Ilaszior

A vonat szép fokozatosan lassított, majd megállt Kunugi állomásán. Felkaptam a táskámat, és lesétáltam a vonatról. Hideg szél csapott az arcomba, letépte a fejemről a kapucnit, a szemeim könnyezni kezdtek, és az orrom még a sál alatt is lefagyott. Nagyon hideg volt, ami szokatlan volt errefelé ebben az időben. Úgy látszik idén jóval hamarabb jön el a tél, mint szokott. Ennek én persze nagyon nem örültem, nincs rosszabb a hónál egy bérgyilkosnak, megmaradnak a nyomok, ropog, csúszik, csak a baj van vele. De hál’ isten hónak egyenlőre nyoma sem volt, csak a szél hozta a közelgő tél szavát.
~Talán emiatt voltak ilyen kevesen a vonaton.
~Ez nem magyarázat. És nézd meg, itt is alig vannak. Senki sincs a peronon, az utakon alig járnak emberek. Valami bűzlik Dineában. –Azazel az egyik kedvenc idézetével zárta a beszédét. Megőrjített vele, és ezt ő is tudja, állandóan ezt használta, ha alkalma nyílt rá. Azazel néhány évezrede látott egy Heplet nevű darabot, és nagyon megtetszett neki belőle ez a mondat. Azóta próbálja állandóan elsütni ezt a mondatot, hogy látszódjon, mennyire művelt. De ettől függetlenül igaza volt, tényleg kevesebben voltak, mint kellett volna, hogy legyenek. Indulás előtt hallottam pletykákat, hogy néhány renegát zsoldos garázdálkodik erre, de nem vettem komolyan a dolgot. Így utólag lehet, hogy hiba volt. Bár nem volt túl sok választásom, hogy jövök-e, tekintve, hogy Onibus fél városőrsége keresett egy fekete ruhás fickót aki megölt két embert egy vonaton... Ráadásul félő volt, hogy hamarosan az Ash’gard is megérkezik, elvégre valószínűleg látták néhányan a szárnyas attrakciómat. De megérte, a pénz amit kaptam elég volt arra, hogy egy ideig legyen mit ennem, és hol aludnom.
~Lehet, hogy igazad van. De nem zavar, hogy nem üdvözlik harsonával az érkezésemet. Minél kevesebben látnak, annál kisebb az esélye, hogy meglát egy kém az Ash’gardból.
~Még jó hogy igazam van. Mikor tévedtem utoljára? –nem feleltem, csak egy emlékképet küldtem neki, amikor egy ebédlő tulajdonosa fél mérföldön át hajigált utánunk tűzgolyókat. Azazel meg volt ugyanis győződve, hogy amennyiben étkezés után hangosan büfögök és elmotyogom Adonisz ősi papjainak imáját akkor nem kell fizetnem a kajáért, és nyugodtan elmehetek. Tévedett, és ezt mindketten megjártuk.
~Jó, az nem számít. Túl sokat változott ez a fertelmes világ az utóbbi néhány évezredben. Amúgy ha az eredeti ötletemre hallgatsz, azaz bemész és megölöd, majd megeszed amit találsz, akkor nem jártunk volna így.
~Talán nem, de az Ash’gard szinte biztosan elkapott volna az óta.
~Ki tudja? De mindegy, a lényeg, hogy gyorsan álljunk tovább.
~És mégis merre Azazel? Vonattal nincs értelme, mert nagyon kézenfekvő eltűnés.
~Akkor gyalog, ahogy szoktunk. Azt ne mond, hogy fáradt vagy, tudom, hogy nem. –na igen, az együttélés átka. Mindig tudja, hogy mi fáj, mikor fáradt egy végtagom, mert ő is érzi, bár jóval csekélyebb mértékben, mint én. Továbbá azt is tudja mikor vagyok álmos, mikor fáradtam el, mikor kéne aludnom, de persze neki sosem kell aludnia, és nem fárad el. Mocskos démonok, és a hülyeségeik.
~Na jó, akkor induljunk neki.
Két perc múlva már a falu szélén tapodtam a földutat a település határában. A város szélétől szekér széles földút vezetett a kanyon oldalán át az erdőbe, ami sötét volt, és baljós. De persze lehet, hogy csak a szóbeszédek miatt tűnt olyan rossznak. Amúgy erre vezetett a régi út Oshibanába, mielőtt felépült volna a vasútvonal, de már csak néhány nagyon elvetemült ember használja ezt az utat, a vonat gyorsabb, egyszerűbb, és biztonságosabb. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tényleg vannak renegát zsoldosok, akkor ezek az erdőben lesznek, és így elég nagy esélye van annak, hogy összefutok velük. De nem jönne rosszul egy edzés, gyengeként sosem tudom elpusztítani az Ash'gardot, úgyhogy veszek egy mély levegőt, és belépek az erdőbe.

***

Két órája se bandukoltam az erdőben, amikor egyszer csak furcsa lábdobogása ütötte meg a fülemet. Nehéz lábak keltették, és gyorsan közeledett. Rohanni kezdtem egy közeli tisztásra, amin semmi növény nem nőtt, de az egészet vastagon belepte moha, majd a közepén megfordultam. Két pillanat múlva egy hatalmas farkas robbant ki a fák közül, a hátán egy ember ült furcsa nyeregben. A kezében akkora pallost lóbált, mint jómagam, ráadásul a mocsadék mindezt egy kézzel tette. Pusztán a térdeivel irányította a jószágot, aki felém száguldott. Két méterre tőlem elrugaszkodott, mohadarabokat szórva a levegőbe, tátott szájából nyál fröcsögött. Jobb kezemet démoni alakba váltottam, kitértem a karmai elől, de a szája felém kapott. Nem tudtam kitérni, gyorsan felemeltem a karomat, és ráharapott, még a pikkelyeim ellenére is kiserkent a vérem. A lovas felemelte pallosát, és a fejem felé sújtott vele. Meglendítettem a karomat, Azazel erejének hála elrántottam a lovast és a farkast is, az utóbbi hiába harapott, lecsúszott a kezemről, és két métert siklott a mohán, ami szépen feltorlódott a lába mögött. A mohának hála nem lehet könnyen megállni, teljesen csúszós lett a talaj.
Lenéztem a kezemre, a pikkelyeim között vékony csermelyekben csordogált a vér, a karmaim hegyéről a földre csepegett a vér, a moha pillanatok alatt felszívta. A látvány teljesen magába szívott, és hamarosan megéreztem a vér illatát is. Azazel éledezni kezdett, az ereje lágyan hömpölygött felém, a vérszomja hullámot vetett, és átcsapott rajtam. Nem küzdöttem, nem lett volna értelme, a megszállottsággal nem tudtam szembeszállni. Inkább meglovagolom az erőhullámot, és várom, amíg leáll, minthogy agyon zúzzon. Számat ördögi vigyorra húztam, egyetlen mozdulattal tüskékbe rendeztem a hajamat. Éreztem, ahogy belém zúdul Azazel ereje. Nem volt én és nem volt ő, csak mi voltunk, a tudatunk egybe olvadt. Mindkét kezünk démonalakba váltott, szintúgy a lábaink, és a farkas lovasára meredtünk. Meglepődött, de gyorsan megrázta a fejét, és megint támadni kezdtek. Játszva félrepördültünk a farkas elől, és leguggoltunk a pallos elől. Felpattantunk, elkaptuk a pallost tartó kezet, és egyetlen szorítással összeroppantottuk, a lovas üvöltött. Elejtette a pallost, és továbbvágtatott, kitépve a kezét a kezünkből. A farkas megfordult, és felvonyított, majd megint nekünk támadt. Felé lendültünk, majd a fejére ugrottunk, lábunk karmaival belevájtam a homlokába, a másikkal pofán rúgtuk a lovast, aki messzire repült, de a moha tompította az esést, így túlélte. Éreztük, ahogy a farkas vére a lábunkra csordul, de gyorsan leugrottunk, nem élvezkedtünk. A farkas eszeveszetten felénk kapkodott, de könnyedén elsuhantunk mellőle, és beledöftük a kezünket, majd kirántottuk. A zsigerei a földre ömlöttek, és összeesett. A lovasa közben felénk jött, bal kezében lóbálva a pallost. Átugrottunk felette, elkaptuk a torkát, és a földre nyomtuk.
A feje lassan kékülni kezdett, amikor megint lábdobogást hallottunk. Gyorsan elvágtuk a torkát a karmainkkal, és felálltunk. Hat farkas és hozzátartozó lovas jött elő a fák közül, mindannyiuknál pallos volt. Elvigyorodtunk, alig vártuk, hogy még többet ölhessünk. Előrelendültek, együtt, összeszokottan mozogtak. Gyorsan elsuhantunk a csapások elől, le-lebukva néhány farkaskarom elől. A farkasokra mentünk, könnyebb utána elbánni a lovassal, mint velük kezdeni. Lehajoltunk egy hatalmas csapás elől, megragadtam egy farkas nyakát, megfeszítettük a karunkat, és a hátára fordítottuk, majd gyorsan elharaptuk a torkát. Egy pallos szelte felénk a levegőt, de túl lassan, könnyedén hátrahajoltunk a csapás elől. Megtámaszkodtunk a kezeinken, és páros lábbal belerúgtunk a farkasba. Összeszorítottuk a lábujjainkat, a karmaink mélyen a testébe mélyedtek, nem tudta kitépni magát. Megcsavartuk a testünket, a farkas oldalából hatalmas húsdarab szakadt ki, csak úgy fröcsögött a vér. Felpattantunk, megint ki kellett térnünk néhány támadás elől. A gyalogosok nem támadtak, csendben vártak arra, hogy végezzenek velem a lovasok. Persze meg sem fordult a fejünkben, hogy veszíthetnénk, több ezer éves harci-tapasztalat segített minket. Felugrottunk, közben akkorát csaptunk egy farkas fejére, hogy a fülén jött ki az agyveleje, majd az ütés lendületétől megpörgetve hatalmas erővel fejbe rúgtunk egy másikat. Az állatnak messzire repültek a fogai, és holtan rogyott össze. Gyorsan előre bukfenceztünk, elkerülve néhány csapást, be egy farkas hasa alá. Kezeink gyors egymásutánban lecsaptak, feltépve az állat hasát, bűzlő belei ránk ömlöttek. A moha zöldjéből már semmi sem volt meg, az egészet széttúrtuk, és vörösre festette a földet a vér. Egyetlen lovas maradt, de az egyetlen mozdulattal lecsapta állata fejét, és leszállt.
Hat haragos, őrült tekintetű zsoldos meredt ránk, hatalmas pallossal kezükben. De nem féltünk, remegtünk az ölés gyönyörétől. Alig vártuk, hogy beléjük mélyesszük a karmainkat, és érezzük a húsuk közül kicsorduló vért... és ekkor előrelendültek. A középső előrerontott, fej fölül hatalmas, kétkezes csapást indított felénk. Közelebb léptünk, elkaptuk a karját, és összeroppantottuk. Hátraugrottunk a többi csapás és szúrás elől, közben a lábunkkal felkaptuk a leesett pallost, és feldobtuk, majd elkaptuk a kezünkkel. Megperdítettük, a démoni erőnkkel játszva pörgettük, a levegő suhogva nyílt szét. Az épségben maradtak betömörültek nagyjából, hogy ne férjünk a sebesült társukhoz, aki futni kezdett az erdő fele. Előreléptünk, megakasztottunk egy támadást, amit pár-ezer évvel ezelőtt ezerszer láttunk már. Felnyomtuk a kardokat, és meglendítettem a pengét, majd eleresztettem. Pörögve szelte át a levegőt, el az ember alkotta fal résein át, és beleállt a menekülő támadó hátába, előreesett, a kard odaszögezte a földhöz. A többiek felhördültek, mi csak mosolyogtunk. Előreléptünk, és ököllel hasba akartuk vágni az egyik ellenfelet, de végül kénytelenek voltunk kitérni a lecsapó kardok elől. Hátratáncoltunk, gyorsan le-lehajolva a kardok elől, alkarral felfogva a csapásokat ha kellett. Előreléptünk, a lábunkkal az ágyékon rúgtuk az egyiküket, majd gyorsan keresztülszúrtuk a mellkasát az ujjunkkal. Megragadtuk a szívét, és szabályosan kitéptük a helyéről. A vér gyönyörűen ömlött a kezünkön, imádtuk a látványt. Gyorsan félreléptünk, felkaptuk a kardot, és lecsaptuk az egyikük fejét, miközben a többiek háta mögé kerültünk. Megpördültek, a karddal sorra hárítottuk a csapásaikat, megakasztottuk az egyik kardot, és kicsavartuk a tulajdonosa kezéből, majd szíven döftük a szabad kezünkkel. Közben hárítottunk egy csapást, de a másik a hátamba került, és végigvágott rajta. A fájdalom hihetetlen erősen zúdult át rajtunk, teljesen elvesztettük az eszünket. Hirtelen megint élesen érzékeltem külön a tudatomat, de a baj az volt, hogy nem én irányítottam a testemet! Kívülről néztem, ahogy Azazel megperdül, és két villanásból kinyírja azt, aki hátba támadott, majd egy rúgással a másikat is.
~Bolond... máskor figyelj jobban. Nem akarok miattad meghalni. -mondta, noha ugyanakkora részben volt az ő hibája, mint az enyém. Az ereje gyengült, olyan hirtelen szállt el, mint ahogy jött. Visszakerültem az irányításba, de nem készültem erre, és előredőltem. A varázslat túl gyorsan tűnt el a végtagjaimról, még nem uraltam eléggé az erejét, így mind a kezeimen mind a lábaimon számtalan helyen felrepedt a bőr, és ömlött a vér. A hátam égett a fájdalomtól, próbáltam felállni, de nem bírtam, szép lassan szivárgott el az erőm... Hirtelen éreztem, hogy milyen hideg van. A világ elsötétedett, és elájultam. Az utolsó ami tudatosult bennem egy hópehely volt, ami szép lassan a kezemre szállt...

