Fritz D. Woodard
Fegyver mágus
Hozzászólások száma : 27
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Jul. 30.
Age : 33
Tartózkodási hely : semmi közepétől picit balra 8) || Utcai lámpán lógva
Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 2
Jellem:
 | Tárgy: Fritz Dick Woodard  Szomb. Júl. 31, 2010 3:13 pm | |
| Név: Fritz Dick Woodard
Nem: férfi
Életkor: 24
Mágia: Fegyver mágia
Klán: Quatro Cerberus
Kinézet: Rövid, vörös haja és zöld szemei vannak. Viszonylag magas, körülbelül 183 cm magas, és normál testalkatú. Több fülbevalót is hord, melyek többnyire nem látszódnak a hajától.
Jellem: Kedves, barátkozó ember, akit jó humorral áldottak meg, emellett még igen udvarias, és türelmes is. Mind ezen kívül pedig szereti magát igen szerencsétlennek is feltűntetni, habár tud ügyes is lenni, ha akar. Ha zavarban van, vagy ha ideges, olykor értelmetlen faviccekkel, vagy saját maga által tákolt poénokkal próbálja oldani mind saját, mind pedig mások hangulatát. Rossz szokása, hogy folyton titkolózik. Ha valakinek súlyos titka van, azt többnyire rábízhatja, hiszen még akkor se árulna el, ha az élete függne tőle. Szeret furcsábbnál furcsább ételeket enni. Erre tanítója szoktatta rá.
Mivel második nevét megalázónak tartja, így nem is igazán használja, csupán a rövidítésként. Azonban nem szereti, sőt egyenesen utálja, ha bárki is ezen a néven szólítja. Ha olyan kedvében van – ami nagyon ritka – csúnyán meg tudja torolni, ha bárki is a Dick névvel illetné. //Ha valaki esetleg nem ismerné a „dick” angol szó jelentését, írjon egy püt x) //
Előtörténet
A mai világban minden embernek vannak titkai. Titkai, melyeket elrejt a világ elől. Titkai, melyeket ha felfedne mindent megváltoztatna. Nos, ilyen titkom nekem is van, nem is egy. De ha elárulnám, már nem lenne titok, nem igaz? Azonban most az egyszer kivételt tehetek, így azt is elárulhatom, hogy miként váltam fegyver mágussá, meg hogy mégis hogyan is lettem az, aki vagyok… De aztán senkinek el nem árulni azt, amit én most elmondok. 
Akkor csapjunk is bele a lecsóba: Körülbelül 24 évvel ezelőtt születtem egy viharos napon. Édesanyám ordított, apám is ordított, csak ő éppenséggel nem a szülés fájdalmaitól szenvedett, hanem azért, mert anyám olyan erővel ágyékon vágta, hogy talán még nagyobb fájdalmai voltak, mint a szüléstől szenvedő anyámnak. Születésem után néhány héttel a szüleimnek máris tovább kellett állniuk, így én egyedül maradtam nagybátyámmal. Igazság szerint eleinte gyűlöltem emiatt őket, hiszen lényegében eldobtak maguktól, de az évek során rájöttem, hogy ők csak jót akartak nekem. Ők folyton úton voltak, és én még igen kicsi voltam. Folyton rám kellett volna figyelni, így nem tudták volna végezni a munkájukat. Szomorú, hogy egy gyereknek így kellett felnőnie, de hát… így jártam… Szívtam, mint a torkos borz… Szerencsémre azonban mindig meglátogattak, amikor alkalmuk volt rá, habár én mindannyiszor morcosan fogadtam őket. A látogatás végére mindig megenyhültem, és könnyes szemmel búcsúztattam aput és anyut.
