A hajóút (Magánküldetés Arashinak Fritz és Crownak)

A hajóút.

Szint: D

Leírás: Akane Resortból indul a környező szigeteknél kicsit messzebbre egy luxushajó, mely kereskedik a helyiekkel, és megmutatja a szigeteket a turistáknak akiket szállít. A hajó kéthetente megy, egy hetes útjára, ám az utolsó kettő hajó eltűnt. Az üzemeltetőnek ez hatalmas veszteség ezért TELJES ellátást és hatalmas összeget ajánl azoknak a bátor mágusoknak akik kísérik a hajót. Dolgotok annyi, hogy élvezzétek az utat, és védjétek meg a hajót. Sok sikert! Postjaitokat a hajóraszállásig írjátok meg.

Sorrend:
Arashi
Fritz
Crow

Csalódottan dobtam tollam az előttem heverő papírkötegre. Nem megy... Megdörgöltem a homlokom. Egyszerűen nem jut eszembe annak a jó kis varázslatnak a mozdulati komponense, amit alig pár éve találtam ki... Végül nem gyötörtem tovább magam: begyűrtem papírjaimat egyik belső zsebembe és kijöttem a könyvtárból.
Pár napja bérelek egy kisebb házat itt Magnoliában, de azt hiszem felmondom a szerződést. Független mágus nem nagyon kap munkát errefelé, mindennel a Fairy Tailt bizzák meg. Hogy csatlakozni hozzájuk? Kösz, nem... elég durva dolgokat hallani róluk.
Eleinte az volt a tervem, hogy megélhetésképp mutatványoskodok egy kicsit, de alig sétáltam két utcát Magnoliában és elvetettem az ötletet - szinte minden csak úgy csöpög a mágiától, az én csekélyke varázserőm nem nagyon ejtene ámulatba senkit. Most törhetem a fejem hogy honnan szerzek pénzt...
Ekkor csapott az arcomba egy papírlap. Dühödten markoltam meg, és már gyűrtem volna össze, amikor szemem a következő soron akadt meg:
"Mágusokat keresünk..."
Nocsak, talán szerencsém lesz.
"... őrző-védő munkára az Akane Tours luxushajójára. Teljes ellátást biztosítunk." A szórólap aljára tekintve ledöbbentem egy pillanatra. Miiiii?! Ez mind?
Alig bírtam visszafojtani a vigyoromat. Ezzel megoldódik egy csomó problémám. Egy kisfiú szaladt hozzám sűrű bocsánatkérések közepette, mert a szél pont az én arcomba fújta a szórólapjait.
- Kösz szépen, öcsi - veregettem meg a vállát, értetlen pillantásától kísérve.
A főbérlőnél lemondtam a szállást, majd elindultam Akane Resort felé.
Némileg unott pillantással nyugtáztam, hogy valakik megint mágikus párbajt vívnak az utca közepén. Komolyan mondom, alig várom már a tengeri utazás nyugalmát.

Útközben megtudtam: az előző két hajó nyomtalanul eltűnt. Némileg aggasztónak találtam a híreszteléseket, de a rossz érzést rögtön elsöpörte a gondolat: két hajónyi ember tűnt el - ezt nem hagyhattam annyiban. Ki tudja, mi történt velük... Az út eseménytelenül telt, és hamarosan megérkeztem Akane Resortba.

Elégedetten búcsúztam a főnöktől. A gyors erődemonstráció után nem sokat gondolkodott, hogy felvegyen-e.
- Semmi gond, öregem - nyugtattam meg, miután megerősítette, hogy két másik hajó valóban eltűnt - felgöngyölítem az ügyet.
Már indultam volna, amikor bátortalanul utánam szólt:
- Ami azt illeti, szerződtettem még két mágust a Quatro Cerberustól.
- Igen? Nagyszerű, legalább nem fogok unatkozni. Hol vannak?
- Már felszálltak. Hamarosan indul a hajó.
Hoppá! Siettem felszállni, szegényes holmimat átadtam az elém lépő matróznak. Körbenéztem a hajón. Úgy látszik nem sokan adtak hitelt a híreknek, mert meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze a fedélzeten: a vidám beszélgetés alapján nem volt nehéz leszűrni, hogy a jelenlévők mind szkeptikusak. Néhányan csodálkozva fordultak felém, de érdeklődésük mindenesetre hamar elapadt, csak néhány hölgy sutyorgott, kifürkészhetetlen oldalpillantásokat vetve rám.
Zavaromban megdörgöltem a tarkómat, majd két, a társaságtól kissé félrehúzódott alakra lettem figyelmes. Kinézetük alapján nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ők lehetnek a Quatro Cerberusos mágusok. Hirtelen ökölbe szorult a gyomrom, ahogy a hozzám hasonló magasságú, szőke hajú srácra néztem.
Démon?! Itt?! Elég időt töltöttem el a közelükben, hogy azonnal felismerjem őket. Aztán gyorsan halványult az érzés... ki tudja, talán tévedek. Mindenesetre jobb lesz szemmel tartani. Ha a tag démon, könnyen lehet, hogy ő a felelős az eltűnésekért. De vajon nem tudnák-e a Quatro Cerberusban, hogy mi is került soraik közé? Furcsa.
A mellette álló vörös hajú taggal első ránézésre minden rendben volt. Némileg vonakodva léptem hozzájuk oda, hogy megismerjem őket.
- Üdv, kartársak... Arashi vagyok, független szélmágus. - A szőke szemének halványzöld pillantására alig tudtam visszafogni magam, hogy ne ragadjam meg a kardom markolatát. Fene... nem akarok már az út elején ellenségeket begyűjteni holmi megérzések miatt... Feszülten vártam válaszukat.

Zombi módban vánszorogtam végig az utcákon, miközben a kikötő felé haladtam, hiszen egész úton alig aludtam valamicskét, ráadásul már előtte se játszottam Maci Lacit, aki a barlangjában hangosan hortyog. Valahogy folyton sikerült felriadnom az éjszaka közepén, és mindig pontosan ugyan akkor. Hajnali háromnegyed négykor. Lehet, hogy szellemek vannak a lakásomban, és ezzel jelzik, hogy eljöttek értem, hogy átsegítsenek a másvilágra? Nem elég, hogy már a normális emberek is gyötörnek a szerintük csapnivaló humorom miatt, még a szellemek is ellenem vannak… Gonosz ez a világ, de komolyan. De csak azért is túl fogom élni, ráadásul nekem feladataim vannak!
Néhány napja hallottam ugyanis, hogy a kéthetente induló turista-kereskedő hajók közül az utolsó kettőnek valahogy lába kélt a tengeren. Csak úgy nem nyelhette el őket az óriási kékség, szóval valaminek történnie kellett, hogy csak úgy eltűnjön, mint kedvenc párosujjú patásunk a ködben. Így hát elhatároztam, hogy utána járok a dolognak, s ami a legszebb teljes ellátást, és igazán csinos kis összeget is kaphatok érte. Úgy gondoltam, bajom nem lesz tőle, legfeljebb engem is ellopnak a hajóval együtt, s amilyen mázlista vagyok, tuti megtörtént volna. Valahogy mindig sikerült bajba kevernem magam. Pedig én sose teszek olyat, amit megbánhatnék, csupán mások tesznek olyat, ami számomra fájdalmas véget ér. Legalábbis legtöbbször így járok. S amilyen balfék vagyok, még nem hogy jobbra fordulna sorsom, még belém is rúgnak két-három alkalommal, csak hogy még rosszabbul érezzem magam. Gonoszak az emberek, én mondom… gonoszak… >.> Nem vagyok embergyűlölő, de azért ilyenkor meggondolom kétszer is, hogy miért nem mentem még el az erdőbe, hogy remeteként éljem az életem. Mindegy, hiszen csak és kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy végre pénzhez juthatok, amit aztán számomra csodálatos dolgokra költhetek. Elkelne már egy új függöny a lakásomba, meg még néhány apróság, csak hogy otthonosabb legyen a hely.
Útközben halkan morogtam, hiszen amilyen ügyes vagyok, egy tolvaj ki is szúrt, s azonnal megrohamozott. Majdnem elvette azt a kevéske pénzemet is, ami még maradt. A kis aljas kölyke! Hevesen rángó arcizmokkal sprinteltem utána, s még épp sikerült időben elkapnom. Horrorfilmeket megszégyenítő arckifejezéssel magasodtam felé, s követeltem vissza a tárcámat, és az irataimat. Nem kenyerem az erőszak – kivéve, ha nem a feladatomat teljesítem -, de ha a pénzemről van szó, gyilkolni tudnék. Miután visszaszereztem drága, és megbecsült tárcámat, meg egyéb ingóságaimat, máris indultam vissza a kikötő irányába, hiszen úgy beszéltük meg Crow-val, hogy ott találkozunk.
Mikor megérkeztem, és megpillantottam Quatro Cerberusos társamat, azonnal elkezdtem kalimpálni, hogy vegyen észre, vagy valami. De vagy nem vett észre, vagy meg egyszerűen ignorált. Mindig ez van… >.> De azért reméltem, hogy csak nem vett észre… >.>
- Hali, Crow! – csápolok továbbra is vadul, majd elindulunk, hogy bejelentsük: jelentkezünk a hajó őrzésére. Miután elfogadták a jelentkezésünket, máris indultunk, hogy elfoglaljuk helyünket a hajón. Személy szerint úgy éreztem, hogy kitűnően érezzük majd magunkat. Én mondjuk, mikor nem érzek ilyet? Én mindig kitűnően érzem magam, persze akkor úgy éreztem magam, mint akit legalább két hétig forgattak a mosógépben. Nem telt el sok idő, egy újabb mágus is csatlakozott hozzánk, akiről kiderült, hogy teljesen független. Ámulva-bámulva bamba fejjel szegeztem rá zöld íriszeim.
~ Mi a manó?! ~ ámultam még egy sort, mielőtt észbe kaptam, majd leesett, hogy talán nekem is illene bemutatkoznom, ha már egyszer Arashi is megtette ugyan ezt.
- Én Fritz vagyok. A Quatro Cerberusban vagyok fegyver mágus. – jelentettem ki nagy büszkén, kidomborított mellkassal. Büszke vagyok, na… Talán nem lehet az ember arra büszke, hogy fegyver mágus a Quatro Cerberusban? De… Akkor meg? >.<

- Már megint mi a fene bajod van?!! – ordítottam a négy lábon járó bolha kommandóra, aki ingerült kérdésemre ezúttal is nemes egyszerűséggel nyávogott egyet. Keserű sóhaj hagyta el mellkasomat, mely kíséretében kénytelen voltam belenyugodni; még mindig nem értek az állatok nyelvén. A hajamba túrtam, s elindultam a fürdőmbe, hogy megkíséreljek életet vinni a zombikat megszégyenítő külsőmbe. Röpke két óra alatt ez sikerült is, s kedvenc világoskék hosszú ujjú pólóm magamra öltését követve elindultam céhünk épületébe. Útközben egy dohány rudat illesztettem ajkaim közé, ezzel is megpróbálva lenyugtatni magam a reggeli események után. Az a macska már kezd kikészíteni. Fogadni mernék, hogy belé is valami Démon van zárva, hiszen ilyen mértékű pusztításra csak egy olyan lény képes. És persze, amint el akarom kezdeni a fegyelmezését jön azokkal a nagy, megbánó szemekkel, melyeknek még Én sem vagyok képes ellenállni. Rövidesen megérkeztem a Quatro Cerberus klán házához, melyet már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Belépve a hatalmas kapun barátságosan köszöntöttek a tagok, s miután Én is üdvözöltem a hölgyeket, valamint kezet ráztam némelyik sráccal, az ebédlő fele vettem az irányt. Azonnal Richard-sanhoz indultam, aki hatalmas vigyorral az arcán üdvözölt, s anélkül, hogy megmondtam volna neki, hogy mit szeretnék, máris kiadta a salátámat és a teámat.
~ Ennyire kiszámíthatóvá váltam? – jelent meg egy kis izzadságcsepp a homlokon, majd egy „köszönöm” kíséretében elvettem a menümet, s az egyik sarki asztalhoz telepedtem le. Még csak pár hete vagyok tagja a Quatro Cerberus-nak, de már mindenki tudja, hogy ez a kedvenc helyem, ezért leszámítva néhány egoista vadbarmot, mindenki tekintettel van erre a tényre, s szabadon hagyják az Én társaságomnak. Mindig ide ültem, mivel az itt folyó beszélgetéseket senki se tudja kihallgatni, de Te könnyen ki tudod logikázni az elcsípett szavakból mások csevegésének témáját. Az egyik asztalnál egy viszonylag új tagnak számító alak, Fritz és egy másik, általam nem ismert tag beszélgetett egy küldetésről, mely során a mágusok teljes ellátást kapnak és egy elég szép kis összeget. Hallottam, amint az unknow ipse visszautasítja a szerencsétlen Fegyvermágus ajánlatát, így arra gondoltam, hogy akkor Én próbálkozom be.
- Helló! Sajnálom, de önkéntelenül is hallottam a beszélgetésedet vele, – illető irányába, aki nem régiben elutasította a mágus ajánlatát. - és mivel nekem most nincs semmi dolgom, ha megfelelek, akkor szívesen Veled tartanék. – hadartam el egy levegőre mondatomat. A fegyvermágus persze beleegyezett. Másnap korán keltem, s azonnal a kikötő felé vettem az irányt, ahonnan a luxushajó indul, melyet őriznünk kell. A megbeszéltnél fél órával korábban értem a helyszínre, mivel így elegáns, s az egyik ház falának dőlve vártam a csapat másik tagját.
~ Vajon mi lehet az oka az eltűnéseknek? Egy mágus, vagy valami szörny? Mindegy, bármi legyen is Én utána járok. – elmélkedtem magamban, ám ekkor a szemem sarkából megpillantottam Fritz-et, aki nagy csápolással próbálta meg magára vonni figyelmemet, ám Én próbáltam olyan pózokba beállni, hogy még ha akarnám, se tudjam észrevenni. Végül mellém lépett, s üdvözölt engem.
- Üdv Fritz! – köszöntöttem a srácot, majd néhány dolog megtárgyalása után bejelentkeztünk a megbízónknál, aki rögtön felbérelt minket, mivel még egy mágus sem jelentkezett. Ezt követően felszálltunk a hajóra, s a hajóorrnál táboroztunk le, mivel valószínűleg szemből fognak támadni. Íriszeimmel folyamatosan a végtelen tengert bámultam, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon az emberek, akik ezen a hajón vannak tudják-e mit vállaltak azzal, hogy felszálltak a fedélzetre. Elmélkedésemnek egy általam nem ismert hang vetett véget. Rögtön a férfira pillantottam, aki mint később kiderült, szabadúszó mágus. Megvártam, amíg Fritz bemutatkozik, majd Én vettem magamhoz a szót.
- Üdvözletem! Az én nevem Crow Geelstun! – nyújtottam felé jobbomat. Varázslótípusomat nem akartam elmondani neki, mivel az is lehetséges, hogy egy ellenséges kém, de az is, hogy túlságosan paranoiás vagyok...

