Yuri vs. Kato - (Le lehet zárni, mert Yuri eltűnt az oldalról)

Korán keltem. Itt volt az ideje, hogy most először első legyek a felkérések falánál. Általában naponta frissítik a melókat, és a jókat és sokat fizetőket állandóan elhappolják. Egy darabig lehet egyik napról a másikra élni, de hosszú távon nem épp kifizetődő. A lehető leggyorsabban felöltöztem és megreggeliztem és már indultam is a céhbe, hogy felvegyem a melót. A hajnali levegő friss levegője áramlott a tüdőmbe, és bár kissé hideg volt, de friss és kellemes. Teljes jó kedvvel mentem végig a céh épületbe vezető úton és rögtön a munkákhoz mentem. Gyorsan végig futottam milyen melókat hoztam, tudtam, hogy melyek voltak fent tegnap, és az újakra fókuszáltam. Volt egy igen érdekesnek ígérkező. Onibus mellett egy apró falu van, ahol az emberek folyamatos „rettegésben” élnek a goblinok miatt. Fontolóra vettem a dolgot, mert a feladat az volt, hogy valamilyen úton-módon el kell őket szállítani vagy kergetni onnan. Letéptem a papírt, lejelentettem, hogy ezt a melót én elvittem és már ott sem voltam. Vonattal mentem, de mint mindig, most is roppant unalmasan telt el az út. Semmi nem kötött már le, még a táj bámulása, vagy az utasok megfigyelése sem. Mögöttem valaki elaludt, és olyan észveszejtően hangosan horkolt, hogy szinte zene volt füleimnek. Ilyet még nem igen hallottam, de ez elég viccesnek hatott, de csak számomra. Más kissé bosszankodott rajta, és volt, aki hangot is adott neki. Felkeltette az alvó utast, szólt neki, de ez az állapot nagyjából két pillanatig tartott, és utána megint aludt. Ahogy a vonat megállt Onibus állomáson, megfogtam a cuccom és leszálltam. Innen gyalog mentem be a városba, és felkerestem a polgármestert, és kikérdeztem az eseményekről. A goblinok, nem csak beszabadulnak a faluba és a városba, de megesett már, hogy loptak is. Ez nem jellemző rájuk, így nyilván szervezettségre vall, vagy valami más áll a háttérben. A goblinok az erdőben tanyáznak nem messze a város szélétől vagy egy kis kolóniájuk. Az első benyomásom az volt, hogy mivel az emberek terjeszkedni kezdtek, betörtek a goblinok élőhelyére, és mivel ezek az apró állatkák nem szokták még meg az új lényeket, be-beszabadulnak a területükre, és a túlélés érdekében loptak el gyümölcsöket, zöldségeket, és még tüzelő fát is, amiből valószínűleg lakot építettek maguknak. Amint végeztem a polgármesternél a következő állomásom nem más, mint az erdő, ahol a goblinok tanyát vertek. Eleinte semmi furcsát nem láttam, az apró lények vígan tettek-vettek, és nem úgy néztek ki, mint akik a városból vittek volna el bármit is.
- Na mi van apróságok? Lopkodunk a városból? – az egyik goblin kérdőn nézett rám, nyilván nem értette, hogy mit mondok. Legalábbis ezt hittem.
- Semmi közöd hozzá! – a hangja sipítós volt és éles, magas. A szemem elkerekedett, én pedig majdnem hanyatt vágódtam, mert nem számítottam, hogy így a képembe köpi ezt a mondatot, ezután pedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül orrba vágott.
- Óh, te mocsok kis… – inkább nem fejeztem be a mondatot, jobb ez így. A goblin fogta magát és bevette magát egy bokorba, én pedig – mivel ez a feladatom – követtem. A bokor túloldalán egy másik srácot vettem észre, aki épp a goblinokkal haverkodott.
- Te meg mi a frászt csinálsz? – bődültem el, mire a goblinok szétszéledtek, némelyik felfutott egy fára, vagy csak megbújt a törzse mögött, de volt olyan is, aki bevette magát a srác mögé, őt élő pajzsként használva.