Körülbelül 13 éves lehettem, mikor nagybátyám komolyabban leült velem beszélgetni. Elmesélte, hogy vigyázzak az utcákon sétáló csinos hölgyekkel, akik illegetik-billegetik magukat, meg a többi csinos hölggyel, akik mindenüket kipakolva ücsörögnek a kocsma bárpultjánál. Akkoriban nem tudtam, hogy miről beszél, de most… Húha… lenne mit mesélnem… De inkább nem teszem, hiszen jó titoktartó vagyok, és nem árulom el azt, ami nem tartozik másokra. Mindezen intések mellett meghallgattam azt a beszédet, ami arról szól, hogy becsülnöm kell a szüleim munkáját, és büszkének kell lennem rájuk. Most már büszke vagyok rájuk, s épp ezért is gondoltam, hogy én magam is mágussá váltam. Hogy hogyan is történt? Nos, az hiszem, hogy ez nem nagy titok, így elárulhatom:
15 évesen nagybátyám úgy gondolta, hogy ideje lenne kivennem a részem a mindennapi betevő megkereséséből, így hát néhanapján elküldött, hogy kézbesítsek néhány tortát vagy épp süteményt. Tudniillik drágaságos bácsikám cukrászként dolgozott, és házhoz szállítást is vállalt. Pontosabban csak én, mert hát kettőnkön kívül senki se dolgozott az üzletben. Kicsik voltunk, na… Lényeg, hogy egyszer egy furcsa házba kellett szállítanom egy igazán furcsa ízesítésű tortát. Ki hallott már olyanról, hogy kechupös-paradicsomos-polipos-epres torta? O.o Érdekes ízlése lehet a rendelőnek, és emellé valószínűleg acél gyomra is van, hogy ilyeneket meg tud enni. Mindenesetre én el se tudom képzelni, hogy hogyan veheti be ezt egyáltalán a gyomra. No, de mindegy is… Inkább a sztori lényege: Odaértem a házhoz, és láttam, hogy milyen romos. Az ablaküvegek betörve, a falról már szinte teljesen lepergett a vakolat, és az ablakkeretek festése se tegnap lett kész. Már azon agyaltam, hogy valószínűleg rossz címre érkeztem, amikor az ajtó hirtelen hangos nyikorgással feltárult. Kíváncsian és wtf fejjel pislogtam be az ajtón, amikor egy kar nyúlt ki a semmiből, s grabancomnál fogva rántott be az épületbe.
- Átmentél a vizsgán, gratulálok. – mondta. Már csak arra kellett volna rájönnöm, hogy miféle vizsgáról is beszél, mert hogy én nem tudok semmi ilyesmiről, az biztos. Itt nőjön macskafülem, és farkam, ha értem, hogy miről dumál az ismeretlen fószer. Mondjuk ahogy kinéz, nem csodálnám, ha bogaras lenne. A haja bozontos, s úgy néz ki, fésűvel még elvétve se találkozott. Meg hogy a samponról ne is beszéljünk.
Az ajtó hangosnak tűnő csapódással zárult be mögöttem, én meg alig néhány másodperc alatt egy ütött-kopott fotelben találtam magam. Kíváncsi vagyok, hogy ugyan hány száz évesek lehettek… A nyikorgásból, és a furcsa hangokból ítélve cirka 700 évesek lehettek, de most nem ez a lényeg. Nem, nem az a lényeg, hogy a fotel néhány reccsenéssel később adta tudtomra, hogy neki ebből elég, és megadja magát, hanem az, ahogy a fura és érdekes ízlésű egyén tekintett rám egy másik fotelből. Amennyire tudtam belelapultam az egykori fotel maradványaiba, és próbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék. Mintha egy lennék a levegővel… Erre is gondoltam egész idő alatt, majd hirtelen ismét megszólalt:
- Igazán ízletes ez a torta… Kérsz belőle egy harit? – kérdezte, miközben megüdvözülve majszolta a gusztustalan trutyit, amit torta néven nevezett. Igazából én inkább neveztem volna valami latyaknak, vagy sárnak, de ez már egyéni szocprobléma. Fejemet rázva adtam tudtára, hogy én ugyan a számba nem veszek egy kanállal se abból a tehén ürülékból. Még csak álmodni se merjen róla! Soha!
