Nem vagyunk huligánok, nem akarunk semmi rosszat! Vagy is én nem... – folytatta.
- Na végre, hogy rájöttél, hogy csak a saját nevedben beszélj. – gondoltam elismerően, hogy a lány mégiscsak képes a fejlődésre.
- Egy gyűrűt keresünk, ami jó eséllyel magánál van, szóval elő vele és már itt sem vagyunk! – vettem elő legjobb modorom, mivel szokásosan a vallatást a szépen kérleléssel kell kezdeni, és csak utána jönnek a kínzások és az üvöltés.
- Nem érdekel, mit akartok, retkes vadállatok, senki sem töri rám indokolatlanul az ajtót! Nem érdekel, kik vagytok, nem érdekel, honnan jöttetek, de kifelé, éppen eleget szenvedtem az élettől, hogy utáljam az olyanfajta aljanépet, mint TI! – károgta ismét az anyóka.
Ebben az egy mondatban annyi dologgal nem értettem egyet, amennyit még Strago sem tudott előhozni belőlem. Egyrészt, nem indokolatlanul törtünk rá, sőt, nem is törtünk rá, hiszen nyitva volt az ajtó, ráadásul most mondtam el, hogy miért jöttünk. Másodszor pedig nem kértem, hogy érdekelje az, hogy honnan jöttem, főleg, hogy el sem akartam neki mondani, se azt, hogy ki vagyok, én csupán a gyűrűt akartam. És amivel végképp nem értettem egyet, az a lenéző „aljanép” szó volt, melyet most aztán már én sem hagyhattam szó nélkül:
- Rendkívül jó hangulatú, kedves asszonyság. Nem csoda, hogy az Úr ennyire sokra tartja. – előzött meg Strago, de nem sokat törődtem a megjegyzésével, mivel már kezdtem kijönni a sodromból.
- Alja nép ám a nénikéd te banya! – fejeztem ki magam még viszonylag visszafogottan.
- Asszonyom, kérem, bocsásson meg, de próbáltam kopogni, csak nem jött ki... szeretnénk megkérdezni, hogy nem-e tud valamit arról a gyűrűről, amit a maga veje keres. – magyarázta Natika, aki még mindig, kis naivan állt hozzá a dolgokhoz.
- Erő kell most ide nem észérvek! – gondoltam ingerülten.
- A vejem tanulhatna a nénikém emlékeiből, ő volt a legelső, aki belehalt, amikor a lányom hozzáment ahhoz a dzsentrihez. Kihasználta családunkat, és most jönne visszakérni az örökséget, ami nem is az övé? Ha! Sohanapján kiskedden. – mondta pökhendien a banya.
- Én meg ezt teljességgel leszarom! – gondoltam még tovább mérgesedve.
- Ti még mindig itt vagytok? Brutusz. – kiáltotta, és egy szép nagy kutyus érkezett. - Még mindig itt vagytok? – kérdezte az anyó megint.
- Talán láthatatlan lettem, vagy mi a bánat? Mert ha nem, akkor szerintem eléggé egyértelmű, hogy igen, itt vagyok. – elmélkedtem.
- Mi tényleg csak a gyűrűt keressük, egyébként nem fog nagy gondot okozni egy kutya 3 mágusnak, előre szólok. – vetítette elő a jövő egyik lehetséges kimenetelét partnerünk, melyben igencsak nagy valószínűség rejtezett.
- Meg akarom simogatni, annyira aranyooos... – igen, ő még mindig részeg volt.
- Én legutóbb két ilyet kapcsoltam le, szóval most is játszhatunk, ha gondolja. Milyen jó is, hogy gonosz vagyok. – mondtam, majd elméláztam a kijelentésem értelmén, hiszen sikerült egy gyönyörű paradoxont megfogalmaznom, melyről hosszú és érdekfeszítő értekezést lehetne írni, de sajnos abban a helyzetben nem volt időm ilyenekkel bíbelődni.
- Szerintem nem jó szokás, de nem vitatkozom veled... Hölgyem, csak annyit mondjon meg kérem, hogy a gyűrű önnél van? – szólt közbe megint a korsókirálynő.
- Gyűrű, még mindig a gyűrű! Hát persze, az a senkiházi, aszott lelkű, gerinc nélküli, nőmániás vadállat küldött titeket. Hmpf, még akkor sem adnám oda, ha nálam lenne, de hál' istennek nincs nálam, akkor már rég eladtam volna, csak hogy örüljön valaminek az a töketlen barom. Hahahahahahahaha. – nevetett gonoszul a nénike, melyből rájöttem, hogy valószínűleg ugyan oda kerül halála után, mint én, hiszen közel azonos gonoszság lehet benne, mint bennem.
- Zseniális, vissza a feladóhoz, akkor. – fordult meg Strago, majd kisétált az ajtón.
- Ez meg mi a bánatot csinál? – néztem rá furcsán.
- Ilyen könnyen hiszünk neki? Legalább lássuk, mennyit bír a protkója! – kezdtem bele a veszekedésbe.
- Rohandar! Semmi okunk kételkedni a szavában! Menjünk, kérlek! – vágott közbe a részegünk.
- Feketevas úr napja nem teljes, ha nem ölt meg minimum 3 ártatlant, akiknek az volt a bűnük, hogy egy légtérben lélegezni mertek. Vannak ilyen emberek, kár, hogy még mindig. – hangzott el nem túl kedves és kedvelt munkatársunk teljes mértékig offenzív és pejoratív megjegyzése, melyet természetesen sem az önérzetem, sem pedig a többi gonosz társam iránti toleranciám nem hagyott megtorlatlanul elfeledni, különösen, hogy nem volt iga az egész, hiszen akit megölök, azok mind tettek valamit ellenem, legalább annyit, hogy útban voltak, és a hullák eloszlása pedig meglehetősen szabálytalan, legfeljebb akkor kaphatnánk ilyen eredményt, ha az összes hullát, melyet én öltem meg, leosztanánk az eddig megélt napjaim számával, kezdve attól az időponttól, mikor megöltem az első áldozatomat.
- Alapvetően nem vagyok egy tömeggyilkos, ellenben most rossz kedvemben vagyok, és nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Semmi kedvem visszamenni ahhoz az elmebeteg fószerhez. – fejtettem ki tömören az aggályaimat.
- Szerintem egyikünknek sincs, de vissza kell mennünk, szóval indulás!
- Mióta lett ő a főnök? – gondolkodtam el.
Bármennyire is ódzkodtam a tervtől, kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg nincs más út, bár a nyanya megölése még mindig csábítóbb volt, mint a saját agyhalálom előregördítése, de mindegy. Tehát, elhagytuk a házat és visszamentünk a megbízó villájába.
- De megvárhatsz minket kint is, legalább lenyugszol, és nem kell folyton az ölésre gondolnod. – ajánlott fel egy felettébb csábító ajánlatot Strago barátunk, mikor az ajtóhoz értünk.
Gondoltam, hogy magától értetődik a nemleges válasz, hiszen ha nem megyek be, abból az következik, hogy a jutalmam elúszott, mivel nem veszek részt a munka további lebonyolításában.
- Ahogy néztem a férfi nincs jóban a feleségével, talán vele is beszélhetnénk... még ha hasonlít is az anyjára, ő hátha nem mond annyi felesleges információt, mint az ura. – vetett fel egy megfontolandó ötletet Nati is, akiről most már kezdtem úgy érezni, hogy kijózanodott.
- Már kezdek azon gondolkozni, hogy fenébe a jutalommal inkább lelépek, szóval nekem mindegy. – válaszoltam az imént elhangzott kérdésre.
- Ahogyan gondolod... – mondta Strago olyan hangsúllyal, melyből eléggé erőteljes hátsó szándékot véltem felfedezni.
- Ilyen sem volt még, hogy mind a ketten beleegyeztek az én tervembe... – örvendezett.
- Részemről nem is lesz, de mindegy. – vágtam rá sietve, nehogy elbízza magát.
- Most tényleg, mi egyebet lehetne tenni? – kérdezte meg igen elmésen oknyomozó papa.
Végre ismét csend állt be, és a kialakult tervvel tovább haladtunk.

Amint befejeztem a csipkelődést Stragoval, a főnökünk meg is válaszolta az egyetlen felmerülő kérdést, hogy hol az anyós? Elmondta, hogy az anyósa negyed órára lakik a jelenlegi helyszínünktől.
- Értjük. Köszönjük szépen, nem fogunk sokáig távol lenni. – mondta Strago, majd megfordult, és kilépett az ajtón. Én még intettem egyet a férfinak, majd a serek élén álló személy után igyekeztem. Az ajtón kilépve meglepődve láttam, hogy a házban dolgozóknak, még a szakácsoknak, és a kertésznek is pont azon a folyosón volt a dolga, ahol a főnök irodája volt.
- Milyen furcsa, hogy mindenkinek egy folyosón van dolga... – jegyeztem meg, miközben kiszúrtam két igazán helyes fiút is, akik a nagyban takarítást imitáló személyzet mellett suhantak el. Az én szemem már teljesen ifejlett a lányok hatására az áltakarításra.
- Ez.... tényleg eléggé érdekes. Talán még nem láttak látogatókat elmenni, csak érkezni. – vagy csak felettébb érdekelte őket, hogy a ház ura minek hívott szerény hajlékába mágusokat... hagytuk az egészet, annyira nem zavart senkinek sem a jelenléte, inkább menekültünk a házból, egy talán sokkal kellemetlenebb helyre. Ahogy mentünk az úton a tűző nap rásegített arra, hogy még jobban érezzem az italt. Néha néha egy dalt dúdolgattam, és kibillentem az egyensúlyomból, így el kellett kapnom Stragot, hogy el ne essek, de nem volt olyan vészes. Egyre inkább azt éreztem, hogy tisztul az elmém.
- Sosem voltam egy ilyen furcsa megbízatáson. Először solgokat látok, majd hallok, emberek eltűnnek, és ez nem is zavar, elkezdek fölösleges dolgokról hadoválni, és meg is magyarázom... valami nagyon nincsen rendjén ezzel az úrral. – ezt valószínűleg mindenki megállapította magának, már az első néhány percben. Egy kis stiklije biztos volt a bácsinak, és valahogy úgy éreztem az asszonya nem pont a drága férje jó tulajdonságai miatt van vele. Valamiért nagyon unszimpatikus volt a nő...
- Ha ez megnyugtat, veled sem. - nem értettem, hogy Rohandarnak mi baja van Stragoval, egy sértőbb megjegyzést sem mondott ami miatt ilyeneket kellene mondania.
Hát, ha jól láttam az asszonya eléggé morcos nő, nem csodálnám ha megzizzent volna mellette. – akárhonnan néztük, nem a férj volt a markánsabbik fél.
- Te meg Rohandar kifejezetten gonosz vagy, Stragoval minden rendben van! – álltam ki nagyon kedves barátom mellett.
- Igen, gonosz vagyok és büszkén vállalom. - hát, én annyira nem lettem volna büszke magamra... - Na de hagyjuk a hülyeséget és zavarjuk le gyorsan ez öregasszonyt! Legyen végre vége ennek az elmeroggyant küldetésnek. – igaza volt Rohandarnak, nem nagyon bírtam a főnök okfejtéseit, és kedves hullagyalázó barátom viselkedése is irritált.
- Kivételesen egyetértek. - helyeselt Strago én pedig úgy gondoltam, hogy nem kell a felesleges helyeslés, ezért csak bólintottam egyet. Éreztem, hogy az alkohol még mindig nem ürült ki teljesen a szervezetemből, sőt még nagyon is dolgozott bennem, így egy óvatlanabb pillanatban megszédültem, majd dőlni kezdtem. Félig szerencsémre Strago ott volt, hogy elkapjon. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy nem a legjobb helyen ért hozzám kedves barátom. Konkrétan a tenyere a mellemen helyezkedett el, aminek hatására én gyorsan kaptákba vágtam magam, és vöröslő arccal néztem másfele. Nem haragudtam a fiúra, hiszen nem néztem ki belőle, hogy direkt tenne velem ilyet, inkább úgy csináltam, mintha meg sem történt volna. Az incidens után nem kellett sokat gyalogolnunk, maximum öt percet mikor a nő háza elé értünk. Gondoltam egy olyan megoldást kellene választani, aminek fényében a nő szóba is fog velünk állni, ezért bekopogtam, és beüvöltöttem.
- Jó napooot!
- Istenem, istenem. – fogta a fejét Strago, és én nem értettem miért. Ezt is meg kellett próbálni, nem lehet csak úgy rátörni valakire. A kopogás és a hangos köszönés hiába való volt, ajtót nem nyitott senki.
- Szerintem nincsenek itthon. Álljatok hátrébb, betörök! – nem normális ez a vadállat! Ha nincsenek itthon, hogy tudunk meg egyátalán információkat?! Ennyi ésszel szabadlábon!
- De az törvényellenes! – jutott eszembe, hogyha az anyós rájön, hogy mi voltunk a veje érdekében nagy valószínűséggel majd le akar csukatni minket, és semmi kedvem nem volt a börtönbe csücsülni, mert egy agresszív tuskó is velünk tartott.
- Előbb talán próbálkozzunk a kilinccsel. – ha ennyi lesz a megoldás, akkor is kiállok az igazam mellett, hogy meg kellett volna várni a nő válaszát. - Ez... könnyebben ment, mint hittem volna. - igen... az ajtó kinyílt... de valahogy nem bírtam, hogy megint Stragonak lett igaza!
- Szerintem még mindig törvényellenes, úgyhogy csak utánatok megyek. – nem értettem néha magam, hogy min akadékoskodok ennyit, teljesen úgy csináltam, mintha mindig minden törvényt betartottam volna.
- A törvény csak azoknak van, akik félnek tőle, nem nekem. De ez tényleg hatásosabb volt Strago. – nekem is el kellett volna ismernem barátom zsenialitását, de még mindig tartottam magamat. Nem akartam belegondolni, hogy mindig Stragonak van igaza, és nekem persze sosincs.
- Ki az?! Mocskos huligánok mit akartok!? – Rohandar a mocskos huligán nem én! Strago sem az, hiába néz ki úgy mint egy szárazföldi kalóz!
- Bocsánat hogy bejöttünk! – próbáltam menteni a csapatot a további halláskárosulástól, ugyanis a nőnek nagyon éles hangja volt, amely a dobhártyámmal folytatott véres küzdelmet, és kezdtem úgy érezni, hogy szegényt le is győzik. - Nem vagyunk huligánok, nem akarunk semmi rosszat! Vagy is én nem... – reméltem, hogy Rohandar látja, hogy erősen őt figyelem a szemem sarkából.
- Egy gyűrűt keresünk, ami jó eséllyel magánál van, szóval elő vele és már itt sem vagyunk! – ennyire elhamarkodott döntést hozni nem ésszerű. Egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy az anyós birtokolja a gyűrűt, bármi megeshetett volna.
- Nem érdekel, mit akartok, retkes vadállatok, senki sem töri rám indokolatlanul az ajtót! Nem érdekel, kik vagytok, nem érdekel, honnan jöttetek, de kifelé, éppen eleget szenvedtem az élettől, hogy utáljam az olyanfajta aljanépet, mint TI! – a nőnek igazán sértettek a szavai, hiszen semmi nem volt igaz abból mait mondott, kivéve a vadállat jelző Rohandarra, aki szó szerint a nőre akarta törni az ajtót. Lassan kezdtem megérteni, hogy a főnök miért nem kedvelte anyósát. A személyisége felejthetetlen volt! Csak rossz értelemben...
- Rendkívül jó hangulatú, kedves asszonyság. Nem csoda, hogy az Úr ennyire sokra tartja. – ez a fiú turkált az én agyamban, ami nem volt a legjobb ötlet abban a pillanatban mert eléggé sok mindenre gondoltam, ami csak rám tartozott, és még magamnak is féltem volna bevallani.
- Alja nép ám a nénikéd te banya! – és még ez is elképzelhető! Hiszen lehet az anyós, csak beházasodott a gazdag nemesi családba, és a szülei mondjuk csak egyszerű földművesek voltak... lehet hogy ez a nő a vagyontól, és a pompától lett ilyen házsártos öregasszony.
- Asszonyom, kérem, bocsásson meg, de próbáltam kopogni, csak nem jött ki... szeretnénk megkérdezni, hogy nem-e tud valamit arról a gyűrűről, amit a maga veje keres. – próbáltam elmagyarázni a helyzetet, és reménykedtem, hogy veje hallatán nem fog a nő kiakadni, és kinyírni mind a hármunk fülét.
- A vejem tanulhatna a nénikém emlékeiből, ő volt a legelső, aki belehalt, amikor a lányom hozzáment ahhoz a dzsentrihez. Kihasználta családunkat, és most jönne visszakérni az örökséget, ami nem is az övé? Ha! Sohanapján kiskedden. – mondta a nő, majd elüvöltötte magát megint. - Ti még mindig itt vagytok? Brutusz. - – ekkor egy nagytestű állat vágtázott ki csorgó nyállal, szörnyen nagy fogakkal. - Ti még mindig itt vagytok? – ismételte magát a nő.
- Mi tényleg csak a gyűrűt keressük, egyébként nem fog nagy gondot okozni egy kutya 3 mágusnak, előre szólok. - kettőnek komám! Én biztos, hogy nem bántok egy szegény állatot, aki csak azért harap mert ilyen neveltetésben részesült.
- Meg akarom simogatni, annyira aranyooos... - ezt viszont valahogy én sem gondoltam komolyan csak úgy kicsúszott a számon. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy az anyós, avagy a nyálcsorgató kutya az aranyosabb.
- Én legutóbb két ilyet kapcsoltam le, szóval most is játszhatunk, ha gondolja. Milyen jó is, hogy gonosz vagyok. - tényleg... nagyon.... csak ne járulna ehhez bazinagy önérzet, bunkóság, és ego. De, hát mit lehet kezdeni azzal, akinek nem volt gyerekszobája? Semmit. Hagyni kell, hagy főjjön a saját levében.
- Szerintem nem jó szokás, de nem vitatkozom veled... Hölgyem, csak annyit mondjon meg kérem, hogy a gyűrű önnél van? - próbáltam még egyszer kihúzni az információt az anyósból. Csak egy igent, vagy egy nemet vártam volna tőle, de eddig egyiket sem sikerült kimondania.