Egy csendes és nyugodt nap köszöntött Magnoliára, az utcák kihaltak voltak amit egy nagy esőnek köszönhetett a város. Bár az idő már lecsillapodott, a napot még mindig eltakarták a felhők és a friss eső illata még mindig ott terjengett a levegőben. A máskor zsúfolt és zajos utcák most üres és csendes volt, csupán a fákról és háztetőkről lehulló vízcseppek tompa puffanása hallatszott. A nyugalom járta át az egész várost, ami alól a Fairy Tail céhháza sem volt kivétel. Ez volt az első alkalom, hogy Yuri ennyire nyugodtnak lássa, az ebédlőt amióta csatlakozott a céhez. A tagok többsége vagy valamilyen munka miatt volt távol vagy szimplán csak ki se mozdultak otthonról, azok akik meg rá szánták magukat, hogy ide jöjjenek csak álmosan tekintettek maguk elé és időnként bele-bele kortyoltak az előttük lévő italba.
-Ilyenkor olyan mintha nem is ugyan az a céh lenne mint ami tegnap volt. – Sétált oda Yurihoz Mirajane épp egy poharat törölgetve. A fiú félig ráfeküdve a bárpultra unottan nézegetett egy málnás cukorkát és az ujjával lökdöste azt. Az édességet nyilván még előtte hagyta ott valaki, ami ha arra nem is volt jó, hogy az unalmát elűzze, de legalább ébren tartotta.
- Tessék – Tolt elé egy kis papír fecnit Mira látva Yuri szenvedését. – Szerintem ez a munka tetszene neked és feldobná egy picit a napod. – Mosolygott rá a lány. Yuri egy nagyobbat pöckölt a cukorkába, amitől legurult az asztalról majd a papírra tekintett. A felkérés rövid volt ami nem is lett volna furcsa azonban olyan kacifántos betűkkel volt írva, hogy Yurinak csak többszöri nekifutásra sikerült csak megfejtenie.
- Kérem… segítsenek… megvédeni az ott… otthonom… a juttatom… magas! Mégis ki volt az a barom, aki ezt írta? – Kérdezte Yuri felháborodva
- Ami azt illeti nem tudjuk, hogy került ide. Eleinte nem is foglalkoztunk vele, de naponta többször is felkerült a falra ezért jó lenne, ha valaki utána járna milyen munka is lenne pontosan. – Adta meg a választ Mira.
- Nem írta le hova is kellene menni. – Nézte át újra Yuri a papírt hátha kihagyott valamit majd végül meg is fordította. A hátulján egy kis kézzel rajzolt térkép volt. – Nem lett volna egyszerűbb leírni hova is kell menni? – Kezdte el a térképet vizsgálni. – Hmm… úgy látom a hely ahova menni kéne nem messze van Onibustól. Legalább nem kell annyit sétálni. – Állapította meg majd végül felállt az asztal mellől köszönésképpen pedig intett egyet Mirának és otthagyta a céhépületet, hogy a vasútállomás felé vegye az irányt. Az utazás unalmasan telt olyannyira, hogy Yuri sikeresen el is aludt és majdnem sikerült Onibusnál tovább mennie, de szerencséjére még időben sikerült feleszmélnie. A házilag készült térkép végül egy kis faluba vezette el, egészen pontosan a falu mellett fekvő erdőbe.
- Hogy én mennyire utálok térképet olvasni! Mégis, hogy a jó francba kell ezt nézni! – Forgatta körbe a térképet hátha okosabb lesz amikor az egyik bokor elkezdett mocorogni. Yuri felfigyelt a neszre és leguggolt a bokor elé, ami mögött egy kis rózsaszín lény állt.
- Szervusz koma! – Üdvözölte mosolyogva az aranyos kis állatot aki köszöntésképpen jól orrba vágta őt a kezében lévő bottal.
- Te kis… - Pattant fel Yuri elejtve a felkérést és belerúgott a goblinba amitől az beszállt a bokrok közé és szinte ugyan ebben a pillanatban rengeteg goblin bújt elő Yuri körül a bokrok és fák mögül mindegyikük felfegyverkezve valamilyen apró kis szerszámmal.
- Ez lehet nem volt túl jó ötlet. – Motyogta magában halkan és ahogy ezt kimondta már ugrottak is felé az ideges kis lények.
