A szellemvasút ( Raelae Xing'ke, Rammus Traidoras, Petersen Ruw, Demon D. Lance )

(bocs, hogy késtem, és köszönöm, hogy megvártatok)

Már vártam, hogy mikor ér véget az életem rövid fonala, és mikor válok semmivé. Azonban a várt esemény nem történt meg, hiszen még mindig gondolkoztam. Rövid hezitálás után kinyitottam a szemem, ám ugyanekkor vissza is csuktam. Ahogy újra bátorságot éreztem magamban ismét kinyitottam, ám a helyzet ugyanaz volt. Semmit sem láttam, csak fehéret, mintha megvakultam volna, vagy egy hatalmas tejes tó közepében lennék. Csakhogy nem éreztem, hogy folyékony közeg úszna körülötem, és ahogy tovább nézelődtem, rájöttem, hogy a fehér valami gomolyog. Ám ha ezt láttam, akkor a látásom is ép. Tehát valamiféle gomolygó, földöntúli fehér ködben lehetek.
~ Ez lenne a holtak birodalma? ~ töprengtem. ~ Ha igen, akkor én már csak egy lélek vagyok. de akkor hogy feküdhetek? Feküdni csak testtel rendelkező fizikai lény tud. Milyen hely ez?
Megmozdítottam a bal karomat, és az elképzelésem beigazolódott. Valóban hús-vér testemben feküdtem valami kemény, hideg talajon, a gomolygó tejfehér valamiben. Finoman behajlítottam a karom, és erőt gyűjtötem, hogy felemelkedhessek. Az izmaim egyenlőre nem engedelmeskedtek, így kissé bajosan kezdődött el ez a művelet. A bal karom mozdítására a jobb bokám feszült, , a bal vállammal pedig a hátam hajlott. Pár perc, vagy pár nap alatt azonban helyreugrott az irányítás. Az időérzékem teljesen összekavarodott ebben a fehér ködben, lassan azt is elfelejtettem, hogy volt-e ezelőtt valami, vagy mindig is itt voltam.
Mikor újra én uraltam a testem, nagyon lassan, talán évek alatt tápászkodtam fel. Egy bizonyos magasság után a köd ritkult, és végül már csak a térdemet érte. Kihúztam magam, és bizonytalanul léptem egyett. Ekkor a köd egy helyen sűrűsödni kezdett, majd mintha szél fújta volna el, úgy szállt tova. Azonban hagyott maga után egy fiatal, pár éves kicsi lányt. Vörös haja érdekes, misztikus keretet adott arcának, és mintha némileg összefolyt volna fehér arcával, egy kis pírral dúsítva fel. Arca nem tükrözött érzelmet, szürke szemével szinte belefúrta magát a tekintetembe. Újabb ideig álltam így, bámulva a különös jelenséget. Végül nagy nehezen megszólaltam.
- Te vagy ennek a helynek az istene?- saját magamat is meglepte a hangom. Egészen elfelejtettem, hogyan kell beszélni, mégis sikerült ezt az egyszerű mondatot kinyögnöm. Nem válaszolt, csak továbbra is nézett felém, mintha éppen azon gondolkozna, mit tegyen velem: a Gehennára küldjön, vagy a Paradicsomba.
- Ez lenne a Purgatórium?- Ismét semmi válasz. Időérzékem híjján nem tudtam megbecsülni, mennyi ideig nézhettük egymást, mikor maga felé biccentett.
~ Kövessem? Hiszen úgy sem tudom, hol vagyok. Ha ő ennek a helynek az ura, akkor úgy is azt csinál amit akar. Ha pedig nem, talán van esélyem eljutni valahova.
Léptem egyett előre. Még mindig nézett, majd mikor bizonytalan léptekkel a közelébe értem, elindult. Követtem, ám egyenlőre makacskodó lábamnak köszönhetően gyakran maradtam le. Ekkor mindig megállt, és várta, hogy utolérjem. Mikor 4-5 méterre megközelítettem, újra elindult, és akárhogy szedtem a lábam, nem jutottam közelebb. Egy idő után már nem volt más, csak ő és én, és a menetelés a végtelenbe. Nem volt miértje, oka, csak megtörtét. Meneteltem, mert ezt csináltam. Nem mert parancsolták, nem mert ezt kellett tennem, hanem mert ezt tettem. Egyszer csak a ködből előtört egy kéz, és mielőtt rám törhetett volna a felismerés, még egy és még egy. Nem védekeztem, hisz tudtam, hogy megtörténik, ha van oka, ha nincs. Ekkor a lány mellettem teremt, és egyetlen intéssel eltűntette a kéznyomokat. Egyre biztosabb lettem benne, hogy ő uralja ezt a világot. Újra előttem termett és haladt tovább. Egyszer csak egy újabb ködfelhő fonta körül, és ahogy jött, el is tűnt. Újra rám tört a magány, és az a hiábavaló remény, hogy van valami ezen kívül.
Azonban ekkor történt valami, ami felbolygatta az egész világképemet.
- Hallod ezt? - kérdezte egy rég elfelejtett hang, egy elmúlt másik világból. Valami, ami talán megtörtént valamikor, valami, amit egyre közelebbinek éreztem. Hirtelen rámtörtek az emlékek. Onibus. A küldetés.
- Pete! - ordítottam magamból kikelve.
- Mit? - hangzott egy másik hang, amely lassan előbújt az emlékeimből.
- Rammus! - Ám ekkor egy másik felismerés is rám tört.
~ De hiszen ők meghaltak!
Ám ezen már késő volt gondolkodni, hirtelen már mind a négyen ott álltunk egymással szemben, a tejfehér köd közepén...

