Magánküldetés: Szivárványos karácsony (Mona Okami, Raelae Xing'ke, Rammus Traidoras)

Fesztiválok, végtelen bazárok végtelen kacattal, és a fővárosba érkező vidéki turisták végeláthatatlan tengere. A zsivaj odáig fajult, hogy az ember a saját házában se tudott nyugton maradni. Ezek a látogatók még csak aludni sem aludtak, egész nap lehetett őket hallani, és már lassan úgy voltam, hogy kinyitom az ablakot, és eleresztek egy sárkányüvöltést a tömegre, de mindig sikerült magam lebeszélnem róla. Nem akartam a rúnalovagokkal parádézni.
Inkább fogtam én is a szerelésem, és megindultam körbenézni a városban, hátha találok egy nyugodt pontot. Már az ajtón kilépni sem volt egyszerű, rést találni a tömegáradatban, úgyhogy inkább beerőszakoltam magam, és igyekeztem haladni a tömeggel, több-kevesebb sikerrel, de mit tud pár egyszerű civil tenni az én varázshatalmam ellen? Miután rájöttem a trükkjére már nem volt nehéz.
Csak most hova menjek? A céh épülete messze van, eltartana vagy két óráig, mire oda elverekszem magam. Rendben, talán a nyugalmat szolgáltató közterületeken nincs semmi felhajtás, akkor… hol a legközelebbi park?
Nem volt túl könnyű végre eljutnom egy csendes területre, mivel minden hófehér, minden egybefolyik, nem tudom, hogy igazodnak el mégis az emberek. Vicces, mások ezt mondhatnák a sivatagra, meg rám. Mikor végre szabad voltam a tömegtől akkor figyeltem csak fel a szakadó hóra, és a levegőben terjengő bor, és fűszerek gyomorforgató szagára. Gyorsan a park epicentruma felé vettem az irányt, hátha oda nem jut be ez a bűz, de nem örülhettem, útközben találkoztam rengeteg szerelmes párral, meg kisebb baráti csapatokkal, akik kakaót és forralt bort ittak, de legalább nem ontották annyira a szagot, mint a kinti kondérok.
A park közepe csalódást okozott, de nem túl nagyot. A vártnál több ember ácsorgott egy hézagos körben, kellő távolságot megtartva bámulták mind ugyanazt: egy serdülő lány, valószínűleg a bátyjával, és egy túlméretezett, jól táplált macska társaságában ügyködtek valami vas trubadúr-ládán, aminek a méretei megengedték, hogy megkérdőjelezze az ember, hogy a lány és a fiú hogy hozták egyáltalán ide ki? Közelebb mentem, hátha rájövök úgy, hogy mégis mi ez, de nem jártam sikerrel, ellenben a hátam mögött összesúgtak, hogy „megunta az életét?” A lány és a fiú, de inkább a lány látszólag izgatottan ugrált a gép előtt, mintha csak a csodát várná tőle.
-… És akkor csak meghúzom ezt a kart, és már is színes hópelyhek fognak esni az égből! – mondta a lány. Színes hópelyhek? Mondjuk, nem lenne rossz ötlet, ez a sok fehér után inkább szivárványba öltöztetni a tájat.
-De nem fog felrobbanni úgy, mint az előző, ugye? – kérdezte a fiú, ferde szemmel bámulva a gépre. Ez megmagyarázza a távolságtartó embereket.
-Ugyan már, Ni-San, nem fog! Egyébként is nem felrobbant, hanem szétesett, oké?
-Ugyanaz! – Nem, nem ugyanaz!
-Nem egyáltalán nem, de inkább kezdjünk bele! – mondta, majd vidáman megrántott az oldalán egy pink színű kart. Lehet szólni kéne neki, hogy ez egy egyszerű pachinko gép? Még nem, előbb megvárom az újabb robbanást, vagy a mindenszínű hópelyheket… vagy azt az egyéb más hatást, amit a gép kivált.