- Hagyjátok abba! – Sipította egy vékony kis hang aminek hallatán a goblinok többsége próbált megállni a levegőben és kapálózni kezdtek de aligha sikerült nekik legyőzni a gravitációt így mind Yurin landolt, aki rendszerint el is esett. – Ő nem ellenség! Legalábbis remélem. – Szólalt meg ismét a vékony hang és az egyik goblin lépet a fiú elé, aki épp felállt és lerázta magáról a ráakaszkodó lényeket.
- Jé, nem tudtam, hogy képesek vagytok beszélni. – Mondta enyhén meglepve.
- A felkérés miatt jöttél igaz? – Kérdezte, kezében pedig a kis papírt lobogtatta amit Yuri elejtett.
- Mi van? Ti nektek kell segíteni? – Akadt ki Yuri. Sok mindenre számított, de erre valahogy nem. A goblin nem szólt semmit csupán lehajtotta a fejét miközben behunyta a szemét mire a teste elkezdett fényleni és kis idő múlva egy fiatal, körülbelül Yurival egyidős lánnyá változott.
- Wáááá, ti át tudtok alakulni emberré? – Akadt ki még jobban Yuri és a lányra mutatott
- Én egy ember vagyok!- förmedt rá sértődötten a fiúra, mintha az előbbi események a világ legtermészetesebb dolga lenne. – És ne mutogass rám így! – Tette hozzá és rácsapott Yuri kezére.
- Azt hiszem én már nem értek semmit. – Fogta a fejét
- Mert az emberek mind ostobák, állandóan csak egymással harcolnak és egymásnak ártanak, ezért élek inkább velük! Az emberek sokat tanulhatnának goblinktól! – Kelt ki magából a lány.
- Áhá!- Csapott a homlokához Yuri. – Szóval te egy alakváltó mágus vagy és ezekkel az izékkel élsz, most már értem, bár ez eléggé furcsa.
- Te vagy a furcsa! – Pukkadt meg ismét a lány de aztán gyorsan lecsillapodott. – A nevem Mimi és..
- A neved is elég fura. – vágott a szavába Yuri
- Abbahagynád, hogy furának nevezel? – A lány halántékán elkezdett dudorodni az ér és a kezét ökölbe szorította mérgében.
- Bocsi, bocsi! Folytasd! – Nyugtatta gyorsan Mimit attól félve, hogy rászabadítja a goblinsereget.
- Na szóval, én voltam aki a felkérést írta…
- Az írásod is elég furcsa, alig bírtam kiolvasni mi áll rajta. Hogy lehet ilyen bénán…- Csúszott ki száján mire Mimi arcon rúgta amitől Yuri hanyatt vágódott.
- A közeli faluban élő emberek egyre gyakrabban törnek be hozzánk amióta elkezdték kibővíteni a településüket arra kényszerítve minket, hogy elhagyjuk az otthonunkat. De ezt nem engedhetjük! Mi voltunk itt előbb, ez a mi otthonunk. Ezért rühellem az embereket, mindig csak magukra gondolnak és…
- Jól van, nyugi! – Tápászkodott fel Yuri az arcát simogatva miközben a lány próbálta nyugtatni attól félve, hogy még a végén idegbajt kap. – Majd én segítek elvégre ezért jöttem, bár kissé másra számítottam meg aztán a Fairy Tail mágusaként nem nézhetem tétlenül, hogy ha valaki bajban van. – Húzta ki magát és a hüvelykujjával a mellkasára bökött.
- köszönöm szépen! – Ugrott a lány Yuri nyakába örömében, míg a többi goblin a lábát kezdte el ölelgetni hálájuk jeléül.
- Nocsak, tudtok ti egész kedvesek is lenni! – Vigyorodott el ám ekkor az egyik társuk ugrott elő hirtelen rémült arccal és valamit hadovált. Erre Mimi visszaváltozott goblinná majd kisvártatva egy férfi követte a rémült állatot.
- Te meg mi a frászt csinálsz? – Vonta kérdőre Yurit. A goblinok a szélrózsa minden irányába szétszéledtek még Mimi Yuri lába mögött keresett menedéket.
- Bezzeg ellenem olyan bátran harcoltatok. – Jegyezte meg csöndben.
- Őt biztosan a falu polgármestere küldte. – Szólt fel neki Mimi. Yuri bólintott egyet majd az idegen felé nézett.