Már egy ideje ácsorogtam ott Pete és Rammus között, de azok csak kiabáltak egymásnak össze-vissza, és vakon bolyongtak a ködben egymás hangjának forráspontja után kutatva több, de inkább kevesebb sikerrel. Végül aztán feltűnt a harmadik sziluett, jelezve, hogy Lance is ideért. Már csak valahogy össze kéne ide hozni a csapatot, viszont ha nekiállok én is kiabálni, attól csak nagyobb lesz a káosz. Gondoltam arra, hogy kinyújtom magasra a kezem, de azt se látnák… tényleg, hát én ki bírom még itt is nyújtani a kezem.
-Emberek, látjátok hol vagyok?! – Kiáltottam, bízva benne, hogy felismerik a hangom, de csak három nem volt a válasz három különböző helyről.
-Én látlak titeket, csak azt nem, hogy milyen távolságban vagytok. Mindannyitok felé kinyújtok egy homokoszlopot, ha meglátjátok, akkor induljatok el mellette és idevezet énhozzám.
Leültem, hogy ne kelljen fél lábon állnom, majd a két kezemet kitartottam a két szélső alak irányába, és már ment is az oszlop feléjük. Igyekeztem a sziluett mellé célozni, nem akartam senkit se gyomron vágni. Ezek után a jobb lábamat is kinyújtottam a középső, valószínűleg Lance alakja felé, és arra is indítottam egy oszlopot. Elég hosszúra sikerült őket nyújtani, de végül mindhárom irányból lépéseket hallottam. Kisvártatva meg is érkezett a csapat. Elsőnek Rammus futott be, bal kéz felől, üdvözöltem, és azt a homokoszlopot nekiálltam eltüntetni. Aztán megérkezett jobb oldalról Pete is, majd a szemből megjelent Lance.
Felálltam ültőmből, megtörtént a csoportos üdvözlés, Pete és Rammus picit furán néztek ránk, én meg Lance-ra, amiért lehagyott, de megkönnyebbültem, hogy itt látom… ezek szerint nem áruló.
-Amondó vagyok érdemes lesz egy élménybeszámolóval kezdenünk.
Elmeséltem, hogy mit éltem át, a többiek pedig figyelmesen hallgatták, kérdésük nem volt, csak folytatták körbe a mesélést. Nem volt túl meglepő, de mindenkivel ugyanaz történt, persze voltak néhol eltérések a sztoriban.
-Most ki kéne deríteni, hogy mégis hol lehetünk… ha Pete és Rammus is itt vannak… akkor most vagy mi is meghaltunk és ez a túlvilágra vezető út… ami szerintem nem lehetséges, mert a világ egyszer csak eltűnt a szemünk elől… én nem ilyennek képzeltem a halált. Nagy valószínűséggel még élünk, de akkor hol van ez az itt?
A választ aztán Lance adta meg.
-Tehát mindannyian azt láttuk, hogy a csapat másik fele hal meg, most pedig itt vagyunk a semmi közepén, egy furcsa ködben. Ennyire erős varázslatot csak nagyon magas szinten lévő mágus tud létrehozni, ha ez valóság, de akkor minek bíbelődne velünk. Az egyetlen lehetőség, hogy egy illúzió foglyai vagyunk. – Itt tartott egy kisebb szünetet, gondolom a gondolatait szedte össze. -Akkor pedig elvileg egy hirtelen jövő elsőrangú inger megtörheti. Ez lehet fény, hang, de mivel gondolom egyikőtök sem fény vagy hangmágus, marad a fájdalom. Mivel nem vagyunk mazochisták, szerintem párokban próbáljunk akkora fájdalmat okozni egymásnak, hogy kikerüljünk az illúzióból. De csak finoman... – Nem sok illúzióban volt eddig részem, és még nem is teljesen nyerte vissza Lance a bizalmam, de ha amit mondd igaz, és ez az egyetlen kiút, akkor állok elébe. Nincs mitől félnem, csak oda kell figyelnem, ha túlzásba vinné a „mágiatörést” akkor fel kell készülnöm, hogy nem az illúziót kell majd megtörni, hanem Lance életét. Valószínűleg kisugározhatott az arcomra a negatív gondolat, mert Lance rámpillantott és azonnal hozzátette: -Ez az egyetlen megoldás. De ne használjuk az első rangú mágiánkat, hogy ne súlyos sérülést okozzunk. Csak a csontdárdámmal megsebesítelek, és talán vége ennek a rémálomnak...
-Én benne vagyok, kezdjük.
Néztem Lance-re és bólintottam. Ő azonnal összetette a két kezét, majd:
Death Spike
Távolítani kezdte egymástól a kezeit, és közöttük egy hosszú, combcsontra emlékeztető… csont jelent meg, aminek alsó vége, ahol a térdhez kapcsolódna eléggé hegyesnek tűnt.
-Próbáltál már kardot döfni a homokba, Lance? Remélem nem lebökni akarsz, használd a tompa felét.
Megfogadta a tanácsom, és megfordította a fegyvert a kezében, és mint egy csontpörölyt használta. A fegyvert a jobb kezében tartotta, én pedig sajnos balkezes vagyok, úgyhogy nekem is most a jobbot kellett használnom, hogy ne találkozzanak a támadásaink. Ezúttal ő bólintott, és azonnal támadásba lendültem, jobb kezemmel az arcát céloztam, és szinte matematikai pontossággal, amint hozzáért öklöm az arcához, úgy talált engem képen a csont-bunkó. Az ütéseink elég erősek voltak, hogy kibillentsük a másikat az egyensúlyból, és egymástól ellentétes irányban a zuhanni kezdtünk a föld felé. Fejem hatalmasat koppant a köveken… várj, hogy mi? Köveken, és nem ködborítottá alaktalan talajon? Megörültem a dolognak, hogy végre visszajutottunk, de örömöm nem tarthatott sokáig, ugyanis amint megpróbáltam felkelni egy Pete-test zuhant a fejemre, aminek hála aztán repetát kaptam a kövektől. Észre vette azért, hogy megsértette az intim-szférámat, gyorsan lemászott és elnézést kért… annyira nem zavart a dolog, legalább biztosra mentünk abban, hogy tényleg megtörjön az illúzió. Én tápászkodtam fel utoljára, és mikor sikerült a többiek mind háttal álltak nekem, valamit mereven bámultak. Megfordultam én is, és egy jól táplált férfi állt előttünk, frissen vasalt fekete köpenyben, kezében egy akkora bárddal, amivel egy elefántot felszeletel egy csapással.