~ Ez a fránya hideg! Gondoltam miközben Era kissé már túlzsúfolt utcáit jártam. Rendesen havazott már, mit ne mondjak, a lábujjaimat aligha éreztem. Parádé illatok repkedtek ide-oda, alig álltam meg, hogy oda menjek egy bódéhoz és az egészet megvásároljam. ~ Gondolkodj Rammus! Most vásároltál be karácsonyra. Egy árva gyémántod sincs. Gyorsan iramodnom kellett ezektől a különös módon nagyon csalogató szagoktól, így egy békésebb helyet keresgéltem magamnak. Először egy szállóban szerettem volna megpihenni. Szálló? A fenéket! Inkább diszkó, annyian voltak benne. A sok lihegő embertől aki még a karácsonyi extázis alatt tartózkodott alig tudtam megférni. Gondoltam, mivel ennyire nem találok majd semmilyen helyet leülök egy padra és játszadozok Jürgennel. ~ Pad? Miről beszélsz Rammus? Ezek nem padok, inkább csak pár levegőben ülő ember egy tárgynak minden milliméterét eltakarva! Még egy ideig kutyagoltam az utcákon, de minden egyes pad, ami mellesleg monoton alig egy méterrel követte a másikat tele volt. A két nagydarab foglalótól kezdve a tízfős családig mindent találhattam ezeken a padokon csak ülőhelyet nem. Lehangolva tértem be egy ócska boltba. Itt bár nem volt akkora tömeg, választék sem volt. Kis böngészés után megpillantottam egy csomag mályvacukrot. Vittem is őket az eladóhoz.
- Jó napot kívánok! Zsúfolt egy nap, nem?
Az öreg eladó rám hörgött, mintha nem is tartozna az élők közé. Azonban hamarosan fel is pofozta magát, persze nem szó szerint, és megszólalt.
- Itt nem annyira... bár zsúfoltabb lenne!
Felhúztam mindkét szemöldököm, közel hajoltam és mondtam:
- Ó tessék csak kipillantani az utcára! Egy árva szabad pad sincs!
Mennyit tudtam volna még sajnálkozni és sajnálkozni, de az eladó nem volt kedvében és a hörgést a témára terelte.
- Mégis mit tetszik kérni?
Oda nyújtottam neki azt az árva mályvacukor zacskót.
- Ötven gyémánt lesz!
Meglepődve, szinte ordibálva szólaltam meg:
- MENNYI? Te jó isten! Miből van? Aranyból?
Az öreg rám nézett és válaszolt.
- Nem aranyból, mályvából.
~ Uh... Gondoltam, de amikor a pénztárcámba néztem alig tudtam negyvenhét gyémánt megszámolni. Most már azért is meg kellett szereznem azt az átkozott cukrot, így oda raktam a negyvenhét gyémántot és a maradék gyémántot meg egy illedelmes köszönéssel "fizettem" ki.
- Boldog karácsonyt és a viszont látásra!
