Arlene Sylar

Név:Arlene Sylar
Nem:Nő
Kor:19
Mágia:Fegyvermágus
Céh:Blue Pegasus ( a céh jele a bal combján van)

Kinézet:Ruháit és frizuráját úgy havonta változtatja. Jelenleg félhosszú barna haja, melynek vége kicsit kunkori, a lapockájáig ér. Ruhája egy hosszú, éjfekete kimonó, amin vérvörös liliom minták vannak, és egy ugyanilyen színű masnival van megkötve. Teltkarcsú alakja, széles csípője és nagy feneke van. Alakját egyensúlyozza magassága, 170 cm.

Jellem:Ha van olyan szó hogy ultra furcsa, akkor azt rá használhatjuk. Igazán szélsőséges jellem. Van, hogy nem lehet mellette megszólalni, és van hogy erővel kell szóra bírni. Alapjáraton nagyon kedves és önzetlen lány. Igazi „ami a szívén az a száján”, emiatt sokszor kerül bajba. Kissé esetlen és suta, de nagyon érett a gondolkodásmódja. Viszonylag kevés barátja van, de nagyon kitart mellettük, és elég odaadó tud lenni.

Felszerelések:
Ex-quip:daggers/Ölt-vált:tőrök (50.000 gyémánt)és hozzá 1 db Steel Serpent Dagga tőr (1.000 gyémánt) (ha lehet )
Color Magic/ Színvarázs (1.000 gyémánt)
No Breach Coard/Elszakíthatatlan kötél (1.000 gyémánt)
Összesen elköltöttem:53.000 gyémánt

Történetem
Az én történetem 19 évvel ezelőtt kezdődött útban Kunugi felé, egy szekéren, ahol megszülettem. Születési körülményeim ellenére egészséges és normális voltam, eltekintve attól az aprócska hibámtól, hogy gyermekkorom óta betegesen szeretem a késeket és a verekedést. Szüleimet teljesen lefoglalta a munkájuk, ezért csak ritkán láttam őket, ekkor is általában egymást marták vagy a mániám miatt szidtak és kiabáltak velem. Házimunka, veszekedés, házimunka, szitkozódás, házimunka, kés élezés...Nagyjából ebből álltak napjaim.

Úgy körül belül 6 éves lehettem amikor anyám bejelentette hogy kishúgom lesz. Fél évre rá már 4 tagú volt a Sylar család. Marcus Sylar, az apám, a falu ezermestere, Layla June Sylar, az anyám, a közkedvelt ápolónő, Alicia Sylar, a tökéletes tünemény, és én, Arlene Sylar, a hibbant késmániás bajkeverő. Örültem a kicsi érkezésének, hisz anya mindig csak dolgozik, ha jön a csöppség, biztos itthon lesz velünk és minden jó lesz - gondoltam. Ha így gondoltam, nagyot tévedtem. Nem hogy jobb lett a helyzet, ha nem rosszabb. Sokkal. Anyám élete csak a kicsi körül forgott. Ha képes voltam enni valamit, be kellett számolnom anyámnak arról hogy mennyit voltam képes elpazarolni magamra. Ha kaptam valamit a nagyitól, ami eleve ritka eset, azt a kishúgomnak kellett ajándékoznom. Utáltam a helyet, utáltam a húgom, utáltam mindent.

10 év múlva hirtelen minden megváltozott. A 16. születésnapomon Alicia bejelentette hogy ő a nagyihoz költözik, mert ott neki, az ő szavaival élve "überszupcsi a fííling".. Nem érdekelt. Abszolút nem bántam hogy elmegy, sőt örültem neki. Így minden visszaugrik a régi kerékvágásba. És igazam lett. Munka reggel, munka délben, munka este. Mivel a húgom már nem volt otthon, ezért a szüleim újra visszatértek az éjjel nappal munka felálláshoz. De ez még mindig jobb volt, mint hallgatni anyám szidalmazását arról hogy miért nem lehetett ez a "korcs"(általában ezzel a jelzővel illetett)normális gyerek, olyan mint Alicia. Normálisnak számít, ha valaki mindig rózsaszín ruhába jár és olyasféle kifejezéseket használ mint "üszök szupcsii" vagy "überszekszi"?! Mindenesetre rá hagytam a dolgokat, mondjon amit akar! Hiszen minden nap ezt csinálja, megszoktam már. Minden nap ugyanaz. UNALMAAAS.

