A szellemvasút ( Raelae Xing'ke, Rammus Traidoras, Petersen Ruw, Demon D. Lance )

Izgatottan vártam az ajtónál, az új mágus felszerelésemre vártam, amit egyenesen Onibusból szállítottak volna az ajtó elé. Miután halálra untam magamat, kezdtem lassan ráébredni, hogy hat órát vártam a csomagra, így hát lefeküdtem aludni. Másnap reggel felkaptam a drága familiárisomat Jürgent aki még tojás formában van és elindultam Onibus felé, hogy reklamáljak a kiadóknak a pontatlan kiszállításért. Útközben találkoztam pár furcsa alakkal, akik eléggé hangoskodtak az úton. Mikor odaérkeztem a cég házához, bekopogtattam... Az ajtó lassan nyílt és egy öregember szemébe néztem. Mielőtt megemeltem volna a hangomat, megszólal az öregember:
- Tudom miért vagy itt.
Válaszoltam:
- Talán maga gondolatolvasó?
- Nem, de azt tudom, hogy azért jöttél, mert nem kaptad meg a csomagodat.
- Mindenki azért jön.
- Az embereim félnek a vasútállomással közlekedni, mivel elvileg szellemek járnak arrafelé.
- Talán segíthetnék az ügy megoldásában?
- Itt az úton majd fordulj balra, és ha ott egyenesen mész tovább meglátod a vasútállomást.
- Tudtommal pont mágusokat keresnek a vasút rejtélyéhez.
Mire közeledtem arrafelé láttam, hogy három mágus ott áll a vonatállomásnál. Mikor odaérek, majdnem elesvén közbevágok:
- Segíthetek?

- Egy jegyet kérek Onibusba! - mondtam, majd néhány Gyémántot számoltam le. A jegyeladó kissé remegni kezdett, és elcsukló hangon kérdezte:
- Ho... hova parancsolja az úr?
- Onibusba! - ismételtem meg.
- Hogy hová? - kérdezte most már határozottan rémülten. Kezdtem megunni, hogy papagájt játsszak. Szemeim fenyegetően villantak meg, és a fülkén belül hirtelen valami lila kavargás kezdett terjedni.
- Utoljára mondom: egy jegyet szeretnék Onibusba...
- Biztos, hogy oda akar menni?
- Ezt meg hogy érti? - kérdeztem.
- Nos, elvileg szellem járta az állomás. Éjszaka furcsa fényeket látni, és valahonnan egy földöntúli, keserves sírás hallatszik...
- Óh, ezt látnom kell! - mondtam, megszabadulva minden dühömtől.
~ Kísértetek? Muszály oda mennem...
- vigyorodtam el, és sarkon fordultam. Ha nem vonattal, akkor majd gyalog jutok oda...

Nagyjából egy nap alatt odaértem. Nem töltöttem az időmet feleslegesen, rögtön felkerestem az állomást. Mivel nappal volt, egyenlőre semmi szokatlant nem fedeztem fel, azon kívül, hogy nem sok ember lődörgött a helyszínen. Már indultam volna, hogy körülnézzek, de hirtelen az egyik épületből egy ember vágódott ki.
- Kérem, mondja, hogy mágus, és a feladatra jelentkezik...
- Az első feltételezés igaz, de milyen feladatra?
- Tehát valóban mágus, hál' Istennek... Már nem bírunk a helyzettel, ezért hirdetést adtunk fel a varázslókörökben, hogy segítsenek. Természetesen nem ingyen...
- Tehát azt akarják, hogy elűzzem a szellemeiket?
- Nekünk teljesen mindegy, akár haza is viheti őket, csak innen tűnjenek el...
Elégedett vigyor terült szét az ajkaimon.
- És mennyi az a jutalom?

Reggel amint bementem a Céh épületébe, a pult felé vettem az irányt. Miután leültem az egyik székre, a homlokom a pultra tettem és úgy pihentettem a szemem.
- Jaj, Pete drágám! – fogta meg a vállam Bob Mester. – Minden rendben van veled?
- Csak fáradtság, Mester. – fejemet a pulton hagyva fordultam az irányába.
- Már megijedtem drágám. Szerintem a szomszédba is hallották, ahogy letetted a fejed a pultra. – számomra nem tűnt fel, hogy ily erősen tettem volna le a fejem. – De nem baj, majd a vonaton fogsz tudni aludni.
- Milyen vonaton? – egyenesedtem ki és kérdeztem meglepődve.
- Minthogy valamiért nem vállalsz küldetéseket, így bátorkodtam intézkedni helyetted. – mondta nekem.
Mondjak ellent neki…? Esélyem se lenne.
- Rendben, Mester. – törődtem bele, és kivettem kezéből a papírlapot, min a segítségkérés volt. – Csomagolok és indulok. – álltam fel végül a székről, majd elindultam a szalon irányába.
- Szia, Pete! Miben segíthettünk? – kérdezték tőlem.
- Miben segíthettek? – ismételtem a kérdést, és néztem körül.
Hol is vagyok? Ez a Céh szalonja? Ne már! Már magamtól jövök be ide? Megfertőztek…
- A szokásost. – mondtam nekik, mintha egy kocsmába lennénk.
Egy percbe se került és hozták a ruhám, mi egy fehér ingből, egy fekete öltönyből és a hozzávalló nadrágjából és egy fekete mellényből állt. Az öltönyt automatikusan visszaadtam, és a többit vállfástól hoztam el a szalonból.
A vonatra már abba a ruhába szálltam fel, mit elhoztam a Céhből, vállamon az utazótáskámmal és benne a ruháimmal.
„ Minthogy valamiért nem vállalsz küldetéseket, így bátorkodtam intézkedni helyetted.”
Járt a fejembe ez a mondat. „…nem vállalsz…nem vállalsz…nem vállalsz…” nem vállalok, mert félek, félek, hogy gyenge vagyok hozzá!
- A fenébe! – mondtam ki hangosan a gondolatom.
Elolvastam a lapot, de csak szavak maradtak meg bennem: „megmagyarázhatatlan”, „sírás”, „sötét”, „keserves”.
Választottam volna én magamnak valamit, bármit, csak ne ezt. Sírtam magamban.

- Megérkeztünk, Uram. – figyelmeztet a kalauz engem, miután órákat álltunk egy-egy vasútállomáson és elvesztettem az időérzékem.
Ahogy sétáltam a vasútnál, egyszer csak egy megtéveszthetetlen narancssárga ruhára lettem figyelmes.
- Üdvözöllek Barátom. – álltam mellé.
- Ahela, Pete. Jöttél te is kísértetvadászni? – kérdezte tőlem.
- Igen, sajnos. – próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült.

A céhházunkban tengettem időm javarészét és egy könyvet olvastam, amit Ba’al mestertől kaptam és a vallásáról írtak benne. Ez az ő szentírása… legalábbis annak egyik másolata.
-Végeztél már amúgy valami munka, amióta a céhben vagy? – Szakította meg az olvasásomat a mester. A kérdést fel sem kellett volna tennie, amióta a céhben vagyok, még sose néztem meg, hogy mi a küldetés választék. Halkan felálltam, a könyvet visszavittem a könyvtárba, majd azonnal az üzenő táblához mentem, ahová a küldetések voltak feltűzve, és igyekeztem a legkönnyebbet megtalálni. Pont megpillantott a létező legegyszerűbbet, egy eltűnt kutyát kellett volna megkeresni és visszajuttatni. Nyúltam is érte, ám:
-Az olyanok nem a te korodbélieknek vannak fenntartva.
Nyúltam azért, amit másodiknak néztem ki…
-Az túl egyszerű egy sárkányölőnek.
Ba’al mester kedves, és törődik az egészségemmel, nem megy az idegeimre… legalábbis jó lett volna azt elhinni. Nyúltam egy harmadik, most már véletlenszerű papírért, ami lesz, az lesz.
-Igen, az jó lesz neked. – Legközelebb magát Ba’al mestert fogom megkérni, hogy ajánljon nekem küldetéseket, neki, és nekem is jobb lesz úgy, meg időt is spórol nekem.
Megnéztem mit húztam vaktában: ez sem hangzott túl bonyolultnak. Az onibusi vasútállomás éjszaka kísérteknek ad otthont, ami miatt nem csak éjszaka döglik meg a közlekedés, de még nappal is akadozik.
-Mentem, Ba’al mester. Majd jövök, ha valaki keres, mondja meg neki, hogy ne keressen többet. – Ba'al mester halkan bólintott. Esernyőm nálam volt, mi más kellett még?
Bérelt négykerekűvel mentem ki az állomásra. Útközben meg is jegyeztem, hogy ha visszaérek, végre megtanulom ezt az izét vezetni, és lehet, veszek is egyet magamnak.
Az állomáson eléggé nagy volt az élet. Voltak, akiken látszott, hogy sietős a dolguk, vagy rémültek… szóval komoly a dolog. Beálltam a jegypénztár sorába, majd mikor végre sorra kerültem a lehető legközelebb hajoltam az üveghez, és olyan halkan suttogtam, ahogy csak bírtam:
-Egy jegyet kérnék Onibusba. – Hiába suttogtam, az állomáson azonnal halálos csend támadt, csak az órák kattogását, és a vonatokat lehetett hallani, no meg azt a néhány embert, aki összesúgott (azt mondta, hogy Onibusba akar menni?) Nem volt már mit titkolnom, olyan hangosan, hogy mindenki jól hallja felkiáltottam:
-EGY JEGYET ONIBUSBAAAAA!!!
-E-e-e-e-e-e-e-e-e-e-lnézést k-k-k-k-k-k-k-k-isasszony… d-d-d-d-d-d-e… épeszű ember nem megy… - nagyot nyelt – nem megy O-o-o óóóóóóóóóóóóóóó onibusba…
-Akkor nem vagyok épeszű, és megyek jegy nélkül. – Majd otthagytam a jegypénztárost, és a vonat felé indultam. Két őr állított meg, a karomat fogták meg, és feltartóztattak.
-Sajnáljuk, kisasszony, de jegy nélkül nem szállhat fel.
Mivel le voltam fogva, így egyszerűen csak meghosszabbítottam a kezemet és hátsó zsebemből kivettem a hirdetést, felmutattam, majd azonnal kővé vált az arcuk, no meg elengedtek.
-Hogy… hogy maga elvállalta a feladatot? Szörnyen sajnáljuk az iménti viselkedésünket… az lesz a maga szerelvénye, ott.
Útbaigazítottak, majd fel is szálltam. A vonat hamar kifutott az állomásról. Az utasok arcát vizsgálgattam. Akik nyugodtak voltak, azok még Onibus előtt leszálltak, akik idegesek voltak, sápadtak, remegtek, izzadtak, körmüket rágták, azok pedig velem együtt szálltak Onibus állomáson, és igencsak sietősen hagyták el az állomást. Valószínűleg ez lett itt a divat, hogy mindenki kapkod, pont ezért az állomás kihalt volt, csak egy alak volt itt, és ő felettébb ismerős volt. Nem képzeltem volna róla, hogy itt újra találkozunk, szerintem ő is hasonlóan van velem. Látszott rajta, hogy a gondolataiba mélyedve járkál fel-alá, de mikor észrevett, azonnal odajött.
-Üdvözöllek, barátom. – Mondta, és látszott rajta, hogy most lenne bárhol máshol, csak ne itt.
-Ahela, Pete. Jöttél te is kísértetvadászni? – próbáltam felvidító lenni, de ez nekem nem erősségem, és csoda sem történt.
-Igen, sajnos. – válaszolt, majd arca furcsa rángásba kezdett… nem nagyon tudtam mit akarhat mimikával kifejezni, de a hangsúlyából ítélve igazából valami olyasmit gondolhat, hogy „nem akarok itt lenni, kérlek ölj meg.” Vagy valami hasonlót.
Volt rajtunk még két szembetünő alak is az állomáson, akik tébláboltak. Ők is a munkára jöhettek, érződött rajtuk, hogy mágusok. Nem tartottam jó ötletnek Pete-t magára hagyni, biztosan fél a kísértetektől (de akkor minek jött?), így nem kezdtem el keresgélni a munka feladóját, majd csak ő megtalál minket, úgyis a közelben kell lennie.