- Ezt akár én is kérdezhetném. Mi dolgod van erre? – Szólt oda és közben végig mérte őt. Yuri felismerte az arcán lévő céhjelet így már sejthette, hogy nem egy elkóborolt utazó.

Na most komolyan. Ez a srác itt áll, és jópofizik ezekkel a lényekkel, miközben a kis mocsadékok lopkojdák a város készleteit. Valahogy a hangneme sem tetszett, és mikor befejezte a mondatát, az egyik kis gaztevő is megszólalt a maga nyávogós és magas hangján.
- Igen, a polgármester adta fel a munkát, amit én vállaltam el. – válaszoltam neki kissé gorombán. Nem tudom megkülönböztetni őket, és nem tudom melyik kis átokfajzat volt az, amelyik orrba vert, így úgy döntöttem, hogy egyszerre töltöm ki mindegyiken az iránta érzett dühömet. Elkapott a hév, bár egyelőre türtőztettem magam. Felbecsülhetetlen érzés, amikor tudod, hogy megjelent a vállaidon a kisangyal meg a kisördög, és folyamatosan sugdosnak a füledbe, hogy mit kéne tenned. Az egyik uszítani próbál, míg a másik visszafogni.
~ Ne engedj az erőszaknak. Próbáld meg békésen megoldani ezt a konfliktust. – hallom az egyik oldalról.
~ Bolond vagy? Eszedbe ne jusson, ezt harc nélkül lerendezni. Beszólt neked, sértegettek, és az egyik kis mocsadék még orrba is vágott. Ezt nem hagyhatod annyiban.
~ Üljetek le itt, és találjatok kedvező megoldást mindkét fél számára. Ha szimbiózisban tudnak élni, akkor remekül segíthetik egymás munkáját.
- Felejtsd el! Csapj szét közöttük, markold fel a suskát, és irány haza! – ha ez kihallatszana, biztos mindenki nagyot derülne. Mázli, hogy nem teszi. Végül úgy döntök, hogy egyelőre kész vagyok a támadásra, és mivel nem tudom mivel, illetve kivel állok szemben, a khukri-kat veszem elő, és készenlétbe helyezem.
- Mindkettőnket más bérelt fel, más céllal. Most mi legyen? – tettem fel a leginkább – szerintem legalábbis – helyénvaló kérdést, amit most csak fel lehetett tenni. Azon gondolkoztam, hogy mire képes a srác, ugyanis egyelőre halványlila fogalmam sem volt, hogy miféle mágiát használhat. Egyet tudok: ha fekete mágia, akkor nem sok jóval kecsegtet a számára, ugyanis, azért ölök. Na jó nem szó szerint, de nem részesítem túlzottan előnyben és nagyon pipa tudok lenni rá.
- Figyelj, tisztázzuk a dolgot. A polgármester megbízása úgy szól, hogy öljük meg őket, de eszem ágában sem volt ilyet tenni. Csak el akartam zavarni őket, semmi több. – azt ugyan nem tudom, hogy hogyan bizonyítom majd a polgármesternek azt, hogy mindnek vége, de reménykedem, hogy elég lesz, ha nem látnak itt több ilyen kis szörnyeteget. Én se voltam különösebben kibékülve velük, főleg mióta orrba vert az egyikük.
- Szóval mi legyen? Békét vagy háborút? – bár mivel nekem is van egy feladatom, és neki is, nem reménykedhettem a békés megoldásban, ezért nem is nagyon húztam volna az időt. Botor dolog volt, elővenni a khukri-t, mert egyrészt felfedtem a mágiám, másrészt pedig mert egyelőre az íj most hasznosabb lesz. Nem adom meg neki az örömöt, hogy először támadjon. Ha kell a pénz, el kell végeznem a munkát, ahhoz, hogy elvégezzem a munkát, ezeknek a kis lényeknek el kell tűnniük innen, ahhoz viszont először ezt a paprika jancsit kell elintéznem, hogy utána foglalkozhassak a gonosz kis ördögökkel. Kettő darab nyíllal ajándékoztam meg ellenfelem, minek hatására az összes goblin szélnek eredt, és fedezéket kerestek maguknak, hogy még csak a csata közelében sem legyenek.