Kilépésem pillanatában a személy hörgését, ami most eléggé idegesre sikeredett lefogadtam, hogy messziről is hallani lehetett. ~ Ajj, most az az árva három gyémánt. Csaknem haragszik majd ezért a tanács... Aggódtam még egy keveset, majd kibontottam a mályvacukrot. Jürgent rendesen kihasználva, a közelében meg is sütöttem. ~ Ejh, de hasznos ez a Fire Hide! Egy ideig sütögettem, mindaddig míg perfekt állapotban nem voltak és meg nem érkeztem egy parkban. A parkban lehetett levegőt venni és ez nagyon is újnak számított nekem akkor. Minél közelebb mentem annál több volt a csókolózó pár és a kalandozó zombi... öhm... azaz... ember, akik ide-oda járkálva csodálták az agyakat... mármint... a szép parkot. Azonban a szemek többsége a park közepén lévő jelenséget figyelte. Próbáltam közelebb kerülni, de hirtelen megpillantottam valamit, pontosabban valakit. ~ Raelae! Mennyire örülök, hogy látom... várjunk csak! Ismertem őt és köztudott tény, hogy ismerőshöz nem megyünk olyan finom étellel, amivel megkínálhatnánk, HA rendesek lennénk. Mohón, egyenként tömtem az arcomba az utolsó mályvacukrot és olyannyira elragadtatott isteni íze, hogy szerintem egy könnycseppet is megejtettem. Míg a hasam lerendezte odalent a dolgokat, addig az attrakcióhoz kecmeregtem. Középen egy nálam alig fiatalabb lány állt egy körülbelül velem egyidős fiúval, egy dagadt macskával, amiről eleinte azt hittem, hogy egy szőrcsomó-féle játékszer és egy nagy robot-szerűség állt előttük. A szájuk tátogott, így hát beszéltek, ezért közelebb kellett vonulnom. Végre hallhattam is, hogy miket mondtak:
- ... és akkor csak meghúzom ezt a kart és már is színes hópelyhek fognak esni az égből!
Mondta a lány, de valószínűleg csak hazugság volt. Amilyen felpörgöttnek látszott, annyira akart minket átverni. Ha hazugság, ha nem, maradok. Időm az van, talán valaki elejt pár gyémántot, mert az nincs...
- De nem fog felrobbanni úgy mint az előző, ugye?
Kérdezte a fiú, mire két lépéssel hátrébb mentem.
- Ja ugyan már Ni-san, nem fog! Egyébként is nem felrobbant hanem szét esett oké?
~ Ez akkora mennyiségben nem kezdődik jól, hogy az már csak na! Legalább nem üres hassal élem át a tragédiát, vagy akármi is történjék.
- Ugyan az.
Dörmögött oda a fiú.
- Nem egyáltalán nem de inkább kezdjünk bele!
Kiáltott a lány, mire meghúzta az eddig nekem fel se tűnő rózsaszín kart.

A kar meghúzása után azonban nem a szokásos módon történtek a dolgok. A halk üzemelés helyett, hangosan püfögött a gép, sőt, talán még azt az érzést is keltette, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban üzemel. Úgy látszott az érzés nem volt téves, mert tényleg egyre gyorsabban üzemelt a gépezet, sőt még néha mintha fel-fel ugrott volna. A ricsaj egyre csak félelmetesebbnek tűnik, ezért páran kezdték is elhúzni a csíkot. A szerkezet ekkor kezdte a havat szívni, mintha csak a szénsavas üdítőital tetején lévő majdnem kifutó hab lenne, fönt pedig, ha ugyanezt a havat, ha nem, de különböző színekben kezdte kiengedni. A jelenség nem volt egy hétköznapi kémiai dolog, ez bizony varázslatnak tűnt.
- HURRRRRRÁ! (Fene tudja mi a lány színének a neve.)
Ordította a leány, miközben a mellette álló fiút ölelte át. Egy ideig nem is volt gond a szerkezettel míg el nem fogyott körülötte a hó. Az izé elkezdett egyre nagyobb ricsajt kelteni, zúgni, pöfékelni. Egyszer csak valami fura jelenség történik a gépezettel, kezdett úgy kinézni, mintha valami belülről nagyon is ki akarna szabadulni, vagy csak kezdte felfújni önmagát, de valami biztos lökdösődött kifelé.
- Te Nina ennek így kell lennie?
