Gilbert vs Ade - A tékozló fiú keresése (ELLENŐRIZHETŐ)

- Adelus, szeretném neked bemutatni Franklin Barkert a Magic Rolling Wheels egyik tulajdonosát.
- Örülök, hogy megismerhetlek Adelus
- Én is uram – ráztam kezet a bácsikám ismerősével. Barker úr magas, jó kiállású 40 körüli férfi volt. Haját, szakállát gondosan ápolta és rövidre vágva hordta. Öltönye pedig tökéletes eleganciával simult rá. A drága arany óráján, és az öltönyén kívül nem sok dolog utalt rá, hogy a mágikus járműveket gyártó céh egyik tulajdonosa áll előttem.
- Edric, Adelus, kérlek foglaljatok helyett. - Intett a hatalmas íróasztala előtt álló két hatalmas és kényelmes fotelra. A bácsikám szuszogva helyet foglalt. Ő jó tíz évvel volt idősebb Barker úrnál rajta ez alig látszott. Ő díszes arannyal hímzett kék inget viselt, felette kissé viseletes mellénnyel. Nadrágja hétköznapi bőrnadrág volt, ám hihetetlenül sok hímzett minta díszítette, egy távoli ország kultúráját hordozva magával.
- Nos a tárgyra térve - fordult felém az elegáns Barker úr, miközben a bácsikám kiszolgálta magát a vendéglátónk konyakkészletéből. Edric bácsi, bár kiválóan ismeri a felsőbb körök társadalmi etikettjét, de ritkán veszi a fáradtságot, hogy be is tartsa őket. Úgy tűnt ő és Barker úr jól ismerik egymást, mivel a szeme se rebbent a vendéglátónknak. - Tudjátok miért vagytok itt nem?
- Csak annyit tudok, hogy ön a bácsikám egy régi barátja és üzletfele. Ő kért meg hogy jöjjek el és találkozzak magával. – feleltem az igazságnak megfelelően.
- Az már igaz. Évek óta szállítok alkatrészeket neked Franklin az egyedi járműveitekhez, de ez az első alkalom, hogy ilyen titokzatos módon kértél tőlem szívességet.
- Az a helyzet, Edric, hogy inkább az ifjú unokaöcsédtől kérném azt a bizonyos szívességet.
Nagybátyámon nemigen látszott, hogy meglepődött volna.
- Sejtettem, hogy nem véletlenül szerettél volna vele is találkozni.
- Egy mágusra lenne szükségem – bólintott Barker úr és ő is töltött magának a konyakból. - mikor említetted, hogy az unokaöcséd a Quatro Cerberus varázslója, és hogy egy elég ritka mágiaágat tanulmányoz, úgy döntöttem hozzátok fordulok.
- Mégis miről lenne szó Barker úr?
- Egy bizalmas ügyről, nagyon is kényes ügyről. Nemrég tragikusan elhalálozott drága öcsém és a felesége, a gondjaimra bízva a kamasz fiúkat. - kezdett el kutakodni a fiókjában. - A neve Gilbert és jóval fiatalabb nálad. Még majdnem gyerek. Van is róla egy régi fényképem – rakott elém egy képet, ami egy vidám, fekete hajú fiacskák ábrázolt. - Nemrég értesültem róla, hogy az unkaöcsém egy elégé rossz társaságba keveredett. Azt szeretném ha visszahoznád, hogy jobban odafigyelhessek rá. Hibát követtem el a múltban, és szeretném helyrehozni. Régóta ismerem Edricet, és megbízok benne Adelus. Te az ő rokona vagy, egy Morningway, céhes mágus szilárd erkölcsökkel és becsülettel. Jobb ha téged küldelek Gilbert után mintha a Mágia tanács Végrehajtói kapnák el, mint bűnöző mágust. Visszahozod őt Adelus?
A bácsikámra néztem, aki az italát kortyolgatta. Tekintetéből azt olvastam ki hogy nekem kell döntenem. Eszembe jutott a Végrehajtó osztgban szolgáló nővérem, és már nem is kellett sokat gondolkodom a válaszon.
- Megkeresem az unokaöccsét uram, és épségben visszahozom őt.
- Örülök, hogy így öntöttél. Természetesen fedezem a kiadásaidat. Úgy tudom Gilbert most valahol Haregonban van.
- Még jó hogy az itt van a közelben. - kotyogott közbe a bácsikám, újratöltve a poharakat, és kitöltött egy harmadik adagot is. - Mikor indulsz Adelus?
- Amit tudok. Üzenek a céhbe, hogy egy ideig nem megyek vissza, és az első vonattal Haregonba megyek. Az az ország legnagyobb, és legforgalmasabb kikötője. Ha onnan elmegy nehéz lesz követni.
Még egyszer, köszönöm, hogy segítesz Adelus
- Erre innunk kell. - osztotta ki a konyakot a bácsikám – Az unokaöcsém derék ígéretet tett, és nehéz feladatot vállalt magára. Úgy helyes, ha koccintunk az alkalomra.
Elvettem a poharamat és éreztem a finom konyak illatát. Három pohár csilingelve ütődtek egymásnak, ahogy összekoccantak és mindhárman ittunk a legújabb megbízásomra.

Másnap már Haregonban voltam. Az út tényleg rövidebb volt a szokásosnál, különösen, hogy Barker úr egyik embere vitt ki az állomásra egy gyors mágikus kocsival. Kicsit idegesen ültem a furcsa járműben, amikről köztudott, hogy a vezető mágikus erejének segítségével képesek mozogni. Én azt hiszem sose fogok ilyen járművet vezetni, határoztam el magam, látva a sofőr beesett, sápadt arcát, és elkínzott tekintetét, amikor magára csatolta a mágiaszívó csatlakozót.
Minden esetre hamar kiértem a pályaudvarra, és a pontosan érkező vonattal Haregonba, Fiore egyik legnagyobb kikötővárosába utaztam. Maga a város csodaszép, a hatalmas fehér épületeivel, és karcsú tornyaival a belső városban. A kikötő is tetszetős, régen sok festményt készítettem, lefestve a város nevezetességeit.
A városnak nem volt saját céhe, ami nem is csoda, hogy elég kevés varázsló lakik itt. Igaz, hogy a Mágia tanács fenntart itt egy rúnalovagokból álló Végrehajtói egységet, de azok nem feleltek a helyi rend fenntartásáért.
Hogy ne keltsek túl nagy feltűnést úgy döntöttem, hogy hanyagolom a varázsló ruházatomat. Kedvenc köpönyegemet és kalapomat a táskámba rejtettem, és kölcsön véve Strago Rhelm kalóz stílusát én is hasonló ruhadarabokat vettem fel, hogy beilleszkedjek az itteniek közé. Az alkaromon lévő céhpecsétemet pedig egy méregzöld kendővel takartam el, amit a karomra kötöttem.
Gilbert Barker keresését először a pályaudvar környékén kezdtem. Reménykedtem benne ,hogy még nem ment el. Vagy ha el fog menni tudni fogom, hogy hová. Remélhetőleg a régi fénykép, és a saját magam által készített, idősebb Gilbertet ábrázoló rajz, nos és persze a jegyellenőrnek adott némi gyémánt elég lesz ahhoz hogy emlékezzen a fiúra.
Mégis inkább a kikötőben reménykedtem. Egyrészt tartottam tőle, hogy az ifjú varázsló hajóra fog szállni, másrészt viszont a kikötőben elég könnyen a nyomára lehet akadni valakinek, ha az ember a jó kérdéseket teszi fel, és közben kirak pár gyémántot is az asztalra. Kicsit aggódtam, hogy én hogyan fogom alkalmazni Edric bácsi módszerét, hiszen én most először csináltam ilyet.
Bácsikám tanácsait követve megnéztem jó pár kocsmát, beszélgettem a tengerészekkel, és főleg olyan hajók, kapitányok után érdeklődtem, akik legénységet toboroznak. Magam is meglepődtem, de a helyiek szívesen beszélgettek velem mindenféléről. Főleg miután álltam az italfogyasztásuk egy részét.
Több hajót is megnéztem az első napon, de egyiken sem találtam meg akit keresek. Fáradtan tértem vissza egyik kikötői fogadóba, ahol szobát vettem ki, amikor kisebb kellemetlenség ért alig pár saroknyira a Törött Kormánykeréktől.
A közeli sikátorból három rossz arcú, grog szagú, férfi lépett ki. Mocskos, szakadt ruházatuk a tengerészekére hajazott. Kezükben pedig tengerész késeket markoltak. Kivéve a vezetőjük, aki egy mágikus bokszert helyezett fel az ujjaira. A kis könnyű mágikus fegyver, szemben a hagyományos ökölvasakkal elektromos csapásokkal erősítette fel az ütést.
- Jó estét haver – mordul fel a középen álló vezető - Az lesz a legjobb haver, ha most rögtön átadod a nálad lévő gyémántokat. Különben nagyon megjárod – fenyegetett meg, és közben felszikráztatta a fegyverét. Két társa oldalazva igyekezett bekeríteni. Először megijedtem, hogy ki akarnak rabolni, aztán eszembe jutott, hogy én a Quatrto Cerberus mágusa vagyok. Pár utcai banditától nem fogom olyan könnyen összecsinálni magam.
- Jó estét az uraknak. Sajnálom ,de nem áll szándékomban átadni az értékeimet. És kénytelen vagyok figyelmeztetni magukat, hogy rablótámadás komoly vétség, hogy Őfelsége törvényei, és Mágikus tanács, törvényei szerint jogom van megvédeni magamat.
- Na elég a pofázásból – kiáltotta vezető, és felémledült kezét ütésre emelve. Két társa pedig egyszerre rontott rám, hogy lefogjanak.
- Diversion – a tér elhajlott, és a szemből támadó bandita saját társát találta el villámló ökölvasával. - Materia High – bal kezemnél kékes színű energiamező jelent meg, ahogy a mágiámmal összesűrítettem a teret, és egy botot formáltam belőle. A bandita látva a varázserő fényjátékát riadtan meghátrált
- Ez egy mágus! – kiáltotta szinte pánikolva. Hirtelen már a vezető sem volt biztos benne, hogy folytatni akarja a támadást. Tekintete a villámló ökölvas és a kezemben ragyogó bot között cikázott ide oda. Végül inkább úgy döntött, hogy meghátrál. Ájult társát hátrahagyva futásnak eredt, mire a sértetlen harmadik sietve követte.
Hallottam, hogy gyakoriak a kikötőben a rablótámadások, de azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen velem is megtörténhet. Biztos voltam benne, ha úgy öltöztem volna, ahogy általában szoktam, aligha kötöttek volna belém.
Fáradtan vacsoráztam meg a Törött Kormánykerékben, gondolatban kihúztam a listámról azokat a hajókat, amiket a mai nap során leellenőriztem. Még volt három név, amire ma nem marad időm. Lehet, hogy azokon találom meg akit keresek.
Másnap folytattam Gilbert Barker keresését, de az első hajó kapitánya semmi jó hírrel nem tudott szolgálni.
A második hajó Boszorkányléleknek hívták, és semmiféle zászlót nem látta lengeni az árbocán. Se a Fiorei lobogót. Se valamelyik helyi kereskedőcéh zászlaját.
Alig mentem fel a pallón a fedélzetre, amikor egy nagydarab sebhelyes matróz állt meg előttem.
- Mi járatban fiú? - kérdezte. Válaszul elővettem a magam készítette ceruzarajzot, ami az idősebb Gilbert Barkert ábrázolta és így szóltam – Egy fiút keresek aki körülbelül így nézhet ki.
- A főnök új kedvencét? - Kérdezte hitetlenkedve - Arra megtalálod – intett a hajó tatja felé.
- Köszönöm – feleltem elindultam arra amerre Gilbert Barkert mutatta. Új kedvence? Ez nem hangzott túl jól. Remélem nem akarja az a fiú elhagyni Fioret és beállni ezek közé a csőcselék közé.