- Gyűrű, még mindig a gyűrű! Hát persze, az a senkiházi, aszott lelkű, gerinc nélküli, nőmániás vadállat küldött titeket. Hmpf, még akkor sem adnám oda, ha nálam lenne, de hál' istennek nincs nálam, akkor már rég eladtam volna, csak hogy örüljön valaminek az a töketlen barom. Hahahahahahahaha. - szóval ez egy nem. Remek! Akkor legalább tudjuk, hogy nem szabadulunk meg ettől az őrült családtól túl hamar... milyen nagszerű hír!
- Zseniális, vissza a feladóhoz, akkor. - Strago már igyekezett is az ajtó felé, de agresszív társunk ezt másképp gondolta el.
- Ilyen könnyen hiszünk neki? Legalább lássuk, mennyit bír a protkója! - csak az erőszakra képes ez a bunkó?
- Rohandar! Semmi okunk kételkedni a szavában! Menjünk, kérlek! - hátha rá is hatnak a kissé kedvesebb, ám hangos szavak.
- Feketevas úr napja nem teljes, ha nem ölt meg minimum 3 ártatlant, akiknek az volt a bűnük, hogy egy légtérben lélegezni mertek. Vannak ilyen emberek, kár, hogy még mindig. - igen... eléggé kár. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene az ilyenek miatt aggódnunk. Csnd béke, nyugalom... de akkor kevesebb lenne a munkánk is!
- Alapvetően nem vagyok egy tömeggyilkos, ellenben most rossz kedvemben vagyok, és nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Semmi kedvem visszamenni ahhoz az elmebeteg fószerhez. - milyen jó, hogy nem alapvetően tömeggyilkos. Akkor már rég térdig járnánk a hullák között, én pedig nagy valószínűséggel egy pánikroham közepette valamelyik véres tetemen feküdnék.
- Szerintem egyikünknek sincs, de vissza kell mennünk, szóval indulás! - elegem volt abból a bunkóból! Mennyivel jobb lett volna, hogyha csak Stragoval végzem el a munkát! Ő értelmes és kedves is volt, nem úgy mint az a hullákkal játszadozó vadállat!
- De megvárhatsz minket kint is, legalább lenyugszol, és nem kell folyton az ölésre gondolnod. - mennyire jó ötlet! Támogatom! de sajnos a lényegre kellett térnünk, és együtt kellett tovább folytatnunk a harcot az elmebaj ellen.
- Ahogy néztem a férfi nincs jóban a feleségével, talán vele is beszélhetnénk... még ha hasonlít is az anyjára, ő hátha nem mond annyi felesleges információt, mint az ura. - ajánlottam egy újabb tervet, ha már senki nem hozakodott fel semmivel rajtam kívül.
- Már kezdek azon gondolkozni, hogy fenébe a jutalommal inkább lelépek, szóval nekem mindegy. - menjél már! Menjél már! Így belegondolva talán Rohandar volt az első olyan személy, akit kifejezetten nehezen viseltem el. Általában mindenkit tolerálok,de ez az agresszió egyszerűen tűrhetetlen.
- Ahogyan gondolod... -
- Ilyen sem volt még, hogy mind a ketten beleegyeztek az én tervembe... - állapítottam meg, és örültem annak, hogy végre én is valami okosat mondtam.
- Részemről nem is lesz, de mindegy. - lépj rám, tiporj a sárba...
- Most tényleg, mi egyebet lehetne tenni? - köszi Strago, így hogy a földön fekszem még belém is rúgsz egyet. Legalább valami kis biztatás, hogy kivételesen jó ötlet volt Nati? Vagy mondjuk egy: Igen, ez tényleg jó terv! De nem...

Vissza a házba, amit olyan nagy örömmel voltam kénytelen egyszer már otthagyni. Így jártunk, az élet nem fenékig tejfel, főleg nem egy unatkozó gyilkoló géppel, és egy részeg bolonddal. Mondjuk a részeg bolond melle mérete még mindig ott bizsergett a tenyeremben, igyekeztem mással lekötni, leköthetetlen gondolataimat. Mint például azzal a szolgáló kisasszonnyal, aki már reggel óta a hajával volt elfoglalva, ugyanis ő üdvözölt minket, szavak nélkül a bejáratnál. Bolondság vagy nem, nekem rég letört volna mindkét karon, ha egész nap csak egyenesítgetném hajszálaimat.
- Ahm, rég nem találkoztunk. A ház úrnője remélhetőleg elérhető állapotban van. - Tértem gyorsan látogatunk témájára, mielőtt valamelyik lökött olyasmit mondana, amit később mindannyian megbánnánk.
- És nem áldottban, mert szegény gyerek beleőrülne az apjába! - Igen, kedves Nati, pontosan erre gondoltam, köszönöm, hogy gyakorlatiasan fogod fel az elrettentés példáját. A kefélő lány nem igazán értette, mit akart mondani a nemek harcmezején lévő elv- illetve fajtársa, de az se biztos, hogy értette, amit én mondtam, minden esetre bólintott, így, gondoltam, a lényeg leesett neki, és elindult... valamerre. Reméltem, nem valami karókkal sűrűn tűzdelt katlan felé vezet minket, mert azt hiszi, idegenek és még rosszabb, perverzek, és kukkolók vagyunk, és a halálunkba akar taszítani. Szerencsénkre, nem így történt, biztos, emlékezett még ránk, épségben megérkeztünk a ház asszonyához, aki rózsák felé hajolt, és serényen dolgozott rajtuk. Amint megérkeztünk felnézett, és már tudta is, miről volt szó.
- Hah, már én is felkerültem a kihallgatandók listájára? - Látszólag nem volt feldobva tőlünk, de, ha ez javít a helyzetünkön, nekünk is kényszerűségből kellett visszajönni.
- Nem az én ötletem volt, de igen. Alibi? - Látszólag, Mr. Sugárzó Gonoszságból elillant az életkedv, és meglehetősen unott arcot vágott, mintha nem élvezné az eseménytelen, érthetetlen, és gyilkolászástól mentes feladatunkat.
- Mondanám, hogy mosom kezeim, de nem tudom... szóval én szebben fogalmazva kérdeném. Ön mikor látta utoljára a gyűrűt? - Szegény kislánynak többet, ha adnak is alkoholt, és elfogadja, akkor első sorban fogom kivenni a kezéből. Ennek a mondatnak csak farka volt, a füle meg valahol elveszett a nagy semmiben.
- Mi az, hogy szebben? Az enyém nem volt eléggé egyértelmű? - Itt nem az egyértelműségről, hanem a stílusról van szó, bár nem vagyok meglepve, hogy neki ez nem akart feltűnni.
- Jah, de oda böktél egy szót: Alibi? Na de, mindegy hagyjuk. - Szerintem is, jobb, ha ti inkább figyeltek, mint hal a csomagban.
- Elég. - Szóltam rá a rendetlenkedőkre - Nem találtuk az anyósnál a gyűrűt, ezért voltunk kényszerítve, hogy visszajöjjünk. Nincs valami, amit meg tudna osztani velünk, információ, jelentéktelennek tűnő adat, akármi, ezzel kapcsolatosan? - Remélem, eléggé tisztán fejeztem ki magam, bár a hölgy nem olyan volt, első látásra, mint férje ura.
- Legközelebb is ő beszéljen... - Hallottam magam mögött a súgás merész próbáját, de nem reagáltam. Legközelebb is én fogok beszélni, ebben nem lesz kétség.
- Sajnálom, de sok mindennel nem tudok szolgálni. Édesanyámnál lett volna? Nem találom meglepőnek, de én úgy emlékszem, hogy egy másik rokon tulajdonított el, vagy legalább is nála láttam legutoljára. - Burjánzó információcserénket egy váratlan hang vágta ketté: a közeli bokor életre kelt, és kiköpött magából egy izgatottnak kinéző szobalányt, aki egy ásót szorongatott. Odasietett hozzánk, majd a feleség kezeibe nyomta szerszámát.
- Ehh hát itt az ásó asszonyom; az ásó amit ööö... azt hiszem, megyek a dolgomra. - Néma csend és ... mi ez a szag? Biztos Rohandar már megint. Én igyekeztem úgy tenni, mintha egyáltalán nem lepődtem volna meg, mert az asszonyság sem tette ezt, társaim meg csak félig.
- Húh, itt már semmin sem lepődöm meg. - Tulajdonképpen a világ dőlhetett volna össze fekete vas uraság körül, őt jelenpillanatban az sem érdekelné. Egzisztenciális elmélete addig terjedt, hogy élje túl a kalandot, és mentsen meg, minimum 1et az agysejtjei közül.
- Uff, képzelje magát az én helyzetembe, nekem minden nap bírnom kell gyomorral az ilyesmit, bár most kivételesen jó, hogy ideadta. - Panaszolta a nő, majd eltűnődött, és minden bizonnyal ünnepként fogja celebrálni eme napot, hogy végre, az egyik beosztott konstruktívan volt értelmezhetetlen.
- Részvétem asszonyom. Ha gondolja, örömmel felajánlom segítségemet egy esetleges öngyilkossághoz. - Csillant fel a gyilkos szeme. Neki a kreativitása csak idáig terjed, nem voltam lenyűgözve. Legalább addig hagyja élni a családtagokat, ameddig ki nem fizetnek, utána aztán rájuk is szakíthatja a házat, bár az más kérdés, hogy nem fogom hagyni, mert azért mégiscsak ártatlanok, meg fizettek is.
- Ha segítesz, az sima gyilkosság. - Jaj, könyörgöm, ne menjünk a részletekbe...
- Más vidékeken ezt eutanáziának szokták nevezni. - ... bele. Ilyenkor mondta mindig a nagy költő: eddig és ne tovább.
- Hát, ez fura volt. Na de mindegy. Az édesanyja nem volt túl segítőkész, sőt... meg akart etetni a vérebével mikor kérdezgettük. - Végre, visszatértünk, bár még mindig nem azt kérdezi, amit ténylegesen tudni szeretnénk, hanem csak panaszkodik ő is.
- Még is mit várnak? Egy ilyen férj mellett milyen legyen az anyám? - Ha már lúd, legyen kövér, valóban. Ha van egy kretén férjünk, miért ne legyen egy idegbajos édesanyánk, akinek egy jó szava sincs senkihez, és csak rajtunk élősködik, avagy fordítva. Teljes az öröm.
- Megértő, kedves, aranyos, tündéri... na jó, ilyen... Az én szüleim sem toleráltak volna valami iszákos félbolond egyént... bocsánat hogy így beszéltem a férjéről, sajnálom! - A lényeget, szűrd ki a lényeget, könyörgöm, ne is próbált megérteni a többit; szóval mi a lényeg? Gondolkozz, illetve ne gondolkozz, csak helyezd szépen tenyered a kicsi szájára, és addig sem fog idétlenségeket, netalántán, isten őrizz, butaságokat csicseregni. De az asszony kihalászta azt, amit kell, gyakorlat tette a mesterét; évek óta hallgatta a háztartás baromságait, hozzászokott, adoptált, és már mesterien ért bolondul.
- Nincs miért, mindenki a maga szerencséjének pogácsa. Viszont érdekes; pont azon a napon tűnt el a gyűrű is, amikor anyámat egy mulatozás után gereblye részegen kellett hazavinniük a cselédeknek. - Itt elmerengett egy kicsit, talán azért, hogy miért mondott pogácsát a kovácsát helyett, majd... - No, de nem az én dolgom az átkozott értéktárgy előkerítése. Sok sikert. - Rövidre zárta a kihallgatást, és visszaorientálódott a növényei felé.
- Akkor ömm... nézzünk szét! - Na, egy értelmesnek hangzó ötlet, csakhogy nekem máson járt az eszem. Nem, nem Natikán, bár rajta is járhatott volna. Nem, én a furcsa viselkedésén a cselédnek, és az új, jelentéktelennek tűnő információn töprengtem el. Én csak követtem társaim, és inkább a földdel voltam elfoglalva, addig sem vonta el semmi a figyelmem, ráadásul még orra bukni is nehezebb volt.
- Hmm... elég zavartnak tűnik ez a férfi is. Miért van olyan érzésem, hogy azzal a szobalánnyal van köztük valami, és van valami közük a gyűrű eltűnéséhez? - Meglehet, de sosem lehet tudni. Azok közül a cselédek közül többen is lehetettek, így valószínűsíthető a csoportos elkövetés elmélete is, de igen, nagy a valószínűsége, az a szobalány vagy elásta valamerre az ékszert, vagy van neki információja a hollétéről.
- Már tudom is! Biztos kellett nekik a gyűrű, hogy szerelmük egyesítsék majd a házasság szent kötelékével! De rájöttek, hogy mi is tettek, és most a bűntudattal nem tudtak tovább élni, így elásták a gyűrűt, mintha csak elhagyták volna! Vagy, csak majd el akarják adni, hogy el tudjanak innen menni. - Ez... érdekes. De azért abnormális is.
- Itt mindenki nem úgy viselkedik, mint az megszokott, így ez egy nehezen elképzelhető jelenet. De viszont nem hülyeség. A cselédek kísérték haza a részeg anyóst, akinél, a férj szerint a gyűrű volt, de nem volt nála, tehát valamelyik cselédnél lesz. Az a szobalány nem véletlenül szorongatta az ásót, és látszólag igencsak sietősen akart távozni a helyszínről. De... hát... akár meg is lehet kérdezni a gondnokot hogy látott e valamit, vagy tud e valamit, ami nekünk is jól jönne. - Nem voltam biztos magamban, így inkább a könnyebb, és biztosabb megoldást választottam, ami, viszont nagy valószínűséggel végződhetett abban, hogy egyszerűen letagad mindent a feltételes elkövető, és akkor buktuk. Sajnos, fekete vas is megerősített abban, hogy jobb a keményebb úton megoldani mindent.
- Szerintem ez felesleges lenne. Ha egyszer ők a tettesek, kötve hiszem, hogy bármit is elárulnának. Ellenben az ásós résszel egyet kell, hogy értsek. Szóval szerintem inkább ásásra fel! Mindenki kap egy adott területet, és estére végzünk is az egész kerttel. - Aha, persze, majd feleslegesen feltúrjuk az asszonyság kertjét, és majd élve fog minket megnyúzni, és kihajít fizetés nélkül, még mit nem. Natika is hasonló állásponton volt, bár ő teljesen más okok miatt.
- Majd persze ások is! Én inkább megpróbálom kideríteni, hogy van-e románc a gondnok és a szobalány között. - Igen, valami ilyesmire tippeltem én is, csak más kiadásban.
- Márpedig még mindig azt mondom, hogy ásni kell! De hát, ha ti nem vagytok hajlandóak, akkor megoldom egyedül én! Gyerünk fiúk, irány a kamra, ásót élő és munkára fel... Am, bárcsak tudnám, hogy hol is az a kamra. - A semmiből megjelenített hullasereg tétován ácsorgott, mert nem voltak képesek felfogni egy olyan utasítást, melynek célpontja nem volt kijelölve. Én csak a fejemet fogtam; eszement bagázs, de legalább tudtam, honnan származik Rohandar vérszomja: ő is egy hulla, vagy hullaszerűség, kiből hiányoznak az érzelmek eléggé nagy része.
- Mintha.... megnőtt volna a holt sejtek koncentrációja a levegőben. Tőlem azt csináltok, amit akartok, ha valaki megtalálta a gyűrűt szóljon. Egyébként a kamra helyett van egy sufni, amit ott fogsz megtalálni, kedves Feketevas úr. - Mondtam, kissé gúnyosan, mutatva a rozoga épületnek is nevezhető fatákolmányra. . Legalább nem forszírozza, hogy én ássak; majd, ha rajta csattan az ostor, akkor nem ennyire lelkes.
- Ó, de éles szemed van. Akkor hát irány a sufni! - A hullák, megkapván a koordinátákat elindultak - Jövök veled Nati, a többit majd megoldják ezek a barmok. - Na, azt sajnos nem hagyhatom. Szegény részeg kislány állapotát kihasználja, és ki tudja, milyen csúnyaságokat csinál vele, ha nem vagyok ott.
- Még jó, hogy ásol. De Igazából, ez női dolog. Előtted úgysem mondana a lány semmit. - A védekezés természetes mechanizmusa, de nem tudta eltéríteni az esélylesőt, ezért közbeavatkoztam.
- Na, jó, tudjuk meg a szerelmi hatszögeket ebben a házban, hátha kisül belőle valami. - Adtam be a derekam, persze, kedvtelenül, de, hát, valamit valamiért.

Mivel a kis kiruccanás sikertelennek bizonyult, így hát muszáj volt visszatérnünk az agyhalál birodalmába, azaz a megbízó házába. Ilyen tapasztalatok birtokában már teljesen meg tudtam érteni a pumpikat, a lötykölést és az egyéb ostobaságokat, amiket a szolgálók csináltak, hiszen ki tudná megőrizni az ép elméjét egy ilyen helyen, ha huzamosabb ideig ott van? Na de visszakanyarodva a történetre, visszamentünk a házba, ahol is a kefélke nevű leányzó várt minket.
- Ahm, rég nem találkoztunk. A ház úrnője remélhetőleg elérhető állapotban van. – támadta le egyből Strago kolléga, nem túl érthetően, hiszen mondattanilag nem kérdezett semmit, hiszen kijelentést tett csupán.
- És nem áldottban, mert szegény gyerek beleőrülne az apjába! – szólt közbe Nati.
Ennek aztán még a kérdés nélküli kérdésnél is kevesebb értelme volt. Áldott állapotban? Egy ilyen férj mellett? Az hogyan lehetséges már? Hát olyan áldatlan állapotok uralkodtak a házban, hogy ott nem lehetett áldott állapotú senki! Ami meg a gyereket illeti, szörnyű belegondolni, hogy csak másfél olyan ember is létezzen, mint a megbízónk. Elvégre, ha az ő gyereke, akkor félig olyan, mint ő, félig meg olyan, mint az anya, bár ez általában nem egészen így van, de ez már a genetika gyönyörűségeinek labirintusa, amibe inkább már nem mennék bele.
Kefélke szerencsére volt olyan kedves, és válasz nélkül elvezetett minket a feleséghez, aki éppen a rózsákat gondozta nagy serényen. Amint meglátott minket, máris a következőket mondta:
- Hah, már én is felkerültem a kihallgatandók listájára? – kérdezte nem túl barátságosan, ami persze teljesen érthető is volt ebben a helyzetben.