Kérdezi meg a fickó, mire nekem még jobban kezdett feltűnni, hogy itt bizony valami nagyon nincs rendben. A leány kezdett volna valamit mondani, de az óriási hangzavar miatt csak a szája tátogását lehetett látni. Erre az időre már a nézők több, mint kilencven százaléka elég messze tartózkodott, míg páran csak egy helyben állva lesték a jelenséget. Le mertem fogadni, hogy az egyik még filmre is akarta venni! A szerkezet, mintha már robbanni készülne úgy recsegett, az lány, a fiú meg a macska pedig csak úgy nézte. Próbáltam egy Telekinesis képességgel arrébb lökni őket, de az egyetlen dolog, ami ennek a hatására megmozdult, az a kezem volt, amivel irányítottam volna a varázslatomat. Nem volt más teendő... ~ Remélem a Mágus Tanács majd jó sok gyémánttal dob meg ezért! Gondoltam és úriember módjára a lány elé vetettem magam. A robbanás, ami keletkezett azonban nagyobb volt, mint gondoltam volna. ~ Nekem annyi. A levegőben repülve óriási lökést éreztem a testemen, majd mintha lebegtem volna egy ideig. ~ Wáo, ilyen lenne a halál? Rosszabbra számítottam, ez eléggé elviselhető. Gondoltam, miközben egy teljesen másik helyen jelentem meg. A legkülönösebb az volt, hogy amikor a földre huppantam, mintha a felső testem is megrezgett volna. ~ Talán a gerincemnek annyi? Tesztelni szerettem volna, így megpróbáltam felállni, ami különös módon teljességgel sikerült is. A különösen fehér hajam a szemebe lógott. ~ Hibernáltak és megöregedtem? Gondoltam először, majd a megtorpanás pillanatában valami kerek anyag mintha megingott volna rajtam. ~ Mik ezek? Isten exotikus szigetéről hozott mennyei gyümölcsök? Néztem le és úgy tűnt, hogy ezek nagyon is hozzám voltak nőve. ~ Áh, ezek csak a melleim... várjunk... várjunk csak... mióta vannak... MELLEIM? Gondoltam és a meglepettség hatására megfordultam. Raelaet láttam, majd magamat. ~ Hmm, vajon mindig ilyen fantasztikusan nézek ki? Elég különös volt magamat látni, de minél tovább voltam ilyen állapotban annál inkább gondoltam, hogy ez csak egy álom. Mivel ketten voltak csak ott, kizárásos alapon az álomban én voltam a csaj.~ Álom, vagy sem, egy kis kukkantás nem árt! Gondoltam és elfordulva a pólót és melltartót előre húzva csodáltam meg a leányzó melleit. ~ Tyű, ez aztán a csaj! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen formásak! Csodáltam volna még, de sajnos az incidens utána hangok lassan kezdtek abba maradni és vissza kellett fordulnom, mire kínos csönd kezdett kialakulni. ~ Ez nagyon is reálisnak tűnik... úgy látszik mégsem csak egy álom. Úgy látszott nem csak én éreztem magam eképpen, két társam, köztük az én testem is elég furcsállva nézett maga elé.

A lány vidáman megrántotta a Pachinko gép karját, ami egy „poccsi” hang kíséretében visszaugrott alaphelyzetébe. A gépből kilátszó fogaskerekek forogni kezdtek (a gép belsejében levők is, gondolom), működésüket hangos kattogás nyugtázta, bár elég ütemtelenek voltak, ami nem is volt annyira nyugtató, és sokan a tömegből hátrálni kezdtek, míg mások a távozás mezejére léptek.
-Durr, köhh. – „mondta” a gép, ami csak még több embert késztetett arra, hogy hazamenjenek megnézni, kihúzták-e a vasalót? De végre látszólag a gép csinált is valamit. Alulról szívni kezdte a havat, meg az apróbb kavicsokat, és felül egy tölcséren keresztül visszaküldte mindent, amit beszívott, ám átszínezve, mindenféle színben, még amit emberi szem nem lát, olyat is.