Négy fárasztó nap után végre elértem a célom. Emlékszem egy egyszerű délutánon volt, mikor a hosszú utam végén elértem a tengert. A kék és háborgó tengert, mely felett az eget már ellepték a komor felhők és a lábam előtt a tenger hullámai egyre hatalmasabbá és fenyegetőbbé váltak. Ostromolták a sziklákat, melyet toronyként emelkedtek ki a vízből és állták az idő próbáját, de van egy hamisíthatatlan igazság. Mindig az idő győz. A szeme láttára zuhant össze az egyik oszlop, öreg köveit elmosta a szél és egy pillanattal később már nem maradt más, csak egy apró kis csonk, mely álmodhat arról, hogy valaha is a magasba tőr. És én magamat láttam abban az oszlopban. Mely megpróbált magasba törni, kiállta a víz fájdalmas rohamait, a nagy fényében és a hold sötétségében is tisztán akarta tudta, hogy mire vágyik, de lassan akármennyire is vágyott a mennyekre, végül a pokolra került. Hiszen hiába is akart ellenállni annak, ami ellen annyi ideig küzdött, lassan elérte azt a pillanata, mikor már nem volt visszaút és nem tudott változtatni semmin. Hiába is akarta.
- Erre gondoltál akkor? -szólaltam meg halkan. - Mit mondanál most Fujishima mester?- kérdeztem újra hangosan a sötét fellegektől, ahogyan eszembe jutottak a kovácsmester szavai, amit egy hasonló helyen, a háborgó tenger előtt mondott nekem. De akkor csak a nagy ragyogása lengett körül.

„Kerülj akármilyen helyzetbe, az elhatározás a célod felé sohase inogjon meg! Viseld el a fájdalmat, a gyűlöletet, a szenvedést, mert ezek tesznek egyre erősebbé az életedben! Lehet, hogy fognak az életben olyanok lennie, akik segítenek elviselni ezt az érzést, de ha te magad nem bírod, akkor semmit nem fogsz elérni ebben az életben!”

Lassan elmosolyodtam ahogyan az eszembe jutottak a fiatal mester szavai. Úgy éreztem ő volt az egyetlen eddig ember az életemben, aki tényleg megpróbált megtanítani valamire. És én megpróbáltam eleget tenni ennek. Ageha, az első nő az életemben akibe belehabarodtam és akivel képes voltam jól kijönni elárult, kihasznált csak hogy nagyobb hatalomhoz jusson. Majd Noriko, akiért az életemet is kockáztattam és aki csak azért volt velem, mert azt kapta parancsba a tanácstól. De aki tényleg igazán próbára tett, az maga az ördög volt. Adelheit mester, aki megtanított a mágiára, aki megtanította mi az élet, ő hozta rám a romlást. Eltorzította Ageha lelkét és rám küldte, Noriko is azt kapta parancsba hogy az ő nyomára leljen. De az öregnek csak az járt az eszébe, hogy beteljesítse az álmát általam. Hogy a teljes sötétségbe taszítson. Megölte a szüleimet, majd életben hagyott, hogy abban a a tudatban éljek, hogy gyenge voltam, hogy a jövőmbe vetett hittem apró kis szilánkjain éljek tovább.
- Mit mondanál arra az útra amit magam választottam? -tettem fel magamnak újra a kérdést. - Hát úgy látszik tényleg letértem a kard útjáról és ráléptem a démon útjára Kenyuurei mester. - kezdett el esni. De nem zavart, inkább úgy éreztem, hogy teljesen felfrissít. - Azzá kell válnom, amitől óva intettél engem, de nem tehetek mást. Nagyobb erőre van szükségem, hogy legyőzzem őt, hogy megbosszuljam a szüleimet, téged Kenyuurei és téged is Fujsihima. Mind azért haltatok meg akkor, mert gyenge voltam. - a szél lassan feltámadt és az arcomba csapta a hűs cseppeket, melyek szakadatlanul zuhantak alá a felhőkből. - Többé nem leszek, megígértem. Még a pokol legmélyére is leszállok, hogy sikerrel járjak. És végre újra látom az ösvényt, mely a célom felé halad, bár sokkal sötétebb mind régebben. - fordultam meg és indultam el a parton a messziről ragyogó város felé, a nagy kikötőváros Haregon irányába.


A férfi úgy zuhant hátra a hajó fedélzetén, mintha csak egy egyszerű krumplizsák lenne. A szeme fennakadtak, az arca eltorzult az ütésem nyomán, ahogyan még visszapattant a hajó tatján, majd egyet kötött bukfencezve a sarokban lévő hordok között állapodott meg az izmos teste. A mellette lévő, komor és ijesztő alakok arcára azonban a meglepettség és a félelem ült ki, pedig jó harmincan álltak körbe. Mégsem mert egyikőjük sem lépni. Csak némán néztek rám, a kezük megremegett, de a testük cselekvés képtelen maradt.
A férfiak mögött lévő ajtó kinyílt és egy tagbaszakadt férfi lépett ki rajta. Hatalmas kalapot viselt, és régi nemesi ruhát hordott, melyet már jó néhány helyen a molyok megkezdtek, bár ez őt láthatólag nem igazán zavarta. Hosszú szakálla a derekáig ért, bár a madarat kissé hiányoltam a válláról, ahogyan a szem kötött is, hiszen mindkét szeme megvolt. Nem igazán úgy festett mind azok az alakok, melyek a régi könyvekben hatalmas és nagy erejű kalózkapitányként vannak leírva. Ütemes léptei között egy furcsa koppanást lehetett hallani, majd ahogyan átküzdötte magát az emberein, az okát is megláttam. Mindkét lába helyén, csak egy egyszerű faláb éktelenkedett, bár ez őt nem zavarta se a mozgásban, se az elhatározott lépésiben.
- Ki vagy te kölyök? -mutatott rám a kampós kezével. Minimum ez megvolt neki. Kicsit örültem is, hogy a régi könyvek azért mégsem tévednek annyit. - ÉS mit keresel a hajómon? - kérdezte komor tekintettel, ahogyan pöfékelt egyet a szájából kilógó pipából.
- Csak egy egyszerű utazó...- mosolyogtam rá barátságosan.
- Akkor mégis mit jelentsen a tetted? -villantotta rám mérge szemeit, amire én is komolyabbra vettem a figurát.- Ezen a hajón ugyanis nem tolerálom az indokolatlan erőszakot. - pöfékelt egy újabbat.
- Ugyan, csak egy egyszerű vita megoldása történt. -hangom komolyabbá változott. - Nem értette, hogy miért is léptem fel erre a hajóra, pedig mind a ketten tudjuk rá a választ. - vigyorodtam el gúnyosan. - Nekem egy fuvar kell és hozzá némi információ is. És ehhez társul elég pénz is.- csaptam rá az oldalamon lévő tarisznyára. - Nektek pedig van egy hajótok ha nem tévedek...
- Ez nyilvánvaló kölyök...- mosolyodott el a kapitány, ahogyan meghallotta a gyémántok muzsikus hangját. - De milyen információra van szükséged és milyen úti célról is beszélsz? -ette fel a konkrét kérdéseket, hiszen akkor még nem tudta, hogy mire is vállalkozik.
- Nemrég értesültem róla, hogy déli kontinensről tértetek vissza...- néztem fel a nálam kétszer akkora alakra- És ott láttatok egy démont, ami éjfekete volt és aki csak meglátta az őrület kerítette a hatalmába.... - mosolyodtam el örülten. - … és ha nem tévedek, akkor az a démon csakis az lehet, amelyet én keresek. Az őrület fekete Démona. ASHURA! -a matrózok mind meghátráltak, egyedül a kapitány nézett rám komoly arccal. - Megakarom szerezni a hatalmát!
- Hahahaha...- nevette el magát a kapitány, ahogyan a keze felém nyúlt, de csak az öklömmel találta magát szembe. Összeért a két kéz, de nem ellenségesen, hiszen az vén tengeri róka időben kapott észhez és a szeme láttára jelentek meg a kezem körül a furcsa jelek, majd fonták körbe a kezemet, mely elfeketedett és egy démonikus kézzé vált össze.
- És ez volt az a pillanat, mikor kiütöttem az emberedet is. -komoly arccal néztem a kapitányra, aki csak lassan visszahúzta a kezét. - Szóval mit mondasz, elviszel oda és én kifizetlek, vagy nem és porig rombolom a hajódat.
- Ugyan-ugyan...- váltott kedvesebb hangnembe a kapitány. - Ezek után még szép, hogy elviszünk oda, de nem kell a pénzed. - haj bongott előttem, mind egy kutya. - Inkább az erődre lenne szükségem. Ha teljesítesz nekem egy-két szívességet, díj mentesen elhajózunk délre. - mosolyodtam el a kifejezésén, ahogyan némán bólintottam, hogy belegyezek a feltételekbe. Már eldöntöttem azon az éjjelen, hogyha kell, a lelkemet is feláldozom a bosszúmért. Hiszen már nem volt okom, ezen kívül másért élnem. - Akkor az egyik emberem elkíséri a kabinjába... - mutatta nekem az utat és tüntettek el a fedélzetről egy pillanat alatt, így nem hallatom, amit a kapitány mondott hangosan. - Ezt a szerencsét! -nevette el magát. -Ha egy mágus is a hajó szolgálatába kerül, senki sem akadályozhatja meg, hogy én legyek a tengerek ura! - néztek rá értetlenül az emberei, ahogyan a szemére sötétség hullót. - És ha már nem lesz szükségem rá, csupán feladom a tanácsnál és bezsebelem érte a fejpénzt.


Még mindig az apám boltjából ellopott, bár így belegondolva inkább kölcsönvett könyvet olvastam. „A világon lévő Démonok leírásai” című régi művet. A megsárgult lapok már jelezték a könyv elnyűtt idejét, bár ez nem zavart abba, hogy úgy bánjak vele, mintha egy frissen nyomdából épp csak kikerült könyvet olvasgatnék.
- Ez az...- mutattam rá a könyvre, hiszen egy érdekes történethez érkeztem. - Mit is ír ... három napja érkeztem meg a déli kontinensre és csak porig rombolt városokat, várakat láttam. A homok már belepte a tájat, de a romok között mégsem találtam egy holtestet sem... nyomok... nyomok a homokban, ahogyan egy irányba mutattak. Talán a kíváncsiság vett erőt rajtam, hogy végére járjak ennek a különös esetnek.... ááá... nem történetet akarok olvasni. Lássuk csak... igen, igen... Á.. megvan. - mutattam a könyv aljára, majd lapoztam egyet. - Egy napi járóföldre a legutolsó falútól egy barlangra bukkantam ahol a nyomok véget értek. Nehezen vettem csak rá magamat, hogy be menyek abba a lyukba. - hirtelen furcsa hangokra lettem figyelmes.
Mintha a hajó kissé megbójdult volna, tisztán hallottam, hogy az egyik matróz azt mondja, hogy egy idegen jött a hajóra. És ezúttal rajtam lett úrrá a kíváncsiság. Felálltam az asztaltól és kiléptem a kissé ingadozó hajó sötét folyosójára, majd lassú léptekkel sétáltam fel a kopott lépcsőkön a hajó fedélzetére. És ahogyan kiléptem a napsütötte és kissé sós tengeri levegőre, megláttam őt. Egy ismeretlen férfit akiből tisztán éreztem a kiszűrődő mágikus energiákat.
- Gilbert...- mondta ki halkan a nevemet, ahogyan én némán álltam előtte és a szemébe néztem. Magam sem hittem, hogy itt találkozok egy olyan emberrel, aki engem keres és bár magam sem tudtam, hogy miért, a kezem ökölbe szorult.
- Ki vagy te és honnan tudod a nevemet?

