Szép jó reggelt! - Arlene vs Pete (ellenőrizhető)

Álmos voltam, ahogy reggel sétáltam a Céh épülete felé. A szökőkút mellett elhaladva, elképzeltem, ahogy kezemben kosárkával, és az ágyam alján lévő lepkehálóval ugrálok, kapdosok a pillangók után, de fáradt voltam, méterenként ásítottam, és a végtagjaimat is alig bírtam mozgatni.
A szokásához híven Liz lelkesen köszöntött, amint elértem hozzá. Ajánlott mindenféle jót, finomat, de csak egy erős kávéra vágytam, mi felélénkít, felkelt engem.
Két tenyerembe szorítva a csészét ültem le óvatosan a legközelebbi asztalhoz, és álmodozva bámultam a Céh lányait, nőit. Hogy elérkezett a tavasz, így ők is szabadabban öltöztek: kivágott felsők, megvillantott csípők, szoknyák harisnyák nélkül, szoknyák, mik csak a legkevesebbet takarták.
Sajnos a vér továbbra se a fejembe volt, így a reggeli álmosságom nem múlt el, és még a kért forró kávém is meglepőmód forró volt, túl meleg, hogy egyszerűen akár a nyelvem is bele tegyem.
Minthogy nem volt mit tennem, folytattam, mit elkezdtem és igencsak erőteljesen bámultam tovább a gyengébb nemhez tartozókat. Mosolyuk mosolyt csalt az én arcomra is, és a csípőjük mozgása ringatta az enyémet is.
Nézelődve, egyszer csak egy eddig nem látott lány közelített felém. Haja barna volt, és bár nem volt a leghosszabb, a nyakát takarta még. Testét egy sötét kimonóval fedte el, mit vörös liliomok díszítettek. Ahogy közeledett felém, jól látszott, hogy az ökölbe szorított karjai remegtek a teste mellett, és az arca két oldala felpuffadt, mintha a szája üregében két nagyobbacska pogácsát rejtegetett volna. Bár erősen fújtatott, a meleg levegő, mint egy dühös bikánál, úgy hagyta el az orrát, de ez sem változtatott a tényen, hogy egy igazán szép teremtés közelített felém, akart tőlem valamit.
Csak pár lépésre lehetett tőlem, mikor ijedten kezdtem el nézni. A mellkasát kinyomva - ezzel megmutatva a nőiességét – vett mély levegőt. Mintha valami zavarta volna, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az, csak értetlenül néztem a közeledő alakját.
Kecsesség nem volt a mozdulataiba, de így is igazán meleg érintése volt, ahogy a tenyere lenyomatát hirtelen gyorsasággal és hihetetlen erővel rajta hagyta az arcomon. Ilyen erőteljes ütésre nem számítottam tőle, és bár ültem, elvesztettem az egyensúlyom, és lefordultam a székemről.
- Jó reggelt neked is… - álltam meg egy pillanatra, ahogy felnéztem a felettem tornyosuló alakjára.
A szép liliomok eltűntek a lány ruhájáról, és csak feketeséget, félelmetes sötétséget láttam. Ökleinek szorításából engedett, megmutatva ezzel a körmeit, mik jelen helyzetbe éles karmoknak tűntek nekem. Arcára tekintve nem változott semmi, a sötétséget csak a lángoló szemei törték meg. Ahogy nézett, ahogy égett a szemében a testem, az előző érintése is kellemes melegségből, égő fájdalommá alakult. Éreztem, ahogy a testemből vér az ütés helyére vándorolt, és úgy éreztem, mintha megnyílt volna a bőr az arcomon.
- Ez aztán felért egy reggeli kávéval. – jegyeztem meg, miközben megráztam a fejem.

