Ilaszior

Név: Ilaszior
Nem: férfi
Céh: -
Életkor: ? (18-21 körüli)
Mágia: Démonmágus – Azazel (Gray által jóváhagyva)

Kinézet
Az élete és életmódja a kinézetén is meglátszik. Elég dark-os fazon. Fekete pólót hord, fekete nadrágot, acélbetétes bakancsot, illetve gyakran felvesz hozzá szegecselt bőrkesztyűt és bőrdzsekit. Utóbbi elég viharvert. Ezt a göncét viseli minden időben, fagy esetén felvesz hozzá egy fekete kapucnis pulcsit. Emellett gyakran fekete sálat vesz, hogy ne lássák az arcát.
Haja tizenöt centis, egyenes, fekete, emo stílusban a jobb szemébe lóg. Amikor használja Azazel erejét ezt a hajat egyetlen mozdulattal tüskékbe tudja rendezni, ha rendelkezésére áll egy kis vér. Viszonylag jóképű, bőre sápadt, fogai enyhén hegyesek. Ha valaki jobban szemügyre veszi a homlokát (és eléri előtte hogy ne takarja el a haja) akkor észreveheti, hogy homlokán két apró dudor van. Az utóbbi hármat a mágiájának köszönheti. Soha sem mosolyog.
Szeme sötétbarna, érzelemmentes.

Jellem
Ahogy az emberek általában látják: Antiszociális, bizalmatlan, magának való típus. Nincsenek barátai, nem is vágyik rá hogy legyen. Senkiben sem bízik, mindenütt veszélyt lát. Félelmetes a maga módján, jobb elkerülni.
Valójában erről szó sem lenne. Ilaszior eredetileg egy kedves gyermek volt. Szerette az embereket, és elismerésre vágyott. Mindig mosolygott, szerette a tömeget, az ünnepeket. Bízott az emberekben.
De ez élete egy pontján megváltozott. Elárulták, majd összezárták az elméjét egy démonéval. Küszködött, hogy megőrizze az irányítást teste és elméje felett, de ez csak részben sikerült neki. Bizalmatlanná vált, és kerülni kezdte az embereket. Nem gyűlöli őket, nem akarja megölni őket. Vágyik a barátokra, de fél. Fél mindenkitől, fél a kapcsolatoktól, nehogy újra elárulják. Persze Azazelban sem bízik, és éppen ezért rühelli, hogy együtt kell vele élnie. Azt meg, hogy neki köszönheti az életét, nem tudja elviselni. Minden erejével azon van, hogy megálljon a saját erején, hogy akkor is túléljen, ha Azazel elárulná.
Alapvetően nem szeretett ölni. Nem szerette a vért, de ez az énje mélyen el van már temetve, és csak álmaiban jön elő. Azazel és az élete teljesen kifacsarták. Mára már, ha nem is élvezi az ölést, de nem okoz neki nehézséget. Egy semmi neki az egész.
A vér jelenléte miatt néha előtör a démoni énje. Ilyenkor jóval könnyebben használja a démoni erőket, de elveszti a még megmaradt józan eszét is. Ilyenkor nem érdeklik a sérülései, az erőkülönbségek, semmi. Egyedül a pusztítás és a fájdalomokozás jár a fejében. Képtelenné válik a gondolkodásra. Ez a megszállottság -ő így nevezi- addig tart, amíg meg nem öli a célpontját.
Normálisan logikus gondolkodással rendelkezik, de ezt gyakran elveszti. A harc a tudatáért megőrjítette, gyakran kesze-kuszák a gondolatai. A nagyobb tömegek könnyen megőrjítik, akár látomásai is lehetnek. Általában szívesen tesz nagyobb kerülőt, minthogy átvágjon egy tömegen. Szereti a sötétséget, utálja a világos helyeket. Gyakran téblábol random éjszakánként. Szeret elrejtőzni a világ elől, mert fél megmutatni magát. Bár kinézetre emós mi sem áll távolabb tőle, mint az öngyilkosság. épp ellenkezőleg: foggal-körömmel ragaszkodik az élethez, ami kijutott neki.

Felszerelés

-rugóskés (csizmaszárban)
-hátizsák (épp azoknak a ruhadaraboknak amiket nem hord, illetve esetleges későbbi felszerelésnek)


Előtörténet

Őrült vagyok, mindenki ezt mondja és igazuk van, tényleg az vagyok, de nem én tehetek róla. Még csak nem is Azazel. Illetve nem csak ő. Hanem Ők. Akik ezt tették velem. Életemet négy életre szoktam bontani. Nem négy részre, négy életre. Mert mindegyik végén fenekestül felfordult a világ...