- Ki vagy te, és honnan tudod a nevemet? - Kérdezte ellenségesen az előttem álló 14-15 év körüli fiú.
Szinte még gyerek! Villant a fejembe az első gondolat. Ő akar felcsapni kalóznak? Bosszús arcán láttam, hogy megdöbbenésem az arcomra is kiülhetett.
- Az én nevem Adelus Morningway - mutatkoztam be. - A nevedet pedig egy olyasvalaki árulta el, aki jól ismer téged.
- Mégis kicsoda? - kérdezte továbbra is ellenségesen, és gyanakodva figyelte minden mozdulatomat.
- Kérlek nyugodj meg, én csupán beszélgetni szeretnék, veled semmi több. - láthatólag a szavaim egy kicsit hatottak rá és már kevésbé volt feszült mind korábban. - Szeretném megtudni miért akarsz beállni kalóznak?
- Hahahah...- nevetett fel gúnyosan. Láthatóan nem egészen erre a kérdésre számított Gilbert. Egy pillanat alatt felugrott a mellettem lévő hordó tetejére és onnan lóbálva a lábát nézett rám. A szavaim egy kissé megnyugtatták, és jelentősen csökkent a gyanakvása is, de a tekintetéből láttam, hogy felkészült arra is hogy ha kell bármi áron meg foga magát védeni. - Mégis honnan vetted ezt a marhaságot? - kérdezett vissza.
- Ez egy kalózhajó. Nincs fenn semelyik kereskedő céh, vagy a királyság zászlója az árboc tetején. Azonosító nélkül pedig csak a kalózok hajóznak. - Feleltem neki, és körbepillantottam a legénységre, akik ugyan látszólag mind a saját dolgukkal törődtek, mégis időről időre felénk pillantottak. - Rossz érzésem van ezzel a hajóval és az embereivel kapcsolatban. Ne akarj te is közéjük tartozni.
- Akkor elég rosszak a megérzéseid. - Nevetett rajtam. Ám a körülütünk álló matrózok azonban egyre feszültebbé váltak. - Csak a déli kontinensre akarok utazni, hogy megtaláljak valakit. - mosolyodott el, mindenféle öröm nélkül- És azért, hogy oda jussak, mindenre képes vagyok. Nem érdekel az, mit történhet a lelkemmel, vagy éppen mit kell tennem a céljaim érdekében. Nekem már nincs jövőm, így nem történhet vele semmi rossz...
Te jó ég milyen komor gondolatok ilyen fiatalon. Látszólag vidám, és örömteli mint minden korabeli gyerek, de mégis éreztem rajta hogy ő más. Olyan dolgokat tapasztalhatott meg, amit én a 23 évemmel elképzelni se tudok.
- Értem, ám kérlek bocsáss meg, ha nem hiszem el, hogy az indokaid igazán megállnák a helyüket. - mondtam neki, és igyekeztem, hogy a hangom magabiztos maradjon. - Jövője mindenkinek van. És a tiéd is ott van előtted, csak most épp nem látod egyértelműen - Idéztem az egyik Erai tanárom megkérdőjelezhető hasznosságú bölcsességét. Gilbert pont úgy nézett rám, ahogy egykor én és a társaim nézhettünk a tanárra. Ám mielőtt közbeszólhatott volna gyorsan közbeszúrtam a következő kérdésem, bár már előre tudtam mit fog rá válaszolni - Mond nincsenek rokonaid, akik várnak téged otthon?
- Hogy rokonok? - kérdezett vissza, és az arca elsötétült. - A szüleim a szeme láttára haltak meg...- pattant le a hordóról és újra ugyanolyan ellenszenvessé és veszélyessé vált, mind az első pillanatokban. - … a saját tulajdon mesterem kezétől, aki kihasznált és átvert engemet. - a keze ökölbe szorult - Mindenki aki fontos volt a számomra, aki hitt bennem, ott halt meg. Nem maradt már semmim ebben a világban csak a bosszú!
Kisugárzása mintha megváltozott egy pillanatra, és éreztem, a keserűséget és a haragot körülötte, de ugyanakkor hatalmas mennyiségű fájdalmat még jobban. Tudtam, ha nem teszek valamit, akkor ez a gyermek, biztosan a sötétségbe fog hullani. Már külön örültem, hogy elvállaltam ezt a feladatot Mr Barkernek. Az unokaöccse segítségre szorult
- Sajnálom! Úgy tűnik túl tapintatlan volt a kérdésem. - szólaltam meg, alaposan megválogatva a szavaimat, mert most nagyon vékony jégre tévedtem a beszélgetésben. - Még egyszer elnézésedet kérem. - hajoltam meg bocsánatkérően - Tudom, hogy ez nem hangzik túl hitelesnek tőlem, de a gyászodra nem az a megoldás, hogy a bosszúnak szenteled magad - Fáradtan felsóhajtottam. - Megértem, hogy szörnyű bűnt követett el a mestered, és elégtételt akarsz venni rajta, és ezért erőssé akarsz válni. De azt nem a saját jövőd feláldozásával kell elérned. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy a feláldoz mindent a bosszú kedvéért. Ha betejesedik a amit szeretnél utána mi lesz? - tettem fel neki a kérdést. - következik egy újabb bosszú, egy újabb elítélendő cselekedet. Márpedig aki a sötétségbe hullik, arra csak még több szenvedés vár. - fűztem tovább a gondolatmenetemet, ahogy a lelkére próbáltam beszélni.
- Mit tudhatsz te?! - kiáltott rám váratlanul - Mindig csak azt tettem, amit jónak tartottam, és mindig kiálltam azért amiben hittem. Valóra akartam váltani a mesterem akaratát, hogy a varászlat az emberekért van, nem azért hogy uralkodjon felettük .- a fiú feje egyre vörösebb lett a haragtól, ahogy kiabált velem. Most már az összes matróz minket nézett. - És az aki megakart tanítani a helyes útra, végül az taszított a jövő nélküli sötétségbe. - a hangja megremegett az idegességtől. - Gyűlölöm őt és most már ez ad nekem erőt...
- Nézd, én nem akarok neked rosszat. - mutattam feléje a tenyereit megadóan. - Tényleg nem, ezért is szeretnék segíteni. Van más módja is annak, hogy erőssé válj.
- Mégis hogy?! - kiáltott rám idegesen.
- Vannak még olyan emberek a világban akik gondolnak rád. Apád bátyja, Franklin Barker, szeretné ha hazamennél hozzá. - barátságosan elmosolyodtam- Ezért is küldött engem, hogy kísérjelek hozzá. - Fedtem fel itt létem valós okát.
- Hahahaha...- nevetett fel újra, majd ahogyan a kezébe temette az arcát egy pillanatra. - Semmi közöm ahhoz az emberhez! És ha lenne is...- nézett rám örült tekintettel - … nem érdekelne, hogy mit akar tőlem. -agresszívan lépett felém, miközben lerántotta magáról a kabátját. - Már felhagytam azzal, hogy boldog életet éljek. - még egy lépést közeledett és egyre vadabbá vált a tekintette - Már nem tudom elképzelni, hogy úgy térjek nyugovóra, hogy alvás közben nem az ő arcukat látom. - mágia kezdett kiáramlani a testéből, ahogy elkezdte fókuszálni a varázserejét. Szabad Szemmel is látható, folyamatosan változó energia vette körbe az egész testét. A matrózok jobbnak látták, ha fedezéket keresnek, páran pedig a fedélzetközbe siettek le - Már nem hiszek olyanban, hogy béke, szeretett vagy megértés. Már nem tudok hinni másokban, csakis saját magamban. - állt meg előttem. - Mert tudom, hogy ezen a világon már nincs olyan, hogy szabadság!
- Úgy gondolod? Hát nagyon tévedsz! - emeltem fel én is a hangom. Közben pedig szabadon engedtem a nyers mágikus erőmet, hadd érezze az erejét. - A szüleid szerettek téged. Azt hiszed örülnének ha látnák hogyan viselkedsz? Azt hiszed csak neked fájt a szüleid halála? Mr Barker a testvérét veszítette el. Azt az embert akivel felnőtt, akire egész éltében felnézett. Elmondta nekem mi történt. Ő és az anyád családja együtt temették el a szüleidet. - A végén már engem is elöntött a harag, ahogy az előttem lévő megkeseredett fiút néztem. Nem tudtam átérezni teljesen a fájdalmát igaz, de akkor sem voltam képes elfogadni amit mondott. - Ők is gyászolnak, nem csak te! - ordítottam rá - Nem vagy más most, csak egy haraggal, gyásszal és bosszúvággyal teli kölyök!
- Nem értesz te semmit! - sétált közelebb, ahogyan a jobb ökle előtt egy mágikus kör jelent meg, majd végigsuhanva az egész kezén mágikus jelek ölelték körbe azt. Éreztem a különös kisugárzást, mely abból a kézből és az abból eredő mágiából származott, de egészen addig, míg a saját szemmel nem láttam, ahogy átalakul a fiú jobb keze képtelen voltam rájönni miféle varázslatot is használt magán.
- Take Over? - kérdeztem halkan megértve mivel is állok szemben. Olvastam már erről a mágiaágról, de még sohasem láttam. Az alakváltó mágiát nem tanították Eraban az akadémián. Ám azt azért tudtam, hogy milyen fajtái is vannak az alakváltásnak. - Hagytad, hogy egy szörny lelke megszállja a jobb kezedet? - kérdeztem tőle hangosan, de ő csak elvigyorodott.
- Szörny? Nem! Ez nem egy bestia karja, hanem egy démoné! - rántotta maga elé a kezét, hogy büszkén megmutassa a kemény, feketés pikkelyeket a kezén, az éles és tűhegyess karmokat, melyek ről nem volt nehéz elképzelni hogy könnyedén szétszaggatnának bármit ami az útjukba kerül. - És most megmutatom neked, mi az az erő, mely egy démon legyőzéséhez szükséges!
Aktiváltam a Space Magic-emet, és védekezően magam elé tarottam a kezeimet. Úgy látszik mégse lesz olyan könnyű hazavinni a kölyköt.