- Nem az én ötletem volt, de igen. Alibi? – kérdeztem unottan, mivel már kezdtem nagyon úgy érezni, hogy ennek az egésznek semmi értelme, ennyi erővel inkább a békákban megtelepedő levéltetlükre vadászó kék leguánok fészkelő helyeit körülvevőpálmafák lecsüngő ágain megtelepedő téli pöttyös pillangók petéjét fogyasztó szivárványszínű kaméleonok feltehetőleges ősének, a pirosas, sárgás, narancsos, kékes, bordós taréjú papagájok ürülékének a maradványait is kereshettük volna, amelyet a szél elvitt egészen a Hakobe-hegy csúcsának lábához, hogy ott a hóolvadáskor a folyók vizébe kerüljön és onnét lecsorogva az óceánba végezze, ahonnan a párával ismét felemelkedik, majd eső formájában leesik a földre, a talaj beissza, a szőlő gyökerei felveszik, a termésből bor lesz, amit végül pedig a megbízónk velünk itat meg, és amitől én rosszul is vagyok már, most, hogy ez így végiggondoltam.
- Mondanám, hogy mosom kezeim, de nem tudom... szóval én szebben fogalmazva kérdeném. Ön mikor látta utoljára a gyűrűt? – kérdezte meg Nati is.
- Hát én nem ugyan ezt kérdeztem az előbb? – gondoltam. - Mi az, hogy szebben? Az enyém nem volt eléggé egyértelmű? – tettem szóvá végül az aggályaimat, hiszen senki sem vonhatja kétségbe az én készségeimet.
Na jó, persze ez nem igaz, mert vannak olyanok, akik igen, de akkor is… ez itt most nem az a hely és idő és személy és szituáció és… na, szóval nem az és kész.
- Jah, de oda böktél egy szót: Alibi? Na de, mindegy hagyjuk.
- Szerintem is hagyjuk, mert bár részeg vagy, az még nem mindenre mentség! – morogtam magamban.
- Elég. – vetette közbe ST rágó.
Hmm, a rágó az még stimmel, de hogy mi lehet az az ST, azt már örök homály fogja fedni. Magam sem tudtam, hogy mit hozzak ki belőle, de mindenesetre érdekes problémát vetett fel a dolog, amin nem ártott egy kicsit elgondolkodni, így hát nem válaszoltam semmit a nyilvánvalóan ellenem irányuló, rosszalló tevékenységet jelző megmozdulásra.
- Nem találtuk az anyósnál a gyűrűt, ezért voltunk kényszerítve, hogy visszajöjjünk. Nincs valami, amit meg tudna osztani velünk, információ, jelentéktelennek tűnő adat, akármi, ezzel kapcsolatosan? – tudta így végül folytatni.
- Legközelebb is ő beszéljen... – ötletelt a kollegina, aminek megint csak nem láttam túl sok értelmét, elvégre, álláspontom szerint én az egyszerű „Alibi?” kérdésemmel is ugyan ennyit fejeztem ki, mint Strago az elhangzott hosszú mondatában.
- Sajnálom, de sok mindennel nem tudok szolgálni. Édesanyámnál lett volna? Nem találom meglepőnek, de én úgy emlékszem, hogy egy másik rokon tulajdonított el, vagy legalább is nála láttam legutoljára. – informált minket a felesegg, akarom mondani a feleség.
Ekkor hirtelen az egyik bokorból kitörve, akár csak annak idején Tarzan a dzsungelben a vadászokat kergetve a gorillák élén, na pontosan úgy tört elő a levelek közül egy szolgáló, kezében egy ásóval, amely hirtelen azt a benyomást tette, hogy temetés lesz, és nekem erről még csak nem is szóltak.
- Ehh hát itt az ásó asszonyom; az ásó amit ööö... azt hiszem, megyek a dolgomra. – nyomta a nő kezébe a szerszámot, és valóban elment, bár azt erősen kétlem, hogy a dolgára, sokkal inkább valami mást csinálni, mint a dolga.
- Húh, itt már semmin sem lepődöm meg. – mondtam halkan, hiszen ha a hal az éppenséggel kan, akkor nincs mit tenni, pláne akkor, ha jönne egy hal nőstény is, esetleg halkan, és akkor ügyesen, hogy az ügy megessen, megoldhatnák a dolgot, és akkor jöhetnének is a kis halacskák, amikből mellesleg kiváló halászlé készíthető, már ha egy kicsit megnőnek, vagy netán ikra formátumban maradnak.
- Uff, képzelje magát az én helyzetembe, nekem minden nap bírnom kell gyomorral az ilyesmit, bár most kivételesen jó, hogy ideadta. – mondta.
- Jé, én meg azt értettem, hogy idióta, de utána gondolva, annak nem sok értelme lenne a szöveg kontextusában, ellenben az ideadta már mindjárt jobban stimmel.
- Részvétem asszonyom. Ha gondolja, örömmel felajánlom segítségemet egy esetleges öngyilkossághoz. – ajánlottam fel máris szolgálataimat, hiszen, egy őrülettől menekülő embernek a halál már megváltást jelent, itt pedig mindenképpen erről volt szó.
- Ha segítesz, az sima gyilkosság. – akadékoskodott Nati.
- Más vidékeken ezt eutanáziának szokták nevezni. – védtem meg az álláspontomat.
- Hát, ez fura volt. Na de mindegy. Az édesanyja nem volt túl segítőkész, sőt... meg akart etetni a vérebével mikor kérdezgettük. – kanyarodtunk egy jó nagyot.
Mondhatni, akkorát kanyarodtunk, amit a versenyeken már hajtűkanyarnak szoktak nevezni, de es még annál is durvább volt, mert inkább kettős, olyan S betűre hasonlító hajtűkanyarok összességéhez volt inkább hasonlatos, ellenben mégis csak ennyiben hagytam.
- Még is mit várnak? Egy ilyen férj mellett milyen legyen az anyám? – folytatta, és ezzel a megállapítással mélységesen egyet kellett értenem.
- Megértő, kedves, aranyos, tündéri... na jó, ilyen... Az én szüleim sem toleráltak volna valami iszákos félbolond egyént... bocsánat, hogy így beszéltem a férjéről, sajnálom! – hadarta Nati.
- Ej-ej, ilyet nem mondunk olyan személynek, aki netán visszamondhatja annak, akiről mondtuk, még akkor is, ha teljes mértékig igaz. – korholtam gondolatban az iménti felszólalás tulaját.
- Nincs miért, mindenki a maga szerencséjének pogácsa. Viszont érdekes; pont azon a napon tűnt el a gyűrű is, amikor anyámat egy mulatozás után gereblye részegen kellett hazavinniük a cselédeknek. – gondolkozott el egy rövidke ideig.
Hmm, a pogácsa az finom, a brácsa meg egy hangszer, szakácsa meg egy birtokjelzős szakács, aki sokszor szokott pogácsát is készíteni, mindazonáltal a szerencsét kovácsolni hallottam, de ha már nyuszika úgyis megy az erdőben fa, akkor nem teljesen mindegy?
- No, de nem az én dolgom az átkozott értéktárgy előkerítése. Sok sikert. – fejezte be a beszélgetést a hölgy.
- Akkor ömm... nézzünk szét! – tett ismételten javaslatot Nati, ami ezúttal nem is tűnt olyan rossznak.
Közben megláttuk a gondnokot is, aki igen gyanúsan viselkedett, és ha én valakire azt mondom, hogy gyanús, az bizony gyanús!
- Hmm... elég zavartnak tűnik ez a férfi is. Miért van olyan érzésem, hogy azzal a szobalánnyal van köztük valami, és van valami közük a gyűrű eltűnéséhez? – ötletelgetett a lány tovább. - Már tudom is! Biztos kellett nekik a gyűrű, hogy szerelmük egyesítsék majd a házasság szent kötelékével! De rájöttek, hogy mi is tettek, és most a bűntudattal nem tudtak tovább élni, így elásták a gyűrűt, mintha csak elhagyták volna! Vagy, csak majd el akarják adni, hogy el tudjanak innen menni. – fejtette ki nézeteit, melyekkel nem igazán tudtam egyetérteni.
- Itt mindenki nem úgy viselkedik, mint az megszokott, így ez egy nehezen elképzelhető jelenet. De viszont nem hülyeség. A cselédek kísérték haza a részeg anyóst, akinél, a férj szerint a gyűrű volt, de nem volt nála, tehát valamelyik cselédnél lesz. Az a szobalány nem véletlenül szorongatta az ásót, és látszólag igencsak sietősen akart távozni a helyszínről. De... hát... akár meg is lehet kérdezni a gondnokot hogy látott e valamit, vagy tud e valamit, ami nekünk is jól jönne. – kapcsolódott be a monológba Strago is, s így az máris dialógussá vált, amit természetesen én sem hagyhattam szó nélkül.
- Szerintem ez felesleges lenne. Ha egyszer ők a tettesek, kötve hiszem, hogy bármit is elárulnának. Ellenben az ásós résszel egyet kell, hogy értsek. Szóval szerintem inkább ásásra fel! Mindenki kap egy adott területet, és estére végzünk is az egész kerttel. – javasoltam a meggyőződésem szerint sokkal hatékonyabb tervet.
- Majd persze ások is! Én inkább megpróbálom kideríteni, hogy van-e románc a gondnok és a szobalány között. – heveskedett tovább az ifjú kollegina.
- Márpedig még mindig azt mondom, hogy ásni kell! De hát, ha ti nem vagytok hajlandóak, akkor megoldom egyedül én! – idézem meg néhány zombit. - Gyerünk fiúk, irány a kamra, ásót élő és munkára fel... Am, bárcsak tudnám, hogy hol is az a kamra. – csúszott ki a számon, de hát olyan probléma ez, ami nem méltó arra, hogy engem megállítson!
- Mintha.... megnőtt volna a holt sejtek koncentrációja a levegőben. Tőlem azt csináltok, amit akartok, ha valaki megtalálta a gyűrűt szóljon. Egyébként a kamra helyett van egy sufni, amit ott fogsz megtalálni, kedves Feketevas úr. – igazított útba Strago, akinek nem voltak túl kedvesek a szavai, nagyjából annyi jóindulatot és kedvességet tükröztek, mint a szülés közbeni nyomja! felkiáltás az orvos résérő.
Hát nem érti, hogy fáj neki, akkor meg hogyan nyomja már? és különben is, miért lenne jó az, ha nyom? Hát összenyomja a babát? Meg különben is, az egy dolog, hogy egy súlyemelő terhessége előtt százötvenet nyomott fekve, szülésnél az mégis más, arról nem is beszélve, hogy ki az a hülye, aki súlyokat akar emelgetni, amikor egy fej jön ki a lábai közül??
- Ó, de éles szemed van. Akkor hát irány a sufni! – siklottam el a kedvesség hiánya felett, és a csapatomat a megadott cél felé irányítottam. - Jövök veled Nati, a többit majd megoldják ezek a barmok. – folytattam, mint aki jól végezte dolgát.
- Még jó, hogy ásol. De Igazából, ez női dolog. Előtted úgysem mondana a lány semmit. – próbált lekoptatni.
- Na, jó, tudjuk meg a szerelmi hatszögeket ebben a házban, hátha kisül belőle valami. – ment bele végül a tervbe a harmadik tagja is a kicsiny kis csoportosulásunknak.

Szép lassan komótosan, kissé még ittasan visszabattyogott színes kis triónk a kúriához, hogy felkeressük a ház úrnőjét. Ahogy a házhoz értünk régi jó barátnénk fogadott bennünket, ki becenevéhez hűen haját fésülgette. Kefélke egy kitartó lány volt. Még egyszer sem láttam lazítani, ha kézimunkáról volt szó. Strago odament a lányhoz, majd informálódni kezdett tőle.
- Ahm, rég nem találkoztunk. A ház úrnője remélhetőleg elérhető állapotban van. - csak remélni tudjuk, hogy nem kell megvárnunk majd a drága urasággal az asszonykát, és nem kell hallgatnunk a férfi nagyon jó meséit, amit le tud vágni számunkra, hogy még véletlenül se legyen nyugtunk.
- És nem áldottban, mert szegény gyerek beleőrülne az apjába! - és bumm. Megint egy nagyon gyenge szóvicc, mely elmém legsötétebb bugyrából előbújt, hogy fárassza Stragot, és Rohandart. A megszólalásomra válasz nem érkezett, inkább Strago kérdésével foglalkozott Kefélke, de arra is csak egy bólintást vetett majd elindult. Amerre vezetett, nem más volt mint a rózsakert. A színek harmóniája, és az illatáradat bizonyította, hogy a ház asszonya nagyon szerette ezt a kertet, és foglalkozott is vele. Nem hagyott mindent a kertészre, ezt akkor is láthattuk, mert éppen a virágait szépítgette mikor kimentünk.
- Hah, már én is felkerültem a kihallgatandók listájára? - kérdezte morcosan, és én pedig csak néztem magam elé először. Kissé bűntudatom volt, hogy még a gyűrű gazdáját is meggyanúsítottam a lopással. De ha úgy vesszük mivel a gyűrű az övé volt, ez nem számított lopásnak, inkább csak elrejtésnek, alsó fiókba bújtatásnak.
- Nem az én ötletem volt, de igen. Alibi? - a bunkóság előtört sötét állatkánkból, mint minden egyes pillanatban szokott. Általában minden emberrel megtaláltam a közös hangnemet vagy próbáltam erre törekedni, viszont Rohandarnál ez a kényszer nem volt bennem. Inkább kerültem volna jó nagy ívben azt a fiút.
- Mondanám, hogy mosom kezeim, de nem tudom... szóval én szebben fogalmazva kérdeném. Ön mikor látta utoljára a gyűrűt? - vallottam be nőiesen, hogy az én ötletem volt a kihallgatás, közben próbáltam kedvesebben megfogalmazni a kérdést, mint Rohandar.
- Mi az, hogy szebben? Az enyém nem volt eléggé egyértelmű? - éppen ez az. A szép és az egyértelmű fogalmazás között felléphetnek modor belüli különbségek, és a gyilkos lükének ez persze hogy nem esett le. Biztos azon járt az esze, hogy kit öldökölhet le.
- Jah, de oda böktél egy szót: Alibi? Na de, mindegy hagyjuk. - mondtam, mert semmi értelmét nem láttam a szokásos szópárbajunknak.
- Elég. - szólt ránk Strago, miután én már rá szóltam magunkra. Okooos… - Nem találtuk az anyósnál a gyűrűt, ezért voltunk kényszerítve, hogy visszajöjjünk. Nincs valami, amit meg tudna osztani velünk, információ, jelentéktelennek tűnő adat, akármi, ezzel kapcsolatosan? - kitűnő megfogalmazás… most, hogy tudtam erről a „vidékről” származik, így értettem a modorát, és azt is tudtam, hogy honnan tanult meg ennyire jól beszélni. Nekem sajnos a szüleim nem tudták megtanítani, hogy is kellene kifejeznem rendesen magam, így néha értelmetlenné vált amit mondtam.
- Legközelebb is ő beszéljen... - mondtam Rohának, aki mint mindig most sem vetett semmi konkrét mondatot vagy reagálást felém. Mit is vártam?
- Sajnálom, de sok mindennel nem tudok szolgálni. Édesanyámnál lett volna? Nem találom meglepőnek, de én úgy emlékszem, hogy egy másik rokon tulajdonított el, vagy legalább is nála láttam legutoljára. - szóval akkor írjuk össze a családfát, és járjuk be az országot, hogy átkutassuk a rokonok házait egy gyűrűért. Nagyszerű! Ahogyan épp a lehetetlen haditerven törtem az agyamat a bokorból egy zavart arcú lány esett ki. De hol a fiú? A rózsabokor csak két szál majoránnával volt teljes! Vagy az a csipkebokor rózsa? Rózsa, rózsa… túl sok volt a virágnyelv… a lány kezében egy ásót fogott, de senki szemébe nem nézett bele, csak zavartam hadoválni kezdett.
- Ehh hát itt az ásó asszonyom; az ásó amit ööö... azt hiszem, megyek a dolgomra. - Most vagy rosszban sántikált, vagy nem bírta az asszony szúrós tekintetét. Mind a kettő megeshetett, de inkább az elsőre tettem volna a nagyobb tétet.
- Húh, itt már semmin sem lepődöm meg. - na azért én még meglepődtem volna, ha az uraságnak és az asszonynak beesik egy modell alkatú rendes, épeszű kedves fia. Az biztos, hogy pozitív csalódás lett volna a számomra…
- Részvétem asszonyom. Ha gondolja, örömmel felajánlom segítségemet egy esetleges öngyilkossághoz. - éreztem, hogy megint a gyilkosságon jár az esze. Nem tudott másra, csak az erőszakra, az öldöklésre gondolni. Elkelt volna neki pszihomókus, vagy elmegyógyintézet ahol kinevelik belőle az agressziót. Bár a vége úgyis az lett volna, hogy a kezelés vége előtt meghal mindenki aki kezelte, vagy csak kezelni akarta.
- Ha segítesz, az sima gyilkosság. - világosítottam fel. Bár egy jó dolog lett volna benne, mégpedig az, hogy szemtanúk lettünk volna Stragoval, ezt a sorozatgyilkos vadállatot meg bezárták volna oda, ahova való.
- Más vidékeken ezt eutanáziának szokták nevezni. - köszönjük Rohandar, inkább maradjunk csendben, és ne öljünk.
- Hát, ez fura volt. Na de mindegy. Az édesanyja nem volt túl segítőkész, sőt... meg akart etetni a vérebével mikor kérdezgettük. - tértem valahogy egy teljesen más dologra, én sem tudtam hogy ezt hogyan sikerült elérnem. Teljes volt a profizmusom.
- Még is mit várnak? Egy ilyen férj mellett milyen legyen az anyám? - igaza volt a nőnek teljes mértékig.
- Megértő, kedves, aranyos, tündéri... na jó, ilyen... Az én szüleim sem toleráltak volna valami iszákos félbolond egyént... bocsánat hogy így beszéltem a férjéről, sajnálom! - csak fogtam volna be a számat! Már megint össze-vissza dumáltam mindenféle hülyeséget. Tanulnom kellett volna Stragotol, aki legalább tudta mikor kell csendben maradni, és mikor mit kellett mondani.
- Nincs miért, mindenki a maga szerencséjének pogácsa. Viszont érdekes; pont azon a napon tűnt el a gyűrű is, amikor anyámat egy mulatozás után gereblye részegen kellett hazavinniük a cselédeknek. - várjunk csak… hogy került ide megint a kaja? Mindenki csak az evésre tudott gondolni?! Nem volt végül is baj, mert az ember életéhez kellett az étel. Meg az ital is ugye, amiből az anyósnak kicsit sokat sikerült bevinni a szervezetébe az elhangzottak szerint. - No, de nem az én dolgom az átkozott értéktárgy előkerítése. Sok sikert. - szóval megint mehettünk tapogatózni a sötétbe.