Első életem jó pár évvel ezelőtt ért véget, egy kis faluban. Nem tudom mikor, azt, hogy mikor születtem, és hogyan hívtak, rég elfelejtettem. Nem emlékszem, hogyan nézett ki, ezek lényegtelen dolgok. A falu nevére sem emlékszem, nem tudom, volt-e testvérem, kik voltak a barátaim. Nem emlékszem, hogyan nézett ki anyám. Apámra viszont nagyon is emlékszem...
Meleg nyári nappal volt. Apám egy kutató volt, ősi, elfeledett mágiák iránt kutatott. Nem tudtam sokat a munkájáról, ekkor még nem. A falu egy hegy lábánál volt, erre nagyon tisztán emlékszem, mert a hegyen egy ősi rom állt. Ott kutatgatott a falu férfi tagjaival, de a kutatást sosem láttuk. Nem volt szabad odamennem, senkinek sem volt szabad, de nem is akartam. A hideg vert ki attól a helytől. Én a kertben játszottam egy Plueval, amit anyám idézett meg. Mint később rájöttem, csillagmágus volt, amit valószínűleg akkor is tudtam, nem tudom, nem volt fontos levonnom. Amióta az eszemet tudtam ott voltak a lelkek, és kész.
Füstszag szállt a levegőben, de eleinte nem törődtem vele. „Biztos szalonnát sütnek valahol.” -gondoltam. Anyám bent főzte az ebédet, kellemes illat szállt.
-Gyere ä[Đ]>&{Đ}]<! -hívott a nevemen anyám. Képtelen vagyok felidézni, hiába próbálom, csak a fejem fájdul meg. Térdre esek, nem bírom a fájdalmat, Azazel csak nevet. -Kész az ebéd!
Elindulok befelé, de ekkor meglátom a tüzet a szemem sarkából. Nem szalonnasütés, nagyon, de nagyon nem az. Egy ház lángol, és gyorsan terjed, egyik ház a másik után kap lángra. Mágikus lángok repkednek, és sorra gyulladnak fel a házak. Valaki megtámadott minket, de ekkor még nem sejtettem, hogy kicsodák.
-Anyaaaa! Támadás!- ordítottam. Édesanyám aggódva, de kétkedve sietett ki. Biztos azt hitte, valami hülyéskedés, hiszen olyan békés volt a falunk. ekkor meglátta, és két pillanat alatt már a sikolyokat is hallani lehetett.
-Menekülj fiam! Rohanj a hegyekbe, édesapádhoz! -és kisietett. Közben előkapott néhány kulcsot a köténye zsebéből. Ment, hogy felvegye velük a harcot, és ekkor láttam utoljára. Hiába próbálom felidézni az arcát, nem megy, minden másra emlékszem belőle, de az arca mindig elmosódik, akárhányszor magam elé képzelem.
Én teljesen bepánikoltam, nem tudtam, mit csináljak, segíteni akartam anyának, meg akartam menteni, de féltem, nagyon féltem, úgyhogy végül rá hallgattam. A hegytől is féltem, de apa mindig odajárt, tehát annyira nem lehet rossz hely, biztos nem olyan vészes, mint ez a helyzet.
Rohanni kezdtem, ki a kertből, a kerítésen átmászva. A patak mellett futottam, ami a hegyből jött, biztos fel lehet menni mellette. Legalábbis nem volt jobb ötletem, mert nem akartam az úton menni, ott megtalálhatnak. Tíz perc alatt égett a tüdőm, elég meredek volt az út. Ám mennem kellett, a félelem hajtott, nem volt megállás.
Néha persze megálltam, hogy beleigyak a friss vízbe, megmossam az arcom, s a lábamat. A hűs víz jót tett, ilyenkor újra erőre kaptam, és indultam tovább.
Már naplemente volt, mire felértem, a nap vérvörösre festette az eget. A romok szájából visszapillantottam a falura, életemben utoljára. A tűz már az egészet belepte, majdnem mindent elemésztett. A füst beborította a völgy felét, és a falu szélén emberek álltak, szekerekkel. Nem tudom kik és mit akartak, nem láttam a részleteket, de rossz előérzetem volt.
Beléptem a rom kapuján, a hőmérséklet hirtelen zuhant. A levegő nyirkos volt, és valami rossz közérzet terjedt a levegőben. A földre egy pentagrammot véstek, apám biztos tudja, hogy miért. Nekem ötletem sem volt, de valamiért a hideg futkározott tőle a gerincemen. Vacogni kezdtem, miközben izzadtam, ráadásul valami halk nesz nem hagyott nyugodni. Ott volt mindenütt, egyszerre jött mindenhonnan, és mégsem volt forrása, csak volt.
Beljebb mentem, be a hegy gyomrába, a romok katakomba szerűen mentek. Minden sarokban szörnyeket láttam, de legyűrtem a félelmemet. „Apa idejár dolgozni. Nem lehetnek szörnyek” -akkor még ezt gondoltam. A falakon ősi ábrák és szövegek voltak, számomra érthetetlen nyelven írva. Nem is akartam érteni, valamiért még a feliratok is rémisztőek voltak. Lépteim visszhangzottak a falakon, és a zaj egyre erősödött a fülemben. Valami suttogás volt, de nem tudom, hogy mit mondott, vagy ki mondta. Nem értettem, de halálra rémisztett.
Egyre sötétebb lett, és egyre hidegebb, a suttogás is egyre erőteljesebb lett, de ökölbe szorítottam kezeimet, és mentem tovább. Valami láthatatlan erő mágnesként vonzott.
Végül egy terembe értem, ami nagy volt, nagyon nagy. A terem ötágú csillag alakú volt, és be is voltak húzva a vonalak. Középen egy furcsa, és rémisztő emelvény állt. A fal teli volt írva, néhány helyen mintákat véstek bele. Ekkor még nem fogtam fel, miket ábrázolnak a képek.
Az emelvény előtt apám térdelt, lépteim zajára felállt, és megfordult. Oda akartam rohanni, átölelni, és elmondani mi történt. Ám valami megváltozott benne, valamitől félelmetes lett. Nem tudom mikor láttam utoljára, talán egy hónapja. Azóta beesett az arca és beszürkült, haja ősz lett, keze ráncos. Szemei fénytelenek lettek, és sötétek., száját furcsa vigyorra húzta. Mellette egy lámpa világított.
-Szóval elkerülted őket? Ügyes vagy, de teljesen haszontalan volt, fiam. Pont ott vagy, ahol lenned kell.
-Miről beszélsz apu? -kérdeztem. Megijedtem, ez nem az az ember akit ismertem!
-Róluk. Rólam. Róla. Ő mondta, mit kell tennünk. Ő mondta, hogy mi vagyunk a kiválasztottak. Ő a mi Igazi Urunk. Elmondta, hogyan tehetünk szert az erejére, és azzal leigázhatjuk a világot!
Hátrálni kezdtem, ez nem az az apa, akit én ismertem! Ő mosolygott, és nevetett, ő szerette anyát, őt a munkája érdekelte, nem valami rejtélyes erő. Persze, így utólag tudom, hogy végig átvert minket.
Pár lépés után megbotlottam a pentagramma egyik vonalában. Hátraestem, és lehorzsoltam a tenyeremet. Fájt, de ez volt a legkisebb bajom. Éreztem, hogy a seb vérezni kezd, belefolyt a vésetbe, ami két pillanat alatt felszívta. Nem értettem mi történt, de apám nem hagyott időt gondolkodni. Odalépett, és megragadta a nyakamat, felemelt, egy kézzel a levegőbe tartott.
-Becsüld meg magad. Egyike leszel azoknak, akik Vele egyesülhetnek! -majd a földhöz vágott. Nyekkentem egyet, beütöttem a fejem, majd fájdalom tódult az agyamba, majd elnyelt a sötétség.
Így ért véget első életem, és ekkor kezdődött el a második.