Mindenki sikeresen felszállt a hajóra, ami rá két perccel el is indult! A hatalmas hajó kecsesen és lassan haladt a tengeren, mint valami palota. Az egész hajó márványból készült, és mágia hajtotta. Hét emelet volt, ahova az utasok beléphettek. Az emeletek között lépcsőn, kényelmesebb embereknek lifttel lehetett közlekedni. Sok-sok meseszép szobor, festmény díszítette a helységeket. Minden emeleten volt játékterem, étterem és BÁRMI ami kellhet az embernek. A fedélzeten lévők azt sem tudták hova kapják a fejüket. A földszinten külső-belső medencék, konditermek voltak találhatók. Ha az ember kereste, még a teniszpályát is megtalálhatta. Az első emelet volt az étkezde. Itt volt a legtöbb étterem, melyek megannyi íncsiklandó finomabbnál finomabb, szebbnél szebb ételeket ontottak magukból. Bármely mágus, vagy csak egyszerű utas, már csak attól jóllakott ha rágondolt erre a rengeteg ételre. A második emelet volt a legszebb. Maga az emelet négy helységből állt. Az első egy bár volt, játékasztalokkal, élőzenével, és sok sok gyönyörű pultos hölggyel. A második szoba egy kiállítás volt, mely kétnaponta változott. Természetesen külön kérésre meglehetett nézni az előző kiállításokat is. A harmadik teremben sok selyempárna lebegett egy színpad előtt. A színpadon Zenészek versengtek, zenei tudásukat villogtatva. A nézők döntöttek ki a jobb, és ő mérkőzött(tek) a következő előadóval. Ha úgy döntött a mélyen tisztelt, akkor a zenészek elhagyták a termet, és zsonglőrök, bűvészek vették át a színpadot. A negyedik terem volt a leghatalmasabb. Egy óriási színház volt. Gyönyörűen megmunkált aranyból készült díszítése már a belépés pillanatában elbűvölte a nézőket. A színvonalas játék amit a tehetséges színészek produkáltak, a szívet melengette. Minden nap telt-házas előadások voltak. A harmadik emelet, éles váltás volt az előzőhöz képest. Míg amaz a régimódi gyönyörűségeket mutatta be, ez a fiatalabb korosztályt célozta meg. Modern emelet minden szobája az önfeledt szórakozásé volt. Az idősebbek elkerülték, ám a gyerekek nagyon élvezték a sok sok szabály nélküli mulatozási lehetőséget. Ismét egy hatalmas váltás, a következő szint az egész egy terem. Meglepő módon, nem hallatszott fel a mulatozás, így bárki aki a világ kilencedik legnagyobb könyvtárában akart olvasni, az megtehette. Amint belépett az ember egy térkép és egy párna lebegett elé. Ha az illető fölült, a párna oda vitte ahova a térképen mutatott. A könyvtár bárki tudásszomját kioltotta. Az üzemeltető állította, hogy minden témáról, még a sárkányokról, és sárkány ölő mágiáról is van könyvük. Ha valaki kutatott, és nem talált, a kérdésekre csak annyit felelt a nagyúr:
- Nem hibáztatom magát. A könyvtáram hatalmas, és nehéz megtalálni benne ezeket a könyveket. Egy hét alatt csodálkoznék ha meglenne, de természetesen minél több ideig keres annál valószínűbb hogy talál valamit...- Aztán sunyin mosolygott, és arrébb állt. Az ötödik emelet volt maga a romantika. Tele volt bárokkal, külön férfiaknak nőknek akik még keresik az igazit, és egy azoknak akik már megtalálták. Utóbbiak kényelmét franciaágyak, bezárható szobák, teljes hangszigetelés és bármilyen segédeszköz nyújtotta. Extrém párok, a pultosokat is felkérhették egy kis "feszültségoldásra". A hatodik emelet a reggeli ébredés volt maga. Itt lehetett kocogni; teázni; kávézni; reggelizni; jógázni; és bármit ami csak az embernek az ébredéshez kellhet. Szintén itt lehetett bármit kérni. Mivel sorozatosan indultak túrák a szigetekre, bármilyen információt, bármilyen táskát, vagy térképet lehetett igényelni. A hetedik emelet a pihenés. Itt voltak a kabinok. Minden kabinban két franciaágy zenelejátszó, minden ami az ember pihenéséhez kell. Mindazok, akik tudták, vagy épp csak úgy alakult, szólhattak a kabin-szolgájuknak, akik bárhova követték őket, és egy-egy esti ejtőzés után felvitték a kabinba az embert. Szintén ők voltak azok akik hozták kérésre a reggelit, az akármit. A hajó naponta egy szigetet tesz meg. Ez azt jelenti, hogy az indulás napján még nem ért semmilyen szigethez. A második nap delében érkezik, és hét órát tölt/sziget, majd továbbindul és legközelebb másnap délben jut szigethez. Kérlek addig írjátok a postaitok míg leszálltok a hajóról az első szigetnél. Főleg az érdekel mi mindent tudtok kihozni a napotokból. Délben szálltatok fel, és másnap délután kettőkor száltok majd le.

Szóval Fritz és Crow... egy pillanatig haboztam, hogy elfogadjam-e Crow kezét - végül megszorítottam a felém nyújtott jobbot. Talán tényleg tévedtem... ott is árnyakat látok ahol nem kéne. Rövid csevej után biztosítottam őket, hogy nyitva tartom a szemem, és javasoltam, hogy találkozzunk később a kabinok környékén. Válaszuk után elindultam, hogy felfedezzem a hajót... na meg hogy kiélvezzem a teljes ellátás nyújtotta kényelmet.
Úgy gondoltam, módszeresen haladok szintről-szintre. A földszintet hamar elhagytam - elvégre a Quatro Cerberusos srácokkal is itt találkoztam, valószínűleg szóltak volna ha valami gyanús van ott. Megpróbáltam belesni a gépházba, de igen sok győzködésbe tellett, amíg végre leengedtek a matrózok. Ha az első tiszt nem jár arra, és igazolja kilétemet, talán be se jutok. Mondhatom, nem volt érdemes a sok herce-hurca: a dübörgő, varázslattal hajtott fémszerkezetek közt csak port találtam. Felérve hálásan szívtam be a tenger sóillatú, lágy levegőjét. Indultam is tovább, ezúttal felfelé. Az első emeleti étteremnél rájöttem, mennyire éhes is vagyok. Hát, ilyen jót még soha életemben nem ettem. A felvonuló könnyű, mennyeien finom ételek - hűs gyümölcsleves, tengeri herkentyűk, saláták - magukra vonták minden figyelmem, bosszankodtam, ahogy kiléptem az étteremből. Pedig ki akartam használni az alkalmat, hogy az ebédelni érkező emberek áradatát jobban megfigyeljem. Egy darabig még ücsörögtem volna az asztalomnál, de rájöttem, hogy elég hülyén festenék, ahogy ülök az üres asztalnál és nézelődök.
A következő szint négy részre volt osztva: be is lestem rögtön a legközelebbibe. Valami italmérő volt, legalábbis mindenki furcsa poharakból még furcsább színű italokat iszogatott, az arannyal futtatott márvány pultnál pedig épp egy helyes hölgy rakott tálcára egy újabb adag löttyöt. Hohó, hisz én szomjas vagyok! Oda is siettem a pulthoz, hogy kérjek tőle valamit.
- Foglaljon helyet, kérem - mondta udvarias mosollyal. Az erdő közepén igazán nem sűrűn jár az ember bárokba. Megette a fene az ilyen dolgokat, gondoltam némi melankóliával, ahogy helyet foglaltam egy süppedős fotelben. Nem lenne egyszerűbb odamenni a pulthoz és kérni valamit, ahelyett hogy itt ücsörögjek, amíg észre nem vesznek? Amúgy is elég bunkónak nézhetek ki ebben a környezetben kényelmes, de a környezethez képest túlságosan is egyszerű ruhámban, mellesleg nem ismerem az itteni úri szokásokat.
- Mit parancsol? - szakította félbe gondolatmenetem egy pincérnő.
Na, erről beszéltem. Most erre mit feleljek? Mert mondanom sem kell, Garryn elsősorban nem koktélneveket tanított velem, és életemben nem ittam olyat, amit egynél több dologból kevertek össze.
- Sört kérek - böktem ki az első dolgot, ami épp eszembe jutott. Azokkal a furcsa nevű hogyhívjákokkal inkább nem kísérletezek. Egy pillanatra meglepetés futott át a pincérnő arcán, majd újra a szokásos udvarias mosollyal nyugtázta kívánságomat. Furcsa is volt, hogy senki nem ivott sört. Mindegy... Hamarosan meg is érkezett egy korsó habzó ital. Boldogan kortyoltam bele, majd rögtön még egyszer. Hűvös, kellemesen keserű ital volt, sokkal jobb azoknál, amikre olykor Garryn hívott meg minket Yuzuhával, ha betértünk valami fogadóba küldetés után. Valamiféle kellemes nyugalom szállt meg lassacskán. Kértem még egyet, de ezt már lassabban ittam. Renyhe kíváncsisággal nézegettem a többi vendéget, de itt sem volt semmi gyanús. A kezdődő spicc hatására némileg lazábban fogtam fel a dolgokat: ha az eltűnések oka a hajón bujkálna, akkor az előbb-utóbb úgyis ki fog derülni. Az a két fickó sem tűnt kezdőnek, majd megoldjuk a dolgot valahogy. Majd mi megmutatjuk... Valamiféle belső ösztön még megpróbálta megpiszkálni lelkiismeretemet az eltűnt utasok gondolatával, de amikor beúszott a képbe a harmadik söröskorsó, nem törődtem tovább vele. Időközben a pincérlányokat szórakoztattam azzal, hogy a kiürült poharakat összesöpörtem a mágiámmal egy kupacba, vagy felröptettem egyet-egyet a levegőbe, hogy aztán egy újabb finom széllökéssel lelassítsam, mielőtt ripityára törne az asztalon. Később, amikor meguntam, pihenés gyanánt kissé lejjebb csúsztam a puha fotelben. Inkább megnézem azt a könyvtárat a negyedik szinten... Azzal a szokatlan és megnyugtató élménnyel léptem ki a bárból, hogy ez alkalommal nem kell Garryn helyett is fizetnem.

Teljesen ledöbbentem, ahogy beléptem a könyvtárba - egy jó darabig az elém röppenő párnát és térképet sem vettem észre. Hatalmas, messze nyúló polcok, tökéletes csend... Indultam is volna, hogy körbenézzek, de térdem puhán fúródott bele a lebegő párnába. Amikor rájöttem, mire is való, leültem, ráböktem a térképen a mágikus írásoknak szentelt részlegre, és hamarosan bele is feledkeztem egy könyvritkaságba, annyira, hogy bár a csendet csak a lapozás nesze törte meg, meg se hallottam a mögém lépő alakot. Hangjára megrezzentem.
- Örülök, hogy tetszésére van szerény könyvtáram.
- Csodálatos gyűjtemény. Mondja csak, nincs írás a főnixről vagy a mennydörgésmadárról? Kerestem, de nem találtam semmit.
- Nem hibáztatom magát. A könyvtáram hatalmas, és nehéz megtalálni benne ezeket a könyveket. Egy hét alatt csodálkoznék ha meglenne, de természetesen minél több ideig keres annál valószínűbb hogy talál valamit... Kellemes böngészést - hagyott magamra.
Szép dolog, mondhatom. Végül az előttem heverő leírás gyorsan feledtette velem a tulajt a sunyi mosolyával. Nézzük csak... "Ez esetben a mágikus kör külső íve mentén elhelyezkedő szimbólumok..."

Mire észbe kaptam, estére járt. Sebaj... ismét nagy lépést tettem tűzmágiám visszaszerzése felé. Megjegyeztem, hol tartottam, majd lomhán nyújtóztam egyet. A gyors vacsora után igyekeztem vissza a kabinomba. Majdnem el is felejtettem! - torpantam meg. Még én kértem meg őket, hogy beszéljük meg, ki mit látott a hajón. Kissé szégyelltem magam, hogy mással foglalkoztam a munka helyett, de meghallgatva őket rá kellett, hogy jöjjek: ők se vették túl komolyan a feladatot. Most már teljesen megnyugodva invitáltam őket, egy kis poharazgatásra. Könnyebbé tette ezt az a körülmény, hogy egyre kevésbé gyanakodtam Crowra, bár a közelében érzett rossz érzés nem akart teljesen elmúlni.

Másnap tíz óra körül ébredtem, lustán nyújtózkodva, de fekve maradtam. Nagy nehezen feltápászkodtam, felhúztam a köntösöm, és kértem is rögtön a szobámba egy csésze zöld teát. Kissé visszatért belém az élet, ahogy felhajtottam. Előszedtem katanámat a holmim közül, és elindultam helyet keresni, ahol el tudom végezni a szokásos reggeli gyakorlataimat. Végül találtam; azért igyekeztem a meditációs cellában nem levágni a berendezést.

Reggelire (az időt nézve inkább azt mondhatnánk, hogy ebédre) bőségesen ettem puha cipóból, különböző húsokból, érett sajtból és lédús paradicsomból. Az étterem ablakán át, a tenger közepén már látszott a távolban egy aprócska pont: utunk első állomása. Olyan két óra múlva odaérünk, idéztem vissza a menetrendet. Szememmel Fritzéket kerestem, de nem láttam őket sehol. Talán egy másik szinten vannak, vagy alszanak még. "Nem kell feltétlen együtt leszállnunk" - gondoltam egy vállrándítással - "szétszóródva még jobb is lesz talán."

Amikor kikötött a hajó, az elsők közt sétáltam le a partra. Azonnal el is indultam a kissé forró trópusi nap alatt, hogy felfedezzem a környéket.

Miután megvolt a nagy ismerkedés, mindenki elindult arra, amerre jónak látta. Én először a hajó legeslegeslegjobb helyét támadtam be, s valahogy így keveredtem az étkező részlegbe. Természetesen megnéztem előtte az egész hajót is. Kívülről. Úgy gondoltam, hogy belülről ráér majd megnézni, hiszen volt időnk bőven, ráadásul úgy tölthettük el, ahogy akartuk, hiszen teljes ellátást kaptunk. Semmi se lehet tökéletesebb egy kis potya utazásnál, és kajánál. Legalábbis számomra biztos nem. Jól van… Tudom… Túl sokat tanultam a mesteremtől, aki szeretett potyázni. Nem tehetek róla. Nekem ez az élet tökéletesen megfelel, és semmi pénzért nem mondanék le róla. No, de mindegy is…
Boldogan baktattam be az étkezőbe, ahol szemet, és ízlelőbimbókat gyönyörködtető falatokat tehettem magamévá. Azt se tudtam, hogy melyik is váljon első áldozatommá, így jobb híján mindenből kértem egy keveset, amit szerettem volna megkóstolni. Barbármódjára kezdtem magamba tömni a normális, és igazán ínycsiklandó falatokat. Idejét se tudom már, hogy mikor ettem nem Mester-féle kajákat, amikből különböző fura izék lógnak ki. Igazából sose tudtam beazonosítani, hogy miből is készülnek az ételek, s jobbnak láttam, ha meg se kérdezem. Boldog tudatlanságban szerettem volna élni az életem. Azonban ezek a finomságok elrepítettek az elemózsia mennyországba, s már szinte láttam magam előtt, ahogy repülő koktélszendvicsek invitálnak beljebb, s ültetnek le egy roskadásig megrakott asztal felé. Azt hiszem, hogy kicsit ételtúladagoltam magam, de nem érdekelt. Szenvedtem az asztalnál, és minden falatot magamba gyömöszöltem, amit úgy gondoltam, hogy ehető. Habár fogalmam sincs, hogy a szalvéta hogy került bele a számba, de nem baj, lényeg hogy megtömtem hatalmas és mellesleg igen üres bendőmet. Innentől már emésztéstől korgó gyomorral élvezhettem a hajóutat.
Miután kitrappoltam az étkező részlegből, úgy döntöttem, hogy meg mártózom a medencében, s máris a keresésére indultam. Miután kikotortam magamnak a csinos kis fürdőnadrágom, és magamra öltöttem, s máris jöhetett a csobbanás.
- Bombaaaaaa! – kiáltottam, miután nekifutásból bele vetettem magam a vízbe. Kellemesen hűvös volt, bár szívem szerint inkább merültem volna egy kicsit melegebb vízben, de ez is megfelelt. Boldogan úszkáltam, amikor hirtelen éreztem; görcsbe rándul a lábam, majd azt követően körülbelül minden más testrészem van, s úgy éreztem mintha ezernyi tű mélyedt volna belém. Szerencse, hogy nagyanyám nem volt jelen, különben tuti elkezdett volna kötögetni… No mindegy, szóval ott tartottam, hogy épp halálosan el kezdtem szenvedni a görcsöktől, meg vergődtem, és csapkodtam, hátha szerencsém van, és meg tudja menteni valaki az életem. Néhány pillanat múlva egy hangos csobbanást, hallottam, majd egy emberi hang is követte azt. Utána már csak arra emlékszem, hogy nyálas, és igazán gusztustalan női száj közeledik felém, hogy szájon át lélegeztessen. Hát tudja, hogy kit csókolgasson?! Ott van a szomszéd orvos asszisztenségen a ráncos feneke! Annak biztos jobban esne, ha csókolgatnák! >.> Ahogy elhárult az életveszély, és túléltem a túlsúlyos, kövér banyát, máris visszaöltöztem, és olyan messzire menekültem a bányarémtől, hogy csoda lesz, ha egyáltalán még a hajóterületén megtalálnak.
Néhány óra céltalan bolyongás után esett le a dolog, hogy végre ideje lenne a kabinom felé menni, hiszen megbeszéltük, hogy ott találkozunk, s elmondjuk egymásnak tapasztalatainkat. Nem én voltam az első, aki megérkezett, azonban még így is elmeséltem, hogy semmi érdemlegeset nem láttam, vagy hallottam a hajó területén. Legalábbis ott biztos nem, amerre én jártam. Arashi invitálását inkább visszautasítottam, mert úgy terveztem, hogy még szét nézek kicsit a bárok környékén, hátha találok arrafelé valamit.
Ahogy megérkeztem, egyenesen a bárpulthoz igyekeztem, s miután megrendeltem az italt, máris a jelenlévők felé fordultam, hogy nézelődjek kicsit, hátha találok valami gyanúsat. Huhúúú! Surprised