Csodás látvány volt. Szaladni kezdtem a fa körül körbe, fejemben egy lágy zenét képzelve, arcomon széles vigyor és önfeledten ugráltam és kacagtam. Egészen addig, míg valami puha meg nem ütötte a tarkómat. Egy kölyök meg mert dobni hógolyóval és most rajtam nevetett. Fogtam egy nagy adag szivárvány-havat, kemény szivárvány-hógolyót gyúrtam belőle, és a sráchoz vágtam, telibe találtam az arcát.
-Kóstolj szivárványt, konoyarou.
-HURRRRRRÁ!!! – zökkentett vissza az események folyamába a lány hangja, aki a bátyja nyakába ugrott örömében, de lehet inkább félelmében kellett volna, „hurrá” helyett „fussunk” kíséretében. A gép hatásköréből elfogyott a hó, és már a laza fűszálakat, kavicsokat szívta magába, ami meg is hozta hatását: valahol eldugult, és az elviselhetetlen zaj, amit a gép eddig produkált átment még elviselhetetlenebbe, már ha ez fizikailag lehetséges. A szerkezet pedig lassan kezdett feltelni levegővel, a túlnyomás kifeszítette a szerkezet burkolatát, és már egyértelműen robbanással fenyegetett.
-Te, Nina, ennek így kell lennie? – Hallottam a fiú hangját túlharsogni a lármát, de húga válasza még számomra is érthetetlen volt. A lány szemei tágra nyíltak, és látszólag magyarázott valamit hadarva a bátyjának, kézzel-lábbal mutogatva mindenfélét.
A tömeg nagy része rájött, hogy itt az ideje lelépni, de sokaknak földbe gyökerezett a lába. Itt vérontás lesz, ha ezek a puhányok nem tűnnek el, de állati gyorsan.
-VEGYÉTEK A LAPOT, HÜLYÉK!! TÜNÉÉÉS!!! –Üvöltöttem torkom szakadtából, aminek hála a tömeg maradék része is lelépett. Visszafordultam a lányhoz és bátyjához, de addigra már Rammus ott volt náluk. Örültem, hogy van más is rajtam kívül maroknyi sütnivalóval, aki képes túlélni egy fél világvégét.
A tömeg egésze lelépett, egyetlen lány maradt a téren, aki azon morfondírozott, hogy mit kezdjen a feltalálókkal, meg Rammusal. Hacsak nem tud teleportálni nem fog most már tudni időben biztonságba futni, de nekem még van időm elé ugrani. Így is tettem. Futás közben a derekamat átfogó kendőbe szúrtam az ernyőmet.
-Azt mondtam tünés! – mondtam a lánynak, majd szembe fordultam a veszéllyel. A pajzsok talán fel tudják fogni a robbanás erejét, meg a repeszeket.
Sabakuryu no… Heh? Ez miért nem működik? Ez bizony ront a helyzeten. Két alkaromat arcom előtt keresztbe vetettem, és úgy vártam a robbanást.
A robbanás hatalmas villanással is járt, ami teljesen elvakított, és a lökéshullám meglepett, hirtelen ért. Első lépésként két kézzel vertem saját magam szájba, majd a testemre nehezedő légnyomás kiszorított belőlem mindent, szerencse, hogy voltam vécén, mielőtt idejöttem volna.
Újabb halál közeli élmény, Fiore, én ezért szeretlek. De az összeroppantó erő, amilyen hirtelen jött, olyan múlt el egy rántással, ami olyan volt, mintha a szegycsontom rántották ki, csak vér és fájdalom nélkül. Utána pedig lebegés, gravitációs erő nem hat a testemre, semmim nem ér semmihez, alátámasztás, vagy felfüggesztés nélkül, valahol a semmi közepén… vagy a mindenség közepén… én lettem az univerzum közepe. Felnevettem a gondolattól, de hangom nem volt. Csodás érzés volt, mint a szivárványos hópelyhek között szaladgálni. Majd lassan érezni kezdtem valamit… fájdalmat, ami szép lassan alakot öltött. Először a mellkasomban éreztem, majd combjaimban, felkarjaimban és nyakamban, és így tovább a fejem tetejéig és az ujjaimig. Majd valami nyomás nehezedett a hátamra. Feküdtem valahol. Valaki hozzáért a vállamhoz, és gyengéden megrázott. Kinyitottam szemem, és a feltaláló lány és bátyja aggodalmas arcát láttam. Látszólag nem esett bajuk, de őket Rammus védte meg… hol az a lány, akit én… Felültem, akkor láttam, hogy lila ruházat van rajtam. Örülök, hogy gyorsan át is öltöztettek engem, de nem gondolják, hogy ebben a hidegben megfázhatok? Meg mindez egy parkban simán közszeméremsértés?