Ez az ismeretlen férfi, akinek csupán a nevét ismertem, végül is felkészült arra, hogy szembe szálljon velem. Ez az alak, aki semmit sem tud rólam, nem tudja mit történt, hogy mit miért csinálok. És képes arra, hogy olyan ostobaságokat vágjon a fejemhez. Képtelen vagyok ezt elviselnie, a bennem lévő tűz, most végre kirobban, már amúgy sem tudtam féken tartani. Most újra érezhettem a harc kellemes izét. A testem is beleremeg ebbe.
A testem megfeszült, miközben elmosolyodtam és az ellenfelemhez hasonló testtartást vettem fel. A jobb lábamat lassan előre csúsztattam, miközben a bal lábamra helyezve a testalkatomat az egész testem középpontja lejjebb került ahogyan a lábaimat kissé berogyasztottam. Így egy sokkal könnyedebb testhelyzetbe kerültem, melyből mind védekezés, mind kiváló támadási pozitúrát is fellehetett venni. A jobb kezemet ökölbe szorítva a mellkasa elé húztam, ahogyan a bal kezemet nyitott tenyérrel az ellenfelem felé tartottam.
Az arcára kiült egy pillanatra a felismerés, hogy nem azért tettem mindezt, hogy őt utánozzam, hanem mert a korom ellenére, mégis szorult belém egy kis harci tapasztalat. Bár ezzel csak a valóság apró kis felszínét súrolta. Amit átéltem az elmúlt másfél évben, mindennek lehetett nevezni, csak nem egy hétköznapi életnek. Olyan események értek, melyekre számítani, de még felkészülni sem tudtam. Az élet azon sötét oldala megkörnyékezett és rábírt arra, hogy megtagadjam mindazt, amire a mestereim tanítottak.
És a testem egy szó nélkül mozdult meg. Egy pillanat alatt gyűrtem le a köztünk lévő távolságot egy hatalmas és gyors, egyirányú, mondhatni frontális ugrással, ami meglepte az ellenfelemet. A hátralendített bal kezem pedig lésúlytott. Nem is értem, hogyan történt, de minden megváltozott a szemem előtt. Mintha csak egyszerűen elfordultam volna oldalra, vagy éppen ő került volna a bal oldalamra. Nem, az nem lehetett, hiszen az imént még a kapitányi szálló ajtaját néztem, mely előtt Adelus állt, most pedig a kék óceán távoli horizontja került a szeme elé. Valahogyan eltérítette a csapásomat, de nem tudtam hogyan.
- Mi a...? -fejtettem ki hangosan a véleményemet a kialakult helyzet miatt, de a testem a szavaim ellenére mégsem tétovázott.
A jobb lábam megmozdult, miközben még a levegőben úsztam és a csak egy egyszerű kis testsúlyváltozást kellett előidéznem egy egyszerű felsőtestcsavarással, ahogyan a tengelyem körül megpördüljek és a kinyújtott jobb lábam tökéletes időzítéssel vegye át a támadási testrész szerepét. De újra megtörtént amit korábban is átéltem. A rúgásom adelus arcát célozta, de a következő pillanatban minden helyet cserélt az arcom előtt. A kék eget láttam feltűnni, a felettünk átsikló apró kis bárárnyfelhőket és azt a pár kis sirályt, melynek károgása még most is kitűnően halható volt. Hatalmasat puffantam a fedélzet kemény padlóján, ahogyan felnyögtem. Úgy kerültem padlóra, hogy azt én magam sem tudtam, hogy hogyan is történt igazából.
- Befejezted? -kérdezte hangosan Adelus. Újra kiegyenesedett, ahogyan rádöbbent, hogy a fizikai támadásaimat egyszerűen eltudja kerülni, nem szükséges akár egy kézzel hozzám is érjen. És erre már én is rájöttem.
- Ja...- nyögtem ki unottan. - Már rájöttem, hogy egy frontális támadással esélyem sincs egy olyan mágus ellen mind te...- lenézett rám, kíváncsi arccal, hogy mire is akarok vajon kilyukadni. -”Legyél kegyetlen egy összecsapáskor. Legyél gyors az öklöddel és koordináld a kezeidet és a lábaidat. Legyenek a mozdulataid fürgék és pontos időzítésük. De mindezek közben, maradj nyugodt és éberek a szemeid.” Ezt tanította a mesterem. És tud...- emeltem az ég felé a kezemet- … mindvégig figyeltem minden mozdulatodat. - vigyorogtam el, ahogyan a padlóra csaptam.
A fa pedig nem volt képes elvezetni a hatalmas fizikai erőt. A fapadló behullámzott, majd hatalmas reccsenéssel repedt meg az ellenfelem alatt és szakadt be a következő pillanatban. De mondatni, hogy szerencséje is volt, mivel mégis visszafogtam magam. De az a pillanatnyi kihagyás, elég volt, hogy figyelmetlenné váljon Adelus. Egészen térdig eltűnt a felszakadt padló lapjai között, ahogyan az alattunk lévő famenyezett támaszai meg nem támasztották őt. És mire észbe kapott, már csupán két lábat látott.
A kezemmel megtámasztva magamat, lendültem fel, ahogyan a testemhez húzva a lábaimat, egyszerűen kirúgtam Ade felé, méghozzá immáron el is találva őt. A mellkasát érő rúgás, pedig megtette a hatását is. A palló felszakadt, miközben a teste tehetetlenül szakította fel a mögötte lévő még épp padlózatot, majd szakította át a kapitányi ajtó ajtaját is, apró darabokra törve mindezt amit letarolt.
- Érted már...- álltam fel lassan. - .. rájöttem, hogy képes vagy eltéríteni minden téged érő támadást. - de a testem nem mozdult egy tapontat sem. - De az olyan támadások ellen, amiket nem látsz, vagy nem vársz, teljesen tehetetlen vagy. - a romok megmozdultak, ahogyan a térmágus lesodorta magáról a törmeléket. - Gyere! Már nem fogsz tudni csak védekezni...- de ezek a szavaim túl magabiztosak voltak és teljesen kiment a fejemből az, amit a mesterem tanított egy harc szabályairól.
- Nagyon kevesen képesek minden támadást kivédeni, és én nem tartozom közéjük. Ráadásul még harcias alkat sem vagyok. -arcom egyre komorabb ábrázatot vett fel a szavait hallva. Ugyan csak nagy nehezen tudott felállni és arcáról leírt, hogy elég fájt neki a rúgás, de mindezek ellen szólt a még mindig kimért és nem reszkető hang. Szerettem, ha az ellenfeleim a végsőkig húzzák, hogyha kiélvezhetem a harc izét. És ez a küzdelem olyannak tűnt. - De ez nem jelenti, azt, hogy nem tudok harcolni, bár a közelharc nem az erősségem. Mágus vagyok, nem valami utcai bajkeverő! - Intet a kezével, és mögöttem megjelent egy Presure bomb.
A testem pedig megmozdult. Nem értettem, hogy miért, mintha csak egy megváltozhatatlan és mindennél erősebb erő magához vonzott volna. De nem csupán engem. A mögöttem lévő matrózok, szintén értetlenül néztek maguk elé, a legközelebbi tárgyba próbáltak meg megkapaszkodni, ahogyan a magasba rántotta őket tér. Mindenki, sikertelenül igyekezett menekülni, hiszen nem tudtak ellene tenni semmit. Hangjuk erőtlenül visszhangzott végig a hajón, sikoltozásuk azonban magukra vonta az utca hétköznapi embereinek a figyelmét is.
- Hogyan...- néztem értetlenül hátra, de csak valamilyen alig látható torzulást láttam a kék égbolt alatt. Egy pulzáló torzulást, mely egyre közelebbi vált és egy egyre nagyobbá. - Értem... - vigyorogtam az ellenfelemre, miközben már magasan a hajó felett lebegtem, hátam szinte hozzáért a matrózokhoz, de mégsem rémültem meg. Váratlanul két mágikus pecsét jelent meg a hátam mögött, majd megindulva egy fekete folt kezdett kirajzolódni a hátamon. - … de a levegőben nem tudsz elkapni engem! -a démon fekete szárnyai kitárultak, kiütve a mellettem lévő matrózokat a puszta erejével, ahogyan a Pressure Bomb felrobbant. Az eszméleten matrózok egy egyszerű krumplis zsákként kenődtek fel a hajó fedélzetén, néhányan a hideg vízbe zuhantak, míg én a előre taszított a robbanás, egyre közelebbi vált az egyik behúzott vitorla, de még időben megálltam előttem. A denevérszárnyak megmozdultak és néhány csapásnak hála, egy helyben kezdtem lebegni az ellenfelem felett, aki felnézett rám. - Nem megmondtam. - vigyorogtam rá, de lassan a magasba emelte a kezét, pontosan felém.
- Igen, de nem sokkal mész szavakkal ellenem! - rándult meg a keze, de mégsem mondta ki a varázslat nevét.
Materia High, Reform, egy varázslat, melyet elképzelni sem tudtam. Az égen, három kéken világító lapos, félkörcikk jelent meg, mely beleolvadt az ég árnyalatába. Ezek a cikkek együtt egy hatalmas kört alkottak pontosan felettem. Majd a kezét váratlanul lefelé rántotta és egy, a korábbinál sokkal jobban érezhető, szilárdabb erő nehezedett rám. Nem tudtam ellene tenni semmit. A hajó padlójához szögezve, mozdulni sem tudtam, mintha csak egy láthatatlan erőtér préselt volna egyre jobban lefelé. De nem láttam? Ez azért nem igaz. Lassan mégis sikerült felfelé néznem, Adelusra, akinek az arca homályosan kékes árnyalatban ragyogott. Tudtam, hogy a varázslata talált el, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Erre már nem voltam felkészülve.

- Nos feladod? - Kérdeztem a materia alatt nyögő Gilberttől. A teste kissé elmosódottnak tűnt, ahogy a materian keresztül néztem rá. Ám még így is láttam a szemében a gyűlöletet. Sajnáltam érte szegény fiút.
Nem válaszolt semmit, csak dühösen acsargott. Nem lesz könnyű dolga vele Mr Barkernek sóhajtottam fel gondolatban. Már elkezdtem volna azon tűnödni, hogy milyen átformázással tudnám véglegesen csapdába zárni Gilbertet, amikor durva hang üvöltött rám.
- Hé a hajóm! Mit csináltok ti a hajómon átokfattya varázslók? Hogy a krakenek ragadnának el titeket. - acsargott felém egy magas idősebb férfi, arcán hatalmas bozontos szakállal. Egyik kezében görbe tengerészkardot, a másikban pisztolyt tartott. Alig hittem a szememnek mikor észrevettem, hogy mindkét lába fából van. - Mire vártok anyaszomorító bagázs? Mik vagytok ti? Rettegő szárazföldi patkányok, vagy kalózok? Kapjátok el a mágust!
A fenébe, ennek nem lesz jó vége. A matrózok kapitányuk szavaira egyből visszanyerték a bátorságukat. A nap pillanatokon belül fegyvereken csillant meg. Sokan pedig pisztolyokat szegeztek rám.
- Reform – intésemre, az egyik materia szelet kiemelkedett a többi közül. Ez a darab alig szorította le a fiút. Elfordítottam a levegőben, méghozzá épp időben. A kilőtt lövedékek gellert kapva pattantak le a mágikus anyagról. A kapitány átkozódott, és támadást vezényelt, majd hasadó fa hangját hallottam mellőlem.
Alig hittem a szememnek. A fiú eltüntette a hártyás szárnyait, és a másik kezét is fekete démonkarrá változtatta, és úgy esett neki nyers erővel a fedélzet deszkáinak. Mielőtt bármint tehettem volna, egyetlen ütéssel átszakította a fát, és a résen keresztül egyből lezuhant az alsó fedélzetre. De eközben gyors mozgást éreztem, két kalóz csörtetett felém. A kölyök meglóg, és még ezek is engem akarnak felkoncolni. Aktiváltam a Space Magick-et, majd felemeltem a másik két materia darabot is, és nagy lapos téglatestekké formáztam őket. Négy kalóz állt előttem, kettő futott oldalról, és három pedig a kapitány mellett ácsorgott a tat közelében. Kiváló. A mágikus mezők a megfelelő irányba lebegtek, és egyszerre feléjük löktem őket. A szemben lévőknek esélyük sem volt. A lebegő materia mindhármukat a vízbe sodorta. A két támadómat ellenben csupán hátrataszította, a kapitányt és az emberei pedig bemenekültek a tat részére. Rövid ideig mérlegeltem a lelhetőségeimet, majd Gilbert után ugrottam a hajó alsó fedélzetére. Egy kivételével minden megszüntettem, és azt az egyet pedig a fiú által ütött rés elé tettem, nehogy valaki utánuk jöjjön, és biztos ami biztos, egy spaceloop-ot is elhelyeztem. Amint a láthatatlan téranomália létrejött figyelmemmel a félhomályos alsó fedélzet felé fordultam. Gilbertnek itt kellett lennie valahol. Elég csak megmozdulnia és máris tudni fogom hol van.
- Ügyes volt amit a padlóval műveltél Gilbert – szólítottam meg. - Kevés embernek jutott volna ez eszébe, és még kevesebben tudták volna megcsinálni.
- Nincs szükségem a dicséretedre! - szólalt meg egy hang, a zárt helyben nedves helyen visszhangot vertek a fiú szavai, ám ennek ellenére pontosan tudtam, hogy épp mögém igyekszik osonni, egy ládahalom rejtekében. - Nem azért csináltam, hogy elkápráztassalak, hanem hogy elérjem a célomat. - hangja mindvégig komor volt.
- Gilbert hallgass meg! Hagyd abba ezt az ostoba viselkedést. A téged ért veszteségek, borzalmasak. Szörnyű dolgokon mentél át, de a bácsikád azt akarja, hogy hazamenj. Ő tudna neked segíteni, hogy rendesen gyászolj.
- Kukuku... ez igazán vicces...- örült kacagása újra bezengte az egész szintet - Látom, hogy sok mindennel mégsem vagy tisztában. De nem az én dolgom megosztani veled a részleteket. Szemem előtt most csak egy cél lebeg, mely mindennél jobban elborít!
- Azt hiszed a bosszú megoldás? Hogy attól majd feltámadnak, vagy eltörlődik minden rossz? Ó igen, ha sikerül egy rövid ideig jól fogod magad érezni, de aztán a lelked üres és halott lesz. Azt mondod csak magadban és a bosszúba hiszel? Így akarsz erős lenni? Nevetséges. Csak a gyengék választják a legegyszerűbb utat. Csak azok adják meg magukat lelkük sötét oldalának, akikben nincs elég erő, hogy szembenézzenek az életük nehézségeivel.
- Akkor érted már, miért is teszem ezt. Az állandó harcok az én életem nehézségei, csakis ez hajt engemet előre és készít fel a végső célomra. És te! Te testesíted meg mindazt, ami még megmaradt a régi önmagamból. Ha legyőzlek, akkor végre eltudom tüntetni azokat a régi érzéseket is! - ordított fel hangosan. Hirtelen mozgást éreztem a hátam mögül, amint elrugaszkodott és rám vetette magát, Csak a saját gyávaságát bizonyítja azzal, hogy hátulról támad. Könnyedén megfordultam, és eltérítettem a felém csapódó öklöt. Hátraléptem hogy teret nyerjek. Itt a hajó mélyén a sok felhalmozott láda, ágyú, lőszer, és egyéb között nem mertem a nyomás bombát használni. A túl sok repesz bármelyikünket komolyan megsebezhette volna. Úgy döntöttem jobb, ha olyan mágiát használok, amit könnyebb kontrollálni. Még ha ez túl sok varázserőmet is emészti fel. - Materia high.
Kéken ragyogó kisebb kocka jelent meg előttem, amivel Gilbert lábát vettem célba, hogy elgáncsoljam, de a fiú ügyesen félre ugrott előle, méghozzá a lépcsők irányába. Egy pillantást vetett rám, majd felkapott egy ágyúgolyót és felém hajította. Meglepetten hasaltam a földre, éppen hogy elkerülve a több kilós vaslövedéket. Az ágyúgolyó hangos reccsenéssel találta telibe a mögöttem lévő ládákat, jó párat összezúzva közölük. Gyorsan felálltam, ám Gilbert ezalatt még egy szintet lejjebb menekült. Tisztán éreztem, hogy lent megáll a lépcső közelében és megmozdít valamit, talán egy hordót, és a magasba emeli. Eléggé egyértelmű volt mire is készül. Átgondoltam a lehetőségeimet, de sajnos még mindig az volt a legjobb megoldás, ha legyőzöm ezt a kölyköt. ,,Harcok az élet nehézségei" miféle mestere lehetett ennek a szerencsétlen fiúnak? Mit élt át, hogy így kifordult magából? Nem túl nagy lelkesedéssel siettem utána, számítva a támadására. Amint lejutottam a lépcső középső részére a rejtőzködő Gilbert megmozdult és teljes erejéből egy hatalmas hordót vágott hozzám.
- Reverse - a tér kicsavarodott felemelt kezeim között, ám ezúttal nem oldalra repült tovább, hanem visszafordult és telibe találta a meglepett kölyköt. Két kezét ösztönösen kinyújtotta, ám a hordó széttört a démoni fekete kezein szabadon eresztve a tartalmát. Gilbertet hatalmas mennyiségű kiömlő grog, és a hordó roncsai egyszerűen ledöntötték a lábáról. Prüszkölve, szédelegve próbálta összeszedni magát, miközben én biztonságban lejutottam a lépcső aljára. A tömény piaszag egy pillanatra engem is letaglózott. A fiú kinyúlt, és egy faládában megkapaszkodva talpra küzdötte magát. Hallottam ahogy a fa recsegve megreped a szorításától. Ilyen erővel ruházná fel az alakváltó mágia a varázslót?
Az a hordó iszonyat nehéz lehetett, mégis úgy vágta hozzám, mintha nem is lett volna súlya. Nem szabad hagynom, hogy eltaláljon, mert akkor végem. Amilyen ereje van nem bírnék ki egy közvetlen találatot. A hátam, és a derekam még hasogatott amikor a padló csapdájába kerülve megrúgott. Az akkor belém fúródott faszilánkok minden mozgást szenvedéssel töltöttek meg. Eddig még kibírtam a fájdalmat, de úgy éreztem csak idő kérdése míg súlyosabbra fordul a dolog. Addigra be kell fejeznem ezt az ostoba harcot.
Gilbert prüszkölve próbálta összeszedni magát, miközben én gyorsan felmértem a terepet. Ez a fedélzet csak abban különbözött az előzőtől, hogy nem voltak ablakai. Ládák, hordok voltak itt szabályos rendben elhelyezve.
- Nem akarok tovább harcolni Gilbert. Gyere velem a bácsikádhoz.
- Már megmondtam! - tápászkodott fel a földről - Ő nem a rokonom már!