Amikor kinyitottam a szememet már nem voltam egyedül. Apám lámpája rávilágított az arcokra, és felismertem őket. Az összes gyerek ott volt a faluból, sőt, néhány nő is. Ám a férfiak nem voltak ott, és anyám is hiányzott.
Ekkor tudatosult, hogy megláncoltak, a csuklóimon és a bokáimon vastag lánc csörgött. Mint minden fogoly én is a pentagramma vonalán helyezkedtem el. A láncokat valahogy odarögzítették, biztos mágia, a legkevésbé sem izgatott akkor.
Körülöttünk körben álltak a támadók, fekete, kámzsás köpenyt viseltek, kezüket az emelvény felé tartották. Az emelvényen állt az apám.
-Testvéreim az Úrban! -kiáltott fel.- Mindnyájan tudjátok, miért vagyunk most itt. Mi a célunk. Húsz éve küszködtünk ezért az egy napért. Gyerekkorunk óta tudtuk a mesékből, hogy valami ősi mágia van a romok között. Emlékszem az első napra, amikor felmásztunk ide. Játék volt, egyszerű játék, de már akkor rájöttünk, hogy ez különleges hely. Összetartottunk, és embereket szerveztünk. Míg végül mindenki, ki most itt áll, a társunk, nem, a testvérünk lett. Húsz keserves éven át kutattunk, ástunk, az Ő vezérlése alatt. Mindnyájan hallottuk a suttogást, de nem értettük, de nem kellett. Tudtuk, mit kell tennünk. Emlékszünk a napra, mikor végre elértük a szentélyt, ahol most állunk! Emlékszünk, a dicsőséges napra, amikor hozzánk szólt! Amikor elmondta, hogy nyerhetjük el erejét! Eljött a nap, amikor sorsunk beteljesedik! Eljött a nap, amikor felélesztjük az erejét! Száz lélek kell neki, s cserébe az erejét adja az Első szolgának! Tudjuk mit kell tennünk, hát meg is tesszük! -kiáltott fel. Az emelvény felé nyúlt, és egy fekete, gonosz külsejű tőrt húzott ki belőle.
-Vér az Úrnak, Erő a rabnak! -kiáltott fel, majd lecsapott a kezére, a tenyerét vágta át, a vére a tálba ömlött.
-Vér az Úrnak, Erő a rabnak! -kántálta a tömeg. Ijedten ismertem fel a hangokat, ahogy az összes rab, az összes férfi a falunkból! Néhány nő zokogni kezdett, a gyermekek sokkot kaptak. Én már túl voltam a sokkon, már csak cinikus, külső szemlélődő tekintetével néztem a dolgokat, tudva, hogy bármi következik, azon nem tudok változtatni.
Atyám felemelte a kezét, a mellettem lévő nő láncai elpattantak. A mögötte álló ember kilépett a körből, és a hajánál megragadva az emelvényhez rángatta. A nő keservesen zokogott, apám átadta a tőrt a férfinak. Annak a keze felemelkedett, és lecsapott a nő nyakára. Vér spriccelt, az emelvény az utolsó cseppig felszívta.
-Vér az Úrnak, Erő a rabnak!
A rabokat szépen sorban kiemelték a körből, és az emelvényhez vitték, ahol feláldozták őket. Elkeseredett dühvel figyeltem a jelenetet, nem tehettem semmit. Már sírni sem tudtam, a hézag egyre nőtt mellettem. „Tehát én vagyok az utolsó áldozat. Remek. Akkor végignézhetem, ahogy végeznek a többiekkel.” Na nyilván nem ilyen nyugodtan gondoltam. Segíteni akartam, kétségbe voltam esve, de egy addigi rejtett énem örült, hogy tovább élek.
Az utolsó áldozat jött előttem, szétpattantak a bilincsek, és az oltárhoz vonszolták. A tőr kérlelhetetlenül lecsapott.
-Vér az Úrnak, Erő a rabnak!
Minden tekintek rám szegeződött, éreztem a növekvő feszültséget a teremben. Apám felém emelte a kezét, és elpattantak a láncaim. Ő maga lépett felém, hogy odavonszoljon, a férfiak folyamatosan kántáltak. Alig lépett kettőt felém, amikor az emelvény felfénylett, majd az egész terem. Vérvörös és fekete vonalak és rúnák villantak fel, és kezdtek pörögni. Nem láttam bonyolultabb, s sötétebb varázslatot azóta sem. Az emelvény izzani kezdett, és fekete füst tört fel körülötte. A padló megrepedezett, mindenhonnan sötétség ömlött. A lámpa sisteregve kihunyt, sötétség borult a barlangra.
-Ez nem lehet! Még nem jött el az idő! -kiáltott fel apám szörnyű gyanú ébredt a szemében.- Mutasd a tenyeredet!
Nem tudtam ellenállni, nem értettem, mi történik, ijedtemben belevizeltem a nadrágomba. Felemeltem a kezemet, a véres seb ott volt rajta. A kör egy emberként hördült fel, nem értettem miért. Azóta persze rájöttem mi történt ekkor, jobban mondva elmondták nekem. Apám szemében hihetetlen szomorúság, és elkeseredés ült. Fájdalmasan kiáltott fel, összement, az az erő, ami eddig sugárzott belőle, eltűnt. Csak egy aszott öregember maradt belőle.