Mik voltak ott kérem! Formás, női alakok, és hatalmas keblek, melyek épphogy nem estek ki a hölgyek ruháiból. Persze azért ez se volt bányarémmentes övezet. Úgy tűnt, hogy a hajón sehol sincs olyan, ahol akár eggyel is össze ne akadnék. Ilyen az én formám, vonzom a csúnya nőket, mint mágnes a piercingtündéreket. Hangosan sóhajtva hajtom hátra a fejem, és kezdem el intenzívem fixírozni a plafont. Hát, ha egyszer ebben a pillanatban az érdekesebb látványt nyújt számomra, mint bármi más, akkor miért ne nézhetném? Egyébként… Néha tényleg elgondolkozom azon, hogy milyen lehet az élete annak, aki ennyi olyan sok pénzzel rendelkezik, hogy akár ilyen hajója is lehetne, vagy legalábbis hogy jegyet vehessen a hajóra. Nehezen, de végül sikerült elhessegetnem ezzel kapcsolatos gondolataimat, így visszatérhettem a Földre, ahol épp csinos hölgyek közeledtek felém.
- Üdvözlet, hölgyeim! – villantottam el egy bájos mosolyt, majd mindhármukat meghívtam egy, vagy több italra. Sajnos nem emlékszem pontosan, hiszen olyan gyönyörűek voltak, és olyan sokat ittam, hogy nem is teljesen emlékszem, hogy mi történt az éjszaka. Valami olyasmi lehetett, hogy elmagyaráztam nekik, hogy mi vagyok, meg kivagyok, és miután ujjongva letámadtak, és iszogattunk, én bealudtam a bárpultnál. Azt hiszem, hogy talán a pultos keltett fel, hogy ideje elindulnom a szobámba, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy halványlila fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol találhatom meg azt a szobát, melyet nekem éjszakára meg kéne látogatni.

Reggel teljesen kómásan ébredtem. Azt hittem, hogy a fejem menten elemeire bomlik, és eltűnik a semmibe a nyaknak nevezett tartóoszlopomról. Hangosan sóhajtva indultam el ismét a bár felé, és kunyeráltam egy nagy adag kávét, hogy legalább az álmosságon túl legyek, meg a fejfájás egy részén. Azonban az nem hogy segített volna, inkább csak tovább rontotta a helyzetet. Forgó gyomorral vánszorogtam arra az emeletre, ahol a könyvtár volt, s próbáltam arra koncentrálni, hogy ne látogasson meg kedvenc vörös rókám. Mélyeket szívtam a frisslevegőből levegőből, és próbáltam jó illatú rétekre, meg minden egyébre gondolni, de valahogy csak nem sikerült megakadályoznom a tragédiát, s így az egyik közeli vécén kötöttem ki pár percre. Majd miután elvégeztem minden dolgomat, indultam is tovább felfedezni a hajó minden titkát, s apró kis helységét.
Benyitogattam minden szobába, ahol úgy gondoltam, hogy érdemes szétnézni, s így akadtam rá két fiatalra, akik egymásba gabalyodva cuppogtak az egyik kanapén. Kerek szemmel figyeltem őket egy darabig, amíg rá nem jöttem, hogy ezt talán nem kellene. Vagyis nem én jöttem rá, hanem ők szóltak rám. Vagyis… inkább kórusban üvöltötték, hogy „Húzz innen, te gyökér!”, aztán mindketten hozzám vágtak egy-egy párnát. Orromat dörzsölgetve vánszorogtam ki a szobából, miközben halkan morogtam.
A hajókürt hangos dübörgéssel jelezte, hogy hamarosan megérkezünk az első szigethez. Azt hittem, hogy menten szét szakad a fejem, s legszívesebben azonnal feldaraboltam volna azt a személyt, aki volt olyan galád, hogy még jobban tetézze szenvedésemet. Így is elég másnapos voltam, nem kell még pluszban egy dobhártya szakadás, meg egyéb sérülések. Sóhajtottam egyet, majd türelmetlenül túrtam bele a hajamba. Néhányan már a leszálláshoz készülődtek, s talán nekem se ártott volna. Megkerestem a titkos szobámat, melyet előző este sehogy se voltam képes felkutatni információim szerint, majd miután összeszedelőzködtem, elindultam, hogy végre szárazföldre léphessek. Úgy döntöttem, hogy Crow-ot majd a hajó mellett várom meg, s ha szerencsém van, akár még észre is vesz, hogy együtt nézhessünk körül az első állomáson.

Meglehetősen érdekes alak ez az Arashi, szinte lerítt róla, hogy valamiért nem bír engem, de szerencsére túltette magán a dolgon, s végül megszorította felé nyújtott kezemet. Ellenkező esetben elég nagy taplónak tudtam volna be, de így leszek oly’ kegyelmes, hogy hagyom tiszta lappal indulni. Néhány formai dolog megvitatása után végül csapatunk „vendégmunkása” állt elő egy ötlettel, miszerint külön-külön fedezzük fel a hajót, s majd estefelé a kabinok környékén találkozzunk, s számoljunk be mindenről egymásnak. Ez ellen Fritz-nek és Nekem se volt semmi kifogásom, ezért rövidesen elszakadtunk egymástól. Szemeim előtt folyamatosan a misszió lebegett mindaddig, míg meg nem láttam a luxus hajó térképét. Minden volt, amire egy földi halandónak ahhoz, hogy jól érezze magát, szüksége van. Már az elolvasása is több tíz percig tartott. Végül úgy döntöttem, hogy a könyvtárban kezdek, mivel az a hely érdekelt jelenleg a leginkább. Kezeimet zsebre dugva indultam el az egyik lift felé, ahol aztán megnyomtam a megfelelő szint gombját. A varázserő hajtotta mechanikus tákolmány másodpercek alatt felvitt az általam választott szintre, majd miután szétnyílt a kijárat egy halvány mosoly kíséretében kiléptem a fülkéből. Néhány lépés után megpillantottam a párnákat, amik miatt egyből egy párnacsata villant be elmémbe, ám miután ezt szóvá tettem, a körülöttem lévők lehurrogtak és udvariasan megkértek arra, hogy fogjam be. Egy tarkóvakarás kíséretében végül Én is igénybe vettem eme meglepően kényelmes utazási lehetőséget, s a mágiáról íródott dokumentumokhoz vitettem magam. Azon belül a Démonokról, s a Démonmágusokkal kapcsolatos iratokat kezdtem el olvashatni, ám csak hogy nem kevesebb információt találtam eme kötetekben, mint amivel Én rendelkezem.
~ Ennyire ismeretlenek lennének a Démonmágusok? Most még különlegesebbnek érzem magam, mint eddig. – önbizalmam láthatatlan köpenyként lengte körbe testemet eme egoista gondolatsor befejezésével, majd folytattam a keresgélést. Ezúttal Zeref Élőmágiájáról próbáltam meg keresni valami könyvet, hiszen mindig is érdekelt, hogy vajon mire képes eme ősi mágia fajta. Mutatóujjamat végig húzva a kötetek gerincét olvastam el a címeket, ám nem találtam ilyen könyvet. Végül a könyvtár egyik alkalmazottjának tűnő alakhoz léptem oda.
- Elnézést Uram, meg tudja mondani, hogy Zeref mágiájáról van-e itt könyv? – kérdeztem a férfitól, ám Zeref nevének hallatán az egész könyvtár egy emberként rándult össze. Látszólag mind tisztában voltak azzal, hogy ki is Ő, de azért eme reakciót kissé túljátszottnak tartottam.
- Miért érdeklik ilyen sötét mágiáról szóló írások a Önt? – kezdett el faggatózni a tulajdonos, ám az a gusztustalan mosoly továbbra is ott volt ajkain.
- A Quatro Cerberus mágusaként fel akarok készülni Zeref-re is, ha egy napon visszatér majd. Emellett nem hiszem, hogy van olyan más mágiával kapcsolatos kötet, melyet még nem olvastam. – próbáltam meg tökéletesen logikus választ adni, s közben reménykedtem, hogy nem uszítják rám a hajon tartózkodó biztonságiakat azzal a váddal, hogy Én az előbb említett Sötét Mágus követője vagyok.
- Nem hibáztatom magát. A könyvtáram hatalmas, és nehéz megtalálni benne ezeket a könyveket. Egy hét alatt csodálkoznék, ha meglenne, de természetesen minél több ideig keres annál valószínűbb, hogy talál valamit…
- Értem, azért remélem hamarosan meg lesz... – erőltettem magamra egy műmosolyt, majd elfordulva a férfitól folytattam a keresgélést.
Több óra könyvtárazás végeztével egy alig hallható „Viszontlátásra” után távoztam a helyiségből, s a lift melletti térképet végig nézve elgondolkoztam, hogy hova is kéne menni most. Végül a második emeleten lévő bár mellett döntöttem, ahol a leírtak alapján még élőzene is volt. A sok könyvbújás után, úgy döntöttem, hogy szükségem van egy kis mozgásra, ezért most nem lifttel mentem le a választott szintre, hanem a lépcsőt választva lomhán lesétáltam. Némi gyaloglás után végül megérkeztem a bár emeletére, s egy útbaigazítást követően sikeresen megtaláltam a helyiséget, ahol most épp valami cselló verseny darab szólt, ám a zenekarnak nem sikerült elnyernie a tetszésemet. Az egész túlságosan ritmikátlan és összevissza volt. A következő zenekar már jobb volt. Daluk hallgatása közben a számba vettem egy dohány rudat, s meggyújtva azt egy nagyot beleszívva hallgattam a következő kihívót. Egyre különlegesebb orkesztrák léptek fel, melyek között volt olyan, ami rendkívül tetszett és volt, amely nem. Végül meguntam a zenei művelődést, s a kijárat felé vettem az irányt. Kiérve a bárból a falon függő órára néztem, amely jelezte nekem, hogy itt az idő a kabinokhoz indulni, s túl lenni a találkozón. Én érkeztem meg elsőként, ám a társaim se várakoztattak meg, hiszen csak néhány perccel később értek a megbeszélt helyre. Mindannyian elmondtuk vázlatosan, hogy mit csináltunk, s világossá vált, hogy egyikünk sem végzett megfelelő munkát. Tíz perc beszélgetés után Én jobbnak láttam el tenni magamat holnapra, mivel lehetséges, hogy már is ránk fognak támadni, hiszen arról nem kaptunk pontos információt, hogy melyik szigeteket tette meg a hajó, s melyikeket nem érte már el.

Másnap korán keltem, s felmentem futni egy kicsit, mivel nekem mindig is ez volt a legkönnyebb módja a tegnapi alkoholhatás megszüntetésének. Befejezve a kocogást elmentem reggelizni, majd egy könnyű saláta elfogyasztása után ittam egy mentateát. A tegnaphoz képest már tökéletesen éreztem magam. Végül nekem is a tudomásomra jutott, hogy mindjárt kiköt a hajó, ezért a fedélzetre indultam, s miután lehorgonyzott a luxus hajó, Én is partra szálltam. A szárazföldre lépve azonnal észrevettem Fritz-t, s egy energia rudat előhalászva köszöntöttem Őt, majd vártam a további fejleményeket...

Amint leszálltatok a hajóról a kapitány egy kisebb beszédet mond:
-Üdvözlöm kedves utasainkat az első megállónál! A nap nagy részét itt töltjük, azért hogy maguk kiélvezhessék eme gyönyörű sziget sajátosságait! Rengeteg programból választhatnak: Felfedező túra indul a hegyekbe, az ott lévő barlangokhoz, a faluban különféle múzeumok mutatják be hogy éltek az emberek régebben. Túrák indulnak az erdőben is, azok számára akik esetleg nem kedvelnék a barlangokat. Aki fürödni akar a tengerben, a hajó mellett kialakított parton megteheti! FIGYELEM! A többi partszakasz veszélyes lehet nem ajánljuk senkinek! Azok akik nem találják a helyüket eme gyönyörű szigeten, természetesen visszamehetnek a hajóra, bár kétlem hogy lenne ilyen. Érezzék jól magukat!- A beszéd végeztével mindenki szétszéled, és valóban csak nagyon kevesek térnek vissza a hajóra. Dönthettek hogy hova mentek: A barlang egy egyszerű cseppkő barlang, melyben mágiával alakították a köveket, hogy még szebbek legyenek. A végén van egy kisebb rémisztgetés, ám semmi igazán érdekes. Az erdőben előre kialakított ösvény van amit jól álcáztak, a vezető pedig azt játssza hogy eltévedt. Nektek persze feltűnik, mint ahogy az is hogy emberek bújnak a fák között, és hangokkal ijesztgetik az embereket, persze a végén megmenekül a csapat. A strandban semmi érdekes, ám mégis ezt ajánlják azoknak akiknek hosszú volt az éjszaka. Ha visszamentek a hajóra, az egész kihalt szinte mindenki a szigeten van, akik visszajöttek azok is csak aludnak vagy józanodnak a szobájukban. Minden zárva van, ám ha valahova szeretnétek bemenni a kapitánnyal kell beszélni aki a gépteremben van.(most már leengednek titeket) A hajón semmi extra nincs, és mivel ti mégiscsak "dolgoztok" ne várjátok hogy szórakoztatnak benneteket. A hajón a termek este kilenckor, tehát induláskor nyílnak. A postjaitok éjfélig íródjanak.