Felálltam és körbenéztem, megláttam a lányt, akit védtem, és… magamat… Heh? MAGAMAT?! Az nem lehet, hiszen én én vagyok… vagy… Áh, mi ez? Valami csiklandoz! Benyúltam a ruhám alá, és egy gyíkot húztam ki a farkánál fogva. Remek, már a dögevők is megtámadtak, mégis mennyi ideig voltam eszméletlen? Belerúgtam a dögbe, ami szép ívet leírva landolt valahol a hóban.
Visszatérve… ha én ott vagyok, akkor mégis hogy nézek én ki most? Felkaptam egy nagyobb repeszt a gép maradékai közül, ráköptem, és megpróbáltam ruhám ujjával letörölni, de ami rajtam volt, az egy ujjatlan felső volt, viszont volt rajtam egy csuklószorító, az is megteszi. Sikerült félig tükröt csinálni a vasdarabból, de valami olyat láttam, amitől szivárványos hó lett a véremből. Rammus nézett vissza rám… Ehehe… ez biztos valami hülye rémálom… ledobtam a vasdarabot és belecsíptem alkaromba… fájt, ez nem rémálom.
-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM VAGYOK EZT HAJLANDÓ ELHINNI! NEM! NEM FOGOM ELHINNI! NEM SZIVATTOK MEG! – Belenéztem még egyszer a rögtönzött tükörbe, de még mindig Rammus volt benne.
-TEEEEEEEEEEEEEEEEE CHIBI-ONI, AZONNAL CSINÁLD EZT VISSZA, HOGY A SAJÁT KEZEMMEL FOLYTHASSALAK BELE A HÓBA!!! – Mondtam a kislánynak, aki csak értetlenül nézett rám. Nem akarom lila hajjal leélni az életem. Mégis hogy lehet valakinek lila a haja? Biztosan festeti a huncutja. Nincs időm most erre, meg kell tudnom ki rontja testem belső harmóniáját.
Megfogtam a vállaimat… Raelae vállait és rázni kezdtem.
-Ki vagy? Ki merészel testembe tolakodni?

A kar meghúzásával a gép kattogásba kezdett, akár egy metronóm, és a fogaskerekek mozgásba lendültek. A lassú indulás után gyorsulni kezdtek. Gyorsultak, és egyre csak gyorsultak. Egyre érdekesebb, és vészjóslóbb hangokat adott ki a szerkezet. Sokan félve gyorsan odébbálltak. Majd a gép hirtelen elkezdte felszívni a havat maga alól, és a kürtőből rengeteg gyönyörű, színes hópihét fújt ki. Meseszép látványt nyújtott ez a napfényben. A hópelyhek szépen ereszkedni kezdtek, míg be nem takarták a park talaját szivárványukkal.
- Hurrrá!! - ugrott társa nyakába a kis gépész. Találmánya azonban egyre hangosabban, és hangosabban kattog. Figyelmesen néztem ahogy az összes hó elfogy körülötte, mire az megakadt, és dagadni kezd. Ez nem stimmel.