A férfi nem válaszolt, hanem sarkon fordult és beleveszett a homályba. Először furcsának találtam, de aztán megláttam a két álldogáló alakot, illetve nem messze tőlük egy harmadikat.
~ Óh, már értem...
Sétálva megindultam "társaim" felé, mert biztos voltam, hogy ők sem nézelődni jöttek. Nem tudtam az okát, de vagy a nyomasztó hely, vagy a kíváncsiság hatására mind a négyen szinte egymás mellett álldogáltunk. Sejtésemnet beigazolva néhány perc múlva újra előbukkant a kalauz.
- Szellemvadászok? – kérdezte változatlanul rémülten, remegő hangon. A többiek bólintottak, én pedig egy "már megmondtam" vállrándítással válaszoltam.
- Kérem, jöjjenek velem. - mondta, majd szaporán elindult egy épület zöld ajtaja felé.
Vezetőnk meg sem állt egészen míg el nem érte a főnöke irodáját.
Belépve a helységbe egy kissé pocakos, bajuszos férfit pillantottunk meg, aki érkeztünkre rögtön felpattant székéből és nekiállt, hogy mindenkivel kezet fogjon.
- Matsuma vagyok! Örvendek, már vártam magukat! – mutatkozott be.
- Rammus Traidoras, térmágus. Örvendek a találkozásnak.
- A nevem Demon D. Lance. - mutatkoztam be, mikor rám került a sor. A keze izzadt volt, szorítása bizonytalan. Ahogy a szemébe néztem, látszott benne a félelem és a gondtrheltség.
~ Nem lehetnek könnyű napjai. De sebaj, azért vagyunk itt, hogy segítsünk neki...
- Örvendek, Petersen Ruw. - folytatódott a bemutatkozás a mellettem álló fiúval. Ekkor megakadt a szemem a társaság negyedik tagján.
~ Fiú vagy Lány? ~ töprengtem magamban. Láthatóan a vasút igazgatója is zavarban volt, mert pár másodpercig habozoztt. ~ Sebaj, majd ha megmondja a nevét, kiderül...
- Ahela, Raelae Xing'ke - nyújtott kezet a férfinak.
~ MI VAN? ~ Ettől nem lettem okosabb. Miután befejeződött a kölcsönös névcsere, hellyel kínált, amit el is fogadtunk.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar ide fáradtak, ugyan is a helyzetünk katasztrofális. - kezdett bele a helyzet ecsetelésébe megbízónk. – Gondolom Önök is tudják, hogy ez a vasútállomás központi szerepet tölt be, de jelenleg csak három vágányunk működik és délután négy után nem fogadhatunk szerelvényeket.
- Miért? - kérdezte szerintem teljesen feleslegesen a Petersen néven bemutatkozott mágus.
- Három napja megmagyarázhatatlan dolgok történnek az állomáson. Fura hangokat lehet hallani, néha egy-egy árny bukkan fel, de volt olyan utasunk is, aki azt állította egy véres ruhában lévő kislány sétálgatott a vágányok között. - mondta, mire Pete nyelt egyet.
- Képzelhetik, hogy milyen pánik uralkodott el az itt lévőkön. Jelenleg az utasokat rendőrök kísérik minden hova, de már az alkalmazottjaink is félnek. Kérem Önöket, hogy segítsenek nekünk. - kérlelt szinte már zokogva. Még egyszer belenéztem a bajoktól meggyötört szemébe és elhatároztam: akár ingyen is, de a végére járok ennek! Több kérdést már senki nem tett fel, így kisétáltunk a szobából...

- Na, most mi legyen? - kérdezte térmágus "barátunk".
- Kezdjünk nyomozni… - vágta rá Raelae, ha jól emlékszem a nevére.– Érdemes lesz párban mennünk, úgy legalább az egyikünk megmenekülhet és viheti a halálhírt a főnöknek…
- Remélem, én leszek az, aki megmenekül. - mondta bizakodóan Rammus.
Nem vagyok egy szadista alak, akit szórakoztat mások szenvedése, de nem bírtam ki, hogy ne szóljak hozzá.
- Vagy a szellem gyors és mindenkivel végezz. - mondtam egy gonosz vigyorral megfűszerezve.
- Biztató. - jegyezte meg egy kis hidegrázás közepette Pete. Attól tartok, az előbbi mondatommal a nyakamba akasztottam a "Szemét alak, aki mindenkit ijesztget!" címet.
- Én megyek Pete-el, mert nem nagyon tudna egyedül tájékozódni, és a térlátásom elég hasznos lehet.
Választott társa egy pillanatra rosszalló arckifejezést öltött magára.
- Akkor nekem maradt Lance.
~ Ezaz, legalább megtudom, hogy fiú vagy lány!
- Akkor induljunk! Bújj, bújj, szellem... - mondtam megint kissé gonoszabban a kelleténél. Pete arcáról rögtön eltűnt a kétej szikrája is, mikor feltehetőeg naplózta, hogy Rammus-szal jobban jár, mint velem.
Az említett két mágus elindult az egyik irányba, így én Raelae felé fordultam, és kérdőn vontam fel a szemöldököm.
- Na, mi merre megyünk?

Nos, ott álltunk négyen az állomáson. Sajnos senkit se ismertem az ott lévők közül ezért megszólalni se nagyon akartam, így hát inkább csak közelebb mentem hozzájuk, mivel nem lenne jó egy ilyen helyen eltévedni. A "csapat" nem volt túl jó... Egy festett szemű fiú, egy mágus akinek mintha tetszene a helyzet, egy gyengébb alkatú ifjú és én. Eléggé halálra voltunk ítélve. Ekkor szinte elénk ugrott egy reszkető kalauz és a következő szót sietve hányja felénk:
- Szellemvadászok?
Bólintottunk, de mire megszólaltam volna jött is a következő mondat:
- Kérem, jöjjenek velem.
Majd egy irodába vezetett és egy telt bajuszos ember szólt felénk:
- Matsuma vagyok! Örvendek, már vártam magukat!
Mivel a többiek hezitáltak, ezért rám került a sor, hogy először válaszoljak.
- Rammus Traidoras, térmágus. Örvendek a találkozásnak.
És kezet is ráztunk.
- A nevem Demon D. Lance.
- Örvendek, Petersen Ruw.
- Ahela, Raelae Xing’ke.
Kényelmetlenül éreztem magam, hogy ilyen udvariasan köszöntem másokhoz képest, de mire jól elmerülhettem volna a gondolataimban, már folytatta is:
- Köszönöm, hogy ilyen hamar ide fáradtak, ugyan is a helyzetünk katasztrofális. Gondolom Önök is tudják, hogy ez a vasútállomás központi szerepet tölt be, de jelenleg csak három vágányunk működik és délután négy után nem fogadhatunk szerelvényeket.
- Miért? - szólalt meg Pete.
- Három napja megmagyarázhatatlan dolgok történnek az állomáson. Fura hangokat lehet hallani, néha egy-egy árny bukkan fel, de volt olyan utasunk is, aki azt állította egy véres ruhában lévő kislány sétálgatott a vágányok között.
Felnéztem az égre és reméltem, hogy nem fogok találkozni a kislánnyal.
- Képzelhetik, hogy milyen pánik uralkodott el az itt lévőkön. Jelenleg az utasokat rendőrök kísérik minden hova, de már az alkalmazottjaink is félnek. Kérem Önöket, hogy segítsenek nekünk.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt. - válaszolt Pete.
Erre elindultak a szobából kifele és mivel nem akartam idétlennek látszani elindultam utánuk. Ekkor, mivel körülbelül azt se tudtam, hogy most mit fogunk csinálni a következőt mondtam:
- Na most mi legyen?
Raelae gyorsan válaszolt:
- Kezdjünk nyomozni… érdemes lesz párban mennünk, úgy legalább az egyikünk megmenekülhet és viheti a halálhírt a főnöknek…
Mivel kicsit beparáztam és nem is akartam, hogy valami cucc megegye Jürgent ezért így feleltem:
- Remélem, én leszek az, aki megmenekül.
- Vagy a szellem gyors és mindenkivel végez. - jött a "megnyugtató" válasz, úgy látszik élvezi. Pete is úgy gondolta és a következőt felelte:
- Biztató.
Mivel Demonnal nem akartam menni, mert túlságosan elbízza magát ezért két választásom volt. Raelae vagy Peterson. Mivel Peterson elég fegyelmezettnek látszik ezért gyorsan megszólalok.
- Én megyek Pete-el, mert nem nagyon tudna egyedül tájékozódni, és a térlátásom elég hasznos lehet.
Kissé szomorúnak látszó Raelae a következőképpen válaszolt:
- Akkor nekem maradt Lance.
- Akkor induljunk! Bújj, bújj, szellem...
Ez a mondat után két fős csapatokba vergődtünk és elindultunk nyomokat keresni. Ekkor hirtelen hozzám szólt Pete:
- Merre gondoltál menni?
Válaszként a következőt kapta:
- Nem nagyon gondoltam át, te?
- Igazából, én se... csak téged követlek.
- Akkor menjünk az alagútba, ha valami fölöttünk mászkálna szólok.
- Rendben, a vonatok úgysem járkálnak most.
És elindultunk az alagút felé...