... azaz csak indultam volna, ha nem állít meg a kapitány hangja. Miután befejezte beszédét, egy pillanatra megálltam, és megláttam egy csoportot, akik az erdei túrára indultak. Gyorsan hozzájuk szegődtem, és igyekeztem valahol középen maradni.
Mindenki pompásan szórakozott, mígnem úgy fél óra múlva vezetőnk felnyögött:
- Uramisten... csak nem... - forgolódott körbe, szemöldökráncolva.
A hangulat kezdett lassan átterjedni a csoportra is, az itt-ott felszökő aggodalmas motyogást, sutyorgást egy nem is olyan távoli zörrenés szakította félbe. A beálló néma csendben csak a vezető drámai bejelentését lehetett hallani:
- Eltévedtünk...
Alig bírtam visszatartani a röhögést. Talán ha nincsenek annyira berezelve, többen is észrevették volna, hogy némán rázkódik a vállam. Mert az még hagyján, hogy a csapáson még egy három éves kisgyerek is visszatalálna, és hogy a zajt csapó jóember elég feltűnő jelenség a színes ruhájában, de hogy senki nem hallotta, ahogy elmenet egy gyökérben hatalmasat esik, az azért elég durva. Pedig még dühösen suttogott is maga elé pár szót... inkább nem írnám le, mit. Úgy látszik, aggodalmukban nem vettek észre semmit, mert a barátok-családok közelebb húzódtak egymáshoz, és félénk reménnyel néztek a túravezetőre.
- Próbáljuk meg erre... - mondta az magának, de azért gondoskodott róla, hogy mindenki jól hallja.
Minek rontsam el a szórakozásukat - gondoltam, és inkább tartottam a számat. Azért nem álltam meg, hogy a közelben levőknek halkan oda ne vessem: mágus vagyok, és majd elintézem, ha ránk is támad valami. Utóbbiak némileg fellélegeztek, és sejtettem, hogy most már inkább arra várnak, bárcsak tényleg ránktámadna valami. Ahogy lassan továbbterjedt a hír, némileg megnyugodtak. Miért kell elkotyognom az első eszembe jutó hülyeséget? - sóhajtottam magamban - a végén még felelősségre vonnak a hajón, hogy elrontottam a túrát. Megkönnyebbülésemre később a turisták ugyanúgy rémüldöztek a legkülönfélébb hangokra, mint eddig.
Leszámítva egy incidenst, amikor egy családapa erélyesen rángatta haorim ujját, hogy nézzek már ugyan utána, mi volt az előbbi hang, nem történt semmi különös a túrán. Külön élvezet volt, amikor megnéztem az ott kuporgó segédmunkást, és visszatérve egy "Úgy látszik, már elment"-el lerendeztem a dolgot. Nem semmi képet vágott a fickó. Végül mindenki fellélegzhetett, amikor megpillantva a partot "megmenekültünk". Benne jártunk már igencsak a délutánban, mire szétszéledt a csoport, hogy beszámoljanak ismerőseiknek a kalandról.
Egy darabig lézengtem, nem tudva, mégis mit csinálhatnék, majd elindultam a veszélyesnek nyilvánított partszakasz felé. Nem megyek messzire, csak ki szeretnék próbálni valamit. Útközben újra felidéztem a könyvtárban olvasott leírásokat. Ennek működnie kell... bár Garryn nem egészen így tanította. Kerestem egy nyugodt helyet, és lehunyva szemem, ismét felidéztem az akkor vizualizált mágikus szimbólumot, ami majd megvéd a saját varázslatomtól. Elég erősnek tűnt, így kinyitottam a szemem. Hát akkor lássuk... azt a pózt vettem fel, amivel bár az utóbbi évben sokszor próbálkoztam, többnyire csak keserűséget hozott. Lelkem legmélyéig nyúltam, mágikus erő után kutatva. Amikor megtaláltam, ujjongva járta át testem minden porcikáját. Extázisom tovább emelkedett, amikor tenyerembe sűrítve, lezártam a varázslatot:
- Fire Magic!
Hirtelen rémület fogott el. Nem jön... nem jön... Megfeszítve elmém, még jobban koncentráltam, míg csak valami meg nem pattant bennem: mint a gátat átszakító víz, dübörgő lángok törtek elő ujjaimból, majd a kezdeti roham után egyenletes lángot tartottam tenyeremben, majd lőttem a mellettem fekvő sziklára. Örömöm leírhatatlan volt. Éreztem magamban a láng megnyugtató erejét, és tudtam, ezentúl nem lesz probléma nagyobb tüzet is megidézni. Hogy harcban használható lesz-e, az majd elválik. Vigyorogva érintettem meg a lángot másik kezemmel: úgy tűnik, az immunitás is rendben. Kissé vonakodva tapsoltam el a lángot, és zártam le a varázslatot. Ha nem is a régi módszerem, legalább megtettem az első lépést az úton, hála a könyvtárban talált ritka köteteknek. Nem is tudtam, de meg sem próbáltam leplezni örömöm, ahogy a strand felé ballagtam, hogy ússzak egy pár kört. Nehezen tudtam csak visszaterelni elmém az előttem álló feladatra. A nap egyre jobban közelített a láthatárhoz, mire felértem a hajóra. Felmentem a szobámba, hogy elheverjek egy kicsit. Gondolataim cikáztak, nem hagytak nyugton. Alig vártam, hogy kinyisson a bár, ahol tegnap voltam, és gallér mögé dobjak egy kis frissítőt. Szinte nyitáskor ott voltam már, és kellemesen elbeszélgettem mindenféléről a közelemben ücsörgő emberekkel. Amikor felnéztem az órára, épp éjfélen álltak a mutatók.

Nagy nehézségek árán próbáltam magam józanságra bírni, miközben várakoztam Crowra. Néhány perc múlva be is futott, s már indultunk is volna tovább, amikor a kapitány beszélni kezdett. Nem is én lettem volna, ha figyeltem volna a kapitány szavait, hiszen ezúttal is valami igazán fontosat sikerült találnom az égen. Fent az égben, a felhők lomhánk kúsztak, akár az ég hatalmas hajói. Csak ők ugyebár esőcseppeket hordoztak magukban utasok gyanánt. A tenger szót hallva, gyomrom szinte azonnal bolhányi méretűre zsugorodott, s lábaim remegni kezdtek, hiszen eszembe juttatta az előző napi kalandomat a medencénél. Soha többé nem akarok vízbe menni! Nyilvánosan meg végképp nem! Sőt, talán ha nagyon pánikba esek, még fürdeni se fogok, csupán hagyom, hogy éppen hogy találkozzon bőröm a vízzel a csodálatos találmány: a zuhanyrózsa segítségével.
Amint a hajóskapitány befejezte a szigeten lévő programok bemutatását, a vendégek szétszéledtek. Ki túrázni ment az erdőbe, vagy a barlangokba, ki pedig ment a… a nagy kékségbe, mely rengeteg veszélyes, és veszélytelen állatot tartalmaz. És emellé még igen nedves is. A gondolattól egy pillanatig a hideg is kirázott, s rá kellett jönnöm, hogy bizony ez után az igen súlyos trauma után kialakult nálam valamiféle fóbia. Alig kellett hozzá néhány perc, s kifejezetten megutáltam a térdnél mélyebb vizet. Többet én aztán be nem megyek a medencébe, vagy a tengerbe, vagy bármi másba, amiben 30 cm-nél mélyebb víz van. Soha! Még ha az életem múlna rajta, vagy ha gusztustalan nyálkába mártanának fejjel lefelé, akkor se! Na jó, talán ha az utóbbi megtörténne, akkor lehet, hogy mégiscsak megtenném… :/
Miközben erőteljesen azon gondolkodtam, hogy vajon melyik túrát válasszam, az emberek már szinte teljesen eltűntek, így elindultam találomra valamerre, hátha megtalálom a csoportokat. A fejem nagyjából olyan volt, mintha betontörővel vernék, vagy legalábbis egy kalapáccsal. Utáltam, hogy voltam olyan hülye, hogy megigyam a bár fél alkoholkészletét. Legközelebb inkább átgondolom, mielőtt megiszok bármiféle olyat, ami egy kicsit is kiütne. Persze az is igaz, hogy ezt tuti biztos, hogy soha életemben nem tartanám be. Lehet, hogy hazafelé megint olyan részegre iszom magam, hogy belefejelek a tengerbe, aztán rest in peace. Tőlem kitelne, az biztos…
Néhány perces intenzív kóválygás és pánikolás után végre megtaláltam az egyik csoportot, mely, mint legutóbb kiderült, a barlangokat ment megnézni. Hát, nem volt más választásom, meggyorsítottam lépteimet, és utánuk siettem. Viszonylag gyorsan felzárkóztam, s így velük együtt haladtam barlangról balrangra. Néha kíváncsian pislogtam körbe-körbe, mintha tényleg érdekelt volna a dolog, pedig valahogy teljesen hidegen hagyott. Igazából sose érdekelt a történelem, hiszen azon már úgy se lehet változtatni, csak megszépíteni, esetleg megmásítani. Ez utóbbit inkább a dokumentumok átírásával, meghamisításával lehetne megtenni, ami hát… nem igazán tetszik, s legszívesebben addig fojtogatnám azokat, akik ezt teszik, amíg el nem kékülnek. Hiába… a történelmet mindig a győztesek írják, s a vesztesek csupán ülhetnek és nézhetik, ahogy megalázzák őket minden betűjükkel, szavukkal, mondatukkal.
Hangosan sóhajtozva sétáltam lassan utánuk, s mindeközben a történelmen gondolkodtam. Hogy mi minden változhatna meg, ha esetlen valaki visszamenne az időben, s kicsit megbolygatná azt. Hát káosz lenne, annyi biztos, de az már bizonytalan, hogy miféle káosz is lenne. No, de elég is a filozofálgatásból, s az értelmetlen dolgokból, hiszen azért mentem a szigetre, hogy élvezzem annak minden gyönyörét. Szó szerint minden gyönyörét, hiszen az egyik tegnap esti hölgy épp előttem ringatta formás fenekét, amiről hát… valahogy képtelen voltam levenni a szemem. Hiába… férfiből vagyok, s én se lehetek tökéletes. Ennél fogva sikeresen felbuktam egy kőben. Orrom és egy másik kődarab fájdalmas találkozását már csak az is bizonyíthatta, hogy elkezdett vérezni, s iszonyatosan fájt. Reménykedtem benne, hogy nem tört el, de mindenesetre fájt, nem is kicsit. Mondjuk logikus, hogy ha valaki befejel egy kódarabot, akkor attól fájni fog a feje legalább egy kis ideig. Számomra minden logikus, ha azt vesszük, hogy mindenből viccet csinálok. Igaz, fogalmam sincs, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz, de sebaj. Számomra így logikus.
A kalandtúra után végre visszatérhettünk a hajóra, s én krumpliszsákként borultam ágyamra. Hangosan sóhajtva, s mélyen elgondolkodva kezdtem fixírozni az amúgy teljesen normális plafont. Lassacskán az álom is elnyomott a nagy gondolkodásban, azonban néhány óra múlva szemeim felpattantak, s mint aki legalábbis negyven liter kávét ivott meg elcikáztam a fürdőbe, majd átöltöztem, s elindultam nézelődni. Úgy gondoltam, hogy ideje ellátogatni a harmadik emeletre. Nyögdécselve szedtem egymás után a lépcsőfokokat, hiszen attól, hogy teljesen éber voltam, még ugyanúgy fájt az orrom, s ugyan úgy minden testrészem az aznapi túrától. Nem volt annyira megerőltető, azonban nekem még így is fájt néhány porcikám. Pontosabban inkább csak a hátam, és a talpam. Tudom, használhattam volna a liftet is, ha már ilyen fáradt volt a testem, de úgy gondoltam, hogy nem árt még egy kis mozgás. Gyötörjük csak a testet, hátha egyszer csak rongybaba módjára omlik össze a legszükségesebb percekben. Az emeletre érve azonnal lekuporodtam egy barátságos helyre, s onnan figyeltem a zenészeket, akik épp valami igazán csöpögős szerelmi dalt adtak elő. Tetszett ahhoz képest, hogy amúgy nem tetszik ez a fajta műfaj. Mindegy, nem zavart a dolog, inkább élveztem az előadást. A nagy hallgatózásban fel se tűnt, hogy az óra éjfélt üt, s ezzel egyúttal még egy órával közelebb lépünk a következő naphoz.

Rövidesen bele is kezdett a luxushajó kapitánya a tájékoztató jellegű monológjába, melyben részletesen elmondta nekünk, hogy milyen lehetőségek közül választhatunk. Balomat az államhoz illesztve kezdtem el gondolkodni azon, hogy melyik verziót válasszam, mivel mindegyik jól hangzott. A túrázás a tegnap esti dolgok után biztosan jó lenne, ám nincs kedvem egy rakat pénzes alakkal egy csoporton belül lenni, mivel szinte biztos, hogy a vagyonuk mellett az arroganciájuk is hatalma, s egy olyan mezei varázslót, mint Én, valószínűleg lenéznének és a háta mögött különböző megjegyzésekkel illetnék. Ezen elmélkedve végül úgy döntök, hogy a faluban kialakított kiállítások részévé fogok válni. Ekkoron már Fritz és Arashi is elment egy-egy túrára, így kénytelen voltam egyedül felfedezni a település múzeumait. Lassú léptekkel közelítem meg a hozzám legközelebb lévő kiállítást, miközben a zsebemből egy még bontatlan doboz cigarettát halászok elő, s egy szálat a két ajkam közé illesztek. A dobozt visszacsúsztatom nadrágom zsebébe, s a dohányrúdból, a meggyújtását követően, egy nagyon szívok. Mindig lenyugtatott a nikotin és ez az állítás most is helyesnek bizonyult… Öt perc gyaloglás után végül megérkeztem a múzeum bejáratához, ám itt kénytelen voltam kicsit elidőzni, mivel érthető okok miatt nem megengedett a dohányzás bent, Nekem pedig nincs szívem egy szinte még használatlan cigit elnyomni. Végül megszabadultam a csikktől, s a kilincs lenyomását követően beléptem az épületbe, ami összesen négy kiállító teremből állt. Az első terembe lépve különböző feljegyzéseket pillantok meg, melyek az adott kor szemszögéből mesélik el nekem az itt élők életét. Ezeket az iratokat olvasva sok új információt tudtam meg, melyek csak még inkább felkeltették az érdeklődésemet, ezért, amint végig nyálaztam minden dokumentumot, a követkő kiállító terembe sétáltam. Ez a „szoba” már inkább a látványra adott, mivel itt a „régiek” használati tárgyait láthattuk. Olyan különös belegondolni, hogy évtizedekkel, sőt talán évszázadokkal ezelőtt még ilyen primitív eszközöket használtak az emberek, melyeknek hatásfoka eltörpül korunk találmányai mellett, ámbár ezt nem lehet szemrehányásként felróni, mivel akkoriban sokkalta kevesebb tudással rendelkeztek az emberek. De az Ő hagyatékuknak hála most már nincs olyan sok kérdés, mely megválaszolatlanul maradt. Ekkoron a gondolataimban már valahol messze, a kiállítástól távol jártam, s csak egy-egy hümmögéssel próbáltam meg az ellenkezőjét bizonyítani a többi jelenlévőnek, aki a teremben tartózkodott. Rövidesen végig jártam az összes helyiséget és kilépve a friss levegőre egy nagy lélegzetvétel kíséretében nyújtózkodtam egyet, majd egy alig tíz méterre lévő padhoz sétálva leültem.
~ Oly’ sok az idő, s oly’ kevés a tennivaló. – néztem fel hunyorogva a kék égre, mivel a nap egyik kósza sugara a szemembe világított, s önkéntelenül is így reagáltam. Csak tétlenül bámultam a felhőket és közben a szokottnál értelmesebb kérdések villantak be az elmémbe, mint például a „Miért kék az ég?”, mely kérdéseken csak akkor szoktam filozofálni, amikor semmivel sem vagyok képes lefoglalni magam. Az idő már délután öt-hat óra felé járhatott, ezért úgy döntöttem, hogy vissza kéne indulnom a hajóra. Unottan túrtam bele a hajamba, majd egy halk sóhaj kíséretében felegyenesedtem és a hajó felé vettem az irányt. Útközben azon töprengtem, hogy vajon a másik két mágus élvezte-e a mai napot, s visszaértek-e már a hajóra. Én ezen a szigeten sajnos nem találtam olyan dolgot, ami megfogott volna, ám a tegnap este után még is jól esett egy kis nyugalom. Hamarosan megérkeztem a hajóhoz, s miután köszöntöttem a személyzet tagjait, a szobámba indultam, s miután beléptem a kabinomba, felsőmet az egyik székre dobva, kiterültem az ágyamon.
- Ma nem kéne sehova se menni, hogy holnap kicsit frissebb legyek. – morogtam magamnak, miközben kicsit fentebb kúsztam az ágyon, hogy a pára a fejem alá kerüljön. Szemeimet lehunytam és próbáltam elaludni, ám nem ment.
~ Vicces. Ez az első küldetésem a Quatro Cerberus-ban, ahol nincs velem Alice. – mosolyodtam el, miközben felültem, és elmentem lezuhanyozni. Bent a fürdőben csak némán álltam a zuhanyzó kabinban, miközben semmitmondó tekintettel bámultam magam elé. Tíz perc után végül meguntam a vízcseppek néma játékát a testemen, s kilépve onnan megtörölköztem, majd tiszta ruhát öltve magamra elindultam a második emeleten lévő bárba. Ugyan nem régiben próbáltam magam meggyőzni, hogy ne menjek, de képtelen vagyok egy ilyen hajó bárjai csábításának ellenállni. Belépve az ajtón leültem az egyik asztalhoz, s miután megkaptam a rendelésemet – amit még akkor adtam le, mikor bejöttem -, egy nagyot kortyoltam az ásványvizembe. Az idő ekkor már éjfél tájt járhatott, ám nem törődtem vele, inkább az élőzenét hallgattam.