-Lance… szerintem túúúúúl erős volt az az ütés... csináljunk még egy kört. Ez nem Onibus, ez szerintem a Halott Emberek Csoda Országa.


Megjegyzés a szerzőtől: Jó munkához idő kell, meg jelen esetben három másik ember, akiket sajnos elég nehéz mind egy időpontban összehozni. Tanácsolom, hogy ezek után csináljuk úgy, hogy valaki megír egy posztot, hogy ő mit mondana, mit cselekszik, majd ezek után megírja a következő ember is a sajátját, az elöző pedig módosítja a posztját, hogy passzoljon az utána lévőhöz. Ezek után megírja a harmadik is, és az első kettő módosít, végül az utolsó, és ha mindenki átírta, akkor tegyen egy /kész/ -et a poszt végére, hogy lehessen tudni mikor vagyunk tényleg kész az adott körrel. Macerás dolog, tudom, ötleteket várok szívesen.

Bizonytalanul lépdeltem a sűrű, szürkésfehér ködben, a három hang felé.. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy valóban három társamat hallom, de reménytelenül kapaszkodtam ebbe a kicsiny esélybe. Erőltetnem kellett az elmémet, hogy rám te telepedjen újra az a sápadt elmélet, hogy nincs semmi, semmi ezen kívül a ködön kívül.
- Pete! Rammus! Raelae! - ordítottam, hogy saját hangomból erőt merítve biztosabb legyek benne, hogy őket látom.
- Emberek, látjátok hol vagyok?! - hallatszott társam hangja.
- Még is hogy a fenébe látnánk ebben a ködben? - fakadtam ki, és a jogos felháborodás felpezsdítette a vérem, és egyre inkább elhittem, hogy nem a valóságot látom. Az új, még is régi érzés megbizsergette a lelkemet.
- Én látlak titeket, csak azt nem, hogy milyen távolságban vagytok. Mindannyitok felé kinyújtok egy homokoszlopot, ha meglátjátok, akkor induljatok el mellette és idevezet énhozzám. - válaszolta. Ekkor eszembe jutott a kép, amikor Raelae homokká változtata a kazét, ami talán meg sem történt, még is emlékszem. Már időm sem volt gondolkodni ezen, mert azt éreztem, hogy mellettem elzúg valami. Ahogy a kezemmel megérintettem, tömör, sima homokot tapintottam
~ Akkor tényleg ő az! ~ ebből a felismerésből erőt merítve indultam meg a homokoszlop mellett, kezemmel végig tapintva, nhogy hirtelen elveszítsem az irányzékot. Már nem is éreztem a lábam, mintha csak úsztam volna a ködben, makacsul kapaszkodva egyetlen reményebe. Nem tudom, mennyi ideig mentem így, de egyszer csak arra eszméltem, hogy ott álluk előttük: a lila hajú, most is flegma Rammus, Pete teljes ingben és bizonytalanságban, és az éppen felálló és lábát visszahúzó Raelae.
- Amondó vagyok érdemes lesz egy élménybeszámolóval kezdenünk. - mondta a homokmágus, akire feltehetően nem hatott annyira a hely nyomasztó hangulata. Elmesélte nyomorúságos történetét, majd mikor eljutott idáig, én folytattam. Nem kevésbé keserű sztorimat Rammus folytatta, és Petersen fejezte be. Nagyjából ugyanaz volt a történet mindannyiunknál, azonban egy valami nem stimmelt: a halottak személye.
- Most ki kéne deríteni, hogy mégis hol lehetünk… ha Pete és Rammus is itt vannak… akkor most vagy mi is meghaltunk és ez a túlvilágra vezető út… ami szerintem nem lehetséges, mert a világ egyszer csak eltűnt a szemünk elől… én nem ilyennek képzeltem a halált. Nagy valószínűséggel még élünk, de akkor hol van ez az itt?
Eltűnődtem.
-Tehát mindannyian azt láttuk, hogy a csapat másik fele hal meg, most pedig itt vagyunk a semmi közepén, egy furcsa ködben. Ennyire erős varázslatot csak nagyon magas szinten lévő mágus tud létrehozni, ha ez valóság, de akkor minek bíbelődne velünk. Az egyetlen lehetőség, hogy egy illúzió foglyai vagyunk.- mondtam, és immár tisztább elmével felemlegettem, amit az illúziókról tanultam még anno Gen-sama könyveiből.
~ Szóval, az illúziók nagy többsége az érzékszervekre hat, főleg az agy érzékelésközpontjaira. tehát ha az agy figyelmét eltereljük egy feltétlen elsőrangú ingerrel, talán megtörik...
-Akkor pedig elvileg egy hirtelen jövő elsőrangú inger megtörheti. Ez lehet fény, hang, de mivel gondolom egyikőtök sem fény vagy hangmágus, marad a fájdalom. Mivel nem vagyunk mazochisták, szerintem párokban próbáljunk akkora fájdalmat okozni egymásnak, hogy kikerüljünk az illúzióból. De csak finoman... - fejeztem be a mondandómat. Raelae felé fordultam, de valami olyasmit láttam a szemében amit nem értettem. Kétkedést, némi félelmet, és valami gyilkos eltökéltséget. -Ez az egyetlen megoldás. De ne használjuk az első rangú mágiánkat, hogy ne súlyos sérülést okozzunk. Csak a csontdárdámmal megsebesítelek, és talán vége ennek a rémálomnak... - próbáltam meggyőzni tiszta szándékom felől.