Az emelvény körül egy szárnyas alak körvonalai bontakoztak ki a füstből. Nem volt igazi teste, csak gomolygó aura. A hely, ahol a szemeinek kellett volna lennie, vörösen izzott. Körülnézett, a kör térdre borult, apámat kivéve. Ő most köztem s az éteri alak között állt.
-Én vagyok a szolgád Uram! Ő egy senki! Én vagyok az Első szolgálód! Kérlek, add nekem az erődet! -emelte felé könyörögve a karját. Az éteri alak ránézett, majd gyorsan tovasiklatta a tekintetét, rám. Nem volt szája, de rémisztő kacagást hallatott. Ugyanaz a hang, ami a suttogás volt. Ám ekkor már értettem a suttogást.
~Jöjj, s vedd erőmet! Gyere, találj meg! Várok rád! Erőt adok neked! Gyere! Közel vagy! Szabadíts ki, s megkapod erőmet! Jöjj! Várlak! -kántálta a suttogás. Mindenhonnan jött, s ekkor rádöbbentem, hogy maguk a falak suttognak. Bármi is volt ide elzárva, ő a falakon keresztül suttogott. Próbált kiszabadulni. S most, apáméknak köszönhetően, megtette.
A teremtmény felém suhant. Apám kinyújtotta karját, hátha őt választja, de az áthaladt rajta, mintha levegő lenne. Felém közeledett. Én kétségbeesetten kinyúltam a kezemmel, próbáltam távol tartani, de ő kérlelhetetlenül közeledett. Körbeölelt a füst, a szellem feje a sebemhez ért, és szép lassan elkezdett felszívódni. Próbáltam elrántani a karomat, de képtelen voltam megmozdítani. A kézfejemen elkezdtek kidagadni az erek, félő volt, hogy szétrobbannak. Üvöltöttem a fájdalomtól, és hátravetettem magamat. A könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem segített. Szörnyű volt. Jeges érzés kúszott végig a karomon, ahogy egyre haladt bennem. Ahová elért ez az érzés ott kidagadtak az ereim, és görcsöltek az izmaim. Ráadásul ehhez pokoli fájdalom is járt. A világ hihetetlen fényes lett, mintha nem egy sötét barlangban lennénk. Rángtam a földön, már nem volt semmi gondolatom, csak a véget vártam. Szédültem, hányom kellett. Próbáltam felülni és félrefordulni, de végül a mellkasomra hánytam. Az a valami szép lassan felkúszott az agyamba. Éreztem, ahogy a nyakamon kidagadnak az erek, majd felkúsznak az arcomra. A szemem majd ki akart pattanni a helyéről. Éreztem, ahogy egy idegen elme jelenik meg a fejemben. Egy ősi, hatalmas erő. Fájt. Mintha az agyam nem fért volna el a fejemben. Egyszerűen szét akartam robbanni. Felemelkedett a jobb kezem, pedig nem én emeltem fel. Próbáltam megállítani, de alig lassult le.
~Nem uralom a testemet! -üvöltötte bennem a gondolat.
~Nem is... ugyanis most már én uralom. Én, Azazel! Azazel, az Érzelmek démona! A Bosszú angyala! -szólalt meg a suttogás, de most tisztán hallottam. Gyönyörű, és egyben félelmetes hangja volt. Mint egy vízesés.- Érezd magad megtisztelve fiú. Te lettél az új testem.
~Nem! Ez az én testem! -üvöltöttem magamban. Azazel csak kacagott. Szép lassan felálltam. Nem. A testem állt fel. Én csak figyeltem a jelenetet. Ekkor ismételten iszonyú fájdalom hasított belém. Először a homlokomba két ponton. Éreztem, ahogy két kis szarv döfi át a bőrömet. Meleg vér csorgott az arcomon. Keveredtek a könnyeimmel, majd a nyelvem kezdett átalakulni. Hamarosan egy villás nyelv tekergőzött a számban. Fogaim kihegyesedtek. Kezeimen karmok nőttek. Bőröm megrepedezett... de nem történt semmi. Folyt a vér a kezemből. Éreztem a fájdalmat, ordítani akartam, de nem uraltam a számat. Éreztem a démon dühöngését.
~Hogy az Abyss ragadná el... Pont egy ilyen gyenge testbe kellett költöznöm?! Ráadásul ő is gátolja az erőim áramlását... Fiú! Ha ezt befejeztük beszélnünk kell!
~Ha mit fejeztünk be? -kérdezek vissza. Nem válaszol. Helyette előrelendülünk, karmaink villámgyorsan végigszántják apám torkát. Vér ömlik belőle, holtan a földre rogy. A hívők körében teljes a káosz. Néhányan mágiát dobálnak felénk, mások félve az isteni büntetéstől a támadóinkra lőnek. Visszahúzódom, hagyom, hogy Azalel intézze a dolgokat. Ebben biztos tapasztaltabb. Ráadásul kevésbé érzem a fájdalmat, ha eltávolodok a testemtől. Jól gondoltam. Előre cikázunk az emberek között, villámgyorsan intéz el egy-egy embert. Egy férfit mellkason vág, legalább három métert repül hátra. Hátba talál egy tűzgolyó, a földre dönt. Felpattanunk, és újra támadni kezdünk...
Az emlékek elmosódnak a harcról. Egy óra alatt csak mi voltunk élők.