- E-előbb valamilyen vizsgáról beszélt… – kezdtem bele zavartan a kérdésbe, amit már nem tudtam befejezni. Tekintete egyenesen rám szegeződött, majd elmosolyodott. Tömören elmesélte, hogy az volt a vizsga, hogy biztonságosan elszállítsam számára a tortát. Könyörgöm, milyen ember talál ki olyan vizsgafeladatot, hogy szállítsanak ki neki egy teljes épségben lévő tortát? Hangosan sóhajtva vettem tudomásul, hogy szegény ember teljesen megkattant. Óvatosan feltápászkodtam a padlóról, leporoltam magam, majd lassan az ajtó felé lopakodtam, s reménykedtem abban, hogy lesz olyan zakkant az ipse, hogy nem veszi észre azt se, hogy leléptem. Hát… tévedtem. Magas, pattogó hangja most még közelebbről hangzott, mint ahogy eddig. Mikor megfordultam, pontosan szemben állt velem. A meglepődöttségtől ugrottam egyet, s majdnem sikerült telibe kapnom az egyik csillárt, mely lustán csüngött a rozoga plafonról. Csoda, hogy nem esett még le onnan.
- A nagybátyád mondta, hogy a szüleid mágusok, azonban nem igazán érnek rá, hogy téged is kitanítsanak. Engem kért meg, hogy segítsek neked – mondta. – A nevem Adalbert. – mosolyodott el barátságosan, majd amint meglátta a ledöbbent képemet. Kezét hátamra tette, s visszaterelt az egykori fotelhez. Elkerekedett szemekkel ültem le a fotel ex-háttámlájára, és figyeltem, ahogy Adalbert is helyet foglal. Elmondta, hogy ő tulajdonképpen egy fegyver mágus, vagyis fegyvereket tud megidézni más dimenziókból. Felajánlotta, hogy ha szeretnék, csatlakozhatok hozzá, s akkor megtanít mindenre, amit fontosnak vél. Boldogan fogadtam el az ajánlatot, s onnantól fogva folyton hozzá vezetett az utam iskola után.
Az évek során Adalbert már közeledett ahhoz az időhöz, amikor már nem volt képes felkelni az ágyból. A mágus élet túlságosan kiszipolyozta minden erejét, így lassacskán már mozogni is csak nehezen tudott. Egyébként is beteg volt, de így, hogy nem kímélte testét, még rosszabbra fordult állapota. A régen magas, pattogós hangja most mély dörmögéssé korcsosult. A szívem elszorult, ahogy hallgattam beszédét. Elmondott mindent arról, hogy miként is kéne szerinte folytatnom az életemet. Keressek barátokat, ne igyak alkoholt 20 éves koromig, vigyázzak magamra, és a többi emberre, s mielőbb találjak egy klánt, hogy teljes értékű mágussá válhassak.
Halála után azonnal útnak indultam, s egész idő alatt azon filóztam, hogy melyik klánnal is próbálkozzak meg először, s végül arra a döntésre jutottam, hogy azt választom, melybe szüleim is tartoznak. Így kerültem a Quatro Cerberusba, s lettem egyike mágusainak. Csatlakozásomnak lassan a negyedik évéhez érek. Sok kellemes és kellemetlen helyzetet köszönhetek társaimnak, barátaimnak, és a szüleimnek, akik időközben visszavonultak, és immáron szülővárosukban tengetik unalmas kis mindennapjaikat azon idegeskedve, hogy vajon gyermekük mikor töri össze ismét magát, vagy hogy épp melyik utcai lámpára lógatják megint fel fejjel lefelé azért, mert túl gyengék a poénjai.
Nos, ennyi lett volna eddig életem története nagy vonalakban. Remélem nem untattalak kedves olvasó, s sikerült néhány boldog mosolyt is csalnom arcodra. Mindenesetre…
A legközelebbi viszont látásra…
|
|