Mindannyian élvezitek az utazást, ám kereken éjfélkor megszólalnak búgó hangon a hajó hangfalai:
- Itt a kapitány beszél! Kérem a három mágusunkat a hídra, és azt hogy senki ne pánikoljon. Kisebb egyeztetés múlva tovább indulunk!- A kapitány hangja elhalkul. Ti a hídra siettek ahol üdvözöl a kapitány.
-Jó estét uraim! Azt a parancsot kaptam hogyha ismeretlen vagy mágikus dologgal találkozunk akkor kérjük az önök véleményét.- Ezen a ponton meglátszik rajta hogy mennyire ideges- Sajnos az a helyzet állt elő hogy az előzőleg eltűnt hajónk- hatásszünet- mármint hát véleményünk szerint az a hajó... szóval egy olyan dolog van hatszáz méterrel előttünk ami akár az is lehetne, és a cégünk által használt frekvencián segélykérést sugároz...- Aggódva néz rátok, hogy mi tévő legyen. Kisebb tanácskozás után úgy döntötök hogy megnézitek, ám egyre sötétebb van, már-már furcsa hogy mennyire. Ahogy közelebb értek valami hatalmas a hajó oldalába csapódik és megdönti azt. Az utasok rémült pánikba kezdenek, csakhogy nehezítsék a dolgotokat. Még kettő koccanás és a hajó felborul. Eközben hatalmas a pánik mindenki szalad a mentőcsónakokhoz. Eközben a keletkezett vihar darabokat tép a hajóból, és széthajigálja őket a tengeren.
Arashi: Épp az utasoknak segítesz mikor az a márványlap amin állsz felszakad és veled együtt a tengerbe repül. Hamar eszméletedet veszted, csak másnap reggel ébredsz fel. A tömb amin voltál körülötted van darabokban, és valahol egy erdő szélén lehetsz. Egyedül vagy.
Fritz: Az egyik mentőcsónakba tuszkolod az embereket, amikor az megtelik. A maradék kevés emberrel elrohansz és találsz egy másikat. Beszálltok, és elindultok minél messzebb a hajótól. Ám az valamiért üldöz titeket, és a fedélzetről minden potyog felétek. Hirtelen észreveszed ahogy Crow landol melletted a vízben. Felcibálod a hajóra és tovább indultok(Crow eszméletlen) Ám a sok leeső darabka megtépázza a hajót. Az egyik zuhanó napernyő egy kilencven és a halál (utóbbi a kövi tíz szóban) közti hölgybe áll bele. Ezután még pár dolog talál el benneteket. Te crow és kettő másik marad életben. Az egyikük egy nő aki sokkot kap, a másikuk egy középkorú férfi aki segít neked kilapátolni a vizet a csónakból. A csónak több helyen léket kapott de még eljuttok egy szigetig. A maradványokból, és abból amit partra hoz a víz sátort építettek és tüzet gyújtotok ám késő. A nő végkihűlésben meghal. A tűz mellet hárman húzzátok ki reggelig.
Crow: Épp Fritznek segítesz amikor megállsz egy pillanatra. Egy kisgyermek sikolyát hallod magad mögül ám mire megfordulsz nincs ott senki. Sajnos mire feleszmélsz Fritzék eltűntek, és te menekülni kezdesz. Eltalál egy asztalláb és elájulsz, hajnalban ébredsz Fritzék mellett.
Addig írjátok a postjaitok hogy a part mentén megtaláljkátok egymást és elindultok az erdőbe

Pont ahogy az órára néztem, felbúgtak a hajó minden szegletén elhelyezett hangfalak:
- Itt a kapitány beszél! Kérem a három mágusunkat a hídra, és azt hogy senki ne pánikoljon. Kisebb egyeztetés múlva tovább indulunk!
Nem a legjobb taktika volt az utasok megnyugtatása: az élénk beszélgetés hamar csöndbe fulladt, a bár vendégei aggodalmas pillantásokat váltottak egymással. Megpróbáltam egy megnyugtató mosolyt villantani feléjük - nem volt nagy sikere - majd félig üres poharam otthagyva felsiettem a hídra. Nagyjából egyszerre értünk oda mindhárman.
- Jó estét uraim! Azt a parancsot kaptam hogyha ismeretlen vagy mágikus dologgal találkozunk akkor kérjük az önök véleményét - kissé habozott.
- Sajnos az a helyzet állt elő hogy az előzőleg eltűnt hajónk... mármint hát véleményünk szerint az a hajó... szóval egy olyan dolog van hatszáz méterrel előttünk ami akár az is lehetne, és a cégünk által használt frekvencián segélykérést sugároz...
Kerültem aggodalmas pillantását, és a híd ablakán át kémleltem a sötétséget... a fényviszonyok nem engedték látni, hogy pontosan mi is az.
- A segélyjelek arra utalhatnak, hogy valóban az elveszett hajó az, de lehet csapda is... elvégre ha ilyen rég eltűnt, miért csak most ad vészjeleket? - gondolkoztam hangosan, miután elfordultam az ablaktól. Meghallgattam a kollégák véleményét is, de végül mindannyian arra jutottunk, hogy bármi is adja a vészjeleket, ki kell vizsgálnunk a forrását. Lementünk a fedélzetre, de furcsamód mintha egyre sötétebb lenne... talán csak érzéki csalódás...?
Ekkor, ijesztő hirtelenséggel, hatalmas robaj kíséretében kifutott lábam alól a fedélzet. Kábultan csúsztam a padlón a hajó másik oldalára. Mi történt...? A fedélzeten sétálgatók és a bent tartózkodók közt eközben elszabadult a pokol: sikoltás és kiabálás, recsegő bútorok és fájdalmas üvöltés hangja töltötte meg a hajót. Aztán jött a következő lökés, ezt már felkészültebben fogadtam, de így is térdre rogytam. Dühödten vájtam szemem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem kivenni. Aztán meghűlt ereimben a vér: dől a hajó! Gyorsan körbenéztem. Az emberek egymást taszigálva igyekeztek a mentőcsónakok felé - a matrózok több-kevesebb sikerrel tartották fenn a rendet, de kevesen voltak egy ekkora, a létfenntartás ösztönétől megvadult tömeghez képest. Úgy tűnt, hogy szinte a semmiből hatalmas, pusztító erejű vihar keveredett, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mágikus eredetű-e. Szemem sarkából láttam, ahogy a másik két mágus terelgetni kezdi az embereket a mentőcsónakok felé. Odarohantam én is egy csoporthoz, és segítettem nekik beszállni. Épp egy fiatal hölgyet segítettem be, és le is engedtem volna a megtelt mentőcsónakot, ám egy újabb döndülés végleg megpecsételte a hajó sorsát: immár megállíthatatlanul dőlt oldalra. Megtántorodtam. Későn vettem észre, hogy a márványlap, amin állok, a tomboló vihar miatt lerepül a helyéről, és a tenger felé repít. Kétségbeesetten próbáltam megidézni egy varázslatot, amivel vissza tudom lökni magam a fedélzetre:
- Wind Bl...
A márványlapból egy meglazult kődarab vágódott nekem... Talán ha meglett volna a régi erőm, több emberen segíthettem volna - suhant át a gondolat rajtam. Persze, régen nem törtem volna magam, hogy megmentsem őket... Belenyugvó mosollyal idéztem meg minden erőmet, és hagytam, hogy mágiám hullámai átcsapjanak felettem.

Arra tértem magamhoz, hogy valami elviselhetetlenül nyomja az oldalam... Arrébb gördültem, de meg is bántam a mozdulatot: mindenem sajgott. Rövid erőgyűjtés után felültem, és megvizsgáltam, nem-e tört el valamim. Csodával határos módon a zúzódásokat és a kábaságot leszámítva semmi bajom nem esett. Békés reggelre nyitottam szemem, mintha a vihar csak egy rossz álom lett volna. A hajónak persze nyomát se láttam, leszámítva a körülöttem heverő márványdarabokat és az uszadékot, amit a tenger időnként partra hányt. Megdörgöltem a fejem. Némi gyásszal tudatosult bennem, hogy azok, akikkel nem is olyan rég még kedélyesen társalogtam a finom eleganciájú bárban, alighanem mind odavesztek. Tudtam viszont, hogy hamar túl kell tennem magam a dolgon: a túlélőknek - ha vannak egyáltalán - nagyobb szükségük van rám, mint a holtaknak az együttérzésemre. Idő szűkében csak mérsékelten száraz fát találtam, amit jó ideig kellett mágikus tűzzel táplálni, mire saját tűzével fellobbant. Gyorsan megszárítottam átázott ruháimat, és a túlélők kutatására indultam. Hosszú ideig sétáltam, de csak roncsokat találtam, mígnem megláttam a láthatóan emberi kéz emelte menedéket: a hajó romjaiból lett összetákolva, látszott rajta, hogy sietősen kellett elvégezni a munkát.

Mint kiderült, mágustársaim és egy középkorú férfi húzta meg itt magát. Örömmel fogadtam társaságukat, bár némileg letörtebb lettem, amikor kiderült, hogy egyikünknél sincs élelem. Gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a sziget belsejét - talán találunk valami ehetőt. Vagy további túlélőket - tettem hozzá, bár alighanem mindenki látta rajtam, hogy nem sok reményt fűzök a dologhoz. Fritz és Crow szörnyen megviselt látványt nyújtott, tükörként láthattam rajtuk saját, alighanem igencsak lerongyolt állapotomat. Bár még ott rejtezett bennem a Crowwal kapcsolatos rossz érzés, valahogy nem volt erőm túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Láttam, ahogy segített az utasoknak, és ha van is köze bárminemű démonokhoz, a hajók eltűnéséért és a viharért nem lehet ő a felelős. Igencsak levert hangulatban követtem a többieket az erdő felé - gyász, tehetetlenség és erőtlen düh marcangolt.

Már épp készültem volna lefeküdni, amikor a hajó hangszórói megszólaltak. A kapitány hangját véltem felfedezni, mely a hangfalakból jött. Már csak onnan is tudom, hogy ő volt, hogy természetesen az üzenet elején bemondta. Fáradt sóhaj hagyja el mellkasomat, hiszen tudtam, hogy mi jön ilyenkor. Szinte száz százalék, hogy valami történt, és azért akar minket a parancsnoki hídra hívni. Hiszen eddig nem kellett meglátogatni… Lomhán indultam meg a híd felé, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon mi történhetett, ami miatt meg kell erőltetnünk magunkat. Megérkezésünkkor azonnal megkaptuk a magyarázatot, hogy miért is kellünk ennyire. A falnak dőlve hallgattam, amint elmeséli, hogy látszólag előkerült elveszett hajóik egyike. Azonban nem ez az egyetlen meglepő dolog, hiszen más is van. Segélyhívások érkeznek arról a hajóról. A fejemben azonnal megfordult, hogy talán csapda lehet, hiszen elég kicsi az esélye, hogy csak úgy meglássuk útközben az eltűnt tengerjárót, azonban mindenképp meg kellett próbálni, hátha csak én tévedek. Ismét. Nem ez lett volna az első eset, hogy túl logikázom az egész helyzetet, aztán meg megkezdődik a pechszériám. Miután megbeszéltük, hogy utána járunk a dolognak, a hajó irányba fordult, s már haladtunk is szép egyenletesen az elveszettnek hitt bárány felé. Az ablakhoz lépve feszülten figyeltem, hátha valami rendellenes dologgal is találkozunk. Nem mintha a hirtelen feltűnt eltűnt hajó nem lett volna elég rendellenes…
A hajó hirtelen erőteljesen megbillent, s én sikeresen felborultam álltóhelyemben, majd végig szánkáztam a hajó egyik végéből a másikba. Halkan sziszegve tápászkodtam fel annyira, amennyire képes voltam a ringatózó hajó miatt. Az utasok rémült sikoltozása és kiabálása behallatszott a hídra, ami csak tetézte nálam a pánikot. Mély levegőt vettem, s próbáltam szép dolgokkal lenyugtatni magam. Hatott a dolog, hiszen néhány pillanat múlva Herculest meghazudtoló módon rontottam ki a fedélzetre, s figyelem, ahogy a kétségbeesett emberek a csónakokhoz menekülnek. Azonban nem elég, hogy valami megtámadott minket, még óriási vihar is kerekedett, mely látszólag teljesen ellenünk játszott. Azonnal siettem segíteni a menekülőknek, s próbáltam őket nyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, mindenki épségben partot fog érni. Valamikor… Vagy talán soha többé… Utáltam a gondolatot, hogy hazudjak nekik annak érdekében, hogy kicsit megnyugtassam őket, s talán észre is vették ezt rajtam. A hajó egyre jobban ingadozott, s az emberek egyre jobban bepánikolva rohamozták meg a mentőcsónakokat, hogy végre elhagyják ezt az úszó poklot. Az egyik mentőcsónak gyorsan megtelik, s a mögöttem lévő utasok még kétségbeesettebben próbálnak bejutni az utolsónak hitt hajóba.
- Nyugalom! Biztos van még egy olyan, amit nem vittek el! – mondom nyugtatásképp, s máris rohantam, hogy keressek egy másikat, mellyel elhagyhatjuk a süllyedő hajót. Kevés keresgélés után végül találtam is egyet. Miután szóltam a megmaradó néhány utasnak, máris eszeveszetten rohantunk az utolsó megmaradt életmentő tutaj felé, s bekászálódtunk abba. Amilyen gyorsan csak lehetett, besegítettem a fennmaradó hölgyeket, s leengedtem magunkat a tenger jeges vizébe. Aggódva néztem körbe, hátha látok még menekülni vágyót, de semmit se láttam. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is ki tudjak venni. Azonban az biztos volt, hogy a hajó nem akarta, hogy ilyen egyszerűen megmeneküljünk, hiszen minden lehetséges dolog pont felénk kezdett el potyogni. Hiába… nem ez a legszerencsésebb napom…
A vízbe hirtelen egy ember test zuhant, melyben Crowt véltem felfedezni. Szinte pillanatok alatt kihalásztam a vízből az eszméletlen társam, s próbáltam életet lehelni belé. Nem… Nem lélegeztettem szájon keresztül, csupán szívmasszázst alkalmaztam. >.> Azonban nem tudtam vele sokáig foglalkozni, hiszen a csónakban ülő idős hölgy egy napernyő áldozatául esett. Mindig is éreztem, hogy aljas teremtmények ezek a napernyők… Fújj… >.> Tehát, már a csónakban is kezdtünk fogyatkozni, s ráadásul néhány lyukat is kaptunk már a meglévők mellé. Már csupán csak négyen maradtunk, s közülük egy, egy sokkot kapott nő. Sok segítség, mondhatom, viszont azt hiszem, valahogy megértettem, hogy is érezhet. Ha nem lennék én a nap hőse, minden bizonnyal én is így tennék most. Merednék előre a semmibe, s azon filóznék, hogy mikor halunk meg. A másik életben maradt férfivel közösen vödröztük ki a vizet a hajóból, melyből csak egyre több lett. Szerencsénkre azonban még kitartott a csónak, s így biztonságban elértünk a szárazföldig. A maradványokból, melyeket velünk együtt a partra sorodort a víz megpróbáltunk több-kevesebb sikerrel sátrat építeni, majd tüzet raktunk, hogy átmelegedjünk kissé, azonban a nő, akit próbáltunk életben tartani, meghalt. Kétsébeesetten próbáltam élesztgetni, de semmi. Már nem menthettük meg… Csupán hárman maradtunk…
~ Talán ennyien is éltük túl a kalandot? ~ kezdek el gondolkozni, majd lassacskán elnyom az álom is, s már csak hajnalban térek magamhoz. Ekkor már Crow is ébren van, s a férfi is, aki velünk együtt menekült meg. A part mentén elindultunk, hogy megkeressük a többieket, s végül megtaláltuk Arashit, aki szintén erre a szigetre vetődött. Közösen indultunk meg a sziget titokzatos erdeje felé, hogy felfedezzük azt… Reméltem, hogy valami kaját is sikerül kerítenünk, mert már eléggé követelőzött a gyomrom. :/