A gyilkolás után visszakaptam az uralmat a testem felett. Persze eleinte nem értettem a dolgot, de hamar rájöttem. Azazel korántsem volt képes a teljes erejét használni. Emiatt nem vettem fel az ő formáját. Nem volt képes uralni engem, mert túl kicsi volt a befolyása. Ha képes lett volna akkor kiégeti az elmémet, de gyenge volt. Sőt, elég gyorsan megtanultam, hogyan rejtsem el előle a gondolataimat.
Évekig éltünk a barlangban. A férfiak rengeteg kaját tároltak ott, szóval évekig elvoltam. Közben megtudtam ezt-azt Azazelről. Több ezer éve járt a földön utoljára. Az emberek elárulták, és bebörtönözték. Ki akart szabadulni, de ha teheti apámba száll, nem belém, de nem tehette. Kötötte a mágia, a Szerződés.
~A Szerződés értelmében képes leszel használni az erőmet. Felveheted az alakom egy részét. Minél erősebb vagy annál jobban tudsz meríteni az erőmből. -mesélte nem sokkal a vérengzés után.
~És mi az ára? -kérdeztem. Nem bíztam benne, és nem hittem, hogy ezt csak úgy ajándékba adja.
~Hogy mi az ára? Számodra majdnem semmi. Hallod a gondolataimat ha akarom, de így nekem megvan az érzés, hogy kihathatok a világra. Ha az erőmet használod a személyiségem egy része is átáramlik beléd, összeolvadunk. Nem leszek bezárva. Mert a testedben lenni használatlanul ugyanolyan, mint a barlangban lenni elzárva. Ráadásul ha meghalsz úgy, hogy még él a lelked, akkor én is veled halok. Úgyhogy nem hagyhatom, hogy meghalj.
Sosem értettem akkor, hogyan kötöttem vele a szerződést. Nem is akartam, de egyszer később elmondta. Az ősi mágia, amivel elzárták, bonyolult felépítésű volt. Azazel lelkét csak egy módon lehetett kiszabadítani: száz ember vére kellett hogy hulljon egy napon belül a teremben. A pecsét alkotói úgy gondolták, hogy ez véletlenül nem fog bekövetkezni, s igazuk is lett. Az, kinek először vére hull, az Első szolga, lesz az, akibe beköltözik a démon esszenciája. A többi selejt, a friss hordozó úgy is lemészárolja őket. Ez így is lett. Ebből következne, hogy az, aki elsőként vérét hullatja készen áll a Szerződés megkötésére. Arra nem gondoltak, hogy esetleg valakinek véletlen a vére a padlóra hull. Mint nekem. Így ahelyett, hogy apámba költözött volna belém került. Kellemetlen. Mind apámnak, mind neki, mind nekem. Mert ehhez az élethez nagyon nem fűlt a fogam.
Rengeteget edzettünk a barlangban. Szép lassan megtanultam kevesebb mint egy másodperc alatt felvenni azt az alakját, amit akartam. Persze egyszerre képtelen voltam az egészet felvenni, és öt percnél tovább képtelen voltam fenntartani. Nem tudom, meddig tartott ezt elérni. Itt nem volt fény, nem volt éjszaka és nappal. Akkor aludtam amikor aludtam, akkor keltem amikor akartam. Vagy amikor Azazel akarta.
Persze átvert. Na jó, ez nem igaz, de elhallgatott előlem egy apró részletet. Minden egyes használattal több és több erőt tudtam felhasználni, de minden egyes használat után egyre erősebb lett az akarata, és ha elég erőssé válik, akkor képes megsemmisíteni az enyémet. Egyértelműen ez volt a célja. Úgyhogy hamar rájöttem, hogy nem kéne túl sokat használnom. Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom a barlangot, és kimegyek a nagyvilágba. Nem tudom meddig voltam a barlangban. Megerősödtem, megnőttem ez idő alatt.
Így ért véget második életem, a barlang kapujában, és ekkor kezdődött a harmadik.