-Én benne vagyok, kezdjük.- mondta bólintva.
Összetettem a kezem, és reméltem, hogy így is bejön a varázslat. Mivel a talajból nem mertem megkockáztatni, hogy leőhúzzam a Haláltüskét, ez maradt.
- Death Spike!- Szerencsére lassan materializálódni kezdett a csontokból álló fegyver, míg végül az egész dárda megjelent.
-Próbáltál már kardot döfni a homokba, Lance? Remélem nem lebökni akarsz, használd a tompa felét.- szólt alkalmi-ellenfelem, így egy vállrándítással megpörgettem a Tüskét a jobbkezemben. Felkészültem a támadásra, majd Raelae is felemelte a jobb öklét. Bólintottam, és meglendített csontfegyverem. Éreztem, hogy a tompa vége arcon találja társam, ám ebben a pillanatban az ökle is elérte az arcom, és szerencsésen betörte az orrom. Hátratántorodtam és az oromhoz kaptam a kezem, amivel szerencsésen eltakartam magam elől a kilátást. Mikor elvettem a kezm, már nem a ködben álltunk, hanem az Onibus-i vasútállomáson. Pete éppen zavartan feltápászkodott Raelae földön heverő testéről, majd hirtelen kővé dermedt. Ahogy arra néztem, amerre ő, egy meglehetősen ijjesztő, az illúziótól nem sokban különböző, fekete köpenyes férfit láttam. Ez enm adott volna okot ekkora ijjedtségre, de a kezében tartott, orbitális méretű fejezőbárd már annál inkább. Megpörgettem a kezemben tartott Haláltüskét és a hegyét felé tartottam. Raelae ekkor tápászkodott fel, és vette észre kedves barátunkat.
- Lance… szerintem túúúúúl erős volt az az ütés... csináljunk még egy kört. Ez nem Onibus, ez szerintem a Halott Emberek Csoda Országa. -nyögte, mire másik kezemet sötétségbe burkolva felkészültem a támadásra...

/Bocsánat a poszthiány miatt, de hétköznap elég sok dolgozat volt, hétvégén meg egy kisebb táborban vettem részt./

Nem voltam benne biztos, hogy Pete a bizarr mészárszékes jelenet után csak képzelte, vagy tényleg hallotta-e a hangokat. Szerencsémre ez hamar meg is lett állapítva.
- Emberek, látjátok hol vagyok?!
Petevel a hanghoz fordultunk és halkan mondta:
- Ez Raelae.
Helyeselve tettem hozzá:
- Ő bizony!
Ezután egyszerre válaszoltunk:
- Nem.
Az általunk Raelenek vélt személy folytatta:
- Én látlak titeket, csak azt nem, hogy milyen távolságban vagytok. Mindannyitok felé kinyújtok egy homokoszlopot, ha meglátjátok, akkor induljatok el mellette és idevezet énhozzám.
Elindultunk előre a ködben, aminek hatására meg is pillantottuk a homokoszlopokat és annak mentén próbáltunk úgy a személyhez jutni, hogy legfeljebb csak fél kiló homok menjen a szánkba és a szemünkbe. Nekem az érzés alapján biztos több került a kínos helyekre. Megpillantottuk az egymagában álló embert aki oszlopokat nyújtott ki és olyan idétlenül nézett ki a köd miatt, hogy egy művészi fotót is lehetne róla készíteni. Amint már kezdtem volna lenyugodni egy véréhes szociopata kinézetű tömör félelem jelent meg, már szinte horror jelenetbe illően pontosan a hátam mögött, hogy a nyugodtság még csak szóba se jöhetett. Mellesleg őt Lancenak hívjuk.
- Amondó vagyok érdemes lesz egy élménybeszámolóval kezdenünk.
A beszédes társunk kezdte a beszámolót, aztán követte Lance aki szépen körbe is fényezte magát, utána én mondtam el a kínjaimat és végül Pete zárta a szót. A beszédes barátunk egy kisebb magyarázatnak aligha mondható valamibe kezdett:
- Most ki kéne deríteni, hogy mégis hol lehetünk… ha Pete és Rammus is itt vannak… akkor most vagy mi is meghaltunk és ez a túlvilágra vezető út… ami szerintem nem lehetséges, mert a világ egyszer csak eltűnt a szemünk elől… én nem ilyennek képzeltem a halált. Nagy valószínűséggel még élünk, de akkor hol van ez az itt?
Én aztán nem hiszek az ilyen hitvilági balgaságokban, de valószínűleg a darkos beütésű társunk is így gondolkodott ezzel kapcsolatban.
- Tehát mindannyian azt láttuk, hogy a csapat másik fele hal meg, most pedig itt vagyunk a semmi közepén, egy furcsa ködben. Ennyire erős varázslatot csak nagyon magas szinten lévő mágus tud létrehozni, ha ez valóság, de akkor minek bíbelődne velünk. Az egyetlen lehetőség, hogy egy illúzió foglyai vagyunk.
A szavak csak úgy repültek, gondolkodtam már azon, hogy megfogom és leülök míg befejezik.
- Akkor pedig elvileg egy hirtelen jövő elsőrangú inger megtörheti. Ez lehet fény, hang, de mivel gondolom egyikőtök sem fény vagy hangmágus, marad a fájdalom. Mivel nem vagyunk mazochisták, szerintem párokban próbáljunk akkora fájdalmat okozni egymásnak, hogy kikerüljünk az illúzióból. De csak finoman...
Én nem akartam Petet bántani, de látszólag Lance szeme úgy csillogott az ötlettől, hogy az egy fénymágust is simán lapátra tenne.