Nyugodtan szürcsölgettem az italomat, miközben továbbra is az előadókat néztem, illetve hallgattam. Ezzel párhuzamosan pedig a gondolataimmal voltam elfoglalva. Azt próbáltam kitalálni, hogy mikor is fog bekövetkezni a támadás, és hogyan készülhetnénk fel rá, ám a luxushajó kapitányának hangja megszakította gondolatmenetemet. Basszusa nyugodt volt, még is sejtetettem, hogy valami gond van, elvégre fölöslegesen nem hívatna minket. Gyorsan megiszom a maradék vizemet, majd egy nyújtózkodás kíséretében elindulok a parancsnoki hídra. Gyors tempóban lépkedek egyre fentebb a lépcsőn, s azon kezdek el elmélkedni, hogy már itt van-e az, ami elragadta a hajókat és az utasokat, vagy ez valójában csak egy szimpla megbeszélés. Sajnálatos módon utóbbit ki kell zárnom, hiszen sokkal logikusabb lett volna már az utunk elején megtenni ezt, ám szívem legmélyén még mindig reménykedem, hogy gondtalan utunk lesz. Én érkeztem meg utolsónak a szobába, ahol a kapitány rögtön elkezdte megmagyarázni, hogy miért is hivatott minket.
~ Sajnos ez halál komoly. A hangjában ugyan el tudja rejteni a félelmet, ám így személyesen már tökéletesen látszik rajta, hogy ideges. – gondolkoztam, miközben továbbra is figyelmesen hallgattam minden egyes szavát. Meglepődve hallottam, hogy előkerült az eltűnt hajó, ám amint arról kezdett el beszélni a parancsnok, hogy ezen „bárka” még segélyhívásokat is küldenek, már teljesen tanácstalan voltam. Szinte biztos voltam abban, hogy ez csapda, hiszen ha csak egy hajó tűnt volna el, akkor még elhinném, ám így… Valószínűleg az első hajó után a többi mind segíteni ment és így Ők is csapdába estek. Az utasok már biztosan nem élnek, tehát fölösleges oda mennünk. Ám ez kegyetlen döntés lenne, hiszen ha mégis él legalább egy is, akkor veszni hagyjuk Őt. Ingerülten söpröm ki az íriszeimbe lógó szőke tincseket, melyek a verejtékezésem következtében folyamatosan ostromolni kezdték lélek tükreimet. Rövid tanácskozás után - habár kissé elleneztem – végül az a döntés született, hogy felderítjük ezt a meglehetősen nyugtalanító rendellenességet. A tengerjáró villámgyorsan a megfelelő szögbe fordult, s elindult a segélykérő hajó felé. Egyre csak közelítettünk, míg nem valami a hajó oldalába ütközik, s megbillenti azt. A luxushajón lévők észt vesztett észt vesztett pánikba kezdtek, s még kétszer koccan a hajó teste valamivel, mire a hajó felborul. Ekkoron már a fedélzeten voltam, s próbáltam segíteni az utasoknak.
~ Azt reméltem, hogy zavartalan utunk lesz, erre tessék! Már is megtörtént a katasztrófa. – morogtam magamban, miközben besegítettem az utasokat az egyik mentőcsónakba, majd reflexből visszafordultam és szemeimmel a még mindig a hajón tartózkodó civileket kerestem. Már csak egy mentőcsónak maradt, de szerencsére már csak annyian voltunk a süllyedő hajón, hogy abban kényelmesen elférhetünk. Folyamatosan próbáltam bevezényelni az utasokat a csónakba, mikor egy gyermeki sikolyt hallok meg. Reflexszerűen fordítok hátat Fritzéknek és nézek körbe, hogy hol lehet a hang forrása, ám senki se volt már a fedélzeten.
~ Biztos csak képzelődtem. – vakartam meg a tarkómat, s fordultam vissza céhtársamhoz és a többi utashoz, ám már senki se volt itt. Orrom alatt elmormogtam egyszaftos káromkodást, majd a hajó eleje felé kezdtem el rohanni, mivel úgy véltem, hogy onnan még megtalálhatom Őket és egy öngyilkossággal felérő ugrással talán még elérhetem Őket. Eme mozdulatsorba csak egy valamit nem kalkuláltam bele; egy felém száguldó asztallábat. Jobbommal még megpróbáltam hárítani, ám az gyorsabb volt és eltalált. Az utolsó, amire emlékszem az Lord Ash’Argaroth hangja volt: „A Te időd lejárt, most Én következem…” – csak ennyit mondott a maga alattomos basszusán, majd minden elsötétült. Nem tudom, hogy miért menekültem meg. Talán az lett volna a jobb, ha Én is a jéghideg tengerbe esek és megfulladok, hisz’ akkor a Démon is velem halt volna. De ez nem történt meg, mivel egy szigeten ébredtem fel Fritz és egy másik férfi körében. Fejemben azonnal lejátszódott az eszméletvesztésem előtti jelenet, ezért riadtan nyúltam a homlokom felé, ám vérző sebem már el volt szorítva.
~ Vajon mi lehetett az a sikoly? Valós volt, vagy csak egy illúzió? Már semmit sem értek. Lehetséges, hogy egy mágia áldozatává váltunk, de egy ilyen szintű varázslat létrehozása nagy erőre utal. El se tudom képzelni mekkorára… - gondolkoztam, miközben a zsebembe nyúltam kedvenc dohányomért, ám az teljesen átázott volt, így használhatatlanná vált. Valószínűleg azután lett ilyen, miután elvesztettem az eszméletemet. Íriszeimet a csapatunk harmadik tagjának tekintetébe fúrtam. Ezek után Én képtelen vagyok elhinni, hogy egy mágiával nem rendelkező halandó képes lenne túlélni egy ilyen támadást. Még az is lehet, hogy Ő idézte meg a varázslatot, hisz az egész akció tökéletesen összehangolt volna, ha nem a Mi életünkre törtek volna általa, akkor még el is ismerném. Ámbátor lehet, hogy csak túl paranoiás vagyok. Miután mindenki pihent egy kicsit a part mentén indultunk el azzal a céllal, hogy megkeressük a többi túlélőt, ám csak Arashit találtuk meg. Rövid tanácskozás után végül úgy döntöttünk, hogy felfedezzük az sziget erdejét.
~ Mintha egy horrorfilmben lennék. Csak néhány túlélő van, akik egy bátor, vagy épp botor döntés hoznak meg, bemennek az erdőbe. Ám ott egyesével kapják el Őket, s végeznek velük… - mosolyodom el, miközben elindulunk az erdőbe…

Bementek az erdőbe. Fritz örülhet, mivel nagyon sok gyümölcs van a fákon, és Crow is megnyugodhat, sehol egy démon vagy egy gyilkos. Az erdő nagyon csöndes, ám hirtelen kuncogást hallotok. Mindenki jéggé dermed majd a kuncogást khmmmm... MÁS hangok is követik... Óvatosan a hang irányába mentek. Hamar odaértek és két pár lábat láttok kilógni egy bokorból ami furcsán mozog. Nem akarjátok megzavarni őket, ám a negyedik tag véletlen eltör egy botot amire rálép... A helyzet tisztázása (hogy a kettő esemény közt mi van hát az töltsétek ki ti:P)után a két idegen elkísér titeket a falujukba. Útközben kérdezgetnek titeket, hogy melyik településből valók vagytok mert nem láttak még titeket. Hamar kiderül hogy eddig nem is láttak mást aki nem erről a szigetről származik, ezért amint a faluba értek ünnepelnek titeket és hívják a papot a polgármester, mindenkit. A falu hatalmas, nem is annyira falu de ők azt állítják hogy ez a legkisebb. Megmutogatják nektek a várost, a házakat, és feltűnik nektek hogy habár régies a házak építése, nagyon vallásos. Hamar az emberek viselkedésében is felfedezitek ezt, itt mindenki mélyen vallásos. Sok templom van a településen, és bekísérnek titeket az egyikbe. A falakat mozaikok, és rúnák díszítik, arany és márvány az egész épület. A pap elétek lép, (ekkorra már a fele település titeket követ) és ezt mondja:
Isten hozott benneteket! Nagyon örülünk hogy itt vagytok, mert ez biztossá teszi hogy élnek emberek a szigetünkön kívül is. Tudjátok mindig is sejtettük hogy mások is éljenek hiszen mindig ha vihar volt akkor furcsa gépeket találtunk a parton, amiket biztosan meberek építettek de közűlünk senki nem tudta mik azok. Ti talán tudjátok: félkör alakúak, belül üregesek, és néhány oldalán még olyan fadarabok is voltak, melyekkel a vizet lehet hajtani, ezeket az északi parton gyűjtjük. Kérlek titeket, hogy mutassátok meg, mi az amit a legjobban tudtok!- Itt A polgármester a másik falu követe a pap... mindenki titeket néz. Addig írjátok meg a postjaitokat, hogy bemutattok valami féle mágiát is.

Követtem őket. Lassan kezdett felengedni a hangulatom, amikor láttam, hogy mágustársaim sztoikusan viselik helyzetünket. Kissé el is szégyelltem magam. Eddig nem szembesültem a halállal - ismertem be magamnak - mindig úgy éltem, mint a regényhősök: félelmet és halált nem ismerve, mindenből győztesen kikerülve... Most, hogy komoly dolgokkal szembesülök, sem szabad elveszítenem önmagam. Elmélkedésem Fritz törte meg, aki vidáman hívta fel figyelmünket a fák bőséges termésére. Örömmel szedtem le egy jó adag gyümölcsöt, számomra eddig ismeretlen fajtákat. Amilyen éhes voltam, az se érdekelt volna, ha mérgezőek. Miután teletöltöttük hasunkat, úgy éreztem, mintha lépteim kissé könnyebbé váltak volna.
Jó ideje jártuk már az erdő vadcsapásait, amikor kuncogás hallatszott az aljnövényzet felől. Ezt furcsa hangok követték... el nem tudtam képzelni, mi lehetett az, mit csináltak ott - mindenesetre egy férfi meg egy nő hangja volt, erre fogadni mertem volna. Megörültem, hogy rajtunk kívül vannak még emberek a szigeten, és már épp indultam volna, hogy köszöntsem őket, de társaim visszatartottak. Elsuttogott javaslatukra inkább továbbindultunk - volna, de negyedik társunk egy száraz ágra lépett... reccsenését az erdő zajai mellett is jól lehetett hallani. Meglepett sikkantás és bokorzörgés után két fiatal nézett velünk szembe, arcuk elvörösödve.
- Nahát... - ennyit tudott csak kinyögni a srác, teljesen elvörösödve és zavartan vigyorogva.
Társaim beszéltek vele pár mondatot - én, mint tudatlan, jobbnak láttam a háttérben maradni - és helyzetünkre nézve a pár felajánlotta, hogy elkísér minket a falujukba, ahol élelmet szerezhetünk. Ennek őszintén megörültem, mert bármennyire is finomak voltak a gyümölcsök, gyorsan ismét éhes lett tőlük az ember.
- Honnan jöttetek? - kíváncsiskodott a lány. - Olyan furák a ruháitok.
- Hajótöröttek vagyunk - szúrtam közbe, még mielőtt végiggondoltam volna, hogy elárulhatom-e nekik.
- Hajótöröttek? - adott meglepetésüknek hangot a fiú - Az meg micsoda?
Elmagyaráztuk nekik, hogy a tengeren túlról érkeztünk, körülírva a hajókat, amelyekről szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, mik azok.
- Nem találkoztunk még olyanokkal, akik a szigeten kívülről jöttek volna - mondták.
Ekkor lett vége a vadcsapásnak, és egy kisebb domb tetején találtuk magunkat. A látvány belém préselte a szót. A "falu" alattunk terült el, hosszú házsorai és hatalmas épületei egy fiorei nagyváros méreteit képviselték. Némán forgolódva csak fél füllel hallottam, ahogy a fiú magyaráz valamit a város szélén összegyűlt kisebb tömegnek, akik ezután tisztelettel és áhítattal vegyes pillantásokat vetettek ránk. Egy kisfiú még oda is óvakodott hozzám, és nyíltan megbámult. Rámosolyogtam, és követtem a többieket, vezetőinkre bízva, hogy utat nyissanak a tömegben. Kissé aggodalmaskodtam, és megnyugvás után keresve érintettem meg kardom markolatát. Barátságosnak tűntek ugyan az itteniek, de azért reméltem, hogy mágustársaim is nyitva tartják a szemüket. Útközben feltűnt, hogy mennyire régimódú házak közt haladunk, és hogy gyakran szakítja meg őket egy-egy nagyobb templom, párszemélyes kápolna, vagy néhány különböző, alighanem vallási ihletésű szobor. Ahogy haladtunk, éreztem, hogy egyre nagyobb tömeg hömpölyög mögöttünk, halkan duruzsolva egymás közt. Mire a templom elé értünk, elég tekintélyes sereg követett minket.
- Gyertek, elvezetünk a főpaphoz - fordultak felénk vezetőink, majd elindultak felfelé egy lépcsőn, amely egy meglehetősen impozáns templomhoz vezetett. Maga a templom kívül-belül márványból épült, rengeteg aranyozással, a falakon vallási jelenetek mozaikjaival és számomra ismeretlen rúnákkal. A főpap a hatalmas terem végében várt minket. Üdvözlő beszédet tartott, és utalt valami hajófélékre (leírása után valószínűleg azok lehettek), a sziget északi partján.
- Kérlek titeket, hogy mutassátok meg, mi az amit a legjobban tudtok! - fejezte be.
Amihez a legjobban értünk? Naná, hogy a mágia - vigyorodtam el. Átsuhant egy pillanatra az agyamon, hogy ha ilyen elszigeteltek az itteniek, vajon ismerik-e a mágiát. A főpap oldalán álló, nyilvánvalóan magasabb rangú emberek, és a mögöttünk gyülekező tömeg izgatottan figyelt minket. Most jól jöhet a tűzmágia, amit a hajón tanultam. A tömeg felé fordulva, rövid koncentráció után felszabadítottam a varázslatot:
- Fire Magic.
Egy madárforma lángot idéztem bal tenyerem fölé, majd másik kezembe a szél erejét gyűjtve, jobb tenyerem egy lökőmozdulatával útjára indítottam.
- Wind Blast!
A madár elnyújtott alakja átsuhant a bámuló tömeg feje felett, és kiröppent a templom kapuján, hogy ott hunyjon ki. Elégedetten fordultam vissza az előkelők felé.