Harmadik életem küszködésekkel kezdődött. Tél volt amikor elhagytuk a barlangot. A falu romjait hó lepte be, az utakon nem járt senki. Fáztam, nem volt ruhám. Ezt a problémát hamar orvosolnom kellett, mivel nem akartam halálra fagyni. Barangolni kezdtem az erdőbe. Valahol a Keleti Erdőben voltam, nem tudom, hogy hol. Hatalmas fák keretezték utamat, a fákon állatok rohangáltak. Azazel sem emlékezett erre a tájra, hisz évezredekkel korábban látta utoljára.
~Jó ötlet volt, gratulálok. Tényleg, egy zseni vagy. Vagy megfagyunk, vagy éhen halunk.
~Elhallgatnál? Én is tisztában vagyok ezzel.
Számos ehhez hasonló rövid párbeszéd zajlott le köztünk. Mindig ott volt, és belekötött mindenbe.
Végül egy farkas mentette meg az életemet. Nekem támadt, de Azazellel könnyen legyőztem. Az útmutatásával megnyúztam, és ruhaféleséget készítettem. Nem volt sok védelem, de több mint a semmi, és a húsa is jól esett.
Heteken keresztül vándoroltam az erdőben, akár hónapokon keresztül. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyi volt. Az időnek nem volt jelentősége. Vadásztam és bogyókat gyűjtöttem. Az idő szép lassan enyhülni kezdett. Elvoltam a majdnem tökéletes magányomban. A majdnem tökéletes magányt Azazel zavarta meg, aki minduntalan csípős megjegyzéseket tett.
~Juj de jó! Ezért tényleg ki kellett jönni a barlangból. Hát mennyire jó már? Ugyanúgy ketten vagyunk, csak most van néhány fa és mókus a környéken. Ügyes vagy kisfiam, gratulálok.
~Ó, bölcs démon, kérlek, szánj meg legközelebb tudásmorzsáiddal, és ne az után sopánkodj, hogy nyakig vagyok a szarban!
Végül egy furcsa épület előtt találta magamat. Olyan volt mint egy régi templom, de egyértelműen életjelek szivárogtak ki belülről. Az ajtóhoz mentem, és benyitottam. Ahogy vártam emberek voltak bent. Sokan, sokfélék. Egyet léptem előre, mindenki rám szegezte a szemét. Furcsán nézhettem ki. Egy csontsovány gyerek, hófehér bőrrel, farkasbőrből készült rongyokban. Még egyet léptem, de ekkor egy termetes fickó bukkant fel előttem.
-Mit akarsz itt kölyök? -kérdezte. Nem válaszoltam, nem tudtam mit feleljek. Erre dührohamot kapott, és hátralendítette a kezét. Varázslat villant, és egy hatalmas bunkósbot jelent meg a kezében. Felém lendítette. Azazel gyorsan mondta, mit tegyek. Én felemeltem a kezemet, és a démoni alakját vettem fel. A bunkósbotra csaptam, és megvetettem a lábaimat. Az erő végighullámzott a karomon, át a testemen. A föld megrepedt a lábaim alatt, a fogaim összekoccantak, de talpon maradtam. A buzogány viszont szilánkokra tört. A fickó keze a csonkkal továbbment, el előttem, s megpördült a tengelye körül. Visszaváltottam a kezemet eredeti alakba, és a jobb lábamat váltottam át. Ballal előreléptem, és jobbal hasba rúgtam. Egy olyan két métert repült hátra, majd átesett egy asztalon, feldöntve azt. Visszaváltottam a lábamat, és megálltam.
~Zseniális. Betörsz egy épületbe, ahol mágusok vannak, és mi az első dolgod? Kiütni valakit. -na nyilván, Azazelnek muszáj volt megszólalnia.
Az épületben teljes volt a csend. Végül egy öreg fickó állt fel egy székből, és felém fordult. Erőt sugárzott.
-Mit akarsz? -kérdezte. Én féltérdre ereszkedtem, és lehajtottam a fejemet.
-Tanulni.
A mester persze meglepődött, de befogadott. Először ruhákat kaptam. Fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki. Kaptam egy fekete pulcsit és egy fekete sálat is.
~Hát hallod kölyök... te se vagy túl színes személyiség. Bár, még mindig jobb mint minden egyes alkalommal látni a micsodádat amikor a földre nézel
~Nem azért, de ez a te tested, szal nem tom mi bajod van vele.
Utána jött a mágia oktatás. Óvatosan figyeltem, ahogy feltárja a sötét mágia titkait, készen arra, hogy megtámadhat. Eleinte nem tudtam bízni benne. Egyszer már elárultak.. Nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen.
-A sötétség mindenütt ott van. Ezzel a mágiával képes lehetsz irányítani a sötétséget. A sötétség volt először a világon. Ez a legősibb elem, mely mindent irányít. Mi, kik ezt az elemet használjuk megtanuljuk megszilárdítani a sötétséget. Így mindent irányíthatunk, hisz ez mindenben megvan.
Két évembe telt, mire megtanultam rendesen használni. Ekkorra képes lettem már két méterre lévő tárgyakat mozgatni, illetve tökéletes sötétséget teremteni. Ráadásul egy hatalmas adományt adtak: megbíztam bennük, tartoztam valahova. Talán nem a legjobb társaság a szülők szerint egy sötét céh, de én élveztem. Mindenki kedélyes volt, mindenki együtt nevetett, együtt sírt. Persze voltak néha kisebb harcok, de semmi komoly. Otthon voltam.
A barlangban töltött idő alatt elfelejtettem a nevemet. Nem volt kitől megkülönböztetnem magamat, csak Azazel, de itt felmerült a probléma, hogy nincs, de akárhogy próbáltam felidézni, rettenetes fejfájást kaptam minden alkalommal, és kapok azóta is. Nem tudom miért. Itt kaptam nevet a mestertől. Ilaszior. Egy sárkány neve volt régen, akivel a mester régebben gyakran találkozott. Jó barátok voltak, egészen addig, amíg el nem tűnt. Mesterem mai napig barátjaként tekint rá, s ezért kaptam az ő nevét.
Volt otthonom a falu helyett. Volt családom a családom helyett. Szívesen maradtam volna tovább is, de...
Aznap bementem a városba vásárolni ruhát. Utóbbi időben nagyon elkezdtem nőni, úgyhogy új ruhákra volt szükségem. A szokásos fekete szerkót vettem, acélbetétes bakanccsal. Illetve beszeretem egy rugóskést is, amit a csizmaszárba süllyesztettem.
Estefele volt mire visszaértem a céhházhoz. Mi voltunk a Cyclop's eye nevű sötét céh. Amint odaértem a földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam hinni a szememnek. Az egész céhház romokban volt, és a céh tagjai mind megölve!
~Ezek bizony meghaltak. -jegyezte meg Azazel. Éreztem, hogy élvezi szenvedésemet. Nem volt erőm visszavágni, nem akartam vele bajlódni.
Könnyek gyűltek a szemembe. Ez volt az utolsó esélyem, hogy emberként éljek. Hogy valahol letelepedjek, de nem. Az élet ezt sem engedi. Egy papírt sodort felém a szél.