- Ez az egyetlen megoldás. De ne használjuk az első rangú mágiánkat, hogy ne súlyos sérülést okozzunk. Csak a csontdárdámmal megsebesítelek, és talán vége ennek a rémálomnak...
Mágiával én aztán nem okozok sebzést. Értetlenkedve néztem Petere, de ő tudta, hogy mit kell tenni. Ökölbe szorította a kezét és remélem nem üt arcba. Elkezdett jeleket adni, és hamarosan leesett, hogy igazából mi is a teendő. Orrba kellett egymást ütni, de úgy, hogy hasson is. Az ütés pillanatában elgondolkoztam azon, hogy nem kellett volna szegénnyel ennyire durván, de már teljesen mindegy volt. Utólag hozzátéve én is elég nagy ütést kaptam, pont elég, hogy kirakjon az illúzióból, de nem elég, hogy hátraessek. Gyötört a lelkiismeret így hozzá kellett tennem:
- Bocsi.
Lassan mindenki magához tért és óriási valószínűséggel egy tömeggyilkos, pszichopata beteg lelkű sötét alak állt előttünk, aki egy kecsappal, vagy esetleg piros festékkel kent bárddal állt előttünk. Szerintem még mindig nem volt annyira romlott, mint Lance. Talán a bácsikában volt valami jóindulat is.
- Lance… szerintem túúúúúl erős volt az az ütés... csináljunk még egy kört. Ez nem Onibus, ez szerintem a Halott Emberek Csoda Országa.
Sütött el egy viccet Raelae, amire persze kínos csönd volt a válasz. Ezek után felálltunk, mint a Power Rangersek és nagy vagányok módjára szépen sorban mindenki a saját helyére állt. Ez nagyon baba lesz.

Egymás mellett álltunk, mikor az eddig társunknak hitt Demon D. Lance lassan kezdett... eltűnni. Úgy látszik ő sem volt való, pont mint azok a dolgok, amik eddig történtek velünk. A sötét, csuklyás alak bár elég messze állt tőlünk, Raelae nem látott a távolságban akadályt, így futó tempóban megindult a csuklyás ember felé. Pete nem sokkal ezután követte őt. Én lassan, lépkedve próbáltam megközelíteni. Egy fal jelent meg előttük, de mielőtt látnám, hogy mit tesznek még egy fal jelent meg, pontosan előttem. Amikor hozzá értem, éreztem, hogy ez egy stabil fal és nem valami illúzió. Talán föld mágiát használ? Amerre próbáltam menni, mindig nyílt egy fal előttem, mindaddig amíg egy szobába nem alakult ki ezekből a falakból. A szoba teljesen üres volt. Nem láttam semmi utat, amivel ki juthatnék, így elkezdtem nyomásbombát használni, talán romba dől a fal. Mikor azonban meg tudtam karcolni, mintha saját magam lennék a fal, egy erős, monoton visítást kezdtem hallani. Próbáltam befogni a fülemet, de a hang mindaddig kínzott, míg a földre nem kényszerített. A földön szenvedtem, és a visítás egyre hangosabban járt a fülemben. Kezdtem feladni a harcot, és készülődtem a mentális halálra, mikor a hang hirtelen abba maradt. Ez azonban annyi előnyt jelentett csak, hogy nem kellett szenvednek a sötét szobában, de kijutni még mindig nem tudtam. A fal újra tökéletes állapotban lett. Választásom alig volt, nyomásbombák hadát kellett használnom, hogy egy alagutat ásván átjuthassak a falak alatt. Hamarosan sikerült is kiszenvednem magam alóla, mikor két óriásra nőtt patkánnyal találtam magamat szemben. Gondoltam békésen elmegyek mellettük, így semmi gond sem lesz, de amint mozdulnék is egy métert a két patkány mintha rám vetette volna magát. Gyorsan futni kezdtem hátrafelé, és mire leráztam őket, a szobát alig láttam, oly messze voltam. Újra mennem kellett vissza, kíváncsi voltam, hogy a társaim hol tartózkodnak. Elhaladtam a szoba mellett, kikerültem a falat, ahol megtaláltam az ellenfelemet. Egytől egyig minden úgy nézett ki rajta, mint a célpontunkon, de mire megtámadtam volna, elkezdett menekülni. - Ha mások még nem kapták el, majd én kapom el, hogy végre vége legyen ennek a küzdelemnek! - Gondoltam magamban. Akárhogyan is futottam utána, mindig tartotta a távot. Ugyanazt az érzést keltette bennem, mint amikor a kislányt kergettem, aki kiiktatta a kezeket. - Ez nem lehet igaz. Talán ez az ember maga a kislány? Vagy éppen az, hogy a kislány nem is létezett, mint az ellenfelünk is? Vagy talán ez csak egy illúzió? - Töprengtem. Hamarosan rá is döbbentem, hogy ezek mind illúziók voltak. A fal hirtelen friss állapotban volt, miután majdnem áttörtem. A hangok nem jöttek sehonnan, nem tudtam irányt megállapítani, csak szimplán a fülemben zajlottak. A patkányok egyszer sem értek hozzám, és kötve hiszem, hogy tudtak volna. Az ember meg úgy viselkedett, mint a kislány. Ez bizony illúziók hada volt és én mindnek bedőltem! Gyors iramban futottam vissza társaimhoz, hamarosan a távolból megpillantottam Raelaet, ahogy éppen egy alvó Peter mellett álldogált.
- Illúziókat táplál belénk, ne higyjetek a szemeteknek!
Raelae rám pillantott, de olyan kifejezéssel, mintha ő ezt már rég óta tudta volna. Hamarosan lihegve érkeztem oda Raelae, és Pete társaságához. Peterre néztem, aki abban a pillanatban alvó állapotban volt. Nem értettem, hogy miért nem ébresztette föl Raelae, ezért megkértem, hogy tegye meg a lépést, amit eddig mintha elfelejtett volna.