Pete-el azok után nem váltottunk szavakat. Nem volt miről nosztalgiázni. Én inkább a munkára koncentráltam, és lehetséges menekülési útvonalakat és módszereket formáltam fejemben.
Aki az állomáson volt, az sietve járt-kelt, viszont két arc sosem változott, ők látszólag céltalanul járkáltak az váróban, de idővel egyre közelebb és közelebb jöttek a mi kis duónkhoz, és hamar kvartett lettünk, de a csendet még ők sem voltak képesek áttörni, és csak hallgattak.

Nem ácsoroghattunk ott sokáig… talán csak egy percig (ami a körülmények miatt tűnt fél órának is) és egy kalauz sietett oda hozzánk. Ezt most elszúrtam, most majd biztos kérni fogja a jegyünket, bérletünket… lehet nem volt jó ötlet jegy nélkül utazni? A gatyám is rámegy most a büntetésre. De szerencsére nem az érdekelte, hogy mennyi blicceltem, hanem hogy mi járatban vagyunk.
-Szellemvadászok? – Hangja nem volt magabiztos, és valami különös okból kifolyólag félelmet sugároz, de nem is tudom miért. A többiek nem mertek megszólalni, így inkább én sem árultam el a hangommal, hogy félek, és csak bólintottunk.
-Kérem jöjjenek velem. – Majd sarkon fordult, és ahogy mindenki más is, sietve elindult, majd egy irodába vezetett minket, ahol a „főnök” már várt ránk.

Látszólag ő nem félt és remegett annyira, mint mindenki más, ugyanis az arcszőrzete, és a kalóriái nem tudtak még lepotyogni a testéről. Amint mind beléptünk az irodába, és hadiszemléhez felsorakoztunk azonnal a nyakunkba ugrott.
- Matsuma vagyok! Örvendek, már vártam magukat! – Üdvözlött minket.
-Rammus Traidoras, térmágus. Örvendek a találkozásnak. – Mutatkozott be a lila hajú mágus.
-A nevem Demon D. Lance. – Mondta a talpig feketébe öltözött félszemű fiú, aki még a mágustudományát sem árulta el. Azért nem ártana tudni, hogy mire képes, ha már egyszer csapatban fogunk dolgozni, de nem akartam ezt neki hangosan megemlíteni. Nem akartam, hogy rajtam fedje fel néhány féltve őrzött titkát.
-Örvendek, Petersen Ruw. – Pete-t már jól ismertem, így nála nem volt szükséges, hogy megmondja mihez is ért, de a többiek szempontjából ez hasznos lett volna… jobban belegondolva, a főnöknek csak az a lényeg, hogy a munkát végezzük el, később úgyis lesz még időnk egymás között megbeszélni, hogy ki mihez is ért.
Utolsóként én következtem. Mint a legtöbb ember, és mint Pete, Rammus és Lance, Matsuma is egy fejjel magasabb volt nálam. Mikor rám nézett arcára a zavar jele ült ki. Épp készült volna udvariasan meghajolni, ahogy az udvarhölgyeket szokták köszönteni, de inkább csak felé nyújtottam a kezemet, amitől vette a lapot, arca még zavartabbá vált. Hatalmas, húsos kezében az enyém szinte eltűnt.
- Ahela, Raelae Xing’ke.
Miután a bemutatkozás megtörtént hellyel kínált minket, leültünk, majd el is kezdte monológját.
-Köszönöm, hogy ilyen hamar ide fáradtak, ugyan is a helyzetünk katasztrofális. Gondolom Önök is tudják, hogy ez a vasútállomás központi szerepet tölt be, de jelenleg csak három vágányunk működik és délután négy után nem fogadhatunk szerelvényeket.
-Miért? – Vágta közbe a felesleges kérdést Pete.
-Három napja megmagyarázhatatlan dolgok történnek az állomáson. Fura hangokat lehet hallani, néha egy-egy árny bukkan fel, de volt olyan utasunk is, aki azt állította egy véres ruhában lévő kislány sétálgatott a vágányok között. – Ez lehet egy mágiát nem használó embernek megmagyarázhatatlan, de nekem eléggé hétköznapinak tűnt. Nem voltam benne biztos, ennyi információból, de néhány ötletem felmerült, de holmi feltételezésekkel nem szerettem volna a többieket zavarni, úgyhogy nem említettem meg őket.
-Képzelhetik, hogy milyen pánik uralkodott el az itt lévőkön. Jelenleg az utasokat rendőrök kísérik minden hova, de már az alkalmazottjaink is félnek. Kérem Önöket, hogy segítsenek nekünk. – Könyörgött nekünk Matsuma.
-Megteszünk minden tőlünk telhetőt. – Szólalt meg Pete. Meg is lepett, ahogyan magához ragadta a szónok szerepét, ebben a kísérteties helyzetben.
Bent még elüldögéltünk egy darabig, hátha felmerül valakiben valami kérdés, vagy ötlet, de a csend ismét sértetlen maradt, így sorban mindannyiunk felállt, vetettünk egy „akkor mi most munkához látunk” pillantást a főnökre, majd sorban kisétáltunk az irodából.

-Na, most mi legyen? – Kérdezte Rammus.
-Kezdjünk nyomozni… Érdemes lesz párban mennünk, úgy legalább az egyikünk megmenekülhet és viheti a halálhírt a főnöknek… - válaszoltam a buta kérdésre, amire a válasz természetesen egyértelmű volt.
-Remélem, én leszek az, aki megmenekül. – Ez nem egy túlélő verseny, bolond. Jobb lenne, ha mindenki túlélné, csak az nem, aki a bolondját járatja velünk itt a kísértetekkel… már ha halandó ember műve egyáltalán a dolog.
-Vagy a szellem gyors és mindenkivel végezz. – Szólt szadista vigyorral Lance. Attól tartok vele jobb lesz óvatosnak lenni. Nem tűnik olyanfajta embernek, akit szívesen látnak egy legális céhben, viszont annál szívesebben egy sötétben. A teste fedetlen helyein nem láttam céhpecsétet, ettől viszont nem nyugodtam meg.
-Biztató. – Suttogta Pete, aki hasonló óvatosságra szánta el magát Lance miatt.
-Én megyek Pete-el, mert nem nagyon tudna egyedül tájékozódni, és a térlátásom elég hasznos lehet. –Tért vissza a lényegre Rammus, de nem értettem, hogy hogyan lehetne egy vasútállomáson eltévedni, meg ezt a térlátásos dolgot se nagyon, de idővel megtapasztalom majd úgyis, remélem úgy, hogy nem ellenem veti be.
- Rendben.
-Akkor nekem maradt Lance. – mondtam kedvtelve, de az ötlettől inkább elment a kedvem. Érdemes lesz a fél szememet Lance-en tartanom. Nem vagyok paranoiás, de egy mindent titkoló társ nem tartozik a kedvenceim közé.
-Akkor induljunk! Bújj, bújj, szellem... – Szólalt meg ismét. Valami azt súgta, hogy a szellemeknek jobban kéne félniük tőle, mint nekünk tőlük. Volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ezen a küldetésen vagy Lance hal meg, vagy ő vet engem a halálba. Olyasfajta embernek tűnt, aki azonnal fejvesztve rohan a csatába, ha kitör a balhé.
- Na, mi merre megyünk? - Célozta nekem a kérdést Lance.
-Amondó vagyok, hogy a vágányokat kéne átnézni.