A csatánk egyre lejjebb és lejjebb került és ez minden viszonylatban lehetett érteni. A kettőnk közti erőkülönbség látványos volt és mivel Adelus nem éppen közelharci alkatnak bizonyult, így a harc lényege immáron azon múlott, hogy én sikeresen közel tudok-e hozzá kerülni, vagy nem. És a hajótest ezen szűk része kiváló terepnek tűnt a számomra.
- Nem akarok tovább harcolni Gilbert. Gyere velem a bácsikádhoz. - kérlelt engem még mindig ez az örült mágus. Az iménti támadásom eredménye még jobban rávilágított az ellenfelem fura mágiájára.
- Már megmondtam! - tápászkodtam fel a földről - [color=darkorange]Ő nem a rokonom már! - kiáltottam rá, ahogyan letöröltem az arcomról azt apró kis vércsíkot, mely a homlokom tátongó kisebb seb okozott. - Soha nem is volt az...- álltam fel, de a talaj nemcsak a víznek hála, de mozgott alattam. Akárhogy is nézzük, olyan érzésem volt, mintha elhagyott volna a mágikus erőm, a testem elnehezült és homályossá vált a kép. ~Túl sok mágikus erőt használtam el.~ inogtam meg és zuhantam térdre.
- És mégis miért nem a rokonod többé? Adtál egyáltalán neki valaha is esélyt, hogy az legyen? Törődik veled, különben nem kért volna meg, hogy keresselek meg téged. Különben is alig állsz már a lábadon Barker. Pihenj egy kicsit, higgadj le és gondold át a helyzeted.
- Soha! - kiáltottam rá ismét. - Hiszen megegyeztem vele! Nem sokkal apám halála után, a tőle örökölt részesedésemet, mind Franklin bácsikámnak adtam és csak azt kértem tőle, hogy békén hagyjon! - csaptam ököllel a a mellettem lévő tömör oszlopra, ahogyan az hangosan megrepedt- És most vissza akar kapni? -kérdeztem tőle ingerülten. - Aggódik értem?! Mégis miért?! Hiszen ő nem is a nagybátyám! - a kezem megremegett, ahogyan a düh elöntött.
- Mégis miről beszélsz? Már hogyne lenne ő a nagybátyád? -kérdezte halkan, mégis érthetően.
- A tudatlanságod már fáj...- csóváltam meg a fejem. - … elvállaltál egy küldetést úgy, hogy nem is tudod, mi van a háttérben? - kuncogtam fel halkan. - Az apám, Jonathan Barker, csak egy tudatlan hülye volt, aki nem volt tisztában a valósággal. - mosolyodtam el közben. - Nem tudott róla, még a hallálla pillanatában is abban a tudatban élt, hogy én vagyok a fia. Hát nem egy idióta? Egy szánalmas alak?!-a szavak hangos és értelmetlen röhögésbe fulladtak - Soha sem tudta meg az igazságot, amit az anyám eltitkolt előle. Hogy az igazi apám az a férfi, aki ide taszított engem! Aki elvett tőle mindent! Hát nem röhejes ez az egész? -kérdeztem vissza rá.
-Nem, sokkal inkább szörnyű. - Felelte Adelus, amint lassan úrrá lett a döbbenetén. - Szerinted igazi apa, az aki ilyesmiket művel a fiával, amiket az a szörnyeteg mestered is tett? Az az ember volt az apád, aki felnevelt és szeretett téged. - Mondta mágus mély meggyőződéssel - Ha apád nem tudta az igazságot, akkor a bátyja se tudhatott semmit. Az ő érzései őszinték.
- Ez igaz. - a mosoly mindvégig kiült az arcomra- De ő még életben van nem igaz?!.- túrtam bele a hajamba és borzoltam össze az amúgy is rakoncátlan kincseimet. - Hajaj... az a szemét, csak nem bír a seggén ülni! Elmondtam neki is mindezt és meggyőztem, hogy vegye át céget, felhatalmaztam a részesedésem teljes körű használatára is. Mindenem ami megmaradt neki adtam, mert nem volt már rá szükségem, erre mégis visszaakar ráncigálni... - az arcom lassan újra borús lett. - ...nem tudom, mi jár abban az agyafúrt eszében, de nem is érdekel. Te vagy ellenfelem, az ő akaratát akaratát beteljesíteni! Ha pedig téged legyőzlek, őt is emlékeztettem, hogy hol a helye!
- Inkább te tudd, hol a helyed kölyök! - förmedt rám, ahogyan az arcára kiült a komor valóság. Most már ő is mérges volt. Pont úgy, ahogyan én azt akartam. Így legalább teljesen komolyan vette a harcunkat. - Alig látszol ki a földből, és mégis nagy fekete mágusnak hiszed magad, csupán mert tudsz egy-két trükköt? Itt az ideje, hogy leszállítsalak a magaslóról, és visszavigyelek Mr Barkerhez.
- Akkor gyere! -kiáltottam rá én is örömteli arccal. - Most már tényleg harcoljunk az életünkért!
Tisztán éreztem, hogy a mágikus erőm visszatér, de máshogyan. Teljesen más érzés kerített hatalmába, sokkal nyomasztóbb és félreérthetetlenebb. Teljesen beborított a sötétség, elárasztott a gyűlölet és már nem érdekelt semmi más, minthogy megöljem ezt az embert. Elegem lett a szavakból, a tettek ideje jött el.
A fejem felett egy mágikus pecsét jelent meg, tisztán éreztem azt az különös erőt, melyet annak idején nem a saját erőmnek hála sikerült megszereznem.~ Ageha... ~ jutott eszembe a név, miközben az egész testem elkezdett átalakulni. Az testem megnőtt, szinte már az ellenfelem felé nőttem, ahogyan az izmaim megfeszültek és megdagadtak, ahogyan éles tüskék szakították fel a húst és meredeztek veszélyesen az ég felé, a kezemen, a vállamon, végig a hátamon, sőt a megnyúlt, állatiassá vált arcom legtetején is.
A kezem újra rácsapott a gerendára, mely hatalmas reccsenéssel tört ketté. Az egész hajó megmozdult egy pillanatra, nyikorgása és recsegése bakjós előjelnek tűnt, de engem ez nem igazán érdekelt. A testem megállíthatatlanul robban előre, de az utolsó pillanatban mégis megállította, vagyis eltérítette valami. Ugyanúgy mind akkor, odafenn a fedélzeten. De már nem próbálkoztam azzal, hogy így eltaláljam. Azt hiszem rájöttem, a mágiája gyenge pontjára, mely sokkal egyértelműbb volt, mind azt hittem volna.
A jobb kezem belemarkolt amellett lévő oszlopba, szinte felhasítva azt, apró kis szilánkok repültek szerte széjjel és mindezt, hogy megállítsam a mozgásomat, ahogyan a bal kezemmel hatalmasat sújtottam a talajra, mely megrepedt alattunk és körkörösen az egész jobb kezemmel tartott oszloppal egyetemben egy szinttel lejjebb engedett zuhanni minket. Semmi és senki sem állva az utunkba.
És mivel én volt a zuhanás epicentrumában sokkal előbb értem a mélybe mind ő. A hajó legalsó szintjén, a tényleges hajófenékben, ahova a jobb hajók a csempészárut szokták rejteni és ahova csupán három bejárat vezetett be, az is jól eldugott helyen tárolva. De ami ennél is fontosabb volt, Adelus is velem zuhant, egy kicsit lemaradva, hiszen majdnem sikerült neki félreugrania, de végül egy balszerencsés lépésnek köszönhetően ő is zuhanórepülésbe kezdett. Egyenesen az öklöm irányába, de mégis, amikor már azt hittem, hogy eltalálom őt az egész teste körül mintha egy erőtér jelent volt meg, egy egyszerű páncél formájában. És ez olyan érzés volt telibe ütni, mintha puszta kézzel egy vaslemezt. Fájdalmas, de ugyanakkor hatásos. Hiszen mindent letarolt maga körül.
- Már tudom mi a gyenge pontod. - hangom sokkal mélyebb lett, miközben elvigyorodtam, ahogyan ő a letarolt tartóoszlopokat hámozta le magáról, elég könnyen. - Nem az én testemet, vagy a mágiámat változtatod meg, hanem azt a közeget, amibe található. Magyarán az engem körülvevő teret...- vigyorogtam rá. - Képes vagy elhajlítani akármilyen irányba, eltéríteni ezzel a támadásaimat, de nem vagy képes egyszerre több helyre is koncentrálni, mivel az emberi tudat nem megosztható. Még nagy harci tapasztalat ellenére sem. - végre sikerrel járt, letolta magáról a fadarabokat. - Szóval elég elterelnem egy olyan támadással a figyelmed, melyre koncentrálsz és utána véghezvinni az igazit. Így már nem győzhetsz le. HAHAHAHAHA...- örült nevetésem bezengte a zárt teret, ahogyan Adelus végre újra szembenézett velem.
- Rájöttél egy gyenge pontra. Az még nem minden. - felelte közömbösen, ám közben látszott rajt,a hogy kiveri a víz a nevetésemtől. - A harc még koránt se dőlt el.
- Akárhogy is, sikerrel jártam a tökéletes elterelés terén. - A felelettűnk lévő mennyezeten széles repedés tűnt fel. - Az egész hajótest az én előnyömmé vált. És kettőnk közül nekem van csak meg az erőm, hogy ezt épségben megússzam. - először csak egy pillanatra mozdult meg, majd egy hosszabb úton indult el, ahogyan egy kis pihenőt tartva megállíthatatlanul suhant Adelus irányába. - Így válasz, ellenem küzdesz, vagy maga a hajó ellen... KUKUKU...- Nyomában apróbb kis fadarabok zuhantak a földre, majd egyre hatalmasabbak, és mire az ellenfelem fölé ért, az egész mennyezet iszonyat súlya egyenlőként zuhant a térmágus nyakába.
De váratlanul a az egész zuhanás abbamaradt. A repedés alatt egy halványsárgán világító erőtér jelent meg, és tartotta egyben az egész mennyezetet, hogy nehogy a nyakunkba zuhanjon. De így a harc sokkal egyértelműbbé vált a számomra, de ezzel egyetemben nagyon is lebecsültem az ellenfelem.