- Mire vársz? Keltsd fel!
Raelae kedvesen bólintott egyet, Pete mellé ugrott, és rendesen oldalba rúgta társunk, aki ezek után elég nehézkesen ébredt. Nem várhattunk örökké, ennyi szenvedés után kedvem volt elbánni az ellenfelünkkel, mert már kezdett nagyon tele lenni a hócipőm minden illúziójával.
- Gyertek! Valahogy el kell kapnunk!
Indultam előre, ahol egy szakadék választott el. Gyorsan mind a két irányba pillantottam, de a bökkenő az volt, hogy balra láttam egy nagyon szomorú cicát, aki szegény a sínek közé ragadt mancsával nyávogott. Nem tudtam mit tenni, azonnal megolvadt a szívem, és megindultam balra, hogy kimentsem a cicát. Próbáltam valahogy kiszedni a cica mancsát a sínek közül, ami úgy minimum öt percembe telhetett mire sikerült. Amikor kimentettem a cicát, gyengéden magamhoz öleltem, és életemre esküszöm, hogy az volt a legédesebb pillanat az életemben, amikor az a cica ásított egyet. Rögtön álomba is borultam... csattan egy pofon... álom... csattan még egy... kezdek kissé kiakadni... csattan egy harmadik is, amire hirtelen ki is nyílik a szemem. Gondoltam megölöm azt aki felkelt, de szerencsére csak Peter volt, és őt nem volt szívem bántani mindazok után, amit nehezen, de átéltünk. Nem találtam a cicát. Gondoltam megkérdezem Petert.
- Hol a macsek?
Kérdeztem, mire eléggé elkeserítő választ kaptam Petertől:
- Nincs macsek.
A tényt elfogadván, Peter segít feltápászkodni. A cicáról jutott eszembe, hogy vajon az én hű társam, azaz tojásom még egyben van-e. Gyorsba megcsekkoltam a zsebemet, amiben szerencsére még mindig sértetlenül feküdt Jürgen. Raelae már futott az ellenfelünk felé. Pete sietve követte. Ezek mellett, én, miután befejeztem Jürgen ellenőrzését, szélsebes gyorsasággal követtem őket. Raelae megállt egy pillanatra. A következőt mondta:
- Most komolyan... hogy került ide egy ágy?
Erre nem igazán számítottam, de mire ki tudta mondani, a csuklyás alak, Raelae előtt termett, és szablyájával próbálta megölni őt. Raelae sikeresen blokkolta a támadást, látszott, hogy ellenfelünk nem éppen volt gyakorlatos a közelharcban, sőt kissé gyenge is volt benne. A blokkolásnak köszönhetően a személy szablyája Raelae elé esett, miközben a személy kissé hátrált. Azonban nem volt ideje hátrálni, mert Pete kezét kinyújtván támadta meg, Raelae mögül, mire célpontja köddé változott. Öt másodperc múlva azonban újra emberi formát váltott, ekkor Raelae és Peter közös erővel, kezüket megnyújtván ütötték hasba, mire a csuklyás alak az égbe emelkedett és csuklyája leesett fejéről. Én egy nyomásbombával utána küldtem a szablyáját is, ami a köpenyének a nyak körüli részét eltalálva szó szerint hozzá szögelte a falhoz. Ezek után Raelae homokot használva bekötötte a kezét, lábát. Raelae a kezénél, Pete a lábánál fogva emelték meg az alakot és kezdték vinni az emberünk irányába. Út közben azonban nekem volt egy kérdésem:
- Miért ijesztgetted az embereket?

Furcsa volt, hogy Lance nem válaszol semmit arra, amit mondtam, és oldalra pillantottam, de már nem állt ott mellettem. Tekintetemmel keresni kezdtem, de szőrén-szálán eltűnt, most azonban nem volt időm őt keresni. A dolog valahogy frusztráló volt, hogy se ellenfelünk, se mi magunk nem támadunk. Meglepetés erejét már ba-ha… tyúk. Akkor nincs jobb ötletem, fejvesztve ölebek előre! Ezt nem mondtam ki inkább hangosan, a végén még valaki feljelent szerzői jogok megsértéséért.
A rohamom töretlenül volt, és hallottam, hogy Pete is becsatlakozik mögém, de aztán egy hirtelen, a semmiből előtűnő fal borította fel a terveim. De nem teljesen! Hála égnek nem ért a fal az égig, így könnyedén átugorhattam felette, viszont a zuhanásom nem tűnt bíztatónak. Alattam megjelent egy elég méretes tüske, és ahogy haladtam a levegőben, az követte a zuhanásomat, jött utánam az árnyékomban. Nyárson sült sárkányölő leszek, ha nem találok ki valamit gyorsan, és az ihlet hamar meg is érkezett, hát ez a csarnok tele van oszloppal. Kinyújtottam a kezeimet, és a végüket rátekertem az oszlop tetejére, odarántottam magam hozzá, majd az oldalán csúsztam le a földre, ahonnan időközben a tüske is eltűnt… gondolom nem fért volna el az oszlop alatt. NINCS IDŐM FILOZOFÁLNI, hol az a szemétláda?
-Bácsi… - rángatta meg valaki a ruhám ujját. Komolyan… bácsi? Hány évesnek nézek ki? –Bácsi, kérlek, segíts!
-Mi a baj, kis kedvesem? – Vágtam a létező legbugyutább vigyorom a kislánynak.
-Anyukám lábára ráesett egy szikla. – és mutatott egy földön fekvő nőre, akinek a lábán nem egy szikla volt, hanem egy fél hegy.