És megkezdődött a szellemhajsza. Indulás előtt még megegyeztünk, hogy felcseréljük a helyszíneket. Odakinn én túl sok felesleges zajt hallottam volna, így jobb volt nekem idebenn. A pénztáraknál kezdtünk keresgélni, és pontosan azt találtuk, amire számítottunk: semmit. Semmi meglepő, csak kasszák, kopott székek, pecsétek, rengeteg papír, én még a fiókokat is kihúzogattam, de azokban is csupa érdektelen holmi volt. Lance és én nem sok szót váltottunk egymással a keresés közben, aminek hála a munka felért egy erős altatómágiával. Lance arcán is erősen látszott az unalom, és én se lehettem másképp.
Mikor már éreztem, hogy ez a kutatás teljesen halálra van ítélve, odaléptem Lance-hez megkérdezni, hogy talált-e valamit, de ő se járt szerencsével. Vakartam a fejemet, hogy most mihez kezdjünk, a kínos csend, és semmittevés rossz önérzetet kölcsönzött nekem.
-Öhm... – hívta fel magára a figyelmet Lance,. Felé fordultam. - Bocs a kérdésért, de ha nem tűnök túl bunkónak, megkérdezhetem, hogy most melyik nemhez tartozol?
Sejthettem volna, hogy valami ilyesmit akar majd kérdezni, de miért van ezzel mindenkinek gondja? Épp válaszolni akartam mikor valami fura zaj csapta meg a fülem, amire azonnal felkaptam a fejem. Lance még látszólag nem hallotta, de aztán hamar megcsapta az ő fülét is, és éberebbnek tűnt, ekkor én már tisztán hallottam a zajt: valami kapar, és nem mágikus négykerekűvel.
-Na jó, akkor lássuk azt a szellemet! – mondta halkan, szinte suttogva.
Bólintottam Lance-nek és azonnal a zaj forrásának keresésére indultunk. A pontos forrást még én sem tudtam meghatározni. Mintha az épületben mindenhol kapartak volna, vagy… mintha a fejemből szólt volna. Egyre zavaróbb volt a hang, számomra már őrjítő. Ész nélkül rohangáltunk ajtótól ajtóig, és nyitogattunk be a termekbe, de sehol sem volt figyelemre méltó dolog. Egy idő után már Lance-t is őrjítette, ő ekkor az úriemberből átváltott vandálba, és az ajtókat egyszerűen berugdalta.
Az ember mindent ott talál meg, ahol utoljára keresi azt. Az én fejemben már csak a kaparászás volt, nem hallottam még a saját lélegzésem, és a lépéseim koppanását sem, csak egy hangot hallottam, ami Lance-től származott. Egyértelműen torkaszakadtából üvöltött: „DARK BLAST!!!” és egy ajtó nyomtalanul tűnt el a semmiben. Mikor a zörej elhalt fura dologra lettem figyelmes: nincs a fejemben hang, a kaparászás abbamaradt. Lance átlépett az ajtóban felkavart porfelhőn, én sietve követtem. Belépve mindketten egy pontra fókuszáltunk: a falon volt egy apró vérfolt. Ami furcsa volt, hogy vérszagot nem éreztem, pedig a vér még folyt, nem alvadt volt, és nem is paradicsomszósz, vagy eperlekvár, egyértelműen vér, de akkor hol a szaga?
-Lance, gondoltam csak megemlítem, de ennek a vérnek nincs szaga…
-Szerintem kimaradt a Basic Illusion: Smell , vagy a szellemvérnek nincs szaga… - szoktak a szellemek egyáltalán vérezni?
Közelebb léptünk, hogy szemügyre vehessük a vérfoltot, de ahogy megtettük az első lépést azonnal folytatódott a kaparászás, és ahol a vércsík volt, amellett jelentek meg újabb vércsíkok, hol ötösével, hol csak négyesével. A kezemet homokká alakítva kinyújtottam, és odacsaptam, ahol annak a láthatatlan valaminek kéne állnia, ami a falat kaparja… de… nem találtam el semmit… ezt… valaki a falból kaparja a fal felszínét? Lehetetlen! Miféle boszorkányság ez?
-Lance… ahogy láttam jártas vagy a sötét boszorkányságok terén… mi erről a véleményed?
-Szerintem valami illúzió is lehet, csak az a kérdés, kinek hasznos az, hogy szellemet játszik. A Seidr mágia elvileg képes szellemeket megidézni, bár még élőben nem láttam, csak olvastam róla. De ahhoz fizikai megjelenés kell, és kétlem, hogy egy falba lehet zárni lelket… Szóval az illúzió valószínűbb, de lehet akár ismeretlen mágia is. - Na igen, csak ez a három jöhet szóba, de az első kettőnél a közelben kell valahol lennie a barátunknak.
Én nem mertem közelebb lépni, nem akartam, hogy valami belém szálljon, és belülről kaparjon szét. A kaparás ismét elkezdett hangosodni, és egyre gyorsabban is jelentek meg a vércsíkok a falon. Hátborzongató volt, az ereimben megfagyott a vér. A hang ismét őrjítő szintre lépett, én már nem bírtam, a kezeimet a fülemre szorítottam, és térdre rogytam, de így sem bírtam a hangot kiszűrni. Próbáltam nem a vérfoltokra nézni, de nem bírtam a tekintetem elkapni. Úgy tűnt napokig térdeltem ott a hanggal küszködve, de egyszerre, hirtelen egy csapásra a hang teljesen elnémult. A vér még a falon volt, ugyanúgy szagtalanul. Lance lépett oda, és végigsimította a kezével a vért, de abból egy csepp sem ragadt a kezére, és furcsa volt, úgy hallottam, mintha a keze sima felületen szaladt volna végig… a falon nem voltak hibák, nem volt rajta körömnyom…
Sokáig csak bámultam Lance-re, tehetetlen voltam. Felálltam térdelésemből, és a mozdulat hatalmas zajt csapott a tökéletesen csendes váróban.
-Egy dolgot nem értek… Ez a kaparászás számomra olyan hangos volt, hogy a város másik végében is hallottam volna… nem értem miért nem szaladt ide azonnal Pete és Rammus…
Próbáltam a lehető leghalkabban beszélni, nem örültem volna neki, ha az a valami visszajön. Kérdésemre a választ hamar megkaptam, de nem olyan formában, amilyenre számítottam: „VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!” Hallatszott egyszerre két dobhártyaszaggató üvöltés is a jegyiroda részről. Én felismertem a hangok tulajdonosait… Rammus és Pete hangja volt. Azonnal kirohantuk, és a vérszagot követve egy jegypénztár alatt találtuk meg a két testet, láthatóan erőszakkal gyömöszölték be oda őket, testüket mindenhol vér borította, elképzelhetetlen, hogy még élnek.
-Na jó, nincs több vicc a gyors szellemmel... - mondta Lance, és való igaza volt. Két társunk meghalt, ez már nem vicc. Itt valami komolyan nincs rendjén, és már csak fele annyian vagyunk, hogy a dolgok végére járjunk.

Alkalmi társam az utolsó pillanatban megváltoztatta a tervet, valami olyasmire hivatkozva, hogy 'Túl sok felesleges zajt hallana'. Úgy gondoltam, ez a mágiájához van köze, vagyis valamiféle hangmágiát használhat, vagy egyéb hallásfelerősítő mágiát. Ezt a témát egyenlőre ejtettem, majd kiderül, mit tud, ha kényszerhelyzetbe kerülünk. Így hát a módosított tervnek megfelelően a pénztáraknál kezdtük a keresgélést. Túl sok érdekességet nem tartogattak számunkra, a régi pénztárgépeken, feleslegesen sok papíron és egyéb haszontalanságokon kívül. Raelae sem volt túl bő beszédű, én sem voltam kimondottan szómenéses, így kezdett ellaposodni a hangulat. Raelae sem pörgött túl magas szinten, így, hogy megpróbálja megtörni a csendet, megkérdezte, hogy sikerült-e valamit találnom. Egy vállrántással adtam tudtára, hogy én sem voltam eredményesebb nála. Ekkor még az a csekély cselekvés is abbamardt, hogy kutakodjunk, így kénytelen voltam én megszólalni:
-Öhm... – Köhögtem egyett figyelemfelkeltés céljából, mire Raelae felém fordult. - Bocs a kérdésért, de ha nem tűnök túl bunkónak, megkérdezhetem, hogy most melyik nemhez tartozol? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Kicsit rosszalló arckifejezést öltött, és épp válaszolni készült, mikor valami elvonta a figyelmét. Hirtelen felkapta a fejét és fülelni kezdett. Én is hallgatóztam pár másodpercig, mikor meghallottam a hangot. Kaparászás. Először csak hallkabban, majd egyre hangosabban.
- Na jó, akkor lássuk azt a szellemet! - mondtam hallkan, a suttogásnál alig hangosabban.
Raelae bólintott, és a zaj forrásának keresésére indultunk. A kaparászás egyre hangosabban szólt, egy idő után úgy éreztem, közvetlenül a fejemben szólt. A hang már kezdett megőríteni, így, hogy elvonjam a figyelmem, az ajtók nyitogatását a lábammal oldottam meg. Egy idő után már annyira kikészített, hogy akaratlanul a mágiához nyúltam.
- Dark Blast! - ordítottam, mire az ajtó egyszerűen berobbant, hatalmas porfelhőt verve. Ekkor a kaparászás megszűnt, mintha soha nem is lett volna. Egy elégedett vigyorral kísérve átléptem az ajtó roncsait, és átgyalogoltam a porfelhőn. Alig egy szívverésnyi idő múlva Raelae is követett, így egyszerre szúrtuk ki a vérfoltot. Ott volt a falon, és úgy vonzotta a tekintetünket, mint egy mágnes a vasport. Raelae beleszagolt a levegőbe, majd furcsállóan nézett a vérfolt felé.
- Lance, gondoltam csak megemlítem, de ennek a vérnek nincs szaga… - Most, hogy így kimondta, én is éreztem, illetve nem éreztem. Azt a jellegzetes, fémes szagot, ami a vérből árad.
- Szerintem kimaradt a Basic Illusion: Smell , vagy a szellemvérnek nincs szaga… - gondolkodtam hangosan, és minden erőmmel a Gen-samatól kapott illúzió leckékre próbáltam emlékezni. Már a megérkezésem előtt az volt a fejemben, hogy ebben valami illúzió lesz...
Közelebb akartunk menni, én, hogy ellenőrizzem, mennyire hiteles az illúzió, Raelae- nek nem tudom, milyen szándéka volt, de mikor megtettük az első lépést, újra elkezdődött a kellemetlen zaj. De most nem csupán hallottuk a kaparászást, hanem valamilyen szinten láttuk is. A vérfolt mellett ötössével, néha négyessével újabb vércsíkok jelentek meg, és csordogáltak le a fehérre meszelt falon. Ekkor Raelae csillogtatott meg valamennyit a tudásából, és egyik kezét homokká változtatta és a kaparászás előtti levegőbe csapott vele.
~ Akkor mégse hangmágia, inkább homok... Akkor viszont a zajt nem értem... - gondolkodtam el egy pillanatra, de rögtön visszakanyarodtam a feladathoz. A homokkéz akadálytalanul suhant át a levegőben, tehát nem állt a fal előtt semmilyen láthatatlan akármi. Akkor a fal másik oldaláról kell kaparnia, de hogy?
- Lance… ahogy láttam jártas vagy a sötét boszorkányságok terén… mi erről a véleményed? - kérdezte némileg aggódva.
~ Na tessék, kár volt Dark Blastot használni. Na de ha ilyen gyorsan lebuktam, legalább nézzek ki profinak.
- Szerintem valami illúzió is lehet, csak az a kérdés, kinek hasznos az, hogy szellemet játszik. A Seidr mágia elvileg képes szellemeket megidézni, bár még élőben nem láttam, csak olvastam róla. De ahhoz fizikai megjelenés kell, és kétlem, hogy egy falba lehet zárni lelket… Szóval az illúzió valószínűbb, de lehet akár ismeretlen mágia is. - töprengtem. Alapos leckét kaptam az ismert mágiákból, de számos van, amit nem ismernek még a vének sem. Akár az sem kizárt, hogy egy saját mágikus erővel rendelkező lény tehet ilyesmit. Na majd meglátjuk...
Időközben a kaparászás megint elérte e kritikus szintet. Raelae térdre rogyott, én pedig már léptem volna hozzá, mikor a zajtól hátra tántorodtam. Mintha belülről kaparták volna a koponyámat, mintha egy jeges marok szabdalta volna szét az elmémet. Olyan fájdalmas volt, hogy kezemet a fülemre szorítva hétrét görnyedtem. Azonban egyszercsak abbamaradt, és ahogy az előbb is, mintha ott se lett volna. A vér még ott csordogált a falon, így közelebb léptem, és végigsimítottam a kezem a falon. Kezem nem akadt meg a ragacsos anyagban, a karcolásokat sem éreztem, csak a puszta falat.
~ Mégis csak illúzió lesz ez, méghozzá nem is valami részletes. Csak megpróbálják összekuszálni az ember figyelmét ezzel a zajjal. De a végére járok, akármi legyen is e mögött!
Raelae egy darabig csak meredten bámult rám, majd erőt véve magán felállt.
-Egy dolgot nem értek… Ez a kaparászás számomra olyan hangos volt, hogy a város másik végében is hallottam volna… nem értem miért nem szaladt ide azonnal Pete és Rammus…
- Mondta hallkan, kissé még mindig idegesen.
Hirtelen jeges fuvallat futott át rajtam, és egy borús hangulat ltt úrrá rajtam: egy szörnyűség előszele.
„VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!” - hallatszott a rettenetes válasz a kérdésre. Rammus és Pete egyszerre ordított fel. Gondolkodás nékül rohanni kezdtünk a hang irányába, majd a vérszagot követve végül a váróban lyukadtunk ki. Az egyik jegypénztár alatt találtunk rá két szerencsétlenül járt társunkra. Láthatóan nem önszántukból kerültek kitekert pózukba, és az alattuk elterülő vértócsa sem kifogásolhatatlan egészségi állapotukra utalt. Nyeltem egyett.
-Na jó, nincs több vicc a gyors szellemmel... - mondtam kissé bűntudattal, és a térmágura gondoltam. Ennek már a fele sem tréfa: akárki áll a szellemek mögött, már hivatalosan az ellenségünk...