- Remek, remek. Akkor kezdjük el ezt az izét. Vajon ki foglya elvégezni a munkáját? – tettem fel a kérdésem incselkedve, közben már fel is pattantam az egyik fára, hogy a lombok között elrejtőzve figyeljem, hogy mit lép ellenfelem. Valahogy nem tetszik nekem a dolog, de hát kinek tetszene egy csata. Kicsit odébb mozogtam a lombok között, majd egy újabb nyilat lőttem ki, de ezúttal csak amolyan figyelmeztető lövést adtam le, majd leugrottam a fáról, lehetőleg pont az ellenfelem elé, és az íjat nem épp rendeltetésszerűen használva, megragadtam a végét, és megsuhintottam, remélve, hogy az arcában landol majd az íj vége. Rettentően tud ám fájni, az tuti biztos. Még sosem tapasztaltam, de nagyjából olyan lehet, mint amikor egy elefánt akar megpuszilni a lábával. Juhé, imádnivaló gondolat. Erre a gondolatra, inkább hátra ugrok egy kicsit, és és egy újabb elterelő nyilat indítók meg felé közben. Imádom ezt a fegyvert, olyan sokrétűen használható, hogy a források kifogyhatatlanok. Ha akarok, lövök vele, ha akarom csapok vele, és ha ügyes és szemfüles vagyok, akkor blöffölni is tudok, és egy nyíllal leszúrom az ellenfelem. Király.
- Játszunk! Az erdő lesz a játéktér, ha sikerül megtalálnod a jelölt nyilat, feladom a küzdelmet. – na persze, majd pont ilyen hülyeséget játszom. Legfőképp vele. Ellövök párat, hátha beveszi ezt a blődséget, de a nyilak között egyetlen jelölt sem volt. Amúgy is mivel jelöltem volna meg? A másik, hogy pont előtte jelölném meg mi? Ugyan már. Szépen fogom és beveszem az erdőbe magam, remélve, hogy be tudom csalogatni. Mindkét fegyverem tökéletes az erdőbe, vadászatra. Ezt élvezni fogjuk, azt hiszem. Én mindenképp. Amennyire csak lehetett, eltűntem a szeme elől, és inkább kezdett bújócskára hasonlítani, mint igazi küzdelemre. Amint megpillantottam újabb két nyíl zúgott felé, és csak reméltem, hogy nem talál, mert akkor gyors és unalmas küzdelem lett volna. A következő lépés egy újabb lombkoronában való bújás. Az erőd akusztikáját kihasználva szóltam hozzá.
- Ennek így nem sok értelme. Nem látom, hogy élveznéd, de lehet, hogy csak én ragadtatom el magam, ami megeshet, és ez esetben elnézést kérek tőled. – csönd. Az erdő teljes csöndbe burkolózott, így megnehezítve az én dolgom, ám sokkal izgalmasabb lett tőle ez a kis összeröffenés.
- Most miért is küzdünk? – ugrottem le elé, egy artistákat meghazudtoló mutatvánnyal, majd lecseréltem az íjat a khukri-ra, amivel rögtön egyet suhintottam is felé. A távolsági harcot átvittem közelharcba, ugyanis meg akarom tudni, hogy közelharcban mennyivel jobb nálam is, meg amúgy is. Mi abban az élvezet, főleg egy ilyen ellenféllel szemben, hogy csak lelőjük. Élvezzük ki minden percét ennek a munkának. Mikor leemeltem a falról ezt a megbízást, sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. De buta vagyok, hát nem csak támadok, majd megfeledkeztem erről. A támadásait, leginkább, az íjjal a kezemben elkerülöm, de a khukri-val sem éppen hadonásztam és vagdostam ketté a felém küldött támadásokat, persze, nincs akkor mázlim, hogy ez ilyen könnyen menjen. Ahogy lehet és ahogy tudok elhajolok, kilépek, lehasalok, vagy alkalomadtán felugrom a levegőbe, hogy elkerüljek egy-egy felém küldött, nem éppen baráti szándékkal, de durvábban, mint a jószomszédi iszony.

Yuri nem úgy néz ki, mint aki vissza akar jönni, így azt hiszem, ezt át lehet tenni a lezárt küzdelmekhez.

Köszönöm.