- Ne játszd az ártatlant, nem fog beválni! – dühe nem csillapodott, tán még erősödött is - Vagy talán annyira csökött agyú vagy, hogy elfelejtetted, hogy alig pár másodperce letapiztál, te bunkó! – egy félreértés áldozata lettem, kellett rájönnöm magamban, és még ennek fejében le is bunkózott engem.
Amilyen szép volt, a meggondolatlan szavai olyan bántóak voltak számomra.
- Én... én... én nem, - dadogtam - nem csináltam semmit. - álltam fel nehezen, hogy egy magasságba legyek a lánnyal.
Hogy közelebb kerültem az eddig ismeretlen lányhoz, a parfümje illata megcsapta meg az orrom. A szemeimmel valamiért – talán az illat miatt - Nati céhtársamat kezdtem el keresni a közelbe, de szomorúan kellett beletörődnöm, hogy még nem volt itt ő.
- És ne üvöltözz, mindenki minket néz. – jöttem rá, miközben a társam helyett csak ránk szegeződő tekintetekkel találkoztam.
Az arcomon bár csillapodott a fájdalom, zsibbadás vette át a helyét.
- A perverzeknél csak a hazugokat utálom jobban! – bár halkabban mondta, miután körbenézet, rám ugyanolyan dühös maradt, és egy újabb jelzőt aggatott rám.
Hogy az arca majd az én arcomba volt, a lehelete tűzként perzselte a szőrszálaimat.
- Nem tudom, mi bajod van, de nem hazudok! - emeltem fel most én egy kicsit a hangom, és lettem határozottabb. Nem szerettem, ha nem igaz szavakat dobnak felém. - De jól indul ez a reggel. - jegyeztem meg, és indultam el, el ettől a gyönyörű boszorkánytól.
Nem volt kedvem vitatkozni, minthogy nem hittem benne, hogy meg tudom győzni. Magyarázkodni meg nem akartam, minthogy nem csináltam semmi rosszat.
- Alávaló kis...- hallottam még a halk szavait - Ne hidd, hogy ezzel vége! - és hallottam a léptei dübörgését mögöttem.
Távozva innen, visszafordultam még, köszönni akartam Liznek a pultnál, de megfordulva a köszönésem helyet a lány keblei kerültek a kezem ügyébe. Nem gondoltam, hogy ilyen közel van hozzám, így meglepetten pihentettem tenyerem az ő domborulatain.
- Hupsz... – adtam hangot az aggodalmamnak, ahogy a halvány rózsaszín arca tűzvörössé változott. Ahogy szabadon engedtem a tenyerem fogságából a testrészeit, futni akartam, futni el tőle, mielőtt a haragja lesújtott volna rám.

- Elegem van belőled! – kiáltotta - Ex quip, Steel Serpent Dagga! Most véged!- és szemből kezdett el egy rohamot indítani felém.
Hogy a lány egy tört varázsolt a tenyerébe, megijedtem. Nem örültem, hogy pont egy fegyvermágus zaklatott ilyen korai időben. A szándéka egyértelmű volt, min szép szóval már nem lehetett volna változtatni. Nem akartam megütni őt, minthogy Bob Mester arra tanít, hogy mielőtt bántanánk egy lányt, százszor gondoljuk meg, hogy kell e, és ha még látta volna a lány szépségét is, biztos nem lett volna büszke rám, azonban az élesnek tűnő tőrjét se akartam magamban látni, így megduzzasztottam az öklömet, és nyújtottam meg karom az irányába, hogy lefogjam őt, esetleg kiverjem a kezéből a fegyverét.
A pillanatba, mikor megnyúlt a karom, a meglepettség, és egyben az undor ült ki az arcára. Ez nekem ép elég volt, hogy lefogjam a karját, mibe a tör volt. A sikeremnek örültem, de nem számoltam a lány másik oldalával.
Gyors volt, így a már megtapasztalt kemény öklével újra eltalálta az arcom. A heves, szerelmes csók nem olyan volt, mint a színházi előadásokban. Nem esett az eső, hogy romantikusan egy piros esernyő alatt álljunk, és a lány se a szerelmes csók miatt emelte fel lábát, csak a csontos, kemény ujjai találkoztak az arcommal, a puha ajkaimmal, ezzel udvariasan kézen puszilva őt. Nem kedvességből cselekedtem így, csupán csak tehetetlen voltam a gyorsaságával szemben.
Az ütése után könyvezve vettem búcsút egy hőn szeretett fogamtól, majd kiköpve azt a számból váltam meg tőle. Amilyen szorosan együtt voltunk, olyannyira fájt is a megválás, minek hangot is adtam.
Hogy a lány egyik karja a tenyereim fogságába volt, hátat fordítottam neki, és át akartam rántani magam felett, a vállamon, hogy háttal essen elém a földre, azonban a rám támadó hárpia számomra fájdalmasan akadályozta meg ezt a tettemet. A lábát, a magas sarkúját, az egyik legveszélyesebb fegyverét, az ördög csizmáját és a számos jelzővel illethető cipőjét kegyetlen mód állította a hajlatomba, minek köszönhetően térdem összerogyott. Ez olyan fájdalom volt, minek majd minden férfi hangot adott volna, így én is úgy tettem.
Nem tudtam hirtelen felállni, pedig jelen helyzetbe igazán csak nem akartam lent maradni. A lábam fájt és minthogy nem tudtam mást csinálni, így a lányt húztam le a földre magam mellé. Érdekes pózba lettünk váratlanul: én térdeltem, a lány karja a kezeimbe volt, a hasát a vállamon pihentette, lehetőség híján az arcát pedig a mellkasomba temette.
- Miért nem hagysz békén? - tettem fel neki a kérdést, minthogy a fájdalmas ütései, és az iménti rúgása nem volt kellemes érzés számomra.