To be continued...

„Sötétség ölel körül, a semmiben lebegek. Megmozdítanám a karomat, de nincs mit, nincsenek karjaim, nincsenek lábaim, nincs testem, semmim sincs, képtelen vagyok megmozdulni, csak lebegek a semmiben...
Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy két perce vagyok itt vagy egy éve, fogalmam sincs volt, ki akarok jutni innen... egyszer csak egy fénypontot láttam meg valahol, ami akár karnyújtásnyira is lehetett volna, vagy a világ túlsó felén, nem tudom. Felé suhantok, vagy az közeledik? -nem tudom, de nem is számít. Elérem, és átbukok rajta, hirtelen egy testben találom magam... de nem én irányítom!
Meleg kövön fél-térdelek, fejemet lehajtva, kezem a lábamon nyugtatva. Az egészet furcsán vörösesben látom, a kezeim pikkelyesek, a lábam mint egy ragadozómadár lába... ezerszer láttam már ezeket a végtagokat, ezek Azazel végtagjai! Egy pillanatra pánikszerű félelem ragad meg, hogy átvette az irányítást a testem felett, de nem, nem lehet, hiszen az előbb még hó esett! Ezenkívül számomra ismeretlen élőlények hangját hallom.
~Te meg mit keresel itt? -Azazel hangja váratlanul zendül fel a fejemben. Mély, méltóság- és erőteljes, de közben fásult, beletörődött is. Több ezer éves élete ereje és terhe egyaránt nyomja a vállát, és ezt még sosem éreztem ennyire.
~Nem tudom. Egyáltalán azt sem tudom, hogy hol van az az itt.
~Érdekes... sosem gondoltam, hogy be jutsz ide. Az emlékeimbe vagyunk fiú. Figyelj és tanulj.
Azazel, a fiatal Azazel, felemelte a fejét. Egy hatalmas, plafon nélküli teremben vagyunk, velünk szemben egy hatalmas trónus áll, gazdagabb, mint bármi, amit eddig láttam. Fekete, félátlátszó, üvegszerű anyagból készült, arany és ezüst veretekkel, illetve drágakövekkel díszítve. A trónon egy fiatal, talán húsz éves férfi ül, sötétkék talárban, amire arannyal mindenféle számomra ismeretlen rúnákat hímeztek.
~Az első és utolsó mesterem, egyben alkotóm. Kezdődik. -meg akartam kérdezni, hogy mi kezdődik, de szinte azonnal megkaptam a választ.
-Varys! -kiáltott fel a trónon ülő ember. Felállt a székéről, és előre lépett öt lépést. A talajon vésetek villantak fel, amik eddig elkerülték figyelmemet, és egy mágikus kör jelent meg. A kör közepéből egy hatalmas démon szállt fel pörögve, hogy megálljon mellettünk a maga húsz láb magas valójában. Az egész démon lávából állt, folyamatosan mozgott a láva a bőre alatt.
-Csalódást okozol nekem Varys. -kezdte nyugodtan- Két ember megmenekült a faluból. Kénytelen voltam utánuk küldeni Sylirt és Tiekhot, hogy vadásszák le őket.
-Az nem lehet mester. Pontos mu...
-Elég! Azt akarod mondani, hogy tévedek? -nem emelte fel a hangját, de így is félelmetes volt. Ráadásul még ijesztőbb volt a tudat, hogy valaha is élt olyan mágus, aki legalább két démont az uralma alá hajtott.
-Természetesen nem me... -elakadt a szava, ugyanis a mestere felemelte egy kezét, amiből sötét energia csapott ki, mellkason vágva a démont. Az hátratántorodott, és térdre rogyott. Felemelte a kezét, amikor Azazel megmozdult, kinyújtotta oldalra a kezét, és fehér lángok jelentek meg a kezén. Azok egy gömbbe sűrűsödtek, majd Varys felé repültek, eltalálva azt. A démon elterült, fehér lángok nyaldosták a testét körös-körül.
-Köszönöm Azazel. -biccent felénk. Azazel lehajtja a fejét, de elvigyorodik, már ebből tudom, hogy valami nem stimmel. Varys egyszer csak felemeli a kezét, és orbitális magmatömeget lő ura felé. Azazel felpattan, kitárja szárnyait, és villámgyorsan repül mestere felé, be közé és a támadás közé, háttal mesterének. Érzem, ahogy megfeszül az összes izom a lábában, és ekkor elrugaszkodik. Átszaltózik mestere feje felett, közben farkának egy erőteljes csapásával a magmagolyóbis felé löki a mágust. Az varázslatokat kántál, és felrobbantja a golyót. Ekkor Vasyr már rajta is van, hatalmas csapásra emeli az öklét. A mágus sötétségből emel falat, de az megreped a démon ökle nyomán. Ekkor a mester egyik keze körül sötét aura jelenik meg, és egy sötétségből kovácsolt dárda döfi keresztül az izzó teremtmény mellkasát. Vasyr eldől, még földet se ér, mire elporlad.
Azazel mestere diadalittas vigyorral fordul meg, majd a következő pillanatban holtan dől el, ahogy Azazel keze átszúrta a mellkasát.
Ekkor a még ifjú démon állatias üvöltésre nyitja száját, kitárja szárnyait, és felrepül, fel messze a kék égbe, élvezve a szabadságot.”

***

Ekkor kinyitottam a szememet. Egy ágyban feküdtem, betakarva, testem gézzel körültekerve. Oldalra fordítottam a fejemet, egy furcsa öregembert láttam egy asztal előtt üldögélni, épp kevert valamit egy kémcsőben.
-Szóval magadhoz tértél ifjú démonmágus. Ennek örülök, kezdtem félni, hogy elveszítelek.
-Hol... hol vagyok? -a hangom erőtlen volt, remegett.
~Mióta vagyunk itt?
-Grap bácsi házában, aki összeszedett téged a holttestek közül, és elhozott, hogy meggyógyítson.
~Nem tudom Ilaszior. Mindkettőnk tudata az emlékbe menekült, hogy szabaduljunk a fájdalomtól.
-Ki az a Grap?
-Én.
~Vigyázz vele. Egy ilyen ember könnyen megmérgez, hiába néz ki gyengének.
~Tudom, de nincs mit tenni. Mozdulni sem tudok.
[color=green]-Idd meg ezt, gyorsabban gyógyul tőle a hátad. -hozza ide a kémcsövet, és beletölti a számba. Nem akaródzik meginnom, Azazel is hevesen tiltakozik, de végül mégis lenyelem.
~Miért? Mind itt halunk... -Azazel hangja kétségbeesett, nagyon élni akar a fickó, ahogy én is.
~Nyugi Azazel. Ha meg akart volna ölni, akkor nem szed fel a csatatérről, és gyógyít meg.
-Mit ne mondjak szépen elintéztek téged. Ha nincs a táskád akkor lehet, hogy nem élnél, de az felfogta a csapás egy részét. Cserébe használhatatlan lett.
Jé tényleg arról meg is feledkeztem, hogy rajtam volt harc közben, mondjuk most már tökmindegy. Megpróbálok felülni de nem megy, nincs elég erőm.
-Nyugi fiú. Ráérsz te továbbmenni, először gyógyulj meg.

***

Végül két hétig voltam az öregnél, a vége felé már az idegeimre ment, mert mindenféle történetet mesélt a gyermekkoráról. Számtalanszor meghallgattam tőle, hogy „Régebben én is hozzád hasonló kalandor voltam, de aztán kaptam egy nyilat a térdembe.” Mi a fene van vele hogy mindig ezt mondogatja? Jó oké, elismerem, tényleg sántított, de akkor is.
Így hát boldogan léptem ki a házából, ami egy hatalmas odú volt valójában, és indultam tovább utamon Oshibanába. Bár szerencsétlenségemre az öreg még gyorsan a nyakamba varrt egy levelet, mivel „Jajj kedves fiú megtennél egy szívességet, cserébe a gyógyszerekért, a szállásért, az ételért, az italért és hogy megmentettem az életedet? Vidd már el ezt a levelet Oshibanába Anett néninek ha már ilyen rendes vagy én édes fiacskám.” Na igen, van amire nem lehet nemet mondani, hacsak nem akarok fizetni egy baromi nagy számlát. És mivel nem akartam a pénzemet erre költeni, ezért inkább elviszek egy levelet.
~Én a helyedben elolvasnám mi áll benne. Lehet, hogy csapda.
~Nem Azazel, ennyi tisztesség még bennem is van.
~Tisztesség? Benned? Ne nevettess már fiú.
~Pedig de. Na de ez már motoszkál egy ideje az agyamban, és most van pár óránk, szóval ki vele, mi volt az a fehér tűz az emlékedben?
~Őőőő... na igen, volt egy olyan érzésem, hogy megkérdezed. Az a fehér tűz az én démoni lángom. Talán feltűnt, hogy a teremtőnk szerette a lángot. Ez nem kifejezés, összesen harmincnyolc démont teremtett, és mindegyiknek valamilyen tűz képességet adott. Én voltam a remekműve, a legerősebb mindannyiunk közül, a Fehér Láng démona, a teremtő őre. Én voltam számára a tökéletes alkotás, emiatt bízott meg bennem.
~Szóval te voltál az őre, és mégis elárultad.
~Igen, de erre megvolt az okom. Na de ne szakíts félbe. Nem az erőm, nem a fürgeségem, még csak nem is a testem felépítése tett engem azzá, aki vagyok. Nem ezek miatt voltam én az, aki megölte a mestert, és kivívta a szabadságunkat. A fehér láng és az eszem tett azzá. A fehér láng nem okoz külső sérülést, mint azt láttad, még csak meg se tud sebezni. Egyáltalán nem meleg, de mégis, a legpusztítóbb láng, ha jól használják. A fehér láng a lelkedet égeti, befolyásolja. Alapból szép fokozatosan romlik a közérzeted, majd elég a lelked, de én ennél sokkal többre képes voltam. Nem én voltam az első, aki fehér lángot kapott a mester teremtményei között, de én jöttem rá, hogy ennél sokkal többre képes. Képes voltam befolyásolni vele az érzéseket, és elérni többek között, hogy Varys rá támadjon a teremtőnkre.
~Szóval miattad halt meg?
~Igen. De számtalan másik társam az ő élete árán lett szabad.
~Képes vagyok használni a lángodat?
~Ehhez két dolog kell: egy, hogy elég erős legyél, és kettő, hogy megengedjem a használatát. Még egyik sincs meg. És azt nem tudom garantálni, hogy képes leszel azon a szinten használni, ha, ismétlem, ha megengedem. Lehet, hogy te is úgy tudod majd használni, mint a többi démon. És ne feledd, a beleegyezésem nélkül sosem használhatod.