-Ez mi?! Szórakozol? 10 kilométeres körzetben hegy sincs, hogy a fenébe omlik az anyád lábára egy szikla ITT, úgy, hogy még a mennyezetet se szakítja be?! Amúgy is, ez az állomás evakuálva van, fuss innét, mert ha nem a csúnya bácsi öl meg, akkor én foglak kidobni!
Azzal a kislány a szemeihez emelte a kezeit, pityeregni kezdett, és szép lassan eltűnt.
Én… én láttam már ilyet… Bonnie. Ez illúzió mágia! Hatalmas robaly zökkentett ki a gondolataimból megint. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy a kapaszkodós oszlop omlani kezdett, ráadásul pont felém. Ez megmagyarázná, hogy anyu lábára honnan esett a szikla, de ne kockáztassak. Tudom, hogy ezeket az épületeket direkt úgy építik, hogy drámai pillanatokban széthullanák, főleg a templomok, meg ősi kastélyok. Amúgy sincs idő elemezni az architektúrát, van egy segg, amit szét kell rúgnunk! Alighogy megszólalhattam észrevettem, hogy Pete bizony a hideg köveken fekszik, és szemmel láthatóan húzza a lóbőrt. Bármily vonzónak is tűnhet egyedül learatni a babért, attól tartok ez nem fog egy képzett illuzionista ellen menni, és szükségem lesz Pete segítségére.
-Mire vársz? Keltsd fel! – Mondta nekem Rammus, észre se vettem, hogy ott áll mellettem… ami azt illeti, az ugrálásom óta nem is tudtam, hogy hol van, nem volt időm rá figyelni. Bólintottam a parancsára, és Pete hátába rúgtam egy isteneset, amitől azonnal elkezdett feltápászkodni.
-Gyertek, valahogy el kell kapnunk. – Vette fel a stafétabotot, majd szaladásnak indult ellenfelünk felé, aki stabilan, még mindig ott állt, ahol a küzdelem kezdetén, és hadonászott néha valamit a kezével. Pár lépés után Rammus lefékezett, majd lehajolt és mintha sárgarépát szedne ki a földből, elkezdte cibálni… a semmit… Mit csinál ez az ügyefogyott? Egyedül nem akartam nekimenni ellenfelünknek, ezért inkább megvártam, míg Rammus felkaparja az illúzió-zellert és mehetünk tovább, de ahogy sikerült neki örömtáncba kezdett, majd ájultan esett össze. Lehet nem is annyira vészes egy illúzió mágus? Csak tüskéket meg falakat idéz, elaltatja az embert, no meg irracionálisan bugyuta és értelmetlen badarságokat táplál az ember fejébe, mint a hegyomlás hegy nélkül, a város közepén!!! Az álomba szenderült Rammus-t, aki nem volt édes (még ébren se), Pete keltette fel pár apai pofonnal.
-Hol a macsek? – Kérdezte azonnal. Én csak arcomat fél tenyerembe temettem. Vajon milyen marhaságot fog még ránk zúdítani ez a fantáziával telt illúzió mágus?
-Nincs macsek. – Közölte a keserű valóság tényeit Pete, de Rammus erős ember, és nem sírt, csak a zsebében kezdett valamit matatni. Engem már kezdett frusztrálni ez a sok hátráltatás, és inkább egyedül kezdtem szaladni ismét az ellenség felé, de jól sejtettem, és a többiek ismét követtek. Illúzió illúziót követett, de java részét figyelmen kívül tudtam hagyni, egészen addig, amíg pont elöttem tűnt fel egy, ami azonnal megállított engem, és orromból egy vékony vérpatak folyt ki. Egy ágyat láttam, rajta egy formált hölgyet, akin ruha nem volt, csak a lepedő takarta azt a részét, amit még leírva is cenzúráznom kéne, na még fél kezével takarta a melleit, ami nem igazán működött, mert két akkora tejes kancsót, amivel egy hegyet, vagy akár többet is, a földdel lehet egyenlővé tenni, mégy Pete titán mágiájának is gondot okozna elfedni. Fókuszálj, Raelae, harc van! Ez megint csak az ellenfél elmeroggyant pszichológiai hadviselése.
-Most komolyan… MIT KERES ITT EGY ÁGY, EGY PUCÉR NŐVEL?!
Eme kijelentésemre az ágy eltűnt, helyette a csúnya mágus tűnt fel… őszintét megmondva, az illúzió jobban tetszett.
Nem volt sok időm cselekedni, és egy félkész homokpajzzsal sikerült csak kivédenem a támadását. Azzal a szablyával nehéz döfni, végre úgy használnak ellenem egy kardot, ahogy azt illik, vágnak vele. Ennek se örültem viszont túlzottan, jobban szerettem a buta ellenfeleket. Bár lehet ő sem volt okos. A fegyvert gyerekjáték volt a visszaalakuló kezemmel kicsavarni az ő kezéből, és a földre dobtam, amitől eléggé megszeppent, és inkább hátrálni kezdett, elég sebesen, utána indultam volna, de Pete megelőzött, és megnyúlt karja a fülem mellett száguldva el landoltatott egy pofont a máguson, viszont nem úgy tűnt, mintha őt ez zavarná… mintha… Pete keze csak tovább szállt volna a testén. De ez nem hangolt le minket, Pete mellém szaladt, és mivel mindketten tudunk kezet nyújtani, így közös erőbedobással indítottunk meg egy egyesített támadást az illuzionista felé. A két támadás nagyot csattant a testén, amitől azonnal a falnak repült, majd a szablyája elszállt a fejünk felett, és ruhájánál fogva a falhoz szegezte gazdáját.