- Akkor ömm... nézzünk szét! - gondoltam, ha egy hasonló viselkedésű személyt látunk meg mint az a szolgálólány volt, akkor nagy eséllyel ők tudnak majd valamit, és ha velünk megosztják azt a valamit, az már fél siker. Nem volt más vágyam, csak hazamenni erről az idegtépő helyről. Ahogy ott sétálgattunk Strago pedig a földet kémlelte én észrevettem, hogy a gondnok is nagyon furcsán viselkedik.
- Hmm... elég zavartnak tűnik ez a férfi is. Miért van olyan érzésem, hogy azzal a szobalánnyal van köztük valami, és van valami közük a gyűrű eltűnéséhez? - hirtelen a nagy szerelmi szálak futottak át az agyamon. Egy dologban biztos voltam, hogy meg kell tudnunk ki vitte haza az anyós pajtást.- Már tudom is! Biztos kellett nekik a gyűrű, hogy szerelmük egyesítsék majd a házasság szent kötelékével! De rájöttek, hogy mi is tettek, és most a bűntudattal nem tudtak tovább élni, így elásták a gyűrűt, mintha csak elhagyták volna! Vagy, csak majd el akarják adni, hogy el tudjanak innen menni. - egy egész kis történet kialakult a fejemben, amiket végig gondolva elég szappanoperába illő lett volna a hely, eddig pedig bolondok házának tűnt.
- Itt mindenki nem úgy viselkedik, mint az megszokott, így ez egy nehezen elképzelhető jelenet. De viszont nem hülyeség. A cselédek kísérték haza a részeg anyóst, akinél, a férj szerint a gyűrű volt, de nem volt nála, tehát valamelyik cselédnél lesz. Az a szobalány nem véletlenül szorongatta az ásót, és látszólag igencsak sietősen akart távozni a helyszínről. De... hát... akár meg is lehet kérdezni a gondnokot hogy látott e valamit, vagy tud e valamit, ami nekünk is jól jönne. - igen, igen. Ez nekem is végig futott az agyamon, úgyhogy biztosan van benne valami. Elő azokkal, kik anyóst kísérték most! Hahaha, meg lesz a tettes és mehetünk hazaaa!
- Szerintem ez felesleges lenne. Ha egyszer ők a tettesek, kötve hiszem, hogy bármit is elárulnának. Ellenben az ásós résszel egyet kell, hogy értsek. Szóval szerintem inkább ásásra fel! Mindenki kap egy adott területet, és estére végzünk is az egész kerttel. - ebben is volt valami, csak azért bele kellett gondolni a kert szépségébe is. Mivel az asszonyon látszott, hogy imádja a kertet, nem lett volna túl jó ötlet felásni az egészet. Még a végén egy fitying nélkül távozunk, pedig ezért az agy gyilkoásért felárat kellett volna számolnunk.
- Majd persze ások is! Én inkább megpróbálom kideríteni, hogy van-e románc a gondnok és a szobalány között. - a másik dolog meg az volt, hogy a körmöm nagy valószínűséggel letört volna, és éppen előző este csináltam meg szépen.
- Márpedig még mindig azt mondom, hogy ásni kell! De hát, ha ti nem vagytok hajlandóak, akkor megoldom egyedül én! Gyerünk fiúk, irány a kamra, ásót élő és munkára fel... Am, bárcsak tudnám, hogy hol is az a kamra. - tudtam már miért akart annyira ásni. Valakit megölt, és ezt tökéletes helynek találta a hullák elásására. Közben egy nagy rakat halott vett minket körül, amitől nagyban csökkent a közérzetem. Utolsó közös kalandunkon Omeronnal, és Stragoval kicsit megedződtem, de még mindig zavart a nem élők közege.
- Mintha.... megnőtt volna a holt sejtek koncentrációja a levegőben. Tőlem azt csináltok, amit akartok, ha valaki megtalálta a gyűrűt szóljon. Egyébként a kamra helyett van egy sufni, amit ott fogsz megtalálni, kedves Feketevas úr. - mondta Strago egy rozogább épületre mutatva, miközben azon gondolkoztam, hogy Rohandar érzelmi szintje egy teáskanál szintjén állhat.
- Ó, de éles szemed van. Akkor hát irány a sufni! - zárnád be magad és maradnál is ott!
- Jövök veled Nati, a többit majd megoldják ezek a barmok. - barmok? Kedves… a szolgálatukban álló halottakat barmoknak nevezi.
- Még jó, hogy ásol. De Igazából, ez női dolog. Előtted úgysem mondana a lány semmit. - amit mondtam igaz is volt, a másik meg, hogy nem túlzottan élveztem ennek a fiúnak a társaságát. Sokkal jobban örültem volna, ha mondjuk Strago mondja, hogy jön velem. Vele még jól is éreztem magam általában… mindig.
- Na, jó, tudjuk meg a szerelmi hatszögeket ebben a házban, hátha kisül belőle valami. - ebből semmi nem fog kisülni, hiszen két fiúval megyek… de legalább Strago is jött velem, és még ha a szerelmi pletykákat nem is fogom tudni, nem sokára végezhetünk a feladatunkkal.

Nos tehát, mivel az ásás fontos feladatát magamnak sajátítottam ki, így hát elválva társaimtól, ami persze nem volt valami könnyes búcsú, sőt, ha az igazat szeretném mondani… Vagy tényleg szeretném az igazat mondani? Á, üsse kenyér, mondom, tehát még örültem is annak, hogy egy kis magányhoz jutok, már ha magánynak lehet nevezni azt, hogy huszonöt, oszló-foszló hulla liheg az ember nyakába, persze csak képletesen, hiszen a legtöbbnek már nincs meg a tüdeje, no de akkor is.
Szóval egyedül és mégis a tömegben nekivágtam, hogy a kolléga által felfedezett sufnit megrohamozva annyi szerszámhoz jussak, amennyihez csak lehetett.
- Nosza fiúk, egy kettő! Kettes sorba fejlődj, lépés in-dulj! – vezényletem a kis díszmenetet, akik természetesen a parancsom szerint cselekedtek, nem mintha lett volna más választásuk.
A menetoszlop elindult, és addig ment, amíg én el nem értem a raktárhoz. Ezzel persze csak annyi baj volt, hogy én mentem a sor végén, tehát már minden zombim elment az építmény előtt.
- Egek, tényleg rossz hatással van rám az itteni légkör. – tért vissza egy villanásra a józan eszem, ami már kezdett úgy tűnni, hogy végleg cserben fog hagyni.
De hát mit lehet tenni? Azt tartja a mondás, hogy ha nem tudod legyőzni, akkor csatlakozz hozzá… Hát én jelenleg a hülyeség betegségével álltam szemben, és sajnos nem sok esély kínálkozott arra, hogy legyőzzem. Tipikusan olyan helyzetben voltam, melyre az orvos egy tartós környezetváltozást javasolt volna, ami persze jelen helyzetben mondhatni lehetetlen volt.
Kiküszöböltem gyorsan a technikai hibát, így végül mindenki a házikó előtt állt, mire végül felnyitottam az ajtót. Odabenn két szobalány volt. Egy darabig néztek engem, majd a zombikat, majd engem, aztán a zombikat, majd egymást és a zombikat, míg végül megint egymást, és testvéries egyetértésben, no meg persze orv dobhártyatámadás kíséretében kirohantak a hátsó ajtaján az épületnek, otthagyva minket.
- Hát ezeket meg mi lelte? – tettem fel a kérdést a bandámnak, de egyik sem tudott válaszolni rá.
Lehet, hogy azért nem kaptam választ, mert nem tudtak beszélni, lehet, hogy azért, mert nem voltak képesek önálló gondolkodásra, no meg persze lehetett azért is, mert nem volt hozzá kedvük. Ki tudja? Végül ezen a nehézségen is túljutva már nem állt az utamban semmi, hogy megkaparintsam azt, amiért jöttem: az ásókat és a lapátokat. Amint a felszerelést mindenki megkapta, illetve magához vette, megkezdődött az eligazítás.
- Mindenki az udvara, egy hosszú láncot alkotva! – parancsoltam.
Mindegyikük gyorsan felállt egy láncban, olyan másfél-két méterenként egymástól, egy egyenes vonalban.
- Nem törődtök vele, hogy ki vagy mi kerül az utatokba, ti csak ástok, nem álltok meg, feltúrtok mindent, amíg nincs meg a gyűrű! Világos? – kérdeztem meg végül úgy, mintha választ is vártam volna rá, ami persze teljes képtelenség volt, hiszen ki az az idióta, aki a halottak véleményére kíváncsi?
Megindult a menetoszlop, és vad ásásba kezdtek. Röpködött ott minden: föld, virágok, kövek, kavicsok, csontok, fű, néha egy-egy ásó is elrepült a nagy igyekezetben, és nem maradhatott el a legfontosabb dolog: a víz sem. Hogy hogyan kerül ide a víz? Egy magára valamit is adó kő gazdag ház kertjében hogyan is lehetne hiány a szökőkutakból? És mi folyik a szökőkútban? Nem, idióták, nem csoki meg nem is pezsgő, az csak a mesékben van, hát hol érzitek ti magatokat? Talán nem teljesen realisztikus az, hogy egy csapat hulla felás egy egész kertet azért, hogy megtaláljon egy gyűrűt, ami jó eséllyel csak még mélyebbre kerül, ha ilyen ostoba módon kutatnak utána? Na ugye, persze hogy valóságos. Tehát akkor mi folyik belőle? Igen, most már eltaláltátok: víz. A vizet pedig hogyan vezetik oda? Nem, barmok, már megint ilyen ostobaságot mondani… még hogy gyűjtik az esővizet az ereszről… Hát ki hallott már ilyet? Az előbb mondtam, hogy ezek kő gazdagok, akkor meg miért gyűjtenék már az esővizet? Hát kapjá’ má’ a fejedhez! Vezetéken hozzák!! Na, ha végre eljutottunk idáig, akkor végre arra is kitérhetek, hogy miért nem jó ötlet egy ásóval felszerelt élőhalottnak azt mondani, hogy úgy ásson, hogy bármi kerüljön is az útjába, azt fel kell szednie. Bár megjegyzem, egy ásó nélküli hullának sem tanácsos ilyet mondani, de az már csak mellékes. Szóval, ott tartottam, hogy nem mondunk ilyeneket a zombi barátaiknak, mivel komolyan veszik a parancsot, és mi történik akkor, ha vízvezetékbe botlanak? Persze, hogy kiássák! És mi lesz ha kiássák?... Kit érdekel, ha folyik a víz! A lényeg az, hogy jóval lassabb lesz a munkatempójuk, mert hát egy csövet, ami általában fémből készült, bár lehet manapság már porcelán meg műanyag meg sok egyéb dologból készültet is találni, na mindegy, tehát a fém csövet jóval nehezebb ki- illetve átásni, mint az egyszerű földet. Tehát a mi a lényeg, hogy megbomlott a lánc, hiszen nem mindegyikük egyszerre ért oda a saját szakaszán a lefektetett cucchoz. És hogy lehet úgy ásni egy vonalban, hogy nincsenek egy vonalban? Hát nem? Tehát le is fújtam a munkálatokat, és mindenkit szépen visszaigazítottam, hogy rendesen álljon mindenki.
- Ejj a teringettét, csak úgy ássatok már, hogy egy vonalban maradjatok! – korholtam őket, az ujjamat feléjük rázva.
Amint viszont elérkeztem volna ahhoz a ponthoz, hogy ismét támadást indítsak velük a föld és minden benne rejlő titok ellen, olyan élményt kaptam, ami örökké kísérteni fog rémálmaimban. A ház úrnője jött oda hozzám. Nem, nem volt még olyan öreg, hogy attól ijedtem volna meg. És sokakban biztosan felmerült a kérdés, hogy miért, egy sötét mágus félhet bármitől is? Nos, az ilyen embereknek üzenném, hogy otthon ássák fel a kertet, ami tele van ültetve virágokkal, és várják az anyukájuk avagy a feleségük reakcióját. Ha nincs egyik sem, akkor megteszi egy barátnő vagy akár egy kertész is, a lényeg, hogy nőnemű legyen az illető és szeresse azokat a virágokat. Ha ezek a kritériumok teljesülnek, akkor garantálom, hogy senki nem fog nekem ilyen felesleges és őrült kérdést feltenni, hogy félhetek-e. Persze hogy félhetek, méghozzá annyira, hogy majdnem ott helyben nedves lett a nadrágom. No jó, annyira azért nem, de azért félelmetes volt na. Hades mester a legrosszabb napjaiban sem néz ki olyan rémisztően, mint a ház asszonya akkor. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de ha tanulhatok, akkor máris beiratkozom egy tanfolyamra.
Mekkora üzletet lehetne csinálni egy ilyenből! Szinte már láttam is maga előtt: Rohandar Blacksteel és Társa Rémisztő Akadémia Bt. Meg persze nem csak ezt láttam magam előtt, hanem az ásót is, melyet elbitorolt az a némber az egyik szolgámtól, amit a mai napig nem értek, hogy hogyan sikerült neki, de nem is ez a lényeg. Tehát, láttam az ásót, amely a fejem felé közeledett, én meg kitértem előle. Bár megmenekültem, de elvesztettem egyensúlyom, és a földre estem, így esélyt teremteve a hárpiának, hogy a második hullámban már elkapjon. A földön fekve, és leblokkolva a félelemtől és a meglepetéstől, nem nagyon tudtam mit tenni.
- Asszonyom én... nem gondoltam, hogy... ennyire fontosak... azok a... gyomok. - mentegetőztem, de ettől csak még jobban felidegesedett, szinte villámokat szórt a szeme, valószínűleg a gyom vagy az asszonoym nem tetszett neki.
És jöhet a kérdés, hogy miért kellett ilyen sokszor megállnom beszéd közben? Nem, levegőt még kaptam, csakhogy majdnem minden szó után lesújtott az ásó, és eltalálva megakasztotta a mondandóm előadását.
- Adok én neked gyomokat te mocskos kertrongáló huligán! - kiabáltam, miközben tovább ütött, persze nem olyan erősen, hogy komolyabb sérülést okozhasson. - Ezért még a szuszt is kiverem belőled te mocskos virágterrorista! – simogatta kicsi lelkem a becézgetéseivel.
Eközben észrevettem, hogy Strago és Nati is visszaérkeztek a saját kis magánakciójukról, így hát vár vártam a segítő kezet, aki végre kihúz a szorult helyzetemből. Igazság szerint az ütések meg sem kottyantak, nem voltak túl erősek, bár az önbecsülésemben nehezen lehetett volna nagyobb károkat okozni, mint azzal, hogy egy mágiát nélkülöző nő verjen le. De tényleg, vajon miért is hagytam én mindezt? Villámgyorsan végezhettem volna vele egyetlen támadásommal, és akkor sok problémám a múlté lenne már most. És mégsem tettem… valami lehet ezekben a nőstényekben, hogy még én sem erem őket megtámadni.
Szóval, visszakanyarodva a kés kérdésére, amiből mellesleg nekem is kettő van, mint minden normális embernek, persze nagy sajnálatomra, hiszen én világ életemben hármat akartam volna, mivel ha belegondolunk, akkor mennyivel több dolgot tudnák egyszerre csinálni. Na de mindegy is, szóval akkor a segítő kéznél tartottam, tehát vártam a felmentést, leginkább Natitól, hiszen ő mégis csak szintén ilyen asszonyállat, gondoltam, csak megértik majd egymást, de úgy festett, hogy nem igazán akaródzik segíteni neki, sőt, szinte szadista élvezettel nézte a kis jelenetet.
- Strago, nincs nálad valami nasi? – kérdezte drága Nati, teljes nyugalomban, mintha csak egy moziban ülnénk.
- Ha ad neki, esküszöm egy varázsló, és utána kitaposom a belét. – gondoltam, miközben kaptam még egyet a buksimra.
- Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de nem szerencsés, ha Feketevas urat halálra bosszantják egy ásóval. – mondta végül Strago, tőle nem várt módon, és megragadta kedvesnek éppen nem mondható házisárkányunk kacsóját, melyben a már félig gyilkos fegyvert tartotta.. - Elnézést, hogy közbekotyogom, de a pénzlevonás vagy megtagadás biztos hatásosabb eszköz, mint a spontán gyilkosság. – fejtette ki az érveit, amely persze teljességgel elfogadhatatlannak tűnt.
- Mi az, hogy pénzlevonás? Majd levonok én valamit, de azt nek köszönöd meg! – gondoltam dühösen.
És hogy mit vontam le?... Következtetés, azt vontam le! És miről? Na, azt már nem tudom, de mivel nem emlékszem rá, biztos nem is volt olyan fontos.
- Hölgyem, magának nincs ki mind a négy kereke! Sőt, mit kereke?! Még szekere sincs! – kaptam össze magam, és még mindig meglepetten és kissé sértődötten álltam fel.
Mitől voltam meglepett? Nem, egyáltalán nem attól, hogy valaki rám ront egy fegyvernek látszó tárggyal és orvul ütlegelni kezd vele, mígnem a belem már majdnem kifolyik. Ebben mi a meglepő? Számomra ez szinte már hétköznapi. Az, hogy Stragonak van vér a… kezében, hogy megfogja vele a néni kezét, na aaaz meglepő!
- Neked volt csak annyi eszed, hogy felásd a kertet... - jegyezte meg végül Nati, miközben a kezein vizslatta a körmöket, mintha azt nézné, hogy „vajon ez ehető?”.
Természetes, hogy csak az én emelkedett intelligenciám volt képes olyan magaslatokba szárnyalni, melyből már nincs visszaút, csak akkor, hogy ha valami földön kívüli technológia segítségével le nem ráncigálják, de akkor meg már úgyis mindegy, mert ha itt vannak az UFO-k, akkor lényegtelen. Az ötlet elvégre zseniális volt. Ki gondolná, hogy egy gyűrű el van ásva a virágoskertben? Oké, rajtam kívül? Ugye, hogy senki!
- Még szép, hogy felástam, és le is vonható két igen érdekes következtetés: Vagy van illetve volt egy falkányi kutya itt, vagy pedig egy régi temetőre bukkantam, mivel rengeteg csont van a föld alatt... bár, azt nem igazán értem, hogy a marha, csirke és egyéb háziállat maradványokat valaki miért temetné el, de biztos volt rá nyomós oka. Bár persze... ezzel nem kerültünk közelebb a gyűrűhöz. – fejtettem ki meglátásaimat az üggyel kapcsolatban.