***

Estére értem Oshibanába, ebbe a csodálatos városba, amit most látogatok életemben harmadjára. Szerencsémre már eléggé elült a körözés irányomba, de azért nem árt az óvatosság.
Kerestem egy fiatal párt, és gyorsan odaléptem hozzájuk.
-Bocsánat, meg tudnátok mondani, merre van Anett néni boltja?
~Te nem azért, de ahogy ezeket elnézem a tudatukat teljesen kitölti az, hogy merre van a legközelebbi szabad ágy, úgyhogy teljesen felesleges ezeket kérdezgetned.
-Bocsáss meg, de nem tudjuk.
~Mondtam. Én megmondtam.
[color=indigo]~Jólvanna igazad volt.
Végül megtaláltam Anett néni boltját, egy gyógynövényboltot. Ahogy belépek az ajtón a fejem felett egy mágikus csengő szólal meg, a virágok illata bekúszik az orromba. Iszonyatosan tömény az illat, felfordul tőle a gyomrom.
~Vhááá. Mi ez a bűz fiú? Tűnjünk már el innen.
-Ugyan már, egy perc és végzünk.
~Katasztrófa vagy.
-Boccs, néhány csepp becsületem maradt.
-Emiatt mondom hogy katasztrófa vagy.
-Ki az? Már záróra van. -egy sovány, öreg nénike jön elő egy szobából. Göndör, ősz haja van, arcán néhány ránc, csuha és kötényke, a csuklya visszahajtva, csupa csont ujjak és kidudorodó erek.
-Bocsánat, Grap bácsi küldött ezzel a levéllel.
-Ide vele. -nyújtja felém a kezét, a szeme egy pillanatig elkomorul. Átadom neki, gyorsan kinyitja és átolvassa. Az arca felderül.- Értem. Tudod, mi áll benne?
-Nem.
-Grap azt írja, hogy több mint százezer gyémánttal jössz neki, és mivel ő tartozik nekem, ezért ezt itt fogod ledolgozni. Tíz napig kell dolgoznod, utána mehetsz.
-Mi?! -teljesen leesik az állam, nem hiszem el amit hallok.
~Annyira tudtam, hogy valami baj lesz...
-Itt valami tévedés történt. Ha megbocsát én most megyek is. -az ajtó felé indulnék, de ekkor hirtelen indák kúsznak be az ajtóhoz, ellehetetlenítve a kinyitását. Megfordulok, és a nő felé vetem magam. Na majd pont csicskáztatni fog itt engem, még mit nem! Azt hiszem végzek vele, utána meg Grappal.
A tervembe hamar probléma lép fel, nevezetesen az, hogy amikor ütésre emelem a kezemet két inda tekeredik rá, lefogva engem. Egy hatalmas szájszerű cucc kúszik be a fejem elé.
-Vénusz légycsapó, kicsit megnövelve. Én a helyedben nem mozognék, mert leharapja a fejemet. A választásod: dolgozol itt tíz napot, vagy meghalsz?
~Gondolom nem szerez sok barátot ezzel a természettel.
~Ebben vasszeg igazad van Azazel, de ezt szerintem nem lenne túl bölcs kimondani.
~Na igen, a jelenlegi helyzetet tanulmányozva tényleg nem a legjobb döntés lenne.
-Rendben. Tíz nap. -mondtam beletörődve. Így kezdődött tíz nap munka Anett néni gyógynövény-boltjában.

Tíz hosszú nap, összezárva Anett nénivel, több ezer, többek közt mágiával táplált növénnyel, és egy több ezer éves démonnal. Az utóbbi duzzog, ritkán szól és akkor is csak negatívan, az első meg pont olyan szótlan mint a középsők. Gondolom nem kell részleteznem, milyen szószátyárok a növények... Hihetetlen jó kilátások... tényleg, hurrá. Ja, és emellett még édes drága kedves Anett néni olyan aranyos, mint egy hegyi troll, körülbelül olyan kedves is, és annyi esélyem van ellene, mintha egymagam néznék szembe a mágustanács seregével... azaz semmi, ergo teljesen tökéletesen ki vagyok neki szolgáltatva. Aminek őszintén szólva annyira nem igazán örülök túlságosan, elvégre is nem bízok benne annyira túlságosan hű-de-nagyon, úgyhogy két másodpercenként nézem, hogy nem támad-e meg valami növény. A bolt felett kaptam szállást egy leterített pokrócon, egész éjszaka forgolódtam álmatlanul, amikor meg végre elaludnék akkor Anett néni horkant egyet, és kezdődik az egész elölről.
Utána szépen leesett, hogy most nem lenne értelme kinyírnia, elég a tizedik nap végén, úgyhogy már kevésbé vagyok paranoiás, és a növényekkel is kezdtem megbarátkozni. Bár a növénymágiához nem mutattam túl nagy készséget, gondolom Azazel miatt, de a herbalizmus alapjait megtanultam. Vicces, mennyi mindent meg lehet tanulni a növényekről néhány nap alatt.
Kedd este van, épp néhány szárított növényt török szét fent egy mozsárban, amikor egyszer csak hangokat hallok lentről. Nem értem mi a fene folyik itt, Anett néni talán ha öt perce ment el vásárolni.
~Ilaszior! Valaki van lent! -figyelmeztetett Azazel.
~Hallom. Lehet, hogy Anett néni felejtett itt valamit, és azért jött vissza.
~Talán... de meg kéne bizonyosodni erről.
~Najó. -ekkor démoni alakba változtatom a füleimet, de csak a lélegzést hallom.- Szerinted?
~Nem ő. Anettnek másmilyen hangja van.
~Jesszusom Azazel, csak lélegzik! Honnan veszed, hogy nem ő az?
~Párezer év alatt megtanulsz elég sokféle dologra odafigyelni. Úgyhogy emeld fel a seggedet, és menj le!
~Ha mégis ő lesz a, akkor lecsesz, hogy miért hagyom ott a munkát. -zsörtölődök.
~Még mindig jobb, mintha kirabolnák amíg itt vagy.
~Téged mióta érdekel ennyire ez? Azt hittem, hogy nem szereted az embereket. -tudom, hogy igaza van, de nem akarok neki engedni.
~De van becsületem. Tartozok Anett néninek, illetve tartozunk, ergo azt törlesztjük. Az egy másik kérdés, hogy ha utána szembe jönne az utcán megölném, ha meg tudnám. De ez a szánalmas test eléggé korlátoz. -feleli sértődötten. Haláli, egy duzzogó démon!
A létrához lépek, és lenézek. Azazelnek igaza volt, nem Anett néni az. Egy fiatalember áll ott, arcát eltakarja egy maszk, és éppen keres valamit a pult alatt.
-Hé! Tűnj el onnan! -kiáltok rá. Felpillant, gyorsan felugrik, és eliramodik, kezében egy apró doboz villan meg.
~Na még mit nem, nem fog elmenekülni. -iramodok utána. Fogalmam sincs, hogy mit vihetett el, de biztos értékes dolog. Igazából tökmindegy, nem vihet el semmit, amíg én ott vagyok. Kirohanok az utcára, és a fickó után. Szerencsétlenségemre berohan a tömegbe, de nincs választásom, utána kell mennem, közben próbálom kizárni a tömeget a tudatomból. El-eltűnik egy hát mögött, hogy aztán arrébb bukkanjon fel, járókelők között szlalomozva. Én ebben nem vagyok olyan jó, a legtöbb embert fellököm, de nem maradok le. Végül egy ház felé szalad, és egy létrán felrohan a háztetőre. Én persze megyek utána, nem olyan könnyű engem lerázni. Amikor felérek egy vakító villanást látok, majdnem leesek a tetőről, de végül visszanyerem az egyensúlyomat. Szóval fénymágiát használ a kis mocsok, nem baj, elkapom a dögöt. A sötétségből egy két méter hosszú kezet formázok, és utána nyúlok. Kikerüli, de elesik. Egy pillanatra megörülök, de a lendületet bukfencé változtatja, úgyhogy alig veszített sebességet. Átugrunk a következő háztetőre, majd le egy bódé tetejére, és végül egy hatalmas raktárépület felé rohan, én szorosan mögötte. Ég a tüdőm, baromi gyors a kis rohadék. Befut az épületbe, és becsapja maga mögött az ajtót.
~Fuck. Most mi a szart csináljak?
~Menj be valahogy. Mondanám, hogy törd be az ajtót, de az eléggé gyanúsan idevonzaná az Ash'gardot.
Körülnézek, sehol senki. Viszont az egyik ablak, hét méterre a fejem felett, nyitva van. Gyorsan levetítem az ötletem képét Azazelnek.
~Szerinted?
~Sima ügy.
~Oké, akkor egyetértünk.
Gyorsan leveszem a pólómat és a dzsekimet, majd a démonmágiához nyúlok, hátamból fekete szárnyak nőnek ki. Csapok velük néhányat, és már a levegőben is vagyok, hihetetlen jó érzés. Szép lassan az ablakpárkányhoz repülök, és finoman, halkan leszállok rá. Az épületben sötét van, halvány fényfoltok világítanak csak. A szárnyak visszabújnak a testembe, a szemeim és a füleim viszont felveszik a démoni alakjukat. Az eddigi sötét terem kellemes vöröses árnyalatot vesz fel, és mindent tökéletesen látok benne. Szerteszét dobozokból épített tornyok vannak, mindenféle felirattal, és ezerféle pecséttel lezárva. A tornyok néhol majdnem tetőig érő falat alkotnak, másutt egyedül árválkodnak, van, ahol egyetlen doboz hever elhagyatottan. De sajnos nem látom az emberemet, így a hallásra kell hagyatkoznom. Hatan lehetnek, a raktárnak majdnem a közepén. A sötétségből ismét egy kezet formázok, és megkapaszkodok vele egy dobozrakásban, majd elrugaszkodom. A lábammal tompítom a csapódást, és gyorsan felhúzom magamat.
-Hallottátok?
-Mit?
-Én hallottam. Megnézzem?
-Mit hallottatok?
-Kussolj már.
-Nézd.
-Mit hallottatok?!
-Tényleg befoghatnád. -ismerős a hangja, de nem jut eszembe, hol hallottam.
Az egyik elindul felém, de ekkor már a torony tetején kuporgok, esélye sincs megtalálni. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán jobb lenne megölnöm.
~Szerinted megöljem?
~A te dolgod. -igaza van, ezt nekem kell eldöntenem. Nem, nem ölöm meg, döntöm el végül. Lehet, hogy az idecsődíti a többit is. Inkább csendben hallgatózom még egy kicsit.
-Naszóval, mire kellett ez?
-Nemtom, de remélem, megérte betörnöm érte.
-Nyugalom. Higgyétek el, megérte, nagyon is megérte. Ez a kő egy speciális lacrima, ami rengeteget ér. Ha beteszed egy fegyverbe, és ölsz vele, akkor az áldozat rögtön zombivá válik. Egyes nekromanták egész aranybányákat adnának érte.
-És mit keresett ez ennél a nőnél?
-Anett régebben hírhedt mágus volt, csak másik néven. De ez nem a ti dolgotok. Elégedjetek meg a fizetséggel.
-Na álljunk meg egy pillanatra. Most mondta, hogy ez a kő rengeteget ér. Akkor mégis miért kéne beérnünk ennyivel?
-Higgyétek el, bőven elég nektek ennyi.
-Maga téved. -ért vissza a járőr.- Higgye el, sokkal, de sokkal több az, ami elég nekünk. Mondjuk szorozzuk meg egy százassal az árát.
-Ne légy bolond. Túlfeszíted a húrt.
-Ó igen? Na ide figyelj tata, mert mondok valamit. Mi hárman mágusok vagyunk, és könnyen elbánunk olyan gyengékkel mi... -a mondandója hörgésbe fulladt. Előre ugráltam néhány doboz tetején, hogy jobban lássam, mi történik.
-Mi a... -újabb hörgés. Már közel járok, látom, ahogy a szerencsétlen betörő az ajtó felé rohan. Az asztalnál egy ősz fickó áll, meg egy sötét ruhába öltözött kalapos férfi, aki épp egy véres kardot törölget. Egy pillanatig a hatodikat keresem, de szinte azonnal meglátom, ahogy a menekülő után suhan, elképesztő sebességgel. Ruhája megegyezik a másik őr ruhájával. Zöld fény villan, a betörő átlyukasztott mellkassal dől el. A szíve a fickó kezében van, aki kitátja a száját, és beleharap egy hatalmasat. Vér folyik ki a szájából, hányingerem támad. De ekkor ledobja a kalapot, és egy félig elrothadt arc mered elő belőle, a szemében kukacok vájkálnak, a fogainak a fele nincs meg.
~MI A FENE EZ?!
~Egy zombi. Egy nekromanta által irányított holttest. Hasznos kis mágia, nekem elhiheted.
~Ez most komoly?
~Igen. Az alkotóm több tízezer holttestet volt képes irányítani egyszerre.
Ekkor nyílt az ajtó, legnagyobb meglepetésemre Anett néni lépett be. Becsapta maga mögött az ajtót, ismét sötétség borult a raktárra, de ez nem zavarta őket. Én meg ígyis tökéletesen láttam.
-Üdv Grap. Valahogy sejtettem, hogy megpróbálod ellopni a követ. -Grap! Tényleg, most már emlékszem a hangra, nem értem, hogy nem esett eddig le. Ezek szerint nekromanta...
-Kedves Anett néni, te se gondolhattad, hogy megtarthatod. Vagy szólítsalak A Kapuőrző Elennek?
-Azt a nevet már rég nem használom, és ezt te is jól tudod. Na gyerünk, hol van a bábod? Tudom, hogy itt van bent.
-Te meg miről beszélsz?
-Ilasziorra, már ha ez az igazi neve, polleneket tettem. Te se gondolod, hogy nem találnám meg, melyik épületben van. Sejtettem, hogy el fogod lopatni vele a lakrimát.
~Szóval nem bízott bennem.
~Hát, ha belegondolsz, végül is az ellensége küldött. Annyira nem meglepő.
-Na igen, hallottam, hogy áttértél a növényekre a holtakról. Pedig régebben te voltál a legerősebb nekromanta a világon. Megjegyzem, fogalmam sem volt eddig, hogy ő is itt van.Akár hiszed akár nem, de az a démonmágus nekem nem kellett semmire. Azt már meg sem kérdezem, honnan tudta, hogy el akarom lopni.
-Nálad még mindig erősebb vagyok. A hatalom iránti szomjad meg egyértelmű volt, mindig kérdezgettél róla, amikor nálam jártál. Amúgy mi ez a démonmágus duma?
-Nem is tudtad? Ilaszior démonmágus.
-Eddig nem. De, cserébe én is elárulok valamit. Az a lakrima hamisítvány. Az igazit már rég elküldtem a mágustanácsnak.
-Tessék?! -Grap hangjában düh csattant.- Nem baj, ha már itt vagy lezárjuk, amit rég le kellett volna. -zöld mágikus kör villan a kezén, és a torony inogni kezdett alattam. Megpróbálok felugrani a tetőgerendára, de túl gyorsan dől minden, és lezuhanok. Egy adag üres dobozon landoltam a földön, csúnyán beütve a kezemet. Hogy honnan tudom, hogy üres? Nos, a tartalmuk ott áll előttem, a maguk rothadó valójában. Több száz hulla volt a dobozokban!
-Ám legyen. De előre szólok, ezúttal megöllek. -a talaj felfénylik, és négy szörnyeteg jelenik meg Anett néni körül. Hatalmasak, kezeik csontfegyverekben végződnek. Minden taktika nélkül vetik bele magukat a zombik és csontvázak seregébe, olyan könnyen aprítva őket, mint a gallyakat. Csakhogy egy-két zombi felrobban, lassítva őket, némelyik meg erősebb, mint a többi. Egyes zombik kezei helyén mindenféle fegyver van, némely csontváz lovagi páncélban csörtet. És nekik van eszük, körbeveszik a szörnyeket, kitérve a csapások elől, közben hátba támadva őket.
Sajnos nem tudom tovább nézni a titánok küzdelmét, ugyanis ekkor már én is az életemért küzdök. Két kezem démonalakban van, sorra tépem szét a holtakat. Némelyiknek távolról osztom az áldást. Itt-ott kezek, karmok, fegyverek súrolnak, egyre jobban fáj mindenem. Gyorsan felmászok egy nagyobb halom dobozra, de oda is utánam jönnek. Kezdek kimerülni, a megszállottság meg sehol amikor kéne, miért is jönne, lassan térdre rogyok, de még így is küzdök, nem tudom, hogy egy órája vagy egy perce, csak ütök és tépek. Mindenütt vérzek, és lassú is vagyok, a felrobbanó csontok valami mérget juttattak be a szervezetembe. Már nincs erőm tartani a kezemet se, de ekkor hirtelen egy adag inda fog körül, és kiemel a holtak közül, felemel, egyre fel, végül letesz a tetőgerendára. Az indák körém fonódnak, nem engednek mozdulni, de nem is akarok, végre nem érnek el. Ráadásul tökéletes rálátásom nyílik a titánok harcára...