- Gyenge vagy. - ismételtem, most szánt szándékkal, és jöttem rá, hogy a düh vezérelt.
Nem megverni akartam, csak ráébreszteni, hogy ne támadjon olyanokra, kik nem fogták meg a fenekét – bár ha így utólag szívesen meg is tették volna azt.
- És még most se, semmi küzdelem. - állapítottam meg a tényt - Ilyeneknek még azt sem érdemes megmutatni, hogy mennyit érnek. - álltam fel lassan, és fordultam el. Itt akartam hagyni őt, elegem lett ebből a reggelből.
Pár métert tehettem csak meg, mikor a vállamba eddig nem tapasztalt fájdalom nyílalt. Az arcomat elhagyta az eddigi melegség, és a vállam kezdett el lángolni. Rosszabb volt ez, mint egy ütése, rosszabb, mint a rúgása, rosszabb bármitől, mit eddig tapasztaltam. Egy tör állt bele a vállamba. Iszonyúan fájt, de a fogaim összeszorításával tartottam magamban a kiabálásom. Olyannak képzeltem magam, mint egy egyszerű lufi, mit épp felfújtak, és ha még egy kicsit fújtak volna bele, kidurrant volna. Jelen esetben, ha egy kicsivel is nagyobb sebet okozott volna, már szabadjára eresztettem volna a hangom.
Nem tudtam, jobb e, ha kihúzom, vagy sem, de végül az előbbinél döntöttem, és már nem bírtam tovább, mintha megismétlődött volna az előző jelenet. A tör bár elhagyta a testem, ez a folyamat tán fájdalmasabb volt, mint ahogy odakerült, így elszakadt a cérna, és kisebb kiabálás kíséretébe húztam ki azt a testemből. Hangom egy oroszlánüvöltéshez hasonlítottam volna, de végül lihegve tartottam a kezembe a tört, és azon csak a csöpögő vérem szemléltem. Sokáig csak néztem a tárgyat, rég láttam már a saját vérem, és talán még ilyen sokat egyszerre nem is. Ez valamennyire megrémisztett, de nem annyira, hogy emiatt segítségért kiáltsak.
Tényleg belém állította, kellett rájönnöm végül, miután a mágiájának köszönhetően eltűnt a tör a kezemből.
Megfordulva a dühös alakját láttam felállva, azonban, mint az előbbi tettéből kiderült, most nem csak egy pofont akart nekem adni.
- Hátba támadni igazán bátor dolog. - próbáltam érthetően mondani, de igazán nehezen ment.
Levegő után kapkodtam, és próbáltam elviselni a fájdalmat.
- A fair játék köztünk már rég véget ért, nemde?! – kérdezte.
- Fair játék? – ismételtem a szavait - Sajnálom, hogy erősebb vagyok, de akkor egy visszavágó? - megváltoztam valamiért, inkább kerülni szoktam a párharcokat, nem felajánlani azokat.

- Feladod? – kérdeztem tőle, miközben a karjaim fogságában volt.
- Soha! – válaszolt gyengén, és egyik lábával körbe fonta az enyém.
Talán még akart valamit, de csak a vállamra hajtotta a fejét, és esett össze az ölelésemben. Térdeit elhagyta az akart, hogy tartsák a testét, és a szeme is lecsukódott.
Miközben letettem őt a földre, gondolkodtam, hogy mit is csináljak vele. Komoly sérülései nem lehettek, igyekeztem nem ártani neki. Úgy véltem csak elfáradt, mert bár az akarata nagy lehetett, ő még gyenge volt.
Végül nem tudom, miért, mi vezérelt, - talán a Blue Pegasusi vér kezdett el csörgedezni az ereimbe - de megmarkolva a telt combjait és belekapaszkodva a bordáiba álltam fel vele. Megfordulva a Céh bejárata felé vettem az irányt, de fordulásból majdnem el is ejtettem a most ártatlan testét. Egy pillanatra meg is feledkeztem a szúrásról a vállamba, a lábamba, és a vágásokról a kezemen, de hogy a lány testét a kezembe tartottam, újra megéreztem a sérüléseimet. A fájdalomtól könnyekkel küszködtem, de végül felsétáltam a lépcsőkön, és belépve az ajtón Liz segített a továbbiakban.

Az orvosi szobában Liz hevesen kötözte a sérüléseimet, miközben én a vállai felett az ájult lányt figyeltem.
- Mi történt? – kérdezte tőlem, mikor már nyugodni kezdett.
- Azt hiszem egy félreértés. – mondtam értetlenül, mert hirtelen nem is emlékeztem a kezdetre.
- Te csináltad ezt vele?! – emelte fel a hangját, és vont kérdőre.
- Nem. – füllentettem.
- Rendben. Most menj, megnézem őt is. – húzott szinte le az ágyról, miután masnit kötött a gézre a testemen.
Ahogy az ajtó felé lökött, hogy menjek ki, még visszafordultam, hogy megköszönjem neki, azonban gyors volt, és már vetkőztette is az ismeretlen lányt, mit nyitott szemekkel, szó nélkül néztem. Minthogy Liz az útban állt csak a meztelen lábait láttam, combján a Blue Pegasus jelével.
- A fenébe. – adtam hangot a nem tetszésemnek, hogy milyen következményei lesznek még a mi kis összetűzésünknek.
Hogy hangot adtam ki magamból, Liz is észrevette, hogy még nem mentem ki, majd egy párnát az arcomba dobva páros lábbal rúgott ki engem az ajtón.