/váltok mediumvioletred színre./

Stragoval ott hagytuk a foszladozó hullái között az ásni vágyó Rohandart, aki boldogan igyekezett a sufni felé, hogy elővegye szerszámát. Vagyis, hogy a ház asszonyának a szerszámait kereste. Mi Stragoval pedig elindultunk megkeresni a gondnokot, és a szobalányt. Igen, ketten mentünk, és én nem értettem, hogy miért de kicsit idegesnek éreztem magam a közelében Rohandar nélkül. Eddig is voltam már vele párszor kettesben, és akkor ez nem volt. Igazából nagyon nem törődtem vele, arcomon még mindig széles mosollyal, nagyokat lépve mentem Strago mellett, aki szokásához híven komoly arcot vágott. Nem is kellett egy percnél többet mennünk első alanyunkat már meg is találta Strago.
- Azt hiszem ő az, akit keresünk. – mutatott a férfi irányába, aki éppen állt. Biztos várt valamire. Vagy valakire, vagy egyszerre mind a kettőre, fene sem tudta. - Öhm, te tudod, mit kell kérdezni, nem hagyd, hogy feltartsalak. – nézett le rám Strago, aki át akarta nekem passzolni a beszédet, miközben tudta, hogy nem vagyok éppen a helyzet magaslatán.
- Jajj de jó... eddig is neked volt a jobb beszélőkéd, de mindegy megpróbálkozom valami értelmeset összehozni. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében majd elindultunk a házmester felé. Még egyszer ránéztem volna kérően Stragora, hogy ő beszéljen, de ő pont nem felém figyelt, így ez a tervem sajnos csődöt mondott. Pedig ha sikerült volna ránéznem biztos hogy a kiskutya szemeim meghatották volna. Vagy ha nem, aminek szintén volt egy nagyobb esélye, akkor legalább már csak azért is normális dolgot mondtam volna, hogy bebizonyítsam tudok én beszélni, meg hogy önérzet is létezik a világon, ha már ő nem beszél akkor fogok én. És nem is bénán. Na de mondanom kellett valamit, nem állhattunk úgy ott mint akik szintén vártak valamire.
- Jó napot, és elnézést. Érdekelne, hogy azon az estén mikor hazakísérte az anyóst kivel is volt pontosan és mi történt? – mondtam mosolyogva, hátha elárul a drága úr valamit. Ha meg nem… nyeheheee, majd móresre tanítom! Persze, majd én móresre is tanítom. Mindenki aki ismer tudja, hogy én sosem bántanék senkit csak információszerzés céljából. Persze ha arról van szó, hogy önvédelemre kerül a sor nem vagyok rest, de most minek akartam volna bántani szegény bácsit aki ezt a baromi nagy kúriát tartotta rendben?
- Sa-sajnálom, de nagyon fontos dolgom van, másfele. – és azzal huss, mint a csiga el is nyargalt a naplementében. Ha lett volna naplemente.
- Hát, ez egyszerűen lerendezte a dolgot. – nem mondod Strago? Ha nem mondod észre sem veszem, de komolyan!!! És ne vakargassad itt a fejedet nekem, mert ha te beszélsz, akkor van esély egy kis infó töredék megszerzésére.
- Elfolyt a sminkem? Azért menekült? – kérdeztem nagy szemeket meresztve, teljes komolysággal. Belül viszont csak annyira voltam kíváncsi, hogy erre mit fog reagálni a drága barátom.
- Nem. Te, volt rajtad smink? – kérdezte a fiú arcomat vizslatva. Valószínűleg akkor nem elfolyt, hanem tökéletesen letöröltem, vagy nem vette észre azt a csekély mennyiséget amelyet felkentem szempilláimra, hogy azok hosszabbaknak tűnjenek és kiemeljék a szemem. De hát férfiből volt, mit is vártam tőle?
- Reggel még biztosan. Csak nem sok... – adtam a választ a kérdésre. Tényleg nem volt sok, mert nem tartottam ésszerűnek túlzásba vinni a dolgot.
- Akkor legközelebb én beszélek, és te meg találsz. Úgyhogy most találj nekem egy cselédlányt, aki pontosan úgy nézett ki, mint amelyik az ásóval lepett meg minket. – váltotta a témát gyorsan Strago, amit megértettem, mert hogy küldetésünk volt, és ahhoz kellett a drága alany akit kikérdezhetünk. Tetszett a dolog is, hogy én találok ő kérdez, tökéletes párosítás volt.
Körbeforogtam szépen lassan, és a távolban a rózsákon túl, amerre a kis sárgaköves út vezetett el egy smaragdszínű szökőkútig megláttam a cselédlányt… bár messze volt, de női megérzéseimre hagyatkozva, tudtam hogy ő lesz az.
- Ő lesz az, ebben biztos vagyok. – mutattam a lány fele büszke arccal.
- Biztos vagy benne? Nem tűnt nagyon meggyőzőnek az iménti produkciód. – jááj Strágóóó! Hogy néztem volna körbe, hogyha nem forgok? Egy egyszerű módját mutattam be ama cselekménynek, melynek következtében megtudjuk hogy mi illetve ki van körülöttünk.
- Teljesen száz százalékig biztos vagyok! – tartottam az álláspontom, és kihúztam magam közben derekamra tettem a kezemet, hogy komolyabbnak tűnjek.
- Értem. – jól teszed, mert ha nem tennéd akkor bajok lennének. - Elnézést kisasszony, nem tudja esetleg, hogy a ház úrnőjének hőn szeretett, ám nem igazán keresett gyűrűje merre található? Ha meg nem tudja, akkor némi információval tudna esetleg szolgálni? – kérdezte a lányt Strago akit ez nem hatott meg. Állt. És nézett. Próbáltam farkasszemet nézni vele, hátha kapcsol, meg hülye fejet vágni, de csak úgy, hogy Strago ne lássa mert biztosan a csúnyán nézett volna. A lányt semmi nem hatotta meg.
- Hmm... nem tudok elraktározni ennyi infót... – mondtam fejem csóválva nagyobb iróniával a hangomban.
- MI lenne, ha megfognám a mellét, szerinted akkor is ilyen értelmesen nézne? – ez a mondat valamiért szíven ütött, de nem értettem, hogy miért. Mert végül is mit zavart volna engem, ha egy nő mellét fogdossa? Mégis meg akartam ebben állítani.
- Te komolyan szexuálisan akarnál zaklatni egy cselédlányt? – kérdeztem egyik szemöldököm felhúzva ezzel jelezve, hogy nem jó ötlet, én nem támogatom, ne tegye.
- Legalább rájönnénk, hogy tud e valami praktikusat is csinálni. – praktikusat? Strago biztosan ágyékon akarta rúgatni magát, vagy azt akarta hogy arca vörösben díszelegjen, netalán ásóval kergessék! Ha ennyire ez volt minden vágya, gondoltam nem akadályozom meg.
- Tőlem hajrá, de ne ijedj meg, ha pofon vág. Vagy éppen agyonrugdos. Tudod mi nők nem szeretjük, ha idegen pasi fogdos minket... – világosítottam fel erre az egyszerű tényre, amit sok férfi ismert.
- Áhh, mindegy, igazából csak szerettem volna meglepni, hátha reagál valamit.... mindegy. – sikert értem el! Strago nem fogdosta a cselédlányt és én ennek nagyon örültem. De persze nem azért, mert védeném a nemünk minden egyes tagját az ilyesféle dolgoktól.
- És most, mi legyen? – kérdezte Strago. Biztos ő is rájött, hogy nem állhatunk ott csak úgy, mint aki vár valakire és valamire is.
- Nem tudom... menjünk lazítani egyet, hátha Rohandar megtalálja a gyűrűt addig, na? – mondtam nevetve a felettébb jó, bár valószínűleg kivitelezhetetlen tervet. Mielőtt Strago mondta volna, hogy ez hülyeség, persze finomabban két reszkető szobalány lett a társaságunk tagja.
- Vegyük úgy, hogy én találtam őket, és te kérdezel. – vetettem fel egy zseniális ötletet, hátha elfogadja ezt drága barátom, és én a baromságokat elkerülve csendben maradhatok.
- Igazából, ők jöttek erre, és mindketten találtunk rájuk, de legyen. Hölgyeim, mi rémületük tárgya? Remélem nem mumus. – igen Strago tudom. Bár ennyi erővel tényleg mondhattam volna, hogy te beszélsz és kész a körítést mellőzve. A két lány csak rázta a fejét, de egy szót sem mondott.
- Igen igen, én is értem, hogy valami kellemetlen láttak, de, ha nem mondják el, nem fogunk tudni segíteni. – próbálta kicsikarni belőlük a választ Strago.
- Mozognak, és...... és hörögnek. – mozognak és hörögnek? Itt? Nekem valami nagyon gyanúsnak tűnt.
- No, haladunk. Mozognak, hörögnek, és csinálnak még valami egyebet? – ez a kettő dolog nekem elég is volt, hogy felnyissa a szememet. Drága hullaélesztő társunkról volt szó, aki a kertben randalírozott a szolgáival.
- Ezt kapjuk amiért megtettük, ez a mi büntetésünk… - remegett az egyik lány, és én nem értettem mire célozhat.
- Miért érzem, hogy ehhez drága társunknak lesz köze? – kérdeztem halkan Stragora nézve.
- Köze van a társunknak ehhez? – kérdezte ijedten az egyik lány, és már valószínűleg a futáson járt az esze.
- Milyen társuk? – kezdett bepánikolni megint az egyik lány. – Tudom, hogy ez a büntetésünk!!! – nagyon ki volt akadva szegény, de nem érettem hogy miért hajtogatja ezt mit tehettek, de valamiért úgy éreztem, hogy lesz valami közük a gyűrű eltűnéséhez.
- Ugye..... ugye önök nem...... nem olyanok...... mint...... mint ő? – kicsit kezdett zavarni a két remegő lány…
- Most már én is sejtem, mi a helyzet. Tehát, még ma elmondják, mit láttak, vagy menjünk és nézzük meg önmagunk. – a lányok továbbra is csak remegtek, és hadováltak. De az egyikük főleg a büntetésükről beszélt, mert hogy megtették azt. Csak hogy mit, az még kérdés volt számunkra is.
- Menjünk járjunk utána. – válaszoltam a lányok kis produkciójára. – De szerintem ne hagyjuk őket itt, biztos közük lehet az egészhez. Meg valószínűleg a többi cselédnek is. Valamit titkolnak mindannyian. – mondtam majd megragadtam a lányok kezét. – Gyertek, nem kell megijedni. Majd mi elintézzük, hogy eltűnjenek azok a rémségek. – mondtam mosolyogva, és vezettem a lányokat, egyenesen Rohandarig akinek kicsit meggyűlt a baja, a ház asszonyával. Elengedtem a lányok kezét, akik mögöttünk álltak, mi pedig az első sorból figyeltük a kis műsort.
- Strago, nincs nálad valami nasi? – kérdeztem egy arcizmom rezzenése nélkül. Igazán élveztem a műsort, és ha még egy kis csoki is lett volna hozzá, az lett volna fenomenális! Gondoltam drukkolok is a nőnek, aki éppen az ásóval adott Rohandarnak egy jó pár fejbevágást.
- Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de nem szerencsés, ha Feketevas urat halálra bosszantják egy ásóval. – Strago közbeavatkozott, ahogyan azt úriemberek szokták, és a nő kezét megfogta, de persze csak óvatosan. - Elnézést, hogy közbekotyogom, de a pénzlevonás vagy megtagadás biztos hatásosabb eszköz, mint a spontán gyilkosság. – végül is igen. Hiszen ha most megölik Rohandart, akkor ki segítene? Igazából nem is ezen gondolkoztam. Nem kívántam senkinek a halálát, még akkor sem ha nem szerettem. Hiszen biztos voltak neki is barátai, vagy családja akik szerették.
- Hölgyem, magának nincs ki mind a négy kereke! Sőt, mit kereke?! Még szekere sincs! – ez aztán megfogalmazás volt a javából!
- Neked volt csak annyi eszed, hogy felásd a kertet... – védtem a nőt. Én is hasonló módon viselkedtem volna, ha valami barom hullahadsereggel mondjuk rendetlenséget csinál a házban, vagy abban a falatnyi virágoskertben amit magaménak tudhattam felfordulást csinál. Miközben ezt mondtam körmeim vizslattam, mert az egyik éppen töredezésnek indult, és sürgősen szükségem lett volna egy körömreszelőre. De ha most elővettem volna a manikűr szettem akkor a fiúk biztos a fejüket fogták volna, így hagytam.
- Még szép, hogy felástam, és le is vonható két igen érdekes következtetés: Vagy van illetve volt egy falkányi kutya itt, vagy pedig egy régi temetőre bukkantam, mivel rengeteg csont van a föld alatt... bár, azt nem igazán értem, hogy a marha, csirke és egyéb háziállat maradványokat valaki miért temetné el, de biztos volt rá nyomós oka. Bár persze... ezzel nem kerültünk közelebb a gyűrűhöz. – észlény!!!

Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, szava ellenére, Rohandar a hulláival maradt, minden bizonnyal, hogy biztosra menjen afelől, hogy megtalálják a sufnit, és szárazra rabolják az ásókészletet. Majd ő issza meg a levét, ha valakinek nem tetszik az ásás művészetének eme extrém űzése. Nekem, a józanodó Natikával más feladatom volt: igen, meg kellett találnunk a két gyanúsítottat: a szobalányt, és a gondnokot. Ennyi alkalmazott közül megtalálni pontosan azokat, melyekre szükségünk volt, kihívásnak is tűnhetett volna, mégsem volt az; igencsak hamar sikerült a gondnokra rábukkanni. Valószínű, hogy megrettent egy kicsit tőlünk, hisz nem mindennap találkozik az ember egy párral, akinek egyik tagja vigyorog, mint a tejbe tök, a másik meg mogorván néz a nagyvilágba.... Báááár, erről a házról beszélünk, itt nem igazán lehet józan paraszti ésszel behatárolni, hogy a "mindennapi" kifejezés náluk mit takar.
- Azt hiszem ő az, akit keresünk. – Mutattam rá a célpontra, hátha a kedves kisasszony mellettem még nem jött rá. Mivel Nati volt az, aki ismerte a szerelmi sokszögnek a részleteit, ráhagytam a beszéd részt, legalább is most. Mint utólag kiderült, nem volt jó ötlet, bár én sem járhattam volna jobban, belátom. - Öhm, te tudod, mit kell kérdezni, nem hagyd, hogy feltartsalak. –
- Jajj de jó... eddig is neked volt a jobb beszélőkéd, de mindegy megpróbálkozom valami értelmeset összehozni. – Lehet, hogy jobb vagyok az ilyen dolgokban, de van, amikor információhiány miatt kénytelen vagyok lemondani erről a megtisztelő posztról, és átadjam másnak is a lehetőséget, hogy bizonyítani tudjanak. Odaértünk a szerencsétlen férfihoz, aki már indulásból nem nézett ki fényesen, vagy csak tudta, miért vagyunk itt, és jogosan aggódott.
- Jó napot, és elnézést. Érdekelne, hogy azon az estén mikor hazakísérte az anyóst kivel is volt pontosan és mi történt? – Ez... egy kicsit közvetlen volt. Szerintem a gyűrűről kellett volna érdeklődni, nem detektíveset, vagy igaszságszolgáltatósdit játszani, és kihallgatást imitálni.
- Sa-sajnálom, de nagyon fontos dolgom van, másfele. – Igen, ez egy várható válasz volt. Sajnos, itt jöttem rá, hogy egyáltalán nem biztos, hogy több sikerrel jártam volna; mi van, ha engem is egy ilyen szöveggel lepattint? Lehet, hogy ő nem nézte, mennyire karizmatikus személy a beszélgetőpartnere, és rá nem hatottak a finomságok, amik egy beszélgetést formálni szokták.
- Hát, ez egyszerűen lerendezte a dolgot. – Dünnyögtem rosszallóan. Utolsó esélyünk a szobalánynál volt, de nem akartam magamat áltatni, nagy volt a valószínűsége, hogy nála sem fogunk sokkal többre menni.
- Elfolyt a sminkem? Azért menekült? – Minden bizonnyal. Tudod, egyeseket a tökéletesség hajtja, és neked pont egy négyzetmilliméteren hiányzott a por az arcodról, úgyhogy sikítva elmenekült. Mindezt félretéve, van rajta egyáltalán smink? Mondjuk, nem igazán értek ehhez, de nem tudom, olyan természetesnek tűnik az arca, nincsen összekenceficézve. Szerintem az ilyen áltatott szépség csak hazugság, ne használjon mesterséges anyagot, hogy elfedje azt, ami igazán fontos.
- Nem. Te, volt rajtad smink? – Meg is kérdem tőle, biztos, ami biztos, csak, hogy tudjam.
- Reggel még biztosan. Csak nem sok... – Melyik reggelről van szó? Tegnap?
- Akkor legközelebb én beszélek, és te meg találsz. Úgyhogy most találj nekem egy cselédlányt, aki pontosan úgy nézett ki, mint amelyik az ásóval lepett meg minket. – Tértem vissza kalandozásomból, és folytattam a fővonalat. Ez volt a fontos, ez kellett most nekünk. Kit érdekel, hogy milyen művészeti remek valakinek az arca, amikor nekünk feladatot kell végezni. Nati megfordult egy párszor, majd elindult a rózsákon át, a kerten keresztül, a szökőkútnál ácsorgó alak felé, aki, minden kétséget kizáróan egy cselédlány volt.
- Ő lesz az, ebben biztos vagyok. – Mutatott rá. Nem akartam rámutatni, hogy a mutogatás illetlen dolog, így nem is tettem, inkább akadékoskodtam egy kicsit, hogy biztosra menjek a dolgommal.
- Biztos vagy benne? Nem tűnt nagyon meggyőzőnek az iménti produkciód. – Igen, a szkepticizmus beszélt belőlem, nem a józan ész, mert nem akartam bevallani, hogy én sem tudtam volna, valószínűleg, jobban megoldani a legutóbbi problémát. De erről neki nem kellett tudnia.
- Teljesen száz százalékig biztos vagyok! – Mondta, csípőre tett kézzel, kidüllesztett mellekkel, melyek miatt elaléltam egy fél pillanatra, majd gyorsan összeszedtem magam, kinyögtem egy - Értem. – et és a igencsak szófukar "vallatott" elé álltam.
- Elnézést kisasszony, nem tudja esetleg, hogy a ház úrnőjének hőn szeretett, ám nem igazán keresett gyűrűje merre található? Ha meg nem tudja, akkor némi információval tudna esetleg szolgálni? – ................. Hiába vártam a választ, csak tücsökciripelést hallottam magam mellől, odasandítottam, és Natika túlságosan is ártatlan fejjel nézett vissza rám. Ezzel így nem megyünk semmire. Talán, ha trükkösen fogalmazok, vagy indiszkrét dolgokkal fenyegetem...