Az egész világ sárga színben ragyogott, a fejem pedig kellemetlenül hasogatott. Felettem ott lebegett egy vékony materia téglalap megtartva a szétroncsolódott, áruval túlzsúfolt felső szint padlóját. A taknyos kölyök arcára fagyott a diadalittas mosoly.
A hajó ellen küzdök vagy ellene? Nevetséges. Esélye sincs ennek a kölyöknek, hogy ellenem fordítsa a környezetet. Elmém erejével új materia-t idéztem meg és a másik mellé lebegtettem, hogy ketten viseljék el a rájuk nehezedő súlyt. Utána pedig space magiccel felmértem, hogy milyen állapotban van a plafon. Hatalmas hasadékokat éreztem a fában, és milliónyi apró fonálszerű repedést. Mintázatuk alig volt észlelhető, ám ha magára fára koncentráltam halványan képes voltam érezni a padlót ért kárt. Reméltem hogy kis szerencsével be fog válni a tervem.
- Mi az, csak nem kezdesz szédülni? Túl nagy a teher a fejed felett? KuKuKu – kacagott fel gúnyosan az ostoba szörnyalakot öltött kölyök. Nevetés helyett már rég támadhatott volna, ha nem az indulatai és a gyűlölete irányítaná.
- Azt hiszed elég ha rám döntöd a plafont, meg pár ládányi rakományt? - Kérdeztem vissza és közben előrelátóan deaktiváltam az érzékelőképességemet, nehogy megzavarjon a sok kiszámíthatatlan mozgás. - Nos ami azt illeti tényleg nehéz egy csöppet. - jegyeztem meg, és lejjebb rántottam a materia lapokat, mire a plafon részlet ijesztően recsegve megindult egy pillanatra. - Remélem nem sérülsz meg komolyan.
- Tessék? - ordított fel- Hiszen én nyertem mindjárt kilapulsz! - Kiabált rám Gilbert.
Válasz helyett megint megint lejjebb rántottam a lapokat, de ezúttal megdöntöttem őket a kölyök felé 60 fokban. A hatás nem is maradt el. A rozoga, meggyöngült plafonrészlet, minden rajta lévő törmelékkel, hordóval együtt, amik Gilbert számításai szerint rám zuhantak volna, most gyorsulva egyenesen felé csúsztak a materia lapokon.
A kölyök rémülten hátrált a lavina elől, ám nem sikerült teljesen elkerülnie. Egy hordó nekicsapódott és ledöntötte a lábáról majd azt követte a többi. Én is kaptam a lezuhanó plafonból, ám engem még mindig körülvett a harmadik materia varázslatom. Egyenesen álltam mint a cövek, testemet nem a saját fizikai erőm, hanem a varázslat tartotta állva. A hangos robajjal rám zúduló törmelék lecsúszott a szinte sebezhetetlen páncélomról.
Hosszú perceknek tűnt mire a törmeléklavina abbamaradt, és minden elcsendesedett. A materiat átformázva körülnéztem, de a hatalmas portól alig láttam valamit. A lehullott plafondarabog, ládák, és más faanyag derékig betemetett. Halványan sikerült kivennem a hatalmas rést felettünk. A középső fedélzet nagy része teljesen leszakadt, és a maradék is megrongálódott. Fentről a kalózok kiáltozása szűrődött le hozzánk. Hát, ez a hajó biztos nem fog egyhamar kifutni, amennyi kárt okoztunk benne. Lehet mégse kellett volna pont itt harcba keverednem. Lelkifurdalást éreztem a szétrombolt hajó miatt, még akkor is ha a legénysége kalózokból állt.
Ijesztő nyikorgás hangzott fel a törmelék alatti részből, és a figyelmem egyből visszaterelődött Mr Barker unokaöccsére.
- Kölyök? Jól vagy? Nem sérültél meg? - Kiáltottam neki. Újra aktiváltam a Space Magicet, és érzetem, hogy van valami mozgás a romok alatt. Megkönnyebbültem, hogy helyesen számítottam. Az alakváltó mágia megvédte a súlyos sérülésektől.
- Hehehehe... ez ügyes trükk volt...- nevettet halkan végig. - … De téged is elértelek, szóval fél sikerrel jártam. Bár ne hidd, hogy azért még nem akarlak laposra verni...
A törmelék egyre jobban mozogni kezdett, és torz mágikus fény szivárgott elő a mélyéről. Hatalmas balsejtelem szálltam meg a szívemet. Olyan érzés kerített hatalmába, mint amit akkor éreztem amikor Nocturnus tornyából ránk rontottak a démonok. Ó ne! Az a átkozott démonforma!
A farakás szinte felrobbant előttem, ahogy a démonná változott Gilbert apró piheként szétlökte az őt betemető törmeléket.
- Szóval folytassuk! -az élvezet kiült az arcára- Nézzük, hogy térdre tudsz-e még egyszer kényszeríteni!
- Téged kölyök? Meg fogom oldani valahogy.
A szörnyeteggé változott Gilbert elbődült és rám rontott, nem törődve az útjába eső fadarabokon. Mindet pelyvaként szórta szét. Mielőtt bármit tehettem volna, már rajtam is volt, és teljes erejéből belém fejelt.
Kivágódtam a testemet körülvevő törmelék közül, és a levegőben megpördülve a hajó oldalának csapódtam. Mégse éreztem semmit. A materia bár megrepedt még kitartott. Elmémmel villámgyorsan az uralmam alá hajtottam a varázslatomat és lebegtetni kezdtem a materiat, vízszintesbe mozdítva a testemet.
Gilbert nem adta fel. Vak dühvel minden kezébe eső tárgyat felém kezdett dobálni. Oldalazva próbáltam kitérni, de a dolgok többsége a materian robbant szilánkokra. Ám amikor egy ágyút emelt fel, éreztem, hogy ide már kevés lesz a gyengülő varázslatom. Sőt még az eltérítés is.
Megszüntettem a materiat és az egyenetlen padlóra huppantam. Csak egy esélyem volt elkerülni a többmázsás öntöttvaságyút. Gilbert meglendítette az ágyút, én pedig tökéletesen elkapva a pillanatot oldalra vetettem magam. Tompa fémes döndülés hallatszott, majd fa émelyítő recsegése, amit víz zubogása követett.
A kölyök olyan erővel hajította el a fegyvert, hogy az léket ütött a hajó oldalába.
- Kukukuku...Ez az alak arra szolgál, hogy a fizika erőmet megnöveljem! - Gilbert felüvöltötte és megint rám vetette magát. - Így pedig tényleg enyém az előny!
- Diverison – A démon ütése a mellettem lévő padlóba szaladt újabb, kisebb léket ütve. A víz immár két helyen kezdett el betörni. - Materia high, - narancsszín kocka villant meg a levegőben és telibe találta a démonformát öltött kölyköt aki fel sem vette a támadást, csupán annyit értem el, hogy odébb taszítottam.
A víz közben egyre nagyobb erővel dőlt be, igyekeztem minél távolabb kerülni a léktől és a beömlőtengervíztől, ám Gilbert nem hagyott nekem nyugtot. Minden a keze ügyébe kerülő törmeléket felém hajított. Alig bírtam fedezéket keresni a lövedékei elől az egyre jobban emelkedő vízben. Végül sikerült fedezéket találnom egy másik ágyú mögött. A fémszörnyeteg kiválóan állta a démon dühödten elhajított lövedékeit. Éreztem, hogy a dobálózás mellett ugyanakkor elkezdett felém közeledni. Elmémmel újra uralmam alá vontam a materia kockát és megtámadtam vele Gilbertet. Miután már kétszer is felborította a kocka, kénytelen volt rá irányítani a figyelmét. Dühében csapkodta, tárgyakat vágott, hozzá, sőt egyszer hegyes szarvaival megpróbálta széttörni, de a mágikus anyag minden támadásnak ellenállt.
A lábamon egyre feljebb kúszó hideg emlékeztetett rá, hogy vészesen emelkedik a vízszint és süllyed az átokverte kalózhajó.
A felfelé vezető lépcső romokban hevert, és a felső szint jó része is leszakadt. Mindenfelé romok hevertek vagy lebegtek a vízben. És mindeme káosz és pusztulás közepén ott tombolt Gilbert egy szörnyeteg testébe zárva. Sikerült egy hatalmas ütéssel a falhoz csapnia a lebegő kockát, és hatalmas ugrásokkal felém kezdett el közeledni. Azonnal utána küldtem a kockát, ám az még jócskán le volt maradva. Közben Gilbert odaért hozzám, és félrelódította az ágyút ami mögött addig bujkáltam. - Most megvagy - sziszegte felém. Hatalmas erővel a már derékig érő vízre csapott, óriási hullámot indítva el. A víz ledöntött a lábamról és én fuldokolva tűntem el a betörő tenger alatt. Ellenfelm rámarkolt a bokámra. Ám mielőtt bármit is tehetett volna utolérte a kitartó materiakocka. Nem törődve a hideg tengerrel, a sós vízzel számban, a lábamat satunkét fogó szörnyeteggel mentális erőmmel csak a kockára és annak mozgására figyeltem.
A mágikus mező teljes lendülettel tarkón vágta Gilbertet, aki megtántorodott. - Reverse -bugyborékoltam bele a vízbe.
A mágikus mező alakot váltott és ráfonódott a démonköly felsőtestére, aki képtelen volt lerázni magáról. A materia a
levegőbe emelkedett a kölyökkel együtt és forogni kezdett. Én közben fuldokolva törtem a felszínre. Képtelen voltam ráállni a bokámra, amit Gilbert a puszta szorításával is kificamított.
A hajó nyikorogva megdőlt az orr felé, és kezdett elmerülni. Víz és hatalmas mennyiségű hordalék zúdult ránk. - Materia High, Reform - az új varázslat engem burkolt be, ám közben a másik, már eléggé megviselt varázslat megszűnt létezni, ahogy a kölyök kiszabadította magát. Elég, tovább nem maradok egy süllyedő hajóban. hallottam, hogy a legénység is menekül, és a kölyök is letűnt valahova a nagy káoszban. Felemelkedtem a materia aurában, ami tele volt vízzel. Kénytelen voltam lyukat formázni rá hogy kifolyassam. Amit ezzel megvoltam nem törődve semmivel, a harcunk ütötte réseket megtalálva, egyre feljebb és feljebb lebegtem a tönkretett, süllyedő hajófedélzetek között, ki a fényre és a levegőre. Nem sokkal alattam a legénység úszott a part felé, ahol már kisebb tömeg gyűlt össze a süllyedő hajót figyelve. úgy láttam jó pár városőr is akad köztük. Visszatekintve mostanra már csupán a hajótat és az árbocok álltak ki a vízből.
Te jó ég, hogy fogom én ezt elmagyarázni a kikötői hatóságnak? Kérdeztem magamtól a part felé lebegve.