Így jár mindenki, ki démonnal cimborál.
Ash'gard

Ökölbe szorítottam kezeimet, s csak álltam ott órákig. Még Azazel sem szólt, csak élvezte az érzéseimet. Végül a lapot zsebre vágtam, s elindultam. Fogalmam sem volt merre, és minek, de mentem.
Így ért véget harmadik életem, és kezdődött a negyedik.

Azóta hat év telt el. Folyamatosan vándorlok, betörésekből és orvgyilkosságokból tartom fent magamat. Általában felbérelnek ezekre, de néha magamtól csinálom. Teljesen mindegy nekem, miért ölök embert. Közben persze végig a rejtélyes Ash'gard után nyomoztam. Bosszút akarok állni. Minden egyes apró hírt, és feljegyzést követek. Itt-ott egy elejtett pletyka, itt-ott egy feljegyzés... Lassan teljesedni kezd a kép. Ash'gard nem egy ember, hanem egy rend. Egy démonvadász rend, akik a hozzám hasonlók és a démonok elpusztításának szentelték magukat. Ám legyen. Űzzenek nyugodtan. Várok rájuk. Sőt, elébük megyek. Bosszút állok mindenért.
Azazel persze élvezi ezt az énemet. Megértem. A Bosszú Angyala van belém zárva. Hát akkor én leszek a hírnöke. No nem hagyom, hogy átvegye az uralmat, szó sincs róla. Van még egy érv ami miatt meg akarom találni őket. Reménykedem, hogy tudnak egy módszert, ami megszabadít Azazeltől.


[kérném a Darkness Magic /Sötétség mágia/-t és a Dark Moment / Sötét Pillanat /-ot]


És akkor a már emlegetett Azazel:

Neve: Azazel, az Érzelmek démona
Leírás: Arcra egy kifejezetten jóképű ember, hegyes fülekkel és fogakkal. Homlokán két kis apró szarv található. Teste atletikus, sportos, sovány, egyáltalán nem néz ki erősnek. A látszat persze csal, mert könnyedén felkap egy kézzel egy mozdonyt is ha úgy tartja kedve (persze ennek az erőnek csak jóval kisebb részét birtokolja az, akivel szerződést köt) Körmei két centi hosszúak, és gyémánt kemények. Lapockáiból ha akarja fekete hollószárnyak törnek elő. Kezeit fekete pikkely borítja, nyelve villás. Van egy másfél méter hosszú gyíkfarka. Lábai saslábakban végződnek. Speciális lángokkal rendelkezik (lásd lentebb) és képes ezzel beborítani a végtagjait, a szarvait, a szárnyait, a farkát, illetve manipulálni azt. Testét páncél borítja, de ezt a Szerződést kötött fél alapból nem kapja meg.