A vágányok felé kalandoztunk mikor Pete hirtelen a következőt kérdezte:
- Ne forduljunk vissza?
- Nem szeretnék üres kézzel visszatérni, szóval inkább menjünk tovább.
- Rendben.
Minél beljebb mentünk a vágányoknál annál közelebb jött hozzám. Eléggé kellemetlen érzés volt, de hát megértem, hogy fél. Én is félek. Ekkor megpillantottam egy különös jelenséget és, hogy biztosra vegyem, hogy nem hallucinálok megkérdeztem Petetől.
- Te is látod azt ott előttünk?
- Mit?
– Mi az? Nézd meg! - Terelte rám az eléggé ijesztőnek tűnő feladatot.
- A frászt nézem meg, eddig végig mögöttem haladtál, most te legyél az, aki bátorkodik! - Inkább a félelem, mint a veszekedés oka miatt repültek ki a számból eme eddig aligha elhangzott szavak.
- Én csak egy Hős mögött megyek. Úgy sincs, mi árthatna neked.
Ilyen esetekben szoktam elgondolkodni, hogy vajon egyesek miért azt hiszik, hogy én a mágia minden ágában minden varázslatot tudok. Korántsem vagyok én olyan erős mágus, sőt...
- Jó, de ha meghalnék, fuss, ahogy csak bírsz.
Vártam egy kis időt a hatás kedvéért.
– És legyél ott a temetésemen.
- Meghalni…? Temetés…? Várjál!
– Na jó. Használjuk a kezem, úgy hátha nem lesz baj.
Ekkor ránéztem a kezére ami nem éppen tűnt másnak, mint ezelőtt, de egy röpke pillanat alatt egy magafajta mágia segítségével meg is nyújtotta a kezét ezzel úgy elérve a célpontot, hogy még mindig a hátam mögött tartózkodott. Amint hozzáért, hirtelen éles sikítás törte meg a csendet és a fehér célponton egy vérfolt keletkezett. Gyorsan visszahúzta a kezét ami szinte millimétereken múlott, hogy nem vágott arcon.
- Ez meg mi a franc? - ordította.
Mivel sejtésem se volt az előttünk zajló eseményről visszakérdeztem:
- Én szerinted honnan tudnám?
- Ööö… nem tudom. De csinálj valamit!
Ezek után közelebb mentünk ránéztünk a véres lepedőre és egymásra néztünk. Nyeltem egyet. Muszáj lesz megtudni mi van alatta, így megemeltük azt. A megemelés pillanatában sötét köd szállt fel és a térben furcsa jelenségeket éreztem. A biztonság kedvéért hátrább léptem, ami az ijedtséggel megfűszerezve ugrás lett, ami egy kellemetlen botlás követő hanyatt eséssel végződött.
- Minden rendben?
- Igen, csak nagyon megijesztett. - kissé kellemetlen volt, hogy Pete ennyire nyugodt hozzám képest.
- Te is hallod ezt? Furcsa, de nem érzem, hogy bármi is mozogna a térben. A hangokat mégis eléggé hallani.
Ezután egy alig két másodperces síri csönd után jelezte, hogy hallotta őket, ezután segített talpra állni és mentünk a rejtélyes hangok irányába. Minél közelebb értünk annál jobban lehetett kivenni a hangokból azt, hogy ezek bizony lépéshangok. Nem sokkal később a peronoknál megálltunk a sarkon.
- Háromra, egyszerre. Ketten vagyunk, csak nem lesz baj. – mondta.
- …Remélem.
- Egy…
- Kettő…
- Három… - befordultunk a sarkon.
- Ez ugye most csak valami vicc?
Jürgent gyorsan beljebb toltam a zsebembe, hogy ne lássa a szörnyű látványt ami elénk tárult. Bár még csak tojás formájában volt, de hát ki tudja...
- Hé, fiúk! Minden rendben? – reszketve szólt oda Pete.
A kérdést nem eléggé hallván én már félúton voltam a testek felé. Pete hamar felzárkózott és együtt mentünk oda.
- Ilyen nincs.
Sajnos egyet kellett értenem Pete társammal, ez valójában kegyetlenség, főleg miután az egyikük pont egy szellemes poént sütött az arcomra.
- Most mit tegyünk?
- Nem tudom.
Tehetetlenek voltunk.

Éppen társaink hulláit csodáltuk és elmélkedtünk, hogy vajon milyen módon és kegyetlen úton kerülhettek volna ilyen keserves állapotba ily kevés idő alatt. A nagy elmélkedés közben egy nevetés törte meg a csendet:
- Hihihihi!
Petevel félve fordultunk háttal, hogy beazonosíthatjuk a hang gazdáját, de mire odafordultunk már nem volt a helyén.
- Hallottad?
Összehúzott szemekkel próbáltam kiszűrni a ködbe a lény, ember vagy esetleg tárgy formáját, de sajnos még a térben sem éreztem, gondoltam, hogy már eltűnt.
- Hihihihi! - hallatszott ismét a hátunk mögött.
- Ki van ott? – kissé remegve kiáltotta Pete.
- Hihihihi!
Ismételten a hátunk mögött, és az egyetlen mozgó dolog amit fellelhettünk magunk körül az egy sötét ködfelhő volt.
- Ne szórakozz! - kezdett már elegem lenni akármi is legyen ez.
- Ő csinálhatta ezt velük. – rámutatott volt társainkra.
Ebben a megállapításban viszont teljesen egyetértettem. Nemrég haltak meg és mi most éppen haláluk helyszínén állunk kiáltozva a semmibe. Ekkor hirtelen a sötét köd felereszkedett és szinte az arcunkba mászott. Pete felém fordult, de csak egy arckifejezéssel tudtam válaszolni ami teljes egészében kifejezte tudatlanságom eme természetfeletti történéssel szemben.
- Ez nem tetszik nekem, fussunk?
- Ez kérdés…? Persze.
Mire társam befejezhette volna mondatát én már pár lépéssel előrébb jártam. Csak egy nagy huppanást hallottam a köd másik feléből. Hátrafordultam ekkor egy kéz ami a földből jött elő, megragadta a lábamat és a világért se akarta elengedni. Mivel egyik lábam még szabad állapotban volt, és a leszorított láb mozdulatlan volt megpróbáltam megemelni a másik lábamat. Még egyensúlyozni se kellett a kéz megkönnyítette a dolgomat. A másik lábammal rugdosni kezdtem a kezet talán eltörik egy porcikája vagy feladja a küzdelmet, de mintha áttörhetetlen obszidiánból lenne meg se érezte a rúgásaimat. A lábam annál inkább. A kezek ekkor rohamosan többszöröződni kezdtek, mintha egy százkarú óriás állna a föld alatt és lábakra vadászna ami elég gusztustalan lenne.
- Rammus! Segíts! - hallottam egy segédkiáltást, de az egyetlen segítség amit nyújthattam volna az egy varázslat volt.
- Pressure Bomb! - lőttem volna, de a kéz rendesen megráncigálta a lábamat így az ellenkező irányba sikerült ellőni.
A kezek lassan teljesen elleptek és a köd lassan bekebelezett. Azt hittem itt a vég.