Halkan nyöszörögve, próbáltam egyre erősödő gyomorkorgásom ignorálni, kevés sikerrel, ugyanis ő valahogy épp az ellenkezőjét akarta elérni nálam. Minden egyes morgásnál úgy éreztem, hogy inkább darabokra szakad, minthogy egész nap kongjon az ürességtől.
- Kaja – kiáltottam, amint megláttam a lédús, érett gyümölcsöktől roskadozó fákat, melyek lényegében az erdő egy részét alkotják. Szinte azonnal be is támadtam őket, hogy szedjek magamnak néhányat. Igazából lövésem nem volt, hogy milyen gyümölcsök lehetnek, elvégre nem vagyok én botanikus… Számomra csak az volt fontos egyelőre, hogy jó alaposan megtömjem a bendőmet. Habár a gyümölcsök nem mindig alkalmasak ilyen célra, de sebaj… A lényeg, hogy valami ehetőt találtunk.
Már nagyban kászálódtam volna le a fámról, amikor a távolból kuncogást véltem felfedezni. Füleimet hegyezve próbáltam rájönni, hogy most az én zabálásomon, vagy más dolgokon nevetgélnek, azonban túl messze voltak nekem ahhoz, hogy rájöjjek, mi is folyik arrafelé. Na jó, valójában az is akadályozott, hogy a kíváncsi fejemnek köszönhetően elengedtem a fát, mind kézzel, mind pedig lábbal, és egyenesen egy kedves, és barátságos bokorba zúgtam. De legalább málna, vagy valami hasonló gyümölcsöt termelhetett ki a leveles. Én meg galád módon bezuhantam fél távról, és letörök néhány igencsak megtermett gallyat. Sajgó háttal, és jajgatva kecmergek ki a susnyásból, és próbálok visszacsapódni másik három társamhoz, hogy megtalálhassuk a nevetgélés forrását. Igazából nekem már kezdett beindulni a fantáziám, s nagyjából az összes lehetséges dolog eszembe jutott, amihez kuncogás, vagy ahhoz hasonlító hangok kapcsolhatók. Némi beszélgetés után végül úgy döntöttünk, hogy inkább hagyjuk a – minden bizonnyal – turbékoló gerlepárt, és tovább sétálunk a rengetegben, azonban az ismeretlen útitárs sikeresen megtöri az oly nagy gonddal védett csendet, ugyanis útjába akad egy szerencsétlen gally, mely nagy reccsenéssel a talpa alatt végzi. Fejemet fogva sóhajtottam, majd megforgattam szemet, s egyenesen rá szegeztem zöld íriszeimet.
- Esetleg nem lehetett volna már egy tigris farkára rálépni? Csak hogy kicsit nagyobb hangzavart keltsen? – kérdeztem lemondóan. Nem is igazán lepődtem meg, mikor kiderült, hogy a párocska felfedezett minket, s vörös fejüket ki is dugták a bokorból, hogy megtudakolják, ki-fia-borja merészelte megzavarni etye-petyézésüket.
A srác a bokorból kilépve felénk indult meg – gondolom tudni akarta, hogy kik vagyunk, s mit keresünk itt. Míg Arashi a lánnyal társalgott, én a sráccal kezdtem el beszélgetni. Személy szerint inkább a csajt választottam volna beszélgetőpartnernek, de Arashi gyorsabban lecsapott rá, mint ahogy azt képzeltem volna. No se baj, el leszek én a okoskával is…
Miután megtárgyaltuk, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk – ami mellesleg elég érdekes volt, tekintve, hogy szerencsétlen még azt se tudja, hogy mi az a hajótörött – úgy döntöttek, hogy elvisznek minket a faluba. Legalább végre normális kajához is juthatok… vagyis inkább juthatunk. Kezd elegem lenni gyümölcsökből…
Némi séta után végül elérkezünk a csapás végére, s ekkor megpillantottuk azt, amit ők falunak neveznek. Elkerekedett szemmel forgattam körbe fejemet, s már azt vártam, mikor esek össze a szédüléstől, és hirtelen fejmozgásoktól. Valahogy sehogy se sikerült elhinnem mindazt, amit mondtak. Hogy ez még egy kis falu lenne. Ráadásul az is megdöbbentett, hogy a szigeten nem ők az egyedüli lakosok, és még mások is élnek itt csendes magányukban, a külvilágtól elzárva. Megdöbbentő, hogy egy hely, távol a civilizációtól ilyen jól el tud lenni. Bámulatos, hogy mik meg nem történnek a világban, s ezen még mindig csak ámulni tudok. Ahogy sétálgatunk a faluban, úgy nő vele párhuzamosan a meglepettségem is. Igazából sehogy se akarózik elhinnem, hogy ezek az emberek még csak nem is tudnak a kinti világról, vagy annak tárgyairól, életéről. Utunk során az is elég szembe tűnővé válik, hogy ez a kicsinek épp nem mondható közösség mélyen vallásos lehet, hiszen rengeteg kápolnájuk, templomuk van. Igazából kíváncsi is vagyok, hogy miféle istent, esetleg isteneket imádhatnak errefelé, azonban arra a következtetésre jutok, hogy erről talán nem kéne érdeklődni, hiszen nem biztos, hogy mi ismerjük is imádatuk tárgyát.
Miután végre befejeztük a városnézést, vezetőink úgy döntöttek, hogy elvisznek minket a főpaphoz. Nem csodálkoztam volna rajta, ha kiderül, hogy ez náluk igazán magas tisztség, s kiváltság annak, aki birtokolja. Már csak azért sem, mert eléggé vallásosak ahhoz, hogy tényleg sokat jelentsen, ha valakit főpappá választanak. Engedelmesen követtem őket, és társaimat, miközben még mindig jobbra-balra forgattam vörös üstökömet gyönyörködve a helyszínben. Azonban úgy tűnt, nem láttam mindent, hiszen a hatalmas templom, melyben a főpap tartózkodott, még ennél is csodálatosabb volt. Az épület látszólag teljes egészében márványból épült. Tátott szájjal néztem az épületet, amikor észbe kaptam, hogy csukott szájjal talán nem néznének még hülyébbnek, mint amilyen eredetileg vagyok. A templomot aranyozás is díszítette amellett, hogy márványból készült, ami még elegánsabbá, még szembetűnőbbé tette. Ezen kívül belsejét vallási jelenetekkel, és rúnákkal díszítették, ami csak még jobban kihangsúlyozta spiritualitását.
A főpap már várt minket egy hatalmas terem végében, s onnan intézte hozzánk szavait. Enyhén szemöldök ráncolva hallgattam beszédét, miközben azon töprengtem, hogy miféle tárgyakról beszélhet. Először úgy gondoltam, hogy a hajókra gondol, hiszen többnyire ahhoz használunk evezőket, azonban úgy gondoltam, hogy inkább hagyom az egészet, hiszen felesleges ezen gondolkodnom, mikor két másik agyas egyén van a közelemben. Kettő, hiszen harmadik, a hajóról hozzánk csapódott férfit nem ismertem, s lényegében fogalmam se volt arról, hogy mihez ért. Igazából, ha jobban bele gondolok Arashit, és Crowt se igazán tudtam még kiismerni, így róluk se kéne tévképzeteket gyártanom. Azt hiszem… A főpap kérését kicsikét furcsálltam, azonban ennek eleget téve máris elkezdtem azon agyalni, hogy két kedvenc – és lényegében egyetlen tökéletesen működő – fegyveridéző varázslatom közül melyiket is válasszam. Némi agyalás után végül arra jutottam, hogy a kardot választom, hiszen azt azért mégiscsak ismerniük kell valamennyire, ha már a pisztolyt nem. Elvégre lényegében a konyhában is valami hasonlóval ügyködnek. Vagyis… kisebb változatával, na meg kicsit más hogy is néz ki, meg minden… Jó, nem ugyan az a kettő, de a lényege azonos. A karddal, és a késsel is vágni szokás, meg néha böködni. Ha meg esetleg azon akadnak fenn, hogy lényegében a semmiből kaptam elő egy csinos kis kardot, akkor meg no… nézzenek istennek, vagy valami. Mondjuk, remélem azért meglincselni nem fognak, ha tényleg nem ismerik a mágiát, hiszen nem akarok ilyen kedves embereket bántani. Habár lehet, hogy inkább sikítva menekülnék el a harc helyett… Nem mintha gyáva lennék, csak azért nem mindig tudok jól bánni a tömeggel, meg hát… a poénjaim se sziporkáznak újabban. Ezen felül még csak annyit tudnék hozzá fűzni, hogy: szégyen a futás, de hasznos. De még milyen hasznos tud lenni, ha a szükség úgy hozza. No, de hogy valami értelmeset és lényegeset is mondjak, némi nehézségek árán végül megidéztem a kardot, s vártam az eredményt. Az ovációt, esetleg valami szörnyülködő szót, bármit, mely tettemet követi. Megfordult a fejemben, hogy talán az ismeretlen útitársunkra kéne kiakasztani egy „Céltábla vagyok!” feliratú táblát. Szegény eddig úgy se volt sok hasznunkra, legalább emberi védőpajzsként megkezdhetné nálunk pályafutását. Jó, igaz, hogy neki köszönhető, hogy most itt vagyunk, de ha megpróbálnak megkövezni, akkor az az ő hibája lesz… >.>

Ezennel felszólítom Crow Geelstun-t, hogy haladéktalanul postoljon a küldetésre, kirakás ellenében! Játékostársai már várnak rá egy ideje, holnap estig van határideje!!!

Halk sóhaj szakadt fel mellkasomból, miközben arra gondolok, hogy az előbbi gondolatmenetem nem igazolódott be, ám valahogy most nem bántam, hiszen így is van elég gondunk, a jelen pillanatban nem szívesen találkoznék egyetlen gumiszobából kiszabadult önkéntes sorozatgyilkos jelölttel sem. Gondolataimnak Fritz vetett véget, aki kissé hangosan ugyan, de Velünk is megosztotta azt az információt, hogy a környező fák roskadoznak a gyümölcsöktől. Halványan elmosolyodva Én is az egyik fához léptem, majd némi erőlködést követően szedtem magamnak néhányat ebből az általam nem ismert termésből. Ezt követően az egyik fa tövébe ültem és hozzá láttam a gyümölcsökhöz. Meglehetősen éhes voltam, ezért néhány perc alatt megettem mind a hármat, majd felálltam és leporoltam a ruhámat, ami már így is elég rossz állapotban volt, elvégre a hajótörés közben egy elszabadult asztallábnak hála a tengerben kötöttem ki. >.<” Apropó hajótörés! Még meg sem köszöntem Fritz-nek az életmentést. Nem számít, ami késik, az nem múlik, de majd csak a megmenekülésünket követően fogom szavakba önteni a hálámat. Ámbátor ha nem így lett volna, akkor már nem élne Lord Ash’Argaroth. Rövidesen halk kuncogásra leszek figyelmes.
~ Szóval nem is olyan lakatlan ez a sziget, mint hittem… – nyugtázom magamban, miközben megvakarom a tarkómat. Óvatosan a hangok irányába megyünk, s mikor már elég közel értünk két pár lábat pillantok meg kilógni az egyik borkorból. Elmémben ekkoron már teljesen összeraktam a képet, ezért mikor Arashi indult üdvözölni őket, egy villámgyors mozdulattal megállítottam Őt, s egy rövid megbeszélést követően úgy döntünk, hogy nem zavarjuk meg a fiatalokat, ám szedett-vetett társaságunk negyedik tagja rá lép egy botra, ami azonnal megreccsen és eltörik. Egy női sikkantás hagyja el a bokrot, majd némi matatás után két körülbelül velem azonos korú Esper lép ki az aljnövényzetből. Arcukat látva kajánul elvigyorodom, szinte élvezem a szenvedésüket. Társaim rövidesen beszélgetésbe elegyedtek a helyiekkel, míg Én a kis csoport végén battyogtam a hajótörés negyedik tagjával. Hálás vagyok a másik két mágusnak, mivel legalább így nekem nem szükséges magyarázkodnom. Rövidesen megérkeztünk az általuk már megemlített „faluba”, ami nagyságra inkább nézett ki egy talán még Magnoliát is megszégyenítő vársora, mint falucskának. Persze a kinézetről szinte lerítt, hogy az itt élők az Én és a kor szemszögéből még primitív módon építik házukat, s készítik tárgyaikat, eszközeiket. Ahogy egyre bentebb haladtunk úgy nőtt a minket körbevevő tömeg is. Ebből csak azt tudtam leszűrni, hogy valóban Mi vagyunk az elsők, akik a szigeten kívülről jöttek. Meglepődve vettem észre azt is, hogy eme „kis” falucska lakossága mennyire vallásos, hiszen a főpaphoz vezető utunk során több kápolnát is megpillantottam, amelyekből csak ezen következtetésre tudok jutni.
~ Bárhogy is nézzük, a tudatlanság valóban áldás az esetek többségében. – mosolyodtam el halványan, miközben szinte teljesen megával ragad ez az elszigetelt hely, ahol nincsenek varázslatok és emberpróbáló kihívások. Valószínűleg Én is ilyen életet élnék legszívesebben, ha nem engem választottak volna kiskoromban a Démonom porhüvelyének. Rövid sétát követően megérkeztünk a hatalmas márvány szentélyhez, melyet aranyozás és rúnák díszítenek. Az összkép mondhatni elképesztő volt főleg úgy, hogy tudtam az emberek semmilyen mágiát nem használtak ahhoz, hogy felépítsék ezt a hatalmas templomot. A főpap már várt minket a templom egyik hatalmas termének végén, s miután mi is beléptünk a helyiségbe, azonnal köszöntött minket. Meglehetősen gyorsan befejezte monológját, majd megkért minket, hogy mutassuk be azt, amit a legjobban tudunk. Természetesen ez csak a mágia lehetett, ámbátor rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy a Démoni alakomat nem vehetem fel, mivel azzal lehet rájuk ijesztenék és még meg találnak lincselni. Hiszen az Ő vallásukat nem ismerem, és lehetséges, hogy az ilyen lényeket megvetik. Halk sóhaj szakad fel mellkasomból, miközben Arashira pillantok, aki már is belekezdett a bemutatójába. A tűz mágiája segítségével egy lángoló madarat formázott, majd a Wind Blasttel útjára indította. Valószínűleg az Övé lesz a leglátványosabb bemutató, mivel az Én csontdárdám és a Fritz kardja nem tartalmaz ilyen látvány elemeket, csupán a semmiből idézzük meg fegyverünket. Ezt követően Fritz mutatta be tudományát. majd én következtem. Jobbomat a padlóra tettem, majd halkan kimondtam a Nekromanta Mágiám nevét, melynek hatására egy hófehér csontból készült dárdát húztam elő.

Bemutattátok tudományotokat, Arashiét ünneplés fogadta, ami hamar döbbenetbe fordult. A rúnák, melyek eddig nyugtatóan, halványan, kéken ragyogtak, most hirtelen vörösen pulzálni kezdtek. A pap az égre nézett, majd komor arccal jelentette be:
- Ez egy jel istenünktől! Méghozzá egy jel, ami azt mutatja hogy ezek itt( hármótokra mutat) a démonok erejét használják, melyet nekünk el kell pusztítanunk! Elfogni őket!- Amint a végéhez ér, mindenki rátok néz, majd megindul felétek. Ennyi ember ellen nincs esélyetek, körbe vesznek titeket. Észreveszitek hogy félnek a mágiától, így Arashi könnyen utat tud törni. A templom a város északi területén van, ha szaladtok egész gyorsan kijuthattok, vagy maradhattok és megpróbálhatjátok meggyőzni őket hogy nem is... mivel ez nem lenne túl bölcs döntés kénytelenek vagytok futni és kijutni a szigetről minél hamarabb. A hajókat nem tudják használni, értelem szerűen ha szereztek egy működőt nyert ügyetek van. Addig írjátok meg a postaitokat, hogy kijuttok a szigetről, ÉS három napon belül. (szept.1 délután négy óráig)

