Shouki Sheiji - Nakamura Haneda Ai

Volt már, hogy eljöttem ebbe a kis távoli városkába, hogy egy kicsit kikapcsolódjak és szórakozzak. Megvolt már az itt kialakított ismerősi társaságom, akikkel, mikor ide tévedtem minden este lerészegedtünk és áténekeltük az éjszakákat. Reggel gondoltam elmegyek az arénába, hogy nyerjek egy kis plusz pénzt a harci meccseken. Nagyon sokan voltak, most talán a szokottnál is többen. Nagyon ígéretesnek látszott a StoneWall nevű egyik játékos, aki eddigi meccsekben egyet sem veszített az elmúlt időszakban. – Ez elég jól hangzik…- mondtam, majd a pénztárhoz menve feltettem rá kétszázötvenezer gyémántot. A következő fél órában azon izgultam, hogy elvesztem-e ezt a pénzt vagy sem. Úgy látszik mellém állt a szerencse, mert sikerült nyernem, amitől megjött a kedvem, hogy újra fogadjak rá. Épp indultam visszafele, mikor is ismerős arcot véltem felfedezni, és akitől az ideg beleállt a gyomromba.
- Hééééé Shou!!! – kiáltottam fel, majd teljes erőmből nekirohantam és elkaptam a ruhájánál. – Még is mi a fenét keresel te itt?? Hogy mertél csak úgy, se szó se beszéd lelépni??? Kerestelek és sehol sem találtak te féleszűűű!!!! - kiabáltam vele mindenki szeme láttára.
Arcomra tekintve meglepettség látszott rajta, valószínűleg fogalma sem volt, hogy ki vagyok.
-Ööö, név alapján én lennék... de biztos ez? Bocs, de nem rémlesz. – monda vakargatva a fejét. - A memóriám pedig a szebb kategóriásokat meg szokta tartani... de bocs, valahogy tényleg nem rémlesz.
Egyre jobban kezdett elönteni a düh. - Nem emlékszel rám?...Nem-e?? Ai vagyok! A húgod te idióta!!! - ezzel a lendülettel már a kezem is megmozdult és jobbról jött az arcára a méretes és erős csapás. Elkezdte dörzsölni az arcát, miközben a gondolatiba merült.
- Jaaaa, megvagy! Rég láttalak! – örült, hogy végre rájött és megölelt. - Bocs ezért... Az erőszakosság nélkül már nem sikerült a felismerés. – mondatát kissé gúnyos vigyor kísérte.
- Persze...erről már felismersz mi?? Még is hol voltál eddig?? Aggódtam miattad!! Miért léptél le szó nélkül akkor?? Legalább egy üzenetet hagyhattál volna....vagy valamit....- mondtam csalódottan és elfordítottam a fejem, még azért mindig dühös voltam rá.
- Jó-jó, bocs ezért, ez az én hibám...- húzta a száját. - Én, sokak szerint sajnos, ilyen vagyok. Egyetlen egy dologhoz vagyok hű, az ágyamhoz. Vele el tudom tölteni a napjaim egészét is. Szóval ne haragudj ezért. A céhed neve teljesen kiment a fejemből. - jött ismételten zavarba.
- Rendben...ha te mondod...de akkor is máskor ne így csináld! - mondtam még pufogva. - Te mit csinálsz erre? Csak nem te is fogadtál?
- Őszintén? Gondolkodom rajta csak. Egyelőre nézelődni jöttem, ha már egy alak berángatott ide, hogy micsoda műsor van itt... Erre csak viadalok. Annyira nem izgat ez, hogy őszinte legyek.
- Én most nyertem kétszázötvenezret a StoneWall nevű harcosra. Nagyon brutális egy csávó. Úgy harcol, mint egy gép. Most duplán raktam rá! Remélem nem fog cserbenhagyni! Bár eddig még nem veszített. - vigyorogtam.
- Áhhá... remek. Én őszintén a hülyék adójának, azaz a lottónak is több értelmét látom, mint ennek. Ott nyerek dögivel csodás szerencsémnek köszönhetően. – mondta elégedetten.
- Csodás szerencse mi???? Nah persze...ugyan már! Fogadok, hogy kenterbe verlek! - nevettem fel.
- Ennyire akarsz pucéran futkosni a környéken? Mert nem úszod meg egykönnyen, ha velem fogadsz! - nevette el magát.
Ezen csak ismét felnevettem. - Pucéran futkosni? Óó bátyóó nem is mersz te még eléggé! Vállalom a kihívást!!! - nyújtottam neki a kezem. - Rendben...ha ezt akarod? Tegyél fel te is ötszázezret és lássuk ki a jobb!!!
- Állom... de csak friss fellépőkről lehet szó! Azokat nem látta egyikőnk sem előzőleg, így teljesen megérzés és tipp alapján tudunk menni. – majd kezet ráztunk.
A pénztárhoz mentünk és mind a ketten kinéztünk egy teljesen random harcost, aki épp most kerül sorra. Feltéve az összegeket az arénába siettünk, hogy le ne maradjunk a meccsről. A legjobb helyeket kiválasztva le is ültünk a lelátón. Hatalmas kör alakú volt az aréna, ahol több ezren is tudták nézni az ütközeteket.
Elkezdődött a játékosaink harca, melyet már izgatottan vártam. Az egész csata alatt mind a ketten, na meg persze az egész aréna ordított és káromkodva szurkolt a sajátjának, nehogy elveszítse a párbajt. Tovább húzódott a meccs, mint vártuk, de másfél órás kemény harc után végre nyertem.
- Ezzaaazzzzz! – ugrottam fel a székből gyakorlatilag őrjöngve. – Hát bátyóóó ezt nagyon megszívtad!!!! – nevettem önfeledten.
- Franc essen az egészbe... – hangja kissé ideges és csalódott volt. - Dupla vagy semmi? – fordult felém.
- Én megmondtam neked, hogy én fogok nyerni - nyújtottam ki a nyelvem. - Benne vagyok! - ért fülig a szám és ismét nyújtottam a kezem. - Ezt is el fogod bukni bátyóó!!!! - nevettem.
Újra megtettük a tételeket, csak most duplán. Nagy volt a tét és imádkoztam, hogy nehogy veszítsek, mert akkor nagy bajban leszek. Jelenleg nem volt annyi pénzem, így a fogamat szorítva ültem le a helyemre. Pár perc múlva a meccs elkezdődött és tombolni kezdett az egész aréna. Igyekeztem nem mutatni mennyire izgulok az egész miatt, inkább magabiztosan ordítottam a lelátóról, mint aki meg van róla győződve, hogy tényleg nyerni fog. Az ütközet eleinte nem valami jól indult, emiatt egyre jobban kezdtem pánikolni. A harcosom kezdett fáradni és vesztésre állt. ~ Nem veszíthetek…nem…kérlek…kérlek…~ a vérnyomásom az egeket verte, a szívem a torkomba dobogott. Már kezdte a bíró leszámolni a játékosomat, amikor is egy csellel az ellenfele mögé került és K.O-ba lenyomta. Azon nyomban felvisítottam és ugrálni kezdtem. Bátyó mellettem teljesen megrökönyödve ült, mert nem hitt a szemének. Elvesztette ellenem a fogadást és nem is kis összegről volt szó.
- Hát akkor azt hiszem enyém a pénz bratyó…- mondtam neki egy kis ördögi mosoly kíséretében, mely végighúzódott az arcomon.
- Na ja…nincs más választásom. Gyere el velem a Quatro Cerberushoz…ott megkapod a pénzed.
- Szuper. – vigyorogtam és elindultunk.