- Hmm... nem tudok elraktározni ennyi infót... – Ennyit én se, de most kénytelenek leszünk.
- Mi lenne, ha megfognám a mellét, szerinted akkor is ilyen értelmesen nézne? – Kérdeztem, jól kihangsúlyozva, hogy hová szándékozok nyúlni. A várt eredmény nem a szobalánytól, hanem Natitól jött.
- Te komolyan szexuálisan akarnál zaklatni egy cselédlányt? – Kérdezte kicsit meglepődve. De jó, hogy egy instabil személy sikerült kiborítanom az egyensúlyából, de én nem őt gondoltam ily módon letolt szoknyával elkapni.
- Legalább rájönnénk, hogy tud e valami praktikusat is csinálni. – Most a praktikus szót hangsúlyoztam, hátha más is megérti szándékaimat, a félrészeg alakváltón kívül. Kudarc.
- Tőlem hajrá, de ne ijedj meg, ha pofon vág. Vagy éppen agyonrugdos. Tudod mi nők nem szeretjük, ha idegen pasi fogdos minket... – Juj, nem mondod? Ennyit én is felfogtam a nők logikájának végtelen labirintusában. De akkor az áldásodat adod, tehát? Mert megteszem, igen, megteszem, megte..... hát nem.
- Áhh, mindegy, igazából csak szerettem volna meglepni, hátha reagál valamit.... mindegy. – Ismételtem, kissé lehangolva. Miért is reménykedek már akármiben? Ez a nap egy merő bolondok napja volt, és már kezdett nagyon elég lenni abból, hogy mindenki hasznavehetetlen, még én is. Ez volt talán a legrosszabb, hogy csalódtam magamban, nem is egyszer.
- És most, mi legyen? – Szívesen vártam volna egy csodára, de nem hittem, hogy ilyesmi ma történni fog. Egyáltalán, miért kérdezem ÉN, hogy mi legyen? Szerintem Natika mindjárt fel fogja ajánlani, hogy menjünk el vásárolni, vagy sminkeljük ki magunkat.
- Nem tudom... menjünk lazítani egyet, hátha Rohandar megtalálja a gyűrűt addig, na? – Ez.... hát igen, talán ez tűnt most a lehető legésszerűbb döntésnek, és az egyelten alternatívának. Tényleg, mi mást lehetett volna csinálni? Már majdnem mondtam volna, hogy haladjunk, amikor ismeretlen hangok ütötték meg a fülem, és szívem akaratlanul is megugrott a remény reményében. Ez most furcsán hangzott.
- Vegyük úgy, hogy én találtam őket, és te kérdezel. – Csapott le azonnal a feladat alól való kibújás végett Nati, amikor kettő halálra rémült szobalányt pillantottunk meg, akik járni alig tudtak a remegéstől.
- Igazából, ők jöttek erre, és mindketten találtunk rájuk, de legyen. - hagytam rá, majd a lányok felé intéztem kérdésem. - Hölgyeim, mi rémületük tárgya? Remélem nem mumus. – Tettem hozzá, humoromat megcsillogtatva. Arckifejezésük, sajnos nem változott, így nagyon is igaz lehetett állításom, ami rosszat sejtetett velem. De ők csak rázták fejüket, miközben vinnyogtak, mint a szenvedő egerek.
- Igen igen, én is értem, hogy valami kellemetlen láttak, de, ha nem mondják el, nem fogunk tudni segíteni. – Mondtam, magam is meglepődve türelmes, majdhogynem megértő hangnememen.
- Mozognak, és...... és hörögnek. – Ez a legtöbb holdkórosra, részegre, alvajáróra, és rossz időben elkapott nőre érvényes volt. Jah, meg az épp elhalálozni kívánókra.
- No, haladunk. Mozognak, hörögnek, és csinálnak még valami egyebet? – Például fonnak, madarakat etetnek, halásznak, vadásznak, vagy csak egyszerűen ásnak?
- Ezt kapjuk amiért megtettük, ez a mi büntetésünk… - Valóban, de, ha képtelen vagy válaszolni a kérdésemre, olyat kapsz, hogy a félelem lesz a legkisebb aggodalmad.
- Miért érzem, hogy ehhez drága társunknak lesz köze? – Talán azért, mert köze van hozzá. Egyáltalán nem érne váratlanul, ha Rohandar uraság szerencsétlen lányok ijesztgetésével töltené vad mindennapjait.
- Köze van a társunknak ehhez? – Sikerült az eddig sem alacsony pulzusszámát lazán megduplázni, szép volt Nati. Ha most szívrohamban eltávozik, nagyon rosszul fogsz járni.
- Milyen társuk? – Őneki csak most kezdett derengeni, hogy közünk lehet az incidenshez.
- Ugye..... ugye önök nem...... nem olyanok...... mint...... mint ő? – Igazából nem, mi a nyulat nem csak megenni, vagy megölni szoktuk.
- Most már én is sejtem, mi a helyzet. Tehát, még ma elmondják, mit láttak, vagy menjünk és nézzük meg önmagunk. – Mondtam, de felesleges volt, és ők sem voltak olyan állapotban, hogy tőmondatoknál többet ki tudjanak kényszeríteni magukból, elindultam hát.
- Menjünk járjunk utána. – Mondta Nati, későn észrevéve, hogy én már elindultam. - De szerintem ne hagyjuk őket itt, biztos közük lehet az egészhez. Meg valószínűleg a többi cselédnek is. Valamit titkolnak mindannyian. Gyertek, nem kell megijedni. Majd mi elintézzük, hogy eltűnjenek azok a rémségek. – Kedves társnőm mögöttem anyát játszott a lányokkal, és furcsa négyesünk egy igencsak érdekes jelenet közepébe csöppentünk, mikor megérkeztünk a tett színhelyére. Nem volt igazán komikus, de .... hát.... sok hulla bután nézett a nagyvilágba, míg mesterüket a ház asszonya egy ásóval püfölte, szitkokkal megfűszerezve az egészet.
- Strago, nincs nálad valami nasi? – Miért? Pont most esett le a vércukorszinted? Egy eléggé rossz időzítés, vagy szimplán tetszik neki, amit lát, és szórakoztató előadásokat mindig egy kis rágcsával érdemes nézni. Nem tudtam nevessek, vagy szánakozzak, de nem hagyhattam, hogy annyira felbőszítsék a fekete mágust, hogy az legyilkolja az egész házat.
- Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de nem szerencsés, ha Feketevas urat halálra bosszantják egy ásóval. – Gyorsan előrelendültem, és megakadályoztam az ásó vertikális közlekedését, azzal, hogy lefogtam a nő kezeit. - Elnézést, hogy közbekotyogom, de a pénzlevonás vagy megtagadás biztos hatásosabb eszköz, mint a spontán gyilkosság. – Ajánlottam neki a sokkal effektívebb megoldást, ami engem is megmosolyogtatna egy kicsit.
- Hölgyem, magának nincs ki mind a négy kereke! Sőt, mit kereke?! Még szekere sincs! – Rikácsolta Rohandar, eléggé, öhm, frappánsan fogalmazva. KI hitte volna, hogy az őrület rajta egy órával később ütközik ki.
- Neked volt csak annyi eszed, hogy felásd a kertet... – Nati is kihasználta, hogy még büntetlenül lehet sértegetni a hullák mesterét.
- Még szép, hogy felástam, és le is vonható két igen érdekes következtetés: Vagy van illetve volt egy falkányi kutya itt, vagy pedig egy régi temetőre bukkantam, mivel rengeteg csont van a föld alatt... bár, azt nem igazán értem, hogy a marha, csirke és egyéb háziállat maradványokat valaki miért temetné el, de biztos volt rá nyomós oka. Bár persze... ezzel nem kerültünk közelebb a gyűrűhöz. – Nos, néhány dolgot megtudtunk. Például azt, hogy a személyzet igencsak nagy része elmeháborodott, és kutyának képzelik magukat, meg azt, hogy a gyűrű vagy nincs itt elásva, vagy az a rész pont nem lett felásva, vagy csak túl mélyen van elásva. De jó, és én már reménykedtem benne, hogy valamit előrébb is tudunk haladni...

- De valószínűleg megvannak a tettesek. – vágott mélyenszántó gondolatmenetem kellős közepébe Nati, méghozzá tőle teljesen szokatlan komolysággal.
Mintha csak másik univerzumba csöppentem volna, egy párhuzamosba, ahol minden tök ugyanolyan, csak a lányt cserélték le. Bár… az sem volt kizárható, hogy az alkohol hozta ki belőle, már ha ez egyáltalán még lehetséges volt, mivel egy normál emberből már rég el kellett volna távoznia annak a mennyiségnek, amennyit ő megivott, ellenben arról sincs megbízható forrás, hogy ő normál ember, és nem esetleg egy űrlény, vagy, mint a fentiekben említettem egy párhuzamos univerzumból jövő másolat.
- Szóval, szerintem kutassuk át a szolgálók lakhelyét. – zárta le a tényleg rövidkére sikerült felszólalását.
Hümmm, a szolgálók lakhelye! Milyen jó kis kuckó ahhoz, hogy eldugjanak valami olyat, mint egy gyűrű. Elvégre ki keresné cselédruhák között a kincset? Hát persze hogy senki. Várjunk csak?... Most azt mondtam magunkra, hogy mi senkik vagyunk mi? Na, ebből már nem jövök ki jól, de hagyjuk, inkább lépjünk tovább, ezt meg inkább ki sem mondtam. Hoppá! Áljon meg a menet! Tényleg nem mondtam ki. Akkor fenn sem akadok rajta.
- Micsoda kivételes élményben lehet részünk. – kezdte összeterelgetni a viharfelhőket Strago, mivel olyan sötéten és olyan borúlátással mondta ezeket a hétköznapi értelemben nem is rossz jelentést hordozó szavakat, hogy még a vészmadár is megirigyelte volna tőle.
Bár a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy meg is indokolta szörnyű iróniájának okát:
- Nincs annál jobb, mint mások illatos illetve zavarba hozó személyes holmiai közt turkálni. No, akkor lássunk is hozzá! Merre is van a lakhelyük pontosan? – kérdezte meg a szolgálókat, akiknek, ha lett volna csak egy aprócska sütnivalójuk, akkor kitaláltak volna valami fedő sztorit, hogy másik helyre vigyenek minket és ne a saját szobájukba, de ezeknek annyi eszük volt, mint egy marék kavics, szóval kicsit ugyan ódzkodva, de elvittek minket a lakóhelyükre.
- Te jóságos medvetalp! - kiáltottam fel. - Ennyire még a hulláim sem büdösek!! Pedig azok már halottak! - sopánkodtam, mikor a kezem ügyébe került az eső holmi, egy zokni képében.
És nem csak a zokni volt olyan állapotban, mintha csak egy készülő, vagy akár már egy lezajlott háború tömegpusztító fegyvereinek arzenáljából származott volna. Egyes tárgyaknak olyan illatesszenciájuk volt, hogy egy szippantás is halált okozhatott volna. Ha ezt használták volna patkányméreg ellen, garantálom, hogy nem lettek volna olyan sokat azok a kis mocsok rágcsálók. És nem csak a szag, de a kinézet is eszméletlen volt. Minden egymás hegyén-hátán feküdt nagyrészt a szoba padlóján.
- Azt hiszem, én majd a női részlegen nézek szét... hihetetlen a férfiak mennyire büdösek... – csapott le a leányzó egyből a valószínűleg könnyebbnek ígérkező részlegre.
- Ó azért ennyire nem kell dicsérni kedves szolgáidat, attól még, hogy hozzá vagy szokva a hullaszaghoz, mások azokat találják büdösebbnek. Bár meg kell vallani, a nagymosás minden bizonnyal egy havi ünnep. – akadékoskodott Strago.
- Ők a büdösebbek? - horkantam fel, hiszen hogyan hagyhattam volna, hogy egy ilyen nyápic, okoskodó sznob ócsárolja a kicsikéimet? - Akkor tegyünk egy próbát! - akartam volna megint zombikat idézni, csakhogy asszonyállat ismét felbukkant mögöttem, méghozzá nem csak magában, hanem egy szép nagy szívlapáttal a kezében.
Bár nem féltem tőle… na jó, nem féltem tőle nagyon… oké, majdnem becsináltam a nézésétől, de hát mit kell ezen csodálkozni, amikor olyan mély benyomást tett rám odakint is a kezébe akadt szerszámmal, hogy valószínűsíthetően nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szereztem. Ha akad bárki olyan, aki ezért gyávának mer nevezni, nos… az próbálja ki azt, amit én és csak utána beszéljen. Viszont lényeg a lényeg, hogy jobb belátásra térített, és úgy döntöttem, hogy elhalasztom a szagpróbát egy időre, melyet meg is osztottam a nagyérdeművel egy rövidke:
- Inkább hagyjuk, majd máskor. – formájában.
- Pártolom. Jééé, ilyet sem lát mindennap az ember. – emelt fel ezt követően a hím egy melltartót, ami már önmagában is kicsit groteszk volt, nem beszélve magáról a melltartóról.
A mérete hát hogy is mondjam, vetekedett egy kisebb fajta törülközőével. A gond mindössze csak annyi volt, hogy a tulaj jól érzékelhetően már több „X”-et megélt már, mint a melltartó, így sajnos pár évtizeddel lemaradtam arról, hogy jól nézzen ki benne, de mit lehet tenni. És hogy honnan tudtam azt, hogy az öreg nénihez tartozik a gigakosár? Jó kérdés! Onnan, hogy egyfolytában károgott és sipákolt az összeterelt cselédek díszes társaságában.
- Teszed le rögtön te pimasz ifjonc! – károgta.
Bár nem láttam bele a fejébe, de el tudtam képzelni, hogy mi folyhatott le benne akkor, amikor a kedves kolléga nem csak tapogatta, hanem még a csattal is elkezdett játszani, mint a kisgyerek, s próbálgatta ki- és bekapcsolgatni. Ez már a vén szatyornál is kiverte a biztosítékot, de ami még érdekesebb: nálam is.
- Ez könnyebb, mint hittem volna, hmm. Akkor miért van sok férfinak baja vele? – hirdette ki hangosan észrevételeit, melyek ráadásul nem igazán voltak helytállóak, bár az is meglehet, hogy csak azért gondolkodtam így, mert egyfelől nem sok melltartót csatolgattam még ki, más részről meg azokkal sem volt még sosem gondom.
- Uram isten... mintha ovis kisfiúkkal lennék összezárva... - fakadt ki erre már Nati is, megjegyzem teljesen jogosan, bár nem tudom, hogy engem miért számolt ovisnak.
Olyannyira, hogy ezt még én sem állhattam meg szó nélkül.
- Bár nem én vagyok a jó modor példaképe, de ez még szerintem is illetlenség. – világosítottam fel a második gyerekkorát élő balekot.
- Hm? Mondtatok valamit? – kérdezett vissza.
Nehéz lett volna eldönteni, hogy a négy eset közül melyik állt fenn ebben a pillanatban: Strago szimplán hülye volt, avagy süket, esetleg tette, hogy hülye, vagy éppen azt, hogy süket, valamint elképzelhető még ezen lehetőségen mindenféle fajtájú és formájú vegyítése is. De amint észrevette az okostojás, hogy mindenki őt nézi, méghozzá igen furcsán, valószínűleg észrevette magát, és kicsit zavartan kiejtette a kezéből a ruhaneműt.
- Khöm, az Úrnak úgy látszik nagyobb volt a hatása rám, mint hittem volna. – artikulálta, s felettébb hangosnak is tetszett a beszéde.
- Aha... én is ezt mondanám. - mondtam ironikusan, hiszen tudtam, hogy miért is mondta ezt.
- Jó kifogás sosem árt Strago... – mosolygott hamiskásan Natika, miközben ő is mohón túrta a fehérneműk mérhetetlen kupacait alkotó darabok tengerét.
- Hmpf! – adott ki valami disznószerű hangot, majd fennhordott orral távozni készült a szobából. - Nem tudok így koncentrálni, túl sok a vibrálás a levegőben. – indokolt, ami igencsak sok kérdést vethetett fel az emberben.
Hiszen képzeljük el a szituációt: Egy fiatal férfiú ruhák és alsóneműk közt turkál, és azt mondja, hogy nem tud koncentrálni, ráadásul ezért nem, mert túl sok a VIBRÁLÁS a levegőben. Mi van?
- Koncentrálni? Mégis mire kell koncentrálni alsógatyapakolás közben? – fakadtam ki, mivel lehetséges, hogy nekem voltak túlzottan korlátolt agyi képességeim… nem, ez nem képzelhető el, de akkor sem fért a fejembe, hogy ez mégis mit akar jelenteni.
- Kérlek alássan arra, hogy túl tudd élni ezt a bűzesszenciát mely terjeng a levegőben, és ne ájulj el! – homályosított fel a lány, ami megint csak nem volt annyira meggyőző érv, mint amilyenre vártam volna.
Eközben Mr. Ciciperverz elért az ajtóig, ahol is szembesült a férfiak legrosszabb rémálmával: a feleséggel, ami még akkor is ijesztő, ha nem te vagy a férje!
- Öhm, azt hiszem elmentek a vibrációk, végezzünk gyorsan, van egy nagyon erős vonzalmam arra, hogy itt hagyjam a házat. – tért jobb belátásra a még mindig bestiálisan kinéző asszony láttán.
- Gatya... gatya... gatya... zokni... gatya... hé ebben van valami kemény! – matatott, majd kiáltott fel Nati.
- Egy gatyában kemény? Ugye nincs rajta senkin? – tettem szóvá a dolgot, ugyanis a jelen körülmények között már ezen sem lepődtem volna meg.
Mindannyiunkat annyi külső romboló hatás érte, mely mind az agyra hatott, hogy már szinte lehetetlen volt megmondani, hogy ki az, aki épelméjű még, és ki az, aki már nem.
- És még én beszélek furcsaságokat. – kötözködött a frissen visszatért muki.
- Ez az, kössél máris belém! – gondoltam morcosan.
- Hehehe... basszus de! – nevetett a mókamester, akinek a véralkoholszintjétől véleményem szerint még mindig úgy felugrott volna a szonda, hogy azon nyomban bevonták volna a jogosítványát… már ha lett volna neki . - Vicceltem, megvan a gyűrű! - emelte fel teátrálisan.