Egy viharos téli éjszakán kopogtattak az ajtón. "Anyu itt hagyta a kulcsát" - gondoltam. De mikor kinyitottam az ajtót, nem anyu volt ott, hanem egy vadidegen férfi esett be az ajtón - szó szerint. Pont mellettem landolt, így nagyjából fel tudtam mérni hogy "mozdítható"-e. Nem láttam kövérnek, így azt gondoltam könnyedén felemelhetem... Hát rosszul gondoltam. A felemelési kísérleteim végeredménye annyi lett, hogy a férfi rám esett. "Nem nehéz?! Mégis mit gondoltam, ez egy elefánt!". Nagy nehezen kikászálódtam alóla és elhúztam a kanapéig. Az elkövetkezendő pár órában csak ültem mellette, és néztem. Néztem az arcát, amin több régi seb éktelenkedett. A haját, ami fagyottan omlott a vállára. És a mellkasát, ahol rendesen ki voltak dolgozva az izmai.
Hirtelen kipattant a szeme, és én, mint akit rajtakaptak valamin, zavartan fordultam félre. Hisz órákig őt bámultam.
- Hol vagyok? - kérdezte.
- Biztonságban! Oshibana külső felén. Mi történt magával?
- A-a városba tartottam, de eltévedtem, aztán megláttam a fényt és idejöttem.
- ÓÓóó.. És, ki maga?
- Bocsánat, kissé udvariatlan vagyok. A nevem Isaac Cain, fegyverkereskedő és készítő vagyok. - mondta angyali mosollyal.
"Egy fegyverkereskedő?!" Nevetséges, de eddig én a fegyverkereskedőket szakállas, pocakos, krumpliorrú férfiaknak képzeltem. De ő korántsem volt ilyen. Alig lehetett húsz éves. A meglepettségem biztos kiült az arcomra, mert mikor rám nézett, kitört belőle a nevetés. "Zsíír, sikerült hülyét csinálnom magamból!" Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést és rám nézett.
- Most hogy kegyed tudja a nevem, talán én is megtudhatnám a magáét?
- Persze, Arlene Sylar vagyok.
- Örvendek Sylar kisasszony.
- Csak Arlene, kérem. Merre tart, úgy értem melyik városba?
- Magnoliába.
- Komolyaaan? Mindig is el szerettem volna menni oda, úgy hallottam rengeteg fegyver van ott, meg kés, meg fegyver, meg kés és kés. "Úristen, mi ütött belém?!”
- Szereted a fegyvereket?
- ÖÖ... igen - az hogy teljes mértékben késmániás vagyok, már nyilvánvalóvá vált.
Elgondolkozott és rám nézett
- Nos mivel megmentettél, és segítettél, úgy fair, ha én is teszek érted valamit. Mit szólnál hozzá, ha felfogadnálak segédnek? Így eljutsz a városba, ahova mindig is el szerettél volna jutni, és még fegyverek közelében is lehetsz. És persze így nem kell egyedül dolgoznom.
Nem hittem a fülemnek. Egy fegyverkészítő segédje lehetek?! És még a családomtól is megszabadulok. Soha vissza nem térő alkalom.
- Rendben. Megegyeztünk.
Anyám csaknem örömtáncot járt, mikor elmondtam neki, hogy azonnal elmegyek a városból. Nem nehezteltem rá, hisz magam is majd kiugrottam a bőrömből.