- Te Nina ennek így kell lennie? - kérdezte ordítva a fiú, de a robaj elnyomta párbeszédük zaját. Szemmel láthatóan nem tudja ő sem, hogy mi történik. Szája hangra nyílik, de semmit sem hallani. ~ Mindjárt szétreped a dobhártyám! A legtöbb ember elmenekült a térről, vagy ijedségükben lefagytak. A gép tovább dagad és azok ketten csak állnak és nézik mind ezt. Az összes túlélési ösztön is kifogyott belőlük? Tennem kell valamit... - Red Carpet! - ám a varázsszavak hatástalannak bizonyultak. Varázserőm szivárgott testemből, valami elszívta... Na de mi lehet az? Ezen tovább nem gondolkoztam és futni kezdtem a két gyerek felé, mikor hirtelen újabb figura lépett a színre:
- Azt mondtam tünés! – kiabált velem, én meg csak értetlenül néztem, hogy őt meg mi lelte. Nem vagyok olyan esetlen mint ahogy azt gondolni szokták.
- Sabakuryu no… kezdett volna technikájába, de mindhiába. Ő még csak most vette észre, hogy minden varázsereje eltűnt, ahogy az enyém is. Nem tudom milyen fogás lett volna, de jobb híján két kezét emelte védelemként, mikor a gép felrobbant. Biztosan szörnyű hangja lehetett de nem is hallottam. Minden érzékszervem a fájdalomra összpontosult. A robbanás lökete szorított, és minden levegőt kipréselt belőlem. A nyomás egyre csak nőtt és nőtt míg nem eljött a vég - gondoltam, de ehelyett erős rántás, mint mikor a gumikötél ránt vissza a szakadék fenekéről. "Felfelé" haladva a testem egyre könnyebb lett. Lebegtem. Mennyei érzés volt ott szállni a semmi közepén, ám hamar vége lett. Belém nyilallt a fájdalom. Arcom lüktetett, mintha csak két téglával vágtak volna pofán. Kezemmel megtapogatom, fel dagadt-e de valami nem stimmelt. Nem is volt rajtam sál... Akkor hogy került ide? Végig csúsztatva az anyag vonalán kacsóim valami oda nem illő dolgot tapasztaltak. Ekkor felpattantak a szemeim. Ugye nem nőttek megint nyuszi füleim?! Fejemet tapogatva ezt hamar megcáfolom, és kiderült, hogy az csak a hajam volt. A hajam? Hogy lett ilyen hosszú a hajam? És mitől ilyen vörös?! Te, ez nem is az én kezem... Hol a fenében vagyok és mi történt????!!!!! A hirtelen felüléstől valami a hasamba vágott. Egy ernyő. Egy ernyő? Nem annak a gyereknek volt ernyője, aki el akart zavarni?
-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM! NEM VAGYOK EZT HAJLANDÓ ELHINNI! NEM! NEM FOGOM ELHINNI! NEM SZIVATTOK MEG! - kiáltozott egy lila hajú srác miközben magát nézegette egy fémdarabban. Hát ezt meg mi lelte. Teljesen elfeledkeztem a problémámról, miközben őt figyeltem. Felálltam és leporoltam magamat, mikor elrohant mellettem és letámadta a feltaláló kislányt.
-TEEEEEEEEEEEEEEEEE CHIBI-ONI, AZONNAL CSINÁLD EZT VISSZA, HOGY A SAJÁT KEZEMMEL FOLYTHASSALAK BELE A HÓBA!!! - ordítozott vele. Miközben szememmel követtem, végig siklott tekintetem a tájon és magamat véltem felfedezni, nem sokkal odébb. Magamat? Ez nevetséges, hiszen én én vagyok. Már majdnem kuncogni kezdtem ezen, mikor Lilahaj vállon ragadt és rázni kezdett, amitől kis híján agyrázkódást szenvedtem.
- Ki vagy? Ki merészel testembe tolakodni? - tette fel a kérdést. Ácsi... Akkor ez tényleg nem én vagyok?!