Csak álltunk, és még mindig sokkoltan néztük két szerencsétlenül járt társunkat. Az agyam veszélyes fokozaton zakatolt, minden logikámmal az okát és a módját kerestem egy ilyen gyilkosságnak. Mert ez már több volt egy puszta ijesztgetésnél: ez már vérbeli gyilkosság volt, sőt, inkább brutális mészárlás.
- Várjunk csak! – kiáltottam fel önkéntelenül. – Ha a kaparászás a falon illúzió is lehetett, akkor talán… - a mondat végét elharaptam, és egyik kezemet sötétséggel bevonva majdnem megérintettem a két testet. Ám ekkor valami elvonta a figyelmem: egy vérfagyasztó, hidegen csengő nevetés, egy sátáni kacaj.
- Hihihi!
Sarkamat keményen a betonhoz nyomtam, majd megpördültem, és még mindig sötét kezemet ütésre emeltem. Raelae szintén hirtelen fordulatot vett, és egyik keze homok penge, a másik homok pajzs képében pompázott. Azonban a semmit céloztuk, mert a kacaj tulajdonosa nem volt sehol.
- Hihihi! – hangzott fel ismét mögöttünk.
- Ez szórakozik velünk! – horkantam fel. A szemem sarkából elkaptam egy tovasuhanó árnyat. Meguntam a játszadozást. – Dark Blast! – üvöltöttem, majd a hátunk mögé lőttem a lövedéket. Természetesen most sem találtam el semmit, de agresszió levezetésnek kitűnő volt. A sötét löket akadálytalanul csapódott be a jegypénztár előtti betonba, némi port kavarva fel. Hátrasimítottam a szememből egy elszabadult hajtincset, majd kiegyenesedtem.
- Biztos csak a fejünkben szólt. Mint a kaparászás.
- A kacajt valóban nem tudom helyileg belőni, de annak az alaknak a suhanása valódi volt… viszont szaga nem volt annak a sziluettnek.
Éppen tovább elmélkedtem volna, mikor feltűnt valami. Az előbbi támadásommal felkavart pornak már le kellett volna ülepednie, ehelyett még több lett. Sőt, már nem is por volt, inkább füst. Kavargó, sűrű, szürke füst kezdett terjengeni az egész pályaudvaron.
- Na jó, ez kezd ijesztő lenni… - csuklottam egyet. – Javaslok egy gyors röptű kocogást, csak úgy, edzés céljából… - fogalmaztam burkoltan, majd rohanni kezdtem. A szemem előtt mállott szét az egész állomás, és nem maradt, csak szürke füst. Már Raelae-t sem láttam, csak néhány eltévedt hangfoszlány szakadt át a ködön. Azt sem tudtam már, egyáltalán min állok, mikor hirtelen hasra vágódtam. Villámgyorsan feltápászkodtam, és rohantam volna tovább, mikor tudatosult bennem, hogy nem megbotlottam, hanem ráfogott valami a lábamra. Egy elegáns fordulattal kicsavartam magam a fogságból, ám ekkor egy másik valami akart lerántani.
- Darkness Magic! – mágiám segítségével lefejtettem magamról túlságosan ragaszkodó akármimet. Hirtelen újabb két szorítást éreztem a lábamon. – Dark Blast! – üvöltöttem kétségbeesetten. Csont tört recsegve, és a szorítás engedett. Ekkor kibontakoztak a ködből a kezek. Csontos, aszott kezek voltak, valamelyikről már teljesen lerohadt a hús, és kivillant a piszkosfehér csont, de a többi is oszlófélben volt.
- Óh, hát ilyet én is tudok! Death Spike! – húztam elő a dárdát, és vad hadakozásba kezdtem a rengeteg csontkéz ellen. Hála Gen-sama fegyverforgató leckéinek, kitartóan álltam a sarat, ám van az a pont, ahol a csont megadja magát. Sajnos a dárdám is ripityára törött egy kéz ellen vívott csatában, és újat idézni nem volt időm. A kezek megragadtak, a csontos ujjak ráfonódtak a lábamra, karomra, csuklómra, és lerántottak a szürke köd átláthatatlan mélyére…

Földbe gyökerezett a lábam. Nem voltam képes elhinni, hogy valami ilyen könnyen összecsomagolhatta Pete-t és Rammus-t. De ez egyértelmű jele volt már annak, hogy nem vagyunk egyedül, és sajnos nem csak egy szellemmel van dolgunk.
-Várjunk csak! Ha a kaparászás a falon illúzió is lehetett, akkor talán… - De nem fejezte be Lance a mondatát. Fél keze köré sötétséget vont, és közelíteni kezdte azt a kezét a testek felé, de aztán megtorpant… a vér jobban már nem volt képes meghűlni az ereimben, mert már így is jégkása volt a helyükön, de mégis történt valami, amitől a maradék testi nedveim is kásásodtak.
-Hm ha-ha… Ha-ha-ha-ha-ha… Muha-hahahaha!!!!
A hang mögülünk jött, azonnal meg is pördültem és harckészültségbe ugrottam a szokásos fegyverkiosztásommal. Jobb kézben pajzs védelemre emelve, bal kézben a penge. Lance-nek több idő kellett abból a fél guggoló állásból megfordulni, utána pedig egy közelharci stílus állását vette fel, sötétséges kezét ütésre készen. Hiába fordultam, szinte azonnal, nem láttam semmit, ami a hang forrása lehetett volna. Volt egy őrült ötletem, de attól féltem, hogy ezt csak a félelem hozza ki belőlem… Lance feketemágus és nincs céhe, mi van akkor, ha valójában ő okozza itt az egész zűrt? Nem, ez hülyeség, egész végig velem volt, nem volt alkalma megölni Rammus-t és Pete-t… de… az egyik ajtót egy Dark Blast-al robbantotta be… lehet akkor kettőt lőtt? Egyet az ajtóra, egyet pedig a két másik mágusra? Elég őrült ötlet, de jobb lesz óvatosnak lennem vele is.
Nem mélyülhettem tovább a gondolataimba, mert a kacaj ismét felhangzott, megint a hátunk mögül, és egy újabb pördülés után végre láttunk is valamit. Úgy nézett ki, mintha egy szürkés, áttetsző lepedő suhant volna el a föld felett pár centivel. Lába határozottan nem volt.
-Ez szórakozik velünk! – Mérgelődött Lance, aki látszólag megelégelte a dolgot, és tüzelésre emelte a kezét. Most jobb lesz figyelnem, mi a garancia arra, hogy nem tud a tenyeréből bármelyik irányba lőni? – Dark Blast! – üvöltötte, majd hátrakapta, pont úgy, hogy felém lendült a keze, én azonnal magam elé rántottam a pajzsot, és készültem, hogy visszacsapjak, de a lövedék a holttestekkel ellentétes irányba repült, de az csak egy tompa puffanással kiharapott egy darabot egy oszlopból, ezzel szép kis porfelhőt kavarva azon a ponton.
-Biztos csak a fejünkben szólt, mint a kaparászás. – Ezek szerint sötétség ide, vagy oda, hiába használják félig ellene a saját elemét, attól még nem kifinomultabbak az érzékei… akkor ez ügyben rám kell hivatkoznia… de vajon mennyit kéne elmondanom neki?
-A kacajt valóban nem tudom helyileg belőni, de annak az alaknak a suhanása valódi volt… viszont szaga nem volt annak a sziluettnek. – Nem tudtam mihez kéne most kezdenünk… esetleg kivinni a holttesteket eltemetni, de akkor ásás közben megtámadhat minket is az a valami… meg ki tudja, lehet Lance-el közösen ásnám meg a saját síromat. Amint elkészül, csak belelök, aztán szétlő blastokkal, a többiekkel együtt eltemet, és mintha mi sem történt volna felveszi a munkáért a kis pénzét és boldogan elherdálja. Arra ébredtem a gondolataimból, hogy Lance mereven bámul valamit… lehet neki is hasonló gondolatai támadtak? Követtem a szeme irányát, és akkor láttam csak, hogy az oszlopnál kavarodott por még mindig olyan volt, amikor az kirobbant… vagy… mintha nagyobb lenne a porfelhő? És mintha nem is por lenne, meg apró törmelékdarabkák, hanem… füst? Ami egyre gyorsabban, vadabbul terjed az egész épületben, szaga ennek sem volt, és belélegezni is be tudtam, ugyanolyan érzés volt, mint a levegő.
-Na jó, ez kezd ijesztő lenni… Javaslok egy gyors röptű kocogást, csak úgy, edzés céljából… - Mondta Lance, majd azonnal futásnak eredt, én pedig utána. Lehet butaságot csinálok, és csapdába csal, de legalább had haljak meg azzal a tudattal, hogy valóban ő mészárolta le a két társamat. Nem tudtam hová futhat, lehetetlen volt a füstben tájékozódni, az állomás mintha teljesen eltűnt volna, csak a járólapok maradtak meg a lábunk alatt, hogy valami állhassunk legalább… De aztán Lance, mintha sprintbe fogott volna, szélsebesen eltávolodott. Igyekeztem képességeimet használva utána röppenni, de ahogy én gyorsultam, úgy gyorsult ő is. Kiabálni kezdtem utána, hogy lassítson, várjon meg, de csak szaladt tovább. Egyedül maradtam, legalábbis szerettem volna ezt hinni. Lance, vagy az a kísértet bármikor felbukkanhat mögöttem, és rémesebbnél rémesebb kínhalállal végzem akkor. Nem szaladtam tovább, inkább csak sétáltam. A sivatagban megtanították, hogy az embernek egyik lába erősebb, mint a másik, ezért azzal nagyobbakat lép, és ha nincs mihez igazítani a tájékozódást, akkor azt hiszi, hogy egyenesen megy, közben pedig hatalmas köröket ír le. Nem tudtam melyik lábam az erősebb, így próbáltam a járólapok közti vékony vonalakat nézni, de idővel azok is elmosódtak, és nem láttam, hogy mi van a térdemtől lejjebb… Megálltam. Bármi is volt ez, illúzió, vagy valóság, kétség kívül briliáns trükk. Ellenségem, legyen az bárki is megnyerte ezt a harcot. Lance lelécelt. Pete, Rammus meghalt. Ha egyedül én élném túl… hogy számolnék el ezzel Bob mesternek és Natinak? Azt gondolnák, hogy én titkoltam el, hogy képes vagyok illúziókat varázsolni, és én öltem meg mindhármat, valamint én tartottam rettegésben az állomást, és a várost. De nem adhatom itt fel, még egy utolsó próbálkozást tettem, ha valóban illúzió, akkor nem fog hatni, ha kikapcsolom az érzékszerveim… becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, majd visszatartottam a lélegzetem, és befogtam a fülem. Így fogok állni addig, amíg el nem fogy a levegőm.
Nem vált be. Már épp kifogyóban voltam a levegőből, mikor valami megérintette a lábam. Lehet csak Lance az, lehet megsérült, és ő kúszott idáig vissza, hogy most segítséget kérjen… balgaság, hogy talált volna ide vissza, mikor még én sem tudom, hol vagyok? Felrántottam a lábam, amitől sikerült kiszabadulnom a fogságból, de a meztelen lábaimon durva karcolásokat hagyott ez a művelet. Nem akartam sokáig fél lábon állni, így letettem a lábam, de amint földet ért, ismét megragadta valami, most már mindkettőt. Kezeimből homokoszlopokat alkottam, azokkal takarítottam le a lábaimról a makacs kezeket, vagy legyen az akármi, ami engem használ kapaszkodónak. Valahogy a mennyezetre kéne felszögeznem magam, hátha ott nem taperálnának… de már abban sem vagyok biztos, hogy padló van-e egyáltalán, nem hogy mennyezet, vagy tartópillérek. Olyan sokáig gondolkodtam, és nézelődtem megint, hogy egy armadányi kéz ragadt rám, amik már fel is értek a ködből, és egyre feljebb kúsztak a testemen. Emberek kezei voltak, de hús csak helyenként volt rajtuk. A csontjuk pedig sárga volt, vagy világosbarna, ősi csontok lehettek. Furcsa volt, mert már rég ki kéne lógni a ködből egy vállcsontnak, vagy egy koponyának is, de a kezek ezeket a szerveket valahogy tudták hiányolni. Próbáltam harcolni ellenük, de a kétségbeesés és a reményvesztettség felülkerekedett rajtam. Miért harcoljak? A saját életemért, ami, ha élve megúszom ezt, értelmetlen, hiszen mindenki azt fogja hinni, hogy én tettem ezt az egészet? Amúgy sem volt esélyem ellenük. Ha egy kezet összetörtem, helyette másik három jött. A végén már ott tartottam, hogy talpalatnyi szabad hely sem volt rajtam, a kezek már egymást fogták. Csak a szemeim és az orrom maradt szabadon, majd mikor érezték, hogy már biztos a fogás, jó maximalista csontok lehettek ezek, ha úgy érezték, hogy egész testemet be kell borítaniuk csak azért, hogy le tudjanak rántani, akkor lassan, elkezdtek lehúzni arra, ahonnan jöttek. A járólapba… le a földbe… vagy esetleg a semmibe? Becsuktam a szemem, ha már meg kell halnom, akkor a testemet találják meg úgy, mintha álmomban haltam volna meg… már ha feltételezhetem, hogy valaha megtalálnak egyáltalán.