Karjaimat elégedetten fontam keresztbe mellkasomon. Az emberek reakciója meglehetősen vegyes volt: enyhe rémület keveredett tisztelettel és csodálattal. Úgy tűnik itt a mágia vagy teljesen ismeretlen, vagy csak igen alacsony szinten űzik. Érdeklődve néztem Fritz és Crow bemutatóját. Fritzén nem különösebben lepődtem meg, elvégre tudtam róla, hogy fegyvermágus. Crow viszont egy csontdárdát húzott elő a padlóból, ami gondolkodóba ejtett. Ha nem tévedek, ez nekromancia... egyfajta sötét mágia... Nem jutottam tovább gondolatmenetemben, mert megdöbbenés hangjai futottak végig a tömegen. Az egyik fal felől néhány villanás hívta fel figyelmemet: a lágy kék fényű rúnák vörös lüktetésbe váltottak. A tömeg halkan, gyanakodva morajlott, a főpap pedig az égre emelte tekintetét.
- Ez egy jel istenünktől! Méghozzá egy jel, ami azt mutatja hogy ezek itt a démonok erejét használják, melyet nekünk el kell pusztítanunk! Elfogni őket! - mutatott ránk a főpap.
Egy pillanatra teljesen ledermedtem, de szerencsére gyorsan észhez kaptam. Szembepördültem a tömeggel. Arckifejezésük megváltozott: a nyílt rémület kifejezései közt itt-ott a fanatizmus tüze lobbant szemükben. Közelebb húzódtam a többiekhez. Fegyver nem sokuknál van, ez mindenesetre jó jel... de egy ekkora tömeget nehezen fogunk hárman visszatartani, ha egyszer felocsúdnak a döbbenetből. Negyedik társunk kis híján elájult a félelemtől. Frusztráltan fújtam ki a levegőt. Úgy látszik félnek a démonoktól... próbáljam meg démonoknak beállítani magunkat? Nem, túl kockázatos... ha véletlen elkapnának esélyünk sem lenne tisztázni magunkat, és nem tudhatni, mit váltana ki a helyiekből, ha igazolnánk a főpapot. Legalább akkora esélye van annak, hogy ránk vetik magukat, mint annak, hogy elmenekülnek. Az máris tiszta, hogy magyarázkodással nem sokat érek el... abból, amit eddig láttam, túl vallásosak ahhoz, hogy négy idegennek hitelt adjanak a főpapjukkal szemben. Most kell meglépnünk, mielőtt a harcosok vagy katonák megérkeznének. Az emberek lassan legyőzték félelmüket, és körbevettek minket, de szerencsére így is tisztes távolságot tartottak tőlünk. Nagyon helyes... így, hogy körbevesznek, jobban szétoszlanak, nem kell olyan sok emberen áttörni...
- Azt mondtam elfogni őket! - sikított türelmetlenül a főpap hangja. Gyorsan kellett cselekedni... Összegyűjtöttem mágikus erőimet. Az elemi mágia a leglátványosabb, így tisztában voltam vele, hogy nekem kell kezembe venni a dolgokat.
- Futás - kiáltottam társaim felé. - Wind Blast!
Tenyerem ütésével egy erőteljes széllökést indítottam a kijárat felé. Az ott állókat készületlenül érte a támadás, így néhány embert elsodort a szél, akik a mögöttük lévőket is felborították.
- Fire Magic!
Látvány a hatékonyság felett... A lehető legnagyobbnak tűnő lánggal borítottam be két karomat, és elszántan rohantam az emberek felé - kétséget sem akartam hagyni afelől, hogy meg akarom ölni őket. Rossz színész vagyok, de úgy tűnik a mágia pótolta hiányosságomat: a tömeg egymást tiporva nyílt szét előttem. Kirontottunk a templomból és a térre érkeztünk, ahol már aránylag kevesebben voltak - a legtöbben már akkor összegyűltek a templomban, amikor még a balul sikerült kis bemutatónkat tartottuk. Dühödt ordítás zúgott fel a templomból. Alighanem most jöttek rá, hogy el akarunk menekülni... Idegesen pillantottam körbe. Kijutottunk, most mi legyen...? A hajók az északi parton... Ez lesz az... Felpillantottam az égre. Délután van, tehát a nap a nyugati irányba halad... akkor pedig arra lesz nagyjából észak. Mire eddig jutottam, az utcán fegyveres harcosok zöreje hallatszott a hátunk mögül. Futni kezdtem a feltételezett északi irányba, néha hátrapillantva társaimra és az üldözőkre. Örömmel vettem észre az előttünk tornyosuló városkaput. A helyiek nyilván otthonosan mozognak a vadonban, de azért mégis több esélyünk lesz ott, mint itt, a saját városukban... Aztán hirtelen le kellett fékeznem. Egy kisebb csapat fegyveres vágott elénk, dárdájukat fanatikus hévvel emelték felénk.
- Wind Magic!
Egy hosszú szélvágást indítottam útjára a harcosok sora mentén - a dárdák valószínűleg valamilyen kemény fából készültek, de szélmágiám könnyedén vágta le a végüket. A mágiából legfeljebb a lábam alatt felvillanó mágikus kört látták, így megidéztem egy újabb tüzet, hogy megijesszem és elzavarjam őket. A szétrebbenő katonák közt gyorsan átviharzottunk a kapun; üldözőink a kis közjátéknak hála kezdtek felzárkózni. Végre kijutottunk... a magunk mögött hagyott várossal éles kontrasztban állt a trópusi erdő, dúsan burjánzó növényzetével és legfeljebb két méter széles ösvényével. Bár kezdtem a rohanástól erősen fáradni, tovább kellett mennünk. Egyre nehezülő léptekkel futottam, és közben irigyeltem Fritzet, akinek fegyvermágus lévén alighanem meg se kottyan az ilyen erőfeszítés. Szememmel mellékcsapás után kutattam. Amikor találtam egy szűkebbet, beugrottam, és futottam tovább, miközben észben tartottam, hogy az északi irány most a jobb oldalamra került. Egy ilyen szűk helyen egyszerre kevesebben tudnak üldözni... Átkozottul remélem, hogy nem tudnak megint elénk vágni. Amikor kissé távolabb értünk, megálltam, és társaim felé jelzésképp lihegve emeltem a kezem, szólni sem tudtam. Gyorsan kellett sokféle mágiát használnom, és ugyan vadon nevelkedtem, szokatlan volt az ilyen hosszú távú, gyors futás. Néhány kapkodó lélegzetvétel után kényszerítettem magam, hogy lassan, mélyen szívjam a levegőt. Néhány rövid lihegő szóban megbeszéltük, hogy a szigetről feltétlen el kell szöknünk. Szerencsénkre az üldözésnek semmi nyomát nem hallottuk, így gyorsan leterítettem haorimat, és kapkodva gyümölcsöt halmoztam rá. Összefogtam a négy sarkát, és elindultunk az északi irány felé. A parton mintha láttam volna kókuszpálmákat, víz híján az is megteszi...
Sokáig haladtunk az őserdőben. Olykor fel-felcsendült az üldözők kiáltása, de megnyugtatóan távolról hallatszottak. Átkoztam a nyomunkban felrebbenő madarakat, nehogy elárulják helyzetünket, de óriási szerencsénkre végül épségben bukkantunk ki a partnak azon a szakaszán, ahol a főpap által leírt hajók - méretük alapján a legtöbb csak csónak - hevertek a fövenyen. Gyorsan kiválasztottunk egy mágiával hajtottat, amire néhány lehullott kókuszdiót dobáltam fel. Sajnáltam, hogy ilyen szűkös élelem- és vízkészlettel kell indulnunk, de nem volt időnk gyűjtögetni. Megkértem mágustársaimat, hogy ne én kezdjem a meghajtást, mert eléggé kimerített a menekülés. Hosszú, súlyos másodpercek múlva végül szerencsésen vízre szálltunk, én pedig megkönnyebbülve vágtam hanyatt magam.

Az összegyűlt tömeg néhol elszörnyedve, néhol csodálkozva morajlott fel, miután mindhárman megmutattuk, hogy mire is vagyunk képesek. Crow csontdárdáját meglepetten vizsgálgattam helyemről, hiszen őt se igazán ismerem, így meglepett, hogy társam fekete mágiát használ. Azonban más nem fogadta olyan nyugodtan ezt a hírt, mint ahogy én, hiszen a vörösen felizzó rúnák után a főpap démonoknak kiáltott ki minket, akiket haladéktalanul el kell pusztítani. Komolyan imádom, amikor mások csak így, néhány „isteni” jelre alapozzák a megállapításokat, és kijelentik, hogy mi márpedig gonosz szörnyetegek vagyunk, akiket mindenképpen el kell pusztítani. Nem is csodálkozom, amikor a tömeg ámulattal vegyül csodálata dühödt fanatizmusra, és gyűlöletre vált vallási vezetőjük szavaitól.
- Nem lenne egyszerűbb, ha leülnénk, és megbeszélnénk a dolgot egy pohár finom, gőzölgő kakaó, vagy tea mellett? Mi tényleg nem vagyunk démonok, csak… csak egyszerű mágusok. – próbáltam mentegetőzni. Sajnos ellenben rá kellett jönnöm, hogy nem lehet az ilyen őrültekre hatni, hiszen mindenük a vallás, és vakon bíznak a főpapban. Valószínűleg ha azt mondta volna, hogy két perc múlva libává változtatjuk a csőcseléket, azt is elhitték volna… Mindenképp ki kellett, hogy jussunk, hiszen a tömeg minden bizonnyal darabokra cincált volna minket másodpercek alatt. Túl kevesen voltunk ahhoz, hogy képesek legyünk mindannyiukat leverni, így sajnos menekülésre kellett fognunk a dolgot. Szégyen a futás, de hasznos. És milyen igaz… Már csak arra kellett rájönnünk, hogy hogyan is kéne kitörnünk közülük, ha a harc opciót nem választhatjuk. Szerencsénkre az emberek már körénk rendeződtek, viszont még mindig rengetegen voltak. Ha ügyesen kifundálunk valamit, talán sikerül egy részüket eltakarítani és megússzuk a dolgot.
- Nézzétek! Egy repülő minotaurusz, aki csörgős sapkát, meg piros orrot hord!!! – bökök ijedtséget színlelve az amúgy teljesen tiszta égre, az egyik ablakon keresztül, hátha beveszik ezt az oltári nagy hülyeséget. Sajnos azonban néhány ijedt sikolynál, és morgásnál több nem hangzott el. Nem nagyon akarták bevenni a poénos kis elterelő akciómat, így kénytelenek voltunk varázserőnkre hagyatkozni. Pontosabban inkább Arashi varázserejére, aki szél és tűz mágiájának köszönhetően könnyedén utat vágott számunkra. Azonnal elindultunk északi irányba, ahol állítólag a hajókat találhattuk. A kapuhoz érve már fegyveresek vártak ránk, harcra készen, azonban ügyeletes elemi mágusunk ezt a helyzetet is megoldotta. Innentől már csak az volt a feladatunk, hogy elérjük a hajókat, és meglógjunk végre a szigetről. Ha született mázlisták vagyunk, talán meg is találjuk őket. Addig viszont csak menekülhetünk üldözőink elől.
Némi futkorászás után végül megérkeztünk a partra, ahol a csónakok voltak. Még talán én voltam a legfittebb, hiszen nem kapkodtam olyan súlyosan levegő után, ráadásul nem próbáltam meg összerogyni az első adandó alkalommal. Egy fegyver mágusnak muszáj edzettnek lennie, máskülönben még a fegyvereit se lenne képes felemelni, ami mellesleg nem kis súllyal bír. Már abba is rossz bele gondolni, hogy mennyit kellett gyakorolnom, hogy legalább a karom megerősödjön, és tartani tudjam a kardomat. Pfff… szörnyű volt, de azt hiszem megérte. Hiszen most jól nézek ki, és erős is vagyok, meg minden. Cool

Na jó, nem mintha én olyan egoista lennék, de azt hiszem, hogy most csak a tényeket közöltem, semmi mást.
Miután bedobáltuk a mágiával hajtható hajónkba a kókuszdiókat, és az élelemként funkcionáló gyümölcsöket, már csak azt kellett kitalálni, hogy ki legyen az, aki majd hajtsa a „szekeret”.
- Ööö… Én elkezdhetem éppenséggel. – mondtam tarkómat vakarászva, majd miután mindenki szépen lassan behuppant a csónakba, s végül elindulhattunk. Végre elkerülünk erről az ostoba, vallási fanatikusokkal megrakott szigetről, ahol minden bizonnyal, ha elfogtak volna, azonnal kivégezték, csak hogy megnyugodjanak; nincs több démon a szigeten. Sose értettem az ilyen embereket… Vakon hisznek egy embernek, isszák minden szavát, és vakon követik a parancsait, csak mert azt hiszik, hogy olyan hatalmas ereje van, és mert állítólag képes az istenekkel „kommunikálni”.

Bemutatónkat követően egy darabig az itt élők hangosan ujjongtak, ám a rúnák rövidesen vörösen kezdtek el pulzálni. Legbelül azonnal tudtam, hogy itt valami gond lesz, ám reménykedtem, hogy csak túlzottan paranoiás vagyok. Sajnos nem így lett, mivel a főpap hamarosan ránk mutatott, s azt állította, hogy a Démonok erejét használjuk. Ami a többiekkel ellenben, rám teljesen igaz volt. Halk sóhaj szakadt fel mellkasomból, miközben a kezemben lévő dárdát egy laza mozdulattal a földbe szúrtam, s abban kezdtem el reménykedni, hogy ez is bizonyítani fogja számukra, hogy semmilyen ártó szándék sem vezérel minket. Persze a mi mozdulataink bármilyen békések is voltak, a vallásosságuk miatt a "lelki pásztorukra" hallgattak.
~ Milyen kellemetlen. – hunytam le a szemeimet, miközben azonnal egy menekülési terven kezdtem el gondolkozni, ám Arashi megelőzött. A szél mágiája segítségével utat tört nekünk, mint két karját lángokkal borította be, ezzel elkedvtelenítve a civileket a támadástól. Csapatunk utolsó hátvédjeként kezdtem el menekülni, s közben azon gondolkoztam, hogy minden bizonnyal Miattam történt ez, hiszen ilyen reakciót csak Lord Ash’Argaroth ereje lehetett képes kiváltani a rúnákból, mivel az egyszerű elemi mágia olyan, mint a sima őselem, a fegyvermágia meg nem több felszerelés idézésnél egy másik dimenzióból. Csak az Én mágiám olyan sötét, hogy reagálhasson rá a templomi „berendezés”. Eközben tovább futottunk a város nagyságú falu utcáin, amire is az itt lakók egy hangos harci üvöltéssel reagáltak, melyet fémes hangok követtek. Valószínűleg felkészültek a harcra, egészen biztos, hogy a fegyvereik és páncéljaik hangját lehetett hallani az előbb. Ingerülten sodrom ki az íriszeimbe lógó szőke izzadt tincseket, miközben elmémben már is a leghasználhatóbb mágiámon kezdem el törni a fejem. Gondolkozás közben bevillant annak az ötlete, hogy megmutatom nekik Démoni énemet, ám sajnos el kellett vetnem, hiszen ha az előbb nem ijedtek meg, akkor később se fognak, hiába változom szörnyeteggé. Hirtelen felfegyverezett harcosokat pillantottam meg magam előtt, akiken látszott, hogy minden áron el akarnak kapni. Ismételten Arashi volt csapatunk leggyorsabb tagja, mivel elementáris mágiája segítségével tönkretette a lándzsákat, s a tűz ismételt megidézésével újra elkergette a falu „bátor” harcosait, ámbátor nincs jogom gúnyolódni, mivel egészen biztos vagyok benne, hogy Én is így reagálnék, ha egy „démon” támadna rám. Szerencsére több katonával már nem találkoztunk és sikeresen kijutottunk. Nagyot nyújtóztam, s közben a hátam mögött hagyott város irányába pillantottam. Úgy tűnt nem követtek, ám nem állhatunk meg, hiszen Ők úgy ismerik ezt a szigetet, mint a tenyerüket; ha nem sietünk, akkor lehetséges, hogy valami mellék ösvényen elénk vágnak, és az nem lenne kellemes. Hisz’ semmi kedvem sincs az ártatlan emberek életének elvételéhez. Halk sóhaj kíséretében törlöm meg verejtékező homlokomat, miközben a mögöttem futó férfira nézek a szeme sarkából. Még mindig gyanakszom rá, ám eddig semmi olyat nem tett, amivel megerősítette volna a bennem feltámadott gyanút. Ha még is Ő lenne az, aki mindenért felelős, akkor el kéne ismernem, hogy elég jó színész. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy Arashi megtorpant és nagyokat fújtatva próbált meg ismételten normális mennyiségű oxigénhez jutni. Persze Én is elfáradtam, ám mivel egyszer sem alkalmaztam varázslatot, ezért ellentétben társammal, Én kevésbé merültem ki. Még is jól esett ez a kis pihenő. Balommal megvakartam tarkómat és a csapat többi tagjára néztem. Mindannyian kimerültünk, kivétel Fritz, akin szinte semmi se volt észrevehető.
~ Milyen jó lehet Fegyvermágusnak lenni. – csóváltam meg a fejemet, miközben segítettem az elemi mágusnak a gyümölcsök összeszedésében, hiszen most idő híján minden segítségre szükség van. Befejezve a műveletet sprintelve indultunk el a part felé. Szerencsére már kis távot kellett csak megtennünk, ezért néhány perc alatt megérkeztünk, s boldogan vettem észre, hogy pont oda jutottunk, ahol a főpap által említett csónakok voltak találhatóak. Miután behajigáltuk a magunkkal hozott élelmet és ivóvizet, villámgyorsan Mi is beszálltunk. Arashi kijelentését hallva már éppen felajánlottam volna, hogy majd én kezdem, ám Fritz megelőzött, s miután mi is beszálltunk a vízi járműbe azonnal elindultunk.

» Fritz & Sophy
» Fritz Dick Woodard
» Fritz Dick Woodard
» Kerek erdő közepén (Takeshi Gakuro,Tiffany Nysen,Fritz D. Woodard)
» Magánküldetés: Egy kis kiruccanás