- Hála az égnek, végre megpattanhatunk ebből a tébolydából. - örvendeztem. - Gyerünk, vigyük gyorsan a megbízóhoz! – csillant fel a szemem, és máris arra gondoltam, hogy pszichiáterre kell költenem a pénzem egy részét, amit a megtalálásért kapni fogok, máskülönben egész hátralevő életemre szellemileg rokkant maradok.
- Álljunk meg egy fél pillanatra. Megvan a gyűrű, de egy alsónadrágból került elő, vagyis nem szobalány lopta el, vagy ő lopta el, és másra akarta terelni a gyanút. Ha viszont az alsónadrág tulajdonosa idő előtt megtalálja a gyűrűt, akkor a szobalány fáradozásai feleslegessé váltak, nem kenheti rá, hogy ő lopta el, mert akkor azzal bevallja, hogy tud a gyűrűről, pedig nem is szabadna. Akkor most mi is folyik itt? Pontosan hányan vannak benne ebbe a kis ügyben? – adta elő rövidke kis eszmefuttatását a kolléga, ami őszintén szólva engem nagyon nem érdekelt, ahogyan a feltett kérdésre adott válaszok sem, elvégre ha már egyszer megvan az, amiért idejöttünk, akkor nem mindegy, hogy hogyan került oda?
- Ő volt az! - mutatott a vén szitkozódó nő, akinek a melltartó incidenst köszönhettük részben, egy csinos lány felé.
- Nem mert ő! – mutatott tovább egy másikra a gyanúsított, aki pedig szintén továbbadta az ukázt.
Rövid időn belül olyan szinten körbegyanúsítottak mindenkit, mint hogy egy gömbvillám végigfut a házon, amikor egy óriási mágnes van a kert másik végében. De hogy ez még ne legyen elég, már-már odáig fajult a helyzet, hogy kis híján egymásnak is estek egyesek, aminek semmiképpen sem lett volna jó vége, hiszen további időhúzást eredményezett volna, így nem tudjuk meg, hogy ki az eredeti tettes, a többiek nem nyugszanak meg, én nem tudom elvinni a gyűrűt a fickónak, aki nem fizet, tehát nem tudok meglépni erről az istenverte helyről, így teljes mértékben visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedek, ami pedig senkinek sem lett volna jó… főleg nekem nem.
- Na ez mondjuk egy jó kérdés... Hiába, vastyúk is találhat szeget. – mondtam mégis udvariasan, annak ellenére, hogy engem nem izgatott a dolog.
- Na jó van most már hagyja abba mindenki, különben úgy szétcsapok itt mindent, hogy fehérneműjük sem marad! – próbált rendet parancsolni a törékenynek kinéző leányzó, de az eredmény már azelőtt eldöntetett, hogy kimondta volna a szavakat: mindenki folytatta tovább azt, amit éppen csinált.
- Gratulálok, látszik, hogy mennyire megijedtek. – gúnyolódtam vele egy picit. - A teringettét most már kuss legyen vagy egyenként tépem ki a végtagjait mindenkinek! - üvöltöttem el magam teljes mértékben komolyan gondolva fenyegetésem beváltását.
Erre már sokkal rendezettebbé vált a felhozatal, és csend borult a teremre.
- Ezt nem hiszem el... utállak Rohandar! –kezdett hisztizni Nati.
- Szerintem felesleges féltékenynek lenni. Nézd azt, ami neki nincs, de neked van... de most ne menjünk bele. Ki vele, a tettük mögötti indíték, tettesek, és akkor talán nem fogják kirúgni mindannyijukat. – mondta a detektívtárs.
Ez a rövidke megnyilvánulás annyi sebből vérzett, hogy csodálom, hogy még nem halt bele a vérveszteségbe. Egyfelől eltekintve a női elsődleges és másodlagos nemi jellegektől, melyek valóban nem voltak a birtokomban, minden adottságom megvolt, ami Natusnak, sőt, még több is, ha pedig valami másra utalt, akkor az egyértelmű diszkrimináció és kirekesztés, ami miatt sürgősen az ombudsmanhoz kell fordulnom. De ez még csak a kisebbik gondom volt, a nagyobbikat pedig nem állhattam meg, muszáj volt hangosan is közkinccsé tennem:
- De, szerintem kifogják. – céloztam itt a kirúgás dilemmájára.
- MOST!! – hagyta teljes mértékben figyelmen kívül a felszólalásomat elmebajos uraság, és egy kőtüskét teremtve a kezében azzal ütögette a tenyerét.
Ebből máris sok-sok következtetést lehetett levonni. Egyfelől azt, hogy diszkrimináció van velem szemben, mivel az asszonyállat rá nem támadott, csak az én békésen ásogató hulláimra, no meg rám. Másfelől azt, hogy most már túlzás nélkül állítható, hogy Strago igazi kőagyú, hiszen szereti kővel fenyegetni az embereket. És van még egy harmadik tanulság is, de azt idő közben elfelejtettem, így ezt örök homály fogja fedni, míg világ a világ.
A fenyegetőzésre, ami határozottan nem volt félelmetesebb, mint az enyém, csupán szabadabb kezet kapott, szóval a ripacskodás meghozta gyümölcsét, és mindenkinek megeredt a nyelve. Kissé nehéz is volt kivenni a sok beszélő közül, hogy ki és mit mond, de a fejben lezajlott mély agytevékenységnek köszönhetően nem csak nekem, de mindhármunknak sikerült felfognia azt az információ-összefüggést, hogy mindenki sáros a gyűrű meglovasításában, és hogy a pénzért csinálták volna az egész balhét.
- Na jó, akkor most hogy ezt tudjuk, irány haza! Vagyis először a megbízó... - azzal kicsörtetett a szolgálók között, egyenesen a folyosóra.
- Mondtam volna, hogy csak ön után, de látom, ez felesleges. Ez még mindig pityókás. Menjünk mi is, mielőtt kárt tenne valamiben. – motyogta közben Strago és most a kivételek sorát gyarapítva kénytelen voltam igazat adni neki.
- Nem vagyok pityókás! Csak szeretnék már elmenni. – csattant fel a lány, aki mégiscsak meghallotta a kedves szavakat, melyek a háta mögött hangoztak el.
- Támogatom a javaslatot. Húzzunk innét minél előbb! – helyeseltem, és követtem a többieket.
A dolgozószobában találtuk a dagi palit, és átadtuk neki épen és sértetlenül az ékszert, bár az hozzá tartozik a dolgokhoz, hogy a bűzt, melyet az alsónadrág árasztott, melyben megtaláltuk, nos, azt egy kissé átvette.

De valószínűleg megvannak a tettesek. – mondtam, hangomban teljes komolysággal, ami tőlem talán, sőt biztos is hogy nem volt megszokott. De hát nincs mit tenni, néha ezt az oldalamat is mutatni kellett. Rohandar úgy nézett rám, mintha valami földönkívüli lénnyel állt volna szemben, én pedig gyorsan megnéztem, hogy pólóm és minden ruhatagom a helyén van-e ugyan csak nem azért néz így rám. Megkönnyebbülve láttam, hogy semmi nem hiányzott.
- Szóval, szerintem kutassuk át a szolgálók lakhelyét. – vetettem fel eme javaslatot. A gondnok, a szobalányok, és az ajtónál hallgatózó szolgák mind arra adták nekünk titkolózásukkal a bizonyítékot, hogy mindegyikük tud az esetről, még ha nem is együtt vitték véghez a lopást.
- Micsoda kivételes élményben lehet részünk. – már ez az egész kutatás egy kivételes élmény volt. Az úr, az asszony, az anyós és szinte mindenki dilis volt a házban illetve a családban. Nem tudtam van-e gyermekük, de ha netán egy-kettőt elejtett volna már az asszonyka, azt szívből sajnáltam, és csodáltam ha nem zakkant meg idő előtt.
- Nincs annál jobb, mint mások illatos illetve zavarba hozó személyes holmijai közt turkálni. No, akkor lássunk is hozzá! Merre is van a lakhelyük pontosan? – a szolgálók kicsit vonakodva ugyan, de elmondták merre fogjuk megtalálni a szálláshelyüket. Igazából, ha nem mondtak volna semmit, akkor még nagyobb lett volna rájuk a gyanú, hiszen akkor már tényleg lett volna valami titkolni valójuk, hogy nem mutatják meg a szobáikat. A lakhelyre érve bementünk, és én azt hittem hogy elájulok. Nem mintha rendmániás lettem volna, - hiába mondja azt akár Arlene, akár Naomi nem voltam az – de a látvány, és a bűz már több volt a soknál. Halomban álló szennyes ruhák, amelyek már jó régóta nem láttak mosószert, eldobált papírgalacsinok, zokni az ágyon, asztalon, fiókon, mindenhol a fiókot kivéve. Majdnem elkezdtem hisztériázni, és menekültem ki, de tartottam magam, mint akinek ez annyira természetes lenne.
- Te jóságos medvetalp! – mondta Roha hangját megemelve. Nem értettem, hogy hogy került oda a legszúrósabb kaktusz fajta. Talán a szag szúrósságáról jutott neki eszébe... ki tudja...- Ennyire még a hulláim sem büdösek!! Pedig azok már halottak! -most komolyan... össze akarja hasonlítani a rothadó emberi testet egy rothadó szemétteleppel amelyet az ember hozott létre? Mert igazából mind a kettő ugyanolyan gyomorforgatóan büdös volt, annyi különbséggel, hogy a rothadó ember látványától a szívem is összeszorult, hogy szegénykém pár napja... vagy éve még rendesen boldogan élt és akkor meghalt... ráadásul egy zombi hullaként szolgál egy ölésmániás abnormális vadállatot.
- Azt hiszem, én majd a női részlegen nézek szét... hihetetlen a férfiak mennyire büdösek... – A női részleg konkrétan a szoba másik fele volt, nem kimondottan sokkal jobb illatokkal. Ami még nagyon zavaró tényezőként hatott, hogy a férfi alsóneműk is ott voltak, ahol a nőiek. Ennyit a nagy nőstényes rendszeretetről.
- Ó azért ennyire nem kell dicsérni kedves szolgáidat, attól még, hogy hozzá vagy szokva a hullaszaghoz, mások azokat találják büdösebbnek. Bár meg kell vallani, a nagymosás minden bizonnyal egy havi ünnep. – csak el ne kezdjetek ezen veszekedni, kérlek titeket! Mert akkor már tényleg ki fogok menekülni a világból.
- Ők a büdösebbek? Akkor tegyünk egy próbát! – esküszöm, hogyha legközelebb látom összeszorítom a heregolyóit. Nem akartam elhinni, hogy lehet valaki ennyire óvodás szinten! A másik meg az volt, ha a drága kis hullái beálltak volna a félig élők sorába, az már egyenlő lett volna az én elájulásommal. Két förtelmes szag rosszabb mint egy förtelmes szag! És ezt a bölcsességet bárki megfogadhatja tőlem. Mert igaz!!! Nagy mázlink a ház asszonya volt, aki egy lapáttal fenyegette meg Rohandart, egy szó nélkül. Nézése, és szemeiből szórt szikrái bőven elegek voltak ahhoz, hogy a fiút teljesen megfélemlítették.
- Inkább hagyjuk, majd máskor. – hahaha, a nőstények nyertek! Szegény hímek alul maradtak a csatában... mennyire sajnálom őket! Máris görbül lefele a szám!
- Pártolom. Jééé, ilyet sem lát mindennap az ember. – emelt fel Strago, egy legalább 110 D-s melltartót. A kosár mérethez hozzátartozott a nénike alapból nagy termete is. Persze a néninek nem tetszett a dolog, mögöttünk puffogot, és szitkozódott. A pontot az i-re viszont az tette rá, mikor Strago elkezdett játszani a francia kapoccsal, ami a melltartó hátulján volt.
- Teszed le rögtön te pimasz ifjonc! – már teljes hangon rikított a néni, de Strago annyira nem foglalkozott vele, játszott tovább a melltartóval. Reméltem, hogyha barátnője lesz ezt nem fogja eljátszani vele, mert azért az úgy eléggé vicces lenne.
- Ez könnyebb, mint hittem volna, hmm. Akkor miért van sok férfinak baja vele? – végre legalább egy jó kérdést feltett! Még akkor is ha beteges volt. Mi nők ezt nap mint nap eljátsszuk, általában kétszer, de ha átöltözünk néha négyszer is! És a férfiaknak mondjuk egy alkalommal kellene megtenniük ezt az egy kicsi dolgot, hogy szétszedik a kapcsot, és kifog rajtuk.
- Uram isten... mintha ovis kisfiúkkal lennék összezárva... – végül kimondtam a mit gondoltam. Az egyik hullákkal akart szag összehasonlítást csinálni, a másik meg a melltartókkal játszott. Teljesen dedó. Nem gondoltam volna, hogy én leszek egyszer a legkomolyabb hármunk közül akár egy pillanatra is.
- Bár nem én vagyok a jó modor példaképe, de ez még szerintem is illetlenség. – eljutottunk általános iskoláig!!! Halad a nép!
- Hm? Mondtatok valamit? – hogy valaki ennyire bele tudjon merülni a melltartó kapcsolgatásba! Hihetetlen lökött volt néha az a fiú a komolysága mellett, és pont azért imádtam annyira. A komolysága mondjuk néha félelmetessé is tudott válni, de ez így volt rendjén. Már egy előző alkalommal volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen amikor egy kicsit iszik, és eléggé jó kedvű volt, még egy-két nagyon gyenge viccet – bár ő lehet komolyan gondolta – is elejtett.
- Khöm, az Úrnak úgy látszik nagyobb volt a hatása rám, mint hittem volna. – igyál még egyet és fogd rá a nyuszira inkább drága barátom. Azt hamarabb elhisszük.
- Aha... én is ezt mondanám. – hát persze, mert neked sem jutna eszedbe jobb kifogás okostojás!
- Jó kifogás sosem árt Strago... – és ez így is volt. Mindenkinek kellett, hogy legyen a tarsolyában egy kifogás különböző okok miatt. Például, mikor valaki meg akart híni valamire mindig az volt a válaszom, hogy hideg van hozzá! Bár ez egyszer a forrócsokinál elég érdekesen hangzott... meg a negyven fokban is mikor fagyizni hívtak...
- Hmpf! – és bedurcizott... mekkora nagy mázlim volt a két sráccal! Strago már kifele kezdett el indulni.
- Nem tudok így koncentrálni, túl sok a vibrálás a levegőben. – a levegőben? Én nem éreztem semmiféle vibrálást, vagy rezgést. Strago biztos azok közé az abnormális képességű emberek közé tartozott, akik érezték a föld rezgéseit, és vibrálásait. Micsoda misztikus egy helyen lehettünk, ha megtörtént a vibrálás!
- Koncentrálni? Mégis mire kell koncentrálni alsógatyapakolás közben? – jogos. Konkrétan arra kellet csak figyelnünk, hogy még puszta véletlenből se... nem tudom mire kellett figyelnünk. Egy kemény kerek lyukas gömbre valami kis kaviccsal benne, de arra sem pont figyelni kellett, hanem keresni inkább.
- Kérlek alássan arra, hogy túl tudd élni ezt a bűzesszenciát mely terjeng a levegőben, és ne ájulj el! – nagy nehezen, de rájöttem a titok nyitjára. Strago már eljutott a menekülési útvonalig, de hamar csak sarkon fordult, mert asszonypajtással találta szembe magát, aki nem vette jó néven, hogy meg akar lógni drágalátos barátunk a munka elől.
- Öhm, azt hiszem elmentek a vibrációk, végezzünk gyorsan, van egy nagyon erős vonzalmam arra, hogy itt hagyjam a házat. – szegéééény... elvesztette a különleges erejét! Tiszta szívemből sajnáltam, viszont azzal én is egyet értettem, hogy el kell hagynunk a házat. Egyszerűbb lett volna kiírni a kapura, hogy bolondok háza! Akkor legalább nem ért volna senkit meglepetésként a bent lévő társaság.
- Gatya... gatya... gatya... zokni... gatya... hé ebben van valami kemény! – az egyik fiók mélyében fekvő gatyában a büdös zoknitól négy órára éreztem valami kicsi kerek kemény dolgot. Nagyon reméltem, hogy a gyűrű az...
- Egy gatyában kemény? Ugye nincs rajta senkin? – Rohandar hirtelen nagyon megijesztett, mert már semmin nem lepődtem volna meg a házban, még egy fiókban pihenő szolgán sem, akinek alvási zavarai vannak, és azért tud csak az altató gáz közepette szundikálni.
- És még én beszélek furcsaságokat. – nem mi... te!
- Hehehe... basszus de! – néztem ijedtem hátra a fiúkra, majd elkezdtem nevetni. Valahogy a zsigereimben éreztem, hogy nekik nem tetszett annyira a poénom mint nekem. - [color:5ea0= mediumvioletred]Vicceltem, megvan a gyűrű! – mondtam egy jó hírt, amivel kompenzálni tudtam a gyenge humoromat. Lelkem melegség töltötte el, hogy elhagyhattam a házat, és nem kell tovább néznem a hullaidéző fejét, és egy szinten szomorú voltam, hiszen Straogtol viszont nem nagy kedvem volt elbúcsúzni.
- Hála az égnek, végre megpattanhatunk ebből a tébolydából. - hát igen. Volt amiben mi is egyet értettünk. - Gyerünk, vigyük gyorsan a megbízóhoz! – és volt még egy valami.
- Álljunk meg egy fél pillanatra. Megvan a gyűrű, de egy alsónadrágból került elő, vagyis nem szobalány lopta el, vagy ő lopta el, és másra akarta terelni a gyanút. Ha viszont az alsónadrág tulajdonosa idő előtt megtalálja a gyűrűt, akkor a szobalány fáradozásai feleslegessé váltak, nem kenheti rá, hogy ő lopta el, mert akkor azzal bevallja, hogy tud a gyűrűről, pedig nem is szabadna. Akkor most mi is folyik itt? Pontosan hányan vannak benne ebbe a kis ügyben? – heh? Ha egyszer érthetően nem valami ufó nyelven magyarázott volna a drága barátom, nagyon örültem volna neki.
- Ő volt az! – mutatott a 110 D-s néni egy fiatalabb, jóval csinosabb lányra, aki meglepetten tovább mutatott egy fiúra.
- Nem mert ő! – majd a fiú is egy másikra és az is egy másikra, magyarul mindenki másra mutogatott. Már majdnem focimeccsen éreztem magam, hiszen szinte már tömegverekedésbe torkollott az egész, de hála istennek odáig nem jutottunk el. Először én akartam megpróbálni lecsillapítani a kedélyeket.