Meghaltam volna? És ha igen akkor miért tudok még gondolkodni? Semmi fájdalmat sem érzek, mintha nem történne semmi. Minden érzékem működik, kivéve a látásom, egy sötét köd volt a szemem előtt. A sötét ködből hamarosan egy táj rajzolódott ki és a távolban egy fehér ruhás, vörös hajú kislányt pillantottam meg. Csak egyenesen nézett rám és hirtelen nem tudtam mit szeretnék neki mondani. Féltem megszólalni, talán csak egy újabb illúzió ami kegyetlenül megijeszt, és egy szóval cseszettül elegem volt már az ijesztgetésekből. Ebben a pillanatban a vörös hajú lány biccent maga mögé, mintha azt szeretné, hogy kövessük. Sok más választásom nem volt, így mentem utána. A lány egy elég furcsa jelenség volt, már szinte rémisztő. Időnként visszanézett, üveges szemekkel és ha lemaradtam volna akkor megvárt, de mindig amikor gyorsabban mentem, vagy volt egy idő ahol próbaként kocogni kezdtem, sehogy se tudtam a közelébe érni. Ismét... a lábamba kap egy rothadó kéz. Elegem lett az egészből, megfogtam a hozzám legközelebbi tárgyat, egy ágat és csapkodni kezdtem vele. A terror ismét elkezdődött, a kezek kezdtek többszörös mértékben az idegeimre menni, de mikor teljesen elfajulna a dolog a leány mellettem teremt és egy könnyed kézmozdulattal eltüntette a kellemetlen kezeket. A lány megy tovább szó nélkül, de már kezdett furdalni a kíváncsiság ki is ő valójában!
- Állj meg, miért nem szólalsz meg?!
Erre a kiáltásra egy furcsa választ kaptam. A hang ami kiadta nem volt kislányhoz méltó, az egyetlen dolog amit reméltem, hogy nem szörny volt. Bár elég ismerős hang volt.
- Ki vagy?
Nem tetszett nekem, hogy egy kislányt látok és egy fiú hangot hallok, sejtelmeim támadtak.
- Ne szórakozz a hangokkal! Ha ez ismét egy illúzió most hagyd abba!
Aztán hozzáraktam még egy mondatot, hogy hatásosabb legyek.
- Elegem van a sok ijesztő dolgodból, jobb lenne ha inkább haza mennél!
A hang ekkor visszaszólt és egyre jobban kezdett ismerőssé válni, szinte már éreztem, hogy ezt a hangot nem először hallom.
- Épp a kijáratott keresem!
Ebben a pillanatban eszembe jutott a társam akivel nem régen beszélgettem. Neki is hasonló a hangja, talán csak a barlangrendszer torzítja el. Egy próbát megér.
- Pete, te vagy az?
Egy újabb kérdést kaptam, annak ellenére, hogy nem ezt vártam.
- Ki az?
Kétségeim támadtak, mi van akkor ha ez egy hallási illúzió és Pete hangjával szórakoznak? Nem volt veszteni valóm, így hát elárultam a nevemet. Kissé mérgesen hozzátettem egy s mást, főleg azért, hogy magamat bátorítsam, megnyugtassam.
- Rammus vagyok, de a világmindenségre esküszöm ha ez megint egy illúzió felkeresem az okozóját és az arcával feltörlöm a port. Az egész állomáson keresztül!
Halkabb választ kaptam, mint amire számítottam.
- Rammus? Nem látlak, merre vagy?
Azonban a folyamatos menetelés közben egyre hangosabban hallottam amit mondott az illető, ha Pete volt, ha nem, és az, hogy meghallottam a halk választ azt jelentette, hogy Pete bizony nincs oly messze, mint én azt hinném, így kissé a térlátásomra koncentrálva próbáltam megtalálni őt a környéken.
- Nem tudom! - ennyit sikerült kinyögni a koncentrálás közben.
Egy pillanatra éreztem valamit, így hát közöltem:
- Várjál, érzek valami mozgolódást a térben, állj meg egy pillanatra, a mozgás irányába indulok!
Látszott, hogy a személy meg volt zavarodva. Egy értetlenkedő kérdést kaptam ennek jeléül.
- Mi az?
A mozgást akármennyire is különös bal oldalamon éreztem, így ki akartam próbálni valamit.
- Nagy valószínűséggel te a fal másik oldalán. Kicsit megkopogtatom, hogy biztos legyek!
Kissé durván megkopogtatom a falat és erre egy szellemes kérdést kapok válaszként.
- Ki kopog?
Izgatottan válaszolok:
- Én!
Nagyon örültem, hogy tudtam merre van, ezért körbe néztem, hogy hol tudok átmenni a másik oldalra. Szerencsére nem messze volt egy kanyar a másik útra így gyorsan körbementem és megpillantottam Petet aki félelmében vagy talán örömében nem tudott mást csinálni, ezért átölelt. Ezt egy bíztató mondat követte:
- Félek egyedül, és örülök, hogy meg vagy.
Én is örültem, hogy nem maradtam egyedül és főleg, hogy mindketten épek vagyunk. Egy számomra elég poénosnak tűnő, de valójában egy kifejezetten ultra pocsék viccet sikerült elsütnöm.
- Legalább már tudom, hogy nem illúzió vagy. - alig bírtam visszatartani a nevetést.
Pár másodperc múlva Pete megszólal:
- Hallod ezt?
Sajnos a fejemben még mindig a vicc ment és, hogy hányféle különböző bravúros szituációban tudom még ezt elsütni, ezért nem hallottam és rá kellett kérdeznem a pontosítás kedvéért.
- Mit?
Pete elkezdett sétálgatni.
- Ezt?
A lépéseit hallottam, így értelemszerű választ adtam.
- A lépéseid hallom, de mást nem.
Ekkor Pete egy biztató, de részben félelmet tápláló kijelentést tett.
- Pedig mintha én másnak a lépéseit is hallanám.