Csak sikerült valahogy kitörnöm a víz fogságába eset hajó gyomrából. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, hiszen ha az lett volna Adelus előtt érek a tiszta és kissé meleg, ezzel egyetemben elég párás levegőre, de míg egy újabb léket hasítottam fel az öklömmel és mire kipréseltem magam a súlytalanság érzését kelti hűs habok közé, a levegőm már tényleg a végét járta és abban a pillanatban szembesültem még egy komoly dologgal. A Szarvas démon alakja túl nehéz volt ahhoz, hogy ússzak. Nem ez nem vicc, megvolt hozzá erőm, kapálózva még meg is emelkedtem felfelé, a néhány mázsa súlynak hála, olyan lassan és annyi plusz energiát belefektetve, hogy az már túl káros volt a számomra. Főleg, hogy szegény varászerőm is a végét járta.
~Ez így nem lesz jó...~ vakító fényár vett körbe egy pillanat erejéig ahogyan feloldottam a teljes alakos Take Over-t. Újra visszanyertem az eredeti alakomat és hirtelenjében megiramodtam felfelé. A nap aranysárgává festette a habokat, elvakított a fényével és nekem csak az járt az eszemben, hogy felérjek. Mondjuk egészen addig, míg észre nem vettem őt. Pont felettem volt, vagyis ezt vettem ki abból a valamiból, ami a víz felett lebegett pár centire.
Tisztán éreztem, ahogyan a kezem megmereget. Nem volt képes meghalni, vízbe fúlni, agyonnyomódni ez az alak. Minden támadásomat, trükkömet túlélte és most is előttem volt, nem mögöttem. Nem értettem miért történik ez? Miért képes minderre, amikor már az élete a tét? Miért nem menekül el, miért nem hív segítséget? Miért áll ki ellenem újra és újra. Tudtam jól a választ, de nem mertem bevallni magamnak. Éppen ezért, úgy döntöttem, elég volt a várakozásból és a játszadozásból. A megmaradt varászerőmet felhasználva mindent belefogok adni. Mindent ami a tarsolyomban van, minden érzésemet, gyűlöletemet és haragomat. Most utoljára összecsapunk és eltörlöm öt a világ felszínéről. Ennek az elhatározásnak érvényesítése miatt pedig a kezeim körül újra feltűnt a vakító fény, mely fekete elszarusodott kézzé változott. A hátam mögött újra megremegtek a démonikus szárnyak és elég volt egyetlen egy legyintés, hogy a testem, pont úgy mind egy puskagolyó meginduljon előre.
Kivágódtam a vízből, pontosan Adelus alatt, egyenesen felé tartva. Ő azonban mégis már engem nézett.- Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg ennyire kiszámítható lennék, vagy egyszerűen előre látja a mozdulataimat. Akárhogy is, hiába látta előre, hogy honnan támadok, épphogy kiértem a vízből, a szárnyak megmeregetek és újra a levegőbe csaptak és a köztünk lévő távolságot úgy küzdöttem le, mindegy a levegőből lecsapó sas. Villámgyorsan, magabiztosan és keménye. A szemei megremegtek egy pillanatra, a felismerés láttán, hogy esélye se nincs most kitérnie vagy éppen eltérítenie a támadásomat. És mire ez végigfutott az elméje zegzugos holtágain, már telibe is kapta. Áttörtem a varázslatát, mely a levegőben tartotta. A démoni kézzé változott öklöm úgy hasított előre mind kés a vajon, magával rántva a tétlen térmágus testét is. Egyre magasabbra és magasabbra repült, miközben az ökleim újra és újra elérték a férfit testét. A ruhája felszakadt, a testét lassan elöntötte a vér, mely az éles karmok és az erő okozott. Horzsolások sérülések és a bágyadt teintette, ahogyan némán tűri a rá törő fájdalmat. És mindennél jobban ez dühített fel.
- Dögölj már meg! - ordításom bezengte az eget, és a kezem lesújtott újra, de immáron nem ökölbe szorulva. Az ujjaim kinyújtva egy pengét alkottak, mely keresztülszántotta a férfi egész felsőtestét. A vér beborította a kezemet, és bár szörnyűnek nézett ki a látvány, a seb mégsem volt mély.
És a térmágus teste elkezdett zuhanni. Meg sem mozdult, mint egy darab hús úgy szelte át a kék eget, de mikor már azt hittem, hogy feldobta a pacskert az öreg, mégis felnézett rám. Arcára halvány mosoly ült ki, mintha csak kinevetne hogy ennyire vagyok képes. Az az érzés, mely a hatalmába kerített még jobban, teljesen átjárta a testemet Furcsa, düh, harag, pusztításai vágy vett rajtam erőt, és a szárnyaim újra megmozdultak.
Ha az első megjelenésem a vízből, nem is, ez a látvány, mely a parton álló, tétlen nézők szemei elé került, valóban egy lesújtót sasra emlékeztette őket. Az első támadás megszédítette az áldozatot, halvány zuhanásba kezd, miközben azt sem tudja, hogy hol az ég és a föld határa, és ahogyan egyre mélyebbre zuhan, a sólyom, úgy csap le rá a levegőben, hogy egy épp csonka sem maradjon. A körmeit belemélyeszti az áldozatba és az eledeleként végzi a dalos kis pacsirta.
És én is ezt tettem. A karmos kezeim ráfonódtak Adelus nyakára, ahogyan elkaptam öt és még zuhanás közben irányt változtattunk. A háta érintette a hűs habokat, a miközben végigszántotta azt, majd kissé megemelkedve a nézelődő tömeg feje felett suhant el, akárcsak az apró kis madár a sas kezei között. És ha a víz, az levegő nem ölte mg, majd a kemény kő megteszi, ha kell porrá zúzom az egész várost! Ez járt a fejemben, ahogyan újra elhajítottam a szemközti épület felé, mely addig békésen állt a kikötőre vezető utca végén. És most belliszerencséjére nagyon s rossz helyen.
Adelus teste egy pillanat erejéig eggyé vált a kemény köböl épült ház oldalával. A kő ugyan tartotta magát egy másodpercig, majd engedve a fizika törvényeinek, behorpadt a férfi teste alatt, majd pedig a térmágus engedelmeskedve a gravitációnak tehetetlenül zuhant a kemény kövekre.
- Hahahaha... megmondtam nem, hogy...- de a szó a torkomon akadt. Ade teste megmozdult és lassan, mégis rendíthetetlenül feltápászkodott. Nem ingott meg, a teste erősen és magabiztosan tetet azt amit kelet neki. És a férfi arcára még mindig halvány mosoly ült és a tekintette rezzenéstelenül magabiztos volt. - Miért állsz fel még mindig te nyomoronc? Mégis hogy vagy képes erre? - és abban a pillanatban a testem megremegett. Ezek a szavak emlékezettek arra, milyen is voltam régen. Pont ugyanilyen. Az elhatározásom a célom a felé megerősítette a lelkem és az a testem. Akárhányszor csaptak le, mindig felálltam, akármilyen nehéz ás fájdalmas volt valami kiálltam azért amiben hittem. De ez az alak mára megtört, nem tudtam volna elképzelni, hogy újra képes legyek valakivel úgy szembenézni, hogy nem érzek iránta gyűlöletet. Adelus azonban ezt tette. Nem gyűlölt engem, inkább csak szánt. - Ne hidd, hogy megbocsájtok neked! - elkezdtem felé rohanni, miközben a szárnyak eltűntek a hátamról. - Ne hidd, hogy újra veszítek! -a kezeim vakító fényár közepette újra visszaváltoztak a régii alakjukba. - Ne főleg ne hidd egy pillanatig sem, hogy hasonlítok rád! -egy könnycsepp gördült ki a szememből, ahogyan a földre zuhantam. Épp Adelus előtt. A kezem már nem érte el őt. Elfogyott a mágikus energiám. Már nem volt más hátra, hogy feküdjek és némán hallgassam őt, hogy felnézzek rá, ahogyan még mindig mosolyogva rám néz. Tudtam, hogy vesztettem és nem Adelus ellen, hanem az ellen amit képviselt. - Ne nézz így rám...

Már túl voltam az egyszerű fájdalmon. Olyan mértékű sérüléseket szenvedtem, hogy minden egyetlen nagy pokoli fájdalommá változott. Nem éreztem a testem mégis felálltam. Ha a becsapódáskor nem sikerült volna egy pillantra aktiválnom a a materiat...
- Miért állsz fel még mindig te nyomoronc? Mégis hogy vagy képes erre? - üvöltött rám Gilbert torkaszakadtából, egy romos nappali közepén állva. Mellette elnézve hatalmas lyukat láttam a falon.
- Az én akaratom még erősebb mint a tiéd. Én hiszek magamban, és világosak a céljaim. Ez ad nekem erőt. Az akarat. Látom ahogy tombol a szemedben a démon dühe. És az az ostoba bosszú. Ne akarj már ennyire felnőni, még csak egy gyerek vagy! - a hangom szinte suttogássá halkult ám a fiú mégis pontosan hallotta minden szavamat. - Inkább bíznod kellene másokban, bízni a felnőttekben, a társaidban, a barátaidban. Ne vágyj arra, hogy egyedül legyél, hogy elmerülj a sötétségben, mert én látom az arcodon, a démon uralta szemeidben, hogy jobban szenvedsz már most a magánytól, mind eddig valaha. Ezért nem hagyom, hogy legyőzz! Ezért harcolok ellened még mindig, azért állok itt előtted, ezért vagyok talpon. Mert a felnőttek feladata a helyes útra terelni a gyerekeket, és utat mutatni nekik. És hinni bennük, hogy a helyes úton fognak járni. Ezt akarták a szüleid is, és ezt akarja a bácsikád is, akármit is hiszel róla.
- Ne hidd, hogy megbocsájtok neked!- kiáltotta elhaló hangon, és nekem rontott, amint megmozdult démoni szárnyai eltűntek a hátáról. - Ne hidd, hogy újra veszítek!- kezei, is visszaváltoztak. Támadási kísérlete ügyetlen botladozásba fulladt. - főleg....főleg ne hidd egy pillanatig sem, hogy hasonlítok rád! - lehelte alig hallhatóan és elvágódott előttem. - Ne nézz így rám. - nyöszörögte elgyötörten. A szelíd mosoly eltűnt az arcomról.
- Miért ne? Csak egy gyerek vagy, aki megértésre, és figyelemre vágyik. És hogy sajnálják. Bármennyire is állítod az ellenkezőjét. Sajnállak Gilbert Barker azért a tragédiáért, ami veled történt de emlékezz a korábbi szavaimra. Vissza foglak terelni a helyes útra. - suttogtam az utolsó szót, miközben megszédültem és nekitántorodtam egy asztalnak. Fokozatosan elhalványult a külvilág. Sötétség kúszott a megrongált szobára, a szétrombolt falra.
Egyedül a földön heverő fiú volt még tiszta a világból. Aztán ő is kezdett elhomályosodni, ahogy szép lassan a testem legyűrte az elmémet, és engem is elnyelt az öntudatlanság.