To be continued...

A szörnyek vesztésre állnak, ez tisztán látszik. Már majdnem mindenütt szétfaragták őket a csontjukig. De Grap zombijainak és csontvázainak is a fele megsemmisült. Ijesztő, hogy mire képes ez a négy szörny. Anett néni arcán nyoma sincs félelemnek. Ezek szerint van még néhány dolog a tarsolyában. Felemeli a kezét, és varázsol egyet. Az összes holttest, ami a teremben van, és irányítás nélkül áll felrobban, a szörnyeivel együtt. A szörnyek csontjai rengeteg holttesten átrepülnek, újabb adag mozdulatlan törmeléket hagyva maguk után. De még így is van közel harminc mozgó tetem, míg Anett néni látszólag kifogyott.
-Na és most megtanítom, mi a különbség köztünk. –szól Grap. Ő is varázsol egyet, és egy sötét hasadás jelenik meg a levegőben. A sötétségben vörös szemek gyúlnak, és csontvázak lépnek elő. Fekete, sárkánymintás páncélt viselnek, a sisakjukból csak vöröslő szemeik látszanak ki. Kezükben hatalmas pallosokat szorongatnak.- A démonőrség. Ne aggódj, erősebbek, mint legutóbb.
-Eszem ágában sem volt aggódni. –felelte Anett néni könnyedén. Őelőtte is hasadás jelent meg, és holttestek bújtak elő. De előtte nem emberi holttestek, illetve nem csak. Óriási, szarvas, négy lábon járó állat, aminek a hátán egy csontváz ült csatacsillaggal és pajzzsal, farkasember, medve, oroszlán, és egy majom, hatalmas bottal, Mindegyiken fehér, ragyogó páncél volt.
-Menjetek, és zúzzátok szét őket. –mondta Anett néni. Legnagyobb meglepetésemre a lovagló csontváz megszólalt.
-Csak nem a jó öreg Liga? Még mindig megvannak? –Anett nem törődött Grappal, nem méltatta válaszra.
-Igenis asszonyom.
~Ezek beszélni is tudnak?
~Megteheted, hogy értelmet adsz nekik… de ezt nem sokan használják, mert nehezebb uralni őket.
-Tényleg azt hiszed, hogy képesek legyőzni a seregemet? Ahelyett, hogy remegve könyörögnél az életedért a sarokban?
-Bears are do not know fear.
~Mi van?
~Ősi, északi nyelv. De ez megmagyarázza azt, hogy miért néz így ki a medve… viharmedve, egy ősi faj. Olyan értelmesek mint egy ember, és olyan erősek, mint egy medve.
Anett néni öt harcosa előre vetette magát, bele a csontvázak seregébe. A démonőrség még nem szállt be a küzdelembe, a gyengébb élőhalottak beálltak eléjük, és sorra robbantak fel. De nem igazán lassultak, a páncél megvédte a liga tagokat.
-Hatos forma. -mennydörögte a medve, amint volt egy pillanatnyi szünet. A majom előrelendült, gyors egymásutánban hasba vágott öt-hat élőhalottat, majd elkezdett pörögni, egymás után ütve félre az ellenséget, húsos-csontos ösvényt vágva. A lovas gyorsan berontott a résbe, a majom közben hátraugrott felette, és a hátasát egyenesen nekivezette a démonőrségnek. Azok félreléptek, és lecsaptak, de a lovas a pajzsával hárítottá csapásaikat. A medve közben széttépte a maradék gyenge kis élőhalottat, majd négy lábra ereszkedve hihetetlen sebességgel a démonőröknek rontott. Felkapta az egyiket, és a háta mögé hajította, a lovas és a majom hihetetlen sebességgel vetették rá magukat, pillanatok alatt szétverve. Közben a farkas lecsapott az egyik őrre, karmai hihetetlen sebességgel lefaragták róla a páncélt, majd a következőhöz fordult, amíg annak az oroszlán szétroppantotta a fejét. A nyolc démonőr hihetetlen sebességgel mozgott, de a Liga könnyen tartotta, és a medve a farkassal három mozdulattal elintézett egy újabb őrt.
Hét őr maradt, a liga közül mindenki élt, már amennyire egy élőhalott élhet. De ekkor az őrök lendültek támadásba, pallosaik hihetetlen sebességgel szelték a levegőt. A Liga gyorsan kitért, de az oroszlán nem volt elég gyors, és kettészelték. A medve már rajta is volt a gyilkosán, egyetlen harapással elválasztotta a felsőtestét az alsó részétől. A majom egy jól irányzott csapással bezúzta egy démonőr fejét, de két másik rajta termett, és keresztülszúrták, akiket szinte azonnal felnyársalt a furcsa szarvas lény. Egy őr lecsapta a lény fejét, de a lovasa gyorsan leszállt, és bezúzta a támadó fejét. Három maradt mindkét félről, és volt egy olyan érzésem, hogy Anett néni csapata fog nyerni. Két percen belül kiderült, hogy igazam van.
-Neeeee! Ez nem lehet! -üvölt Grap. Újra varázsolni akar, de ekkor egy faág tekeredik a kezére, és a földhöz rántotta. Hamarosan mindenütt ágak kötözték szorosan a földhöz, mozdulni sem tudott.
-Vége Grap. Régen sem volt, és most sincs esélyed ellenem. Sajnálom, hogy így ért véget. -mondta. Egymáshoz nyomta a tenyereit, és egy csontokból álló lándzsát varázsolt elő. Felemelte, és lesújtott. Grap egyetlen hang nélkül halt meg.
Nem tudom mikor engedtek el az indák, és hogy kerültem le. Az biztos, hogy sötét volt amikor felébredtem.
~Hol vagyok?
~Anett néni hazahozott.
~Miért? -kérdezem ijedten. Félek, hogy talán meg akar ölni. Elvégre is tudok arról, hogy nem egyszerű növénymágus.
-Látom felébredtél. Azt hiszem ideje elbeszélgetnünk ifjú démonmágus. -Anett néni hangja halk és furcsa, de nyoma sincs benne haragnak, vagy gyilkossági szándéknak.- Tudok arról, hogy ki vagy, hogy mi vagy, ahogy te is arról én ki, mi vagyok.
-Csak annyit tudok, hogy egy nagyon erős nekromanta és növénymágus.
-A Kapuőrző Elen... így emlegettek régen. Egy mára már elpusztult céh tagja voltam, a Rosenrot Orden-é. Erősek voltunk, az akkori legjobbak között volt a céh. Nyolcévesen kerültem be, árva voltam, Yoric mester vett magához, amikor megmentettem az életét, bár nem is tudtam, hogy kicsoda. Le akarták szúrni, én meg sikítottam, amire megpördült, és legyőzte támadóját. Ő tanított meg a nekromanciára, hálája jeléül. De ennél többet adott, egy családot. Grap is abba a céhben volt, már előttem érkezett, szintén Yoric mester tanítványa. Yoric haláláig rivalizált velem, mert ő is tudta, hogy csak egyikünk örökölheti a Ligát. A Liga, mint te is láttad, hihetetlen értékes élőhalottakból áll. A maguk idejében hatalmas harcosok voltak, haláluk után egy nekromanta egy azóta elveszett mágiával örökre a testükhöz kötötte a lelküket. Azóta mesterről tanítványra öröklődnek, nem véletlen, hogy Grap akarta őket. De a mester halálakor engem választott, én lettem az örököse, Grap meg ott találta magát kisemmizve. Úgy gondolta, ő az idősebb tanítvány, neki kéne kapnia... de nem ő kapta. Ekkor nekem rontott, és az egész céhet felemésztette a belső háború a vezetésért. -Anett néni szemében könnyek csillogtak.
-Évekkel később keresett meg, azt mondta, ki akar békülni. Én nem akartam veszekedni újból, ekkor már a növények mágiáját tanultam, úgyhogy kiegyeztem. De hamar rájöttem a céljára, a lacrimát akarta. A lacrimával, amit el akart lopni, egy új ligát akart csinálni, mert ő is tudta, hogy a démonőrség csak halvány utánzata a ligának.
-Honnét tudta, hogy önnél van a lacrima?
-Azon a küldetésen szereztük meg, amibe Yoric mester belehalt. Legalábbis ezt hitte. Valójában sosem volt nálam ilyen lacrima, valószínűleg nem is létezett.
-Akkor miért mondta ezt neki?
-Reméltem, hogy elkerülhetem a harcot, ha lemond róla. És könnyebbe elhitte, hogy továbbadtam, mint azt, hogy nem is volt nálam.
Ezzel a mondattal felállt, és kiment a szobából, én meg visszasüppedtem az álmok ölelésébe.