Név: Birth of a Demon /Démon születés/
Szint: 1
Leírás: A használója felveszi a belé zárt démon alakját, megkapva a démon minden fizikai képességét. A változás teljessége a varázshasználó varázserejétől függ. (pl a gyenge varázsló csak részlegesen, avagy csak kisebb részeket tud átalakítani, míg az erősebb teljesen felveszi a démon alakját) Ez a mágia nagyon igénybe veszi a használója varázs és testi erejét, így nem lehet sokáig használni, különben szörnyű mellékhatásai lehetnek.

Név: Demonic Step / Démoni Lépés /
Ár: 150.000 Gyémánt
Szint: 2
Feltétel / Kikötés: A Démonmágusoknak miután megvásárolták a technikát, egy küldetés során kell megkötniük az alkut Démonukkal!
Leírás: Hasonlóan a Birth of Demon-hoz, ez is egyetemes mágia a Démonok között, vagyis az összes Démonmágus képes alkalmazni. A különlegessége az, hogy nem függ az előbb említett „társ” varázslattól, mivel a mágusnak nem szükséges felvennie a Démon egyik testrészét sem, viszont ahhoz, hogy használni tudja, szükséges a testében raboskodó fenevad varázsereje, ezáltal csak egy alku megköttetése után használható. A Démonmágus gyakorlatilag meglovagolja a szörny energiáit, ezzel képes kis távolságon belül szinte követhetetlen gyorsasággal mozogni. Utazásra nem használható, ám a harcokban rendkívül hasznos kiegészítő technika.

Név: Azazel lángjai
Ár: 300. 000 Gyémánt
Szint: 3
Leírás: A démon halandó szolgája képessé válik használni Azazel tüzét. Alapból csak a végtagjait, szarvait, a farkát, illetve szárnyait tudja vele beborítani. Emellett megtanulhatja őket irányítani is.

Azazel lángja

Azazel lángja nem okoz semmilyen sérülést a testnek, vagy a mágikus erőnek. A lángok az ember lelkét támadják, és ezáltal az érzelmeit befolyásolják, és végül magát a lelket semmisítik meg. Minél kisebb a találat annál kisebb a hatása. A láng maga fehér.
Az alap hatások növekvő sorrendben: szorongás (Az áldozaton negatív érzelmek lesznek úrrá, velejárója lehet enyhe hidegrázás, verejtékezés, suttogásszerű halk nesz a fülben)→ félelem (Az áldozat félni kezd a használótól, szép lassan eltűnik a bátorsága)→ rosszullét (Az áldozat szédülni kezd, görcsöl a gyomra, esetleges hányinger, kézremegés, fejfájás, homályos látás) → reménytelenség (Az áldozat szép lassan elveszti az önbizalmát, úgy érzi, hogy veszteni fog.)→ értékvesztés (Az áldozat látja maga előtt a saját és szerettei halálát. Továbbá minden emléke visszatér amikor valakit nem tudott megmenteni, amikor elvesztett valami fontosat. Fontos, hogy a látomásoknak nem kell, hogy köze legyen a használóhoz.) → pánik (Az áldozat gyakorlatilag feladja a harcot, menekülni kezd, vagy zokogva várja a véget. Nagy lélekerővel még folytathatja a harcot, de gyakorlatilag lemond agyőzelemről. Gyenge akaratúak akár öngyilkosok is lehetnek.)→ purgatórium (Az áldozatnak elég a lelke, és meghal.)
A lángok hatása, természetéből fakadóan, elsősorban nem a varázserőtől függ, hanem az ellenfelének a lelki erejétől. (pl.: Natsu ellen sokkal kisebb hatása van, mint egy pesszimista ellen.) Persze mindenkinél kifejti a hatást, de erősebb lélekjelenléttel rendelkezőknek sokkal több láng kell.


Személyisége
Azazel személyiségét tekintve nincsenek leírások, mivel több ezer éve raboskodott, mielőtt kiszabadították, és megszállta Ilasziort. Ilaszior megfigyelései alapján Azazel egy vérengző, szadista démon. Magában a pusztításban nem leli örömét, de szereti nézni az emberek arcát a szenvedése közben. Emiatt akar állandóan pusztítani, illetve emiatt akarja meghódítani a világot. Minél több szenvedést akar okozni, az emberek érzelmeiből táplálkozik. Ilasziornak azt mondta, hogy régebben még nem volt ilyen. Hajdan segítette is az embereket, ha két fél harcolt, az egyik pártjára állt. A pozitív érzelmek épp úgy táplálták, mint a negatívak, de az emberek elárulták, és bezárták. Ennek köszönhetően ma már a bosszú vezérli minden tettét, és megutálta a pozitív érzelmeket. Ma már ha két sereg összecsapna akkor egy harmadik félként elpusztítaná mindkettőt.
Eme állítások nagy részét Ilaszior vonta le a beszélgetéseikből, nem biztos, hogy tökéletesen ismeri Azazelt.