- Na jó van most már hagyja abba mindenki, különben úgy szétcsapok itt mindent, hogy fehérneműjük sem marad! – konkrétan rosszabb volt, mintha kinevettek volna, ugyanis teljes mértékben nem érdekelte őket a jelenlétem.
- Gratulálok, látszik, hogy mennyire megijedtek. –beszólt! És még mekkorát! - A teringettét most már kuss legyen vagy egyenként tépem ki a végtagjait mindenkinek! – ez diszkrimináció volt! És az én irányomba negatív! Hiszen rá hallgattak, rám pedig nem! Galádság felsőfokon!
- Ezt nem hiszem el... utállak Rohandar! – mondtam hiszitsen.
- Szerintem felesleges féltékenynek lenni. Nézd azt, ami neki nincs, de neked van... de most ne menjünk bele. Ki vele, a tettük mögötti indíték, tettesek, és akkor talán nem fogják kirúgni mindannyijukat. – reméltem, hogy Strago itt nem a külsőségekre gondolt. Az természetes volt, hogy szebb vagyok nála mert egy élőhalottakkal együtt élő pasas volt Rohi.
- De, szerintem kifogják. – biztatta a cselédeket a fiú, nem jó irányban.
- MOST!! – a két fiú hatására dalolni is kezdtek a szolgálók. Rám bezzeg nem hallgattak, és ez miatt be is durciztam. Strago még a kőkesztyűjét is felvette, hátha mégse akarnának beszélni a drága cselédek. A végén megtudtuk, hogy mindenki kicsi kacsója benne volt a dologban, és hogy nagyon el akartak már menni ettől a szörnyű háztól, és ez csak a gyűrű segítségével lehetett volna elérni, hiszen a csekély fizetésből amit kaptak nem nagyon tellett új élet kezdésére.
- Na jó, akkor most hogy ezt tudjuk, irány haza! Vagyis először a megbízó... - mentem is át a szolgálók között a gyűrűvel, hogy minél hamarabb véget vessek az egésznek.
- Mondtam volna, hogy csak ön után, de látom, ez felesleges. Ez még mindig pityókás. Menjünk mi is, mielőtt kárt tenne valamiben. – Pityókás? Egyátalán nem voltam az csak ideges, mérges és haza akartam menni, hogy a nagy kupit össze tudjam rámolni, amivel várni fognak otthon.
- Nem vagyok pityókás! Csak szeretnék már elmenni. – dörrentem rá a fiúkra, és mentem egyenesen tovább.
- Támogatom a javaslatot. Húzzunk innét minél előbb! – jött utánam Rohandar majd Strago is. Elmeséltük az egész történetet a ház tulajának, és átadtuk a gyűrűt, aminek mosatlan gatya szaga volt. Szegény ékszer! Megszentségtelenítették a mosatlan ruhákkal!

- De valószínűleg megvannak a tettesek. – Igen, ez pontosan így van. Mit valószínűleg, biztosan ezek a tettesek, hacsak nincsenek többen. - Szóval, szerintem kutassuk át a szolgálók lakhelyét. – Jó ötletnek tűnik, csak az az egyetlen gikszer, hogy nekem eddig az összes szolgáló majdhogynem ugyanúgy nézett ki, így meglehetősen nehezíti a megkülönböztetést, hogy kinél jártunk már, és kinél nem. Plusz a sok rohangászás híre nem nagyon volt hajlandó segíteni a hangulatomon, mert biztos voltam benne, hogy ezek ahányan vannak, annyifelé vannak elszórva a ház területén.
- Micsoda kivételes élményben lehet részünk. – Adtam hangot kilátásaimnak. - Nincs annál jobb, mint mások illatos illetve zavarba hozó személyes holmiai közt turkálni. No, akkor lássunk is hozzá! Merre is van a lakhelyük pontosan? – Kérdeztem a két delikvenstől, akik éppen kéznél voltak, kezdjük akkor náluk, és, ha végeztünk, akkor valamilyen elkülönített részre küldjük őket, vagy tudom is én, hogy őket már megvizsgáltunk, jöhet a többi. Ezen utóbbi tervem még eléggé a kiforratlan stádiumában volt, de azzal nyugtattam magam, hogy majd csak kitalálom, mit kezdjünk ezzel, ha majd kérdés lesz.
Következő célállomásunk egy meglehetősen kicsi házikó volt, és csodálkoztam, hogy ide egyáltalán egy embernél többet képesek voltam besuvasztani.
- Te jóságos medvetalp! Ennyire még a hulláim sem büdösek!! Pedig azok már halottak! - Kapott infarktust a holtak őre, miután kinyílt az ajtó, és minket hanyatt vágott az onnan kimenekülő illatnak nem nevezhető, már majdnem harapásra is alkalmasan sűrű levegő. Tévedtem, ide nem egy vagy kettő ember szállásoltak el: ide, ahogyan számoltam, az egész személyzetet raktározták. Ágyak egymás hegyén-hátán, szekrények, fiókok takarták el a falat teljes mértékben, ruhák szana és széjjel, és szolgálók, kicsik és nagyok, férfiak és nők, itt mindent meg lehetett találni. Igazi élettani fenomén, hogy mi történik, amikor összezárnak több embert a kelleténél, olyanokat, akiket nem igazán kellene.
- Azt hiszem, én majd a női részlegen nézek szét... hihetetlen a férfiak mennyire büdösek... – Nem nagyon voltam meghatva ettől a kijelentéstől, mert én is egy férfinak gondoltam magam, a tükör is annak gondolt, meg úgy általában mindenki annak gondolt, bár lehet, hogy eddig senki sem tudott átlátni a felszíni álcán, ami még nekem is rejtve van, és meglehet, hogy nagyon mélyen lent, tényleg nő vagyok, és a férfi az, amit mutatok az illúziók világának, de ne menjünk inkább bele, eléggé összezavaró.
- Ó azért ennyire nem kell dicsérni kedves szolgáidat. Attól még, hogy hozzá vagy szokva a hullaszaghoz, mások azokat találják büdösebbnek. Bár meg kell vallani, a nagymosás minden bizonnyal egy havi ünnep. – Találtam gyorsan valamit, amin elindulhatok, bár ez azzal is járt, hogy a hullák tulajdonosának az ellenszenvét növeltem. Megint. Mondjuk nem érdekelt.
- Ők a büdösebbek? Akkor tegyünk egy próbát! - És már idézte volna meg szeretett háziállatait, amikor is egy fenyegető jelenlét töltötte be az egész szobát. Alig mertem megfordulni, és láttam, hogy az ajtóban minket néz, fenyegető, és gyilkos tekintettel a háziasszony, lapátját markolászva. Ezt Rohandar is észrevette, és inkább letett az ötletéről, aminek, egyébként semmi értelme nem lett volna, és az én igazamat bizonyította volna így is, úgy is. - Inkább hagyjuk, majd máskor. – Oldotta meg, végül is.
- Pártolom. Jééé, ilyet sem lát mindennap az ember. – Emeltem fel egy nagyon érdekes ruhadarabot, ami, biztos voltam benne, hogy női alsónemű. Mégpedig a melleivel csinál valamit, gondolom tarja, innen kapva a nevét. Nem is volt kicsi darab, gondoltam, hogy valaki olyasféléhez tartozik, akinek szép, nagy mellei vannak, de ez, meglepő módon, az összes Fiore-i nőre igaz volt. Kivéve a 12 évesekre. Ők laposak voltak, de a 14 évesek már felnőttes méretekkel rendelkeznek. Ez egy olyan tény, amibe nem akartam sosem belekötni, mert bajom nem volt vele, és úgy is belezavarodnék, végső soron megőrülnék. Volt rajta egy csat is, amit ki-be kapcsolgattam, és ez meglepően könnyen ment, ellentéttel egy erotikusabb hangvételűnek szánt könyvvel, ami azt állította, hogy eme kapocs már sok férfinak vetett igencsak nehezen áthidalható gátat.
- Ez könnyebb, mint hittem volna, hmm. Akkor miért van sok férfinak baja vele? – Motyogtam magamban, teljesen beszívva az új élményt, nem is hallottam, hogy a többiek mondanak e valamit, valaki reagál e erre esetleg; ez tűnt jelenpillanatban a legfontosabb feladatnak, hogy megtudjak minden erről a titokzatos ruhadarabról. Rohandar valami jó modorról, és illetlenségről kotyogott, amikor felébredtem, és legelső gondolatom az volt, hogy a fekete mágusnak nincs igaza. Akármit is mond, nincs igaza. Vagy csak szimplán túlságosan is előítéletes vagyok vele szembe. Nem mintha ez is érdekelt volna...
- Hm? Mondtatok valamit? – Kérdeztem vissza, megtartva a diplomatikus hangnemet. Ekkor bizony feltűnt, hogy tulajdonképpen mindenki engem néz. Sok nőnemű cseléd a kezüket tömték szájukba, hogy megakadályozzák felvihogásukat, de szemük ennek ellenére könnyezett, a férfiak csak néztek rám, mint egy igazi idiótára, Nati a ruhákat birizgálta, Rohandar meg... adta önmagát. Gyorsan elejtettem a melltartót, mintha fertőző betegséget terjesztett volna, és gyorsan megpróbáltam kivágni magam a kellemetlen szituációból, amire most már én is rádöbbentem, hogy az.
- Khöm, az Úrnak úgy látszik nagyobb volt a hatása rám, mint hittem volna. – Eléggé átlátszó, és fantáziátlan indok volt, de mondjon valaki olyan embert, aki képes nyomás alatt valami jót kinyögni magából.
- Aha... én is ezt mondanám. - Akkor hol a probléma? Tegyük túl magunkat ezen a problémán, és foglalkozzunk az igazi bajjal, mert időhúzásért nem jár túlóra.
- Jó kifogás sosem árt Strago... – Szólalt meg az egyik ruha halom, majd egy kicsit odébb döntöttem a fejem, és megláttam egy formás hátsó fartájat. Igen, Nati lesz ez, ki más lenne egy színes szoknyában, ilyen fenékkel, egy cselédlakásban.
- Hmpf! Nem tudok így koncentrálni, túl sok a vibrálás a levegőben. – Mondtam, tettetett sznobizmussal és eltipegtem a most már kijáratnak nevezhető bejárathoz, hogy otthagyjam a díszes társaságot.
- Koncentrálni? Mégis mire kell koncentrálni alsógatya pakolás közben? – A hullák szakértője nem értette mire gondolok, ami azért szégyen, láván, hogy mágus ő is, akármennyire is piszkos a munka, amit végez. Ezeket a finom vibrálásokat mindig lehet érezni; ez bizony......... a nem tudom mi. Igen, nem tudom, kifogás volt, a ló rúgná meg, persze, hogy nincs semmi értelem mögötte.
- Kérlek alássan arra, hogy túl tudd élni ezt a bűzesszenciát mely terjeng a levegőben, és ne ájulj el! – Bizony, bizony, köszönöm szépen, ennél kitűnőbb magyarázatot évszázadok óta nem hallottam, habár annyi igazság van benne, mint az enyémben, legalább ő nincsen ellenem. Háh, de kedvelem én ezt a lányt. Viszont menekülésemre pontot tett a fekete aura, amely még mindig az ajtó környékén grasszált, hogy lecsaphasson gyanútlan áldozataira, úgyhogy, önvédelemből adódóan nem próbáltam szerencsét, inkább visszasomfordáltam egy újabb mondvacsinált indokkal.
- Öhm, azt hiszem elmentek a vibrációk, végezzünk gyorsan, van egy nagyon erős vonzalmam arra, hogy itt hagyjam a házat. – Mondtam meg nekik a véleményem, őszintén. A ház asszonya, az Úr sületlensége, a cselédek nagyon érdekes viselkedése már alaposan kikészítettek, és már nagyon úgy éreztem, hogy ez a nap sokkal hosszabb, mint annak lennie kellene. Úgy éreztem, mintha több hónapja lennék már a házban, és már nagyon szerettem volna a szabadság illatát megérezni.
- Gatya... gatya... gatya... zokni... gatya... hé ebben van valami kemény! – Kiáltott fel a detektív kisasszony, felemelve egy kétes színű alsónadrágot.
- Egy gatyában kemény? Ugye nincs rajta senkin? – Ennek a mondatnak tulajdonképpen semmi eszmei értéke, és mondanivalója sem volt. Nem is értem, miért csúszott ki Rohandar száján, de már hozzászokhattam volna, hogy neki is vannak érthetetlen dolgai, nem csak nekünk, hisz ember ő is. Rossz ember, de ember, akkor is. Persze gyorsan visszarántottam magam a filozófiai merengésemből, hogy legalább egy rosszmájú megjegyzést felé irányítsak.
- És még én beszélek furcsaságokat. –
- Hehehe... basszus de! Vicceltem, megvan a gyűrű! - Ennek a mondatnak, sajnálatos módon, volt mondanivalója, csak szimplán grammatikai értelme nem volt. De ebbe most nem akartam belekötni, mert, hát mégiscsak megvan a gyűrű.
- Hála az égnek, végre megpattanhatunk ebből a tébolydából. Gyerünk, vigyük gyorsan a megbízóhoz! – Csillant fel Rohandar sötétlő szeme, és már rombolt is volna a háziasszonyon keresztül, mikor megállt, és rám figyelt. Igen, beszédbe kezdtem.
- Álljunk meg egy fél pillanatra. Megvan a gyűrű, de egy alsónadrágból került elő, vagyis nem szobalány lopta el, vagy ő lopta el, és másra akarta terelni a gyanút. Ha viszont az alsónadrág tulajdonosa idő előtt megtalálja a gyűrűt, akkor a szobalány fáradozásai feleslegessé váltak, nem kenheti rá, hogy ő lopta el, mert akkor azzal bevallja, hogy tud a gyűrűről, pedig nem is szabadna. Akkor most mi is folyik itt? Pontosan hányan vannak benne ebbe a kis ügyben? – Próbáltam úgy fűzni a szavakat, hogy mindenki megértse, a baj, csak az volt, hogy én is eléggé nehezen értettem meg mondanivalómat. Örömmel láttam, viszont, hogy a célszemélyek megértették, és pontosan abba kezdtek bele, amire számítottam.
- Ő volt az! - Egy vénasszony mutatóujja máris egy fiatal szépségen landolt, minden bizonnyal félig az irigység, félig meg valami rejtélyes ok vezérelte, hirtelen vádját.
- Nem, mert ő... – folytatta a fiatal, és tulajdonképpen kitört az általános fejetlenség. Mindenki másra mutogatott, fenyegetőztek, rikácsoltak, repkedtek a kisebb berendezési tárgyak, ruhadarabok, szitkok, nyálcseppek.
- Na, ez mondjuk egy jó kérdés... Hiába, vastyúk is találhat szeget. – Biztos vagyok benne, hogy a kifejezés nem így van, de most ez lényegtelen volt; meg kellett állítani az alkalmazottakat, mielőtt megkopasztják egymást.
- Na, jó van, most már hagyja abba mindenki, különben úgy szétcsapok itt mindent, hogy fehérneműjük sem marad! – Nati megpróbálta a rendet helyreállítani, de csak annyit ért el, hogy női…. alsónadrág? alsónemű landolt a fején. Rohandar ezt felettébb mulatságosnak találta. Én csak szánakoztam.
- Gratulálok, látszik, hogy mennyire megijedtek. – Az iróniát nem lehetett nem kihallani, majd erősebb hullámot szórt az "áldozatokra" - teringettét, most már kuss legyen vagy egyenként tépem ki a végtagjait mindenkinek! - Talán a tudat, hogy ők is akármikor zombijelölté lehetnek előléptetve, vagy az, hogy a fent említett hullák által megkóstolva lenni igencsak fájdalmas, elhallgatott mindenki.
- Ezt nem hiszem el... utállak Rohandar! – A balsiker látszólag rosszul érintette az alakváltót.
- Szerintem felesleges féltékenynek lenni. Nézd azt, ami neki nincs, de neked van... de most ne menjünk bele. - Próbáltam vigasztalni Natit. - Ki vele, a tettük mögötti indíték, tettesek, és akkor talán nem fogják kirúgni mindannyijukat. – Lebegtettem meg a lehetséges mézes madzagot a beosztottak előtt.
- De, szerintem kifogják. – Ez nem segít a helyzetünkön, köszönjük.
- MOST!! – Rivalltam rá a bagázsra, és bevetettem a ház asszonyának a taktikáját: testi félemlítés. Előteremtettem egy kőtüskét, majd a csúcsánál fogva ütögettem a másik tenyeremhez, mint valami bunkót, nem túl biztató kilátások elé helyezve a kihallgatott társaságot. Erre megtörtek, szerencsémre, az összes, és egyszerre, így nehéz volt kisajtolni, mit mondanak, de azért a lényeget leszűrtem. Pénz. A gyűrűért annyit kaptak volna, hogy belefulladnak, elosztották volna, és itt hagyták volna a házat. Az utolsót csak tippelni tudtam, mi másért akarnának cselédek egy nagy rakás pénzt, hacsak nem munkakerülés végett?
- Na, jó, akkor most, hogy ezt tudjuk, irány haza! Vagyis először a megbízó... - A túlbuzgó kislány már tarolta volna el az összes útakadályt.
- Mondtam volna, hogy csak ön után, de látom, ez felesleges. Ez még mindig pityókás. Menjünk mi is, mielőtt kárt tenne valamiben. – Mondtam, mire sikerült megtorpannia, és nem lefejelnie az ajtófélfát. Megint megérte ma felkelni.
- Nem vagyok pityókás! Csak szeretnék már elmenni. – Szerintem a kelleténél hangosabban nyilvánított véleményt, és állapotot Natika, de mindegy, menjél csak, mi majd megyünk utánad.
- Támogatom a javaslatot. Húzzunk innét minél előbb! – És elindultunk, Natival az élen, utat törve, utána én, végül Rohandar.
Az Urat nem volt nehéz megtalálni, tulajdonképpen helyváltoztatást nem vitt véghez, ugyanabban a székben ült, ugyanazzal a pohárral a kezében, ugyanannyi löttyel benne, ugyanolyan idétlen kifejezéssel az arcán. A gyűrű látványa, azért, magához térítette, és a pohara vígan szelte át a levegőt, mikor eldobta örömében, az elveszettnek hitt ereklye láttán. Igen, kicsit büszke voltam magamra; túléltem ezt az agysorvasztó tortúrát, megtaláltam egy lehetetlenül eldugott tárgyat (legalábbis segédkeztem megtalálásában), és rájöttem, hogyan lehet kikapcsolni a női melltartót, de csak azért női, mert férfi nem hord ilyet.