Három napig tartott, mire visszanyertem az erőmet, és begyógyultak a sebeim. Ekkor Anett néni így szólt:
-Gyere velem.
A földszintre mentünk, majd be az üvegházba. Félretolt egy asztalt, és felemelt egy szőnyeget, amit két centi vastag por takart. Alatta legnagyobb meglepetésemre egy hatalmas csapóajtó volt, fekete, mint a legsötétebb éj. Egyetlen hiba nem volt rajta, semmi nyomódás, semmi pukli. Van egy olyan érzésem, hogy még démoni alakban sem tudnék kárt tenni benne.
Elen felemeli a hatalmas csapóajtót, és lemegy. Int, hogy kövessem, én félve bár, de megteszem. Egy sötét, ámde hatalmas kamrába érkezem. A következő pillanatban fáklyák gyúlnak mindenfele. Eleinte nem értem, hogy hogyan gyulladtak meg, de akkor meglátom a csontvázakat, akik meggyújtották őket. A következő pillanatban becsukódik a csapóajtó.
-Itt az ideje, hogy én is kiválasszam az utódomat, aki örökli a Ligát. Démonmágusként csak fekete mágiát tudsz tanulni, emiatt nem ment a növénymágia. Úgyhogy, ha te is akarod, megtanítalak a nekromancia művészetére. Most szólj, ha vissza akarsz fordulni. Mert ha elindulsz, nem lesz élet, és nem lesz halál számodra, hisz minden halott élni fog ha akarod. De emiatt minden ember halott lesz számodra, mert egy nekromantának nem létezik más halála, és mégis mindenki halott. Felkészültél erre?
~Szerinted? Bízzunk benne?
~Ha meg akart volna ölni nem gyógyít meg. Lehet, hogy meg akar ölni, de nagyobb szerintem az esélye annak, hogy megtanít tényleg a nekromanciára. És hasznos lesz neked ez a tudás, az biztos. Valószínűbb, hogy meghalsz amiatt, mert nincs meg ez a tudás, mint az, hogy megöl.
-Igen. -erősebbnek kell lennem, ezzel tisztában vagyok. És kell valaki, aki tanít. Márpedig fekete mágia tanárt nem túl könnyű találni mostanában.

***

Napokig, hetekig voltam a sötét kamrába, holttestekkel összezárva. Megtanultam az emberi test felépítését tetőtől talpig, minden csontnak és porcnak, minden izomnak tudtam a nevét a végére.
Anett néni hamarosan megtanított mozgatni az élőhalottakat. Eleinte elég nehezen ment, rogyadozott, csetlett-botlott, de pár nap alatt képes lettem öt csontvázat teljesen az irányításom alá vonni.
-Nem muszáj fennhangon beszélned, de a te esetedben ez a jobb. Vigyázz, nehogy parancsnak vegyék, amit a démonodnak mondasz, mert az katasztrófához vezethet. Emellett minden megcsinálnak, amit csak mondasz nekik, de némely parancshoz sokkal hosszabb körülírás kell. Kovácsolhatnak neked kardot, készíthetnek ruhát, de ezeket meg kell tanítanod nekik, hosszan el kell mondanod, hogyan csinálják. És nálad ezeket mindig újra el kell, mivel nem egy konkrét lélek lesz örökre hozzájuk kötve. -hangzik a tanítás.- Minnél erősebb leszel, annál többet fogsz majd tudni irányítani. De ahhoz több koncentráció is kell.
-Mi volt az a csontlándzsa amit készített? -kérdezem érdeklődve, hisz az a technika eléggé megragadta a figyelmemet. Nem igazán akarom mindig Azazel erejét használni harchoz.
-Az? Egy régi nekromanta varázslat, a Death Spike, azaz Haláltüske. A holtak irányítása a nekromanták tárházának csak egy nagyon kis része, valójában képesek vagyunk a csont és a hús irányítására, és a lélek befolyásolására. Az a varázslat egy csontból készült lándzsát készít.
-Megtanítja nekem?
~Hasznos kis mágia.
~Valóban. Bár a lándzsákat nem igazán preferálom.
~Ezt úgy mondod, mintha használtál volna fegyvereket.
~Mert így is volt. Rengeteg fegyvert kipróbáltam. A kedvencem egy gyönyörű, hatalmas, fekete katana volt. De volt íjam is, lándzsám, dobókésem.
~Hogyhogy?
~Hosszú történet. Amúgy meg nagyrészt design és prestige. Egy lény, aki széttép mindenkit félelmet kelt. Egy lény, aki emberi fegyverekkel öli meg az áldozatot isten. Nem olyan rossz, amikor templomokat építenek neked. Egészen addig, amíg bele nem zárak egybe.
-Meg. -bólint rá Anett néni. Mit ne mondjak ezt a varázslatot sokkal könnyebb volt elsajátítani, de a fegyver használatával akadtak problémák.
-Majd bele jössz, ne aggódj. De az alap képzésednek egyenlőre vége. Azt javaslom, hamarosan indulj el, és erősödj meg. Ha úgy érzed elég erős vagy ahhoz, hogy megkapd a Ligát, gyere vissza. De először is megtennéd, hogy elmész a könyvtárba és elkéred Max DeLuise Utazásaim II című kötetét?
-Persze. -furcsának hat ez a hirtelen váltás, nem igazán értem, mi lett hirtelen ilyen fontos abban a könyvben. De egye-fene, elmegyek érte.
A napfény bántja a szememet, hisz hetek óta először látom. Beletelik pár percbe, mire megszokom, majd nekivágok az utcának. A könyvtár a város túlsó végén van, fél órába is beletelt, mire elértem oda. A könyvtárban hál' Isten kevesen vannak, de azért gyorsan odalépek a pulthoz.
-Jó napot. Anett néni küldött Max DeLuise Utazásaim II című könyvéért.
-Hogyan? De hiszen az már nála van. Ne tréfálkozz velem fiacskám! -rázza felém az ujját. Én teljesen ledöbbenek, sarkon fordulok, és kirohanok a könyvtárból. Teljes erőmből sprintelve futok át a városon, fellököm, aki az utamba kerül. Belül jeges rémület szorítja a mellkasomat.
~Mi a fene folyik itt Azazel? Miért küldött el?
~Nem tudom, de készülj a harcra. Valami történni fog.
Én is érzem, a levegő valahogy sokkal hidegebb lett, és nyomasztóbb. Mintha direkt lassítani akarna... De nem állok meg, érzem, hogy rohannom kell. Tíz perc alatt elérek a háztól két sarokra, amikor már tudom, hogy elkéstem. A levegőben füstszag terjed, és az emberek velem szembe rohannak. A szagról képek villannak be, régi képek. A lángoló falu ahol kisgyermekként éltem, a Cyclop's eye füstölgő céhháza...
~Ne, kérlek, add hogy nem történik meg megint... -de késő. Ahogy befordulok a sarkon, már látom, hogy elkéstem. A ház romokban hever, és lángol. Nem érdekelnek a lágok, sem Azazel üvöltözése a fejemben, berohanok, kezem, mely démoni alakba váltott, bár nem én akartam, szétzúzza az elüszkösödött ajtót, és könnyedén félredobom az akadályokat, legyen az bútor vagy gerenda. A hőséget gyakorlatilag meg sem érzem, bár a ruha gyakorlatilag leégett rólam. Alig fogom fel a három mozdulatlan, fehér páncélos csontváz jelenlétét, bár tudom, mik azok, és mit jelentenek. Meglátok egy ráncos kezet egy gerenda alatt, gyorsan odarohanok, megragadom az égő gerendát, és elhajítom. Anett néni összetört és vérző holtteste ott fekszik előttem, én meg csak tehetetlenül tartom az ölemben a fejét.
-NEEEEEEEEE! -ordítom.
~Miért?! Ártatlan volt?!
~Te is tudod a választ miért. Miattad halt meg. Szokj hozzá fiú, lesznek még egy páran.
~Nem, az nem lehet... -ekkor észreveszem, hogy valaki a tenyerébe három számjegyet égetett: 666. Ekkor már biztos vagyok abban, hogy Azazelnek igaza van. Miattam ölték meg. Felállok, és kimegyek a lángoló házból, gyakorlatilag meg sem érezve az embereket tekintetét magamon, és a még vissza sem változtatott kezemen. Kiüresedtem, mindenki, aki csak kicsit is közel került hozzám, meghalt. Úgy érzem magam, mintha eg élő átok lennék, egy élősködő. Nincsenek könnyeim, teljesen üres vagyok, még gyászolni sem tudok. Nem csak Anett néni miatt, bár régóta ő került valamennyire közel hozzám egyedül, és már kezdtem megbízni benne. A jövőmet gyászolom. Nem lehetnek barátaim. Nem lehet társaságom. Nem lehet mesterem. A szél egy apró cetlit sodor felém. Ösztönösen elkapom, pedig tudom, mi fog rajta állni.