Fény tűzött az arcomba, és amikor kinyitottam a szemem egy kedves női arcot pillantottam meg.
- Végre felébredt – mosolygott rám kedvesen, és felírt valamit a kezében tartott táblára. Fehér kórházi ruhát viselt, barna haját pedig elegáns kontyba csavarta, és egy virágot tűzött bele. - Hogy érzi magát?
- Mint akit elvert egy hordányi gertrodor, fáj minden tagom és nem bírok mozogni. – panaszkodtam.
- Oh értem. Hozok még fájdalomcsillapítót. - ígérte a nővér. - A derekán, és mellkasán komolyan megsérült, és kész csoda, hogy nem tört még jobban össze. Az, hogy ne tudjon mozogni pedig az urak kérése volt – intett fejével a terem végébe, majd elsietett.
A nő hangsúlya rossz érzéssel töltött el, és alaposabban körülnéztem. Egy tágas kórházi szobában feküdtem. Bár több ágy is elfért volna, mégis csak kettő állt itt: Az enyém, és Gilberté. A kölyök a velem szemközti ágyon aludt. Ám nem csak mi voltunk a teremben. Közvetlenül az ajtó mellett kér férfi ült, minden figyelmüket ránk szentelve. Ám ők nem orvosok voltak, hanem harcosok. Egyikőjük a haregoni városőrök vörös egyenruháját viselte, és unalmában hosszú bajszát simogatta. A társa viszont a Mágia Tanács Büntetés végrehajtó és Letartóztató egységének a tagja volt. Fehér, kék egyenruhája, és jellegzetes süvege nem tette kétségessé a kilétét. Ő nem tűnt olyan unottnak, mint a társa, sőt komor érdeklődéssel figyelt engem.
Ennyire súlyos lenne a helyzet? Gondoltam rémülten.
Az ágyban feküdve csupán egy rövid nadrág, és a sebeimet takaró kötések voltak rajtam a takaró alatt, ám éreztem, hogy egy bilincs is van a jobb csuklómon, amint lánc köt az ágyamhoz. Fáradtan felsóhajtottam, mivel tudtam, hogy letartóztató egység mágiakioltó bilincse került rám.
Nos akármit is tartogat számomra a törvény elfogadom a büntetést. Talán nem lesz olyan súlyos. Eddig még semmilyen kihágást nem követtem el, kis nyomozással kiderül, hogy kalózhajó volt, amit véletlenül elpusztítottunk, és ha szükséges ki tudjuk fizetni az okozott kárt. Biztos voltam benne, hogy Goldmine kezeskedni fog értem Mégis...csak egy dolog miatt aggódtam nagyon.
- Uram elnézést – szólítottam meg a Letartóztató egység katonáját. - Nem tudja véletlenül, hogy Enika Morningway, a Büntetés végrehajtó és Letartóztató egységének a tisztje hol állomásozik éppen?
Az őr csodálkozva nézett rám. - Maga honnan ismeri Morningway Kapitányt?
- Ő a nővérem. Engem Adelus Morningwaynek hívnak.
- Részvétem – felelte őszintén sajnálkozva - Morningway kapitány jelenleg a főhadiszálláson tartózkodik. Én hatalmas szerencsére nem az ő parancsnoksága alá tartozom.
- Huh, köszönöm uram, nagy kő esett le a szívemről. Szabad tudnom mik az ellenem felhozott vádak?
A tanács katonája hátradőlt a székében és a vörös ruhás helybéli őrre nézett, aki még pödört kettőt a bajszán, majd végül megköszörülte a torkát és így szólt:
- Nos khm. Azt hiszem engedély nélküli mágia használt, valamit magán és köztulajdon rongálása mágiával.
- Értem. Köszönöm. Őt is ugyanezzel vádolják? - Kérdeztem és Gilbert felé intettem
- Nos nála egy kicsit komplikáltabb a dolog. - veszi át a szót a Letartóztatási egység katonája. - szemtanuk vannak rá, hogy démonná alakult. Ez pedig nagyon súlyos vád. A Tanács szigorúan tiltja a démonológiát.
- Mi vár rá?
- Nem tudom. Egyelőre még a nyomozás és a tanuk kihallgatása zajlik. Egy napja fekszenek itt súlyos sérülésekkel. Én azt a parancsot kaptam, hogy őrizzem magukat.
- Értem kösz..- Mielőtt befejezhettem volna kivágódott az ajtó és bemasírozott rajta a bácsikám.
- Adelus jól vagy? -rohant az ágyamhoz aggódva. Csak úgy lobogott a kalapjába tűzött főnixtoll. Testes alakja mögött ott jött a testőre Jusuf is. Ő egy kissé lemaradt, hogy elmagyarázza az őröknek a helyzetet, akik ijedtükben majd leestek a székről. Mielőtt észbe kaphattam volna bácsikám máris ölelgetni kezdett, hogy a csontjaim és beleropogtak.
- Auh, jól, csak jahh, még fáj egy kicsit.
- Oh sajnálom - engedett el, és egy kendővel megtörölte izzadó homlokát. - ne aggódj kölyök kihúzunk titeket a pácból – kacsintott rám. - Az a fiú..ő lenne Franklin unokaöccse?
- Igen.
- Szegény kölyök. Kijutott neki a rosszból – csóválta meg a fejét Edric bácsi.

Nem olyan volt a tétlenség, mind amilyennek kellet volna lennie. Semmi szörnyű álmok, sem valamilyen rémisztő esemény a múltból, vagy a már hónapok óta kísérő rémálmok. Minden eltűnt és csak úgy éreztem lebegek a nagy semmiben. Hogy egy olyan történet végéhez értem, mely sokkal tovább tartott, mind kellet volna. Egy szörnyű rémálom véget ért, de nem tudtam, nem voltam abban biztos, hogy felébredtem-e már vagy még mindig alszok. Csupán egy furcsa és megmagyarázhatatlan hang visszhangzott körülöttem. Egy hang, melyet addig sohasem hallottam és melyet eddig nem is értettem. Azt mondta, amit ő. Adelus, ugyanazokat a szavakat, melyek végre felnyitották a szemem.


Igaz. Mennyire is igaza volt. Dühös voltam eddig a pillanatig, kifordultam magamból és olyanná váltam az idők alatt, ami ellen annak idején harcoltam. Letértem arról az ösvényről, melyet a mesterem szánt nekem és melyen addig a pillanatig megingathatatlanul haladtam. De a sorozatos tragédiák elvékonyították az utam, majd lassan megszűnt előttem a jövő fénye. A sötétbe hullottam, elmerültem abban a mocsokban, mely felett állnom kellet volna. És egészen idáig az a hulladék voltam, olyan tetteim voltak, melyre nem vagyok büszke és melyek súlyára és kihatásaira csak most jöttem rá.
- Újra látom a fényt...- mosolyodtam el, ahogyan vakító fényárban kezdtem zuhanni és a szemeim feltárultak.

A kórházi plafon fehér mintáit láttam magam előtt. A messzeségben halk hangokat halottam, melyek egyre erősebbé, hangosabbá és érthetőbbé váltak. Férfiak zord hangjait és egy ismerős hangot, melyet már halottam.
- Auh, jól, csak jahh, még fáj egy kicsit. – Adelus hangja volt. Fájdalmas és alig érthető. De önkénytelenül is megmozdultam volna, ha képes lettem volna rá. De nem sikerült. Mindenem fájt.
- Oh sajnálom. De ne aggódj kölyök kihúzunk titeket a pácból – összeszedtem minden erőmet. A lánc, mely a kezemen volt, halkan, de mégis erőteljesen megfeszült, ahogyan lassan felültem az ágyon. - Az a fiú..ő lenne Franklin unokaöccse? - már láttam őket. A velem szemben lévő ágyon fekvő Adelust. A mellette álló két idősebb férfit.
- Igen. - nézett rám Ade. Kicsit meglepdött, hogy ébren vagyok én is, szemei tágra nyiltak egy pillanatra, de látta rajtam, hogy valamiért máshogy nézek rá. Lágyan és barátságosan mosolyogtam rá és olyan arcot vágtam, mind aki egy hosszú és mély állómból ébredt fel.
- Szegény kölyök. Kijutott neki a rosszból – csóválta meg a fejét Edric, bár ekkor még nem tudtam a nevét, bár ez hamar megváltozott. Rám, nézett ő is, ahogyan a két őr és a szolgálója is. Mindenki engem nézett.
Nem tudtam megszólalni, hiszen nem tudtam mit is mondhatnék. Annyi minden járt a fejemben, hogy bocsánatot kellene kérnem, de mégis hogyan tegyem meg. Megpróbáltam megölni Adelust, leromboltam a város néhány részét és egy hajó is elsüllyedt a harcunk alatt. Megrémítettem a várós lakosságát és mindezért csak most volt lelkiismeret furdalásom. Nem tudtam mit is tegyek. Lassan lehajtottam a fejem és csak ennyit tudtam mondani.
- Sajnálok mindent. - mondtam halkan és őszintén.- Én...
- Nem kell semmiért sem magyarázkodnod Gilbert. - és egy újabb ismerős hang, melyre felkaptam a tekintettem. Franklin bácsikám állt az ajtóban és erélyes léptekkel sétált az ágyam felé. - Amikor eljöttél tőlem a szüleid halála után, úgy viselkedtél mind egy érett gyermek. Volt egy célod és én hagytam hogy útra kelj ..- megállt az ágyam szélénél és rám nézett. - .. mert hittem abban, hogy felnőttél és tudod mit is akarsz. De az aggasztó hírek, melyet rólad kezdtem hallani, arra kényszerítettek, hogy újra a kicsi kis unokaöcsémként tekintsek rád. - mosolyodott el. - De a jelen pillanatot nézve, neked most újra felnőttként kell viselkedned. Felelned kell a bűnökért melyet elkövettél. Nem csak a Hargeon kikötőjében történtekért, hanem azért is melyet előtte tettél. - hunyta le a szemeit. - Tudom, hogy az apád is szeretné. Így pedig viseld a tetteid következményének a súlyát. Mert az ilyen nehézségek által növünk majd fel. - igaza volt. Az elmúlt egy évben sok olyan dolgot tetem, melyre nem voltam büszke. Hajszoltam a vágyat, hogy volt mesterem nyomára bukkanjak, hogy bosszút állhassak érte. És most felelnem kellett ezért a bűnért.
- Értettem bácsikám. - néztem rá mosolyogva. - Nem is akartam, hogy segíts nekem. Rád bíztam mindazt, amit az apám rám hagyott, mert magam mögött akartam hagyni a múltam. - sütöttem le a szemem. - De a múlt elöl nem tudok menekülni, erre rájöttem az utazásaim során. Így nem tehettem mást, hogy elfogadom a múltam, még ha annyira fájdalmas is. - néztem fel rá újra. - Ha a büntetés, melyet az államtól kapok, még ha jogtalan is, elfogadom majd. És csak reménykedek, hogy ha mindez véget ér, visszatérhetek hozzád...
- Ezt hogy érted? - kérdezte meglepetten Franklin bácsikám.
- Ha mindennek vége, szeretnék visszamenni hozzád. Átvenni újra az apám, a testvéred cégét, azt ami engem illet. Szeretném ha segítenél nekem az irányításában, hogy méltó legyek apám hagyatékára....
- Ez csak természetes...- nem vettem akkor észre, hogy mennyire is megfeszült a bácsikám arca. - .. segíteni fogok neked mindenben ha eljön az ideje. De most mennem kel. - fordult meg. - Edric, Adelus...- míg a többieket szóra sem méltatta. Ott hagyta engem és mindenkit, de ha tudtam volna mi készül abban a pillanatban felszínre törni, lehet, hogy minden máshogy végződik.

Franklin teste nekicsapódott a kemény falnak. Már otthagyta az unokaöccsét, a barátját és a segítőét, és a mágust akit felbérelt arra, hogy kerítse ellő Gilbertet. Egyedül volt a folyóson, csak egy nővér szaladt ki az egyik ajtón és rohant előre, valami fontos dolog miatt. A keze remegett és ökölbe szorult, majd váratlanul a falnak csapta. A kemény fal behorpadt az ütése nyomán, ahogyan az arcára széles és is nagyon is ideges vigyor ült ki.
- Még hogy visszatérsz? -kérdezte magától ingerülten. - Azt már nem! Senkinek sem adom az át a céged, még neked sem. - nevetett fel halkan. -Húsz évig bámultam az apád hátát, figyeltem őt az árnyékból, hogy egyszer enyém legyen mindez. És most egy gyerek kedvéért nem fogom feladni az egészet. - indult el lassan, kimért léptekkel, miközben megigazította az öltönyét. - Adelus sikerrel járt, megtalált és minden úgy alakult ahogyan vártam. Elintézem, hogy börtönbe kerülj, ahonnét soha, de soha nem térsz majd haza hozzám! - csillantak fel a szemei – És így minden az enyém lesz!