A kezek teljesen megragadtak, és egyenletes tempóval húzni kezdtek a mélybe. Becsuktam a szemeim, próbáltam a külvilágot teljesen kizárni, és csendben meghalni. Sikerült is kizárnom a külvilágot, és egy idő után már semmit sem éreztem, csak mintha lebegnék, vagy zuhannék. Talán épp most szállok a mennyek országába? Kíváncsian kinyitottam résnyire fél szememet, de nagy meglepődésemre nem láttam semmit. Nem sötét volt, ahogy azt elképzeltem a sok kéztől, hanem hófehér volt minden. Mintha egy sűrű felhőben zuhannék, csak ez hála égnek nem vizes. Mivel nem volt semmi támpont, hogy hol lehetek, vagy épp milyen irányú mozgást végezhetek, ezért nem tudtam eldönteni, hogy zuhanok, vagy emelkedek, de a kérdésemre hamar választ kaptam, mikor is egy testetlen talajra érkeztem. Földet érésem nem volt zökkenőmentes, lábaim majdnem kitörtek, és akkorát haraptam az említett talajba, hogy fogaim majd kitörtek, orrom vére azonnal eleredt, és percekig kongott a fejem. A padló felett közvetlen sűrű ködréteg volt, mint mikor a barlangokban megáll a széndioxid, csak ez nem volt mérgező. Nem láttam, min feküdtem, de fel tudtam tápászkodni. A padló érintésre hideg volt, tükörsima és kemény, akár a márvány. Az orromból lecsöpögő vér azonban egyszerűen eltűnt a ködben, és hangtalan érhetett földet.
Bambán bámultam körbe, de a ködtől semmit sem láttam. Sokáig morfondíroztam azon, hogy elinduljak valamerre, de féltem, hogy azok a kezek megint előjönnek, így inkább csak álltam egy helyben, és egy lépést se tettem. Azt mondják, ahhoz hogy elérjünk valamit, ahhoz tenni kell. Most valahogy jobbnak éreztem azonban mozdulatlan maradni és türelmesen várni. Már-már addig vártam, hogy moha nőtt a lábamon, de arra lettem figyelmes, hogy a köd oszlani kezd. Mondjuk eléggé kellett fókuszálnom, mivel az ég adta egy világon semmi nem volt, ami alapján be tudtam volna lőni a helyzetem, vagy a változásokat, de ahogy egyre jobban szélesedett a látóköröm megpillantottam valamit, ami eleinte még csak egy szikladarabnak tűnt, de lassan felvette egy ember alakját. Még egy kis idő eltelt, és már láttam a legapróbb részleteket is az alakon. Egy kislány volt az, egy hófehér fátyolszerű hosszú köntösben. Közelebb lépni még ekkor sem mertem, vegyes érzelmeim voltak vele kapcsolatban. Egyrészt örültem, hogy nem vagyok egyedül, másrészről eszembe jutott az állomáson keringő pletyka, a vörös ruhás kislányról. Ennek a lánynak viszont nem a ruhája volt vörös, hanem a haja. Majdnem úgy nézett ki, mint én azokban az években, mikor még Sahara tanítványa voltam, csak a szemei mintha szürkék és érzelmetlenek lettek volna, akárcsak az arca, ami mintha egy gésáé lett volna. A bőre is hófehér volt, szinte alig lehetett behatárolni, hogy hol ér véget az arca, és hol kezdődik a köd, de nem volt olyan fehér, mint a halottaké, az élet gyenge jelei látszottak még benne. Nem tudtam, mit keres itt… azt se tudom én mit keresek itt? Nem vagyok válogatós, de most Pete-nek, vagy Lance-nek jobban örültem volna (Ez utóbbinál az üdvözlésem egész biztosan az lesz, hogy szétrúgom a se-hehe-ggét… amiért itt hagyott ebben a slamasztikában). A kislány csak állt egy helyben, akárcsak én, és mereven bámultunk egymás szemeibe. Örültem valamennyire, hogy most nem lát engem itt senki, hiszen elég könnyen félreérthető a helyzet. Én, és egy kicsi lány egyes egyedül, itt, ahol a madár se jár, és mereven nézünk egymás szemébe… Fejben felkészültem minden eshetőségre, hátha megtámad hirtelen, és védekezésre kényszerülök. De nem történt hosszú ideig semmi, még csak pislogni se pislogott, az én sárkányölő szemem jobban bírja a szárazságot, mint más embereké, ezért nem fontos minden tíz másodpercben pislognom, de ez a lány még engem is lepipál. Megpróbáltam érzékszerveimre hagyatkozni, résnyire becsuktam a szemeim, és a hangokra koncentráltam, de se lélegzést, se szívdobogást nem hallottam a sajátomon kívül. Mély levegőt vettem, de nem éreztem illatokat.
Úgy éreztem ideje lesz végre a tettek mezejére lépnem. Összeszedtem minden bátorságom, és kiléptem jobbra, szememet egy pillanatra se vettem le a lányról. Felkészültem, hogy ismét megtámadnak a földből a kezek, de ez nem következett be, a lány csak a fejével követte a mozgásom, még mindig mereven a szemembe bámulva. Visszaléptem kezdeti pozíciómra, majd onnan tettem egy lépést balra, de ugyanaz történt: a lány tekintete követett, a föld nem kelt életre. Jobb kezem a mellkasom elé húztam, hogy ha pajzs kell, akkor bármikor tudjak cselekedni, bal kezemet pedig felemelve és előrenyújtva integetni kezdtem a lánynak, aki látszólag észre sem vette a kezemet. Majd gondoltam áttöröm a csendet, és kérdezek tőle valamit. A legdurvább akcentussal szóltam hozzá.
-Szia, kicsi lány. Eltévedtem. Meg tudnád mondani, merre van az Onibus vasútállomás?
Hangom úgy zengett a kihalt térben, hogy belefájdult a fülem, és a végét már suttogva mondtam, de így is kiabálásnak hatott. A lányon semmi változás nem történt, ugyanúgy nézett, de kisvártatva fejével intett maga mögé, sarkon fordult és lassan elindult. Jobb ötlet híján követni kezdtem. A kislány egyenletes tempóval haladt egy nyílegyenes vonalon, látszólag tudta merre megy. Elég nagy volt köztünk a távolság, talán 3-4 lépés is lehetett, ezért próbáltam inkább mellé kerülni, hogy ha véletlen besűrűsödne a köd, akkor se veszítsem szem elől. Megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem, de nagy meglepetésemre hiába siettem, ő ugyanolyan tempóval haladt, a lépteinek halk neszei semmit sem gyorsultak, mégsem voltam képes utolérni őt. Nem is erőltettem inkább a dolgot tovább, de ettől a ténytől borsódzott a hátam, nem is beszélve a ködről, ami mintha életre kelt volna, mióta sétálni kezdtünk. Mintha gomolygott volna, az egyenes vonalak csigákká, a csigák egyenes vonalakká változtak, és határozottan hanggal járt ez a művelet, mintha valaki egy ajtó mögül suttogott volna, de olyan halkan, hogy még én se hallottam, hiába hegyeztem a fülemet.
Nem tudtam mennyi ideje sétáltunk, vagy hogy mekkora utat tettünk meg, a kislány azonban fáradhatatlanul haladt előre a semmibe, én pedig szép lassan kezdtem elveszteni a hitet, hogy valaha kijutok innen. Egyre jobban féltem, a köd mintha már gyorsabban mozgott volna, a suttogás sebessége is felgyorsult, de ugyanolyan halk maradt, és párszor még megpróbáltam a kislányhoz közel kerülni, de minden kísérlet hiábavaló volt.
Újabb hosszú séta következett. A köd egyre vészjóslóbb lett, a suttogás átment érthetetlen, halk hadarásba, a kislány pedig rendíthetetlenül haladt. Alig lehetett 10 éves, de egy könnycsepp nem esett rajta, míg én már határozottan éreztem a fáradtság első jeleit. Majd végre valami, amire nem igazán számítottam megtörte az eseménytelenséget. Egy kéz ismét megragadta a lábamat, és én hatalmasat zakóztam előre, amitől ismét megeredt az orrom vére. Gyorsan feltápászkodtam, az hiányzott volna csak, hogy egész testem elkapják a kezek, de tudtam, hogy a felkeléssel se megyek sokra, csak elodázom az elkerülhetetlent. Már az övemet szorongatták a kezek, mikor eszembe jutott a lány, magam elé néztem, de sehol nem volt. Jobb kezemet homokoszloppá alakítva nyúltam utána a semmibe, míg bal kézzel próbáltam visszatuszkolni a gazdátlan karokat a föld alá. Ám a próbálkozásaim nem tartottak sokáig, ugyanis lefelé bámulva, hogy hova üssek újra megpillantottam egy fehér oszlop talpát, amit jobban megvizsgálva láttam, hogy maga a fehér ruhás kislány az. Most először volt hozzám ennyire közel és arca és haja kísértetiesen hasonlított rám gyerekkoromból. Természetesen az ő haja árnyalata sötétebb volt, a szeme pedig szürke, meg ő valóban lány, nem csak annak néz ki. Nem bámultam sokáig, hiszen épp egy küzdelem közepén voltam, mikor felemeltem a kezem, hogy ismét lesújtsak, ő csak finoman megérintette a karom, ahol a homok, és a hús határvonala volt. Nem éreztem a kezében melegséget, inkább olyan érzés volt, mintha a saját jobb kezemmel érintettem volna meg a bal karomat.... ezt így nehéz elmondani milyen érzés, mikor az ő keze érintett meg, nem a sajátom… furcsa volt. Viszont az érintéstől azonnal felszabadult a lábam. A kislány aztán hamar elengedte a kezem, és csak sétált tovább. Én féltem további támadásoktól, ezért nem követtem, de ő olyan 6-7 lépésre tőlem megállt, és fejét hátrafordítva várta, hogy kövessem mégis. Így is tettem, most is megkíséreltem közel kerülni hozzá, de nem tudtam. Viszont akkor hogy került a közelembe? Nem kaptam választ a kérdésemre. A kislány amúgy se beszélt, én pedig nem tudtam rájönni a dolog nyitjára, csak mentem utána. A köd ismét békés lett, és a hangok se voltak már olyan gyötrők. Azonban történt egy váratlan dolog. A kislány, és közém beúszott egy ködfelhő, amitől szem elől tévesztettem a lányt. Bepánikoltam, ész nélkül sprintelni kezdtem utána, és torkaszakadtából üvöltöztem utána, hogy várjon meg, de akárcsak Lance esetében, őt se láttam többet. Elkeseredtem, és csak bandukoltam arra, amerre vélni véltem a kislányt, de tudtam, hogy már rég letértem arról az útról. Eltévedtem. Elvesztem. Próbáltam kitalálni, hogy mivel fogom az időt mérni, hogy legalább azt tudjam, mikor fogok szomjan halni. Ilyen helyzetben nagy átok a homok sárkányölő létem, hisz egy hétig is bírom víz nélkül… egy hét magányos szenvedés. Lassan sétáltam, szinte csoszogtam, és lépéseim között hatalmas szünetek voltak. Csoszoghattam már jó ideje, mikor nagyon halkan beszédre lettem figyelmes, de nem szenteltem neki figyelmet, biztosan csak a köd, megint. Biztosan nemsokára megint jönnek a kezek, lerángatnak megint valahová a mélybe, ahol megint találkozok a kislánnyal, int, hogy kövessem, és eljátszódik megint ugyan ez… hét nap kínzás. A beszéd egyre hangosabb lett, és a hangok ismerősek voltak: Pete, Lance és Rammus hangja volt. Csodálkoztam, hogy milyen korán elkezdtem megőrülni, vagy csak az időérzékem ment tönkre, és ami öt percnek tűnt az lehet, hogy 2-3 nap volt. Tovább járkáltam, igyekeztem nem a hangok irányába menni, de azok valahogy mindig szemből jöttek, végül aztán a távolban két alakot láttam meg kirajzolódni egymástól nagy távolságra.
- Hallod ezt? – Hallottam egy hangot, ami leginkább Pete hangjára emlékeztetett.
- Mit? – Kapta a választ egy Rammus hangján szóló alaktól.
Ekkor az egyik sziluett mozogni kezdett, léptei nem vertek zajt az alaktalan padlón, ám fejemben fájdalmasan vízhangoztak. A fülemre kaptam a kezem, de aztán hamar el is vettem onnan őket. Most nem szabad befognom a fülem. Mi van, ha ez a kettő valóban itt van, nem csak a tébolyultságom szüleményei?
- Ezt? – mennydörögtek a fejemben Pete lépései.
- A lépéseid hallom, de mást nem. – mondta Rammus hangja, aki látszólag egy helyben állt.
- Pedig mintha én másnak a lépéseit hallanám. – Szóval már hallótávolságba kerültem? Gondolom ők még nem látnak engem a sűrű köd miatt, ezért csak megcélzom a kettejük közötti részt, és akkor remélhetőleg egyszerre találkozhatunk, és már csak Lance-nek kell befutnia. Körbenéztem, de sehol nem láttam harmadik körvonalat. Remélem össze tud itt azért gyűlni az a négyes csapat, akivel jöttünk.
Akkor már tudtam, hogy egészen biztosan meghaltunk, más magyarázat nem lehet erre az egészre. Ez itt a túlvilágra vezető út, az a kislány pedig maga a kaszás lehet… de akkor miért óvott meg azoktól a kezektől?