Az út nem volt unalmas, mert végre tudtunk beszélgetni, hisz már nagyon rég láttam. Örültem, hogy elmesélhettük egymásnak miken mentünk keresztül abban a fél évben, amióta megszakadt a kapcsolat.
Pár megállót mentünk a vonattal, a nap hét ágra sütött és elég meleg is volt.
Az állomástól még pár percet sétáltunk, mire odaértünk.
Még sosem jártam a Quatro Cerberus céhházban, de szabályosan leesett az állam, amikor megláttam. Egy hatalmas területen fekvő kastélyszerű építmény volt, mely kifejezetten régi építésűnek mondható volt, viszont annyira gyönyörűek voltak a falak, az ablakok és az egész, hogy csak ámultam, ahogy haladtunk beljebb az épületkolosszusban.
A belül nagyon tágas és hatalmas volt mindegyik része. Nagy és széles ajtók választották el a részeket, valamint volt egy nagy előcsarnok, ahol sok vastag oszlop kötötte össze a plafont a padlóval. Követtem Shout a szobája felé. Átmentünk a nagy csarnokon, majd a közvetlen mellette lévő széles lépcsőn indultunk felfele. Egyszer fordult a felső emeletre a lépcső, majd a szétágazó folyosók közül a középsőnél haladtunk tovább.
Bátyó szobájához érve megálltunk egy pillanatra, amíg előkereste a kulcsot. A szobája kicsi, de aranyos volt és otthonos. Kutatni kezdett a szekrényének a mélyén, majd egy kis fém dobozkában oda is adta a pénzt, amitől széles vigyor húzódott a képemre, hisz azért egymillió gyémántot egyszerre látni nem volt semmi.

A nap további részében körbevezetett a területen és folyamatosan kiakadtam, hogy lehet ekkora ez a céhház. Folyton nyaggattam, hogy menjünk ide-oda, amoda, amit csak láttam, meg akartam nézni közelebbről. Mondhatni, teljesen az idegeire mentem, de meg is érdemelte, mivel csak úgy lelépett anno és azt se tudtam mi van vele.