Így kezdődött el életem szabadabb, élvezetesebb és boldogabb része. Minden nap keményen dolgoztam, hogy segítsek Isaacnak, és ő fizetségként fegyvermágiát okított nekem. Hogy miért pont fegyvermágiát? Ez egyszerű. Mert imádom a késeket.. Eleinte elég lassú tanulónak bizonyultam, de szépen lassan belejöttem. Elég érdekes "edzéstervet" dolgozott ki Isaac, de célravezetőnek bizonyult. Fél év elteltével már képes voltam egészen egyedül megidézni az Acél Kígyó Tőrömet, és onnantól főleg a fegyverforgatást tanultam. Nem tudom pontosan hogy én voltam nagyon ügyes, vagy Isaac volt türelmes, de soha egy rossz szót nem hallottam. Pedig a reggeli város körüli futás nagyon megterhelő volt, arról nem is beszélve hogy ez csak a napi edzés egy része volt. A fél órás ebédszünetünkben különböző mozdulatokat és módszereket tanított a döfések kivédésére. Vacsora előtt pedig általában Horatioval, Isaac egyik cimborájával kellett gyakorolnom. A mesterem hiába volt jó fegyverforgató, a fegyvermágiával kapcsolatos tudását már átadta, így 2 év után elváltak útjaink. Hetekig jártam a városokat munka és tanító után kutatva, sikertelenül. Nem sokkal később kaptam egy fülest, miszerint a hegyekben elvonultan él egy híres fegyvermágus. Nem voltam rest, azonnal elindultam. Órákig bolyongtam a téli viharban, és arra gondoltam, hogy épp egy ilyen viharos napon találtam rá Isaacre. Jobban mondva ő talált hozzám. ”Őrültség volt elindulnom!! Pláne így, hogy azt sem tudom merre kéne mennem, hol lakik az a bizonyos mágus?! Ahajj, hülyee vagyok!!” Önbíráló gondolatsoromnak egy éles férfi hang vetett véget:
- Héé kislány! Mit csinálsz ilyen későn errefelé?
- Ájjáj a végén még bajod esik! – vigyorgott undorítóan egy másik.
- ÓÓóóó, hogy reszket a kicsike, csak nem fázik?! - gügyögte lenézően egy harmadik férfi.
„Úristen, hányan vannak?! Ennyivel nem tudok elbánni!”
- Majd mi megmelegítünk! - és ezzel rám támadtak. „Végem „gondoltam ám ekkor hirtelen meghallottam egy nő hangját.
- Elég volt! Hagyjátok békén! - kiáltotta egy… egy orrszarvú?!
Mire észbe kaptam a férfiak már mind a földön hevertek eszméletlenül. ”Orrszarvú… megőrültem... Hehe!”
- Hé, jól vagy? - fordult hozzám mosolyogva egy lány. Gyönyörű volt, haja barna volt és göndör, arca kipirult a hidegtől vagy talán a harc hevétől.
- I-igen! Köszönöm! „Komolyan őt kevertem össze egy orrszarvúval?! Basszus!”
- Mit keresel itt éjjel? - kérdezte kicsit kíváncsian kicsit szigorúan.
- Hát egy mestert keresek!
- ŐŐ..tudnál egy kicsit pontosítani, tudod elég sok van belőle -.-"
- Háát...őő...
- Azt hiszem az lesz a legjobb ha leülünk egy kicsit és közben mindent elmondasz.. Töviről hegyire! - ajánlotta és elmondtam neki azt, hogy ki vagyok és miért is jöttem el idáig.
-Értem, Arlene. Hát, ha meg akarod találni ésszerűbb, lenne világosban, nemde?! És mivel gondolom nincs hova menned, így velem tarthatsz! - mondta, de én csak hebegni tudtam, nem is tudtam mit kéne mondanom, hogy köszönjem meg.
- Nos, velem jössz?
- Persze ,Nati - és ezzel elindultunk az éjszakába.
Útközben sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy van 2 őrült lakótársa, és hogy ő egy alakváltó mágus (így már érthető az orrszarvú), aki a Blue Pegasus nevű céhben van. Mikor megkérdeztem elmagyarázta, hogy ez egy céh, csak lányoknak, azok közül is hát, az ízlésesebbeknek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem iszonyatosan izgatott, amikor hosszas beszélgetés után eldöntöttük, hogy csatlakozni fogok a Blue Pegasushoz, amint lehetséges. Mikor odaértünk Nati házához, az ajtó kinyílt, és egy zombi vonszolta ki magát.
- Natii! - mondta elhaló hangon - itt járt a világvége…
- Mi? Mi történt?
- A sütő.. és az ajtó mind! Először kigyulladt a konyha , utána eldugult a lefolyó , most meg – hadarta könnyes szemmel - Nao-chan nem tud kijönni a fürdőből!
- Ti felgyújtottátok a konyhámat??? Utána eláztattátok a lakást, és még Naomi is beszorult??! Amint kiszedem onnan mehettek mindketten aludni az utcára!!! - üvöltötte Nati.
- Oké, oké, de először…. ADJ ENNI! - könyörgött Mona.
- Menj vendéglőbe, de előtte szedd össze Nao-t! Arlene – nézett rám kedvesen - te pedig gyere velem, csinálok magunknak valami szendvicset!
- Rendben - és követtem a konyhába, ahol a sütő még koromfekete füstöt árasztott magából. Mire végeztünk az evéssel, Nati visszahívta a lányokat, akik valóban az utcára mentek. Egy rövid bemutatkozás után, ki jóllakottan, ki korgó gyomorral, de aludni tértünk.
Másnap reggel mind a négyen elindultunk Bob mesterhez a céhbe. Először egy gyönyörű szőke lánnyal találkoztunk, akitől megtudtuk, hogy Bob mester merre van. Mielőtt azonban a mester irodájába mehettünk volna, egész személyében átjött a falon és megállt éppen előttünk. Igazán meglepő jelenség. Kövér, kopasz férfi, szárnyakkal és rúzsozott szájjal.
- Mit szeretnétek bogárkáim? - kérdezte mézes-mázos hangon.
- Igazából, Bob mester, szeretne csatlakozni a céhhez egy új barátom. - mondta kedvesen Nati.
- Jóreggelt, Bob mester! A nevem Arlene Sylar! Kérem hadd csatlakozzak az ön céhéhez!
- Mágiád micsoda, édeském? - kérdezte miközben körbejárt.
- Fegyvermágia, Bob mester.
- Hát úgy gondolom, semmi akadálya… Liz drága!
- Hova szeretnéd a jelet? - kérdezte az előbbi szőke lány.
- Ide! - mutattam a bal combomra - Ide szeretném!
- Nos, most már közénk tartozol! - mosolyogtak rám mindannyian. ”Tehát ilyen érzés tartozni valahová!”
- Köszönöm - mondtam elérzékenyülve.

(A történetben megemlített karakterekkel egyeztettünk ) (és bocsánat ha nehezen kiolvasható a párbeszéd , de a színezés nem igazán megy)

Igenis, értettem! Az írásjeleket javítottam! Majd kérek Natitól egy nagy adag korrepetálást