Így jár mindenki, ki démonnal cimborál.
Ash'gard.

~Mennünk kell.
~Tudom.

The Temple of the Death

part 1

Ash flown into my mouth, and into my eyes, as I was standing on the street, with the ruins of the burned house. All around me were frightened faces, they looked at me as if I were a monster. They thought that I had done it, they thought, that I had betrayed her. But they were wrong, they were not even close enough. They didn't know anything. But that was not the time to correct them. I had to flee, before the Ash'gard comes back to kill me. Stupid humans, they know nothing. They are not more, then a mosquito. They are like animals, just waiting silently for their death. I didn't let my feelings to come on the surface of my face. They not worth enough, to show them, how much I hate them. Slowly, I start to walk, while my arms are still in demonic form. The crowd opened up, they were scared of me. They didn't even recognize that they could easily catch me. I started to run, before I couldn't hold back my tears. I ran across the whole city, just pushed aside everyone, who came towards me. They fell on the street, shouting after me, but I really don't care.
I've been running since hours, when I realized, that I don't even know, where have I came to. My arms turned back, but I didn't know when. I was in the middle of some kind of a forest, but I didn't know which forest was that. More importantly, I didn't even know, where am I, or where to go.
~Oh my God... where the fuck I came to?
~According to the trees everywhere around us, I think we are in the middle of a forest.
~Thanks for saying Azazel, I wouldn't notice it without you... I meant where on earth is this fuckin forest?
~Well, if I remember well, somewhere in Fiore.
~Thanks for help... really, I really love when you are so helpful.
~ Ilaszior, you know that I only recognize that places what we have seen,or what is really old. But a forest in the middle of nowhere is not that kind of thing what I can remember. Of course I remember lots of forest, but they changed a lot in the past two-thousand years, so just fuck off with your annoying questions. -even if he was rude, he had some point in there. And I hated that.
~Well then, hat do you think, where shall we go?
~I don't know. I feel a strange magic in this forest... perhaps we can go, and find it's source. Or, we can just go somewhere, and hope that we will find ourselves out of this forest.
~What kind of magic do you sense? -I asked a little bit nervous. Since that day in the cave, where Azazel has been summoned inside me, I hate the strange magic auras.
~I don't know... but it's familiar. It's like a magic, that I felt very long time ago... no, we can't be there.
~Where?
~It's a long story. In the ancient times, there was six big temple of Akatosh. He is a God, he was the God of Murder and Coursed Souls. It was said that there is another temple, the Seventh temple, and it's bigger than all of the others. And it was also said, that there is he Gate inside that temple... the Gate of the Hell. And of course, a lot of other artifacts. I traveled a lot to find that temple, because I wanted to see it for myself... but I couldn't find it, ever.
~How do you know, that it's not one from the other six?
~Their magic smell wasn't so powerful like this.
~I see... then let's check it for ourselves.
~Are you sure? There are lots of traps inside that temple.
~Of course I am. I want to see a piece of your world for myself. -he couldn't answer for that.
We have been walking since half an our, when suddenly Azazel said:
~Look, there is a fire over there. -I searched the forest with my eye, and I found it really soon.
~Yeah, I can see that. Do you think we should go there?
~I don't really know... perhaps, but they might be bandits, or some other not very kind people, whom wants to kill us.
~I think we can deal with them... hey Aza', you are not so energetic like you used to be.
~Memories... long, ancient memories.
~I see.
I've gone there, but stayed in the shadows, I was nearly five meters away from the fire. There were six sitting people around the fire, scientist and mages, for the first look. I made a demonic step, so in the next moment I was standing on the other side, next to them.
-Good evening sirs. -they looked up shocked, and a little bit terrified. I think they didn't see too much magic like his in their life. One of them found his tongue, and said:
-Good evening sir. Please, take a seat. -he moved his arm, and showed the earth- What are you doing here in the middle of nowhere?
-Just looking for some adventure.
-what kind of adventure?
-Anything, what pays well.
-I see... -he looked on the others, and their nod- then what would you say, if I say that we have got a well paying job?
-I would say I'm interested... do you want to say that?
-Perhaps. If you are not afraid to go in an ancient ruin with us.
-I'm not.
-Then I want to say that. Come with us, and you will be really well payed.
-Thank you sir. What's our destination?
-A really old temple not far away. I'm Eddard, by the way. He is Robert, Jack, Joe, Bob and George. -he showed on the other guys.
-I'm Ilaszior.

***

On the other day we were at the door of the temple. It was build up from some kind of yellow stone, and a lot of gargoyle decorated it. Draws, pictures, full of moments of dying and pain. It wasn't huge, of course the main part was underground. The strange aura was so strong, I was able to feel it without Azazel. It was really strange, and it contained the promise of madness. Half of my brain went crazy for this feeling... like a dozen of heroin, shut off your mind. I strengthened my mind, and switch off the wavelength of insanity.
We stopped in front of the door for a few words.
-Here we are gentlemans, in front of a few thousand year old secret. We are the first, who can search this secret of history. But be aware my people, there should be a lots of traps inside there. But believe me, the success worth enough.
~Turn around, and go away!
~I thought you also wanted to find this place.
~I wanted, but... it's not the same. Believe me, there will be no good result of this trip.
~Perhaps... but I'm interested.
~Don't be stupid, please...
~Calm down, we will live.
I looked on the other guys. None of them turned around. All of them were low-level sorcerers, but good scientist. They had had terrible life, and they had had no money. They wanted name for themselves, and money. In one day, I heard their life story. Honestly, I don't give a fuck for them, but they are good people.
The door itself was a big, black door. Bob said it was made from obsidian. I believed him, I don't really know what obsidian is. Jack, who was expert with lock-magics, broke the lock-magic on the door easily. Then Joe, who was an elemental mage, opened it with earth magic. He just easily pulled out a few stone pillars from the inside, and pushed the door out.
As the door opened we could see the inside of the temple. It was dark, and terrifying. The air was old, and full of magic. It was so powerful, for a moment I believed in Akatosh, and the other Gods. But then the moment flown toward. Eddard lit a torch, and made the first step. He did it very slowly, and a little bit nervous. He put down his feet, and in the next moment... nothing. Nothing happened. The breathe came out from all of us.
~Let's rock Azazel.
~Turn Back my boy. Turn back.
~It' too late.
I made the step, and I was inside the temple of Akatosh. When all of us were in, the door locked in with huge voice.
-What was this? -Robert asked it not so calm, and a little bit terrified.
-The temple's magic. There is no return from now on. We must make our way through the temple, or else, we die.
~See? I told you. We passed the point of no return.
~I hope we didn't. I have got a very bad feeling about this.
He was right. But it was too late, when I figured it out.

To be continued...