-Miért ijesztgetted az embereket? – Igyekezett a „szép szó” útjára lépni Rammus, miközben Pete, és én lefejtettük a fickót a falról, és cipelni kezdtük munkáltatónk irodája felé. Pete fogta a lábait, elég erős volt ahhoz, hogy ne engedje el, ha rugdalózni kezd, én pedig a fejénél voltam, a kezeit fűztem gúzsba megnyújtott kezeimmel. Nem tudtam jó ötlet-e pont a munkáltatónkhoz cipelni, inkább a rúna lovagoknak kéne átadni. Főleg, ha körözött, még tőlük is kapunk jutalmat, meg a vasutasoktól. De mit dumálok én? Én csak a bérenc vagyok.

A kérdésemre válaszolni nem volt hajlandó, bár miért is válaszolna, hiszen utál minket ezek után. Még a vesztesége után is pökhendi egy alak maradt, egy csöpp jó sem volt benne. Kezdett már minket, vagyis engem biztosan, nem tudom, hogy a többiek, hogy voltak vele, de engem nagyon kezdett irritálni a jelenléte. Egy kis ideig tudtuk még tűrni a jelenlétét, utána egyik társam leütötte, hogy végre csöndben maradjon. Micsoda megkönnyebbülés! A lelki béke mellett az illúziók is kezdtek széjjelfoszlani, s Onibus vasútállomása kezdte visszanyerni eredeti alakját. Hamarosan minden úgy nézett ki, mint újkorában, még a nagy órák is amik nagyon későt mutattak. Hirtelen megéreztem mennyire vagyok fáradt. Gyorsan végigrohant az agyamon, hogy mennyi minden történt és eszembe jutott Jürgen. Odakaptam a zsebemhez, de Jürgen tojása szerencsére még mindig ép volt, pedig már kezdtem elég kellemetlenül érezni magamat. Megjelent két alak is, akikkel eddig még nem találkoztam, de pár gondolat után nem is kellett keresnem a választ, mert jelentették, hogy rendfenntartók. Ámultam még egy keveset, mert nekem is az a vágyam, hogy köztük lehessek. Úgy néztem fel rájuk, mint egy óvodás az apjára. A pályaudvaron már előbb is elkezdtek minket "ünnepelni", de erre csak nemrég jöttem rá a sok kósza gondolat miatt. Éljenzések között tértünk be a főnökhöz, aki velünk kezet fogva adta át a gyémántjainkat és a köszönetét. Úgy látszott, hogy nem sajnálja azt a sok gyémántot, biztos sokkal nagyobb profit fog jönni a megtisztított vasútállomással, ami a szörnyű esetnek köszönhetően még jobban elterjedt az emberek között. Ajánlott nekünk ingyen ételt, italt, szállást és szállítást is. Jóember módján maradtam egy keveset iszogatni, tömni a hasamat ami a visszaúton már halkan korgással jelzett is nekem. Távozáskor megköszöntem az ételt és az italt, felszálltam az ingyen járatra, amin hazamenet közben hologram útján elküldtem a jelentést a Mágus Tanácsnak:
- Onibus vasútállomása megtisztult. Az állomást egy őrült illúziómágus tartotta karmai között, de két társammal együtt sikerült elkapni őt és átadni a rendfenntartóknak. A társaim Petersen Ruw és Raelae Xing'ke voltak, egyiken se tapasztaltam semmi különöset. A küldetés befejeztével az állomás tulajdonosa elégedett volt, így átvehettem a jutalmamat.

Rammus próbálkozott meg elsőnek beszélni a foglyunkkal, de nem bizonyult jó társalgó partnernek, és hamar meg is unta a kísérletezést, és én vettem át a stafétabotot, de én sem jutottam többre.
-Mi motiválta erre a cselekedetre?
-A k***a anyád, ba**marcú f***fej, kib****tt k***ög mágusok! Menj a g***be! B**d szájba a jó k***a anyád! Húzd bele a f****d anyádba! Legközelebb szétb****m az agyatok! Sz***atok leeee!!!! Sz***s k***ák!!! B**i F***cibálók!!!
Ezt hallva, ha vallásos lettem volna bizony annyi keresztet vetettem, volna, hogy belezsibbadt volna a karom, azonban mintha Rammus és Pete meg se hallották volna. Persze, nekik könnyű dolguk van, nem ők vannak a fejénél. Letolt a fickó aztán még néhány random káromkodást, eleresztett pár eszement kacajt, aztán inkább rákoppintottam egyet a fejére, hogy maradjon már csendben. Társaim látszólag hálásak voltak, gondolom már ők se bírták figyelmen kívül hagyni a hülyeségét. Az álomba szenderült mágusunkért aztán hamar megjött a hivatali képviselet, és átvették a helyzetet, kaptunk tőlük egy „köszönöm” –öt, majd bilincsbe verték a fickót, kocsira tették, és már vitték is új, kényelmes lakhelyére.
Mielött leléphettem volna, munkaadónk emlékeztetett, hogy a jutalom még nem került kiosztásra. Tényleg, olyat is szokás adni.
Az irodájában étellel, itallal, szivarral kínált minket, én elutasítottam mindent, megköszönte a kemény munkát, kifizetett minket, aztán elmagyaráztuk neki, hogy miért csak hárman vagyunk, mikor négyen kezdtünk (és a pénzt, amit Lance kapott volna, azt megtartotta, ahelyett, hogy szétosztotta volna hármunk között testvériesen). Ezen kívül azért még felajánlott nekünk szállást, meg ingyen jegyet haza, amiből én csak a jegyet választottam, nem volt kedvem várost nézni. Kinéztem az ablakon, a nap már felkelőben volt, végigverekedtünk egy napot. Ez megmagyarázza, hogy miért kezdtem hirtelen, gyorsan álmosodni. Indulás elött még dumáltam egy keveset Pete-el, aztán felszálltam az első vonatra, amin sikerült is elaludnom, és Erában keltegetett egy kalauz, hogy másszak végre le a vonatról, mert végállomás, és indulnának vissza.