The Temple of the Death

“I am alone in the blue sky, my wings cut the air so easily. I am totally surprised, that the air is much more colder than below. It looks like the higher I came, the colder it was. I do not like the cold, I'm not made for that. I can not even make myself warm with my flames. But I want to catch that cloud, so I don't give up, I'm still on. I fly higher and higher, till I am right below that. I put up my arms, and I want to scratch it guardedly with the tip of my claw, but at the moment I hit it it goes away, like it's built up from some liquid material. I blow one with my wings to go a little bit higher, and I slowly put my arm in the cloud. It's wet and chilly, I do not like wet places. I take a big breath, flop with my wings, and I go through it. I became really wet, and the water began to freeze on my body. I'm so shocked that I forget to flop with my wings, and I start to fall.
The earth is coming with an incredible high speed, I can barely see it with my eyes. When I am close enough to it, nearly ten meters, I fling my wings open, stopping the fall with it. It hurts, my wings nearly torn off, but I'm okay. I start to slant with the movement from my falling, till I go really fast just above the desert. I lengthen my arm, and cut a wave in the sand with my claw. I start to laugh, freedom is awesome.”
~What the hell was this memory flash Azazel?
~Sorry, it was an accident. But this temple... can you imagine how I feel? Of course you can not. It's a temple what is as old as me! It brings back a lot of memories. I think because my emotions was so strong it went through the mental wall of us.
~I see. -I did'nt really know what to say. He is proud, but he is also like a child... I can see more and more from his human side as the time passes. I believe it's because he was made by a man. It's unbelievable how much humanity he posses... but he posses much more, he is much more then us, normal humans. Sometimes, like this, he is just like a child, who went in the candy shop.
~And that little child became something like this. -it came to my mind, of course I did not share it with him. I thought he wouldn't be so happy if I do.
-Be aware, there can be traps everywhere. -I heard Eddard's voice from the darkness, and in the next minute he lit a torch. The shadows were dancing on the wall in a mad chorus, and they made the temple more fearful with it, not like it was not fearful enough without the dancing shadows.
We were standing on a passage, it's only a little bit higher than two meter. The wall had been built with that yellow stone that covers the temple from the outside. There was a writing on the wall, it had been written with some red paint, in an ancient language. I was totally surprised, that the time didn't abrade it, not only a little bit.
In the next second we all made a step backward, because the letters started to shine, and in the next moment they started to burn. As it burned a new text appeared, but it was written in our language!
-Welcome mortals, and of course welcome Azazel, Demon of Feelings, in my temple. I'm Akatosh, the God of Murder and Cursed Souls. I'm sorry to disappoint you, but your chance to survive this little trip and to get out from here is very-very little. First off all, you need to reach my sanctuary in the underneath of these catacombs. If you can do it, you did half of the rout. You will get the new instructions there. Not like you have got too much chance to reach it. Your souls will serve my power! -said the wall. I did still not believe the whole God story, but I was shocked. He had to be a very powerful mage to make these magics, the magics what can sense Azazel, recognize who is he, and to send us a message. This temple... it is totally warped in magics.
-Who is Azazel? -Robert asked it. It was an obvious question.
-He's my demon. I'm a demon-mage. -while I was saying this I summoned the flames of senses on my palms to prove him.
-And why didn't you tell us this before? -Eddard pointed at me with his finger.
-Most of the people are scared if they know who am I. I can not imagine why. -I put a lot of sarcasm in my voice.
-You should have told us this before!
-It doesn't matter. He is here, and he can't get out.
-But a demon...
-And that's why I didn't tell you. Otherwise, I think he can help us. Azazel is more than five thousands years old, and he was in the other six temple of Akatosh. I would bet that he knows far more about this culture than anyone from us.
-Is that true?
~Yes.
-He says yes.
The wall shined again, and new sentences appeared.
-Oh my deares, why didn't you told this earlier? Here, take this little help. -the ground shined up under me, with red light, and it looked as if it transformed into blood. It started to creep under my clothes, upper and upper on my body. I could feel as it climbed on my, it smelled like blood, not just looked like, it totally drove me insane. I felt that Azazel's mind started to awaken, and I was sure, that the possession will come soon. But no, something hold him back, he did not possessed me. The fluid-what-looked-like-blood went over my face, and made a symbol on that.
-What the hell is this?!
~I don't know. -and in the next second I realised, what had happened. I heard Azazel, not in my mind, I heard him like everyone else, with my own ears!
-I put a little spell on you. Now everyone hears everything what Azazel says, and he can't possess you. Are you happy Ilaszior?
Yes, I was happy. I was truly happy for a second, but it gone like a fart.
-Let's go. -said Eddard, and he started to walk. The shadows started to act like a crazy dance group for every step he made. We went after him. There were painting on the right wall, painting of sacrifices. Human sacrifices, blood sacrifices, human eating... a priest, who tear out a heart of a man, on the next picture he is eating it, on the next he cuts up the body, and after that, a whole group is eating the body. Disgusting, I can't believe that they were humans whom could follow this “god”. Mutilations, pain, prison, sarcophagus... wait, what? Sarcophagus? Why was that there? And it was not a picture, it was a real one.
-Ermm guys, here is a sarcophagus.
-Don't mind it, just come. Or are you feared of the dead people?
-Honestly? We are in the temple of the God of Murder! Of course I do.
-And the priests of Akatosh were nekromancers.
-What? -he asked it, and in the next second the sarcophagus shaked, and opened. A skeleton came out, in the cloth of a priest, and a sword was affixed to his left hand. It raised his arm, and made a step toward me. I also raised my arm, and made a dark blast. It hit the skeleton, and pushed it to the wall, and it broke.
-Nekromancers. Mages that can move the deads.
-No... such a magic can not exist!
-You saw it right now, so don't tell me it can not exist.
-Calm down. We knew it will be hard and terrifying. -said Eddard.
We went further, there was no other trap for a while. After two hours a door closed our way. “World of flesh” -it was written on it.
-What do you think? -asked Robert. I didn't know, whom he asked.
-Maybe we shouldn't open it. -said Joe.
-Of course check it, but I don't think that door is a trap. There were “worlds” in every temple of Akatosh. The “World of flesh”, the “World of air”, the “World of fire”, and the the “World of water”. These are the four rooms that used to be before the heart of the temple. Don't be wrong, they are huge, and full of trap.
-I can understand the world of flesh, but where does the other three comes from?
-They believed that every soul is built up by these three elements. So the life comes from air, water, fire, and the flesh unite them.
-And what can we suspect? What challenges lies before us? -it was the first time when I heard Georges voice.
-Usually, the World of flesh is the world where the traps are skeletons, zombies, or traps like stones falling on our head. Of course we can suspect zombies everywhere, but the most of them will be in the World of flesh. And we can also find usually grate axes from the top, you know, things like this. Spears from the ground, arrows from the walls, great rolling stones in our back.
-Oh, I see.
-Great. Than check that door and let's go.
The checking took more than a hour. George made it, he was the expert with traps and trap magics. Bob helped him, he was the one who was specialised in sensing magical auras. After the one hour they stood up, and told us that there were no traps.
-Great. Then open it. You go first, Ilaszior. -said Eddard. I made a step, and touched the door. I wanted to push it, but I didn't have to do that, because the door shined up the moment I touched it, and opened. We saw an enormous cave in front of us. On the wall there were thousands of torches, so it was light. The corridor was floating in the air, it was made of iron. There was no mistake on it, not only a single scratch. The wall of the cave came near to the corridor somewhere, but there were places where there was more than twenty meters between the corridor and the wall. I could see the end of the “World of flesh”, but it was far away. The end was a large door, just like this. I couldn't see more from there.
I made a step, so did the others. The door closed behind us, but I had that feeling, that this will happen, so I wasn't surprised. We walked toward very slow, beware for any traps. After ten meter we found the first trap. There was a little switch on the iron, and if we would push it with our foots arrows would shoot us from the wall. But we managed to notice it thanks to George, so we could deactivate it. We survived the first trap.
We carried on, and after five hours we were at the half of the room. We survived swinging axes, shooting arrows, and we destroyed a few skeletons without loosing any of us. That was the point, where Akatosh made his step.
-Please accept my congratulation gentlemans. You passed half of the World of Flesh. It's the easiest World of course, and there were not so many traps as used to be. You may have the question, why, of course. Well it's because that the building of this temple was a little bit else, than the others. At the end of the building every builder gave his or her life to me! Do you know what does it mean? I show you.
The corridor started to shake, so did the walls. Hundreds of doors opened on the wall, and undeads came out from them. In a minute we were standing in front of an undead army.
-God save us. -sad Eddard, and he started to write in the air. He wrote the word “sword”, and a sword appeared in the air. Then he started to write some ancient runes, and slashed his sword. I didn't see any kind of attack, but ten undead collapsed without their head.
-Ice make geyser! -I heard Joe's voice, and a big ice tower appeared in the middle of the skeletons, and it pushed maybe twenty of them in the air.
-Everyone who can make shields make it, so they will not be able to come near for a minute! Get me that time, and I will stop them! -as he said he stood back, and started to write a sentence in the air. I couldn't use defensive magic, so I decided to shoot them with dark blasts. It took out a few of them, because it pushed them and didn't went through them. And pushing made here more, because they fell down from the corridor. Joe made a wall of ice, stone, and firem but these walls were only a little bit higher than a meter. The undeads started to climb on them slowly. I thanked the God that they are not as fast as Ms Anett's undeads were. I shot them with three or four blast, but I knew, that we will need our power, because with our magics we maybe took our fifty-seventy of them, and there were still... maybe three hundreds of them. And I knew that we mustn't great magics again, like that ice tower, or we will run out of power.
-Ready! Come here! -I turned back, and saw a sentence in the air: “Only those can pass this line who's heart beats more than thirty in a minute.”
We ran there, and passed the line easily.
-It will hold them up for a bit. Now shoot them with everything you can! But only two man at once, so the others can regenerate! -it was a good plan, and the corridor was only two meter wide here.
-It's a good idea, but only you, Ilaszior and I can shoot them. And you must hold up this magic, so it's only me and Ilaszior.
-True. Then one of you shoot them, and the other one rest
-Ok. I will start. -he sad, and started to shoot magics.
I went away, and sat down. I rested for maybe two or three minutes, when Joe asked for change. I went next to the wall, and started spamming my spells like an idiot. I used dark blasts, but I watched there movements. I shot my blasts in the middle, so they went to the edge. They were not waiting for the people in the near to break through the wall, the rest of them wanted to come closer and closer. I could make a few conclusion, because I knew how they work. I had that feeling that the order was to kill us, nothing more.
-Dark Moment! -I shouted it loudly, it echoed in the cave. But my magic worked, it became total dark. I heard the skeletons stepping on each others ankle, lapsing them, and falling them in the deep. Even if they hadn't had eye, they see, and if this vision is broken then they don't know what to do. I hold this magic up for a half minute, and I released it after that. Nearly half of them died under that thirty second. I started to shoot my blasts again, but it made less damage because they were not standing so bushy as before.
-Change.
-Please hold up for a bit. I need time. Maybe four minutes. -said George. I saw that he is concentrating really hard, so I went back, and started to shoot again. I said less then before, so they came closer, and they started to be in a group again, and I made them fall again. We played this for minutes, till George said:
-Okay. Wind wall! -he shouted the last sentence, and a big tornado appeared in front of the wall.
-If I am correct they want to come closer and closer, without thinking about themselves. This barrier will scratch them every second they touch it. They can go in, and can't get out.
It worked, I heard it. Thousands of scratching bones, in every second. Eddard released the wall, and we had a rest. We knew that this won't take out all of them. Joe hold this magic over three minutes, but he had to release it then. Maybe twenty skeleton were left.
Robert stood up, so did I and Eddard, and went before the others. Robert transformed into a form of a balkan, I lit my hands, and Eddard picked up his sword. We went in the middle of them, hitting and slashing, crushing and cutting bones. Most often we only kicked them down or pushed them down from the corridor, but we destroyed totally a few of them. After two minutes none of them was “alive”.
We rested for hours, and slept a bit, while Jack guarded us. After that we went toward, of course we were looking for traps. It took another five hours to get to the end of the World of flesh.
We were standing in front of a door, it looked the same as the one before. Only the writing was different: ”World of fire”

to be continued...

A Halál Temploma

Spoiler:

Az előző részek tartalmából: Ilaszior a faluból elfutva egy kisebb csoportba botlott, akikkel együtt behatolt Akatosh, egy ősi isten, a gyilkosság és az elátkozott lelkek istene, templomába. A templom kisugárzása őrületet sugároz, az egész társaság idegessé vált tőle. Hamarosan az isten, vagy az, aki eljátssza, a falon megjelenő felirat formájában üzent hozzájuk, illetve egy furcsa varázslattal kihangosított minden párbeszédet, ami Ilaszior és Azazel között zajlik.
Ezek után a társaság tovább ment, és egy hatalmas ajtóra bukkantak. Azazel, aki járt Akatosh másik hat templomában, elárulta, hogy minden templom három csarnokból, úgymond „világból” áll. Ezek a következőek: a „Hús világa”, a „Tűz világa”, és a „Víz világa”. Minden világban csapdák várnak rájuk, a nevükhöz hű csapdák.
Az első világot hőseink nem kis küszködés árán, de megcsinálták, veszteségek nélkül. A társaság a végén elérte a Tűz világának ajtaját.

-Nem ártana pihennünk egyet, mielőtt továbbmegyünk. Kifáradtunk mindannyian. -ült le Eddard az ajtó előtt.
-Nem tudom, te hogy vagy vele, de én testileg nem, csak a varázserőm apadt el. És egyáltalán nem vagyok sem éhes, sem szomjas, sem álmos.
-Ez valószínűleg a templom aurája miatt van. Ez az őrület, ami már akkor megcsapott minket, amikor beléptünk olyan tömény, hogy elnyomja a szokványos ingereket. De ettől még a varázserőnkre szükségünk lesz.
-Bobnak igaza van. Viszont mivel testiekben nem fáradtok ki, ezért figyeljetek. Akatosh többi templomában a Tűz Világa egy labirintus volt mindig, és feltehetőleg most is így lesz. A tűz jelképezte akkoriban a gondolatokat, és ezt jelképezi a labirintus is. Ha valaki letér a megfelelő útról, vagy áldozatául esik a csapdáknak az „letér az ép elme útjáról”, azaz megőrül, tehát a lelke Akatoshhoz kerül, legalábbis a hit szerint. A falak rendszerint magmából, a folyékony tűzből vannak, de egy varázslat általában blokkolja a hőjét, amíg hozzá nem érsz, mert akkor eléget abban a pillanatban. Emiatt fontos, hogy bármit is láttok, bármit is tapasztaltok, soha ne érjetek hozzá a falakhoz. Értitek?
-Igen.
-Milyen csapdákra kell számítani? -tette fel csapdaszakértőnk, George, a kérdést.
-Illúziók, csapóajtók, robbanások, rejtett kapcsolok, billenő talaj, és még ezernyi más.
-Kellemesen hangzik. -szólalok meg én is. Hihetetlenül kezd zavarni, hogy mindenki csak Azazelt látja bennem, és csak vele beszélnek.
-A Hús Világa volt a legkönnyebb, ezt ne feledjétek. Az csak a testetekre ment rá, márpedig Akatoshnak a lélek kell... mondhatni az a minőség ellenőrzés, hogy méltó-e a lelked arra, hogy hozzá kerüljön.
-Nagyon sokat tudsz a vallásról. -a gyanakvó hang Roberttől, az alakváltónktól jön.
-Sokat kerestem ezt a templomot, ez még számunkra is rejtély volt mindig. Nem tudom, mennyit hallottatok a Hetedik Templomról, de én jártam az összes többi templomában, ahogy ezt már korábban említette Ilaszior, noha persze mindvégig ezt kerestem, és az ottani leírások még inkább felkeltették az érdeklődésemet ez iránt a hely iránt.
-Mi ilyen érdekes ebben a helyben? Mármint nem hinném, hogy egy démon az elrejtett kincsek és történelmi tudás miatt kereste, pláne, hogy te, amennyiben hordozód igazat mondott, éltél amikor épült, tehát a történelem mint indok kizárva. -tette fel Eddard a logikus kérdést.
-Nem, nem a történelem érdekelt, és nem is a kincsek, noha a mítoszok szerint hatalmas és egyedülálló mágikus tárgyak vannak itt elrejtve, átkozottak, melyek szörnyű erőket hordoznak. De ezek nem érdekeltek túlságosan, minek használjak mágikus tárgyat, ha puszta kézzel széttéphetek egy falut? Jobban mondva széttéphettem a testemben. De volt egy beszéd, egy halk suttogás a démonok között a templomról, amit megerősített az, amit a többi templomban találtam. Ahhoz, hogy ezt megértsétek vissza kell mennünk az időben, több ezer évet. -mondta, majd a világ felfénylett körülöttünk, miközben Azazel hangját hallottam.
-Akatosh varázslata kihangosítja a gondolatokat Ilaszior és közöttem. De mivel mi nem csak szavakkal, hanem képekkel, emlékekkel is kommunikálunk, ezért úgy néz ki, ezeket is megosztja veletek.


Egy sötét, nyirkos, de a megrekkent levegőtől meleg barlangban ülök, néhány másik démonnal együtt. Kevésbé emberszerűek mint én, az egyikük olyan, mint egy óriási zöld féreg, és állandóan nedvedzik, egyértelműen ő a legundorítóbb közöttünk. Még én is viszolygok tőle, noha láttam már rondábbat is. A barlangban mindenfele kisebb-nagyobb csoportok vannak összeverődve, összességében több százan vagyunk, és ez csak az előőrs. Háborúba tartunk, véres, kegyetlen háborúba, az emberek városa alig pár órára van innen. Akár ennyien lerombolnánk az egészet tíz perc alatt, de meg kell várnunk a többieket. Mi vagyunk a legközelebb a kijárathoz, mivel én vezetem a csoportot, és nem akarom, hogy bárki kiszökjön.
-Éhes vagyok, megyek, keresek valami ennivalót. -mondja Rakasth, a féregszerű démon, és elkezd arrébb kúszni. Én megragadom az egyik szelvényénél, felemelem, és visszább teszem.
-Nem! Senki nem megy sehova! Meglátnak minket, és Qordaosh mindannyiunkat kibelez! Ezt akarjátok?! Mert én nem, úgyhogy ha valaki ki akar menni azt ÉN ölöm meg! -emelem fel a hangomat, úgy, hogy mindenki hallja, és felállok, hogy mindenki lásson. Halk mormogást hallok sok felől, nyilván sokan el akarnak menni, ahogy én is, de nem tehetem, ahogy ők sem.
-Inkább mesélj valami érdekeset, te mindig elszórakoztatsz minket. -ülök vissza a helyemre. Rakasth egy nagyon öreg démon, és inkább mesélni, nevelni, tanítani szeret sem mint harcolni és pusztítani. Ahogy ő szokta mondani, minekünk még forr a vérünk, ő már lehűtötte azt az életideje alatt.
-Na jó, legalább addig sem a gyomraimra figyelek. Meséltem már nektek Ärgäthalosthor legendáját?
-Nem.
- Ärgäthalosthor volt a valaha élt legerősebb démon, amennyiben tényleg létezett.. Senki sem tudja ki teremtette, de ereje hatalmas volt, még a sárkányok is rettegték. Ő volt a Démonok Királya, sokak szerint az Első Démon is. Sokáig tartotta kegyetlen uralma alatt a világot, ő teremtette az éjszakát, addig csak nappal volt a világon. Őt szolgálta a sötét és az árnyék, a hideg és a halál, a pusztítás az ölebe volt. De az ereje akkora volt, hogy nem bírta el a teste, és szép lassan semmivé kezdett válni az. Ekkor sok démon, ember és sárkány összefogott, és harcoltak vele, amíg teste a megerőltetéstől szét nem esett. Az ereje elszabadult, de erre fel voltak készülve, egy kaput nyitottak, és bezárták az erejét egy másik világba. A kapu, a Pokol Kapuja, a mai napig megvan valahol, lezárva, gondosan elrejtve a világ szeme elől, és aki kinyitja az megszerzi a végtelen erőt.
-Badarság.
-Ki tudja? De mindenesetre hallottam pletykákat, hogy Akatosh vallása megtalálta, és arra építi a főtemplomukat.
-Az Akatishták mindig is őrültek voltak, ez is csak egy bizonyíték rá. -mondom, majd felállok, és otthagyom.


Gyors képek villannak egymás után az agyamba, feliratok, utalások, freskók, imák. Mindegyik hasonló anyagon volt, mint amiből ez a templom van. Feltételezem, hogy a többi templomról, és mind arra utal, hogy itt van a Pokol Kapuja. Talán, mert valójában elég erőteljesen ki kell csavarni a dolgokat ahhoz, hogy ez jöjjön ki belőle. Nem több mint kósza foszlánya az esélynek, sokkal valószínűbb, hogy szerintük az istenük erejéhez fértek hozzá, és valójában csak vallásos fanatikusok téveszméjén alapul az egész. De ez az apró foszlány ott volt és van, nem meglepő hát, hogy fel akarják kutatni.
-De mint kiderült, ez az egész baromság. Nem volt semmilyen Ärgäthalosthor, az egész csak mítosz volt, ahogy azt a legelején gondoltam. De hát tudjátok, hogyan van ez... ráadásul kell egy kis időtöltés mindenkinek, amikor épp nincs mit csinálnia. Ha a démonok minden idejüket a kiirtásotokra szentelték volna, akkor már rég nem lenne ember a földön. -halljuk Azazelt, ahogy visszatér a kép.
-Ez... elgondolkodtatott. De ideje indulnunk, szerintem mindannyian szeretnénk minél hamarabb kijutni. -szólal meg Eddard, és feláll, miközben leporolja magát.
-Igaza van. Menjünk.
Én is felállok, ahogy mindenki, majd egymásra nézünk, és szó nélkül odalépek az ajtóhoz. Én nyitottam ki az első ajtót, és én nyitom ki a másodikat is. Nem tudom miért, de ez természetes, minek váltogassuk egymást?
A tenyeremet az ajtóra helyezem, lassan, finoman, mire az az elsőhöz hasonlóan vörös fénnyel felfénylik, majd felnyílik. Az ajtó mögött egy széles, homok-sárga erkély van, falait a plafonból folyó tűz jelzi. Belépünk, az egész erkély van vagy tíz méter hosszú, a végén három felé ágazik el.
-Labirintus.- mondom ki az egyértelműt.
-Azt hiszem, hogy itt én megyek elöl. -hallom George hangját. Na ja, ő a csapdásunk, ha valaki akkor ő lesz az, aki észreveszi őket.
-Merre menjünk?
-Menjünk szisztematikusan. Induljunk el balra, és lehetőleg ne szakadjunk el a faltól, ha nem muszáj.
-Rendben. -bólint George.


Talán egy fél órája megyünk, az elágazásokra nem letérve, mire az út egyszer csak véget ér a semmiben. Talán egy ötven méter múlva folytatódik egy szakadék túloldalán, addig teljesen üres a levegő, alul magma folyik.
-Egy pillanat. -mondja Joe, majd letérdel, és a semmire helyezi a kezét. Mágikus jel villan, majd a levegőből apró jégszemcsék válnak ki és alkotnak egyre vastagodó réteget a levegőben... vagy tíz teljes másodpercig, utána az egész megreped, és elolvad.
-Nem hagyja, hogy ilyen egyszerűen megússzuk.
-Sejtettem, de meg kellett próbálni, nem?
-Valóban meg kellett. De ez azt jelenti, hogy egy másik járatot kell keresni a túloldalra.
-És ha ez az? Úgy értem, és mi van akkor, ha itt volt a híd, csak leomlott?
-Ugyan már, ne legyél nevetséges. Ennyi mágiával van átitatva a templom, esélytelen, hogy leomlana egy híd.
-Meg nem lenne értelme a labirintusnak sem, ha itt ennyivel át lehetne menni.
-Így van. Úgyhogy menjünk, és keressük meg a tovább vezető utat.
-Remek, pedig már reméltem, hogy megúszom. -sóhajt fel George, majd elindul.


Egyszerűen félelmetes, hogy George mennyire profi ebben a témában. Számos apróbb csapdát fedezett fel és hatástalanított, például a földön egy részt, amire ha rálép valaki felrobban, a nehezebbeket pedig beazonosította, és megmondta, hogyan játsszuk ki. Ilyen volt egy felhőszerű valami is, ami derékmagasság felett lebegett a folyosón. Körülbelül egy órán át gubbasztott ott előtte, dörmögött, számolt, dünnyögött, rajzolt, mormolt, elemzett, motyogott és varázsolt, mire sikerült végre valahára beazonosítania. Mint kiderült a felhő felcseréli minden érzékünket, az egész világ egy tótágast áll körülöttünk, és emiatt igen könnyen a magmafalban kötünk ki.
-Ne feledjétek, mindenképpen menjetek előre, ne álljatok meg, ne higgyetek az érzékeiteknek, mert becsapnak titeket. Ez nem több mint egy jól elhelyezett illúzió varázslat, ami itt valóban csúnya eredményeket szülhet. Úgyhogy csak menjetek, lépjetek, és lépjetek, és ne álljatok meg. Én megyek előre, és odaát találkozunk. -mondta, és belelépett a ködbe. A köd teljesen elnyelte, semmit sem láttunk belőle, csak a lábait, ahogy egy pillanatra megmerevednek, majd elindul előre. Mindannyian egy emberként sóhajtottunk fel. Szépen sorban mindannyian átmentünk, én voltam a negyedik.
Ahogy beléptem éreztem a hatást. Hirtelen fejjel lefelé lógtam a plafonon, a lábam valami csodával határos módon megtartott, nem tudtam mi van jobbra és mi van balra, teljes, tökéletes csend vett körül, és alig láttam valamit, az is folyamatosan mozgott. Ledermedtem, képtelen voltam mozdulni.
~Ha felemelem a lábam leesek, és széttöröm magam. -csak ez járt az agyamban, ami zakatolt mint a gyorsvonat, a szívem a torkomig lecsúszott és ott dübörgött, de végül csak azért is előreléptem egyet... és kiléptem, a világ ismét megfordult és láttam, a földön álltam, tudtam merre van a bal és a jobb és hallottam.
Ez volt az egyetlen olyan akadály, ami problémát okozott a csapatnak. Na a labirintus, az már érdekesebb volt. Végtelennek látszó ideig bolyongtunk, nem tudom meddig de nem is akarom tudni, míg végül megtaláltuk az általunk továbbvezető útnak hitt hidat. Feszülten, csendben mentünk át, a levegő ebben a teremben sokkal bomlasztóbb volt az elménknek, mint az előzőben. A híd végén azonban csak egy kocka várt minket, rajta egy gombbal.
-Megnyomjuk?
-Szerintem igen. -mondta George némi hallgatás után- Nem tűnik csapdának.
-És más kiutat úgysem találnánk egyhamar. Nyomjuk. -bólintott rá vezetőnk is. Nem volt kérdés, ki nyomja meg, már léptem is előre, és rátenyereltem a gombra. Hideg volt, és ahogy megnyomtam felfénylett, majd robajt hallottunk, és ijedten néztünk körbe. Ekkor láttuk meg, hogy ott, ahol eddig szakadék volt, egy híd emelkedik le a plafonról, és illeszkedik a semmibe vezető út végére, összekötve azt az ajtóval.
-Azt hiszem, van egy visszautunk. -morogtam. Kezdett nagyon elegem lenni ebből a templomból.
-Hát akkor, mire várunk? -kérdezte George szintén nem a legboldogabban, és elindult.


És most itt állunk, túl a hídon, a hatalmas ajtó előtt, melyen kéz szó áll: Víz Világa.

To be continued...